Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Az Alzheimer-kór gyógyítására nincs mód. A megelőzésére sem. Mégis, tízből négyen már a tünetek jelentkezése előtt tudni akarja, hogy hajlamos-e rá vagy sem?
Minek? Hogy már előre felakaszthasd magad? Vagy hogy megmondd a gyerekeidnek, hogy még azelőtt rakjanak be egy otthonba, mielőtt az egész család beleőrülne?
A kutatás elemzése és cikkbe foglalása így, hogy igencsak benne vagyok, nem megy könnyen és nagyon nem tudom objektíven szemlélni a dolgokat. Nem értem, Bent miért adta ide nekem, mikor jól tudja, mi a helyzet. Vagyis nagyjából tudja. Mivel ő is rohadt elfoglalt, nem igazán taglaltuk a témát most az anyámról, de tényleg egyre stresszesebb az egész és baromira egyedül vagyok benne. Mindegy, végül is szeretem a kihívásokat, de akkor sem jött jókor. Bárki más megtudta volna ezt a cikket írni. Nem, pont nekem kellett adni.
Mikor már kellően elegem van és úgy érzem, meghalok, ha nem megyek egy kávéért vagy állok fel a gép elől, tényleg szünetet tartok.
Engedek a gépből két kávét és koppantok Bentley irodájának ajtaján, majd be is megyek, miután belestem, hogy nem tárgyal épp senkivel.
- Kávét? – mosolyodom el, majd oda is viszem neki, ahogy becsuktam az ajtót magam mögött.
- Mindig tudod, mire van épp szükségem – adja tudtomra egyértelműen, hogy a koffein nagyon is jól jön. Leteszem elé, majd meg kerülöm az asztalt és félig a sarkára ülök, aztán belekortyolok a sajátomba.
- Mikor végzel? – kérdezem, hiszen a munkaidő – legalábbis ami hivatalosan lenne- lassan a végéhez közeledik.
- Még hatkor lesz egy tárgyalásom, kérdéses, meddig húzódik el, nem egyszerű az ember. – Remek. Akkor ma sem töltünk el egy normális estét sem együtt. Az utóbbi időben tényleg csak itt találkozunk szinte a cégnél, otthon meg intünk egymásnak. Idő kérdése és robbanok, és valószínűleg ki is ül az arcomra a nem tetszés, mert miután lehúzta a kávét, fel is egyenesedik, hogy az állam alá nyúljon és a tekintetem magára irányítsa. – De most van egy kis időm, egészen pontosan... – Az órára pillant, majd vissza rám -... fél órám. Az egész sok mindenre elég. – Halvány mosolyra húzódik a szám. Ja, az tényleg sok mindenre elég, és én is épp annyira szeretnék már eltölteni vele egy kis időt, de nem így, hogy az órát kell figyelni, meg hogy szexelünk egyet és viszontlátásra. Ha nem dolgozik, akkor az esküvővel jön, amire most kicsit sem tudok koncentrálni, mert minden más bajom van. Szükségem lenne rá, de... Ahogy végig simít a combomon és a nyakamba csókol, már érzem, hogy de... Erre is szükségem van. Ahogy közel hajol meg is csókolom. Fél óra tényleg sok mindenre elég. Az eszembe sem jut, hogy nem zártam be az ajtót és hogy bárki bejöhet, de jelen pillanatban az sem érdekel. Az a helyzet, hogy kicsit kétségbe vagyok esve és nagy szükségem lenne rá, hogy beszéljünk, hogy legyen velem, mert tudom, hogy ez nem vezet sehova.
Most viszont hogy kicsit kezdi elterelni a gondolataimat, tényleg nem akarok mást, legalább itt van.

Hétfőn aláírtam a szerződést.
Nem mondom, hogy minden lappangó kételyt nélkülözve, de mielőtt hagytam volna, hogy ez a kósza megérzés-rossz érzés elhatalmasodjon rajtam, emlékeztettem magam három dologra. Az egyik, hogy pontosan ezért repültem vissza New Yorkba. Kettő: túl sok baromarcú szaladgál ahhoz a világban, hogy egy se jusson a vezetőségbe. Majd feltalálom magam. Abban nem vagyok olyan rossz. Három: így, hogy June is itt van, sokkal szórakoztatóbb lesz a munka. Tudom, hogy nem volt őszinte szombaton. Legalábbis, tippem szerint elég sok mindenben nem. Annyiban is hagyhatnám, és elhúzhatnék egy újabb hírügynökséghez, de egyrészt nem akarom azt az érzést kelteni benne, hogy megfutamodom miatta. Előle. Másrészt egyébként sem szokásom az ilyesmi. Sokkal izgalmasabb, ha maradok, és megvárom, hogy szép lassan kiderüljön minden. Végső soron pedig a munka is érdekel, még ha a határozott idejű szerződéstől borsózik is a hátam.
- Klasszak a törpéid – koppantok egyet Josh irodájának félig nyitott ajtajára, jelezve, hogy tulajdonképp hozzá jöttem, nem pedig csak úgy véletlenül erre járok, de annyira azért még sem komoly az elhatározás, hogy be is lépjek a meglehetőst sajátosan kialakított felségterületére. Nekidöntöm a vállam a fehérre mázolt ajtókeretnek, jó nekem itt is; egész szimpatikus a gondolat, hogy bármikor leléphetek. Nem vagyok biztos benne, hogy teljesen százas a fickó, nem vagyok paranoiás, és bizonyos értelemben a kattantakat is csípem, de a June-nal közös interjún elég furán viselkedett a fickó.
- Ezek trollok – fordul felém, én pedig egészen megtisztelve érzem magam, hogy néhány pillanatra leveszi a tekintetét a képernyőről miattam. – Nem törpék. – Kicsit most is feszültnek tűnik. – Bár első ránézésre tényleg nem olyan sok a különbség – látok egy kezdődő mosolyt a szája szegletében, én pedig értőn bólogatok.
- Á. Akkor klassz trollok – futtatom végig a tekintetem még egyszer az asztalát és a számítógépét körülülő apró szörnyecskéken. – Bár őszintén, frászt kapnék, ha ennyien szuggerálnak, miközben dolgozom – fújom ki a levegőt szélesedő vigyorral. Elneveti magát. – Apropó munka – érzem elérkezettnek bedobni a témát. – Nem tudod, mikor kapom az első projektet? Lassan mindenkiről vágom, hogy kivel kefélt tegnap, és mit reggelizett, de láblógatáson és dumálgatáson kívül eddig még nem sok mindent csináltam.
- Bentley azt mondta, már lezsíroztátok. – A megtisztelő pillantása pedig vissza is vándorol a képernyőre, nem tudom eldönteni, hogy attól jött zavarba, amit mondtam, vagy a téma változtatja vissza… épp csak pár pillanatra engedett fel, már megint az a kedves, udvarias és szolgálatkész, merev arcú pöcs, aki próbálja rejtegetni, hogy erős szorulása van. Pont mint amit az interjúnál tapasztaltam.
- Mi? – döntök úgy mégis, hogy ezt a részét leszarom, amit mondott sokkal inkább leköti a figyelmem. Nem beszéltünk meg semmit, mi a francról beszél.
- Te viszed a parlamenti tudósításokat. Két hétig. Elvileg saját kérésre – emlékeztet, mintha csak kiment volna a fejemből, de nem néz rám.
- Na, ne szívass – nevetem el magam két másodperc erejéig, de a hangom azért nem annyira illeszkedik a látszólagos vidámsághoz. – Ez most az újoncavatás? Kamera is van? Jó poén volt, de nem vagyok már húszéves, ettől kreatívabbra is vehettétek volna a figurát.
- Nem szívatlak, tényleg ezt mondta. De gondolom neked is megírta. – Mi a franc. Még mindig nem győzött meg, de azért előveszem a mobilomat, és csekkolom a maileket. Emlékszem arra a beszélgetésre, tényleg elhangzott a hét hetes parlamenti projekt, méghozzá June szájából, azzal szórakozott, hogy én ajánlottam fel az átmeneti lakásért cserébe, de egyrészt még ott tisztáztuk, hogy ez csak egy elbaszott poénkodás volt, másrészt a fene nagy arroganciából nem hogy lakásra nem futotta, de még egy hotelszobát sem béreltek nekem. De most már nekem is rossz érzésem van. Lehetséges lenne, hogy tényleg… Van akkora seggfej?
- Üres – pillantok fel Joshra, de még mindig csak a nyomorult trollok néznek vissza rám.
- Hát, akkor majd meg fogja. Én mindenesetre már beírtalak. Biztos csak elfoglalt napja v… Hová mész? – A hangja alapján bezzeg most már utánam fordult, de leszarom, már bőven a folyosó felénél csörtetek. Egyenesen Bentley irodája felé.
- Ajánlom is, hogy elfoglalt legyen. – Ha épp semmi dolga, kevesebb elégtétellel járna ráborítani az asztalt. Biztos, hogy nem megyek a parlamenti üléseire, nem azért szerződtem ide, hogy ilyen faszságokkal szúrja ki a szemem. Kezdőnek néz? Vagy hülyének? Azt hittem, ezt még aznap tisztáztuk.
Kopogás nélkül nyitok be az irodába, nem a legkisebb vehemenciával, de azért nem is marad a kezemben az ajtó. Készen arra, hogy előadjam a vélt vagy valós problémát. Ám amit látok, megtorpant.
Papírhalmazok helyett June trónol az asztalon, szétnyitott combokkal, Bentleyt ölelve, lehelve, csókolva, a fickó meg… a pillantásom lejjebb siklik. Teljesen bekészült, ha egyáltalán nem jár még odabent, June szerencsére takarja. Hát, ez baromi jó.
- Elnézést, hogy megzavartam a meetinget. Sürgős megbeszélnivaló lenne. – Igen, köcsögség, de nem csukom vissza rájuk az ajtót azonnal, ahhoz most már túlságosan felhúztak. Külön-külön is, pláne még együttvéve. Legyen csak baromi kínos nekik, nem zavar. Úgy teszek, mintha semmi rendkívüli nem történne, és nagyjából a pókerarcot is igyekszem felvenni, de a tekintetem attól még rajtuk hagyom. Megvárom, amíg valamelyiküktől választ kapok. Persze, sarkig nyitott ajtóval.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Pár pillanat telik csak el, mire teljesen kiürül a fejem azoktól a gondolatoktól, amik eddig megállítottak volna abban, hogy belemenjek ebbe a gyors, ám mégis érezhetően szükségszerű légyottba. És igen, az is kimegy a fejemből, hogy nem zártam be azt a kurva ajtót.
Az ingje gombjait gombolom, miközben egy pillanatra sem szakadok el tőle, csupán akkor, mikor hallom az ajtó nyitódását – sőt, még akkor sem egészen -, Jay élesen belém hasító hangjára eszmélek fel. Ó, hogy bassza meg!
Egyelőre nem fordulok hátra, csak rendezem a blúzom és a hajamba is beletúrok, majd le is pattanok az asztalról.
- A kopogás mára kiment a divatból? – morogja Bentley, én pedig csak akkor veszem észre, hogy Jay nem ment ki az irodából, mikor megfordulok és találkozik a tekintetem az övével. Azért van bőr a képén, hogy még ezek után is szemrebbenés nélkül figyel minket. Bár mit várunk? Ő Jay. Megköszörülöm a torkom és felkapom az asztalról az első adag papírt, ami a kezem ügyébe kerül.
- Remélem tényleg sürgős – teszi hozzá és én azon gondolkodom, kimenjek-e vagy sem. Direkt nem szólok semmit, ugyanis annak valószínűleg nem lenne jó vége egyik irányba sem. Épp most buktam le Jay előtt, hogy a múltkor beadtam neki a mesét, miszerint semmi nincs köztünk Benttel. A francba már!
Eleve maga a helyzet is roppant kellemetlen, amit remélem Bentley csak az előbbi szituációra fog és nem sejt semmit a közös múltunkból. Csoda, hogy még azt nem fedezte fel, hogy nincs rajtam a gyűrű.
- Én akkor azt hiszem, mentem – mosolyodom el halványan, majd rá sem nézve senkire, elindulok az ajtó felé és megkerülöm Jayt, de nem bírom megállni, hogy ne pillantsak rá futólag.
Nem hiszem el, komolyan mondom. Miért kellett belefutni ebbe? Miért nem mehet egyszer minden úgy, hogy nem korbácsolja fel az indulatokat? Már csak ez hiányzott, komolyan. Megőrülök.
Ahogy kilépek az irodából, be is csukom magam mögött az ajtót kissé lendületesebben, mint kellene, így hangos csattanással éri el az ajtókeretet.
Elindulok vissza a gépemhez, de aztán pár lépés után mégis csak visszafordulok és az ajtóhoz megyek, majd a fülem oda is tapasztom. Nem jó előérzetem van, Bentley valószínű, hogy nincs jó passzban így, hogy keresztülhúzták a terveit, mellesleg Jay sem hinném, hogy most venne fel a legkevesebb arcát.
- Máskor azért szívesen venném, ha kopognál – mondja Bentley, miután befejezte az ingjének begombolását. – Mi az a sürgős dolog? Valami gond van? – kérdezi miközben int, ahogy leül, hogy Jay is nyugodtan foglaljon helyet. Nem tudja, mi lehet ilyen fontos, az arcán egyszerre ül kint egy kis bosszúság és kíváncsiság.
- Neked lassan indulnod kellene a munkára, nem?
- June mit csinálsz? – Akkorát ugrok Josh hangjára, hogy a papírok is kiesnek a kezemből.
- Baszki Josh, pszt – intek felé és gyorsan felszedem az összes papírt, majd visszatapadok az ajtóra.
- De te most... hallgatózol? Az előbb épp Jay tarto...
- Ccccs! – villantok rá talán egy kicsit haragosabb pillantást, mint kéne, mert aztán feltartott kézzel el is hátrál onnan.
Csak ne vesszenek össze, mert a hangulat most amúgy sem a legfényesebb gondolom, nem annyira szeretném, hogy esetleges indulatoknak köszönhetően mondjuk... Jay felmondjon. Vagy Bentley kirúgja. A francért nem kopogott. Én meg mi a fenéért nem zártam be az ajtót? Megspórolhattunk volna egy-két kört, mert most több mint valószínű, hogy ki kell magyaráznom magam.

