Dale && Hailee

monsters are real, and they look like people

Elég sok minden nem feltétlenül úgy működött az életemben, ahogyan azt én szerettem volna. Lényegében nem láttam a saját életemből való kiutat, amire egy lapáttal tett rá az öcsém hirtelen megjelenése is. Mert egy dolog, ha én magam vagyok veszélybe, de őt semmiképpen sem akartam hasonlókba sodorni. Épp ezért eléggé megviselt a tény, hogy Henry előtt titkolóznom kell, hogy hazudnom kell neki, de a saját biztonsága érdekében muszáj megtennem ezt.
Ami a munkámat illeti... Csak reménykedek benne, hogy egyszer ténylegesen teljes értékű ügyvéd lehetek majd, és sikerül befejeznem a gyakorlatomat. Idén már a 3. gyakorlati helyet sikerült kifognom magamnak. Habár elég nyomós indokaim voltak mindkét esetben a váltásra, ettől függetlenül járhattam volna rosszabbul.
Hónapokig nem éltünk túl jól, amíg kerestem az új mentoromat, hiszen most nem vártam ki okosan azt, hogy valakit találjak... Egyszerűen csak megmondtam Hwannak, hogy képtelen vagyok tovább együtt dolgozni vele annak tudatában, ami közöttünk történt, összepakoltam minden dolgomat, és eljöttem onnan.
Lényegében két és fél hónapba telt, amíg megtaláltam a mostani helyem, és már jóval okosabban húztam meg a határokat közöttem, és a férfi között, aki végül a mentorom lett. Nem állok készen arra, hogy kapcsolati dolgokba bonyolódjak... Jól esett a másik törődése, de ettől függetlenül én magam is tudtam, hogy újrakezdeni egyelőre képtelen vagyok. Pont ezért vágtam el inkább a dolgokat még idejében.
Mondhatni munkaügyben teljesen egyenesbe jöttem, aminek hála végre megint egészen magas fizetéssel operálok, így Henrynek sem kell nélkülöznie miattam. Dühös voltam magamra, de pontosan tudtam, hogy ha akkor nem lépek ki a dologból, talán sosem lettem volna képes rá, a szituáció meg több, mint túl sok volt nekem.
Ami a zaklatómat illeti... Lényegében semmi sem változott az üggyel kapcsolatban. Csendes rettegésben éltem a mindennapjaimat, ami miatt egészen keveset tudtam enni, viszont egyre inkább hozzászoktam az érzéshez. Nem szóltam senkinek, mert egyrészt nem mertem, másrészt attól tartottam, hogy ha ilyesmire szánom el magam, azzal csak rontok az egész helyzeten. Talán erőszakhoz folyamodik... Talán nem engem fog bántani, hanem a számomra határozottan gyenge pontnak számító kisöcsémet. Ezt nem akartam megkockáztatni, így csak igyekeztem magamtól óvintézkedéseket tenni.
Lecseréltettem a zárat, és az ablakokat is felújítottam, hogy könnyebben zárhatóak legyenek. Új sötétítő függönyöket vettem, illetve rászoktam arra, hogy rendszeresen busszal mentem Manhattanbe, ami miatt korán keltem. Későn értem haza általában és későn is feküdtem le aludni, és akkor sem voltam kifejezetten nyugodt.
A mai este viszont más volt, mivel egyedül voltam itthon. Henry valami iskolai elfoglaltság miatt tovább maradt bent a suliban, szóval megengedtem magamnak, hogy egy forró fürdőt vegyek, majd készítettem magamnak vacsorát, és úgy ültem be a nappaliba a tévé elé. Nem kifejezetten vagyok ennek a fajta időtöltésnek a híve, de most valahogy mégis teljes mértékben szükségesnek éreztem a dolgot. Vannak pillanatok, amikor az embernek egyszerűen csak ki kell kapcsolnia az agyát.
Már majdnem sikerült elaludnom, amikor megpillantottam az ablakom alatt elsuhanni egy árnyat. Az elmúlt hónapok történései miatt nem kifejezetten állíthatom azt, hogy mindez nem rémített halálra, viszont a kíváncsiságom túl nagy volt ebben a helyzetben. Talán az lett volna a normális, ha azonnal bezárkóztam volna a fürdőszobába és onnan értesítem a rendőrséget... Viszont valahol ostoba módon akartam magam meggyőzni arról, hogy ez csak egy madár volt, ami az ablakom párkányára szállt le. Pont ezért lassan oda is sétáltam, viszont ahogy elhúztam a függönyt, egy férfit pillantottam meg a házunkkal szemben levő fán ücsörögve, amint egy kamerát pontosan a nappali ablakára irányított.
Egyetlen határozott rántással eresztettem le a redőnyt, majd kapcsoltam le villanyt. A tévét nagy szerencsétlenkedés közben sikeresen kinyomtam végül, és a telefonom fényével világítva botladoztam el a fürdőszobáig, amit azonnal bezártam, és még egy kisebb bútort is az ajtó elé toltam. Remegő kezekkel pötyögtem egy üzenetet Henrynek arról, hogy haza ne merjen jönni, aludjon egy barátjánál, utána pedig a híváslistám első számára böktem rá. Lényegében alig tudtam kivenni a kis kijelzőn Dale nevét. Igyekeztem visszanyelni a feltörni kívánkozó könnyeimet, és néhány mély lélegzetvételt véve megnyugtatni saját magam. Amint felvette a telefont, alig hallhatóan, fojtott hangon kezdtem el beszélni bele neki, elmarasztalva a köszöntést is.
- Valaki figyel engem – rebegtem a telefonra, miközben egészen picire húztam össze magam a sarokban – Nem tudom mi történik, de egy férfi... Egy férfi itt van és a nappalimat kamerázta, amikor ott voltam.
Képtelen voltam tovább visszatartani a könnyeimet, így utat engedtem nekik, viszont nem tudtam több mindent kinyögni ebben a szituációban. Egyszerűen csak reménykedtem abban, hogy Henry csak most az egyszer hallgat rám, és nem téved a környékre, mert nem vagyok benne biztos, hogy őt nem bántaná.

741 szóban || remélem tetszik    || ruha ||

Hailee & Dale

"Fear is only as deep as the mind allows"

