A gyilkosság racionális dolog.
Elvégre, miért ölnek az emberek másik embert? Néha azért, mert hasznuk származik belőle; mondjuk életbiztosítási pénz, örökölt vagyon, hasonlók, bár ezek a legkevésbé elterjedtek, mert ha a feleség meg akarja szerezni az örökké utazó üzletember férjének négy, egyenként is félmilliót érő biztosítását, az nem csak a pénzről szól. Nem, inkább Jessicáról, Brendáról meg Roxanne-ról, akikkel az utazások alatt felmelegítette az ágyát. Az efféle ügyeknél nem a pénz a lényeg, az csak fájdalomdíj, a lényeg az elárultság, a gyűlölet, a félelem, a féltékenység, a megalázottság érzése; az anyagi része pedig nem több, mint fizikai formát adni a fájdalomnak, valami kézzel foghatót, mert az ember azokkal könnyebben boldogul.
Mikor hasonló kérdést teszek fel az előadások közepette (miért gyilkolnak az emberek?), gyakori és nevetéssel követett kijelentés az is: mert őrültek. A Columbia pszichológiai karának vezetője és régi professzorom szerint az őrületnél nincs is megfelelőbb megnevezése az efféle elmebajosoknak, csak a nagy szakik valahol a tápláléklánc és a kormányzat élén úgy gondolják, a gyógyulás útjára csak akkor léphetnek, ha ködösítik az elnevezéseket. Ha őrültnek hívnak, őrült is leszel, vagy valami hasonló. De ha már rég az, akkor mindegy, nemde?
Bizonyos értelemben a gyilkosság már eleve az őrület bizonyítéka, de ez belevisz egy egész, ördögi kört magába foglaló spirálba azt illetően, hogy mi is választja el az őrületet attól, amit normálisnak veszünk.
A gyilkosság tehát racionális, tervezett folyamat, még ha a tárgyalóteremben végül mégis „hirtelen felindulásból elkövetett”-nek tituláljuk, vagy megpróbáljuk elterelni a figyelmet azzal, hogy „szerelemféltésből” történt, mintha az érzelmek teljesen különállnának a gondolatoktól. Mintha az ember nem tudná, hogy dühös, míg ezt nem közlik vele. Mintha ahhoz, hogy megöljünk valakit, elég lenne egyetlen rossz szó, és halálos szerelemből hirtelen fékezhetetlen utálat születne. Nem, ezek mindig régi dolgok, rég berögzült dolgok, amiket nem lehet egy-egy pillanat hatásának számlájára írni.
Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy miután a dolog megtörtént, a tettesek nyugodtan dőlnének hátra, mint egy sikeres matematikavizsgát követően. A reakció általában csalódottság, mikor a tett utóhatása nem ér fel az elképzelthez; a bosszú mindig édesebb az ember fejében, a féltékenységről kiderül, hogy nem múlja felül a megbánást, a sorozatgyilkos pedig (akit általában egyszerre gondolunk a legracionálisabbnak és a legőrültebbnek) mindig elkövet néhány hibát, ha mást nem, akkor olyat, ami csak a fejében létezik, és ezért csinálja újra meg újra.
Ezek az általánosságok azonban rögtön félretevődnek, ha a gyilkosságot nem személyes indítékból követik el, ha nem „őrületből”, hanem pénzért – valósan csakis pénzért, ugyanis valaki felbérelte őket. A bérgyilkos kifejezés olyan hollywoodinak hat, pedig szigorúan véve annak minősül az a skizofrén drogfüggő hajléktalan is, akit két hete kaptak el a gyilkosságiak egy hasonlóért. Itt sokszor abszolút nincs semmi kötelék, nem csak az áldozat és a gyilkos, de közte és a gyilkosságot megrendelő között sem.
Az ügy csak tovább bonyolódik, ha az áldozat cseppet sem az „általános merénylettek” közé tartozik; Miroslav Đorđević, annak ellenére, amit az elnökünk sleppje szeret hangoztatni, nem volt illegális bevándorló vagy járult hozzá mások hasonló tetteihez csak azért, mert nem itt született. Nem árult drogot, nem foglalkozott fegyverekkel, nem hozták kapcsolatba egy bandával sem, amiktől pedig Bronx jobban hemzsegett, mint Brooklyn a hipsterektől. Amennyire utána tudtam nézni, egyedül néhány parkolási bírság volt a nevén, de azok is mind idejében fizetve.
