jamie && kai

Igazából senki sem tudja, mit csinál. Mindannyian útközben találjuk ki.

Volt egy bizonyos messenger csoport, amiben elég sokan benne voltunk. Igazából semmi speciálisról nincs szó, pusztán fiatalként csináltunk egy beszélgetést, ami lényegében azért jött létre, hogy a piálási helyszíneket minden gond nélkül ki tudjuk választani. Az időpont mindig neccesebbnek ígérkezett, mert elég sokan voltunk a csoportban innen-onnan összeverbúválódva. Kifejezetten vicces viták kerekedtek ,amikor egymásnak feszült egy ittas orvostanhallgató a jogásszal, vagy amikor éppenséggel én kezdtem el vitázni egy btk-ssal, hogy melyikünk is a büfészakos. Nagyon vicces, hogy végül mind maradéktalanul olyan pozícióban helyezkedtünk el, ami elég jól fizetett... Ez pedig talán azon múlott, hogy lényegében mindannyian okosan válogattuk meg a szakot, meg ezek szerint a barátainkat is. Ugyanis teljes mértékben sikerült elkerülnünk a retardáltakat, és kifejezetten élvezetes volt, hogy bármiről tudtunk egymással beszélgetni, mert elég felvilágosult volt a kis körünk.
Ezt a bizonyos csoportot Fake Aussie line-nak neveztük el, ugyanis 60-40%-ban voltunk ausztrál bevándorlók. Így lényegében a csoport becenevei előtt nagyobb százalékban ott volt a „migráns” szó, meg folyamatos poén volt az emigrálás is. A végére már külön szertartást találtunk ki az úgymond bevándorló barátainknak.
Mindenesetre ez a csoport élt az egyetem után is, csupán annyi változás történt a jövőre nézve, hogy én a magam részéről rákényszerültem a csoport némítására. Mivel egyetlen találkozóra sem tudtam elmenni, lényegében értelmetlen lett az ottlétem, kilépni viszont mégsem szerettem volna. Viszont a napokban benéztem néhány unalmas órámban, ezáltal pedig nem egy olyan üzenetet találtam, ami számomra kifejezetten újdonságokat fedett le.
Adott a legjobb barátom, egy Jamie nevű srác... Khm, mondjuk a származásunk miatt minden bizonnyal tisztelnem kéne és hyungnak szólítani, de ilyenek a mi családunkra kifejezetten sosem voltak jellemzők, így maradtunk a Jamie-nél. Lényeg a lényeg: annak idején elég szarul jöttem ki lakásügyileg, ő meg benne volt abban, hogy egy idő után közösen béreljünk ki egy olcsóbb házat. Ha lehet ezt mondani, akkor én voltam az asszonya... Tekintve, hogy súlyos rendmániával küzdök és tudok főzni. Nem mintha ő egy disznóval azonos életmódot folytatott volna, viszont mivel alapvetően én többet voltam otthon – meg mindig mindent megcsináltam – elég sokszor hagyta rám a házimunkát.
Tehát... Éveken át szolgáltam ki, és képtelen volt szólni, hogy az Államokba költözik. Nem mondom, eléggé sértette ez az egomat, így rövid időn belül kiderítettem azt, hogy pontosan melyik kórházban kapott rezidensi állást, és elszedtem a szekrényemből azokat a göncöket, amik nem voltak feketék. Szegényes volt a készlet, de lényegében mindez jelenleg nem számított. Célom csak annyi volt, hogy ne ismerjen meg.
Pont ezért is – na meg mivel nem volt próbám a színházzal – döntöttem úgy, hogy a saját albumom meg visszatérésem tervezése várhat, inkább „hasznosan” töltöm az időt... Azaz kihasználom, hogy hosszú idők után először volt jókedvem, amióta az USA-ban voltam. Amikor hirtelen kisütött a Nap a saját kis borús égboltomon, és ami miatt valami hülyeséget akartam csinálni.
Felvettem az arcomra egy maszkot, az ikonikus szőke tincseket pedig egy sapka alá gyűrtem, majd egyet kiválasztva a kontaktlencséim közül, elindultam a kórház iránya felé... Hogy aztán utána egész nap követhessem a legjobb barátom.
Miközben lent ebédelt a munkatársaival, én is tőle nem messze foglaltam helyet, és fogyasztottam el egy kávét. Amikor megindult a kórtermek felé, ugyanúgy követtem. Ha esetlegesen hátranézett, mindig ártatlannak tetettem magam. Mivel az itt használatos kocsimat sem ismerte, így egyáltalán nem esett nehezemre kissé lemaradva követni a dugóban őt. Lerázni pont emiatt nem tudott, én pedig egy napszemüveg mögé rejtve a szemeimet vigyorogtam rá a legördögibb módon a maszkom mögül. Azért teljesen nem akartam a frászt hozni rá, így egy kerülőúton mentem végül a házához – de csak azért, hogy véletlenül se törje össze magát a csávó. Előbb értem oda, így az egyik bokorban elbújtam, hála az égnek a zöld színű kabátom valamennyire fedett is, még ha nem is volt túl meleg... Ezért egy tüdőgyulladást mondjuk szívesen bevállalok.
Figyeltem, ahogyan körbenéz, majd elindul befelé, elengedve az ajtót... És édes lelkem, pont itt vétette a legnagyobbat, ugyanis én kilőttem a bokor mögül, be tudtam tenni az ajtó résébe a lábam. Azt terveztem, hogy majd hátulról támadok rá, de mivel meghiúsult erre minden kísérletem, lényegében annyi maradt nekem, hogy az üvegre csaptam a tenyerem, aztán kinyitottam az ajtót. Itt már képtelen voltam visszafojtani a röhögésem, szóval egyszerűen csak elhúztam a számon viselt maszkot, az ujjaimból pisztolyt formáltam, majd rákiáltottam a barátomra:
- Pénzt vagy életet! – nyilvánvaló volt, hogy szét fog verni még ezért, szóval igyekeztem a belülről könnyedén nyitható lépcsőház ajtaja közelében maradni. Tudtam, hogy ha kergetésre kerülne a sor, valószínűleg nem tudna elkapni, de ettől függetlenül ugrásra készen álltam, hogy le tudjak lépni, ha esetleg ki akarna nyírni.

ruha || 745 ||        

jamie && kai

Igazából senki sem tudja, mit csinál. Mindannyian útközben találjuk ki.