Szóval szigorúan csak munkakapcsolat. Na, ja. Ebből a szögből is pont annak tűnik.
Pedig hogy bizonygatta...
Az ember általában szereti rávágni, hogy „én megmondtam”, vagy hogy „tessék, mégis igazam volt”, de az az igazság, hogy az önigazolás ritkán hizlalja annyira a májad, hogy a keserű szájízt is elnyomja. Ne szépítsük, szépen átbaszott. Bentley kopogásos megjegyzésére nem válaszolok, csak koppintok párat az sarkig nyitva álló ajtón. Dehogy ment ki a divatból, csak annyira, mint a fair viselkedés.
- Roppantul – biztosítom a téma sürgősségéről.
Most már csak az a kérdés, hogy a gyors szex a főnökkel címke vajon kivételt képez-e a nagy becsben tartott erkölcsi kódexben, amiről June épp az én lakásomban szónokolt pár napja, vagy... Ahogy ott állok az ajtóban, és June rutinosan sebes inggomboló mozdulataira téved a tekintetem, hirtelen megvilágosodom. Hogy a jó k*rva élet…
A nyelvem hegyét körbehúzom az ajkam belső szegélyén, és félre pillantok. Ezt nem hiszem el. Szóval a rejtélyes Ben és Bent voltaképp egy és ugyanaz a személy? Csak velem szórakozott? Fú. Ha eddig nem voltam elég ideges, most már végképp felhúztak. Ahogy June kihátrál, úgy nézek rá, mint aki elevenen meg tudná gyújtani a pillantásával. De nem szólok.
Vagy inkább mégis.
- A kisasszony az én irodámba is benézhetne egy gyors meetingre a délután folyamán, ha esetleg ráér. Oda is lenne pár kérdésem – fordulok utána, mintha csak arra utalnék, hogy én is szívesen felültetném az asztalomra – ezt Bentleynek címezve, és hogy nekünk is lenne miről beszélgetünk – June-nak. Aztán vissza is fordulok Mr. Washington-hoz.
- Feltétlenül észben tartom – biztosítom erről is, és mielőtt belekezdenék a témába, azért néhány centivel visszább gyömöszölöm magamban a fortyogó indulatokat, nem áll szándékomban az első napokban kirúgatni magam, de ezt nem fogom lenyelni neki.
- A munkahelyemen vagyok – jön az újabb tömör, de velős válasz a részemről, a tőlem telhető legnyájasabb pókerarc mögé csomagolva. Tudom, hogy mire céloz, épp ezért vagyok itt. Inkább nem ülök le, nem szeretnék sokáig maradni.
- Ugyan még nem kaptam meg a hivatalos mailt az első munkáról – értem ezt úgy, hogy Josh azt mondta, ő fogja elküldeni. – De az előbb Josh megelőlegezte az információt. Idézem: Bentley azt mondta, már lezsíroztátok.  Vagyis én viszem a parlamenti tudósításokat. Két hétig. A legérdekesebb része pedig, hogy elvileg saját kérésre. Tudnánk tisztázni ezt a félreértést? – A hangom határozott, de kivételesen nem tiszteletlen. Bár nagyon meg kell erőltetnem magam.
- Az én emlékeim szerint nemhogy saját kérésről nincs szó, de még kifejezetten hangsúlyoztam is, hogy nem erre specializálódtam, így elkerülném, ha lehet.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Ez a kopogás az ajtón, miután bejött és Bent szóvá tette annyira tipikus Jay, hogy lehajtva a fejem képtelen vagyok mosoly nélkül átlépni rajta. Amilyen gyorsan csak lehet, összeszedem magam és már fordulok is ki, hogy magukra hagyhassam őket, az a kis betoldás viszont, amit nekem címez Jay –vagyis jobban mondva nekem is- megtorpant egy pillanatra.
- A válaszokat jobban szeretem – mosolyodom el alig láthatóan, nyilván csak zavaromban, aztán már ott sem vagyok.
Miután kioldalogtam az irodából, még akkor is magam előtt látom a Jay féle „most lebuktál baszki” pillantást, amitől a hideg is kiráz. Tulajdonképp nem kellene magam szarul éreznem, hiszen csak annyi történt, hogy rajtakaptak, ahogy a vőlegényemmel szórakozom. A hiba ott van, hogy Jay volt az, aki benyitott, akinek a múltkor telibe a képébe hazudtam, hogy nincs semmi közöm a főnökömhöz. És ez még csak a kezdet, nem is tud mindent, még ha az is kiderülne, hogy igazából a vőlegényem is, aki egy és ugyanaz, akivel évekkel ezelőtt szakítottam, míg Amszterdamba utaztam… szerintem többet hozzám se szólna. Vagyis de! Hetekig, hónapokig azt hallgatnám, hogy átvertem. Bár szerintem csak elhallgattam bizonyos információkat előle. Végtére is, nem ugyanaz.
Egyelőre viszont csak a „nem fekszem le a főnökömmel” sztorim van veszélyben, nem fogok viszont magyarázkodni. A kíváncsiságom ellenben sokkal nagyobb annál, minthogy tovább menjek vissza az irodám felé, így hamar az ajtóra is tapadok.
- Valószínűleg én jobban tudom a válaszokat a kérdésekre, mint June, szóval jobban jársz, ha itt felteszed mindet, June-nak úgyis meg kell írnia egy cikket két órával későbbre. – Bentley szemében kisebb féltékenység csillan, amit egyelőre még ő sem tud hová tenni, de csak ne célozgasson senki Junenak, főleg ne egy olyan ember, aki nemrég jött a céghez dolgozni. Még a végén félreérti June közvetlenségét. Mondta neki már többször, hogy nem kellene néhány munkatársi viszonyt magasabb szintekre emelni.
- Úgy értem a kihelyezett helyszínre – egyértelműsíti egy halk sóhajjal.
Ahogy visszatapadok a falapra, rögtön meghallom, hogy Joshról van szó, aki azt mondta, mire aztán oldalra kapom rá a fejem.
- Josh, már megint mi a jó eget kavarsz?
- Én nem kavarok, sosem szoktam olyat… csak azt mondtam, amit tudok. Na jó, én megyek is inkább June, mindjárt kinyitják az ajtót, te meg itt hallgatózol, tök gáz – mondja, de végül ő is marad és hasonlóképp teszi a fülét az ajtóhoz, ahogy én is.
Parlamenti tudósítás? Jó ég, hát ezt nem hiszem el, hogy Bent tényleg neki adta azt a halál unalmas szar melót. Hát így nem biztos, hogy képes lesz megtartani egy új, jó munkaerőt, ha így folytatja. Talán tényleg azért adta neki, mert nem szimpatizál vele annyira. Komolyan megtenné?
- Nem ment ki az email? Biztos valami rendszerhiba lehet, mert elküldtem pedig mindenkinek – rögtön a notebookhoz nyúl és pörgetni kezdi az elküldött levelek listáját. – A saját kérést nem tudom, honnan veszi, én nem mondtam ilyet.
A tekintetem Joshra villan, és ő viszont rögtön másfelé pillantgat, aztán int, hogy ő megy és már ott sincs. Nem tudom, most ki kavar itt tényleg össze-vissza, de valami nem tiszta. És remélem, inkább Josh kamuzik, minthogy Bent direkt kiszúrásból adta ezt a melót Jaynek…
- Tulajdonképp nem kívánságműsor. Két hétről van szó – tárja szét a karját egy alig látható félmosollyal. – Nem hinném, hogy olyan vészesek lennének azok a parlamenti ülések. De lássuk, mi az, amit nem kerülnél el? – kérdezi, mintha tényleg lenne választási lehetőség, de közben meg tudja, hogy a mai melót már Jay fogja elvégezni, mert ilyen gyorsan nem tud változásokat eszközölni. Mellesleg nem is biztos benne, hogy megtenné, azzal viszont tisztában van, hogy ennek az embernek tényleg jó és ütős munkái vannak, lehet, hogy jobb döntés lenne erősebb témát adni neki. – Fogd fel ezt úgy, mint egy gólyaavatást – próbál vicces lenni kicsit. – Ezen túl kell esni. Ha ezt letudtad, akkor már egy nagyobb projektem lesz számodra, ahol aztán majd tényleg brillírozhatsz – feláll és zsebre dugott kézzel megkerüli az asztalt, hogy aztán kitölthessen két pohár vizet és az egyiket átnyújtsa Jaynek.
Ezek után csodálkozom, ha Jay nem fogja magát és lép le rögtön az újságtól. Bár tudom, hogy van benne azért bizonyítási vágy is, sokkal többre képes, mint holmi parlament tárgyalások, szóval remélem, nem fog felindultságból dönteni. Ahogy hallottam, Bent se volt túlzottan arrogáns vele, amit azért most értékelek, de azért még mindig ideges vagyok az előbbi miatt. Felegyenesedem és az ablak felé pillantok, ahogy lassan kifújom az eddig szinte bent tartott levegőt. Baszki. Csak ne jöjjek szóba, az senkinek sem lenne jó. Mindkettejük miatt lelkiismeret furdalásom van. Azért, mert Jaynek hazudtam Bentről, pedig nem kellett volna és azért, mert Bent nem tudja, hogy a múltkor Jaynél aludtam és hogy egyébként is, volt időszak, amikor sokkal több közünk volt egymáshoz, mint puszta munkatársi viszony.

- Akkor mázlim van – vágom rá June bújtatott kis megjegyzésére. Én kérdezek, ő válaszol, mindenki boldog. Habár tudom, hogy egyáltalán nem így értette. – Meg is beszéltük. – Azzal visszafordulok Bentely felé. June-on is látom, hogy kellemetlen neki idebent, ami ez a húzása után annyira azért nem hat meg, de lógjon csak meg. Adok neki egy kis egérutat. Jelenleg úgyis Bentleyre vagyok dühösebb. És ez a dolog prioritást élvez.
Csendben megvárjuk a June kivonulását jelző utolsó pár koppanást, majd az ajtó csukódását, csak ezután szólal meg. Amit mond, viszont furcsállom egy kicsit. Azt akarja, hogy…ha kérdésem van, inkább hozzá forduljak June helyett? Nem sok vezetőtől hallottam eddig, hogy magukra vállalták volna az új munkatársak eligazítását, szóval vagy tényleg ennyire extrém halaszthatatlan az a cikk, vagy nagyon is célba talált a megjegyzésem.
- Á, nem, apróbb dolgokkal nem szívesen zavarnálak – hárítom azonnal a felajánlást, mintha csak felesleges formaságnak venném a szavait. – A nőkkel úgyis könnyebben szót értek – nézek fel rá egy bujkáló félmosollyal, azt sugallva, hogy csak viccelek, de látni akarom az arcát. Azt gyanítom, lesz, amit talán le tudok olvasni róla. – Inkább térjünk a lényegre.
Amit a kihelyezett helyszín említésével ő is szóba hoz. Témánál vagyunk.
- Igen, ezért vagyok itt – bólintok. – Nem akarok Columbot játszani – biztosítom, hogy részemről magasról leszarom, hogy rendszerhiba volt-e, vagy csak elbénázott valamit, és jelenleg azt is, hogy Josh vagy ő mond-e igazat, egyedül az érdekel, hogy szedje le rólam ezt a kicseszett, két hetes parlamenti melót.
De úgy tűnik, nem áll szándékában. Visszafojtom a megjegyzést, hogy ha nem hinné, hogy olyan vészes lenne, akkor inkább próbálja ki ő maga, de az arckifejezésem azért biztos árulkodik róla, hogy nem tetszik a válasz.
- Szóval teljesen véletlen, hogy épp azt a munkát kapom, amivel az interjúm alatt viccelődtetek June-nal, és amiről elmondtam, hogy a legkevésbé akarom, a legkevésbé vág a szakmai profilomhoz, és a legkevésbé értek hozzá? – érintem az ujjaimat az asztallaphoz, mind az ötöt, nem azért, hogy megtámaszkodjak, inkább csak hogy lefoglaljam valamivel az újra felszínre törő idegességem.
Ennyire hülyének néz? Úgy mondja ezt az ezen túl kell esnit, mintha minden új embernek az üléseket adná első megbízásnak – két hétre –, ami nyilvánvalóan nem igaz. Vannak, akiknek ez a legerősebb oldala, és vannak, akik egyenesen imádják ezt a melót, miért nem lehet rájuk bízni? Ha egy-egy alkalomról lenne szó, megérteném, hogy nincs rá épp ember, és be kell ugrani, oké. De ennek messziről kibaszás szaga van, és ezért ölni tudnék. Kinek néz engem ez a pöcs? Valami kispályás zöldfülűnek, akit… De inkább nem hergelem tovább magam.
A helyzet az, hogy kettőnk közül ő mondja ki a végszót, és ezt ő is, és én is jól tudom.
- Nézd, Bentley, ha megnézted az anyagom, akkor szerintem tisztában vagy vele, hogy mivel foglalkoztam eddig. – Hogy mi az, amit nem kerülnék el, és mi az, ami nekem való munka. – És azzal is, hogy ez nem az. És mielőtt megkérdeznéd, igen, szeretem az új kihívásokat, és nem, nem látok ilyet a parlamenti tudósításokban. – Maximum, ami a türelmemet illeti. – Erre bárkit elküldhetsz. Egy nyamvadt gyakornokot is – mutatok reflexből az ajtó felé. Ha felhúznak, mindig élesebben gesztikulálok, és sejtem, hogy lassan de biztosan kezdek túlmenni egy határon, ami az első munkanapok általános íratlan szabályaira és a főnököddel való beszélgetésekre vonatkoznak.
Erre bazmeg feláll, és vizet tölt. Mert az kurvára megoldja majd a problémát. Nem nyúlok a nekem szánt pohárért, nem tudom célzás akar-e lenni, hogy hűtsem le magam egy kicsit – nagyon vicces. Arra várok, hogy mi lesz a végső szava. Vajon milyen ember vagy, Bentley Washington? Hallgatsz az érveimre, vagy az túlságosan sértené az egód, és azt a fene nagy sznob makacsságot, ami a tekintetedben ül, valahányszor csak rám nézel? Vagy ez az egész már rég eldőlt: az interjún, ahogy most beléptem, a June-nal kapcsolatos megjegyzéseken, és abban a villanásban, amit az előbb láttam átsuhanni az arcodon? Nem vagyok szimpatikus neki, ezt az első pillanattól fogva érzem, és ez baromira kölcsönös. Pláne, mióta az is elképzelhető, hogy nagy eséllyel épp az a faszfej, akiről June révén már több mint eleget hallottam.
És ha tényleg ő az, akkor nagyon is értem, hogy miért nem akarja, hogy June szoknyája körül elégítsem ki a tudásvágyamat.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

-          Persze. – Persze, megbeszéltük, majd megyek. Az irodájába. Hogyne. Bár ami azt illeti, biztos, hogy magyarázatra szorulna kissé ez az előbbi, meg az, hogy nem éppen fér össze azzal, amit a múltkor mondtam neki. Viszont magyarázkodni sincs kedvem. Ördögi kör ez.