- Te még itt vagy? - Joan hangja üti meg a fülem, a kérdésére pedig felemelem a fejem, amit eddig néhány irat felé hajtottam, igencsak feleslegesen, ugyanis a késői időpontból kifolyólag már kevéssé sikerül koncentrálnom az arra vetett szavakra.
- Csak úgy, mint te. - Finom mosolyra rándul a szám. A mi szakmánkban egyáltalán nem szokatlan, hogy valaki irreálisan sok időt töltsön bent az irodában. Különösen annak tudatában, hogy egy akkora vállalatnál is, mint a miénk, gyakorlatilag futószalagon érkeznek az újabbnál újabb ügyek, amelyeket jobb esetben záros határidőn belül le is kell söpörnünk onnan - győzelemmel.
- Csináltam egy kis versenyt az újaknak.
- Még mindig ugyanaz a nyeremény?
- Pro bono.
- Éreztem. - a mosolyom szélesedik, s ahelyett, hogy egyenes háttal ülnék az asztalom mellett, most hátradőlök a székemben. Amikor ide kerültem a Sullivan & Cromwellhez én sem maradtam ki azokból a már-már hagyománynak számító szeánszokból, amelyeken mindenki átesik, aki tartósabb ideig dolgozik itt. Ilyen volt az újoncok vacsorája is, amin könnyen elbukhatott az, aki nem választott megfelelő éttermet. Persze aki kicsikét is ismerős a környéken, vagy szimplán ebben a világban, nem lepődik meg az ilyen és ehhez hasonló dolgokon. Néha azt kívánom bárcsak megint újonc lennék, aki azért versenyez, hogy megkapja az első pro bono ügyét, nem pedig felelősségteljes alkalmazott, akinek egy-egy már jóval komolyabb fejtörést okoz, mint mondjuk egy lakásbérleti vita. Azt még a titkárnőm is megnyerné. - Indulunk? - kérdőn vonom fel a szemöldökeimet.
Tisztában vagyok azzal, hogy rengeteg időt töltök az irodában, vagy összességével munkával. Hétvégente is rendszeresen azokkal az ügyekkel foglalkozom otthon, amelyek nem hagynak nyugodni. Sokszor azért sem tudom például rendesen kialudni magam, mert az agyam egyszerűen azokon a megoldásokon jár, amelyekre ébren töltött óráimban nem találok rá. Nyilvánvalóan vannak olyan dolgok, amiket élvezek, a munkámon kívül is és jó is vagyok bennük. Nem azért töltök annyi időt az ügyeimmel, vagy itt az irodában, mert ne akadna más, amiben sikerélményem lehet. Egyszerűen csak... Úgy érzem egészen néhány évvel ezelőttig megvolt az a meder, amiben az életem folyt. Tisztában voltam a kezdőpontjával és nagyjából sejtettem azt is, hogy milyen állomásokkal, hová folyik tovább. Aztán Yaya itt hagyott és megsemmisült az a kikötő, amiből biztos volt a kiindulás és ahová kellemes volt a visszatérés. Biztonságos.
Úgy hiszem azóta sem sikerült egyfajta "magasabb" célt találnom saját magam számára, egyedül a munkám van, ami megköveteli az odafigyelésem és adott esetben a legtöbb energiám. A testvérem New Yorkba érkezése természetesen változtatott az alaphelyzeten, kifejezett problémám azonban csak azzal adódott, hogy a jelenlegi helyzetben az itt tartózkodásával együtt nem szabadultak fel varázslatos módon szabad óráim arra, hogy vele töltsem az időmet. Ráadásul gondolom ő sem feltétlenül velem akarja tölteni az idejét, amikor egyetemistaként millió lehetősége van a városban.
Szóval míg az én életem legfőképp a munkáról és esetenként kis kikapcsolódásról szólt, addig Joan itt léte és késői maradása annál érthetetlenebb. Neki családja van, gyereke, akikhez adott esetben azt gondolná az ember, hogy sokkal sietősebben távozna.
- Igen. De nekem még ki kell nyomtatnom valamit. Holnap találkozunk. - Elengedi az ajtófélfát, amibe eddig kapaszkodott, s hamar meg is indul a saját irodája felé. Utána szólok még, hogy legyen szép estéje, de választ már nem kapok. Mélyet sóhajtva állok fel, s gombolom magamon össze a zakómat. Néhány iratot még belenyomok a mappámba, ami elsüllyed a táskámban, amiben ott rejlenek Hailee iratai, amelyeket bent felejtett és vissza kellene juttatnom hozzá. Mindez már akkor jut eszembe, amikor a lift felé tartok. Az órámra pillantva ellenőrzöm, hogy vajon túl késő lenne-e ahhoz, hogy most beugorjak hozzá, hiszen Brooklyn nincs messze az irodától, így praktikusabb lenne, ha azonnal visszakapja az iratait.
Ekkor érzem meg megrezdülni a belsőzsebemben a telefonomat, aminek úgy pillantok a képernyőjére, mintha boszorkányság történt volna. A liftbe lépve veszem nyomok rá a hívás fogadására. - Hailee! Most indu... - Belém fojtja a szót, hogy ő is beszélni kezd a vonal túlsó végén, a szavait azonban alig hallom meg, olyan halk. Csendben hallgatom a magyarázatát, s egyre inkább érzem, ahogyan elkomorulok a szavai hallatán.
- Figyelnek? A lakásodban nincs senki, ugye? Nem jutottak be? Bezárkóztál? - Úgy záporoznak a kérdéseim, mintha kihallgatáson lennénk, s szinte érzem felkúszni a vérnyomásomat. A parkolóban már-már feldühített bika módjára célzom meg az autómat, s közben fejben igyekszem megtalálni ebben a helyzetben a legjobb megoldást.
- Hailee, itt vagy? Ne tedd le, jó? - Utóbbi kérdést követően rántom magam után az ajtót is, s indítok. A telefonomat az ölembe dobom, s még mielőtt elindulnék, gyors mozdulattal kihangosítom. - Most indulok az irodából, hamarosan ott vagyok. Hol vagy pontosan, melyik helyiségben? - Amikor a parkolóból kifelé vezető sávban zöldre vált a lámpa, már-már úgy lépek rá a gázra, mint amikor gyerekkoromban azt képzeltem autóversenyző vagyok. De a jelenlegi helyzetben az utolsó, amiért aggódni fogok, az egy csekk gyorshajtás miatt. Már-már a sors kísértésének érzem, hogy Hailee korábban kifejezetten elővigyázatosságból megadta a címét.
- Hailee... - A hangom ezúttal valamivel nyugodtabb, hátha az én higgadtságom csillapít valamelyest a nő félelmén. - Egyedül vagy otthon? - Más körülmények között egy hasonló kaliberű nő esetében a következő kérdésem valószínűleg az lenne, hogy mi van rajta, de jelen esetben ilyesmi jobb, ha meg sem fordul a fejemben.

⋈ | 842 | öltözet

Dale && Hailee

monsters are real, and they look like people

„Henry!
Kérlek aludj a mai nap folyamán az egyik barátodnál. Lolával sokáig elmaradunk ma és véletlenül benthagytuk a kulcsot a belső bejárati ajtóban. Nem szeretném, hogy az előszobában aludj. Majd utalok pénzt, rendeljetek pizzát nyugodtan, vagy menjetek el valahova enni.
Puszi”

Ahogy elküldtem az üzenetet, összekuporodtam a földön és átöleltem a térdeimet. Csak remélni tudtam, hogy a férfi ténylegesen nem tervezi azt, hogy majd betör hozzám. Bár bezárkóztam a fürdőbe és elbarikádoztam az ajtót – már amennyire tudtam – de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez elégnek bizonyul majd.
Lehet, hogy ténylegesen be akar majd törni hozzám? Ha így történt, én naiv módon örülni tudtam annak, hogy csak egyedül voltam itthon. Egyáltalán nem állt szándékomban bajba keverni Lolát, az öcsémet, vagy esetlegesen apát. Lényegében így nem szólhattam erről a bizonyos dologról senkinek, hiszen pontosan tudtam, hogy mindenki biztonságát ebben a helyzetben talán a tudatlanság garantálja a legjobban. Ha nem szólok nekik a dologról talán nem veszik észre... És nem kerülnek veszélybe.
A másik oldalról meg ötletem sem volt arról, hogy ki lehet az, aki fekete cuccokba burkolózva lézeng a ház körül. Ez vajmi kevés ahhoz, hogy valakit feljelenthessen az ember, legyen az bármennyire is ijesztő. Nem beszélve arról mondjuk, amikor az öcsém is pusztán a divat szeretetéből öltözött hasonló göncökbe.
A dolog talán akkor kezdett el egy kicsit jobban durvulni, amikor már a fényképeket is megkaptam a hozzátartozóimról. Ezeket eddig szerencsére jól titokban tudtam tartani és senkinek sem volt gyanús a folyamatos vágyam az ajtónyitásra... Mégis ami ma történt már egy bizonyos szintig elment.
Tudtam, hogy innentől kezdve ténylegesen ellennem irányult az egész dolog, ezért kénytelen voltam szólni valakinek... Legyen az bárki. Ijedtségemben pont azt az ember sikerült felhívnom, akitől végül munkát kaptam. Mivel lényegében ennél jobb ötletem egyáltalán nem akadt, csak igyekeztem határozottságot csempészni a hangomban és lehetőség szerint nem elkezdeni pityeregni a telefonban a férfinak. Ez az egész nem csak arról szólt, hogy a jövőben minden bizonnyal sok olyan helyzettel kell majd szembenéznem, amivel egyszerűen csak meg kell tanulnom megbirkózni. Nem arról szólt, hogy eszem ágában sem volt aláásni azt, amit eddig tudtam bizonyítani a számára... Szimplán csak büszkeségből csináltam. Nem csúszhatok szét, nem hisztériázhatok egy férfinak a telefonba... Leginkább azért nem, mert ha egy párduc magabiztosságával mozog a támadóm, akkor minden bizonnyal bajban vagyok... Talán épp a fürdőszobaajtó másik oldalán áll és a telefonbeszélgetésemet hallgatja ki.
- Az ajtók és ablakok alapból zárva vannak... Vagy talán a hálószobámban, esetleg a konyhában buktatva hagytam? Te jó ég, fogalmam sincs... – éreztem, ahogy egyre inkább kezd rajtam eluralkodni a pánik, és nehezebben gondolkozom hideg fejjel. A gondolataim ragacsossá váltak a fejemben, amit leginkább az előbbi tett szirupossá... És az ablakokkal kapcsolatos ellenérzéseim bélyegeztek meg. Talán olyan támadási felületet hagytam, amit ki fog tudni használni, ráadásul elég könnyűszerrel?
- Bezárkóztam a fürdőbe – néhány mély levegővétel után egészen határozottan csengett a hangom – Illetve eltorlaszoltam az ajtót amennyire tudtam. Azon belül is a zuhanyzóba még behúzódtam, hogy ne legyek szem előtt.
Leginkább úgy éreztem magam, mint egy kislány... Csak most éppen nagyon nem szerettem volna, hogy bárki megtaláljon. Régen gyakran csináltam hasonlót. Elbújtam a takaró alá, vagy a ház különböző pontjaiba, ha féltem a büntetéstől. Most szinte biztos voltam benne, hogy rosszabbat fogok kapni ha megtalálnak. A lélegzetemet is visszatartottam, és annyira halkan suttogtam Dale-nek a szavakat, ahogyan talán az első szerelmemmel beszélhettem annak idején éjszaka. Amikor nem akartam, hogy apa lebuktassa a fiút, mert minden bizonnyal teljesen kiakadt volna a tényen, hogy barátom van.
- A lakótársam jelenleg fogalmam sincs merre van – vettem egy mély levegőt – Henrynek szóltam, hogy ne jöjjön haza... Remélem Lola sem siet vissza, elfelejtettem, hogy neki is írnom kellett volna.
Idegesen túrtam a hajamba, miközben minden erőmmel igyekeztem csillapítani a testem remegését. A könnyeim lassan szúrni kezdték a szemeimet. Én magam sem voltam egy nagydarab nő, de ő nem csak vékony, alacsony is volt... Tehát csak baj származhat abból ha esetlegesen rajta keresztül akarja megtanítani a titokzatos férfi a leckét számomra. Aki annyira nem is volt titokzatos.
- Ha ez segít valamit... Pontosan tudom ki az, aki figyel minket – egy halk sóhaj kíséretében nyögtem ki a következőket, miközben a telefonom sms menüjébe lépve kezdtem el már Lolának pötyögni ugyanazt a szar szöveget, amit Henrynek adtam be korábban... Csak éppenséggel a nevet cseréltem ki. Innentől kezdve reménykedni tudtam abban, hogy tényleg elhiszik amit írtam nekik.
- Még az első ügyvéd, aki mellett dolgoztam – csak egy leheletnyit csuklott el a hangom – Nagyon szerette a bojtárokat beledobni a mélyvízbe. Így bár felügyelte a munkámat, ettől függetlenül odarakott egy olyan férfi mellé, aki több nőt megölt és megerőszakolt. Talán két három alkalommal találkozhattam a férfival, de végül közösen megegyeztünk abban, hogy alkalmatlan vagyok a közös munkára. Emiatt végül eljöttem, de biztos vagyok benne, hogy ez az a férfi volt. A két saját szememmel láttam.
Kicsit hangosodott a suttogásom, ugyanakkor csak remélni tudtam, hogy hinni fog nekem. Lényegében ő volt az utolsó esélyem ebben a helyzetben... Ugyanakkor számolnom kellett azzal is, hogy esetleg idefele bedugul a város és még órákon keresztül várakozhatok rá. Ez pedig egyre inkább kezdett felemészteni.