Nem kifejezetten vagyok oda a meglepetésekért, de amit Jamie okozott nekem, az mindenképpen a kellemes kategóriába volt sorvalósolható. Igazából kifejezetten örültem neki, hogy megjelent, mert ez önmagában elegendő volt ahhoz, hogy ne legyek annyira letörve. Nem éreztem magam annyira egyedül abban a rengetegben ettől a ténytől.
Viszont milyen barát lennék, ha csak úgy kedvesen üdvözölném őt, mintha minden tökéletes lenne? Annyira nem vallana rám a dolog... Főleg azért nem, mivel a kis galád képes volt elhallgatni az előléptetését. Már ha ez nevezhető annak, de szerintem határozottan kimerítette a kategóriát.
Én annak idején a kis csoportos beszélgetésünkbe hagytam egy amúgy rám nem kifejezetten jellemzően hosszú levelet a srácoknak. Ennek hatására tartottunk egy búcsúkávézást, mert a dolgok állása szerint az iszogatás kicsit durva lett volna. Nem tudom, hogy a drága barátom kapott-e hasonlót, de határozottan lett volna értelme annak, hogy felém legalább jelzi az ideérkezését. Legalábbis nem várhatja el tőlem senki, hogy egy szétshitpostolt beszélgetést olyan szinten kövessek figyelemmel, ahogy azt nem szégyellem... Mert lényegében még mindig ilyenek vagyunk. Küldjük az idióta képeket a csoportba, de szerintem mindannyian valamilyen szinten képmutatóak vagyunk... Ugyanis mindenkinél le van némítva a beszélgetés.
Talán ennek következtében siklottam el én is az amúgy határozottan létfontosságú információ felett. Viszont ettől függetlenül hatásos reuniont akartam teremteni az életünkbe, amiért egész nap követtem őt, majd a nap végén hoztam rá ténylegesen a frászt.
- A faszodat töröd be – jegyeztem meg röhögve, ahogy leengedtem az ujjaimból formált fegyvert – Ja, hogy még rondább legyek, mi? Szerinted nem baszott ki még így is eléggé velem az élet orr téren?
Persze ő ezt a tökéletesen pisze és egyenes kis nózijával nem értheti. Mondjuk szokták mondani, hogy a nagy orrú férfiak valószínűleg máshol is nagyok és valóban nincs okom panaszra, de ettől függetlenül azért tény, hogy az eső elől véd már az én orrom. Annak mondjuk kifejezetten örültem, hogy elég magas volt és oldalról egész szépen mutatott. Szemből leginkább mondjuk egy krumplira emlékeztette az embereket és a sminkeseim is mindig megjegyezték, hogy nincs az a csodatermék, ami nekem kisebb orrot lenne képes varázsolni. Tehát el is engedték a témát, én pedig annyira sem foglalkoztam vele. Ekkora nőtt, és azt hiszem, hogy ha lenyesnének belőle egy jókora darabot, akkor még hülyébben néznék ki.
- Ugyanezt kérdezhetném én is – fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat – Neked nem otthon kéne rezidenskedned? Majdnem a földhöz verted a segged örömödben, amikor bejutottál az egyik kórházba, most meg csak úgy itt vagy.
A megrovásom nem volt teljesen őszinte, lényegében a felét elröhögtem. Direkt nem említettem azt, hogy büszke vagyok rá, mert nem fogok egy luxuslépcsőház ajtajában nyálaskodni. Sokkal inkább vetemedtem arra, hogy közelebb lépjek hozzá, mert az ember azért mégiscsak meg szokta ölelni a rég nem látott barátait.
- Direkt szabaddá tettem magam, hogy gigantikus magyarázatot tudj adni az emigrálásodra – paskoltam meg vigyorogva az arcát – Van valami piád, vagy elugrunk érte nagyon romantikusan a kisboltba? Úgy érzem, hogy a sztoridhoz kelleni fog.
Persze csak az agyát húztam, de ettől függetlenül a kérdést komolyan gondoltam. Sokkal jobb ténylegesen megünnepelni azt, hogy újra találkozunk valakivel, akit a barátunknak tartunk. Bár kissé ironikusnak tartom, hogy lényegében én voltam az, aki mindig az ő nyakán élt. A későbbiekben sem költöztünk szét, mert mind a kettőnk számára az volt a jobb. Egyikünk sem szeretett kifejezetten egyedül lenni, ennek pedig valójában talán az lehetett az oka, hogy bár voltak barátaink, de mégis magányosak voltunk mind a ketten. Így pedig ezt az egészet nem éreztük, mivel ott voltunk egymásnak. Minden nyálaskodás nélkül számíthattunk a másikra. Én már-már feleséggé avanzsálódtam, lényegében kajával vártam haza minden este, ő pedig reggel hajlandó volt kocsival fuvarozni oda, ahova kívántam. A mi barátságunkban nem igazán voltak gátlások vagy határok, egyszerűen csak megkérdezte, hogy hol vagyok és tíz perc múlva odajött ő is.
- Na de komolyan... Most az a tervetek, hogy egyesével ideköltöztök, vagy pedig van valami oka annak, hogy megjelentél? –[/b] játszottam neki a hülyét, aztán pedig jókedvűen tettem hozzá a következőt – Nő van a dologban, mi? Valójában csak az utcára tettek.
Hirtelen kaptam el a nyakát és húztam lefelé egészen a derekamig. Nagyon ráztam a pofonfát, szóval pár másodperc után inkább ténylegesen elengedtem, hogy ne húzhasson be nekem. Arra azért mégsem vágytam, hogy esetlegesen elferdítse az orrom.
- Ha megütnél, te helyre tudnád tenni az arcomat, ugye? – vontam fel a szemöldököm a kérdésem után – Azt hallottam igen nagy mestere vagy a szakmádnak. És csak nem hagyhatod, hogy csorba essen a megjelenésemen, te nem vagy olyan.
Talán az Államokba való költözésem óta ez volt az első pillanat, amikor ténylegesen boldog voltam. Meglepő módon találkoztam néhány régi baráttal, de mindközül ez volt az, aminek a leginkább örültem. Egy kicsit újra otthon éreztem magam és ezért a jóidőt is alig vártam. Ausztráliában azt szerettem a legjobban, hogy az élet pörgése mellett ott volt nekünk a tenger, amibe egyszerűen csak belevetettük magunkat, ha olyanunk volt. És talán pont ez a dolog hiányzik a legjobban most.

jamie && kai

Igazából senki sem tudja, mit csinál. Mindannyian útközben találjuk ki.

Talán kegyetlenség volt tőlem az, ahogyan végül Jamie-ben tudatosítottam az ittlétemet. Viszont valahol jogosnak éreztem. Ő magától egyáltalán nem szólt volna arról, hogy idejön, én pedig otthon ülhettem, mint egy rakás szerencsétlenség, és várhattam volna egy terhes nővel és egy egyetemistával a nyakamon rá... Ha tudtam volna, hogy tényleg ilyen megtiszteltetés éri, akkor mondjuk minimum vele szerettem volna összeköltözni, nem pedig néhány idegennel.
Mivel kettőnk közül az elején nekem volt nehezebb az, hogy el tudjak lenni valakinél, hálás voltam neki amiért megengedte, hogy nála legyek. Persze addigra már jól ment a szörfoktatás majdhogynem egész évben és kerestem annyi pénzt, hogy kényelmesen éldegélhessünk. Ő így is figyelembe vette azt, hogy az én családi helyzetem nyilvánvalóan eltérő az övétől. Azt is szem előtt tartotta, hogy én sokat dolgozom, illetve egy albérletet és a rezsit kifizetni iskola mellett elég nehéz. Pont ezért a rezsi rám eső részét és a bérleti díj negyedét kellett csak fizetnem évekig. Ezért nagyon hálás voltam neki, így hamar a feleségévé avanzsálódtam. Nőügyektől elkezdve egészen a baráti körünkben terjedő pletykákon át, mindent megbeszéltünk. Egyetlen téma volt mind a kettőnk számára tabu. A család.
