Archie X Pavel

Már jó ideje benne voltam azon zenészek világában, akik bizonyos bárokban szórakoztatták az embereket. Ezen az úton jutottam el végül ahhoz a kiadóhoz, ahol most is vagyok. A magam részéről egyáltalán nem akartam egyhez sem csatlakozni, viszont ebben az esetben olyan feltételeket ígértek nekem is, amit betarthatónak éreztem, emiatt pedig hajlandó voltam aláírni. Biztosan volt egy olyan pontja annak a vaskos szerződésnek, amiről most nem tudok, mert egy olyan anyagot lehetetlenség lenne pontra átnézni. Tuti, hogy lesz valami apróbetűs rész, ami arra hivatott, hogy a hozzám hasonló amatőröket átbassza. Viszont úgy éreztem, hogy ha most nem lépem meg ezt, talán örök életemben bárzenész leszek és olyan embereket fogok szórakoztatni, akik talán nem is úgy értékelik a zenémet, ahogyan az jogosult lenne rá. Az, hogy mekkora közönséget érdemlek, még én magam sem tudtam pontosan. Ugyanakkor nem szeretnék egy örök háttérzaj lenni az ivászathoz.
A mai este is egy volt azok közül, amikor hasonló alkalmakon vettem részt. Én a magam részéről szerettem ezeket a bárokat, jó volt az itteni közönséget is szórakoztatni, illetve valamilyen tapasztalatot adtak is azzal kapcsolatban, hogy pontosan milyen érzés színpadon állni. Nem állíthatom, hogy egyenlő lenne azzal, mintha százezrek előtt adnék koncertet, de némi rutint ad az embernek. Ha a diplomám megszerzése után kiadok egy albumot, és szereznék legalább egyetlen dallal valamennyi sikert, akkor edzésben lennék tartva. Arra határozottan jók ezek a fellépések, hogy minden alkalommal egy jobb formámat hozzam.
Én ma nem készültem semmi extra dologgal, egy akusztikus koncertet adtam csak tizenöt percben, mint mindenki más. A mai este folyamán elég sokan voltak, közöttük nem egy új arcot is megpillantottam. Voltak srácok, akikkel már elég sok ideje ismertük egymást és emiatt pacsikkal üdvözöltük a másikat. Azonban nem egy új srác is megtalálható volt a ma összeállított lineupban, gondolok mondjuk itt arra a srácra, aki utánam lépett fel. Jelen esetben nem tartottam annyira humorosnak példának okáért azt, hogy lekínaizzam, bár őszintén bevallva ez csak részegen tűnt annyira szórakoztatónak, amikor senkit sem sérthettem meg a faszságaimmal. A magam részéről határozottan elítéltem a rasszizmust, bár elég kemény lenne, ha pont én lennék ilyen köcsög New Yorkban.
Mindenesetre a srác jó volt, ezt el kellett ismerni, plusz neki is volt egyfajta érdekes akcentusa, amit nem igazán tudtam hova tenni. Annyira nem rendelkezem jó nyelvérzékkel, hogy megállapítsam azt, hogy mitől beszélnek másképp a déli emberek. Az ő angolja viszont még nekem is elég szembetűnő volt. Az utóbbi időben nekem már valamennyire elkopott a saját orosz akcentusom, mert már elég régóta itt voltam és lényegében Pollyn kívül senkivel sem beszéltem az anyanyelvemen.
Amikor a srác végzett a maga koncertjével, kicsit összébb húztam magam a széken, mivel mellettem volt egy szabad hely. Nem állítom, hogy feltétlenül csak mellettem tudott volna helyet foglalni, de számítottam rá, hogy inni fog valamennyit és akkor kényelmesebb mind a kettőnk számára, ha legalább elférünk egymás mellett. Én egy húzásra eltüntettem a saját italomat, amikor pedig bekövetkezett az, amire én magam is gondoltam, elég feltűnően elkezdtem méregetni a srácot.