835 szóban || remélem tetszik    || ruha ||

Hailee & Dale

"Fear is only as deep as the mind allows"

Ha nincs Yaya betegsége, egészen biztos, hogy másképp alakul az életem. Ha ő még élne, nem egy teljesen üres lakás várna otthon, jelentéktelen dolgokkal benne és a csenddel, ami állandóan körülvesz, ha otthon vagyok. Én választottam azt, hogy a családomtól távol kezdem el élni az életemet, de akkor, évekkel ezelőtt még teljesen logikusnak tűnt, hogy ennek így kell lennie. Szerelmes voltam és talán meggondolatlan is, de azzal nyugtattam magamat, hogy amiért neves egyetemen tanulok itt Amerikában, megéri és nem csak egy hirtelen hozott rossz döntés volt. Míg Yaya mellettem volt, nem is igen változott a véleményem azzal kapcsolatban, hogy így kellett-e lennie. Ha legyőzi a betegséget és összeházasodunk, most egészen másképp nézne ki az életem. Nem ülnék jóval sötétedés után is az irodában a képernyő előtt, hogy dupla annyi munkát végezzek el azokban az órákban, amennyit egy átlagos munkatársam hajlandó letenni az asztalra.
Ha nem hal meg a menyasszonyom, talán nem én lennék az az ember, akinek olyan hívása érkezik, mint nekem most. Ötletem sem volt pontosan mire kellene gondolnom, amikor Hailee nagy vonalakban elmagyarázta nekem a helyzetét. Ugyanakkor visszaemlékezve arra a beszélgetésre, akkor úgy éreztem büszke lehetek magamra, amiért egy olyan munkatárs is a bizalmába fogad, akivel nem töltöttünk el együtt éveket a cégnél. Arrogáns seggfej helyett a társadalom egy egészen hasznos tagjának éreztem magamat. Ha nem így lenne is kötelességemnek érezném, hogy segítsek ebben a helyzetben és mindent megtegyek azért, hogy megbizonyosodjam Hailee biztonságáról.
- Ne aggódj, rendben? - A nyelvem hegyén van, hogy azt is hozzátegyem: ne féljen, mert minden rendben lesz. Nem vagyok képes azonban kimondani, mert nem vagyok benne biztos, hogy mondhatok neki ilyet. Nem tudom mi fog történni azokban a percekben, amelyeket még távol töltök tőle, csak arról tudnám biztosítani, hogy mi lesz, amikor odaérek. Ha kell, meg fogom védeni, de ahhoz előbb oda kell érnem. - Biztosan bezártál mindent, és ha nem is, ne menj ki onnan ahol vagy, jó? - Muszáj vagyok minden alkalommal rákérdezni, hogy érti-e amit mondok, mert valószínűleg nem csak az én érzem úgy, hogy a szívem a torkomban dobog és alig hallok tőle valamit.
Szorosabban kezdem fogni a kormányt, amikor azt magyarázza hol van pontosan és mit csinált ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Milyen világban élünk, ha egy nő már a saját lakásában sem érezheti teljes biztonságban magát? - Ügyes voltál. - Megengedek magamnak egy halk sóhajt, amely remélhetőleg nem hallatszik át a vonal túlsó végén hallgatózó nőhöz, ugyanis nem akarom, hogy még inkább pánikba essen. Sőt, amit mondok neki, teljesen komolyan gondolom. - Ha odaérek körülnézek odakint, jó? Az ablakokat viszont csak akkor fogom tudni megnézni, ha megmondod melyiket kell néznem kívülről. - Persze bármelyikünk megtehetné azt is, hogy egyszerűen hívja a rendőrséget, jelen esetben azonban sokkal inkább remélem, hogy az illető elmenekült, mert tisztában van vele, hogy Hailee meglátta és azt hiszi, hogy emellett hívta a rendőrséget is.
- Rendben... Jól tetted, hogy szóltál neki. Tudsz esetleg írni a lakótársadnak is? - Ha megtenné, legalább valami olyasmit csinálna, ami eltereli a figyelmét arról, hogy épp milyen hangokat hall, vagy nem hall a lakás többi részéből. Az autó műszerfalára pillantok, hogy menet közben próbáljam meg beütni a címét a gps-be és lássam körülbelül mennyi időt vesz még igénybe, hogy odaérjek. - Még húsz perc és ott vagyok. - Nem tudom ez a tény most le fogja-e valamelyest nyugtatni, vagy épp ellenkezőleg csak felidegesítem vele még inkább, hiszen húsz perc alatt bármi történhet még.
- Mi? Ki az? - Összeráncolt szemöldökökkel pillantok rá az ölemben fekvő telefonra, a tekintetem azonban hamar visszaemelem előbb az útvonalra, majd ténylegesen az útra is. - Hailee...? - Feszülten várom a válaszát, miközben egy üresebb és egyenes útszakaszon csak még inkább rátaposok a gázra. - Igen? - Tudtam, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem mond el nekem, de sosem gondolkoztam még el azon, hogy mik is lehetnek egészen pontosan ezek a dolgok. Nem mintha ettől függetlenül ne akarnám, hogy egy kollégám, akivel kölcsönösen segítjük egymást szakmailag, rendben legyen a magánéletében is. Egyszerűen csak nem az én tisztem az ilyesmiről kérdezgetni. Most viszont nem csak hogy szükséges lesz egy ilyen beszélgetés, de nem vagyok hajlandó továbbra is kívülállónak lenni ebben a kérdésben a nőnél. Ha szüksége van valakire, aki megvédheti, én szeretnék lenni az az ember.
- Tudod a nevét, igaz? - Alig hallgatom végig, az agyam máris azon kezd járni, hogyan intézhetnél el számára ezt a helyzetet. Elég nyilvánvaló, hogy a biztonságához arra van szükség, hogy valaki segítsen neki ebben a helyzetben. Nekem pedig már talán lennének is olyan emberek az ismeretségi körömben, akik tudnának ebben segédkezni. - Ha odaértem, hallani akarom az egész történetet erről, jó? Így vagy úgy, de elintézem. Öt perc és ott vagyok. - Újabb jelentést teszek neki, miközben odakoncentrálok a kis képernyőn megjelenő térképre, amely a megfelelő utcákon vezet el Hailee lakásáig. Idegességemben elég hanyagra veszem a parkolást, de jelenleg ez érdekel legkevésbé.
Úgy szállok ki a kocsiból, hogy a telefonon ezúttal kikapcsolom a kihangosítást és a fülemhez emelem a készüléket. - Hányadik emeleten laktok? Hol láttad a pasit? - teszem fel a kérdéseimet, miközben a pillantásommal a sötét utcát kémlelem, bármi gyanús után kutatva. A megfelelő házszámot megpillantva felpillantok az épületre, s úgy sétálok az autómtól arrafelé, hogy közben próbálom megállapítani, volt-e lehetősége bejutni az illetőnek a lakásba. - Mi a kaputelefon kódja?