Mindenki életében fontos szerepet tölt be, viszont mi egymáséról semmit sem tudtunk. Ő maga elmondta, hogy a sajátja fájó pont neki, így én magam is közöltem a saját hasonlómat vele. Én nem tudok az testvéreiről semmit, ő pedig arról sem szerzett tudomást, hogy van egy húgom. Tehát lényegében éltük le a fiatalkorunk jelentős részét együtt, ennek ellenére is voltak olyan lyukak az életünkbe, amit nem tudtunk betölteni túl egyszerűen. Viszont nem volt itt az ideje, hogy erre most kezdjünk el gondolni.
- De hát ezekre a kezekre nagyon vigyáznod kell – jelentettem ki ártatlanul pislogva, miközben az egyik kezét a sajátomba zártam, aztán az arcomra költöztettem egyet a legpimaszabb mosolyaim közül – Te is tudod nagyon jól. Ha nem most fenyegettél volna meg, talán egy kézcsókkal is bepróbálkoznék csak azért, hogy teljesen tönkremenj a találkozásunk első öt percében.
Tényleg nem váltottam valóra a puszival kapcsolatos fenyegetésemet, inkább finoman meghúztam a kezét, hogy végül megölelhessem úgy rendesen, ha már barátok vagyunk. Mégiscsak legalább egy hátlapogatással tartoztam neki, amiért ilyen szépen beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Voltak pillanatok, amikor mind a ketten elakadtunk a karrierünk során és a másik biztatására nagy szükségünk volt. Én pedig boldog voltam, hogy végül rezidensként egy példaképe maga mellé szólította őt tanulni. Lehet, hogy hoznom kellett volna neki ezért valami ajándékot, de vagyok annyira nárcisztikus, hogy azt mondjam: nálam jobbat amúgy sem kaphatna.
- Ne keresd már a dolgok mögött ennyire a miérteket – ráztam meg a fejemet halkan felsóhajtva – Csak koncentrálj a továbbiakra.
Nem akrtam olyan mélyfilozófiát folytatni arról, hogy neki minden bizonnyal itt a helye és az embernek egyszerűen nem véletlenül sodródik úgy a sorsa, ahogyan. Én magam sem hittem teljesen ezekben a dolgokban, tehát nehezen is adtam volna át neki hitelesen. Plusz ott van az az oldala is, ha egyszerűen csak elkezdek neki erről beszélni, akkor minden bizonnyal elsőre hülyének néz, aztán pedig kiröhög és hazaküld. Én pedig nem akartam holmi motivációs beszédekkel táptalajt adni a fikázésomnak. Amúgy se nagyon szeretek közelyeket durrogtatni reggeltől estig és hülyét kapok a mai influencerektől is.
- Meglepődnél – pillantottam rá, csak azért, hogy vissza tudjak vágni az agyi kapacitásomra tett megjegyzésére – Egész komoly munkám van jelenleg. És beszívnom sem kell az ihlet miatt... A bátyád nem fog kiakadni ha megisszuk a piáját?
Sok jót nem hallottam Jamie öregéről. Nyilván sosem mondtam neki, de nagytesónak lenni nem túl egyszerű feladat. Az embernek nem mindig van kedve a kisebb seggét védeni, én pedig kifejezetten emlékszem, hogy mekkora traumát okozott nekem Aicha születése. Annak ellenére, hogy nem volt kedvem megtanulni gyereket fürdetni és pelenkázni... Rá lettem kényszerítve a dologra. Nem mondanám, hogy sokat martuk egymást gyerekként, viszont ahogy egyre idősebb lettem, csak azt tapasztaltam, hogy nincs kedvem megvédeni őt, azonban semmi másra nem tudtam gondolni akkoriban... Csak arra, hogy a húgom biztonságban legyen. Nyilván nem volt egyszerű dolog elszakadnom tőle, ezért én a magam részéről nehezen gondoltam Jae családjára teljes mértékben rossz zsaruként. Tévedhetek, rajta meg jelen esetben a véleményem sokat nem segítene, tehát ezért inkább meg is tartottam magamnak. Nem tisztem belemászni az ő dolgaikba.
- Sokan bírták, hogy meg tudtam szerezni a cuccot – vontam meg a vállam – És nem mindenki ismerte a forrást vagy vállalta a kockázatot. Feláldozták volna a bőrömet, tehát nem lepődnék meg, ha valaki leugrana csak azért, hogy betépjen velem egy utolsót.
Sosem titkoltam túlságosan azt, hogy képes vagyok egyes kábszerekkel élni. És bármennyire vigyáznom kellett volna a hangomra, a dohányzást és az alkoholt sem vetettem meg. Lassan negyed évszázados leszek és találnom kéne magamnak egy nőt, aki mellett le tudok horgonyozni. Addig meg persze úgy élhetem az életemet, ahogyan az nekem megfelelő. Legalább lesznek majd sztorik az unokáknak és én is tudom, hogy mekkora átbaszásban fognak részesíteni a gyerekeim. Már ha egyszer lesznek. Egyelőre még nem igazán érzem magam stabil lábakon. És itt nem az anyagiakról van szó, szimplán csak félek mindentől ami komoly és mély érzelmekkel jár.
- Na hé, azért a családi ékszerre vigyázz! – óvatosan fogtam meg a könyökét, még mielőtt egy olyan helyre talált volna vele, aminek nagyon nem örültem volna. Mindenhol máshol pedig úgy is izom van, amit elég megfeszítenem ahhoz, hogy ne tudjon befurakodni a könyökével olyan helyekre, ahol nem örülnék neki túlságosan.
- Ki mondta, hogy akarok nőt? – vontam fel a szemöldökömet folytattam – Egyszer akartam úgy igazán, aztán rájöttem, hogy több hozzá hasonlóan szépet is megkaphatok. Nincs itt az ideje annak, hogy összeszedjek valamit.
Most gondoltam csak bele annak a valóságtartalmába, amit nekem mondott. Nyilvánvalóan tudott Monáról, hiszen eléggé összetört az az eset és bár nem mutattam ki, azért ettől függetlenül szükségem volt a támogatásra a barátaim részéről.
- De ha már itt tartunk – húztam végül egy kifejezetten pimasz félmosolyra az ajkaimat – Van nő, aki téged elvisel? Ezért arcoskodsz? Összeszedtél valakit?
Talán nyers volt a megfogalmazás, de minden kérdésemet kifejezetten jogosnak éreztem. Ő a magányosság szimbóluma, akit sokszor egy-egy buliba is nehéz volt elcsalogatni csak azért, mert „fáradt”. Sok dologban igazából eléggé különböztünk... Ő nem értette meg azt, hogy ha esetében fáradt és még jobban kimeríti magát, akkor másnap, a szabadnapján kipihentebben fog ébredni. Velem mindig így történt, az meg kit érdekel, hogy összezavarodok, amiért nincsenek emlékeim és nem tudom, hogy pontosan hány napig léteztem kiütve?
- Tökéletesen megvagyok az orrommal – jegyeztem meg végül – Illetve ja, mondjuk lehetne kisebb, de sokkal magasabbról indul, mint a tiéd és tudod van az a bizonyos mondás... De ezt engedjük most el inkább, mert felmennék a lakásodra inkább.
Egészen vidáman indultam el a lift felé. Talán ez volt az első pillanat, amikor ténylegesen otthon éreztem magam New Yorkban. Jae által kaptam egy falatnyit Ausztráliából, amit a végére annyira megszerettem, hogy sokkal inkább tartottam az otthonomnak, mint Franciaországot.
- És hogy megy a sorod itt? – feltettem az első komoly kérdést. Itt már a pillantásom inkább fürkészővé változott és sokkal inkább érdekelt az, hogy valóban mi történik vele, minthogy elbohóckodjam a helyzetet.