Ugyan Bentleynek se ideje, se energiája nincs túlzottan az apróbb kérdésekhez –hiszen ezért is van neki ott June, aki ha úgy adódik, simán intézi az ilyesfajta ügyeket-, van némi rossz érzése, ami valószínű, hogy elsősorban Jay roppant magabiztos kisugárzásának köszönhető. Azt nem tudja elképzelni a menyasszonyáról, hogy félrelépne, na meg… most tényleg csak kérdésekről van szó, semmiféle ilyen dologról. Nyilvánvaló, hogy June-nak egyébként sem az esete Jay. Bár ha jobban belegondol, hogy az első interjú után is mennyire a védelmébe vette a lakással kapcsolatban, hát…
Az előbbi jelenetnél jobban viszont nem is lehetett volna ennek a Jaynek is a tudomására adni, hogy June nem szabad préda, szóval annyira már nem is bánja, hogy nem kopogott.
-          Mint minden férfi, nem igaz? – tárja szét a karját és egy halvány mosolyt erőltet az arcára.
Szóval ezért van itt? Akkor tényleg nincsenek az ínyére ezek a parlamenti tudósítások, de hát nem olyan nagy dolog ez. Ne higgye senki, hogy itt kívánságműsor folyik, habár akik régebben itt dolgoznak már rájöhettek, hogy igenis figyelembe van véve, hogy kinek mi illik a profiljába, sőt.
-          Pedig ha jobban megnézem, kicsit még talán hasonlítasz is rá. – Próbál viccelődni, kicsit oldani a feszültséget, ami azért egyértelműen ott feszül közöttük már az első találkozó óta. Ő pedig szeret úgy dolgozni, ha normális légkör veszi körül.    
-          A helyzet az, hogy nem kevés embernek kell beosztani a munkát, nem lehet mindig, mindent szem előtt tartani. Én már nem is emlékszem arra, hogy ilyesmivel viccelődtünk volna. – Rémlik neki valami, de konkrétan viccelődés nem. Jay kijelentette, hogy nem a kedvence. Két hétről van szó, most őszintén mi a francot pattog? Két hét múlva meg majd ráoszt valami mást, ami szintén nincs az ínyére, és azt hiszi, hogy majd át fogja emiatt szervezni az egész két heti tervet? Hát ez nem így megy. Csettint egyet a nyelvével, és figyeli Jayt, ahogy nagy mozdulatokkal gesztikulál. Látja rajta, hogy kezd talán kicsit ideges lenni, bár láthatólag jól kezeli és nem akar asztalt borogatni, igaz, sokan még ezt a hangnemet sem engednék meg a főnökükkel szemben, főleg nem az első héten, hanem sokkal inkább elfogadnák, hogy ezt kapták és kész. Ő meg reklamál. Beszarás ez az ember.
Nem feltétlenül azért, hogy lenyugtassa, inkább csak udvariasságból tölt neki is egy pohár vizet és nyújtja át, mikor viszont nem fogadja el, visszahátrál az asztalig és zsebre teszi a mobilját onnan.
- Ha jól emlékszem, azt is mondtad az interjúnál, hogy minden esetben elvégzed a rád bízott munkát. – Valami ilyesmit mondott, emlékszik, és habár Jay tényleg jól érvel, nem engedhet neki rögtön. Azzal azt sugallaná, hogy nem elég erős kezű vezető. – Most éppen ez a rád bízott munka – préseli össze az ajkait és egyik kezével kifelé legyint, afféle „itt a végszó” jelzésként.

Nem hiszem el, hogy tényleg a parlementi tudósításokat adta neki. Hát nyilván ez is az én hibám lesz, pedig ha ott lettem volna, mikor beosztja a feladatokat, egész biztos, hogy megpróbáltam volna valami másfelé terelni a dolgot. Én tényleg csak vicceltem akkor ezzel, oh te jó ég. Megfordulok és azt ajtó melletti falnak vetem a hátam, úgy fonom össze magam előtt a papírokat ölelve a karjaimat. Jól indul ez a munkaviszony, tényleg, határozottan jól...

Mint minden férfi?
Próbálom elrejteni az arcomról, hogy hát... ezt azért nem merném ilyen egyértelműen kijelenteni. Itt van például ő. Lehet, hogy nincs nehéz dolga a nőkkel, mert még a seggét is csekkekkel törli tisztára, és mivel ő a főnök, megéri jóban lenni vele. Itt igyekszem nem June-ra gondolni, de az előbbi jelenet frissében, ez nem annyira sikerül. Ha engem szívat, mert nem vagyok szimpatikus, akkor ennek az ellenkezőjét sem esik nehezemre elképzelni. Vajon hogyan is érte el azt a roppant magas és megbecsült pozíciót a kisasszony? És én még azt hittem, hogy keményen megdolgozott érte.  Bár végül is, nézőpont kérdése, ez is annak számít.
- Bizonyára így van. – Nem ellenkezem én, örömest meghagyom ebben a hitében, sőt, a poénkodást is veszem. Elmosolyodom, mielőtt az asztalra koppintanám az ujjaim. – Annak senki sem örülne.
Nem emlékszik. Amennyire felhúzta magát azon a lakás témán, ezt igazából kétlem, de mostanra már ez is világosabb, June volt akkor is a gyenge láncszem. Vagyis köztük lehetett ez nézeteltérés, hogy a kis bizalmasa csak azt említheti meg felém, amire ő engedélyt adott. Ez pont arra az emberre vall, akiről June annyit mesélt az az átkozott amszterdami nyár alatt.
- Szóval pusztán véletlen? – nézek a szemébe, mert ezek szerint ezt állítja. Rólam azért süt, hogy nem hiszem el, de úgysincs eszköz a kezemben.
- Elhiszem, hogy nehéz beosztani a munkát, de ha tüdőgyulladásod van, nem szemészhez küldenek, orvos-orvos alapon. – Elmondtam, hogy nem értek a parlamenti fotózáshoz, se gyakorlatom nincs benne, se motivációm nincs hozzá, de úgy tűnik, ez egyáltalán nem érdekli. Hajthatatlan, hát persze, mert egy egós pöcs, ha egyszer azt mondta, úgy lesz, akkor úgy lesz.
- Úgy látom, ez megmaradt. – A rám bízott feladatot mindig megcsinálom. Hát, jól van. Ha háborút akarsz, öregem, akkor legyen az. Megcsinálom a büntetőfeladatodat. Az ajtó felé mutató kézmozdulata elárulja, hogy ez volt számára a végszó, de azért mielőtt átlépném a küszöböt, én is elárulom az enyém.
- Egy hét. Egyelőre ennyit vállalok. Aztán meglátjuk, sikerült-e hozzáértőbb embert találni a feladatra.
Azzal kilépek az ajtón, lendületesen becsukva, de nem becsapva magam mögött. A tekintetem pedig megakad a fal mellett strázsáló June-on. Jó is, hogy itt van, róla már majdnem meg is feledkeztem. Nem nehéz leolvasni rólam, hogy nem vagyok jó kedvemben, a tekintetem szinte nyárson forgatja.
- Beszélhetnénk egy percre? Mondjuk egy viszonylag diszkrét akusztikájú helyen – toldom hozzá, hogy szerintem egyikünknek sem érdeke, hogy bárki is hallja a soron következő párbeszédet, de ha netán vonakodna, felőlem aztán itt helyben belekezdek, és ez, úgy vélem, rá is van írva az arcomra.
Ha rábólint, követem, ahová mutatja az utat, érzésem szerint a lehető legtávolabb ettől az irodától a hátunk mögött.
- Josh! De jó, hogy látlak – torpanok meg egy pillanatra az irodája nyitott ajtaja előtt. – A mai parlamenti ülést kihúzhatod, írd be indoklásnak, hogy rendszerhiba. Bentley azt mondta. De sebaj, biztos van használható kép az adatbázisban. Igaz? – Látszik, hogy gyors választ várok, mert mennék tovább June-nal. Nem tudom, ő is benne volt-e ebben a kibaszásban, vagy csak Bentley egyik bábja, de idővel úgyis kiderítem. A „saját kérésre” elvégre tőle hangzott el. És ami azt én mondandómat illeti, ez is ugyanolyan féligazság, mint amit ők tolnak folyamat felém, amióta csak itt vagyok. Úgy látszik, itt így működnek a dolgok, gyorsan tanulok.
De valójában nem is ez a lényeg, inkább csak azt az egy szavas választ akarom kicsikarni tőle, hogy „persze”. Mert ha most rávágja, akkor mindegy, hogy kiderül: félreérthetően fogalmaztam, szerzett nekem egy szabad délutánt, amire könnyen hivatkozhatok.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

- Persze, hogy véletlen – tárja szét a kezét és Jay felé pillant, egyik szemöldöke a magasba szökik. Tudja, hogy nem a kedvence a téma, de most rá jutott és kész. Nem mondja neki, persze nem egészen véletlen, de különösebb kitolás célja sincsen. – Ugyan mi értelme lenne szándékosan kitolni egy új munkatárssal? – bizonygatja még kicsit, jobb ha nem veszti el rögtön a hitelét. Az orvosos megjegyzésen halkan felnevet.
- Azért ez nem egészen ugyanaz, valljuk be. A parlamenti ülések is dokumentarista jellegűek, ahogy a háborús helyszínek is. Ki tudja, itt is benne van a pakliban egy két lövöldözés. Sose lehet tudni, alapon – vonja meg a vállát. – Persze ezzel közel sem azt akarom mondani, hogy  a háborús övezetben könnyű dolgod lett volna – teszi hozzá, hiszen ennyi beszélgetésből is rájött már rögtön, hogy Jay szereti kiforgatni és egyben félreérteni a mondandókat is.
Nem akar tovább vitatkozni, nem fog változtatni a feladatkiosztáson. Majd még plusz munkát okoz neki azért, mert nem az ínyére való, nemde? Komolyan, azért mindennek van határa.
Mikor elindul az ajtó felé azt gondolja, hogy megnyerte a csatát és végre elfogadja ő is, hogy ez van, de mikor Jay visszafordul, ismét meglepődik kicsit. Alig láthatóan megingatja a fejét, majd legyint egyet.
- Meglátjuk. – Kilencvenkilenc százalék, hogy persze nem lesz, de azért maradjon meg benne a remény.

Mikor hallom nyílni az ajtót, aprót ugrok és bele akarok simulni a falba, ó bárcsak nyelne el! De nem nyel és persze Jay rögtön meg is ragadja az alkalmat. Nem is értem, miért nem léptem le innen. A kérdésére először kicsit vonakodom.
- Meg kellene írnom egy cikket – vágom rá gondolkodás nélkül és nem is nézek rá, de mikor -kicsit félve tőle ugyan, hogy mit látok- az arcára pillantok, sóhajtok. – Jó, menjünk. – Essünk túl rajta. Ami azt illeti, a gyomrom rögtön görcsbe is rándul, nem szeretem, ha hazugságon kapnak, most viszont abszolút képtelen vagyok letagadni, hisz ennél konkrétabb szituációt nem is láthatott volna meg.
Elindulok a folyosón hátrébb, az egyik forgalmasabb helytől legkiesőbb tárgyaló a célhely, ahol nyugodtan tudunk majd beszélni. Nem igazán akarok neki magyarázkodni, az annyira hülyén adja ki magát. Picsába.
Szó nélkül haladunk a tárgyalóterem felé, ám mikor Josh irodája előtt elhaladunk, oldalra lesek és egy mosolyt villantok rá, ami inkább kényszeres „basszuskulcs” mosolynak mondható és ezt valószínűleg ő is észreveszi, ugyanis az arca rögtön fintorba hajlik. Megtorpanok, ahogy hallom, hogy Jay odaszól neki az ajtóból.
- Aaaaz adatbázisban? – hebegi hirtelen és hallom, hogy eszeveszett mód kezd gépelni és kattintgatni a gépen. – Parlament. Archív. Ühüm. Van – pillant fel és indulok is tovább, habár ennek az egész „Bentley azt mondta” mondatnak valahogy nincs jó hangzata és kétlem is, hogy így lenne, viszont az egészen száz százalékig biztos, hogy ebből ki akarok maradni.
Ahogy a teremhez érünk, be is megyek rajta, majd az asztal túloldalára sétálok és az ablak melletti falnak dőlök, miután ledobtam a random felkarolt papírokat a közöttünk lévő asztalra.
- Nézd Jay, én nem fogok magyarázkodni. Ez az egész iszonyat szarul jött ki, aláírom – kezdek bele, mielőtt még bármit is mondhatna, de tulajdonképp a helyzet az, hogy minden az arcára volt írva Bentley irodájában is. Úristen, ez az egész de gáz. Nem is tudom, mit gondoltam, nem kellett volna letagadnom, hogy mi van köztünk, nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb úgyis kiderült, még akkor is, ha normál esetben mindig figyelünk arra, hogy a magánéletet ne nagyon keverjük a munkával. - Meg kellett volna mondanom az igazat, hogy nem csak munkakapcsolat van köztünk, igen – hadarom el, és kérdőn nézek fel rá, afféle „mehet mindenki a dolgára” arckifejezéssel, bár nyilvánvaló, hogy ennyivel nem úszom meg. Még akkor sem, ha semmi joga nincs ahhoz tulajdonképp, hogy kérdőre vonjon.