⋈ | 869 | öltözet

Dale && Hailee

monsters are real, and they look like people

Nagyon mérges voltam magamra, amiért több embert is ennyire felelőtlenül veszélybe sodortam. Annak idején, amikor Hwan megkérdezte tőlem, hogy minden okés-e körülöttem, egyszerűen a szemébe hazudtam, mert túl büszke vagyok ahhoz, hogy segítséget kérjek másoktól. Meg egy pasi fekete ruhában nem a világ leggyanúsabb dolga, az öcsém barátai között is eléggé hódít ez a trend és egyikre sem rántottam még kést. Okkal hihettem azt sokáig, hogy egy a barátai közül az, aki talán reggelente várja őt, hogy együtt mehessenek iskolába, de végül ez az egész ügy teljesen más fordulatokat vett. Hogyan védhetem meg a legjobban az öcsémet? Úgy, ha semmit sem mondok neki, nem? Henry leginkább a magas vérmérsékletéről híres, és ha egyszerűen elmondom neki azt, hogy mi történt, akkor lehet butaságot csinál, ami miatt megsérülhet. Erre a gondolatra pedig még inkább felhúztam magam. Miért sodrom veszélybe azt a szerencsétlen gyereket akkor is, ha semmit sem teszek, illetve abban a helyzetben is, ha megpróbálom bevonni az egészbe?
Hiába dolgozott Hwan veszélyes zónákban, egyáltalán nem akartam, hogy ebbe az egészbe belemásszon csak úgy. Dale esetében más volt a helyzet. Tőle valamiért mertem segítséget kérni annak ellenére is, hogy ugyanúgy féltettem, mint a másik férfit. Fogalmam sincs miért, de mivel egy elég komoly ügyvédi irodában kaptam lehetőséget, valamiért úgy éreztem, hogy meg fogjuk tudni oldani a helyzetet, viszont addig leginkább el kell hagynunk ezt a házat... Mindannyiunknak. Pontosan tudtam, hogy ezt az ügyet nem fogja az sem megoldani, mert ha elég kitartó a zaklató, akkor nemes egyszerűséggel követni fog és tovább stresszel majd engem, talán bánthatja a szeretteimet is. Ha segítséget vonok be, azzal aláírom a halálos ítéletünket, viszont ugyanakkor ha nagyhiszeműen feláldozom magam és hagyom, megerőszakoljon a férfi,aztán pedig megöljön, lényegében csak egy leszek a sok áldozat közül. A körforgás nem áll meg és az sem garancia, hogy ezek után majd leszáll azokról az emberekről akiket szeretek.
Folyamatosan remegett és elcsuklott a hangom a telefonban. Amikor a férfi maga mellé vett jelöltnek, lényegében én voltam az egyik legnyugodtabb és leginkább magabiztos mindenki közül, akit választhatott volna. Talán ennek pont az volt az oka, hogy nekem már több helyen sikerült bizonyítanom és sikeresen vettem az akadályokat az elbeszélgetésünk során is. Most mégis úgy viselkedek, mint valami hisztérika, ahogyan sírok neki... Ettől kifejezetten rosszul éreztem magam.
- Igen, igyekeztem mindent bezárni. Azt hiszem nem hagytam ki semmit – már feleannyira sem voltam magabiztos, mint az első kijelentésem során. Igyekeztem annyira halkan létezni, mintha egy tárgy lennék a fürdőszobában. Magam sem tudom, hogy a képzeletem játszott-e velem, de amikor gondolatban elkezdtem számolni a lakásunkban található ajtókat és ablakokat, akkor hirtelenjében lépteket hallottam valahonnan. Annyira féltem, hogy lényegében megmozdulni sem mertem, de magamban folyamatosan azt mantráztam, hogy ez felülről jön. Képtelen voltam beazonosítania az irányokat jelenleg.
- Igen, írok neki mindenképp – Lola sokkal kisebb és vékonyabb is nálam, egyszerűen nem akartam abba az eshetőségbe belegondolni, hogy majd baja esik miattam. Ő még annyira sem tudná megvédeni magát, mint én, pedig ugyanúgy nem érek sokat egy hatalmas férfi ellen. Alapvetően lehet, hogy el tudnék menekülni, de nem igazán érzem azt, hogy képes lennék tartósan megvédeni magam, ahogyn arrasem feltétlenül látok rációt, hogy a zaklatóm majd csak úgy abbahagyja ezt az egészet.
- Rendben – válaszoltam halkan, miközben pár újabb könnycsepp gördült végig az arcomon. Életem leghosszabb húsz perce következik és az sem igazán nyugtatott meg, hogy erről a bizonyos emberről kell beszélnem. Egyáltalán nem akartam belegondolni abba, hogy valószínűleg egyetlen említésből tudni fogja, hogy kiről van szó.
- Ha azt mondom, hogy Miguel Perez, az mond neked valamit? – egészen halkan suttogtam oda neki a szavakat. A férfit már több államban is körözték, és akárhányszro próbáltak nemi erőszakot és gyilkosságokat rábizonyítani, az ügyvédjei mindig erősebbek voltak. Én is egy tárgyalás során találkoztam vele, de amiért képtelen voltam tovább az oldalán maradni egy ilyen embernek... Talán rám szállhatott? Én sem tudom pontosan mi történt, de határozottan őt láttam ma este, kétség sem fér hozzá.
- Kérlek, majd az utcafronti ablakot ellenőrizd. Bordó függönyünk van, amit teljesen elhúztam, hogy ne láthassanak be, de elég régi a nyílászárónk.
Azaz, ha valaki nagyon ki akarja nyitni, akkor kitudja. Viszont Brooklynnak egy olyan környékén éltünk, ami alapvetően mentes volt a bűnözésektől, sok kisgyerekes család élt a mi tömbünkben is, ami miatt még inkább bűntudat tört rám. Ennyire önző dolog lett volna megtartani magamnak az információkat? El nem tudnám képzelni a mindennapjaimat úgy, hogy az a szőke copfos kislány ne rohanjon el legalább háromszor előttem. Egyenesen hányingerem lett annak a gondolatától, hogy baja is eshet.
- A földszinten lakunk és hármas a kapucsengő. Siess kérlek – egészen remegő lábakkal, álltam fel, a zuhanytálcából, majd körbenéztem a félhomályban, hogy valami fegyver szerűséget keressek magamnak. Mi van akkor, ha én most elhagyom a fürdőt és az a bizonyos valaki már a házban van? Jobb híján végül felkaptam Lola hajlakkját, és lassan szinte teljesen hangtalanul indultam meg az ajtó felé. Némi hezitálás után a teljesen csendes és sötét házban lecseréltem egy késre a fegyveremet. Nem voltam biztos benne, hogy a férfi nem jött be a lépcsőházba, tehát elővigyázatosnak kellett lennem.
Összerezzentem a kapucsengő hangjára, de amint megpillantottam Dale-t a kis kijelzőn, már könnyebb szívvel engedtem be. Pár perc múlva érkezett a halk kopogás az ajtóra. Elég kétesélyes volt az, hogy ki van mögötte, de én nem vártam meg a bemutatkozást, egyszerűen feltéptem azt a késsel a kezemben... És holmi megkönnyebbülés volt a mentoromat megpillantani ott, akinek könnyes arccal szegeztem neki a fegyvert.
Szinte azonnal kicsúszott a kezemből, ami fémes koppanással esett a földre, én pedig ismételten elsírtam magam.
- Hála az égnek, hogy te vagy az – a térdem megbicsaklott, meg kellett kapaszkodnom a zakójában annak érdekében, hogy ne essek össze. Ezzel egyidőben a mellkasához is bújtam és keservesen kezdtem el zokogni. Most már biztonságban éreztem magam.