Ugyanez már nem mondható el a fiáról, Milovanról. Tipikus esete a „rosszkor rossz helyen” esetnek, azt hiszem. Ez viszont nem segít túl sokat a megoldásban; legalábbis nem segített, amíg vissza nem kaptuk a teszteredményeket a laborból. Igaz, hogy már hetek teltek el azóta, de az első próbálkozásra túl kevés anyagot kaptak, aztán megint sorba kellett állni a túlterheltség miatt. Ez azon kevés ügyek egyike, ahol szeparált gyilkosságról van szó, és még csak nem is a brooklyni kerületben; a bronxi kollégák viszont így is túlterheltek, ahogy vannak, ráadásul az ügybe belekeveredett a drog és a fegyvercsempész ügylet is a Gang Squad szerint, szóval a segítségünket kérték. És mivel újabban eléggé bele vagyunk punnyadva a futó ügyekbe, elvállaltuk.
Január közepe óta eltelt már jó pár hét, ami jó pár kihallgatást jelentett a menhelyi dolgozóktól, a közelben lakóktól, és persze a családtól. Ez az a rész, amiről a sorozatok és filmek nem nagyon szólnak; a várakozás unalmas hetei, amik néha hónapokba fordulnak, mert nem, nem minden esetben találunk elég nyomot, és sokszor a médiára kell bíznunk magunkat, hogy valaki talán látott valamit, ami segíthet. Van, hogy csak évekkel később kerülnek elő a sztorik, amiket valaki pont azért mesél el meggondolatlanul egy alabamai autós büfében, mert azt gondolja: már olyan rég volt, biztosan megúsztam!
De ma végre, sok tehetetlen vállvonás és „sajnálom, mindent megteszünk” után végre valós híreket tudok közölni az áldozat lányával.
Épp akkor harapok bele a duplasajtos-sonkás szendvicsbe és állapítom meg, hogy ezt odaégettem, amikor megcsörren a belső vonalas telefon. Szó szerint vonalas, ugyanis még zsinórja is van; a világgal ellentétben, amelyik folyamatosan előrefelé halad, az IU recepciósa még mindig a nyolcvanas években élt. Csoda, hogy amikor kivetítésre kerül sor, nem floppyn hozza az adatokat.
– West, itt van az egyik hozzátartozó, Do… Dor… – Nem kell látnom az arcát ahhoz, hogy el tudjam képzelni, ahogy próbálja kiolvasni a számára kiejthetetlennek és megfejthetetlennek tűnő betűket. – A szláv kisasszony.
– Akkor a szláv kisasszony feljöhet – sóhajtom.
– Igazából már a liftben van.
Szívesen megkérdezném, hogy akkor mégis miért szólt fel, de már a második falattal van tele a szám, úgyhogy csak lecsapom a telefont, majd ezzel a mozdulattal a szendvicset is a kukába dobom. A legutolsó dolog, amire szükségem van, az az égett íz a számban; és valószínűleg egy cigaretta, de mégis azután kezdek kutakodni. Végül mégis csak felbontatlanul dobom az asztalra.
Tekintetem tovább vándorol a falon, amelyhez az íróasztalom oldala is tolva van, egyenesen az öreg fatáblára égetett feliratra: „Be Good or Be Gone”. A McSorley’s szlogenje, ami New York legrégebbi ír kocsmája, legalábbis ők ezt állítják, az ember meg úgysem azért megy be, hogy ezen összevesszen; az egyetlen hely Manhattanben, ahová szívesen jártam, délkeletre a Washington Square Parktól, egy kicsit északabbra Kis Itáliától, a harmadik sugárúton. Markkal gyakran jártunk oda, még régebben, mikor még mindketten járőrök voltunk; már akkoriban is az volt a terve, hogy miután lehúz egy olyan egészséges tizenöt évet a nyomozók között, majd korai nyugdíjba vonul, és vesz egy kocsmát. Egészen pontosan emlékszem, hogy a kelleténél jóval több ideig, hajnalba nyúlóan szemeztünk ezzel a szlogennel, próbálva előrukkolni valamivel, amit majd a saját kocsmájába akaszthat ki a pult fölé. Végül hét sörrel később sem lettünk okosabbak, ellenben a véralkoholszintünk és a nap állásának változása egyre inkább a vízszintes felé húzott minket. „Mindegy, lesz majd még időnk rá,”, legyintett végül.