- Nem is tudom, talán vannak, akik szeretik elérni, hogy a hatékony együttműködés helyett állóháború alakuljon ki, mert unatkoznak, vagy valami ilyesmi – válaszolom meg, ha már feltette a kérdést, szigorúan feltételes módban. Persze, én is csak általánosságban mondom. Nyilván. Véletlenül sem rá és magamra gondolok.
Mikor kimondja, hogy a parlamenti fotózás tulajdonképpen teljesen hasonlít a háborús fotózáshoz, a dokumentarista jellege miatt, nem annyira szándékosan, de kis híján képen röhögöm. Az ajkaim így is szétszaladnak, és egy-két hangosabb fújtatás átszakad rajta, de felemelem a kezem, hogy a hüvelyk és a mutatóujjammal két oldalról megdörzsöljem az állam. Azt a kurva.
- Ja persze, az orvosok is mind tanultak anatómiát, és közös céljuk, hogy meggyógyítsák a beteget, de ez még önmagában nem túl sok hasonlóság. – Kábé annyi, mint egy meeting és egy háborús helyszín fotózása között, ez teljesen hülye. De ahogy azzal folytatja, hogy akár itt is előfordulhat egy-két lövöldözés, már élesebben pillantok rá. Mint aki nem hisz a fülének. Jó ég, van pofája...? Ennél lekezelőbben nem is fogalmazhatott volna a háborús riporterekkel kapcsolatban, és ez minden bizonnyal ki is ül az arcomra. Nem azt akarja mondani?
- Pedig, nekem pont úgy tűnik, hogy épp azt bizonygatod: a kettő nagyon is hasonlít egymásra. Javaslom, egyszer ruccanj ki az egyik frontvonalba, és lőj néhány kockát, akkor talán több fogalmad lesz arról, amiről beszélsz.
És részemről ez volt a végszó. Nem vagyok hajlandó többet beszélni vele erről a témáról. Azt mondják: hülyékkel ne vitatkozz, mert csak lesüllyedsz az ő szintjükre. Nem gondoltam, hogy idáig süllyedne ez a beszélgetés, és azt sem hiszem el, hogy nem a szívatás a célja, szóval valóban nincs miért folytatni. A meglátjukra meg sem fordulok, csak rácsapom az ajtót, felőlem fel is fordulhat.
Ahogy kilépek az ajtón, nem látszik annyira rajtam, de szinte ölni tudnék a dühtől. A pulzusom úgy lüktet, mint mikor folyamatosan lövöldöztek körülöttem. Az ujjbegyeim zsibbadnak, és kissé el is fehéredtek. Ahogy összehúzom, és visszanyújtom őket, érzem, hogy jéghidegek. A pillantásom találkozik Juné-val, és eszembe jut, hogy pontosan ezért nem akartam itt dolgozni.
Már épp rádobnám, hogy leszarom – a cikkét, de ahogy korrigál, inkább csendben maradok, és csak elindulok utána. Josh közben útba esik, már meg is feledkeztem róla.
- Remek. Akkor szúrd be a mai cikkhez, és meg van mentve a nap. Az informatikusoknak pedig szólhatnál, hogy szar van a palacsintában, nem mennek át az e-mailek. Kösz. – Azzal válaszra már nem várva, viharzok is tovább June után, míg ki nem kötünk egy célnak tökéletesen megfelelő tárgyalóban. Becsukom magam után az ajtót, de az első mondatát hallva, nem kertelek, egyáltalán nincs türelmem még egy olyan körhöz, mint Bentleyvel.
- Nem, semmi nem jött ki szarul. Te intézed szarul a dolgaidat – mondom ki nyomatékosan, az ujjamat is meglendítve a levegőben. – De miért is gondoltam, hogy több vagy annál, mint a főnök kis ribanca? – szúrom a szemébe, az arcom komor. Csalódtam benne. És ideges vagyok, aminek most ő is megissza a levét, de nem tudom annyira sajnálni. Az alapján, amire az előbb benyitottam, teljesen jogos. Ráadásul ezt a parlamenti szarságot is ő kavarta nekem. Miatta akar kibaszni velem Bentley, a hülye is levette, hogy máris féltékeny. Vagyis ezzel is átbaszott, nincs semmiféle Ben meg Bent, a két kibaszott pasas egy és ugyanaz, akivel Amszterdam előtt is együtt volt, és akihez visszament, miután szakított velem, ÉS akiről érdekes módon a tegnapi randink kellős közepén tett említést először.
- Elegem van a hazugságaidból. Mióta találkoztunk, csak kamuzol, miattad raktak ki az utcára, miattad aggatták rám a parlamenti melót, és miattad lesi egyfolytában a főnököm, hogy hol tud kibaszni velem, de azért rábeszéltél az állásra: nagyon rendes fickó ez a Bentley. Szakmailag kifogástalan – idézem a korábbi szavait, az túlzás, hogy üvöltözök, de azért kicsit sem beszélek halkan. – Annyira kiváló, hogy szerinte a háborús és a parlamenti fotózás alig különbözik egymástól. De miért is pazarlom az idődet, hiszen nagyon jól hallottad. – Kétlem, hogy engem akart volna megvárni az ajtó előtt.
- Voltál velem egyáltalán őszinte valaha? – vágom a fejéhez végül, és ebben a pillanatban teljesen komolyan gondolom. Elég nehéz elhinni.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Bentley látja Jayen, hogy ezzel az előbbi beszólásával kicsit érzékeny pontra tapintott és tulajdonképp nem állt szándékában, azért is javította ki magát, de egyértelműnek tartja, hogy ez Jayt nem fogja érdekelni, és így is van. Kicsit kételkedik, hogy ő volt-e a megfelelő választás és nem annyira érti, June-t mivel győzte meg olyan gyorsan, de talán ők jobban szót értenek. Ezért is szereti ő maga lebonyolítani az interjúkat, csak erre legutóbb nem volt lehetősége. Meg is van a böjtje. Inkább nem is mond semmit, rohadtul nincs kedve tovább göngyölíteni ezt a témát, hagyja, hogy Jay kiviharozzon az irodából.

Ahogy kijön az irodából, a tekintete a vesémig hatol. Látom rajta, hogy ideges, amin nem is lepődöm meg, de azt azért értékelem, hogy nem kezdi el itt és most mondani a magáét. Bár abban sem vagyok biztos pár pillanatig, hogy egyáltalán fog-e valamit fűzni a történtekhez vagy ami azért nyilvánvalóan hosszabb távon rosszabb: inkább csendben marad és felhúzza az orrát. Komolyan csodálkozom, ha nem rúgatta magát ki, amiben azért reménykedem. A testem egy porcikája sem kívánja most ezt a veszekedést, merthogy egészen biztos, hogy az lesz belőle, de a hosszútávon való békés együtt dolgozás miatt essünk túl rajta.
Elindulok a tárgyaló felé, ám mikor megtorpanunk Joshnál, egy pillanatra átfut az agyamon, hogy miért kér ilyet tőle, lehet, hogy mégis felmondott? Bármit kinézek a szituból, a beszélgetés végét ugyanis nem hallottam már.
- Szólok nekik – mondja és máris a kezébe veszi a telefont, hogy értesítse a megfelelő embert, én pedig máris tovább megyek. A francba. Azért ezt nem így terveztem, viszonylag hamar sikerült lebuknom, pedig azt hittem, tovább fogom húzni. Még Josh előtt is majdnem egy év után derült ki, hogy együtt vagyunk Bentleyvel, miután ide jött dolgozni, pedig előle még nem is állt szándékomban titkolni.
Ahogy becsukódik az ajtó, rögtön meg is ragadom az alkalmat, hogy én szólaljak meg előbb, és amit először mond még teljesen jogos is.
- Ebben van valami – sóhajtok halkan, de nem nézek rá. A következő mondata viszont olyan erővel csap arcon, hogy a tekintetem hirtelen rá is villantom. Egy pillanatig annyira lesokkol a mondata, hogy nem szólalok meg, csak afféle „ezt most komolyan kimondtad?” pillantással meredek rá.
- Mit mondtál? – kérdezem, mint aki nem hallotta jól. A főnök kis ribanca? Erre normál esetben is ugrok, utálom, ha ez alapján skatulyáznak be. – Baszódj meg, Jay – vágom a szeme közé én is, kissé talán indulatosabban, mint kellene. Talán tényleg indokolt volt a hangszigetelt terem. Hogy mondhat ilyet? – Pontosan ezért nem mondtam el, mert nyilvánvaló, hogy eddig jutsz el agyban, hogy ezt kijelentsd – forgatom meg a szemem. Végül is, ebben van igazság, féltem a véleményétől, bár nem gondoltam, hogy feltétlen ilyen szinten klisés lenne, de ezek szerint ebben nem volt igazam. A pulzusom pillanatokon belül nekem is az egekbe szökik és idegességemben úgy döntök, hogy sokkal jobb lesz, ha inkább kifelé bámulok az ablakon New York panorámájára, mintsem lássa rajtam, hogy ezzel most kurvára szar pontra tapintott.
Hallgatom, amiket a fejemhez vág, görcsösen szorítom az egyik kezem ökölbe, ezzel próbálva leadni a dühöm, mielőtt az arcába robbannék.
- Ugyan már, fogalma sincs, hogy bármi közünk volt valaha egymáshoz, ne próbáld meg ezt az egészet rám hárítani – fordulok vissza felé és ránézek. - De tudod mit? Innentől fogva engem felejtsetek el, eszem ágában sincs beleavatkozni a kis konkurálásotokba. – Hát mert ez az, komolyan, pedig még csak egy napja dolgozik itt. Nem hiszem, hogy Bentley szándékosan akár kibaszni vele, vagy valóban lenne benne valami?
Az egyik szék támlájára támaszkodom, a kérdésére megemelkedik az egyik szemöldököm és kérdőn nézek rá. Ebből a kurva számonkérésből is elegem van.
- Tök mindegy, mit mondok, úgysem hiszed el, nem? – tárom szét a karom. – Nem szokásom hazudni, ez most... így jött ki. – Nem mondom ki, de ha belegondol, nyilván tudja, hogy mi okból nem mondtam el neki. Nem akartam elrontani az estét, ha közöltem volna vele, egyértelmű, hogy nem maradok ott és talán történni sem történik semmi, amibe így utólag belegondolva, lehet, hogy jobb is lett volna. Össze vagyok zavarodva, már most utálom a helyzetet, pedig még csak most kezdődött. – Egyébként meg igen, őszinte voltam ezt leszámítva. – Talán azt is el kellene mondanom, hogy igazából nem csak együtt vagyunk, hanem jegyben járunk, de ha így folytatja, isten bizony a fejéhez vágom meggondolatlanságomban. Mellesleg azt sem nagyon hiszem el, hogy ő mindig, mindenben igazat mond, de ez más téma, most én vagyok terítéken.
- Nézd Jay, hazudtam ebben, aláírom, de magyarázkodni nem fogok. Megjelentél, tökre felforgattál itt mindent – értem ezzel körülbelül az egész hülye életemet – együtt vagyunk, igen, nem a ribanca vagyok, de hívhatsz így is, ha akarod, tulajdonképpen nem érdekel. – De, érdekel, de nem fogom az orrára kötni. Indulatos vagyok, de azért türtőztetem magam a hangos beszédtől. Mélyet sóhajtok és kihúzom az egyik széket, hogy leülhessek és az asztalra könyökölve pillantok rá, mint aki a halálos ítéletét várja. Igazából elegem van, bár nyilván nem én vagyok az áldozat, hanem most a bűnös és kettős érzéseim vannak így...