947 szóban || remélem tetszik    || ruha ||

Hailee & Dale

"Fear is only as deep as the mind allows"

Normál esetben sokaknak fogalma sincs arról, mennyi szörnyűség van ezen a világon. Mindenki tisztában van ugyan azzal, hogy idegenekkel nem szokás szóba állni, ha fura alakok hívnak a furgonjukba, akkor nem érdemes elfogadni a meghívást és hogy sötétben lehetőleg nem egyedül kell sétálgatni - főleg nem nőknek. Legtöbbször azonban minden szörnyűség rajtunk kívülállókkal, ismeretlenekkel történik. Ha hallunk is róla, hogy valakit kiraboltak, meggyilkoltak vagy hasonló, sokak számára felfoghatatlan dolog történt velük, az csak a hírekben van, esetleg ismerősök által ismerjük meg a történetet. Az ügyvédi munka során a megfelelő szakterületen dolgozók majd' napi szinten szembesülnek azzal, mi mindenre képes az emberi faj és milyen bűnöket képes elkövetni valaki, akinek nem jutott több pár évtizednél a Földön. Nem állítom, hogy én magam túl sűrűn nyúlnék bele ilyen ügyekbe, hiszen a cégjogot sokszor még unalmasnak is lehetne nevezni. Ettől függetlenül azonban azt sem gondolom, hogy naivan élnék, ha pusztán arról van szó, hogy tisztában vagyok vele mennyire emberek vagyunk mindannyian. Nagyon is jól tudom, hogy bármikor kaphatok olyan hírt, hogy valamelyik fontos hozzátartozóm megbetegedett, hogy engem is bármelyik napon érhet baleset közúton, vagy hogy az egész emberiséget egyszer csak elpusztítja valamilyen természeti katasztrófa, esetleg földönkívüli erő - utóbbi picivel valószínűtlenebb. De tényleg csak picivel.
Azt viszont nagyon is nehezen tudtam volna elképzelni, hogy történetesen az egyik kollégámat éri majd olyan jellegű atrocitás, amiről jobb esetben csak olvasunk a lapokban. Kétségtelenül úgy éreztem megindul bennem valami, amikor meghallottam a hangját a telefonban, de úgy érzem bárkivel kapcsolatban így lett volna. A világ legrosszabb érzése, amikor meg akarunk védeni valakit és végül képtelenek vagyunk rá. Velem már nem egyszer előfordult, hogy átéltem ezt, most pedig nem szerettem volna, ha ez az eset is csak felkerül a következő tételként arra a bizonyos listára. Talán ezért volt, hogy jobban odaléptem a gázra, hogy bár igyekeztem elnyomni, a hangomban akkor is ott volt az a minimális aggodalom, amit ebben a helyzetben bárki érezne - ha nem több, mint gondoltam.
- Ne gondolkozz rajta, az első megérzésed az igazi. Biztosan bezártál mindent. - Én magam is csak reménykedni tudtam a szavaim igazságtartalmában, de jelen helyzetben én voltam az egyetlen személy, aki ha csak minimálisan is, de talán meg tudta nyugtatni a nőt - legalább annyira, hogy tisztában legyen vele, hogy megyek és ott leszek mellette.
Nincs tapasztalatom abban, hogy milyen lehet egy gyerekkel viselkedni, egyedül az öcsém volt a környezetemben, akire ráfoghatnám, hogy gyerek volt még, de amikor ő kicsi volt, én is jóval fiatalabb voltam, így azt sem nevezném túl nagy tapasztalatnak. Sőt, felejthettem is azóta ebben a témában rengeteget. Most viszont mégis úgy érzem, mintha Haileevel gyerekként beszélnék, akinek minden lépést a szájába kell még lépni, mert nem is sejti, hogy milyen kockázattal járhat egy óvatlan lépése.
- Hallottam már róla - jegyzem meg szárazon. Vannak olyan nevek, amelyeket valahogy sosem tudunk kiverni a fejünkből. Hiába nem ismerem Miguel Perezt, a neve talán túlságosan is jól ismert ügyvédi körökben - s valószínűleg a köztudatban is. - Amikor odaértem elmesélheted részletesebben is. - Nincs értelme arra kényszeríteni, hogy a jelenlegi rettegését is csak fokozza azzal, hogy nekem mesél a fickóval való kapcsolatáról.
- Rendben, ne aggódj miatta. Az lesz az első dolgom - bólogatok ugyan, de a kocsiban nincs aki lássa. Amikor pedig végre sikerül leparkolnom a környéken, tényleg így is teszek. Néhány távolba vesző járókelőn kívül senki nincs az utcán, pedig még az utcán álló fákra is felpillantok, hátha elkerüli valami a figyelmemet. Alaposan végignézem azokat az ablakokat, amelyeket Hailee említett és kicsit megnyugszom. - Minden ablak zárva van, Hailee. Nem igazán látok embereket sem, a lakás környékén senkit. - Kijelentésem ezúttal jóval inkább nyugalmat sugalló, mint a korábbi hozzáállásom, most viszont van minimális okom arra, hogy meg is tudjak nyugodni. Hiszen itt vagyok, gyakorlatilag pár másodpercre attól, hogy bent legyek a lakásban és Hailee mellett. Jelen állás szerint pedig nem esik majd baja, mert nincs a környéken senki. Az egyetlen rizikófaktort talán még a lépcsőház jelenti, amitől én nem különösebben félek, neki pedig már azért nem kell, mert amint megnyomom a kapucsengőt, ő pedig beenged, én már hosszú léptekkel szelem is a távolságot a lépcsőkig, majd azon felfelé.
Halkan kopogok csak, mert attól tartok a szíve dobogásán kívül most minden más csak megijesztené, amikor pedig ajtót nyit, ténylegesen is legördül az a bizonyos szikla a mellkasomról. Egy pillanatig elkerekedik a szemem, amikor megpillantom nála a kést, az azonban olyan gyorsan landol a földön, mint ahogyan Hailee a karjaimban, amelyeket szinte reflexből fonok köré, amikor úgy érzem elveszteni készül az egyensúlyát. Igyekszem őt megtámasztani és a könyöke alá nyúlok, a másik kezemmel pedig magamhoz ölelem őt. - Most már itt vagyok, ne félj. - Nem feltétlenül az a kollegiális kapcsolat ez, aminek meg kellene lennie közöttünk, de jelen helyzetben nem is vagyok képes azokat a szabályokat betartani. - Jól vagy, ugye?
Amikor már úgy érzem, hogy megtámogatva bár, de megáll a lábán, picivel távolabb tolom őt magamtól, hogy megnézhessem magamnak az arcát is és olyasmit keressek rajta, aminek jelen helyzetben nem szabadna ott lennie. Finoman az arcához érek, letörölve onnan néhány könnycseppet, aztán a kezem a hajára siklik, óvatosan simítok végig rajta, a nyakáig. - Menjünk be, rendben? - Finoman beljebb tolom, egy pillanatra lehajolok - a késért -, majd amikor már bent vagyunk, gondosan bezárom magunk mögött az ajtót. A karomat a vállán átvetve és a derekán tartva kísérem oda a kanapéhoz, út közben pedig igyekszem minden olyan lámpát felkapcsolni, amit csak találok. Hiszen a sötétséget csak a fény űzheti el, most pedig nincs is másra szükség - egy épkézláb alternatíván kívül, amivel kihúzhatom a nőt ebből a szituációból.
Én is leülök ugyan mellé, de a kérdésemmel azt előirányozom, hogy hamar fel is fogok állni. - Nézzek körül a lakásban is? Nyugodj meg a kedvemért, jó? Elintézem. Ma nem fogsz itt aludni - kijelentésem határozott és ha az este további részében akár csak egy pillanatig is visszakozna, hát a vállamon vinném ki a kocsiig. Nem maradhat itt, rettegve. - Viszont előbb meg kell nyugodnod. Kérsz vizet? Vagy csináljak.. teát? - Mintha különösebben értenék hozzá. De egy vízforralót csak képes leszek használni, függetlenül attól, hogy egyébként én magam milyen rendszerességgel teszem otthon. - Muszáj lesz elmondanod nekem mindent.