ruha || 1 148 ||        

jamie && kai

Igazából senki sem tudja, mit csinál. Mindannyian útközben találjuk ki.

- Talán megadhatnád a saját fodrászod nevét – vigyorodtam el lassan – Most, hogy már te is szőke vagy, én nem akarok az lenni. És akkor visszakaphatod a józan eszemet is talán.
Bár valójában sokkal inkább csak kezdtem unni a színt, ami hiába passzolt jól a bőrömhöz, túl sok macera volt vele. Nehéz volt rendesen ápolni, és sok olyan eszközt igényelt maga a szőkeség, amiket természetesen nem túl olcsón lehetett beszerezni. A húgomnak nincsen annyi hajra való szarsága, mint nekem, sőt néha azt érzem, hogy jóval többet foglalkozom a külsőmmel, mint bárki más. Viszont sok a húgommal ellentétben sajnos nem az ázsiaiakra nagy mértékben jellemző, szögegyenes tincseket örököltem. Azzal sem lett volna baj, ha csak kicsi hullámok vannak a hajamban, viszont igazából a legjobb indulattal is pontosan úgy néztem ki, mint egy birka. Emiatt pedig elég nehéz dolgom volt, és nem igazán éreztem, hogy pont a hajamra lesz időm az elkövetkezendő hónapokban... Tehát a színváltás már tényleg megfordult a fejemben.
- El is mehetek – jegyeztem meg felvont szemöldökkel, de a szám sarkában még így bujkált egy aprócska mosoly. Ettől függetlenül kész lettem volna hátat fordítani neki, és lelépni. Ennek lényegében az volt az oka, hogy eléggé ismerem őt. Úgysem hagyta volna, hogy elmenjek és valószínűleg kimondani ebben az életben egyetlen alkalommal sem fogja, de ettől függetlenül is tudom, hogy örül nekem. Nem is feltétlenül vártam el tőle, hogy a nyakamba boruljon, vagy bármi, a mi kapcsolatunk sosem erről szólt. Örültem, hogy ismertem valakit, aki hozzám hasonlóan bizony küzdött családi problémákkal, mert legalább nem éreztem magam teljesen egyedül a helyzetben. Volt valaki, aki tudta képviselni egy kicsit az én álláspontomat is, és nem csak azzal kellett szembesülnöm, hogy én vagyok a hülye fasz, körülöttem pedig mindenki más csak a javamat akarja, és teljesen tökéletes.
- Viszont, ha az okot nem kötötték az orrodra, talán egyszerűen csak a legtöbb amit tehetsz az annyi, hogy nem foglalkozol vele – vontam meg a vállam – Ha rágódsz és ki vagy zárva, az mivel jobb? Ha gondolod majd szerzek neked valamit, amitől könnyebben ellazulsz.
Ezt az ajánlatomat egyáltalán nem gondoltam komolyan. Tisztában voltam vele, hogy Jamie-t a droghasználat miatt finoman szólva is megbaszhatják, így ha valakit, akkor őt sosem akartam belerángatni a magam dolgaiba. És ha a saját felelősségvállalásomról kellett volna vallanom, akkor hát... Lényegében annyit tudtam elmondani a dolgaimról, hogy a határon vagyok. Nem tartottam magam drogfüggőnek, nem hittem az olyan faszságokban sem, hogy a fű lenne a kapudrog. Sokkal inkább éreztem azt, hogy egyelőre talán még nem borultam ki eléggé ahhoz, hogy másra is fanyalodjak, de határozottan problémás volt az utóbbi időben történő fogyasztásom. Tekintve, hogy a fagyasztónkba gyömöszölt adag igencsak megcsappant.
- Musicalhez fogok zenét szerezni – egészen nagy sóhaj szakadt fel a torkomból, miután kimondtam ezeket a szavakat. Határozottan érezni kezdtem a súlyokat a vállamon, amiket eddig csináltam – A vizsgadarabjaim óta nem csináltam ilyet, ráadásul már listát kellett írnom abból, hogy mennyi elvárásnak kell megfelelnem. Egy olyan klasszikus hely, mint a színház, egyszerűen csak nem az én terepem, de lehetőségem sem volt visszautasítani.
Hiába enyém a kiadóm, ettől függetlenül van mellettem egy menedzsment, akiket nem véletlenül fizetek. Lényegében bárki bármit mond, szerintem szakemberek nélkül nem feltétlenül egyszerű előadóként döntéseket hozni a szakmában. Ugyanez igaz arra is mondjuk, hogy a cégvezetők is hiába rendelkeznek – jobb esetben – hatalmas business tudással, ugyanúgy állnak mögöttük ügyvédek, és odafigyel mindenre, amit a beosztottjai javasolnak. Nem lehet egyetlen munkahelyen se teljes körű tudást szerezni és egyedül learatni a babérokat, abban egészen biztos vagyok.
- Mondjuk ez a köreitekben amúgy is így megy – vontam meg a vállam – Ha piát akartok venni, azt is vesztek. Majd maximum veszek valamit a tesódnak cserébe.
Most már én sem kifejezetten küzdöttem anyagi gondokkal, de ettől függetlenül sem gondoltam azt, hogy Jamie élete jobb lenne az enyémnél csak azért, mert mondjuk pénzesebb családba született. Egy ideig lehet voltak hasonló gondolataim fiatalabb koromban, de ezek rögtön elszálltak akkor, amikor végre sikerült megszednem magam. Már pont boldog lehettem volna, aztán jött az életembe Mona, utána pedig a húgommal kapcsolatos hírek. Még mindig nem voltam képes elhinni azt, hogy a családomnak tényleg csak a tárcámra van szüksége. Egyelőre magam sem tudom, hogy pontosan mit szeretnék lépni a továbbiakban. Egyelőre csak annyit tudok, hogy Sydney tényleg nagyon hiányzik nekem.
- Vannak részletek, amiket mindenki megtart magának – vontam meg a vállam, de a mondatomat nem egészítettem ki a gondolataimmal. Jamie minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy azért füvezek, mert szükségem van rá. Elég álszent dolog lett volna ennek az ellenkezőjét magyarázni, ugyanakkor viszont jól esett a dolognak az a része is, hogy valaki legalább hangot ad valamilyen formában annak, hogy nem tetszik neki az, amit csinálok. És pont az volt az oka ennek is, hogy nem gusztustalan kioktatás lett a fejemhez vágva.
- Sosem akartam családot – vontam meg a vállam – Néha vannak hülye gondolataim, de végül mindig rájövök, hogy nem nekem való dolog. Tehát majd a te gyereked keresztapja leszek. És minden ebéd előtt csokit fogok adni neki.
Elég egyértelmű volt, hogy csak cukkolni akartam a dologgal, de amikor Monát felhozta, én magam is komorabb hangulatba kerültem. Előtte és utána is volt már bőven dolgom nőkkel, de lényegében ő volt a legmeghatározóbb az eddigi életem folyamán. Ő volt az, aki miatt végül úgy döntöttem, hogy többet nem fogom holmi barátnőkre pazarolni az időmet, ugyanakkor nem csak azért nem akarok családon agyalni, mert volt egy rossz tapasztalatom. Egyszerűen csak tisztában vagyok vele, hogy ha leadom a színházi munkámat, akkor albumot fogok csinálni és valószínűleg több koncertet is betervezek. Egy család így csak bonyodalmat jelentett volna, amiből így is volt elég. Amíg az ősök életben vannak... Hát ez csúnyán hangzik, de addig esélyem sincs a nyugodt életre. Meg valószínűleg utána sem számíthatok nagyon hasonlóra, mert Aicha véleménye is elég kemény úgy... Mindenről.
- Te is tudod, hogy a kettő nem függ össze – bizonygattam már úgy az ezredik alkalommal, de már lassan kezdtem belefáradni a dologba. Monával az eset évekkel ezelőtt történt, és már nem kellene, hogy bármiféle jelentőséggel bírjon. Ettől függetlenül tény és való, hogy bíztam benne és reménykedtem, de magam sem tudom már, hogy miért. Egyáltalán nem ismertem őt annyira, mint amennyire azt gondoltam volna.
- Hé, hát ez is közös bennünk – nem tudtam nem nevetni a tényen, miközben finoman oldalba böktem a könyökömmel – Az is lehet, hogy egész életünkben rossz oldalról vártuk a megváltást.
Sosem jutott eszembe az a tény, hogy esetlegesen meleg lennék, mert száz százalékos meggyőződéssel voltam az identitásomról. Lényegében fogalmazhatunk úgy is, hogy annyira kedvelem a nőket, hogy teljes mértékben megkérdőjelezhetetlen az identitásom. Egyszerűen csak szeretek hasonló megjegyzéseket csattogtatni, viszont ha ezt most más is hallotta volna Jamie-n kívül, akkor lehet, hogy rácseszek. Kicsit kikészít, hogy manapság már mindenki annyira snowflake, hogy a fekete humort ez fogja megölni... Meg az öniróniát is.
- Megbántad, Jamie Seo? – ahogy feltettem a kérdést, igyekeztem megkeresni a tekintetét. Szinte teljesen biztos voltam a válaszába, de ettől függetlenül úgy éreztem, hogy hallanom kell. Kifejezetten nosztalgikus érzéseket keltett bennem a megjelenése, és bár valószínűleg soha nem fogja ezt megtudni, de neki hála érzem magam egy kicsit jobban. Mert elhozott egy szelettel a régi életemből. Ugyanakkor ez a tény szomorúvá is tesz, mert tényleg talán egy kicsit érzéketlenné váltam a családom irányába. Viszont nem gondolom, hogy az egész az én hibám lenne.
Figyelmesen hallgattam a szavait, majd a végén én is eleresztettem egy halk sóhajt. Nem akartam itt a vállát veregetni, mert pontosan ugyanabban a szar helyzetben voltam, mint ő, csak egyszerűen még nem akartam elmondani a többit. A magam részéről tényleg nem tudom, hogy mikor fogok hasonlóra készen állni.
- Ha nem töltötök együtt túl sok időt, akkor talán sok minden nem fog változni – tudtam, hogy ez túlságosan nem biztató most – Hozzánk egyelőre nem tudsz jönni. Tele a ház.
Leginkább most a terhes nőre gondolok. Az egy kicsit sem furcsa, hogy nem egyedül kerestem magamnak lakást. Még 24 éves koromban is képtelen vagyok arra, hogy bizonyos kapcsolatok kialakítása nélkül, egyedül megálljak a saját lábamon. Abban biztos voltam, hogy Jamie legkevésbé most egy gusztustalanul édes szöveget akarna hallani arról, hogy a bátyjával rendezheti a viszonyát. A saját családomban sem hittem, így hogyan mondhatnám azt másnak, hogy majd minden szépen a helyére billen? Inkább csak csendesen követtem az ajtóhoz, ahol végül megállt, és elvigyorodtam a kérdésén.
- Mindig éhes vagyok – finoman megvontam a vállam, aztán amikor beléptem a lakásba, követtem őt a cipőlevételben és egy kicsit körbenéztem az előtérben – Majd rendelünk valamit és állom. Vagy a bátyád főzni is tud, és az is a közös tulajdonnak számít?
Az utolsó kérdést természetesen már csak a saját magam szórakoztatásáért tettem fel, nem is kifejezetten vártam rá választ.
- Brooklynban. Egy terhes nővel, és egy sráccal, aki egyetemista. Nem egyszerű az élet, és mivel képtelen vagyok a pofámra ülni, általában én kerülök a kanapéra. New York pedig... Nem tudom, vegyes érzéseim vannak. Nem szeretem az ekkora volumenű változásokat.
Az mondjuk szerintem nem lepte meg, hogy egy olyan helyen kerestem lakást, ami határozottan csendesnek volt mondható. Mindig jobban kedveltem a nem túl fényűző életmódot, és inkább voltam az otthonosság híve.
Ahogy beljebb kerültem a lakásba, ugyanaz a letisztult stílus volt jellemző a továbbiakban, ami egy kicsit sem hasonlított arra a kis zugra, amit együtt béreltünk és laktunk be az évek alatt.
- Nem tetszik – sóhajtottam fel halkan, miközben megcsóváltam a fejem – Inkább költözz össze velem megint. Ez a hely pontosan úgy néz ki, mint egy agglegénylakás.
Én pedig mindig teljes mértékben szánalmasnak találtam az olyan designer helyeket, amik IKEA-kban berendezett szobarészleteket szégyenítettek meg. Hiába viselek szinte mindig feketét, és én is rajongok a sötét bútorokért, ettől függetlenül számomra nagyon idegennek és túl nagynak is hatott a lakás, ahova érkeztem.
- Vagyis hát... Ez annyira nem te vagy. És nem akarom fikázni a helyet, ahol élsz, csak egy kicsit meglepődtem – egy kicsit menteni próbáltam magam lényegében. Elég nagy parasztság lefikázni valakinek az otthonát – De meg kell hagyni, hogy fényűző.

ruha || 1 623 ||        

jamie && kai

Igazából senki sem tudja, mit csinál. Mindannyian útközben találjuk ki.