Nem vagyok már annyira forrófejű, mint régen. Mondhatjuk, hogy kinőttem, de valószínűbb, hogy öt év tűzoltóság, a fotózás, és három afganisztáni kiruccanás elég volt, hogy alázatra tanítson. Nem lesz akárkiből háborús fotós, és nem állítom, hogy ez a hivatalos reklámszöveg, de csak olyat választanak, akiből ki is nézik, hogy élve vissza tud jönni. Számtalan döntést kell hozni, éles helyzetben, gyorsan, és lehetőleg minél hidegebb fejjel, mert nem csak a sajátod, de a társaid élete is múlhat rajta.
Mióta visszajöttem viszont, mintha megint nehezebb lenne. Egyre többször fordul elő, hogy néhány másodpercre kicsúszik a kezemből az irányítás, és a teljes, józan kontroll a szavaim – szerencsére főleg csak a szavaim – felett. Elég egy ilyen helyzet, ami egyszerre több felől is érint: June átverése, a tény, hogy Bentleyvel van, Bentley kiszúrása, és ez a lekezelő hozzáállás annyira kihoz a sodromból, hogy már az irodában is nehezemre esett tartani a féket, de úgy-ahogy összejött, June-nál azonban már nem működik olyan jól. Nem telik bele sok idő, és már szinte kiabálok vele. Arról sokáig vitatkozhatnánk, hogy ki meddig jut el agyban…
- Ja persze, „nyilvánvaló”, biztos én használom dugásra a főnöki irodát. Vagy nem is! Kitalálom, most jön az a rész, hogy én értem félre, és valójában tisztán szakmai jellegű beszélgetés volt. De van erre egy jobb taktika, June: ha nem tetszik, hogy leribancoznak, akkor ne viselkedj úgy – hangsúlyozom ki újra. Jól hallotta. Ez egy kibaszott munkahely. Legalábbis másoknak. Ha egy kicsit is tisztelné, amit csinál, akkor nem ülne terpeszben ugyanazon az asztalon, amire a szakmai munkáit is leadja.
- Ugyan már. Mégis mit gondolsz, az emberek többsége meddig jut el agyban? – Azt hiszi, csak mert egyedül én mondom a szemébe, egyedül az én véleményem? – Szerinted mások mit gondolnak rólad, ha csak így bezárkóztok? Már HA bezárkóztok, és nem nyit rátok boldog boldogtalan. Hogy az erényeid miatt kaptad a pozíciódat? – Mondhatja, hogy nem érdekli, de a heves reakciójából ítélve, nem hinném, hogy ez a helyzet, látom rajta, hogy nem hagyja hidegen, amit mondok, és valóban úgy ismerem, mint akinek nagyon is helyén van az önbecsülése. És azt se hinném, hogy szeretne olyan légkörben dolgozni, ahol nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de mindenkinek megvan róla a lenéző véleménye. Teljesen mindegy, hogy most épp együtt vannak, vagy sem, ezért kábé mindenki mást kirúgnának, vagy legalábbis erős fejmosás plusz valami írásbeli figyelmeztetés lenne a következmény.
- Nyilván fogalma sincs, különben nem dolgoznék itt – vágom rá, ebben egyáltalán nem kételkedem. – Én se lennék olyan hülye, hogy felvegyem az aktuális csajom exét a cégemhez, pláne ha ő is ott dolgozik. És nyilván neked sem érdeked, hogy beavasd ebbe a kis apróságba, ahogy gondolom, azt sem árultad el neki, hogy péntek este még az én ágyamban heverésztél. – De attól még egyértelmű, hogy így is féltékeny. Ha pedig nekem lejött ennyi idő alatt, akkor neki is tisztában kell lenni vele. Öt-hat év bizonyára elég volt rá, hogy kiismerje szíve választottját.
Egyáltalán azt sem értem, mit keresett a lakásomon, ha ez… a valóság, amire cseppet sem tartotta fontosnak felhívni a figyelmem. Mit gondolt? Nem fogom baromira átverve érezni magam, ha kiderül? És még nagy mellénnyel azt mondja, hogy nem akar magyarázkodni? Akkor milyen helyzetben szokás, nem ez nem olyan?
- Konkurálás? – kapom fel a fejem, hitetlenkedve, hogy megpróbálja erre terelni a dolgokat. – Szerinted konkurálni akarok egy irodában ücsörgő díszpöccsel? Vagy konkurálásból jeleztem, hogy nem parlamenti fotós vagyok? Mégis mit csináltam konkurálásból, avass be, mert roppant kíváncsi vagyok. – Persze, tény, hogy az sem javít a helyzeten, hogy most már egyszerre két ember helyett is utálhatom, a fejemben eddig külön élő Ben és Bent énje most egyetlen ki-nem-állhatom-halmazba összpontosul, de nem fogok rivalizálni vele, mert most ő jár az öt évvel ezelőtti csajommal, pláne, ha azt se tudná, hogy miről van szó, mert neki halvány fogalma sincs róla. Illetve, lehet, hogy később fogok, de egyelőre még egyáltalán nem ez a probléma.
- De ha már ilyen briliánsan ide lyukadtál ki, kicsit azért hamarabb is eszedbe juthatott volna. Mondjuk, mielőtt hagytad, hogy ilyen szépen belesétáljak ebbe az egészbe, de nem, szándékosan eltitkoltad – lépek egy lépéssel közelebb a tárgyalóasztalhoz, és ösztönösen a folyosó felé mutatok, amerről jöttünk. Hiába pillog az ablak felé, és hiába van felháborodva, majd ha nyugodtabb leszek, talán az ő szemszögéből is kicsit jobban átlátom a dolgokat, van rá némi esély, még ha nem is sok, de jelenleg teljesen eluralkodott rajtam az érzés, hogy benn rekedtem egy helyzetben, amiből sehogy sem tudok kimászni, hogy Bentley és June külön bejáratú játékszere vagyok, teljesen hülyének néznek, én pedig tehetetlen vagyok. Csapdában vagyok. Az adrenalin teljesen kitölti az ereimet, a másodpercek mintha éveknek tűnnének, a kézfejem pedig enyhén, de zavaróan remegni kezd, úgyhogy inkább újra ökölbe szorítom az ujjaimat. Az eszem tudja, hogy meg kellene nyugodnom, épp csak képtelen vagyok rá, törni-zúzni lenne kedvem, de nyilván visszafogom magam.
Mikor újra megszólal, June szavai mintha sokkal messzebbről jönnének.
- Jaj, persze, hogyne – fújtatok rá, kicsit sem titkolva, hogy tényleg nem hiszek neki, és végigtörlöm a homlokomat. A mellkasomból nyomó feszültség még mindig nem enyhül. Mintha valami vadállatot kellene erőszakkal visszatartanom.
- Ó, igen, bocs, hogy állásra jelentkeztem. És én kérek elnézést, hogy épp arra jártam, mikor munkaidőben keféltek. – Naná, hogy felforgattam mindent. De azt sem tudnám megmagyarázni, hogy miért dúl fel ennyire, hogy átvágott. Nem mindegy? Ha nem fészkelte volna belém magát aznap este az a kósza érzés, hogy talán újra megpróbálnám, ha nem tűnt volna pár pillanat erejéig teljesen reálisnak és valószerűnek, akkor most bizonyára még meg is tapsolnám ezt a kis színjátékot.
Most pedig? Hurrá, én vagyok Jay, az újonc, akivel kedvére szórakozhat, csak egy szavába kerül, és máris büntetőmunkán vagyok. Nagyon jó felállás.
- Ez valami bosszú? Így akarsz bosszút állni, amiért szerinted elcsesztem az amszterdami nyaralásodat? Mire számíthatok még? - Hol lesz a következő szívatás, vagy meglepetés?

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Komolyan, nem is én lennék, ha tovább sikerült volna titkolnom ezt a kapcsolatot. Ha nem ebből, másból leszűrte volna, nyilván, hiszen már az első találkozásunkkor rákérdezett. Miért olyan egyértelmű ez? Azért nem az az ember vagyok, aki szexszel tornázza fel magát a ranglétrán, sőt, mindig is elítéltem azokat a nőket, akik azt gondolják, hogy mert nők, hatalmukban áll előrébb jutniuk tudás és tapasztalat nélkül csupán annyival, hogy szétteszik a lábukat. Nálunk nem erről van szó, még azelőtt, hogy Bentley a Time élére állt volna, már akkor együtt voltunk, igaz, az ő hatására jöttem ide, de nem kértem vezetői pozíciót, pedig győzködött, én pedig pontosan ezért utasítottam vissza. Az emberek lekicsinylő véleménye miatt. Két évbe telt, mire aztán azt mondtam, hogy rendben, segítek neki és leszek az az ember, aki ha nincs ideje, lebonyolít kisebb meetingeket, akire rá lehet bízni az olyan dolgokat, amit egyébként bizalmas körökben lehet csak. Volt néhány alkalom, amikor megbántam, és talán ez a következő pont, amikor azt kívánnám, hogy bárcsak ne tudna Jay sem ilyesmiket a fejemhez vágni, mert két szóval olyan gyorsan indulatosabbá válok, amilyennek nem igazán kellene.
- Nem volt szakmai beszélgetés – vágok a szavába rögtön. Ezt nem állítja senki. – Nem viselkedek ribancként, csessze meg, nem egy alkalmi dugásról van szó – vágom rá rögtön. Persze ez nem indokolja a munkahelyi szexet, de akkor is, ha ribanc lennék, épp az előbbi eszmefuttatás szerint cselekednék.
Tényleg ezért is nem mondtam el neki, mert nem akartam vádakat. Abban viszont végtére igaza van, hogy valószínűleg többen ezt gondolják rólam, pedig még csak nem is nyitottak ránk. Mármint ez, ami az előbb történt, ritkán esik meg, de mindig figyeltem arra, hogy ne derüljön ki, ellenben most úgy tűnik az eszem is elment, hogy nem voltam elég körültekintő. A kérdésére nem válaszolok, miszerint az emberek többsége mit gondol, csak megforgatom a szemem, nem akarok magyarázkodni, sem védekezőállásba helyezkedni, de azt azért érzem, hogy az ereimben a vér egyre gyorsabban áramlik és a fülemben is dobolni kezd az idegesség miatt.
Jay különleges képességgel rendelkezik erre nagyon úgy tűnik, ugyanis amikor felhozza a péntek estét, rögtön rávillatom a tekintetem és a hatás kedvéért, miközben magyarázok, közelebb is megyek hozzá, hogy mellkason bökjem.
- Nyilván nem mondtam el neki! Ezért is kértelek, hogy te se mondd senkinek, még véletlenül sem – fújom ki a levegőt lassan, mert tudom, hogy ezzel simán a kezében vagyok, de azért nagyon remélem, hogy eszében sincs még csak indulatból sem elterjeszteni a cégnél. Bízom benne. Már csak az hiányzik, hogy ez is kiderüljön, és akkor teljes káosz lesz az életem. Így is közel áll hozzá, ezért ki is akarok szállni ebből a... Konkurálásból.
- Igen, az – vágom rá kérdésre. – Megy itt a faszméregetés, amire én nagyon nem vagyok kíváncsi. Mégis miért rendeznéd most ezt a jelenetet, ha nem féltékenységből? – Persze nem annyira gondolom át, amit mondok, ezek nagyon gyors eszmefuttatások, de a péntekből kiindulva neki sem vagyok semleges még, és nyilvánvaló, hogy nem tetszett neki, hogy együtt látott... Ezzel az irodában ücsörgő díszpöccsel? Azért erre a megjegyzésre jobb esetben elengednék egy halvány mosolyt. Jó ég, össze kellene ereszteni Aprillel, aki hasonló véleményen van a vőlegényemről...
- Mibe, Jay? Négy éve nem találkoztunk, gondolom, a munka fontos neked, nem? Mit érdekel téged, éppen kivel vagyok együtt, ha jó referenciát gyűjtesz a melóval? – Mindig is a munka volt a legfontosabb neki, nyilvánvaló, hogy az én jelenlétem és a tény, hogy együtt vagyok Bentleyvel, nem változtat a dolgokon. Nyilván én is szétszedtem a dolgot magamban darabokra, de így, hogy erről beszélünk, talán joga lett volna tudni, hová jön. Bár a Time egyébként is akkora, hogy el tudnánk kerülni egymást, ha akarnánk, de eleve egy szinten dolgozunk, ami megnehezíti a dolgokat.
Közben ahogy mindenféle pislogok, egy pillanatra megakad a tekintetem az ökölbe szoruló kezén, majd feljebb nézek, az arcára, amin a vonásai egyre nagyobb idegességről árulkodnak, azonban még nagyjából tudja magát türtőztetni. Én is hasonlóan festhetek, bár én a blúzom ujjának gombjával babrálva igyekszem elrejteni a kezem remegését.
Nem hisz nekem, ez várható volt, hogy mostantól majd minden egyes szavamat meg fog kérdőjelezni, amire csak hitetlenkedő, zavart félmosollyal reagálok és halkat azt asztalra csapok.
- Nem keféltünk – ellenkezem. Azért attól még messze voltunk. Na jó, annyira azért mégsem. Felállok, képtelen vagyok egy helyben ülni és megkerülöm az asztalt, ahogy pedig meghallom a következő mondatot, megtorpanok előtte.
- Nem bosszú, Jay. Nem vagyok ilyen kicsinyes, ha nem tudnád, hogy ilyenekhez folyamodjak – mondom. Most komolyan azt feltételezi? Mondjuk még magamban is rendbe kellene tennem a dolgokat, hisz fogalmam sincs, mit érzek, mit akarok, és legfőképpen, hogyan kellene kezelnem ezt a ki alakult szituációt.
- Amúgy se rontottad el azt a nyarat – teszem hozzá. A vége nem úgy alakult, ahogy terveztem, de ettől függetlenül életem egyik legjobb, ha nem a legjobb nyara volt. Annyira visszavágyom arra a gondtalanságra.
- Most azt gondolod, hogy ez az egész ellened irányult? – emelkedik meg a szemöldököm. Ünnepélyesen fogadom, hogy ezentúl biztos, hogy csak a munkával foglalkozom itt a cégnél. Kurvára elegem van már most ebből, hogy ha tizenöt perc szünetet akarok tartani és betérek Bentleyhez, utána majd mindig az orrom alá legyen dörgölve, hogy mekkora ribanc vagyok és hogy ezért járok be. Nyilván.