Azt hiszem, az embernek végül sosem lesz ideje arra, amit csak úgy odáz, újra meg újra. Neki biztos nem volt. Szinte megbabonáz a tábla, mindaz, amit jelent; az Ő asztala felett lógott, de a halála után csak négy hónapig állhatott üresen, mielőtt új tulajdonosa lett. Ez az utolsó darab, ami megmaradt belőle, már így a föld felett, és ami még az irodában is rá emlékeztet. Mindig, mikor ránézek, újra felelevenednek előttem az ügy részei, a hajnalba nyúló jelentés-olvasások századjára is, a tehetetlen düh, amivel az előző kávégépet bűntettem az előrelépés hiánya miatt (kidobtam vele a konyhai ablakot), az az érzés, a csalódottságot, amit azután éreztem, hogy egy kötéssel a fejemen ültem egy texasi rendőrőrs kihallgatótermében, ahol emberölés gyanújával tartottak, és arra vártam, hogy az akkori, még a Don Jefe előtti felettesünk értem jöjjön, hogy személyesen igazolja az ártatlanságom. Végül önvédelemnek minősítették, de szerintem csak azért, mert a fegyverimádat és a fegyveres véletlen gyilkosságok őshazájában jártunk, ahol még a tornádókra is lőnek. Az meg már tényleg csak a véletlennek volt köszönhető, hogy ott is volt érvényes fegyverviselési engedélyem; ott laktak az anyai nagyszüleim, és egyszer részt vettem ott egy FBI kiképzésen az őrs támogatásával.  
A mexikói kibaszott határig követtem azt a rohadékot, a vérem jeges bosszúként száguldozott az ereimben. Aztán ott feküdt előttem a bérgyilkos, aki végzett Markkal, aki özveggyé tett egy jóra való asszonyt és félárvává több gyereket, mindezt miért? Pénzért. Megrémisztett az az érdektelenség, amivel az Eddie Mensch teste alatt lassan gyűlő vértócsát figyeltem, legalábbis utólag; akkor és ott nem éreztem semmit, abszolút semmit, mintha egy álomból keltem volna, amire emlékezni sem bírok, és nem állna előttem semmi a napban, amiért érdemes volna felkelni. Ahogy azok a gyilkosok, akik nem pénzért ölnek, hanem érzelem-vezérelte, én is csalódtam, és a bosszúnak sem volt semmilyen íze. Egyszerűen vége volt, és minden üres lett.
Felpillantok, ahogy a félálmos iroda általános zajain – telefoncsörgés, billentyű-tiráda, beszélgetés – túl meghallom a női cipősarkak kopogását. Zorát megpillantva udvariasan biccentek neki, és még valamiféle mosolyt is megpróbálok magamra erőltetni, de egy halovány görbületnél többre nem futja. – Sehogy se szeretem, de mindenhogy megiszom – vonom meg a vállamat, ami a kávét illeti. Azok közé tartozom, akik legszívesebben infúzióként kapnák, vagy tabletta formájában; utóbbi persze létezik, de mocskosul drága, és van abban a rutinban valami megnyugtató, hogy érezhetem, ahogy az öreg kávégépek által kilökött lötty keserűen csúszik végig a torkomon.
Ma már egyébként is lelöktem egy eszpresszót meg egy duplát, pedig még tizenegy sincs, úgyhogy talán nem kéne több. A legutóbbi rutinvizsgálatom szerint többnyire egészséges vagyok, de van egy nagyon halvány szívzörejem, ami ilyen korban, idézem, teljesen szokványos, és nincs miért aggódni, de talán jobb volna, ha lemondanék a túlzott só- és vöröshús-fogyasztásról, a cigiről, meg persze a kávéról.
Magamban igazából egészen jót nevettem azon, hogy milyen mocskosul irónikus lesz, ha több évnyi szilárd, kőkemény alkoholizmusból fakadó halálvágy és harminc év füstölés után nem a vesém, a tüdőm vagy a májam, esetleg egy alkoholmérgezésből fakadó baleset lesz a vesztem, hanem egy kibaszott kávé-okozta szívroham.  
