“A story has no beginning or end: arbitrarily one chooses that moment of experience from which to look back or from which to look ahead.”
Oké, lehetséges, hogy egy kicsit igaza van bátyámnak és nem folyton a munkámon kellene pörögnie az agyamnak. Ki kellene kapcsolódnom, meglehet és bár ő másnap üzenetben hozzám vágta, hogy "fogadjuk, nem fogsz..." majd a következő órában, hogy "mert nem is tudsz..." ezekkel pedig összességében elérte amit akart. Fájdalmas igazság számomra, de így van. Lecsapom a köpenyemet a munkatársam mellé, kivel kettesben dolgozok mióta idekerültem, körülbelül másfél éve. Nagyokat pislog a cseppentővel kezében, ami így nem a kémcsőbe, hanem ruhájára folyik. - Mára végeztem, holnap találkozunk - mosolyogva és igencsak lelkesen közlöm vele a hihetetlen változást. - O, rendben. Deee Kenzie? - próbál felébredni a nagy koncentrálásból és realizálni, hogy amúgy a külvilág is létezik. Ismerős a helyzet. - Vigyázz! - szakítom meg és mutatok rá a fecskendőjére. - Értékes köbcentiket veszítesz. - Gyorsan visszapillant a tárgyra és mély levegővétel jelzi az ijedtségét, hisz valóban nem figyeli, hogy mit hova önt, meglehet éppen miattam. Nem szoktam így otthagyni a munkát, de nyugtatom magam, hogy mára a lényeges részével végeztem, úgyhogy el kell tűnnöm a sterilizált helyről, amíg nem kapok újabb üzenetet tesómtól. Nem tudom, mi változott az utolsó találkozásunk óta, de úgy tűnik, hogy valamit elértem nála, ha mást nem azt, hogy idegesítő kekeckedésekkel zaklat messengeren keresztül. Kedvenc kávézóm felé tartok, holott fejben még a két nappal ezelőtt kint járt színhelyen látottakon pörög az agyam és pont ez a baj. Hogy tegyek ellene, útközben beugrom az egyik könyvesboltba, ahol már párszor megfordultam munkából hazamenet, mármint, amikor még nyitva volt. Benyitok, de egy pillanatra meg is torpanok és a nagy tömeget látva eltöprengek pár másodpercig, hogy tényleg be akarok-e jönni ide. Még sosem láttam ennyi embert itt, egy időben. Meghallom az egyik általam szintén kedvelt író nevét, majd követem a többiek tekintetét, becsukom magam mögött az ajtót és bentebb sétálok. Jó, azt hiszem már minden világos. Meglepett arcot vágok, mikor rájövök, hogy szemben állok az egyik kedvenc krimiírómmal. Holnap lesz konkrét indokom, hogy miért léptem le olyan hirtelen, ahogy ismerem a labortársam, úgyis meg fogja kérdezni. Egy jó ideig csak viszonylag a háttérből nézem a történéseket, igazából egy könyvért jöttem és mindig a kitűzött cél lebeg a szemeim előtt, még egy ilyen különös helyzetekben is, úgysem férek oda az íróhoz, úgyhogy eltűnök a könyvespolcok sorai között és perceken át keresek egy izgalmas könyvet. Egyet kiveszek, lapozgatom, elolvasom hátlapját, míg félszemmel időként lecsekkolom, hogy hányan vannak még a dedikáló személy körül. Nem fogok odatolongani, bár lenne az íróhoz, Barishoz egy-két kérdésem, de azok nem olyan pár perces ujjongások, mint amiket hallok. Megtetszik az éppen szorongatott krimi könyv, kicsit belemerülök addig is. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy meddig.