Nem állok le vele vitatkozni, hogy mit is jelent pontosan a ribanc viselkedés, és arról sem, hogy de, ez pont, hogy egy alkalmi dugásnak indult. Leginkább azért, mert semmi közöm hozzá, de azért az is nyom valamicskét a latban, hogy túl ideges vagyok, és a Bentleyvel való viszonya sosem fog a kedvenc témáim közé tartozni.
Csak megemelem a szemöldököm, mint aki ezt egyértelműen máshogy gondolja, de látva, hogy mindjárt ő is őrjöngeni kezd, inkább nagyvonalúan továbblépek a témán. Egy időre. És figyelem, ahogy dühösen magyarázva felém közelít. Az ujja a mellkasom közepén landol, mint mindig, ha ki van akadva rám. Akaratlanul is felidézi korábbi veszekedéseinket. Amik gyakorlatilag az első pár találkozásunkra korlátozódtak. Van abban valami bájos, hogy milyen rövid időn belül, mennyire ki tudjuk készíteni egymást. Úgy tűnik, ez az évek alatt semmit sem változott. Kezdődik elölről a sztori.
- Hogy vegyek úgy részt a játékaidban, ha csak a felébe avatsz be? – lendítem fel kérdőn a kezeimet. Persze, tartsam hétpecsétes titokban, hogy nálam aludt a hétvégén, és véletlenül se derüljön ki, hogy bármi is volt köztünk a múltban, de azt már nem tudhatom, hogy mindez azért, mert a főnökömmel kavar. Nem mintha annyira érdekelne Bentley Washington, a mai húzása után aztán végképp, de azért ez lehet, kicsit befolyásolt volna, mielőtt aláírom azt a kibaszott egy éves szerződést.
Rég voltam már ennyire dühös. Ettől függetlenül nem fogom bosszúból beárulni Bentleynek, látom, hogy ettől tart, de odáig azért nem süllyedek. Pedig baromira megérdemelnék.  
Hogy aztán az egészet a féltékenység számlájára írja, igazán, már csak hab a tortán. És az is nonszensz, hogy ide forgatja vissza a dolgokat. Elhiszem, hogy roppant kényelmes lenne minden alól kivonnia magát, és mindent ránk hárítani, csakhogy nem mi mozgattuk a háttérben a szálakat, hanem ő. Egy mondaton belül négy olyan szúrás is elhangzik – faszméregetés, jelenetrendezés, nem vagyok rá kíváncsi és a féltékenykedés –, amitől külön-külön is megrángana a szemöldököm, a dühtől és hogy ennyire lealacsonyít. Így együtt pedig végképp az egekig veri a vérnyomásom. Az istenit már! A kezemben lévő mappát teljes erőből az asztalhoz vágom, ami a fedőlapon végigcsúszva sorozatban le is veri a rajta lévő apróbb tárgyakat, beleértve a nemrég otthagyott, üres eszpresszós csészéket, a hozzájuk tartozó kanalakkal és alátétekkel, amik aztán csörömpölve landolnak a földön. A lapok pedig pillanatok alatt szanaszét szóródnak a túloldalon.
- Semmi olyasmi nincs, amire féltékeny lehetnék, és nem kaphattam volna meg, ha akartam volna! – dörrennek a számból a szavak, indulattól fűtve, a mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, ahogy teret enged sürgető légvételeimnek. A szemeim pedig szikrákat lövellnek. Elvégre én állítottam le a lakásomban is.
Nem sokon múlt, hogy egyenesen June-hoz vágtam a jó húsz perce még a saját asztalomról felmarkolt tömböt. A z utolsó munkámmal kapcsolatos anyagaim voltak benne, már nem is emlékszem, eredetileg miért vittem magammal Josh-hoz. Lényegtelen.
- Ne próbáld meg erre fogni ezt az egészet – teszem hozzá, ismét normális hangnemben, és el is pillantok róla. Én is érzékelem, hogy túlmentem egy határon, valószínűleg többön is, de úgy éreztem, szétrobbanok, ha magamba fojtom. Nem tudtam visszafogni.
Beletúrok a hajamba, és ezúttal én lépek az ablakhoz, remélem, nem fut be mindjárt valaki, hogy megkérdezze, mindenki jól van-e, mert esküszöm, őt is kihajítom. Az adrenalin még mindig száguld az ereimben, de az előbb már elérte a tetőpontot. Nem is értem, mit csinálok.
- Igen… – hagyom rá végül, hogy csak a munka érdekel. Most is ugyanazt szajkózza, mint régen. Véletlenül sem az a bajom, hogy többszörösen is átvert, testközelből nézhetem, ahogy nap mint nap enyelegnek, és élvezhetem Bentley kicsinyes szívatásait, valahányszor csak nőként nézek rá. – A renferenciák. Hogyne. – Megnyalom a szám, és tépelődve rá is harapok az alsó ajkamra.
- Tudod mit? Nem is érdekel – mondom ki végül, és ezt annyira… mindenre értem. Hogy keféltek-e, hogy két hétig a parlamentben rohadok-e, hogy miért vezetett félre, és hogy elrontottam-e a nyarát Amszterdamban vagy sem.
- Nem, biztos a nagyanyám ellen – válaszolok már sokkal nyugodtabban, de a hangomban érződik a vastag irónia, és hogy nem hiszek neki. Nem értem, miért néz hülyének, de ez is teljesen mindegy.
- Végeztem ezzel az egésszel – akasztom le az ingemről a napszemüveget, és az ajtó felé indulok. Hogy ezzel pontosan mire gondolok, az még számomra sem teljesen tiszta és világos, de nem is kell, hogy az legyen, az elhatározás megvan, és ez jelenleg elég is, hogy újra önmagam legyek, és lerázzam magamról ezt az egész feszültséget.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

A helyzet az, hogy lehet, hogy elhamarkodottan kampányoltam annyira Jay mellett, mikor végeztünk az állásinterjúval. Elképzelhető, hogy azért tettem, mert egy részem örült annak, hogy újra látja, és be kell valljam magamnak, hogy kicsit talán az is érdekelt, hogy még mindig megvan-e a kettőnk közötti… nevezzük bárminek, de az biztos, hogy nagyon messze áll a közömbösségtől. Ez viszont be kell látni, roppant önzőség a részemről, mellesleg nem gondoltam bele rendesen, hogy ezzel a saját életemben is rohadt nagy galibát okozhatok.
A kérdése végtére is jogos, így beismerésképp nem is válaszolok rá, de az arcomon láthatja, hogy tudom, ezt nem terveztem meg rendesen. Na, dehogy ennyire és semmit nem?! Igazából nem gondoltam, hogy majd bármilyen körülmények között szóba hozná a péntek estét itt a cégen belül, valamint igazából, mikor azt mondtam, hogy „senki nem tudhatja meg”, azzal tényleg senkire céloztam. Se a kollégám, se a nővérem, se az anyám, senki!
Kissé meggondolatlan talán, amiket mondok, de jelen helyzetben képtelen vagyok normálisan gondolkodni, ideges vagyok, de azért van benne realitás is, hogy így gondolom. Legalábbis, ha jobban is átrágnám, akkor is valószínű úgy látnám, hogy van ebben az egészben mindkettejük részéről némi féltékenység, még ha nem is akarjuk ezt bevallani. Látom Jayen, hogy ő még nálam is dühösebb, de mikor egy pillanatnál elszakad nála a cérna, kicsit megugrok, amint repül majdhogynem felém a papírtömeg, ami a súlyával sikeresen lesodorja az asztalon lévő tárgyak egy részét. Kis ideig csendben is maradok a meglepettségtől, és a földön heverő egyik félig törött, másik egészben maradt csészét pásztázom a tekintetemmel, de ahogy megszólal, felnézek rá.
- Rendben, értem – bólintok össze préselt ajkakkal, most már visszavéve a hangerőből is. Szóval nincs. Hát jó. Végül is, igen, ki tudja, mi történt volna azon a lakáson, ha nem állít le az ágyban. Vagyis de, mindenki tisztában van vele, mi történt volna, képtelen lettem volna én megálljt parancsolni, mégis leállított. És ahogy most ebbe belegondolok, kicsit kételkedem abban is, hogy… miért tette? Bár az az este összességében nem arról árulkodott, most mégis kis kétely kerít hatalmába. Mindegy is.
Viszont ezt az előbbi dühkitörése nem annyira volt rá jellemző, korábban nem nagyon csinált ilyesmit. Dühösnek dühös volt, kiabálni tudott, oké, na de vagdalózni? Ez annyira nem vall rá, és nem is igazán tudom beilleszteni sehová.
Aztán mikor arról kezd el beszélni, hogy kvázi belesétált a csapdámba, amit biztosan én állítottam neki, persze, már rám hagyja az egészet, amit mondok.
- Mégis hogy vette volna ki magát, ha azt mondom amit mondtam is, de hozzáteszem, hogy mielőtt elvállalod az állást, tudnod kell, hogy párkapcsolatban állok a főnökkel? Nem gondoltam, hogy ez olyan tényező lenne, amit figyelembe kell venned egy munka elvállalásánál – vonok vállat, én már tényleg nem értem ezt az egészet!
Fel-alá járkálok a teremben, nyugodtnak látszom viszonylag, de közel sem vagyok az. Hát ezt nem hiszem el, komolyan, ami itt történik.
- Nem szándékoztam veled kicseszni, basszus, miért tenném? Túlléptem már azon, hogy csak úgy hagytál elkallódni az éterben, miután eljöttem abból a hülye városból! – forgatom meg a szemem. Most utálom Amszterdamot. Meg New Yorkot is. Az egész kibaszott világot utálom, be akarok gubózni egy fürdőszobába, egy nagy pohár borral, gyertyafényben, a fürdőkádban áztatva magam, az legalább relaxálna.
- Jól van, én is végeztem – vágom rá gondolkodás nélkül, majd hátat fordítva neki várom meg, míg kimegy a teremből, aztán leülök pár pillanatra és az alsó ajkamat rágcsálva nézek körbe a „csatatéren”. A francba már! Veszek egy mély levegőt és letérdelek, hogy nagyjából összeszedjem a papírokat, meg a leesett tárgyakat a földről. Egy stócba rendezem a papírlapokat, mikor megakad a tekintetem egy idézésen, amire ráncba szalad a szemöldököm. Mi ez? Az ajtó felé pillantok, hogy nem jön-e vissza, majd gyorsan, futólag átolvasom, lapozva egyet hozzátűzve pedig megtalálom a lezárt ügyet is, ahol le van írva a pontos szabálysértési tett. Verekedés. Mi a franc? Jay meg a verekedés? Hát ezt sem nagyon tudom elképzelni róla, mégis mi van ezzel az emberrel? Kicsit kezdek aggódni…
Összerendezem az iratokat gyorsan, majd felpattanok és kimegyek a teremből, visszafelé menet pedig az asztalára teszem szó nélkül –ha ott van, ha nincs-. Ha eddig szar napom volt, most sikerült még rosszabbá tenni.

Mikor azt kérdi, hogy jött volna ki, ha még a szerződés előtt felvilágosít Bentleyről, csak széttárom a karom, és kimondom az első szót, ami eszembe jut.
- Őszintén. – A tekintetem éles és merev. Tudja jól, hogy miért számított volna. Vagyis tudnia kellett volna, hiába mondja, hogy nem gondolta… Nem hinném, hogy igazat mond, de most már teljesen mindegy. Nekem se kellett volna ennyire elveszítenem a fejem, amint megtörtént, rögtön tisztában vagyok vele. De azért kell még néhány perc, amíg a pulzusom és a vérnyomásom is visszahiggad. A bennem feltámadt dühöngővel együtt.
Nem is figyelek annyira a szavaira, inkább csak mélyet lélegzem, míg a tekintetem az előttem strázsáló ablaküvegre réved, de nem látok túl rajta. Összefut előttem a kép, csak nézek, de alig látok valamit. A fejem a múlt töredékeitől zsong, Amszterdam, Afganisztán… ahogy szép lassan besétálok a kelepcébe, a Bentley-gyalázó szónoklatai. Még egy mély levegő. Majd ismét June. Jobb is, ha megyek. Ebből ennyi bőven elég volt. Legalább mára elintéztem a parlament-mentességemet.
Ez is valami.

***

A következő egy hétben nem igazán találkoztam June-nal, és szerencsére Bentley-vel sem volt szükségszerű. Végig külső helyszínen voltam, a nyamvadt üléstermekben, ugyebár, azzal szórakoztatva magam, hogy a lehető leghülyébb pillanatokat örökítettem meg, vagy épp a legkreatívabb megoldásokkal tettem változatossá az amúgy fenségesen dögunalom repertoárt, amiket felhasználni ugyan nem lehet, de azért megnéztem volna az arcukat, de ezeket küldöm el. Végül úgy döntöttem, nem szítom tovább a tűzet. Rendesen megcsináltam, amit kértek tőlem. Beletörődtem, hogy megint a nulláról kell felépítenem magam, és bár korántsem ezért szerződtem ide, úgy voltam vele, hogy meglátjuk... Sosem voltam az a sodródós típus, és az sem, aki vakon rábízza magát a sorsra, most mégis a kivárás mellett döntöttem. Talán mert feladni sem szerettem a dolgokat, talán mert rosszul éreztem magam amiatt, ahogy abban a lehangoló tárgyalóban June-nal viselkedtem. Bármilyen kis összeesküvő, számító szemétláda volt, és bármennyire rászedett, akkor sem kellett volna így beszélnem vele. Sem elhajítanom azt a dossziét. Nem kellett volna hagynom, hogy így felmenjen bennem a pumpa, de nem tudtam uralkodni magamon. Mintha arra a pár másodpercre teljesen kikapcsolt volna minden, csak a düh gomolygott bennem, és töltötte ki minden egyes sejtem. Meg az emlékek, főleg a rosszak.
Viszont bármennyire is így gondolom, bocsánatot nem kértem tőle, és nem is szándékozok. Így alakult. Most már mindegy. Legalább tisztáztuk, ki mit gondol valójában. És hogy ki kivel van, ez sem elhanyagolható.
Egy hétig megúsztam, de a lépteim ezúttal ismét a főnöki irodához vezető folyosót tapossák. Kötelező eligazító meeting. Mintha nem tudnám, hogy még egy hét parlamentet szabott ki rám. Nem sokat adnék rá, hogy meggondolta magát, de meglátjuk, mit akar.
Ahogy egy hanyag koppintást követően belépek a résnyire hagyott ajtón, egyből June-on akad meg a tekintetem. A jelenléte váratlanul ér, azt hittem, csak a fotósokra vonatkozik a megbeszélés, de örömmel nyugtázom, hogy ezúttal nem az asztal közepén terpeszkedik, hanem talált magának egy szimpatikus széket. Részemről inkább a terem másik oldalába indulok, és várakozón nekidőlök a falnak. Már csak Bentley hiányzik, úgy tűnik, mindenki rá vár. A pillantásom összeakad a June mellett ücsörgő Josh-sal, de szinte azonnal talál valami roppant érdekeset a padlón.
Jó ég… hová kerültem.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Fogalmam sincs, mi várható az eligazító meetingen, de nagyon nem bánnám, ha végre valami jó témát kaphatnék, mert az Alzheimer-kórral foglalkozni, majd utána a hónap kasszasiker filmjeivel -még akkor is, ha imádom a filmeket-, mostanra kicsit idegtépővé, illetve unalmassá vált számomra. Leülök az egyik székre, Josh mellé, keresztbe vetem a lábaimat és a mellettem ülőre nézek.
- Mi lesz?
- Kettőnk közül, akinek tudnia kéne inkább, hogy mi lesz, nem én vagyok, hanem te. Tudtommal te állsz közelebbi kapcsolatban a főnökünkkel – von vállat, én pedig csak egy szemforgatással reagálok rá. Az utóbbi héten egészen betelt a pohár -vagyis az én poharam- ezzel a dologgal, hogy nekem mindent tudnom kell, illetve nekem ráhatásom van Bentleyre és még az az incidens is megtörtént, miután Jay alapos fejmosásban részesített.
És az emlegetett szamár. Mármint a fejben emlegetett. És nem is olyan szamár. Mindegy is. A lényeg, hogy az utóbbi héten a lehető legeredményesebben kerültem el Jayt a Time folyosóin, már ha itt volt. Ami azt illeti, Joshnak is szóltam, hogy ha látja bent, szóljon rám telefonon, mert nem igazán szeretnék összeakadni vele ezek után. Persze Joshnak nagyjából el kellett magyaráznom, hogy mégis mi történt, de meglehetősen sok részletet kihagytam a sztoriból, ő mégis szentül állítja mostanáig, hogy szerinte valami itt nem stimmel, és egy természeti katasztrófához hasonló tragédia van készülőben. Ő érzi.
Pár pillanatig összeakad a tekintetem Jay-ével, de aztán el is nézek onnan. Egyszerre szégyellem magam és haragszom rá a múltkori miatt. Előbbi azért, mert tényleg elbasztam, érzem én is, hogy nem kellett volna. Ha már megtettem, legalább kulcsra zártam volna, de oké, tényleg nem etikus ez így. A magánéletet otthonra kellene megtartani és nem pedig itt, a cégnél sort keríteni pár perc együttlétre. Oké. Viszont ezt neki nem vallanám be az istenért sem. Egyébként is olyan szavakat vágott hozzám, amik azóta is a fejemben visszhangoznak és mégis hogy képzeli? Mellesleg ott volt az a papír is arról az esetről, a verekedésről, az meg annyira nem vall rá. Tényleg lehetséges, hogy már egyáltalán nem ismerem.
- Szép napot kollégák – ér be Bentley is, majd mielőtt becsukná maga mögött az ajtót, körbenéz, hogy mindenki itt van-e. Jayen kívül még két fotós és Joshon meg rajtam kívül Samantha, egy másik újságíró van jelen. – Ahogy látom, mindenki megérkezett, köszönöm. Először is, van egy nagyobb projekt kilátásban, ami elég nagy kreativitást igényel, illetve időráfordítást. Már holnap el kellene kezdeni az ezzel való foglalatoskodást, és most nem akarok senki feje felett dönteni, tudom, hogy néhányatokon van bőven munka – áll meg egy pillanatra, majd végignéz a fotósokon.
Fogalmam sincs, mi ez a projekt, de abban majdnem biztos vagyok, hogy Jay lecsap rá, hiszen tudom, hogy utálja a parlamentet. Mindenféle projekt kecsegtetőbb, mint az, amit most csinál. Még mindig csak a padlót nézem, néha azért fel-felpillantok Bentleyre, meg Jayre, aztán a. többi fotóson is végig pillantok, akik az arckifejezésükből látva, nem igazán mutatnak érdeklődést a nagy projekt iránt- Bár Leonak lassan kifut a jelenleg nála lévő projekt, ahogy tudom, viszont Julien vagy három van, legutóbbi tudomásom szerint. Most már csak az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy vajon mi lehet a projekt és csak remélni merem, hogy nem valami hihetetlen otrombaság, amit Bentley direkt így tervelt ki. Bár kétlem. Annyira azért csaknem ismertem már félre.