- Azt hiszem rajtad más hatást kelt a szőke, mint rajtam – mindezt pedig félrebillentett fejjel sikerült megállapítanom, mint egy kikúrt agytrösztnek – De egyáltalán nem negatív értelemben más.
Kettőnk közül én voltam az, aki jóval karakteresebb vonásokkal rendelkezett. Gondolok itt elsősorban az orromra és a számra, illetve a szemeim is szimplára sikerültek, hiába volt az édesapám francia. Ennek ellenére is, engem a szőke haj valahogy nyugatiasabbá tett, míg Jamie csak úgy nézett ki tőle, mint egy kis herceg. Azt hiszem így együtt meg tudtuk testesíteni mindazt, ami egy pasiban cuki és szexi tud lenni és az egészhez csak egy fodrász kellett. Tök máshogy viseltük a színt, de ennek minden bizonnyal az volt az oka, hogy alapvetően is elég más típust képviselünk férfiként. És itt nem csak arra gondolok, hogy mennyivel bizalomgerjesztőbb az ő külseje.
- Jól válaszoltál – én pedig továbbra is a legpimaszabb vigyorommal fordultam felé, és pluszba finoman homlokon is pöcköltem a srácot. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy ne tisztelném őt, mint idősebb ember, szimplán volt már olyan jó a kapcsolatunk, hogy meg merjek engedni magamnak bizonyos dolgokat vele szemben. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy mindennek van határa, de mivel nem vagyok vele paraszt, szerintem őt sem zavarja, hogy ugratom. Jamie sokkal visszafogottabb nálam, de ennek ellenére sem gondolom besavanyodottnak csak azért, mert esetleg ő nem pártolja annyira a füvescigit, mint én, nem iszik annyi alkoholt, mint szintén jómagam, és alig rendelkezik káros szenvedélyekkel is. Igazából eléggé boldoggá tenne az, ha én magam is ilyen szinten tudnék mértéket tartani, de egyelőre nem voltam benne túl jó. Ugyanakkor okom sem volt arra, hogy letegyem ezeket a bizonyos cuccokat, mert épp elég stressz ért egész életem folyamán ahhoz, hogy valamiben el tudjam fojtani ezt. Lehet ítélkezni felettem, amiért mondjuk kijelenthetem azt, hogy élek drogokkal és alkohollal, de én magam úgy érzem, hogy még bőven azon a határon belül vagyok, ami nem feltétlenül függőséget jelent. Bármikor le fogom tudni tenni akár a cigit is, ha arról lesz szó… De egyelőre még elég sok minden van előttem.
- Hát drága barátom – finoman paskoltam meg a vállát, miután végig hallgattam mindazt, amit mondott nekem – Össze kellene költöznünk megint. Én még ide sem értem, de már ment a cirkusz a családban.
Soha nem mondtam ki azt, hogy mekkora keserűséget éreztem amiatt, hogy ugyan apa megkeresett engem, de sokkal inkább érdekelte az, hogy könyékig másszon a pénztárcámba, mint mondjuk a tény, hogy pontosan miért kellett rágyújtanom egy szál füves cigire annak érdekében, hogy el tudjak viselni egy öt perces beszélgetést vele. Ez az egész akkor sem lett könnyebb, amikor idejöttem. Hiába találkoztam a húgommal és beszéltük meg a dolgokat, ettől függetlenül engem sok minden bántott, amit lényegében mindenki le fog szarni, mert én voltam az, aki elment. Ők megmondták, hogy ne tegyem, ezért innentől kezdve az egészre úgy gondolnak, mint valamire, ami az én önálló döntésem volt, és mindezt saját felelősségre hoztam meg. És semmi gond nem lett volna ezzel az ég világon, ha mondjuk mellettem álltak volna. Viszont most már azt érzem, hogy mindenki csak el akarta nyomni azt az énemet, aki valójában vagyok, emiatt pedig már én magam sem vagyok tisztába 24 éves korom ellenére se.
- Nagyon nem jöttök ki? – azért ezt fontos lett volna tudnom – Én azért más vagyok, mint Levi. Nem keverek folyton bajt, és vele ellentétben el tudom látni magam.
Finoman vontam meg a vállam. Azért a tény az tény volt, hármunk közül nem én voltam a legproblémásabb. Jamie számára meg minden bizonnyal nehéz lett volna szórakoztatni Levit úgy, hogy folyamatosan dolgozik. Nálam ilyen baj nincs, mert én is többet vagyok a stúdióban, mint máshol, ha pedig úgy van, akkor a munkámat is hazaviszem, mert más választásom nincs. Vannak határidők, amiket egyszerűen nem hagyhatok figyelmen kívül.
- Saját stúdióm van, már most itt, de egy zenei céggel szerződésben vagyok – megvontam a vállam, aztán felsóhajtottam – Tehát ők menedzselnek most, mert én ehhez a részéhez túlzottan sosem értettem, így a szakembereket számomra biztosítják. Az épület tulajdonosa, ahol bérlem a termet, jóban van a színház igazgatójával, így nem igazán volt választásom.
Ennek pedig határozottan nem örültem, mert a saját karrierem kiterjesztése volt a cél, amikor New Yorkba érkeztem. Mindenesetre ez van, nem nagyon tudok mit kezdeni onnantól kezdve, hogy a szerződésemben nem szúrtam ki egy részt, ami a projektjeim menedzselését illette. Tehát annyit kértek tőlem, hogy egyszer az életben vállaljak be egy nagyobb klasszikus projektet, aztán utána a saját albumomra is fordíthatok energiát.
- Ezzel én is így vagyok – határozottan bólintottam arra, amit mondott – Azt hiszem magányos lettem volna, ha nem költözünk össze.
Vagy legalábbis furcsa lett volna, miután elhagytam Archie-ék házát. Valamilyen oknál fogva arra a két fiúra mindig is féltékeny voltam amiatt, hogy milyen támogató és meleg légkörben nőhettek fel, és én magam is olyan szülő szeretnék lenni, aki nem félti túl annyira a gyerekét, hogy megpróbálja lekorlátozni. Illetve soha az életben nem lennék képes mondjuk éket verni a leendő gyerekeim közé, ha esetleg többen lennének. Teljesen jogosan maradhattam volna Ausztráliába és dönthettem volna úgy, hogy nem fogok segíteni Aichanak, mert igazából éveken keresztül őket sem érdekelte az, hogy van-e egyáltalán mit ennem, vagy élek-e, vagy bármi. Innentől kezdve a vérkötelék eléggé megkérdőjelezhető dologgá vált számomra és sokkal közelebb került hozzám Archie, vagy éppenséggel Jamie, akiket szívesen a testvéreimnek fogadtam volna. Szerintem, ha egyszer tényleg lecsúszott drogossá válnék, akkor sokkal inkább ők húznának ki a szarból, nem pedig a saját családom.
- Ez a felnőtté válás jele – finoman vontam meg a vállam aztán elmosolyodtam – Az összes barátom közül te vagy az egyetlen, aki képes lenne megtartani egy nőt hosszú távon, szóval hajrá!
Mivel már rezidens, pénzt is keres, szóval itt az ideje annak, hogy megismerjen valakit. Ami engem illetett, én egyáltalán nem gondolkoztam egyelőre párkapcsolatban sem, mert túlságosan szerettem a munkámat és kevés olyan nő van, aki elfogadó. Gondolok itt arra, hogy logikus módon szeretnének sok időt tölteni a párjukkal, de én nagyon szeretem a munkám és a zenélés nem egy olyan dolog, ami mellett könnyű egy jó kapcsolatot fenntartani.
- Felesleges lenne – egy keserű vigyort költöztettem az arcomra – Sajnos nem tudom magam megváltoztatni, emiatt nem tehetem meg azt sem, hogy válogassak.
Sokan az egész szexualitás kérdést túlmisztifikálták, holott elég egyértelmű az egész kérdéskör. Ha az emberek nem kezelnék ennyire tabu témaként a dolgot, akkor minden bizonnyal egyszerűbb lenne megérteni egy meleg embert. Én hittem benne, hogy valaki tudott úgy születni, hogy a saját neméhez – vagy más esetben ahhoz is – vonzódott, mert ez csak az emberek különbözőségét támasztotta alá.
- Ne bökdösd az oldalamat, mert legközelebb véletlenül állon foglak vágni! – arrébb is ugrottam, amikor az érzékeny bőrfelülethez ért. Sosem szerettem, ha valaki arra felé nyúlkált, emiatt pedig már ténylegesen előfordult, hogy valaki nem hitt nekem és sikerült komolyan kárt tennem benne.
- Ennek egy kicsit örülök – mindkettőnk élete olyan szinten romokban hevert, hogy egyáltalán nem eset nehezemre szurkolni egy barátomnak, aki látszólag próbált helyre rázódni. Hallottam történeteket a bátyjáról, de nem ismertem, ezért nem volt okom arra, hogy elítéljem. Jamie pedig felnőtt ember, el tudja dönteni, hogy mi a jó neki. Az a dolgom, hogy támogassam, nem pedig a szerettei ellen fordítsam őt.
- Mit akarsz enni? – elő is vettem a telefonom – Én a héten még nem bűnöztem, szóval most lényegében bármit választhatsz.
Igyekeztem valamennyire figyelni az étrendemre. Legalább olyan szinten, hogy ne mindennap gyors kaját tömjek magamba, mert azt egy idő után az egészségem is megérezné. Így ma akár arra is lehetőség van, hogy mondjuk a mekiből rendeljünk valami gusztustalanságot, amit még arra sem sajnálnék, hogy megdobáljam vele Jamie-t.
- Aha – a vállamat rángatva válaszoltam – Egyáltalán nem akartam flancolni vagy sokat költeni. Komolyan nagyon szeretnék visszamenni Ausztráliába.
Magam sem tudtam hogyan önthetném szavakba az érzéseimet azzal kapcsolatban, amiről szó volt jelenleg. Örültem neki, hogy ő legalább eljutott arra a szintre, hogy együtt tud élni a bátyjával, viszont ugyanakkor én rettegtem attól, hogy a húgom esetleg miként reagál majd arra, hogy pontosan milyen életmódot folytatok. És itt nem a káros szenvedélyeimre gondolok, az csak a jéghegy csúcsa volt.
- Elég, ha megmutatod hol a mosdó – jelentettem ki határozottan – Úgyis gondolom a nappaliban leszünk nem? És rendeljünk. Mondtam, hogy azt a részét én állom.
Ezzel a lendülettel a kezébe is nyomtam a telefonom. Mivel ismerte az ízlésem, egyszerűbb volt az, ha ő választott. Én a magam részéről amúgy sem voltam soha túlzottan válogatós.
- Nem kérdezhetted meg ezt komolyan – a fejemet ráztam, aztán elmosolyodtam – Persze, hogy töményezünk. Most találkoztunk újra, és már megint a nyakunkba borult a szar. Mi mást innánk?
Amit hellyel is is kínált, egyszerűen elfoglaltam a helyem a kanapén, aztán újra körbepillantottam a helyiségben. Ismét a fülemben csengtek Jamie szavai azzal kapcsolatban, hogy nem lakták be eléggé a lakást. Pár pillanat múlva pedig lényegében azon kaptam magam, hogy az arcát fixírozom és egy dolog jár a fejemben: - Mondd csak… Te így most boldognak érzed magad?

ruha || 1 456 ||        

jamie && kai

Igazából senki sem tudja, mit csinál. Mindannyian útközben találjuk ki.