– Ami vicces, az vicces – görbítek végül mégis valami vidámságot az arcomra, ami a fánkokat illeti. Kitolom a gurulós irodai széket és még a gép fölé görnyedve pötyögök pár szót, mielőtt elmenteném a jelentést, amin épp dolgoztam. A nyomtatóhoz nyúlok és leveszem onnét a már kihűlt papírt, rajta diagrammok és egy raklapnyi táblázat, majd az egyik barnaborítós aktához csapom, amit egy kosárból veszek el a két összetolt asztal közepéről. Donovan helye ma szinte egész nap üres, én pedig nem is lehetnék hálásabb. A legkevésbé sem vagyok kíváncsi, mit művelhet.
Intek Zorának, aki már ismeri a járást, hogy induljunk meg a tárgyalók és kihallgatók felé. Út közben elhaladunk az egyik újonc, Wallem asztala mellett, aki az ajtó mellett kapott helyet; az évek alatt lassanként lehet felküzdeni magad. Amíg egy évet sem szolgáltál az egységnél, esélytelen, hogy ne a legforgalmasabb helyen kelljen töltened az idődet, ahol mindig megzavarnak és neked nyitják az ajtót.
– Ne már! – nyög fel fáradtan, ahogy elveszem előle a két üdítős dobozt, amit frissen és hidegen hozott gondolom az automatából.
– Tartozom neked – vonom meg a vállam, de ő csak lemondóan cicceg. Tudja, hogy sosem kapja vissza az üdítőt, de túlzottan meg akarja kedveltetni magát mindenkivel, főleg velem, hogy ezt beismerje.
Végül a kihallgatók helyett az egyik tárgyaló épp szabad, így inkább oda kísérem a nőt. Valójában a kettő nem sokban különbözik egymástól, de legalább a távolabbi fala végig ablakokkal tüzdelt, és némileg világosabb-szellősebb, bár ez egy-egy egész osztályos megbeszélés bűzén mit sem segít.
– Narancs vagy gyömbér? – fordulok felé, a két üdítőt felmutatva. Nekem igazából teljesen mindegy, és azon sem sértődök meg, ha neki nincs kedve hozzájuk. Mikor végül helyet foglalunk egymással szemben, a hónom alá fogott mappát csattanva teszem le az asztalra. Ismerős lehet neki, bár a tartalma egyre nő; az apja ügye. – Nos… A jó hírem az, hogy végre visszakaptuk a laborjelentést a vérfoltok DNS-vizsgálatáról, és a két támadó valóban dulakodott a helyszínen, az egyikük pedig valószínűleg betört orral távozott. A még jobb hírem, hogy ez a minta szerepelt már az adatbázisban, és tudjuk, kihez tartozik. A rossz hír, hogy ez annyira nem jó hír.
Elé tolom az újonnan nyomtatott két lapot; az egyik az említett elemzés, melyen nagy, félkövér betűkkel szerepel: EGYEZÉS: 96% BIZONYOSSÁG, a másik pedig egy régebbi mugshot egy viszonylag átlagos kinézetű, ám igencsak árulkodó szemű fickóról. A lap tetején ott szerepel a neve is. – Lubek Ivanov. Szerb-orosz kettős állampolgár, aki a koszovói háború során emigrált az Államokba, valószínűleg háborús bűnök elől. Az azóta eltelt években hosszú bűnlajstromot gyűjtött össze itt is, többek között illegális fegyvertartás, válogatott erőszakos bűncselekmények, mint súlyos, maradandó fogyatékosságot okozó, illetve életveszélyt okozó testi sértés, fegyveres rablás, illetve mások érdekében elkövetett gyilkosság, többek között két ízben a börtönben erre való felbújtás. Utóbbiakat ritkán sikerült rábizonyítani, a vádat rendszerint ejtették, bizonyítékok hiányában. Jelenleg három államban is elfogatási parancs van ellene.
Várok egy kicsit, hogy feldolgozhassa a szavaimat, illetve hogy esélye legyen alaposan megnézni a képet. Tekintetem kérdőn függ rajta. – Látta valaha a menhely környékén? Esetleg a bátyjával valamerre? Hallotta a nevét…?