Nem tudom, szándékos és szervezett kerülő-akció eredménye-e, vagy a puszta véletlen, de a hét további részén egyszer sem találkoztam June-nal. Nem futottunk össze a folyosón, és nem nyitottam rá egy helyiségben sem, ahol nyitott térdekkel ücsörögne az asztalon. Sőt, még Josh irodájában sem bukkantam rá, ami elég érdekes, mert eddig úgy tudtam, sokat lógnak együtt. Persze, én sem bántam, se azért, amit ő produkált, se azért, amit én.
Ez még nem jelenti, hogy bármit is visszaszívnék, vagy azóta máshogy gondolnék, de azt belátom, talán mégsem ilyen formában kellett volna ráborítanom a mérgem. Parlamenti magányomban volt időm eltűnődni rajta. Agresszív voltam, nem csoda, hisz’ Bentley-vel karöltve abszolút kiidegeltek, egyszerre több, párhuzamos fronton is, de akkor is, türtőztetnem kellett volna magam.  Az a hozzávágott mappa már jócskán túlment a határon. Akár jelenthette is az esetet, és tekintve, hogy a főnöke egyben az ágymelegítője is, erre elég sok lehetősége volt. Minden nap fel voltam rá készülve, hogy kapok egy üzenetet Bentley-től, hogy menjek be az irodába… Ha pedig feljelentés lesz belőle, még a másik ügy tárgyalása alatt, az szintén nem lesz túl mulatságos. Helene hívott, hogy újabb idézést kaptam, de mondtam, hogy nem szükséges utánam küldenie. Nem áll szándékomban ez miatt a hülyeség miatt újra Franciaországba repülni. Majdcsak megoldják nélkülem. Úgysem akarnám letagadni, hogy behúztam annak a pöcsnek. Megérdemelte. Sőt, ha újra látom, attól tartok, nagy lenne a kísértés, hogy kapjon még egyet.
Aprót sóhajtok, és belekortyolok a kávéba. Nem a legjobb, por alapú, de a meeting előtt most csak erre volt időm. Azért meg lehet inni. A bögre füle mögé csúsztatom három ujjam, és a falnak dőlve várakozom. Több nem igazán fér bele, valami flancos női készlet lehet, a franc se figyelte, csak kivettem a szekrényből.
Míg Bentleyért imádkozunk – természetesen rajta kívül már mindenki itt van –, a pillantásom June felé téved, és meglepetésemre össze is találkozik az övével, de ahogy az előbb Josh, ő is hamar elpillant, és inkább másfelé bámészkodik.
Eddig még semmi sem történt, még a mappám is visszakerült az irodámba, kicsit csálén, kicsit sebtében összerámolva, de mikor másnap bementem, ott feszített az asztalomon. Kinyitottam, de szerencsére abban sem várt üzenet. Nekem így is jó lesz. Csak szépen vegyünk nem tudomást egymásról, ez végül is számomra is elfogadható megoldásnak tűnik.
Ahogy Bentley belép, nem tötyörészik sokat, viszonylag hamar a tárgyra tér, amiért kivételesen roppant hálás vagyok. Még egy hetem van a parlamenti álommelómból, szóval nem várok túl sokat ettől az eligazítótól. Előbb borítanám fejen magam egy vödör jégkockával, minthogy a jóindulatára hagyatkozzak. Az már a múltkor kiderült, hogy irányomban nem sokkal büszkélkedik. A nagyobb projekt említésére azért akaratlanul is megmozdul a vezérhangyám, főleg, ahogy bevezeti. Ahogy megáll, és felénk néz, nem sokáig vacilálok. Elvégre, alig várom, hogy végre valami normális melót is kapjak, szóval a nagy projekt, sok idő és kreativitás ráfordítással, pontosan úgy hangzik, amit egyenesen nekem találtak ki.
- Én vállalom – mondom ki, még mielőtt bárki is levegőt venne a teremben, és Bentley-re pillantok. A hangomban nem kapkodás érződik, inkább józan elhatározás. Mint aki pontosan tudja, mire vállalkozik, pedig voltaképp még semmi konkrét infót nem hallottunk róla, de őszintén, nem is érdekel, annyi, amit eddig mondott, nekem tökéletesen elég.
- A parlament áldásai mellett van elég időm, hogy még egy projektbe belefogjak, és az energiám is bőven engedi – támasztom alá röviden, miért is én vagyok az ideális alany a feladatra. És mert megőrülök, ha még egy hétig öltönyös szélhámosok kézmozdulataiért kell küzdenem, de ezt azért nem teszem hozzá.
- Miről van szó? – teszem fel a kérdést, és érzem, ahogy bizseregni kezd a kíváncsiságom. Hiányzik már egy rendes meló. Hátha, ezúttal tényleg szerencsém lesz. De megpróbálom leplezni az izgatottságom, csak a tekintetem éle árulkodik róla, hogy nagyon figyelek, és az az apró ránc, ami jobb oldalon, az alsó ajkam mellett önkéntelenül megjelenik, mint mindig amikor koncentrálok valamire. És amit June-on kívül úgysem ismer senki más a teremben.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Ahogy Jay betoppan, eszembe jut a múltkori incidens. Nem az, mikor ránk nyitott az irodában, hanem utána, ami a tárgyalóban történt. Még mindig nem tudom hová tenni azt a hirtelen indulatot, aminek következtében majdnem hozzám vágta azt a mappát. Ez valahogy annyira nem volt jellemző rá, legalábbis régen nem. Az igaz, hogy mindig irdatlan nagyokat veszekedtünk, ha kirobbant a balhé, egyikünk sem fogta soha vissza magát, de a vagdalózásig azért valahogy nem jutottunk el. Vagy ha igen, az is megmaradt az éppen kéznél lévő pohár vagy tányér egyenes földhöz vágásánál, de semmiképp sem a másik irányába.
Úgyhogy hiába járt ez minden nap a fejemben, nem jutottam túlzott eredményre ezzel kapcsolatban, sajnos. Mindenesetre roppantul zavart, ahogy azért is hihetetlenül idiótán éreztem magam, amiért kerülni próbáltam, mert ez volt a lehető legszarabb irány, amit vehettem, de végtére is talán egy kicsit lenyugodtak a kedélyim, mire ide jutottunk az irodáig.
Ahogy Bentley belép az irodába, rögtön a lényegre tér, nem akarja húzni senki idejét, ahogy látom, valószínűleg ő is tele van melóval, szóval jobb is így. Figyelem, ahogy körvonalazza a projektet, de még nem konkretizálja egyelőre, csak óvatosan közelít, amivel már az én kíváncsiságom is felkelti.
Arra viszont nem számítok, hogy Jay ilyen gyorsan reagál, és máris lecsap a munkára. Végül is, el tudom képzelni, mennyire unhatja a parlamenti melót, nem akar kockáztatni, hogy esetleg a következő alkalommal is ezt a hülyeséget ossza rá Bentley. A többiek egyelőre nem is tűnnek úgy, mint akik nagyon kapkodnának a projektért, ahogy gondoltam és ahogy nagyjából tudom, sok rajtuk a munka.
Bentley rögtön Jayre pillant, bólint, ahogy alá is támassza a kérést, majd mikor rákérdez, pontosan miről van szó, rögtön el is kezdi bővebben magyarázni a projektet.
Tekintetem a két férfi között jár, látom Jayen, hogy ez most tényleg nagyon érdekli, és azon veszem észre magam, hogy tényleg azért szurkolok magamban, hogy valóban valami jó fogás legyen, mert ha ez is valami hülyeség -bár kétlem a felvezetés alapján -, akkor Jay szerintem tényleg felmond lassan.
- A szeptember 11-i eseményeket kellene feldolgozni. A címe a projektnek a „World Trade Center akkor és most”. Nyilván a téma feldolgozása nagyrészt rajtad múlik, hogy hogyan csinálod, de a terveket szeretném, ha majd megosztanád velem, mielőtt konkrétan belekezdenél. – A fejem rögtön felkapom, ahogy elkezdi a témát boncolgatni, de le is sütöm rögtön a tekintetem, mert eszembe jut, hogy a testvére az ikertornyokban ragadt azon a napon. Sosem boncolgattam a témát, részleteket sosem mondott, tényleg nem akartam belemenni, mert tudtam, hogy ez egy olyan téma, ami... amit nem lehet egyszerű feldolgozni. Tizenkilenc éve. Szerintem az idő nem számít. – Szóval már a mai nap el kellene kezdeni gondolkodni a konkrét tervekbe – teszi hozzá, majd ismét Jayre néz, visszaigazolást várva, hogy rendben van. Nagyot nyelve felsandítok rá, szinte lélegzetvisszafojtva várva a fejleményeket. Valahogy úgy érzem, hogy még így is el fogja vállalni. Igazából ha ettől visszalép, nem vetne rá túl jó fényt, és ezt valószínűleg ő is tudja, bár én abszolút megérteném. Ó anyám, miért nem valami könnyebb? Ami nem érinti személyesen? Tényleg annyira, mintha ki lenne pécézve, pedig nyilvánvaló, hogy nincs, Bentley nem tudhatta, hogy érintett, na meg egyébként sem osztotta konkrétan rá. Felszegem az állam és Jayra pillantok, szemrebbenés nélkül várva, mi lesz erre a reakciója.

A múltkori vitánk óta, Bentleyvel sem beszéltem, a fotók kapcsán elég volt csak Josh-sal kommunikálni, amit egyáltalán nem bántam. Így viszont fogalmam sem volt, hogy mi a helyzet az ő oldaláról. Sérelemként őrizgeti-e a történteket, és alig várja, hogy ezért is bosszút álljon, amint alkalom adódik rá, vagy már rég elfelejtette azt a dühös szóváltást, és hogy ráadásképp milyen megalázó szituációban nyitottam rá. Ha nem June-nal kaptam volna rajta, még élveztem is volna a jelenetet. Most már bánom, hogy nem csináltam gyorsan egy fotót, legalább lett volna mivel nyomatékosítani az érvelésem.
Ahogy belép, szintén nem tudok semmit leszűrni róla. Nem mintha annyira foglalkoztatna, de azért jobb tisztában lenni vele, mégis mire számíthat az ember a saját főnökétől. A jelek szerint nem forognak vérben a szemei, ha rám pillant, ez pedig azt jelenti, hogy June sem mondott neki semmit. Végül is, miért is tenné, azzal magát is csak még nagyobb szarba keverné.
Ahogy sebtében felvázolja az új projektet, már a kulcsszavak alapján biztos vagyok benne, hogy vinni akarom. Tökmindegy, mi a téma. A parlamenttől bármi jobb, nem vagyok olyan válogatós. A nagyfokú kreativitás és önálló munka pedig elég impozáns hívószavak.
Mégis, ahogy kimondja, az első mondat után a többit már sokkal távolabbról hallom. Egyszerre érzek hirtelen melegséget, és a gerincemen végigfutó jéghideg hullámokat. Szeptember 11? A tekintetem rövid ideig meglepettséget tükröz, de nem hagyom, hogy ennél jobban bármi is látszódjon rajtam. A gondolataim ezerfelé indulnak el, de az arcom olvashatatlan marad.
- Oké. – A reakcióm egy kissé kurta, de a tudomásulvételen kívül egyelőre nem tudom, mi mást fűzhetnék hozzá ehhez. Sosem gondoltam, hogy egyszer én fogok riportot készíteni az ikertornyok múltjáról, bár az életemet végigkísérte a téma, vagy akár úgy is mondhatjuk: végigkísértette, egészen gyerekkoromtól fogva; be kell látnom, a jó öreg Bentley végül mégis talált valamit, amihez nem olyan szívesen nyúlok. Ott voltam az önkéntesek között, és végül a háborúba is csak belefolytam, de azt hittem, Afganisztánban végleg leróttam a tartozásomat. Egyetlen porcikám sem kívánja, hogy újra a mélyére másszak, pedig egy ilyen „nagyobb projektet” máshogy nem igazán lehetséges életre hívni, pláne ilyen kényes témában. Az amerikaiak legnagyobb nemzeti tragédiája. Voltaképp lépten-nyomon belebotlik valahol az ember, én sem menekültem előle sosem, de más az, ha csak felületesen találkozol vele, vagy amikor te magad facsarod ki az utolsó szuszt is a témából. És ez az, amitől érzem, hogy máris összébb szorul a gyomrom; muszáj lesz alámerülnöm, különben nem lesz elég hatásos az anyag.
- Úgy lesz – adok újabb apró visszaigazolást, miszerint még a mai nap során elkezdem a szükséges előkészületeket. Átfut a gondolataim között, hogy csak egy szavamba kerülne, és most még átadhatnám valakinek, aki bizonyára százszor szívesebben megcsinálná, mint én, még így is, hogy sok a kiosztott feladat, de éppen én voltam az, aki komolyabb feladatot követelt. Ha visszalépek, magamból csinálok hülyét, ráadásul azt is beismerném, hogy megfutamodtam.
Azt már nem.
Ismét Bentley zökkent ki a gondolataimból, mikor az újságírókhoz fordul. Én pedig képzeletben újra elsápadok. Jaj, de ökör vagyok, miért is gondoltam, hogy csak képriportot akar. Most majd egy rámenős idiótát is kapok a nyakamba, akitől öt percre se lesz nyugtom. Hurrá.
Visszadőlök a falhoz, és belekortyolok a kihűlt kávémba. Inkább oda se nézek.
- Ami a kísérő cikksorozatot illeti, a kiosztott munkákat figyelembe véve, arra gondoltam…