⋈ | 1014 | öltözet

Dale && Hailee

monsters are real, and they look like people

A magam részéről határozottan azt vallottam mindig, hogy a legjobb dolog lenne ügyvédnek mennem. Világ életemben elég jól tanultam ahhoz, hogy ez lényegében ne álljon az utamba, ami miatt végül ösztöndíjat is nyertem egy elég jó egyetemre. Sosem gondoltam bele abba, hogy ennek a szakmának rengeteg olyan buktatója lehet, ami számomra veszélyes lehet; hiszen egyfajta kiutat jelentett abból az életből, amit korábban kellett élnünk. Nem mondom azt, hogy bármikor is éhezésre szorultunk volna, viszont az, hogy én egyetemre mentem, nagyon sok mindent elvett példának okáért Henrytől is. Éppen ezért éreztem azt, hogy tartozom annyival édesapámnak és az öcsémnek is, hogy valami olyanba nyúlok bele, ami később anyagilag engedi honorálni a türelmüket és a kedvességüket az irányomba.
Abba viszont naiv és buta lánykaként nem igazán gondoltam bele, hogy miken kell majd keresztülmennem. Magolhatom bármeddig azt, amit az egyetemen próbálnak a fejembe verni, egyszerűen az ügyvédeknek szükségük van egyfajta velük született – és egyben fejleszthető – skillre, ami sokban alakul a jó döntéshozó képességen is. Előre fel kell tudni mérni a terepet a vállalásainkkal kapcsolatban is, hogy mit bírunk el. Leginkább a lelkiismereti kérdéseket kell sorra venni, mert nem véletlenül járnak közülünk is sokan pszichológusokhoz. Én a magam részéről egyszerűen képtelen lettem volna olyan emberek védelmére kelni, akikről én magam is tudom, hogy elkövettek bizony olyan dolgokat, amivel másokat károsítottak meg. Talán épp ezért kellene egy kicsit lejjebb adnom, hiszen némi arcátlanság velejárója ennek a szakmának is. Ugyanakkor ez eddig nekem sajnos nem ment túl jól, és eléggé aggódom amiatt is, hogy mi lesz a továbbiakban. Kettő rossz irodát már sikerült kifognom, ezt a harmadikat meg kellene tartanom. Ha már fizetésben bőven a többszörösét ígérték nekem, és nem is kell annyira veszélyes terepre mennem, mint az előző két esetben. Eléggé tartottam tőle, hogy a kukkolós incidens majd még a munkával kapcsolatban is visszahúz... Még ha jelen esetben nem is ez volt a legfontosabb. A fejemben össze vissza cikáztak a gondolatok, az egyre inkább rám telepedő félelmem miatt.
- Ha már nem válaszolok neked, akkor azt hiszem azért lesz, mert elájultam – suttogtam a telefonba. A hangom egyre inkább fojtottnak bizonyult, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy megpróbáljak megnyugodni. Pontosan tudtam, hogy ebben a helyzetben lényegében azt csinálom, ami a legrosszabb, de ettől függetlenül is képtelen voltam összeszedni magam. A tény, hogy beigazolódott a gyanúm a kukkolómmal kapcsolatban hát... Maradjunk annyiban, hogy most már egyáltalán nem volt kedvem úgy viccelődni rajta, mint pár hónappal ezelőtt. Főleg, hogy már mások is veszélyben voltak miattam, és lényegében a buta döntéseim miatt.
- Nem tudom, hogy ez jelenleg megnyugtató-e vagy sem – motyogtam a telefonba, miközben megengedtem magamnak annyit, hogy legalább a zuhanytálcából fel merjek állni. A lábaim így is leginkább valami gusztustalan zselés dolog stabilitásával bírtak – Úgy, hogy a közelben vagy, azt hiszem annyira már nem félek.
Amint meghallottam a kapucsengőt, egy kicsit összerezzentem és én a magam részéről sokkal inkább az elővigyázatosság mellett döntöttem. Bíztam Dale-ben, de tartottam attól is, hogy a másik férfi egyszerűen behúzott a csőbe, és még mindig a környéken van. Nagyon hasonlóak errefelé az épületek, ezért is kaptam fel a kést. Ha rosszabb esetben nem a mentorom áll meg az ajtóban, akkor vagy meghalok, vagy én magam gyilkolok meg valakit. Abban az egyben biztos voltam, hogy nem fogom könnyen adni a bőrömet.
Így is bőven szerencsésnek mondhattam magam, bár szükségem volt pár pillanatra, amíg felfogtam, hogy ki is áll az ajtómban. A megkönnyebbüléstől hangosan sóhajtottam fel, ugyanakkor mintha minden erő kiszállt volna belőlem, amit nagy nehezen összekapargattam, amíg a konyhában kutattam a kés után. Azt is alig éreztem, ahogyan Dale erős karjai végül tényleg körülölelik a testem és próbál megtámasztani, még mielőtt összecsuklanék. A segítségével sikerült megállnom azért a lábaimon, viszont ahhoz, hogy felnézhessek rá, a magasságom ellenére is majdnem teljesen hátra kellett hajtanom a fejem. Egy hangot sem voltam képes kinyögni, viszont a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Fáradtnak és kábának éreztem magam, azt pedig már valósággal elengedtem, hogy megpróbáljam eldönteni, hogy pontosan miért sírok jelenleg. Köze lehetett az egésznek a megkönnyebbüléshez, az ijedtségemhez, a magam iránt érzett haraghoz is, ugyanakkor olyan érzelmi katyvasz volt bennem jelenleg, hogy képtelen lettem volna kibogozni a szálakat. A fontos az volt, hogy Lola és Henry nem alszanak ma éjjel itt. Abba meg már nem akartam belegondolni, hogy mennyi ismerősömnek kellene üzenetet írnom azzal kapcsolatban, hogy vigyázzon magára. A férfi érintése az arcomon, valamennyire megnyugtatott, amitől kedvem lett volna ismét a széles mellkasához bújni. Ennek ellenére sem tettem meg, mert tanultam a korábbi hibáimból. A munkán kívül semleges dolgokról tudtunk jól eltársalogni, és ez így rendben is volt... Nem szerettem volna még egyszer belebonyolódni semmibe azok után, ami Noel és köztem történt.
Csak egy bólintásra futotta tőlem, aztán a segítségével megfordultam és lassan besétáltam a lakásunkba. Normál esetben biztos arról beszélnék neki, hogy ne haragudjon, nincsen rendesen kitakarítva, viszont most egyszerűen csak megkapaszkodtam a karjában és némán sétáltam egészen a kanapéig.
- Nem szükséges – még mindig remegett a hangom és egészen rekedtnek is hallatszott, amikor kimondtam a szavakat – Ha valamelyik szobából előkerül, én magam fogom elintézni.
Persze a szavaimnak nagyjából semennyi hitelt sem lehetett adni, mert úgy gubbasztottam a kanapén, mint valami ázott kisállat, de ennek ellenére sem akartam még jobban szétesni. Ha erősnek mutatom magam egy ideig, talán tényleg össze tudom szedni magam idővel.
- Csak ülj le – finoman nyúltam a karja után, hogy magam mellé vissza tudjam húzni. Sosem bírtam jól azt, ha velem volt valaki gondoskodó, és most a hirtelen mozdulatoktól is ki tudtam volna dőlni – Jól vagyok tényleg.
Igyekeztem, megejteni az irányába egy vérszegény mosoly, hogy erről biztosítsam. Elvégre már tényleg nem volt mitől félnem, sokkal inkább amiatt aggódtam, hogy tényleg nem ijedt meg a zaklatóm eléggé ahhoz, hogy eltűnjön és Ő esetlegesen miattam sérülhet meg. Mindenesetre pár másodperc múlva össze tudtam szedni magam annyira, hogy belekezdjek a történet azon részébe, amit ő még ténylegesen nem hallott.
- Amikor magadhoz vettél – mély levegőt vettem, aztán folytattam – Meséltem arról, ami a papírjaimban is ott volt. Előtte már két irodában is voltam jelöltként. Mind a kettő helyre talán inkább a külsőm és nem az eredményeim miatt juthattam be, és nem is úgy próbáltak tanítani, mint ahogyan azt te csinálod. Kaptam már ügyeket mind a két helyen, de Perez még az első mentorom által maradt rajtam. Azt akarta, hogy én képviseljem és ezért jöttem el az irodából.
Arra már nem feltétlenül akartam kitérni, hogy a másik oldalon mi volt a befolyásoló tényező. Egyáltalán nem akarok olyan színben tetszelegni előtte, mint valaki, aki rámegy a főnökére, mert emiatt talán dönthet úgy, hogy a továbbiakban nem akar velem dolgozni. Én pedig egyelőre nagyon is jól éreztem magam ezen az új helyen. Furcsa, hogy mennyivel befogadóbbak voltak velem szemben, mint a hotelban annak idején, ahol a tulaj is nagyjából az első napomon leordított a saját figyelmetlensége miatt is.
- Egy ideig azt hittem, hogy a férfi csak valaki a környékről, aki sötét ruhákat visel. Ijesztő volt, mert már többször észrevettem a környéken, ami miatt inkább busszal jártam munkába, mert féltem egyedül maradni... Viszont ma este konkrétan egy kamerával a kezében bámult be az ablakon.
Szorosabban fontam össze a karjaimat magam előtt, és éreztem, ahogyan újra könnyek gyűlnek a szemembe. Nem kellene félnem, hiszen már nem vagyok egyedül, de ennek ellenére is szörnyű volt visszagondolni az elmúlt pár hónap történéseit.
- Tudtam, hogy figyel valaki – egészen halkan mondtam ki a szavakat – De nem szóltam róla mostanáig senkinek. Természetesen akartam viselkedni, hogy ne provokáljak ki valami olyat, amivel árthatnak Lolának, vagy a családomnak. Reggelente képeket hagytak a lábtörlő alatt. Ezeket igyekeztem eldugni, mert nem akartam, hogy se Henry, se Lola ne ijedjenek meg.
Lassan emelkedtem fel, és indultam el a szobám felé, ahonnan pár perc múlva egy egész kötegnyi fényképpel tértem vissza. A legtöbb rólam készült a házban, a buszmegállóban, vagy ahogyan éppen kilépek a munkahelyemről, de néhány fényképen látható volt Henry is, az iskola, ahova jár, illetve Loláról is akadtak fotók.