A magam részéről felciccentem az egyik üdítőt, és eszembe jut, hogy Bailey még néhány éve csinált egy kísérletet az iskolában, ahol kólában oldott fel csirkecsontot, ami olyan lett, mint a gumi. Halálos egy cucc, az biztos, ennek ellenére rögtön a felét le is gurítom. – Az, hogy megtaláltuk a vérét a helyszínen, nem jelent semmit, mivel a menhely nyitva tartott egész nap, könnyedén mondhatná, hogy korábban került oda. Sőt, biztos lehet benne, hogy ezt nyilatkozná, úgyhogy tovább kell kutatnunk bizonyítékok után. A legjobb lenne, ha ki tudnánk hallgatni, ám valószínűleg nem tartózkodik az állam területén.
Átpörgetek néhány lapot, aztán az egyikhez csíptetett fotókat is kiszedem, hogy elé toljam. Felnagyított, kissé szemcsés felvételek egy embertömegről, ám hála a karján végigfutó jellegzetes tetoválásnak, nem nehéz felismerni Lubeket. – Ez a JFK reptér biztonsági felvétele az édesapja temetését követő napról. Ivanov nevét nem találtuk meg egyetlen járat névsorán sem, de ez nem jelent semmit, valószínűleg álnevet használt. De szeretném, ha megnézné ezt a mellette lévő alakot a képeken… – Akár el is lehetne téveszteni, mert szinte olyan, mintha nem együtt mozognának, ám ha egymás után nézzük a felvételeket, mégis egyértelmű, hogy figyelik egymást. A másik alakból nem sok látszik, sapka van rajta és vastag kabát, az arca pedig egyetlen, elmosódott képkockán látszik csak, akkor is messziről és profilból. – Én úgy hiszem, hogy a bátyja az, de nem elég jó minőségű a fotó, akár tévedhetek is. Az is lehet, hogy nem ugyanarra a gépre szálltak fel, már ha felszálltak egyáltalán. Itt egy lista az aznap két órán belül induló gépekről – tolok elé még, négy lapból álló, összekapcsolt papírhalmazt, rajta külföldi és belföldi járatok vegyesen, pontos úticélokkal, köztes megállókkal. – Ismerős valamelyik helyszín? Látna rá esélyt, hogy ha az ott a képen valóban a fivére, akkor az egyik helyre készült…?

Eszemben sincs azt állítani, hogy különösebben tisztában lennék a balkáni helyzettel; a rokonaim mind itt éltek, vagy ha kicsit távolabb megyünk, akkor a Brit-szigeteken, a balkániakhoz meg mindösszesen annyi közöm van, hogy a nővéremék házától nem messze nyílt egy bár, ahol eltöltöttem pár alkoholba fojtott éjszakát. És egyszer betörték előtte a szélvédőmet.
Az elmúlt majd’ húsz év alatt azért épp elég kollégával találkoztam ahhoz, hogy tudjam: a legtöbbjük inkább a jelenre fókuszál, a mostra, a „ki?” „hogyan?” és „miért?” kérdésekre, de ezekre a választ rendszerint közvetlenül keresik, holott a legtöbb ügy nem ilyen egyszerű. Igaz, a statisztika alapján teljesen mindegy, hogy tudod-e mi történt az ügyet érintő történések előtt; ha megvan a gyilkos, akit leültetsz, akkor az ügy meg van oldva, és csak keveseknek van idejük vagy indíttatásuk arra, hogy mélyebbre nézzenek.
Van egy pszichológiai diplomám. Hogy minek, azt nem tudom. Az őrs akkoriban jó húzásnak tartotta ezzel traktálni a nyomozóit, mert nem ítélte elégnek a főiskolai krediteket. De azt hiszem, már annak megszerzése előtt is máshogy álltam hozzá az efféle ügyekhez, mint a legtöbben.
Ügy és ügy között is van különbség. Ha lelőnek egy drogterjesztőt, aki korábban hasonló módon végzett az ellenfeleivel, csak épp rábizonyítani nem tudtuk, nem hat meg; elgondolkodtató ez az elfogultság, de kialakul egy bizonyos érzék, és az az érzék néha azt mutatja, hogy van, aki megérdemli, amit kap. Ettől függetlenül az, aki adja, szintén nem jobb nála; ezek olyan gondolatok, amelyeket eszem ágában sincs megosztani azzal a rendőrségi pszichológussal, akihez kötelező jelleggel kell járnom. A Don Jefe azt akarja látni a jelentésekben, hogy az, hogy lelőttem Mensch-et, egyszeri eset volt, feldolgozatlan gyászból (meg a texasi kollégák jelentésében szereplő önvédelemből) fakadt, és soha nem tenném meg újra, hiszen annyira bánom.