- Jó voltál – nyilvánvalóan nem az én véleményemre van szüksége, de ettől függetlenül is, ha már itt van, akkor beszélgethetünk – Még nem nagyon láttalak itt. Új vagy errefelé?
Egyáltalán nem az volt a célom, hogy beintegráljam a zenei közösségbe, mivel ez is egy elég kétszínű világ, folyamatos szarkavarásokkal, de ettől függetlenül még nem tilos beszélgetni sem. Egy laza mozdulattal löktem vissza a poharamat a pultos srácnak, aki már pontosan tudta, hogy mivel kell azt újra tölteni.
- Pavel – nyújtottam a srác felé a kezem – Nem csak művésznév, tényleg így hívnak.
Nyilván sok olyan pózer köcsög él, akik elmásítják a nevüket, mert úgy hiszik, hogy az jobban hangzik. Amerikában sokkal logikusabb lenne, ha Paulként élném az életem, de én szerettem a Pavelt.

Archie X Pavel

Újabban nagyon elhanyagoltam a versírást, ami régen az egyik legkedvesebb hobbimnak számított. Ennek mindössze annyi oka volt, hogy az egész egyetemi közeg, a társaság, New York varázsa, és a szigorú, orosz neveltetés hiánya miatt teljesen ki tudtam bontakozni. Világ életemben egy olyan családban volt szerencsém növekedni, ahol semmi sem működött normálisan. Gondolok itt mondjuk arra, hogy egy teljesen normális családformában a kis, - és nagytestvérek ugratják egymást, illetve a nagy folyamatosan attól retteg, hogy majd a pici beárulja. Dima soha életében nem követett el csínytevéseket, mert követte a szüleim szigorú nevelését. Én nagyon szerettem volna viccelődni, de nem hagyták nekem.
Talán pont ennek köszönhető az, hogy lényegében mindenben képes vagyok látni valamit. Nem gondolom magam jó filozófus alkatnak, nem vagyok nagy merengő, de megvannak a saját gondolataim, a saját világnézetem, ez pedig csak az enyém. Mikor újra elővettem a középiskolában írt verseimet, hirtelen öregnek és túl tapasztaltnak éreztem magam. Semmit nem tudtam a szerelemről, mégis megpróbáltam szavakba önteni azt az érzést, amit először az egyetemen volt szerencsém megtapasztalni. Emellett ugyanúgy semmit sem tudtam az elvásásról, az elhidegülés folyamatától, amikor az ember a másik félt tiszteli és szereti, de már képtelen olyan hevesen szeretni őt, mint korábban bármikor. Emiatt végezték a mai nap a verseim hamuként az erkélyen és köszönés nélkül hagytam el Polly rezidenciáját… Egy táskányi cuccal, mert úgy gondoltam, hogy a holnapi napot Dimánál töltöm majd. Még mindig lenyűgözött az a kislányos báj, az a kedvesség, és a tény, hogy emellett mennyire fel van vágva annak a lánynak a nyelve… Ugyanakkor már képtelen voltam úgy érezni, mint amikor megismertük egymást. Miért vagyunk képesek arra, hogy beleszeressünk valakibe, ha ennyire rövid időt tölthetünk csak el az illető mellett? Jelenleg erre szeretném megtalálni a választ, ami miatt a délután folyamán hosszú idő elteltével először ragadtam újra ceruzát és papírt annak érdekében, hogy kiírhassam magamból az érzéseimet.