1 300 szóban || remélem tetszik    || ruha ||

Hailee & Dale

"Fear is only as deep as the mind allows"

Személy szerint nem tartom túl veszélyesnek a munkámat. Néha akadnak rendhagyó ügyek, amelyeket nem elég pár formanyomtatvánnyal, vagy pár komolyabb hangvételű megbeszéléssel elintézni, van aminek sokkal komolyabban utána kell járni, vagy éppenséggel több időt elvesz, mint először gondolnánk. Aki több izgalomra vágyik - na meg arra, hogy a belét is kidolgozza -, az ügyésznek megy, vagy megpróbál válóperes ügyvédként karriert csinálna magának és mások nyomorán nagy összegeket szakítani. A büntetőjog már sokkal inkább olyasmi, ami kellemetlen helyzetekbe tudja hozni az embert, még akkor is, ha nem épp ellene indul eljárás, hanem történetesen ő maga az ügyvéd. Nem mintha pusztán csak akkor keveredhetne egy ügyvéd bajba, ha büntetőjoggal foglalkozik, mivel közöttünk is vannak hazugok, csalók és olyan magánéleti preferenciákkal rendelkezők, akik nem szívesen teregetnék ezeket az információkat a nyilvánosság előtt.
Fogalmam sem volt, hogy pontosan mire kellene gondolnom Hailee ügyével kapcsolatban, tekintve, hogy olyan fiatal és járatlan még a szakmában, hogy komolyabb ellenfelet, vagy épp ellenséget még nem is szerezhetett magának. Pontosan emiatt az első gondolatom az volt, hogy ez az egész teljesen véletlenszerű, és pusztán mint ártatlan állampolgár találta meg valaki olyan, akit minden esetben rács mögé kell juttatni. Az - tévesen - eszembe sem jutott, hogy esetleg Hailee pontosan tudja, hogy ki az elkövető, vagy egészen pontosan miért történik ez vele.
- Tarts ki amíg odaérek, rendben? - Nem csak abban volt nagy segítségemre, hogy vonalban maradtunk, hogy meggyőződjek az épségéről, de amint odaérek, sokkal fontosabb lesz, hogy tudja, hogy megérkeztem. Nem is tudok elképzelni számára félelmetesebb dolgot annál, mintha lerakjuk és arra kell várnia, hogy vagy a zaklatója nyissa rá az ajtót, vagy én álljak a bejárati ajtó mögött. - Hallod Hailee? Csak amíg odaérek. - Tudom az ilyesmit nem lehet csak úgy kezelni és függetlenül attól, hogy milyen erős akarattal rendelkezik a nő, ez nem olyan, mintha egy nehéznek tűnő ügyet kellene minden körülmények között végig vinnie, vagy mintha egy napot kellene kibírnia kávé nélkül. Nem akarom azt mondani, hogy élet-halál kérdésről van most szó, de számára biztosan sokkal stresszesebb most a lakásában bujkálni, mint nekem, aki tisztában van a saját fizikai erejével és azzal, hogy hacsak nem egy fegyver csövébe kell néznem, adok magamnak egy kis előnyt.
Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy pontosan hogyan is kellene a legrövidebb úton megoldanom Hailee biztonságát, de a mai esténél tovább már én magam sem akartam tervezni, mert túl sok szereplős játszmának ígérkezett ez. Ebben az időpontban pedig már egyébként sem tehettem túl sok mindent azon kívül, hogy a holnapi és azutáni napokon való gondolkodás helyett csak arra koncentráltam, amit a nőnek ígértem és előbb biztosítottam - gyakorlatilag mindkettőnket - arról, hogy csak én vagyok a környéken és nyugodt szerrel beengedhet. Hiszen én nem fogom bántani.
Nem sokszor látok nőt olyan elveszettnek és törékenynek, mint amilyennek Hailee tűnik, amikor kinyitja nekem az ajtót. Talán Yaya volt az utolsó, akit hozzá tudnék hasonlítani, az ő emléke pedig mindig olyasmi lesz, amire nem szívesen gondolok vissza. Még akkor sem, ha idő meglágyította már azokat a hónapokat, amíg még reménykedtünk és volt esélye a gyógyulásra. Lehet, hogy Hailee és közöttem pusztán csak munkahelyi kapcsolat van, de tény és való, hogy nem szeretném, ha vele is hasonló emlékeket kellene szereznem, mint a halott menyasszonyommal. Így hát ha megosztja velem, hogy pontosan miért lehet, hogy őt nézte ki magának valaki, akkor segíteni fogok.
- Akkor biztosak lennénk benne, hogy nincs itt senki. - Van abban valami, hogy csak akkor lehetünk benne biztosak, hogy teljes biztonságban vagyunk-e a lakásban, ha a többi helyiséget is megnézem, ugyanakkor nem szívesen hagytam volna magára a síró nőt, mert egymaga a kanapén túl könnyű célpont lett volna. - Jó... - Szót fogadok neki, amikor arra kér, hogy üljek le, habár a korábbi gondolatmenetem csak nem hagy nyugodni és úgy pillantok körbe a lakás csukott ajtajai között, mintha valamelyik mögül előléphetne valaki.
- Ebben azért nem vagyok annyira biztos. - Az én mosolyom jóval hihetőbbre sikerült az övénél, de tény és való, hogy nekem már rengeteg időm volt gyakorolni azóta, hogy utoljára érdekelt valakit, hogy pontosan milyen lelkiállapotban vagyok. - Egyelőre arra jutottam, hogy velem kell jönnöd. Nem maradhatsz itt egyedül, viszont... Előtte nyugodj meg. - Nem utolsó sorban pedig örülnék neki, ha legalább néhány részletet elmondana nekem a helyzetével kapcsolatban. Később csak így tudok majd segíteni.
- Értem. - Csak akkor szúrom közbe, amikor Hailee hosszabb szünetet tart, mivel nem akarom megzavarni a kérdéseimmel, sem azzal, hogy közbevágok, mert nem értek valamit. Tisztában vagyok a múltjával, feketén-fehéren le volt írva minden az önéletrajzába, még ha nem is véstem annyira az emlékezetembe, hogy vissza tudjam idézni mindkét ügyvéd nevét, akiknél előzetesen dolgozott. Ahogyan a szavaiból kiveszem, most különben sem ez a fontos.
- Perez... Csak azt nem értem miért pont téged talált meg, amikor nem te vagy a fontos ebben a helyzetben. - Nyilván nem arról van szó, hogy jelöltként nem értékelem az elvégzett munkáját, legyen szó akármiről is az emlegetett ügyben. Viszont Hailee csak egy ártatlan nő, aki megkapta ezt a munkát, mert a mentora úgy ítélte, hogy nekivaló. Aki megérdemelte volna a zaklatást, sokkal inkább az emlegetett mentor volt. - Milyen ügyben képviseltétek? Mi történt pontosan? - Ahhoz, hogy jobban átlássam, vagy netalántán még meg is akarjam oldani az esetet, kénytelen vagyok több részletre is rákérdezni, hiszen akkor van esélyünk rövid úton börtönbe záratni a férfit.
- Megvannak a képek? - Teszem fel a kérdést, közben pedig figyelem a nő mozdulatait, ahogyan felemelkedik mellőlem és rögtön megválaszolja ezzel a kérdésemet. - Mivel tudjuk kiről van szó, könnyű lesz elkezdeni az ügyet. Szólj a lakótársadnak, hogy pár hétig maradjon másnál, ha problémája van, majd segítünk neki. Egyelőre az is jó, ha ma este már nem jön haza. - Nem kellene, hogy elég legyen pusztán azoknak az embereknek a védelme, akik ebben a lakásban élnek, hiszen a lakóépület többi lakosa is pont ugyanolyan fontos, ha emberi életekről van szó, viszont egyelőre csak ennyit tehetünk. A kukkoló számára is valószínűleg sokkal fontosabb célpontok azok, akik Haileehez is közel állnak. Így mi is erre koncentrálunk. - Az öcséd nem jön ma este, igaz? - Megerősítést várva pillantok a nőre, miközben elveszem tőle a képeket és tanulmányozni kezdem őket.
- Jó, ezeket fel tudjuk használni. Boríték nem volt hozzá? Ha azokat lezárta volna akkor egészen konkrét bizonyítékunk lenne. - Talán nem kellene hangosan gondolkodnom, de férfi vagyok, ha nekem felhoznak egy problémát, előbb meg akarom oldani, csak utána lehet rávenni, hogy együtt is érezzek. - El kell majd mennünk az ügyészségre. Meg fogjuk oldani az ügyet, főleg mert elég jó alapunk van kiindulásnak. Viszont el kell majd mondanod másoknak is, nem csak nekem. - Ezúttal bizonytalan pillantást vetettem rá, mert egészen komoly témáról van szó, ami bárki számára nehéz lehetne, különösen beszélni róla és megosztani másokkal.
- Még átgondolom pontosan hogyan oldjuk meg, de olyan helyen kell maradnod, ahol vannak körülötted és ahol meg tud védeni valaki. - Az én lakásom nem csak a szűkössége, de az egyébként közöttünk meglévő kollegiális viszony miatt sem volt opció. Egy hotelben pedig mindenki megőrülne, ha be lenne zárva egy szobába. - Ezt viszont elintézem én és az öcsédet is összeszedjük majd. - Megköszörülöm a torkom, majd gyorsan próbálom végig gondolni, hogy mit mondhatnék, vagy kérdezhetnék még. - Ma este elviszlek magamhoz. Ugye nem probléma? - Semmi értelme egy olyan helyen maradnia, ahol nem csak rémeket láthatna, de talán még veszélyben is lenne, annak ellenére is, ha én maradnék itt.