- Ezt úgy mondod, mintha bármikor rossz lett volna a stílusom – nem volt mosoly az arcomon, a hangom mégis elég vidáman csengett. Az is igaz, hogy amióta megengedhetem magamnak azt, hogy lényegében bármit leakasszak a boltokból, sokkal jobban odafigyelek az olyan dolgokra, mint az öltözködés, vagy a kiegészítők válogatása. Persze a saját stílusom egy dolog volt, de elég nagy számnak tartottam azt a tényt, hogy ténylegesen képes voltam szinte teljesen fekete ruhadarabokból felépíteni minden cuccom, és ezzel egy egyedi stílust összehozni magamnak.
- Egyébként, ha arról lenne szó, még tervezni is tudnék magamnak. Csak a kézírásom milliókat ér – talán nagyképűen hangzik ez, de ettől függetlenül igaz volt – És itt most nem arra gondolok, hogy elég eladható lettem az évek során. Hanem arra, hogy baromi szépen írok.
Meg valamennyire rajzolni is tudok, bár sokkal inkább számítok laikusnak a témában. Mivel nem foglalkozom vele túl sokat, lényegében a karikatúrák szintjén mozgok. Meg talán annyit kijelenthetek, hogy egy pálcikaembernél tovább terjed a tudásom, de határozottan nem vagyok a világ legtehetségesebb rajzosa.
- Ne lökdöss, mert kapsz még egyet! – úgy fenyegettem meg ebben a pillanatban, mintha tényleg képes lennék őt bántani. Soha életemben nem voltam túl agresszív, de határozottan azt az elvet vallottam, hogy valakinek érdemes háromszor szólni, mielőtt arra szánom el magam, hogy ténylegesen megüssem őt. Sok esetben még így is képes eltűrni egy negyedik húzást, és ha egy hölgyről van szó, akkor udvariasan kinyitom nekik az ajtót. Egyszer mondjuk majdnem megtörtént, hogy eltörtem valakinek az álkapcsát, de jogos önvédelem lett volna egyrészt, másrészt pedig pont Jamie miatt épp elég jó kapcsolatokkal rendelkezem, ami az orvosokat illeti.
- Eléggé edzésben vagyok ahhoz, hogy ne jelentsen problémát a dolog – finoman vontam meg a vállam – Vagy szerinted mitől nőttem ekkorára?
Nyilvánvalóan a kérdés valamilyen szinten költői volt. Ha már nem voltam túl magas, legalább széltében próbáltam kompenzálni azt, amit nem kaphattam meg az élettől. Kifejezetten vigasztaló volt viszont a tény, hogy drága Jamie barátom ugyanazt a szar, alsóbbrendű levegőt szívta, amit én. Ellenben kettőnk közül ő nem rendelkezett olyan szintű kisebbségi komplexussal, hogy akkorára gyúrja magát, mint amekkora én vagyok. Mondjuk legalább jól álcáztam a bizonytalanságomat magabiztossággal, bármennyire is paradoxonnak tűnt ez a dolog jelenleg.
- Eléggé. Szerintem ezen az idő nem fog segíteni. De legyen igazad – egy szomorkás mosoly ült ki az arcomra, de igyekeztem hamar le is törölni annak a nyomait. Meg volt az oka annak, hogy jelenleg nem, hogy családra, de még párkapcsolatra sem vágytam, holott elméletileg az lenne a normális, hogy az én koromban már az ember fejében annak a lehetősége megforduljon, hogy abbahagyja a kalandozgatást, és komoly életvitelt kezdjen el folytatni. Jelenleg azt éreztem, hogy régebben bármennyire is szerettem volna apámra hasonlítani, most már a család gondolatától is rosszul vagyok. Ha a legszentebb kapcsolataink ilyen szinten tönkre mehetnek, akkor az ember miért törné magát azzal, hogy szerelmes legyen, és elkötelezze magát bárki mellett.
- Tudom, hogy nekem melletted kellene állnom minden helyzetben, viszont bátyként azzal is tisztában vagyok, hogy nem egyszerű nagy testvérként élni – halkan felsóhajtottam – Próbálj vele ne túl szigorú lenni. Soha nem fogja elmondani neked, ha valami baja van.
Úgy, hogy kettőnk közül én voltam a fiatalabb, talán tökéletes baromságnak hangzott minden egyes szavam. Viszont tizennyolc évig együtt nevelkedtem a húgommal, ez idő alatt pedig teljesen más volt a kapcsolatunk, mint Jamie-nek a testvéreivel. Ha valaki a legidősebbnek születik, onnantól kezdve nem beszél arról, ami neki fáj, mivel a kistestvéreit pisis ötévesként látja. Pont ezért én sem mondtam el azt Aicha-nak, hogy a kettőnk találkozása számomra sem volt sétagalopp. Ha már engem sem látna erősnek, akkor kihez menekülhetne, főleg abban a szituációban, amibe keveredett… Bár az megint egy másik kérdés, hogy én nekem jelenleg nincs menedékem, meg amúgy sem jellemző rám az, hogy más nyakába akarnám varrni a problémáimat ahelyett, hogy saját magamnak oldanám meg őket.
- Talán még a végén meg is fogod kedvelni. Jó hallani, hogy nem marjátok egymást – mert akkor nekem sem kell jönnöm rendet rakni. Mondjuk valószínűleg a bátyja szemében nem érnék túl sokat – azt pedig határozottan kétlem, hogy az én általam készített zene rajongója lenne – de attól még a fizikai erőm elég jó, és ha másra nem is futná tőlem, legalább a haveromat el tudnám rabolni innen. Az már teljesen más kérdés, hogy hova teszem majd, valószínűleg nem lenne túl könnyű helyet találni neki, de nekem amúgy is a terveimben volt az, hogy hamarosan beköltözöm a stúdióba.
- Ezen már meglepődni sem tudok – éreztem, ahogyan most már egy valóban boldog mosoly ült ki az arcomra, de rosszallón megcsóváltam a fejem – Szerinted egyszer fel fog nőni? Vagy a mi nyakunkon marad örökké, amiért senki nem viszi majd el?
Szinte biztos voltam benne, hogy ha valaki a magáévá akarná tenni azt a srácot, akkor nem sokkal később visszaadná nekünk. Egyáltalán nem rossz ember, szimplán csak vannak… egyedi megmozdulásai. Annyira egyediek, amiket sokszor már én magam sem értek túlzottan. Mondhatjuk úgy is, hogy bármennyire kedvelem, ennek ellenére állandóan ugyanazt érzem. Hogy boommerré tesz engem, holott egyidősek vagyunk.
- Nem tudom… Szerintem egészen addig, amíg nem lesz vége az utolsó előadásnak. Talán egy év – elhúztam a szám – Mert be kell próbálnom a színészekkel. Tudod mennyire gyűlölök velük dolgozni.
Legalábbis nem sok jó tapasztalatom volt az egyetemi darab alatt sem velük. Túl sokat hisznek magukról, ráadásul képesek úgy kezelni minket, zeneszerzőket, mintha konkrétan olyan személyek lennénk, akiknek nincs elég tehetsége ahhoz, hogy nyilvánosság elé álljanak. Mivel én magam már stúdióztam több amatőr zenekarral, illetve dolgoztam korábban elég nagy nevekkel is, határozottan tudtam magamról, hogy ha valamihez értek, az a zenecsinálás. Ezt pedig alátámasztják az eladott albumaim számai is, viszont azoknak, akik a munkámat tényleg előadni készülnek, mindez sokszor nem számít eleget.