Egy ideje már gondolkoztam az ajánlaton, amit kaptam. Megéri-e olcsó pénzzé tenni azokat az érzéseket, amik nekem annyira sokat jelentenek? Úgy éreztem, hogy nem. Sosem voltam annyira nyílt személyiségű ember, hogy képes legyek kitárulkozni a nagyközönség előtt. Ugyanakkor meg nem vethettem el azt a tényt sem, hogy talán mások számára jelenthetnek valamit azok a dalok, amiket megírok. Nem sok esély van rá, de egy ideje már sikeres fellépéseket bonyolítottam le ebben a klubban is. Jó ideje annak, hogy elkezdtem a városi kocsmákat járni, emiatt könnyen feltűnt az, hogy egy új arc volt közöttük. És mivel tehetséges srácnak tűnt, elgondolkoztam azon, hogy talán ki kellene használnom azt, hogy régebb óta vagyok itt, mint ő. Elég nagy szerencse volt, hogy pont a mellettem levő helyet nézte ki magának, én pedig már nyúltam a tárcámért, hogy a ribancommá tehessem őt a mai alkalomra. Az más kérdés, hogy miként fogja törleszteni a fizetséget, ha már éppen arra készülök, hogy feltűnően és pofátlanul álljak neki prostituálni egy férfit.
- Köszi – úgy jelentettem ki a dolgot, mintha konkrétan semmit nem jelentene nekem a dicsérete, ami valójában nem volt így. Soha nem voltam elég biztos abban, hogy jó irányba haladok. Pontosan tudtam, hogy a zenei ízlésem nem feltétlenül egyezik a korosztályoméval, de ennek ellenére voltak elképzeléseim azzal kapcsolatban, hogy mi lehet a számomra megfelelő pálya.
- Honnan érkeztél? – mivel én magam is bevándorló vagyok, talán jó így elkezdeni egy beszélgetést – Nem vagyok jó az akcentusok felismerésében.
Részben azért, mert hülye vagyok az angolhoz. A sajátomat letagadni is képtelen lettem volna, annyira szlávosan beszéltem a nyelvet. Az egyik legerősebb sztereotípiát én magam is erősítem az oroszokkal kapcsolatban. Amíg nem költöztem ide, nem éreztem fontosnak az angol tanulást, mivel bárhova mentem turistaként, ott találtam oroszokat, akikkel össze lehetett verődni. Akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a dologgal, amikor elkezdtem olyan zenéket hallgatni, olyan könyveket és verseket olvasni, amiket én magam is szerettem.
- Nem valóban, nem – határozottan fogadtam a kézfogást, amit nem húztam el túl sokáig – Még a kontinenshez sincs közöm. Mondhatni, Európából származom.
Részletkérdés, hogy a kedves kis országom, konkrétan a Távol-Keletig húzódik - bizonyos tartományokat tekintve persze – tehát azt is mondhatnám a srácnak, hogy lényegében rokonok vagyunk. Én mégis inkább éreztem magam szellemiségben európainak, vagyis ahhoz közelinek… Nem tudom. Az orosz identitás mindig külön szótári alakot kapott a többi európai néppel szemben.
- Általában igen – úgy dőltem hátra a bárszékben, hogy már-már félő volt az, hogy pár másodpercen belül becsúszok alá. Nem mintha mondjuk ne történt volna meg velem a dolog rendszeresen – De gondolkoztam azon, hogy egyszer össze kellene állnom valakivel. Gondolom te is egyedül zenélsz, ha nemrég jöttél.
Bár az éjszakai életbe belerázódni ebben a városban nem túl nehéz. Mindenesetre ettől függetlenül nehéz egy tényleges kapcsolati hálót pusztán a kocsmából… Én magam is egyszer voltam jókor jó helyen, de nagyon fontolgatom, hogy visszautasítom a kapott ajánlatot.
- Meghívlak rá – intettem a fejemmel a söre felé – Nem emlékszem, hogy fizettél-e, bocsi. Nem figyeltem. Ha igen, akkor a következőt állom. Cserébe meg kell mutatnod majd néhány számodat. Szeretnék többet hallani.
Talán, ha valakit magam mellé tudok állítani, akkor könnyebben beadom a derekam a szerződésemet illetően is. Pontosan tudtam, hogy ez az álomgyár dolog mekkora bullshit, és ha már bukni akartam, akkor jó lett volna valaki mást is magammal rántani… Vagy legalább összehozni egy értelmes zenekart, hogy többen legyünk az árral szemben. Hosszútávon talán neki is az lehet a célja, hogy a tehetségéből éljen meg.