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Miután Bent vázolja a projektet részleteiben is, rögtön bevillan, hogy egyszer mesélt erről Jay, és szerintem most már bánja is, hogy ilyen elhamarkodottan elvállalta a munkát. Egy olyan munkát sikeresen véghez vinni, amiben azért személyesen is érintett vagy, akkor minden sokkal súlyosabban nehezedik az ember vállára. Ha csak a cikket nézzük, amit a napokban írnom kellett az Alzheimer-kórról, már az is éppen eléggé elnyomott, nemhogy ha még ilyen mélységben érintett.
Jay reakciójából nem sok minden derül ki, de a szűkszavúsága és egy két pillantásából ha más nem is, én rájövök, hogy erősen vívódhat, hogy vállalja-e. Nem fogja visszadobni, tudom, hiszen akkor búcsút inthetne minden rendes munkának itt a cégnél, ha kettőből kettőre nemet mondana, és ami azt illeti, szerintem ő is tisztában van ezzel.
- Szuper. Akkor ez nagyon gyors volt, hála az égnek, mindennek ilyen könnyen kellene mennie – jegyzi meg, és nem vagyok biztos abban, hogy ez most egy kis célzás akart lenni Jay felé vagy tényleg egy ártatlan megjegyzés a részéről. Igazából nem is érdekel. Most inkább azon pörgök, hogy talán segíthetnék neki. Amiből nyilván nem kérne, hisz ő egyedül is meg tudja oldani a dolgot és egyébként sem beszélünk egymással ugyebár... a múltkori incidens óta.
Mikor Bentley újra megszólal és felénk fordul, még nem ér a mondat végére, de határozottan szólalok meg.
- Vállalom – jelentem ki egy jó mély levegő után, mintha ez tök természetes lenne, szándékosan nem nézek semerre, csak Bentleyre, azt azért érzékelem, hogy Josh oldalba bök a térdével, de csak alig láthatóan. – Úgyis épp befejeztem a nagyobb hangvételű munkámat, kell valami – teszem hozzá megerősítésképp és Bentley szemébe nézek.
- És a másik két cikk? – kérdez rá, hisz nagyon jól tudja, hogy még az is hátravan, de...
- Azok is megvannak holnap reggelre. – Ami azt jelenti, hogy most akkor jó pár óra seggelésnek nézek elébe, de mindegy, vállalom. Nem akarom, hogy Jay egy olyan emberrel menjen neki ennek a projektnek, akinek fogalma sincs arról, hogy magában mivel küzd meg, mert nem fogja kitárni a világnak a múltat.
Látom Benten a kételkedést és az értetlenséget, pedig nem kapkodóan csaptam le a projektre, csupán határozottan elvállaltam. Valahogy van egy olyan érzésem ettől függetlenül, hogy ha majd ketten leszünk, biztos rá fog kérdezni, hogy miért, amire nekem nyilván olyan választ kell adnom, ami teljesen semleges.
Érzem, hogy kicsit megint mélyre sodrom magam már itt a kinek mit mondok résszel, de most akarom ezt a projektet, és igen, lényegében nagyrészt Jay miatt. Bár egyébként is érdekes téma, jól ki lehet bogozni úgy, ahogy ezt még nem írták meg úgy ezerötszázan.
- Legyen, ha a többieknek sincs ellenvetése – megy bele, ahogy körbepillant a mellettem lévőkön, ők pedig vállat vonnak és a fejüket rázzák. Igazi motivált emberekkel vagyok körülvéve. Bár Josh miattam nem jelentkezik, gondolom. – Előtte lássam a cikkeket majd – vázolja az elvárásait, amire csak bólintok, aztán Jay felé pislogok egy halvány mosollyal, mintha minden oké lenne.

Nincsenek ártatlan megjegyzések.
June-nak ezt már réges rég tudnia kellene. Főleg vezetői székből, főleg egy konfliktusokkal terhelt kapcsolati háttér esetén, ami perpill Bentley és köztem húzódik.
Nincs olyan, hogy egy meetingen nem figyelsz, mi csúszik ki a szádon, vagy hogy ami kicsúszik, az pusztán a véletlen műve. Vezetőként két választásod van: vagy úgy döntesz, hogy tudatosan viselkedsz, és ebben az esetben nagyon is célzatosan használod a szavaid, amit mondasz, annak oka és jelentősége van, vagy ha nem, az egyet jelent azzal, hogy nem kell komolyan venni. A szavaiddal együtt téged sem.
Vagyis ha Bentley részéről ez a megjegyzés nem egy szemét visszautalás volt, akkor a maradék tekintélye elég sokat zuhant a szememben, ha pedig igen, akkor egy kibaszott szemétláda. Mert hát a válasz – amit szívesen hozzátennék a szavaihoz, de nem teszem – nagyon egyszerű: a megfelelő vezetéssel minden ilyen pofonegyszerűen is menne.
De Washington jellembeli selejtessége csak néhány pillanatig foglalja le a gondolataim, amíg a röpke indulat átsuhan az idegrendszeremen, hogy aztán visszaadja a helyét a frissen kapott feladatomat övező érzelmi örvénynek. A tölcsére mélyre nyúlik, és ha nem vigyázok, tudom, hogy képes engem is lerántani, de ezt nem fogom megengedni.
Ahogy a hideg falhoz visszadöntöm a hátam, érzem, hogy nem vagyok teljesen itt, félig-meddig koncentrálok a további beszélgetésre, de ezzel párhuzamosan számos gondolatszál indul a fejemben, alig várom, hogy vége kiszabaduljak innen. Térre van szükségem, és lehetőleg tíz emberrel kevesebbre a környezetemben.
Arra eszmélek fel, hogy June hangját hallom. Felemelem a fejem, és az arcát keresem.
- Az kizárt – mondom ki szinte azonnal a „vállalom”-ja után, és érzékelem is, hogy a szobában egy pillanatra teljesen csend lesz. Egészen érdekes sorozat ez így, hogy June tulajdonképpen Bentley mondatát vágja keresztbe, én pedig másodperces késéssel az övét, mintha valami belső körös csapdlecsacsit játszanánk. Felnőtt verzióban.
Mikor rájövök, hogy mindenki engem néz, és valami indoklást várnának a sietős kijelentésem mögé…
- June-nak tudomásom szerint jelenleg túl sok munkája van. Nem fog tudni száz százalékban ide koncentrálni, nekem pedig nem elég egy fél ember ehhez a projekthez – toldom hozzá egy röpke hatásszünet után, amíg én magam is kitalálom, hogy mit akarok mondani. Nem, ez tényleg kizárt, nem akarok vele dolgozni, pláne nem ebben a témában. Amellett, hogy a jelentkezése engem is totálisan váratlanul ért, hisz’ azt hittem, épp az elkerülésemen munkálkodik, van egy sejtésem, hogy miért akarja mégis. Nem meséltem el neki mindent, de ő többé-kevésbé tisztában van vele, hogy mit jelent nekem ez a dátum, tudja, hogy egyáltalán nem semleges, és bizonyára azt reméli, hogy hasznot húzhat belőle. Hogy így majd milyen könnyen belém láthat, és pompás ütőkártyája lesz, de nem. – Ahogy Bentley is mondta, különösen nagy időráfordítást igényel.
Ez egyenesen a szemébe mondom, mintha egyszerre próbálnám tudatosítani, hogy fújjon visszavonulót, de közben olvasni is belőle. Majd ezt követően Bentley is rákérdez a futó munkáira, tudtam, hogy nem lőttem teljesen mellé, ő maga is erre hivatkozott a múltkor, és az utóbbi héten Josh is remek információforrásnak bizonyult, a tudtán kívül is.
És valahol az az érzésem, hogy kivételesen Bentley is velem ért egyet, még ha nem is mondja ki ilyen nyíltan, és bizonyára cseppet sem azon az okok motiválják, amik engem.
- Nem vagyok benne biztos, hogy van értelme emiatt mindent összecsapni – szólalok meg újra, mikor az ellenvetések részhez eljutunk. Nyilván senki sem tudja, hogy miért nem akarom, hogy elvállalja ezt a feladatot, de azt mostanra lassan mindenki kezdi sejteni, hogy valamiért így van. Ettől függetlenül az érveim is helytállóak bizonyos szempontból, nem lehet ráfogni, hogy csak és kizárólag kukacoskodás. – És ott az állandó rovatod is, az folyamatos jelenlétet igényel. Nekem olyasvalaki kellene, aki csak erre tud koncentrálni.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Tulajdonképp két cél vezérel, mikor megszólalok, hogy szeretném elvállalni a szeptember 11-es projektet. Az egyik az, hogy végre egy olyan munka, amibe mélyen beleáshatom magam, végre nem egy tinglitangli, hanem olyan, ahol meg lehet villogtatni egy újságírónak a rátermettségét. A másik pedig természetesen: Jay. Fogalmam sincs, mit gondolhat arról, miért csaptam le hirtelen mellette a projektre, hiszen én sem tudnám. Az elmúlt napokban csak kerülgettük egymást, pedig sokkal egyszerűbb lett volna, ha leülünk és megbeszéljük, mint két felnőtt ember, dehát azok azt hiszem, nem is mi lennénk. Mellesleg Jayjel úgy érzem, most nehéz dűlőre jutni valahogy -vagyis nem csak most, világ életében nehéz volt az érvei ellen olyan ellenérveket találni, amik megállják a helyüket-. Szóval itt tartunk. Most meg, ahogy rögtön rávágja, hogy „kizárt”, az összes szem rászegeződik, közte az enyémet is. Lassan, mély levegőt veszek. Azért ezt valahogy nem gondoltam, hogy ezt így hangosan is kimondja majd. Arra számítottam, hogy esetleg ódzkodni fog ettől, de nem így, tömeges közönség előtt. Mielőtt megszólalna bárki, újra megszólal, hogy alá is támassza a tiltakozását.
- Az igaz, egész biztos, hogy itt rendesen bele kell vetni magad a kutatásba, közel sem biztos, hogy emellett másra is lesz időd – támasztja alá Bentley, amire rávillan a tekintetem. Mintha egy pillanat alatt felcserélődtek volna a álláspontok és hirtelen Jay és Bent egy oldalon állnának. Hát ez szuper! Jay rá is erősít, amint még a rajtam lévő munkákat is szóba hozza Bentley is, tekintetem pedig a két férfi között cikázik, majd mikor összetalálkozik Jayével, a tekintetem szinte egyértelműen üzeni: Ha rajtam múlik, ebbe belevágok!
- Szerintem meg tudom ítélni, hogy mennyi szabad kapacitásom van még, és úgy gondolom, hogy ez még beleférne és szeretném is – tromfolok rájuk. Hát nem hiszem el, hogy küzdenem kell egy szaros projektért, mikor senki más nem kapálózik érte. Jay továbbra is a többi ellenérvét sorakoztatja fel az eddigiek mellett, Bentley arcán észreveszek némi értetlenséget, pár pillanatig pedig a légy zümmögését is hallani lehet a teremben.
- Samanthan és Joshon még talán több meló is ül, mint rajtam, szóval még mindig én vagyok az, aki a legtöbb időt rá tudja fordítani erre a projektre – nézek Jayre, a tekintetem egyszerre kérdő és határozott. Miért akarja mindenképp, hogy más menjen vele erre a munkára? Annyira haragszik, hogy majd ezentúl egy szót sem akar velem váltani? Úgy fogunk létezni egymás mellett, mint két idegen, akik maximum egy „hellót” köszönnek egymásnak a folyosón? Vagy csak azt nem akarja, hogy olyasvalaki tartson vele, aki ismeri a múltja ezen részét.
Kis kihagyás után Josh szólal meg mellettem, miután óvatosan felnyújtotta a kezét, hogy szólna.
- Ami azt illeti, ha úgy adódik, én szívesen átveszem kis ideig a rovatát Junenak – mondja halkan, Bentleynek címezve, én pedig lassan kihúzom magam a széken.
- Nem biztos, hogy szükség lesz rá, de ha igen, akkor ez is meg van oldva. – Mostanra már tényleg foggal-körömmel kapaszkodom ebbe a témába. Bentley még mindig csak figyel egyelőre, ahogy Julie és Leo is Jay mellett szemrebbenés nélkül ücsörögnek, Samantha pedig csak bólogat.
- Még szerencse, hogy ilyen jó kis csapatunk van – köszörüli meg a torkát Bent. – Az a helyzet, hogy ez tényleg nagy lélegzetvételű munka, most egyelőre maradjunk abban, hogy rendben, így végtére is jó lesz, de csak akkor, ha reggelre megvan a másik két cikk és a vázlatos tervezet is erre a projektre – állítja fel a feltételeket, ami elsőre elég lehetetlen küldetésnek tűnik. A karórámra pillantok, az egyik szemöldököm magasra szökik. Kissé szűkös az idő.
- Oké.