⋈ | 1212 | öltözet

Dale && Hailee

monsters are real, and they look like people

- Jó – egészen halk volt a hangom a telefonban, ahogy ezt az egyetlen szót kimondtam neki. Ezen a ponton pontosan tudtam, hogy nincs is nagyon más választásom és igyekeztem olyan halkan venni a levegőt, amennyire csak tudtam. Ebben a pillanatban attól rettegtem a legjobban, hogy majd az a bizonyos illető, akit semmilyen körülmények között sem szeretnék a családom és saját magam közelében tudni, egyszerűen fogja magát, rám töri a fürdőszobaajtót. Minden pillanat most olyannak tűnt, mintha az utolsó lehetne és hiába fagyasztotta meg a vért az ereimben a tény, hogy ha Dale nem ér ide időben, akkor minden bizonnyal magát fogja okolni, ha velem történik valami. Erre korábban is gondolhattam volna, de annyira féltem, hogy valahogy a saját biztonságom mindennél fontosabbnak tűnt… Mert ha velem történik valami, akkor Henry még többet fog szenvedni az életében. Épp elég lehetett számára azt feldolgozni, hogy nincsen édesanyja, és csak én állok a rendelkezésére. Ugyanakkor apa sem azért vett magához minket, hogy elveszítsen, ha már ennyi éven keresztül nevelt. Kifejezetten büszke volt rám annak ellenére is, hogy nem egy falba ütköztem a gyakorlatok során. Ő mégis örült neki, hogy sikerült minden gond nélkül elvégeznem az egyetemet, és ha lejár a gyakorlati időm és leteszem a szakvizsgát, akkor teljes értékű ügyvéd lehetek majd.
Ebben a helyzetben Dale kérése számomra a világot jelentette. Mert ebben a helyzetben megadta nekem a lehetőséget arra, hogy erős maradjak, amíg ideér aztán pedig magamba zuhanhassak úgy, ahogyan gondolom mindenki megtenné, ha a helyemben lenne. Egyáltalán nem volt normális a helyzet, amibe keveredtem, és nem is akartam magam azzal áltatni, hogy ebből csak úgy ki tudok majd mászni. Pontosan tudtam, hogy ez nem lesz annyira egyszerű, ahogyan én azt elképzeltem, de legalább azt láttam magam előtt, hogy minden gond nélkül elhagyhatom magam hamarosan, mert vigyázni fognak rám. Utáltam mások előtt sírni és gyengének tűnni, viszont ez a helyzet mégis borzasztó nehezen feldolgozhatónak tűnt a számomra. Éppen ezért is igyekeztem összeszedni magam. Már amennyire ez jelenleg lehetségesnek tűnt.
Nem egyszer ütöttem már meg férfiakat, hiszen volt szerencsém nem kívánatos kezekhez több alkalommal is. Ugyanakkor egy késsel közelíteni az ajtó felé, illetve fegyvertelenül, rettegve átvágni az egész házon, már valami teljesen más dolog volt. Pusztán szerencsém volt, amiért az ajtóban álló férfit felismertem és az adrenalin hatására nem rontottam neki, viszont ez volt azt hiszem az a pont, amikor sokkot kaphattam és úgy csuklottam össze, mint egy rongybaba. Reszketve kapaszkodtam meg Dale karjában és bújtam a mellkasához, mintha ő lenne az utolsó ember a földön, aki meg tud menteni engem a kellemetlenségektől. Ez pedig egészen elkeserítő volt. A mi kapcsolatunk nem olyan, hogy ezek a dolgok csak úgy beleférjenek.
- Azt hiszem, hogy ha tényleg bejött volna, akkor már rám támad, amikor előjöttem a fürdőből – én is meglepődtem azon, hogy ez mennyire logikusan hangzik, holott az egész szituáció hatalmas őrültség volt – Szerintem rám akart ijeszteni. Mert akkor sem reagáltam, amikor a szeretteimről küldött fényképeket.
Pontosan tudtam, hogy a rendőrséget bevonni, vagy bármi egyéb húzással felhergelni valakit, aki egy hidegvérű gyilkosnak bizonyulhat, semmiképp sem lett volna jó húzás. Igyekeztem normálisan élni az életem, és talán pont ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ha egyszer el fog kapni, akkor annak nagyon meg fogom inni a levét. Innentől kezdve nem merek majd egyedül autóba ülni se, mert attól fogok rettegni, hogy a hátsó ülésen vár egy késsel.
- Hova fogunk menni? – nagyokat nyelve pislogtam csak rá – Bízom benned, de nem szeretném, hogy ha ez változna.
Azt egyelőre nem fejtettem ki, hogy pontosan két férfi ejtett pofára rövid időn belül, mert az a részemről talán tényleg mindennek a teteje lenne. Hogy nézhetnék a szemébe úgy, hogy ha a szerelmi életembe is beavatom, ami minden bizonnyal az utolsó dolog lehet, ami őt valóban érdekli?
- Korombeli nők meggyilkolásával vádolták – egészen halkan mondtam, az ügyet pedig egyáltalán nem esett nehezemre folytatni, ugyanis túlságosan is jól ismertem az aktát – Minden áldozatot előzőleg meg is erőszakolt, aztán pedig hasonló módszerrel végzett velük.
Nem mondom, hogy nekem is ez lett volna a sorsom, hiszen talán, ha akart volna, akkor már megtalálta volna a módot a bántalmazásra. Egy csirkét sem voltam képes megölni egész életemben, így egyáltalán nem tudom mi járhat egy ilyen ember fejében. Talán tényleg azt akarta, hogy szenvedjek.
- Megvannak, igen – A kanapén ültem és átöleltem a térdeimet, egyelőre nem állt szándékomban felállni onnan, mégis feltettem a következő kérdésem – Idehozzam őket?
Mivel a szobámban őriztem, gondosan eldugva a fehérneműs fiókom mélyén. Tudtam, hogy ott minden bizonnyal nem kerül majd illetéktelen kezekbe. Akkor lett volna igazán baj, ha Henry megtalálja őket és esetleg történik valami. Amint ténylegesen szóba is került, elmentem értük és az összeset összegyűjtöttem neki, majd a kezébe adtam őket.
- Ma este se Henry, se Lola nem alszanak itt. Írtam nekik – reményeim szerint az öcsém pont most lesz olyan hangulatában, hogy hallgasson rám. Jó lett volna tudni azt is, hogy pontosan melyik barátjától kell majd összeszednem, de jelenleg a biztonsága mindennél fontosabb volt. Majd holnap gondolok arra, hogy kinek a nyakán keressem.
- Csak így voltak a lábtörlőn – eléggé megnehezítette a dolgunkat az, hogy lényegében csak pár teljesen steril fotónk volt minden nélkül, amiket valószínűleg csak az én ujjlenyomataim borítottak be. Egyáltalán nem tudtam abban a helyzetben annyira előre gondolkodni. Reménykedtem benne, hogy tévedek és az Henry járatta velem a bolondját, de ma este bebizonyosodott, hogy ez nem így történt.
- Ha ennek az egésznek vége lesz, akkor el fogom mondani – nem nagyon volt más választásom. Veszélyeztetni a saját és a családom, illetve a barátaim és most már a munkatársaim életét csak azért, mert engem éppenséggel valami megvisel… Eléggé önző dolog lett volna. Nincs jogom senkit sem arra kérni, hogy miattam áldozza fel a saját szabadságát és testi épségét.
- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok – egészen halkan jegyeztem meg ezt, magam elé bámulva. Tényleg kicsit felelősnek éreztem magam miatta, hiszen rengeteg ismerősöm volt jobb a gyakorlati hely vadászatában nálam. Elsőre is át kellett volna gondolnom jobban, hogy melyik irodát választom, de az már biztos, hogy egy életre elment a kedvem a büntetőjogtól.
- Nem probléma, inkább köszönöm – az ajkamba harapva pislogtam csak Dale-re – Nem tudom mi lett volna velem, ha nem jössz.

1 015 szóban || remélem tetszik    || ruha ||