Valószínűleg meg kellene ijednem, és mélyen magamba néznem, amiért egy csepp megbánást sem érzek, a magamba nézés azonban nem a kedvenc elfoglaltságaim egyike. Túl sötét van, a levegő meg túl hideg és mérgező; mint elveszni egy erdőben, gyerekként, ahol az árnyak kinyúlnak a sötétből, és megragadnak. Nem sokan tudják, de a sötétségnek íze van;  a rothadáshoz hasonlít.
Arról a fajta gyászról, amit most a nő élhet át, nincs sok fogalmam. Egyik szülőmhöz sem álltam közel, és fele annyi idős voltam, mint ő, mikor már mindkettőt elvesztettem. Arról nem is szólva, hogy mindehhez feltehetőleg még a bátyjának is köze volt – ez az igazi árulás, ugye? Úgy sejtem, ő is épp azon sötét, kátrányos bugyrokat láthatja maga előtt esténként, mint néha én. – Csak nyugodtan – intek a fejemmel szabadkozására. Vajon hol tart most a gyász állítólagos fázisai közül? Dühösnek semmiképp sem tűnik. Van, akinek néhány hét elég, hogy realizálja a valóságot; és vannak az olyanok, mint én, akik évekkel később is friss sebként élik meg, pedig Mark még csak nem is volt a rokonom, legalábbis vér szerint nem. Mégis inkább a fivérem volt, mint a valódi.
Az elhatározás, hogy mindent megteszek Zora apjának ügyében bőven azelőtt megfogalmazódott bennem, hogy Ivanov neve szóba került volna. Nem akartam, hogy Ő is hasonlóképp végezze; hogy ez az eset akkora pecsétet nyomjon az életére, ami alól már nem is lát ki. Rajta fog maradni, de remélhetőleg inkább hegként, emlékeztető forradásként, mint folyton vérző sebként. – Az efféle megjegyzések is sokat segítenek. Ha tudná, néha miféle részleteken múlik egy-egy eset megoldása… – Megrándul a szám sarka; a mosoly erős kifejezés volna. Nem hamis reményekkel akarom áltatni, de tény, hogy a segítség rendszerint olyan helyről jön, amire nem is számítunk. – Át fogjuk kutatni Milovan lakását – teszem még hozzá. Hogy tudja. – Egyelőre a házkutatási engedélyre várunk; nem rég lett csak eltűntnek nyilvánítva, miután nem adott életjelet magáról pár hete, de csak ez és a menhelyen való jelenléte biztos. Reméljük, ott talán találunk valami árulkodó jelet, hová mehetett, vagy… hogy van-e valakije.
Meglepően sokszor kapunk információt a partnertől; és meglepően sokszor tagadja meg tőlünk ugyanígy a partner az együttműködést, sokszor még akkor is, ha mondjuk bizonyított tény, hogy többszörös gyilkos és még meg is csalta. Az emberi ragaszkodás és csőlátás szinte lenyűgöző tud lenni; ahogy az is, mennyire… mindennapos dolgokat jegyzünk meg egy-egy emberből.
Mikor Zora elkezd a bátyjáról beszélni, magam elé húzom a noteszemet, és lefirkantok pár szót. Súlyvesztés. Karikás szemek. Ebből rögtön következik egy kérdés, amit oda is nyilazok: drogok?
– Az adatelemző technikus kollégák dolgoznak a környező térfigyelő kamerák felvételein, de egy ekkora forgalmú helyen több száz kamerával és több tízezer emberrel… – Felsóhajtok, és megvakarom a tarkómat. Tényleg nem akarom hamis ígéretekkel áltatni. – Tű a szénakazalban. Tovább elemzik a felvételeket, de nem várhatunk rájuk. A mostani anyagunk alapján kell tovább mennünk, az pedig ez a pár kép. – Magam elé húzom az egyiket, és ráhunyorgok. – Igen, ismerem – bólogatok a kétfejű sas említésére, a jegyzetfüzetet kopogtatva a tollam végével. Felpillantok a nőre, és most már majdnem elmosolyodom. – Van egy balkán kocsma, ahová néha eljárok… Talán ott is találhatok valamit. Ha nem is járt ott a bátyja, nem hiszem, hogy túl sok kétfejű sast tetoválnának a városban. – Ez is egy lehetséges nyom, amit szintén felírok az előző gondolatok mögé. Ha a kocsmában nem is találok senkit, aki segíthetne (mindig minden kisebbségnek megvan a maga kedvelt köre minden tekintetben, a tetoválók sem kivételek), akkor legrosszabb esetben körbe kell küldeni az összes szalonba, hátha felismeri valaki a mintát.