Fülesbagoly könyvesboltban vagyok, mert ide lett szervezve egy aláírós nap, vagyis csupán 5 órát kell kibírnom. Végighallgatni a sok rajongót, akik nem csupán annyit szeretnének, hogy aláírom az egyik megjelent könyvem, hanem ajánljak nekik könyveket a sajátjaimból még, hogy melyiket kellene elolvasniuk. Ha nem az, akkor írjak rá a kezükre egy-egy kedvenc idézeteiket, sőt vannak extra kérők is, amit általában el szoktam őket utasítani. Volt olyan nő, aki a mellére akarta kérni az aláírásom, de volt ilyen fenék kérőbe is. Most sincs már másképp, mert nagyon várom már, hogy leteljen az 5 óra. Akik nem jutottak sorra, nos azoknak előre sokszorozott aláírásokat szoktak kiosztogatni. Jó, nincs rajta személyre szólóan, de attól még egy amolyan vigaszdíj a részükre. Nem nagyon nézem, hogy hol van a sor vége, csupán teszem a dolgom. Bemutatkozok, megkérdem, hogy mit szeretnének felíratni velem, aztán közben pár kérdést megválaszolok, utána jön az elköszönés. A nap végére azt sem tudom, hogy hol áll a fejem. Ez itt sem kivétel, s mikor letelik az a bizonyos idő, akkor közbelép a kiadós emberke. - Hölgyeim és uraim! Záróra lesz, de kifelé mindenki kap az író aláírásából. – pár kemény kidobó ember segít kiterelni a népet. Én felkelek a helyemről, s elindulok a könyvespolcok irányába, hogy saját magammal foglalkozhassam. A gondolataim teljesen máshol járnak, mikor ösztönösen befordulok egy sorra, de hirtelen nekimegyek valakinek. Ösztönösen nyúlok érte, s érek hozzá az oldalához, hogy megfogva azt el ne essen. Mikor nem történik meg a baleset, akkor elengedem és fáradt arccal kérek tőle elnézést. - Bocsásson meg illetlenségemért, nem akartam megzavarni az olvasásban. - sóhajtok fájdalmasan, aztán megpillantva a borítót, akkor ennyit teszek hozzá mosolyogva. - Az egy jó könyv. – de még mielőtt bemélyedhetnénk a beszélgetés bugyraiba, akkor az egyik biztonsági felhördül a nőre, hogy még itt van. - Kisasszony, tegy…- folytom bele a szót egy leintéssel, de szavakkal megerősítem. - A nő velem van. Hamarosan megyünk. – hangom határozott, s ha már így alakult a helyzet, akkor ránézek az újdonsült ismerősömre, hogy vajon ő mit szól a helyzethez? Annyit még van merszem hozzáadni, hogy viccesen megjegyezzem. - Nos a kisasszony a fődíj nyertes, ha kívánja, akkor kap egy hazakisérést és egy személyes autogrammot. – toldom meg, mert bizony van ebben a nőben valami, amit meg szeretnék ismerni. S most érzem csupán úgy, hogy bemutatkozzam neki személyesen. - Baris Cengiz – s nem szeretném a másikat siettetni, de nem sokkal ha ő szintén bemutatkozik nekem, akkor én annyit javaslok. - Jobb lenne most elhagyni az épületet, míg bezárnának.
“A story has no beginning or end: arbitrarily one chooses that moment of experience from which to look back or from which to look ahead.”
Inkább nem tolakodom, nem szeretek és feleslegesnek is tartom, mert türelemmel is mindent el lehet érni, majdnem mindent. Nem vagyok egy elveszett lélek sem, lefoglalom magam egy könyvvel, történetesen egészen jót vettem kezeim közé, a hátoldalán lévő egészen rövid szövegrész után belelapozok és valahol a közepe táján kezdem olvasni a történetet. Igazság szerint jobban belemerülök, mint azt hittem volna, de jól esik kivonni magam a valóságból, miben élek és dolgozom. Ezért szeretek olvasni, ismereteket szerzek, s mégsem saját feladataimon kattog az agyam, vagy éppen az új történetek segítenek rávezetni egy aprócska összefüggésre. Meglepetten pislogok párat és emelem fel fejemet a sorokról. Záróra? Máris? Órámra pillantok, s kellemetlenül húzom számat, azt hittem, korán végzek a laborban, de ezek szerint csak relatíve értendő ez koránnak, ha a boltok már zárnak. Csalódottan nézem a kivonuló sereget, miközben bentebb húzódom, mert még be akarom fejezni legalább azt a bekezdést, ahol épp tartottam a záróra kijelentésekor. Nem sikerül, az utolsó sornál megbillenek és majdnem kiesik kezemből a könyv is, de oldalamon érzek egy kezet, amiért most hálás vagyok, így a könyv is a kezemben marad és én is állva maradok. Ráemelem tekintetemet az elnézést kérő férfira és egy pillanatra bennem ragad a levegő, ahogy meglátom az arcát. Mondtam én, hogy csak türelem kell... - Igazság szerint már épp végeztem - csukom össze a könyvet egy mosoly kíséretében, végül is igen, pár szó maradt csak, de azt már magamtól is ki tudom találni, hogy mik lehetnek. Teszek még egy elégedett pillantást a borítóra, ahogy egy írótól is megtudom, hogy jó könyvet választottam, de arcom aggódóvá válik, mihelyst engem is megtalálnak és távozásra intenek. Meglehet igen, tényleg illendő lenne, de a szó nem nálam van és meglehetősen élvezem, hogy némi kiváltságként kapok még pár percet Baris által. - Köszönöm - fordulok felé, mihelyst a boltos is áldását adja rám, vagy esetleg ránk. Nagyot nézek halvány, de igencsak elégedett mosollyal, mikor tudatja velem, hogy milyen kiváltságokban is részesülök, fogalmam sincs, hogy miért, de miért is érdekelne, örülök neki. - Azta, ez... nem semmi. Rendben, azt hiszem nem tudom ezt a lehetőséget elutasítani - hangom határozott, de mégis visszafogott, végtére is ő is ugyanolyan ember, mint én, s az érte való rajongásom inkább sok szakmai kérdésekben merül ki, amiket talán lehetőségem lesz neki feltenni. - Mackenzie Cates - mutatkozok be én is, majd bólintok, mert valóban, a záróra ránk is vonatkozik. Megigazítom táskámat magamon és távozás előtt a pulthoz lépek. - Ezt még megvenném - mondom az eladónak, aki természetesen nem fog nemet mondani egy vásárlónak, gyorsan kifizetem és visszafordulok Baris felé. - Nem tudtam, hogy errefelé tartózkodik. New Yorkban él? - kérdezem kifelé menet és egy kicsit zavar a sok tekintet, amik ránk szegeződnek még a kitessékelt rajongók szemeiből, de azért nem rendít meg különösebben.