- Ez az igazság, ne próbáld elferdíteni. Egyébként Archie is itt van – ha már itt tartunk, akkor fontosnak éreztem megjegyezni ezt is. Ha már arról beszélünk, hogy a szemetet összefújta a szél, akkor jó lenne, ha az egész csapat szóba kerülne – nem lepődnék meg azon, ha idővel az egész baráti társaságunk elkezdene minket utánozni, és egyesével megjelennének.
Úgy néz ki, hogy most mindannyian a menekülést választjuk. Bár Jamie lehetőséget kapott, ennek ellenére sorra jelentünk meg itt, és mindannyian olyan nehézségekkel néztünk szembe, amik Ausztráliában valahogy semmiségnek tűntek. Mintha mind ki lettünk volna lökve a felnőtt életbe, hogy tanuljunk meg végre tényleg boldogulni.
- Ő nem. Nekem nem lesz családom, te is tudod. Mind én, mind Levi jobban tesszük, ha nem szaporodunk a jövőben. Nem kell kinevelni egy elbaszott, narkós generációt – mondjuk, ha a saját gyerekem ugyanazokat a faszságokat követné el, amit én magam is csinálok, minden bizonnyal úgy nyakon verném, hogy azt ténylegesen megemlegetné. Ettől függetlenül tartottam magam ahhoz, hogy jelenleg egyszerűen nem érzem készen magam még arra sem, hogy férfiként valakit támogatni tudjak, apaként pedig egyszerűen képtelen voltam saját magam elképzelni.
- Szólok majd – éreztem, ahogyan lassan elmosolyodok – Bár egyelőre nem tervezek ilyesmit. Tudod, hogy megkapom a nőket, ha akarom.
Pont azért, mert igyekeztem a személyiségemmel lenyűgözni az embereket. Sosem gondoltam magam túlzottan jóképűnek, de határozottan adtam magamra, ami miatt talán vonzó lehettem a nők nagy részének. És mivel nem esik nehezemre se beszélgetni velük, se komolyabb kapcsolatot kialakítani, könnyen eljutottunk az ágyig általában. Nyilvánvalóan most igyekeztem ilyeneket nem csinálni, mivel egy egyetemistával és egy terhes nővel éltem együtt, de már egy ideje terveztem a költözést. Valahol mindenkinek kell disznólkodnia. Bár, ha jobban belegondolok, Jamie szarabb helyzetben van a bátyjával. Na mindegy.
- Nem tenném, mert egy cipőben bánunk – csak egy pacsira emeltem fel a saját kezem. Mivel nagyon szerettem dalokat írni – meg természetesen a folyamat közepén egyedül lenni – én magam talán jobban megértettem azt, mint bárki, hogy mennyire fontos neki az, hogy tudja használni gond nélkül a kezeit a hivatásában. Talán sokan úgy gondolják, hogy a zenének is gyógyító hatása van, én mégsem éreztem magam kiválasztottnak arra, hogy emberi életeket a nyakamba merjek venni. Amiért, pedig erre Jamie képes volt, nagyon tiszteltem őt.
- Legyen így – mivel én alapvetően nem voltam válogatós az ételek terén, sokszor átpasszoltam a lehetőséget a másik félnek – És a barbaque is oké. Úgyis régen randiztunk már. Már, ha a mai nem számít annak. Végül is szobára megyünk.
Természetesen vigyorogva jegyeztem meg ezt. Elég sokszor megkaptuk már, hogy gyakorlatilag úgy éltünk együtt, mint a házasok. Talán annyi volt határozottan furcsa a mi kapcsolatunkban, hogy szinte sosem veszekedtünk. Bár tapasztalataim szerint, két férfi mindig nehezebben fog összekapni valamin, mint két nő, mi pedig igyekeztünk folyamatosan tekintettel lenni egymásra. Mivel én voltam többet házon belül, abszolút a saját feladatomnak éreztem a ház rendben tartását is. És mivel főzni tudok, és enni kell, kis adagokban pedig lehetetlen normális kaját csinálni, az sem esett nehezemre, hogy megosszam vele az ételt. Cserébe Jamie sokszor a kórházból hazafelé hajlandó volt letudni a bevásárlást, pedig sosem kértem erre.
- Mert nem mehetek haza – halvány mosoly ült ki az arcomra – És nem volt más választásom.
Elég egyértelműen a tudtomra adták azt, hogy ha nem vállalom el, akkor a saját albumom sem kerülne kiadásra, plusz nekem sem kellett a botrány azzal kapcsolatban, hogy mekkora faszarc vagyok. Mivel egy neves színházról van szó, nem tett volna túl jót a megítélésemnek. Talán nem a legegyszerűbb projektbe vágtam bele, de biztosan jól fog mutatni az örökségemben egy ilyen minőségű zeneszerzés. Már ott tartunk, hogy ezzel a szarral már én is saját magamat győzködöm.
- Ugyan – éreztem, ahogyan a mosolyom lassan szélesedni kezd – Csak nem akarok parazitaként ott lenni mindenhol az életedben. Majd lassan szivárgok be. Elég lesz egyről tudni.
Meg valószínűnek tartottam azt is, hogy nem romantikusan a hálószobában helyet foglalva fogunk piálni. Egyrészt bármikor megtörténhet az a tény, hogy mondjuk valahogy sikerül kiborítani a piát. Gondolom nem szeretne három napig sörszagban aludni, én pedig valószínűleg nem fogok lépcsőzni azért, hogy elmenjek pisilni.
- Ha már Amerikában vagyunk, akkor maradjunk a nyugati piáknál, nem? – tettem fel a kérdést – Nem vagyok nagyon sojus. Egyszer volt szerencsém a sörrel keverni, életem egyik legrosszabb estéjét éltem át akkor. Milyen whiskytek van?
Alattomos egy alkohol. Annak ellenére, hogy nem túl erős, ha az ember eleget iszik belőle, akkor igen is tud ütni. Akkor már inkább annak vagyok a híve, hogy csapjuk szét magunkat rendesen a vodkával, minthogy mondjuk a Sojuval szórakozzunk, ami egyszer csak fejbe vág, egyszerre és úgy igazán.
- Egyáltalán elérhetjük valaha? – én magam jelenleg talán nehéz időszakon mehettem keresztül. Nem is voltam benne biztos, hogy meghallotta egyáltalán, amit mondtam – Van valami, amitől könnyebb lesz, ha megosztod velem?
Sejtettem, hogy a testvérével kapcsolatban vannak aggályai, de én a magam részéről úgy voltam vele, hogy nem akarok egyelőre belebonyolódni a dolgokba. Mivel én se szívesen beszéltem volna pontosan azokról a dolgokról, amiken keresztülmentem az évek során, azt sem várhattam el, hogy ő egyről a kettőre megnyíljon nekem.
- Szörnyű – elnevettem magam – De csak a húgommal találkoztam. A szüleimmel nem akarok.
Annak ellenére, hogy Aicha állította, hogy mennyire hiányoztam nekik, én úgy éreztem, hogy teljesen más dolgok vannak a pikszisben. Talán nem is akarom tudni, hogy anya és apa pontosan miként érzett, amiért el kellett mennem. Lehet, hogy nekik nehéz volt meghozni ezt a döntést, de én már másként állok a dologhoz.
- Rosszul mondtad – éreztem, ahogyan lassan egy csibészes mosoly kúszik az arcomra – Húzóra. Egyébként, ha nekiállok dohányozni, akkor a tűzjelzőtök jelez be, vagy te vágsz nyakon?