Jobb figyelemelterelés híján a nő által hozott dobozhoz nyúlok, és kiveszek egyet találomra. Ha már a szendvicsem borzasztóra sikerült, legalább ez finom; a lekvár pedig épp kellemesen savanyú. Sose szerettem a túl édes dolgokat. – Szóval azt mondja, Milovan lefogyott az utóbbi időben? – kérdezem aztán két falat között. Kicsit felé pöckölöm a dobozt, de nem lep meg, ha most nincs kedve enni. – Lehet, hogy valóban alváshiány, de azt hiszem, a körülményeket figyelembe véve lehetséges, hogy a bátyja esetleg kábítószerekhez nyúlt. A serkentő vagy narkotikus szerek gyakori mellékhatása a súlyvesztés, a karikás szemek, a nyugtalanság… Látta a karját, ugye? A tetoválás környékén látott esetleg véraláfutásokat..? – próbálkozom, de persze bárhol máshol is beadhatná magának az anyagot, gyakori például a lábujjak közé, ahol nem látszik. És az, hogy nem lövi magát, nem jelenti, hogy esetleg ne szívna; de ezek olyan kérdések, amikre csak akkor derülhet fény, ha végre átnézhetjük a lakását és a személyes holmiját, vagy ha Ő maga előkerül.
Sóhajtok, és felciccentem a saját üdítőmet. Már majdnem olyan hatása van, ha mást nem, hang alapján, mint a sörnek, és ez valamiért egy kicsit megnyugtat. – Nem szabad feltételezésekbe bocsájtkoznunk, de jelenleg nincs nagyon más a kezünkben. Azt mondanám, a legvalószínűbbnek egy drogügylet tűnik; talán a bátyja a menhelyen próbálta lebonyolítani, vagy saját használatra, vagy saját haszonra, és az édesapjuk nem szerepelt a tervben. A helyszínen is dulakodás nyomai látszódnak, de az iroda nem volt bekamerázva… Úgyhogy épp csak a folyosón lévő kamerák felvételeit tudjuk használni, az még szintén a sorára vár. Ivanov nem kockáztathatja, hogy lebukjon. Bárki jelent volna meg ott…
Tehetetlenül vonom meg a vállam. Vannak olyan esetek, amikor érthető az elkövetés indoka; nem értek egyet vele, de logikus magyarázatot találok rá. Zora apjának megölése nem ilyen, és ez egyfajta hűs haragot ébreszt bennem.
– A másik eshetőség, aminek utána kellene néznünk, az az apja múltja. Szolgált a jugoszláv seregben, ugye? – A mappában persze ott lapul Miroslav személyes aktája is, az a kevés, ami a birtokunkban van, főleg abból az időből, mikor menedékjogot kért az Államokban. Inkább a lányától hallanám. – Sajnos nem ez lenne az első eset, hogy másik kontinensről áthozott bosszúnak essen valaki áldozatául… – Az egyik első esetem egy dél-vietnami katona fia volt, akit az apja vélt bűneiért késeltek meg, mikor este a parkban korcsolyázott. Iskolaelső volt, a helyi vietnami közösség lelkes tagja, aki mindent megtett volna azért, hogy egyszerre lehessen amerikai és vietnami is. Jó fiú volt, aki gondoskodott az idősödő szüleiről és a féltucatnyi kistestvéréről is; nem ezt érdemelte. – Tudja esetleg, hogy volt-e haragosa az apjának abból az időszakból? Valaki, akinek utána tudnánk nézni?
Ivanov titkát, a hozzám, Markhoz való kötődését egyelőre még megtartom magamnak. Előbb minden eshetőséget ki akarok zárni, hogy ez csupán véletlen egybeesés lenne.