Kint vagyunk, ahol hihetetlenül sokan vannak. Rögtön letámadnának, vagyis kapnának az alkalmon, hogy mint múltkor kiválasztottam a szerencsést, de most csalódniuk kell. Mackenzie az a bizonyos személy, így egy következő alkalomra kell várniuk. Úgy ösztönösen kapaszkodok bele Cates derekába, ami tőlem újra furcsa tett; de csupán arról van szó, hogy nem szeretném, ha elsodornák mellőlem. Amolyan védelmező cselekedet a részemről, s a ok ember ezt váltja ki belőlem. Tán feleslegesen aggódok, mert nem fog semmi kalamajka előfordulni. Rengeteg rajongó van, s természetesen most van még esélyük kicsikarni belőlem egy aláírást, ha már nem kerültek sorra. Én legtöbbször, ha már idekint vagyok nem vagyok hajlandó tovább foglalkozni velük. Számomra is fáradtságos odabent a dedikálás, meg a sok rövid apró beszélgetések. Hiába van szünet, vagy hagynak felállni a helyemről egy kis időre. Érzem, hogy lassan haladunk előre a tömegben, aztán reménykedek, hogy túljutunk az akadályokon. Közelebb húzódok Mackenzie füléhez, s a legutóbbi kérdésére adom meg a válaszom. - Staten Island-en élek, egy kisebb lakásban. Az én írói birodalmam. – jegyzem meg, miközben kikerülünk a felgyűjt közönségtől. Itt fellélegzek, mert a nehezén túl vagyok. Egy darabig követnek a rajongók, de utána már csak az legelvetemültebbek maradnak. Tudom jól, hogy mire várnak. Arra, hogy elhintsek egy-egy olyan részletet, ami a könyveimmel kapcsolatos, vagy a következő könyvre vonatkozik. A saroknál úgy vélem, hogy Cates kisasszony nem fog igényelni ölelő és védelmező karokat, így én eltávolodok tőle. - Bocsáss meg, hogy fogtam a derekad. A rajongóim többsége arra vár, hogy ő legyen a szerencsés. S vannak elvetemült fajták, akik nem tudják uralni a csalódottságuk. Volt már olyan, hogy a kiválasztott személyt megütötték, vagy megtépték a ruháját. – nehéz sóhajtás jön a részemről, majd folytatom a további magyarázatot. - Szóval most reménykedtem abban, ha úgy teszek, hogy a barátnőm vagy, akkor nem bántanak. Azt hiszem bejött. – küldök felé egy kisebb mosolyt, miközben hagyom, hogy ő vezessen az otthona felé. Ha pedig most ismerkedünk, akkor visszaküldöm felé a kérdést. - Mivel foglalkozol? S jut eszembe, bátran tegezz csak. – nem vagyok nagy híve magázódásnak. Keringenek a fejemben a gondolatok, hogy mi lehetne a közös téma. Egyszerűen maradok a könyvemnél. - Nos most lehetőséged van személyesen elmondani, hogy mi tetszik a könyveimben és mi nem. Én állok elébe, akármit mondasz róla. – biztatom arra, hogy bátran beszélgethetünk ilyenekről, mert nem fogok rá megharagudni. Az idő közben kezd lehűlni, így figyelmesen minden további nélkül teszem rá a testére a kabátom. - Meg ne fázz. – eszembe jutnak kiskorom egyik meghatározó eseménye, mikor az édesapám, ugyanígy védett a hidegtől. Ráadásul a szavai ragadtak meg bennem leginkább: „ Jegyezd meg fiam, kisebb test, hamarabb kívül”
Kezdőlap
Oké, lehetséges, hogy egy kicsit igaza van bátyámnak és nem folyton a munkámon kellene pörögnie az agyamnak. Ki kellene kapcsolódnom, meglehet és bár ő másnap üzenetben hozzám vágta, hogy "fogadjuk, nem fogsz..." majd a következő órában, hogy "mert nem is tudsz..." ezekkel pedig összességében elérte amit akart. Fájdalmas igazság számomra, de így van. Lecsapom a köpenyemet a munkatársam mellé, kivel kettesben dolgozok mióta idekerültem, körülbelül másfél éve. Nagyokat pislog a cseppentővel kezében, ami így nem a kémcsőbe, hanem ruhájára folyik. 
