x Sosem járt egyetemre. Szakmája szerint tűzoltó, de ezt mára szinte már senki sem tudja róla. Nem is reklámozza.

x Viszonylag későn, 25 évesen kezdett fotográfiát tanulni. Egy fél éves, intenzív tanfolyamra jelentkezett.

x 27 évesen megkapta élete első hivatalos projektjét. A nagy lehetőség. NYArts magazin. Summer in Amszterdam.

x És June. A három hónapos nagy szerelem. Mindig volt valakije, most is van, de a munkájából kifolyólag is, nem igazán elköteleződés-párti. Inkább csak kapcsolatfüggő, de egyiket sem gondolta igazán komolyan sosem. Kivéve talán azt a három hónapot. Néha még azért elmereng, hogy mi lett volna, ha. Mondjuk ki: ha nem szúrja el. Vagy inkább csak rossz időben találkoztak? Ilyen is van. Sosem szakítottak, de ötödik éve, hogy nem keresték egymást. Az akkor készült fotókat sosem törölte ki.

x 5 évig szabadúszóként dolgozott, főleg fotóriporterként, de a természetfotózás sem áll messze tőle.

x A sportfotózást utálja. De a politikai, közéleti eseményekért sem rajong.

x Háromszor járt Afganisztánban. De a világ számos más pontján dolgozott már. Érdeklődő, nyitott a világra, viszonylag könnyen megtalálja a közös hangot az emberekkel, ez a munkájában is nagy előny. Tiszteli, amit csinál.

x Most tért vissza New Yorkba, azzal a szándékkal, hogy leszerződik egy laphoz. Mondjuk a Timeshoz. Egy ideig most maradni szeretne, aztán ki tudja…


- Jaj, fiam, a művészkedés a gazdagoknak való – legyintett anyám az első díjamra, amit a médiaszakkörben szereztem. Pedig amúgy egészen büszke voltam rá. – Inkább valami rendes munkán járjon az eszed. – Ötödikesként persze álló nap azon járt. Mi máson? Még sokáig hallottam, ahogy a konyhában puffog. – Fotográfus… az kéne még nekünk…
Azért nem tettem le róla ilyen könnyen. De aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott.
A nővéremmel sosem volt igazán jó viszonyunk. Nyolc év volt köztünk, azt mondják, ez ilyenkor normális. Sosem volt otthon, de persze így is ő volt a család büszkesége, mert New York előkelő negyedében kapott állást. A szüleim mindenkinek azt hangsúlyozták, hogy a Világkereskedelmi Központban dolgozik, szinte még szótagolták is, hogy biztosan elég érthető legyen: a Vi-lág-ke-res-ke-del-mi Köz-pont-ban. Azt már nem tették hozzá, hogy valójában csak kávét főzött, és irodákat takarított. De rendes munkája volt. Jó fizetéssel. Ő volt a követendő példa.
Tizennégy éves voltam, mikor a szüleim Oklahomába utaztak pár napra, Claris nénikéhez, így – más híján – én kaptam fel a kagylót. Megvolt a bekészített dumám, hogy majd elmélyítem a hangom, és Mr. Cameronként mutatkozom be, úgyis biztos apát keresik, de meglepetésemre nem is volt időm megszólalni.
- Anya?
- Nem talált – hangsúlyoztam élvezkedve, és le is vágtam magam a kanapéra. – Munkaidőben telefonálgatunk? De jól megy valakinek…  – A hangja máris feszült volt. Tudtam, hogy ebből az alapállásból seperc alatt fel tudom idegesíteni. Én pedig nagyon élveztem szívni a vérét. Utáltam, hogy mindig hozzá hasonlítgatnak, hogy már-már sztárként kezelik, csak én láttam őt olyannak, amilyen volt: egy egyszerű takarítónőnek, aki megpróbál felkapaszkodni, de úgyis hiába.
- Jay… – Na, mi van? Csak ennyi? Hol a szokásos leoltás?
- Ha a mutteréket keresed, nincsenek itthon – próbálkoztam újra. – Óhajt a hercegnő valami üzenetet hagyni, vagy akkor ennyi is volt a…
- Jay! – vág most már a szavamba. Na, végre. – Hagyjuk már ezt. Csak azt akartam mondani, hogy… –A hangja elvékonyodik a végére. Most már azt is hallom, hogy sír. Mi a fene? Felvonom a szemöldököm. És egyben fel is kúszik a gyomromban egy émelyítő érzés. Mi a fene.
- Szeretlek, Jay. Sajnálom, hogy szar testvér voltam. – És mielőtt visszakérdezhetnék, hogy mit jön itt nekem ezzel az übergáz, ultranyálas szöveggel, meg rávághatnám, hogy kit érdekel, én attól ugyanúgy utálom, rájövök, hogy már jó néhány másodperc eltelt. – Mondd meg anyáéknak is.
- Mondd meg te – adom a flegmát, de fogalmam sincs, mi ez a hülyeség, a gyomrom most már teljesen görcsbe rándul. Úgy szorítom a kagylót, hogy az ujjaim is belefehérednek. És hallgatok. Mondja már, hogy mi a fasz van. Én biztos nem fogom megkérdezni.
- Ígérd meg, hogy megtanulsz rendesen fotózni – szipog egyet, és hallom, ahogy visszanyeli a könnyeit. Hallom a nagylevegőt. De a hangja egyetlen szónál sem remeg.
- Mi? Most szórakozol? – Eddig épp ő volt a legjobban ellene.
- Csak ígérd meg.
Persze, hogy nem ígértem. Igazából azért se, mert megszakadt a vonal, de több mint valószínű, hogy anélkül sem lettem volna rá hajlandó. Pár órával később derült ki, hogy mi történt. A statisztikák szerint közel háromezer ember halt meg. Javarészt civilek. A közeledő gépeket látva, a tornyok tetejéről többen döntöttek úgy, hogy nincs értelme menekülni, az utolsó perceikben inkább a szeretteiket hívták fel. Hogy elbúcsúzzanak.
Amint csak lehetett, csatlakoztam az önkéntesekhez, akik a lehetséges túlélők után kutattak. Láttam, ahogy a tűzoltók élő embereket emelnek ki a romok alól, és minden egyes alkalommal reménykedtem, hogy talán most, talán mégis. Akkor döntöttem el, hogy nem kergetek lehetetlen álmokat. Tűzoltó leszek.
Hogy nekem is rendes munkám legyen.