ruha || 1 853 ||        

jamie && kai

Igazából senki sem tudja, mit csinál. Mindannyian útközben találjuk ki.

- Hát a magánéletemet biztos, hogy nem fogom – nevettem el magam. Ezt már nagyon rég eldöntöttem, mivel nem voltam egyszerűen hajlandó olyan dolgokat kiteregetni, ami másokban kárt tehet. Talán sok olyan ember van, akit érdekelne, hogy pontosan kivel randizok és hasonlók, de ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül bárki orrára kellene kötni ezeket az információkat. Titkoltam azt, hogy kik tartoznak a családomba, nem mutattam be nagyon semmilyen platformon a barátaimat, azokról a nőkről nem is beszélve, akikkel tényleg együtt voltam. Semmi szükség nem volt arra, hogy zaklatva legyenek pusztán azért, mert némi ismertséggel rendelkezem. Lehet ezt így is csinálni, mivel a párkapcsolataim senkire nem tartoznak magamon kívül.
- Én is úgy érzem, hogy vannak ilyenek, de sajnos az a nagy helyzet, hogy nem szeretem a bonyolult dolgokat – csóváltam meg a fejem mosolyogva. Kézenfekvő lehet elintézni egy-egy rajongót azzal, hogy csúnyán fogalmazva felpróbálom őket, de nem sok értelme volt. Ezzel csak összetörök másokat, amit nem igazán szeretek csinálni – még a látszat ellenére sem – és én a magam részéről nem profitálok belőle annyit, hogy megérje így kezelni az emberket. Mindenki többet érdemelt annál, hogy a rajongását kihasználva, egyetlen éjszakává váljon, én pedig igyekeztem ehhez tartani magam.
- Aha, alapítottam valamit, amihez találtam egy tök jó helyet Manhattanben és ki is béreltem – miközben magyaráztam neki, éreztem, ahogyan a mosolyom szélesedni kezd – Aztán kiderült, hogy gyakorlatilag plagizáltam egy thai podcastert, mert ő előbb volt KND Studio, mint én.
Részletkérdés, hogy az én ötletem az a nevemből fakadt és nem lett ebből semmi jogi probléma, mi ketten szépen megfértünk egymás mellett. Ha a cégnév megváltoztatására kért volna, akkor hajlandó lennék meglépni ezt, mivel én voltam az, aki a másiktól lemaradva választott. Hiába választottam kreatívan a monogramomat, ha nem voltam elég gyors.
- Tizennyolc napig kell csak magad rávenned, utána már sima ügy az egész, mert szokássá alakul ki – vigyorodtam el – Akarsz velem edzeni? Én kiverlek az ágyból, ha arról van szó.
Orvosként nyilván nehezebb volt tartani egy időbeosztást. Az én helyzetem más volt, mert hiába töltöttem elég sok időt a stúdióban, attól még nekem nem volt egy olyan főnököm, aki előírta a túlórákat. Akkor jöttem és mentem, amikor ahhoz támadt kedvem, a munkám egy részét haza tudtam vinni egy laptopon, de nem szívesen csináltam, ha már rendelkeztem egy olyan hellyel, ahol nyugodtan tudok dolgozni. Jamie nem hagyhatja ott a betegeket csak azért, mert edzeni akar.
- Nem olyan nagy sztori – vontam meg a vállam – Szimplán csak arról van szó, hogy hiába keresett meg az apám évekkel később, az első kérdése nem az volt, hogy egyáltalán élsz-e fiam, hanem tartotta a markát és érzelmileg zsarolt azért, hogy most itt legyek.
Nyilvánvaló volt, hogy ha neki lenne bármi baja, őt se hagynám ott a bajban, de a húgommal jönni úgy, hogy a lány semmit sem tudott róla, valamilyen szinten alattomos volt. Talán erre szokták azt mondani, hogy a szülői szeretet tényleg mindenre képes, csak kár, hogy ennek az előnyeit én az esetek nagy részében egyáltalán nem élveztem. Valószínűleg apám azért nem kérdezett semmit, mert ő is tisztában volt azzal, hogy még szarabbul nézne ki, ha megtenné, aztán egyszerűen minden menne a régiben.
- Jó kapcsolatom volt, amíg egyedül nem hagytam – vontam meg a vállam – Utána már más volt a helyzet. Most nem nevezném jónak a dolgokat.
Oké, kötöttünk valami békét, de összességében azt nem nevezném jó kapcsolatnak, hogy visszanyeltem a véleményem amiatt, hogy megsérült és a fejemhez vágta azokat a dolgokat, amik évek óta a sérelmeim voltak. Mert nyilvánvalóan rám kente az egészet és természetesen minden egyedül az én hibám volt. Mintha a boldogságom semmit sem számítana, csak az az élet, amit ők elképzeltek nekem.
- Akkor csak némi időre van szükségetek, és rendben lesztek – vontam meg a vállam – Ha nem volt köztetek ellentét, akkor nem igazán van mit helyre tenni, gyakorlatilag tiszta lapotok van.
Ezt az egészet komolyan gondoltam, ezért meg is osztottam vele. Más nézőpontból láttam a kapcsolatukat, mivel nekem is voltak bőven problémáim a családommal. Én nem hittem, hogy valaha meg akarom majd javítani a dolgokat, szimplán nem akarok olyan szülő lenni, mint amilyeneket én kaptam.
- Szerintem nem jutnánk el odáig, hogy elrabolják, már út közben visszafordulnának vele – csóváltam meg a fejem, majd elröhögtem magam. Fogalmam sincs már, hogy honnan szedtük össze Levit, de lehettünk volna rá sokkal jobb hatással. Mondjuk egyáltalán nem azt tapasztaltam az évek során, hogy bármi ténylegesen hatással lenne rá, de azért jó volt a naiv gondolat azzal kapcsolatban, hogy egyszer tisztességesen felnő majd, ahogy mi is megtettük valahogy. Vagy legalább nem keveredik annyiszor bajba, és a családja helyett nem nekünk kell életben tartanunk őt.
- Valamiért a manageremnek ez akkora passion projekt, hogy egy pillanatra ő lett a főnök és nem engedte, hogy mással akarjak foglalkozni – én sem értem pontosan hogyan történt a dolog, de utólag annyira nem bántam – Ez nekem meg egy jó lehetőség arra, hogy egy kicsit mással is foglalkozzak magamon kívül. Ebben pedig van kihívás, mert több embernek meg kell felelnie annak, amit csinálok, mint húsz.
Nyilván annak is megvan a maga szépsége, ha más előadók fejével kell gondolkoznom és nekik írok számokat. Az viszont már nem az én dolgom volt, hogy sikeresek legyenek az adott számmal. Ha elbasszák a marketinget, vagy nem elég tehetséges a delikvensünk ahhoz, hogy a stúdióban ki legyenek küszöbölve a hiányosságai, azzal én sem tudtam mit csinálni. Nem betegedtem bele abba, ha úgy sem volt ott a nevem a szerzők listáján, mert attól még a jogdíjat fizették, az pedig nem lett se több se kevesebb annak a függvényében, hogy mennyire kapok valamitől idegösszeroppanást.
- Ha el tudsz jönni, akkor kapsz. De kit hoznál magaddal? Ennek függvényében hozom meg a végső döntést – nem akartam a bátyját javasolni, mert ő tudja, hogy mennyire vannak olyan viszonyban, hogy vele jöjjön, vagy éppenséggel nem. A környezetében meg biztos van egy csinos doktornő vagy nővér – na jó, azért elég pornósan hangzik, de mindegy -, akivel szívesen beszélget és mondjuk egy ideális randihelyszín lenne a dolog neki. Engem nem érdekel túlzottan, de ha már így használná fel a másik belépőt, akkor minimum keresztapának kell lennem majd egyszer.
- Mindig tudtam, hogy folyamatosan minket utánoztak azok a majmok – vontam meg a vállam, aztán elvigyorodtam – De legalább ezt is megéltük harminc előtt.
Nem igazán láttam magam még apaként annak ellenére sem, hogy gyakorlatilag ennyi hiányzott az életemből ahhoz, hogy azt tényleg teljessé váljon. Összességében úgy voltam vele, hogy az az elsődleges és legfontosabb, hogy egy olyan nőtől legyen gyerekem, akivel tényleg megéri vállalni. Mivel hasonló még véletlenül sem volt az életemben, nem szívesen gondolkoztam gyerekben. Egyelőre nem láttam azt, hogy majd megtalálom életem párját.
- Csak amikor oda jutok végül nem akarom elkövetni azokat a hibákat, amiket nálam tett meg más – vontam meg a vállam. Nem akartam most kiselőadást tartani arról, hogy márpedig a szülői példa mennyire erős, és az ember akaratlanul is átvesz olyan mintákat, amiket nem tud szétválasztani a fejében. Onnantól kezdve, hogy én eddig a gondolatmenetig egyáltalán eljutottam, mondjuk volt rá esély, hogy a saját gyerekemnek miattam nem kell majd szenvednie.
- Veled? Bármikor! De ha elmondod Archienak, hogy megcsalom, akkor szakítunk – ha jobban belegondolunk, akkor a mi hármunk kapcsolata elég bonyolult lett volna, ha ténylegesen a szerelmi életünket éljük meg. Tekintve, hogy először Archie-nál laktam, aztán összeköltöztem Jamie-vel, utána meg mind a kettejükkel összejártunk még hármasban is néha… Egy zs kategóriás pornófilm plotja lehetne az, ami köztünk van.
- Hát határidőre dolgozni mindig ilyen – vontam meg a vállam – Ez nem az a szakma, ahol bárkit érdekelne, hogy van-e ihleted. Mert alapvetően hiszek benne, hogy mindennel csak öt percet kell foglalkozni, és akkor már magától megjelenik a múzsád.
Legalábbis velem így volt. Attól függetlenül, hogy nem egy gyárban robotolok mindennap, nekem sincs állandóan kedvem zenével foglalkozni. Az ember mindenben ki tud égni, nem véletlenül mondják, hogy egy idő után a jóból is megárt a sok. Valószínűleg ez lesz az oka annak, hogy a színházi mutatványaim után nem biztos, hogy azonnal saját lemezkészítésbe akarok belefogni. Más kérdés, hogy a fiókban bőven van annyi dal, hogy az elég lenne egy darabig, de én is bunkóságnak tartottam azt, hogy abból akarjak kiadni egy válogatást, ami egyik korábbi lemezemre sem volt elég jó.
- Ez alapján akár arra is gondolhatnék, hogy eleve el van rendelve, hogy mi ketten együtt legyünk – nyálas, undorító megjegyzés volt, de elég magas volt az a bizonyos labda, amit Jamie adott. Viszont valójában nagyon is örültem neki, hogy legalább egy olyan ember van a környezetemben, aki ismer annyira, hogy ne kelljen annyira megjátszanom magam előtte. Nyilván Jamie nyakába se borítottam volna azt a szart, amivel én sem bírtam el.
- Egy gyűjtő ízlésében jobban bízom, mint a sajátunkban – vontam meg a vállam nevetve. Szerintem mi nem feltétlenül azért fogyasztottunk alkoholt, mert ki szerettük volna próbálni a drága és minőségi italokat. Inkább csak arról lehetett szó, hogy a társaságunkban már jelentősebb réteg ült össze olykor iszogatni, mint teázni, a társaság pedig elvitt minket ebbe az irányba. Ha engem kérdezett volna valaki, akkor azt mondanám, hogy nem az alkohol ízét szeretem, hanem az ahhoz köthető élményeimet a barátaimmal.
- És ennyi elég neked? – úgy tettem fel a kérdést, mintha amúgy nem lenne hatalmas dolog önmagában, hogy sebész lesz belőle – És mikor lesz kis unokahúgom?
Még mindig úgy gondoltam, hogy kettőnk közül ő lesz az, aki előbb eljut a gyermekáldásig. Soha nem voltam könnyű jellem, amin idővel ideje lenne változtatni, ha nem akarok egyedül meghalni. Nem hittem abban, hogy mindenkinek van valahol egy párja, inkább úgy voltam vele, hogy ha egymás elvárásaihoz közelítünk, akkor találhatunk magunk mellé valakit. Az, hogy Aurora és köztem mennyire viharos volt a viszony, pont arra engedett következtetni, hogy én valószínűleg nem vagyok berendezkedve egy komoly kapcsolatra.
- Ha tényleg nincsenek nagy nézeteltéréseitek, akkor talán ez csak kezdetben furcsa neked – vontam meg a vállam – Lehetséges lenne, hogy a bátyád nem az, akinek hitted?
Mivel nem ismertem Dant, nem akartam örökérvényű igazságokat kimondani. Jó lett volna tudni, hogy tényleg biztos vagyok abban, amiről beszélek, de a valóság más volt. Én lennék a legboldogabb, ha legalább az egyikünk rendezni tudná a családi afférjait, ugyanakkor tudtam, hogy nagyon makacs és összetört szívű vagyok, ezért csak Jamienek szurkoltam végső soron.
- Úgy érzem, hogy egyelőre egyáltalán, de Aicha ennek az ellenkezőjét erőlteti – halkan sóhajtottam fel. Nyilvánvalóan szeretem a húgomat, de attól még jogom van arról dönteni, hogy pontosan kivel akarom tölteni az időmet. A szüleim nem szerepeltek ezen a listán és nem én tartozom feléjük bocsánatkéréssel Apa már szám szerint kettővel.
- Jó, majd később kimegyek – csak tudni akartam, hogy hol lehet dohányozni. Füvezni más lakásán nem fogok ilyen környéken, mert a végén még rájuk rúgják a rendőrök az ajtót – Viccen kívül, még egy jó nőt sem szedtél fel?

ruha || 1 760 ||