Ladies and Gents, this is the moment you've waiting for!
A tegnap estém elég kaotikusra sikeredett. Délelőtt állásinterjú nevű kínos, bájolgós szarságon voltam abban a kimondhatatlanul gusztustalan nevű hangszerész üzletben. Mióta a józanságomat állandóan megkérdőjelezvén kirúgtak abból az amatőr színházból, aminek az állandó helyszíne valami bérelt, dohos pince volt, és ahol mint hangosító, folytattam áldásos tevékenységemet, nem sikerült olyan munkát találnom ami úgy igazán a kezemre állt volna. Ronnie unszolására elmentem abba a gyorskajáldába egy próba napra, de munkakezdés után két órával -ami igazából egyre redukálódott a majdnem egy órás késésemnek köszönhetően-, illedelmesen megköszönték a munkámat, és hazaküldtek. Szarok én rá, hogy a nagy pofájú újgazdag kis köcsög, aki apuci ferrarijával furikázik, dupla sajtot kért a kikúrt szendvicsébe! Amibe aztán a dupla sajt mellé egyéb plusz, extra hozzávaló is került... Tehát nem volt túl hosszú az ottani pályafutásom, valamiért van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezen a helyen sem leszek tuti befutó, a főnök picsával már most nem egyezünk, de ha egy hónapig kibírom, az is valami! Így hozzá tudok végre én is járulni egy kicsiben a lakbérhez, és legalább egy hónapig megkímélem Patrick ánuszát a főbérlőnktől. Remélem még nem késő, és nem nőtték be a karfiolok! Magasröptű elmélkedéseimből ideje lenne visszakanyarodni a tegnap estémhez. Nem is értem, miért beszélem meg magammal, hogy mi a gyíkom történt. Ott voltam, első kézből értesültem az eseményekről! Lehet, hogy ez a sok összepancsolt szar amit naponta -de ha naponta nem is, hetente biztos-, felszipuzok az orromba, tényleg komoly személyiségzavart fog okozni? Haza fele beugrottam a sarki kínaiba ahol egyszer romlott volt a szecsuáni csirkéjük, és úgy szétrobbantottuk a budit, hogy levált róla a zománc, aztán dobtam egy sms-t Patnek, hogy gyertyafényes vacsorával várom haza, mire csak azt a kurta választ kaptam, hogy ma nem alszik itthon. Úgyhogy egyszerűen csak behajítottam a kocsi hátsó ülésére a szatyrot, benne az elviteles dobozokkal amiben a csirke úgy nézett ki mire hazaértem -illetve hazaérTÜNK, mert hogy útközben a buszmegállóban felszedtem egy hiányos öltözetű szegény kis diáklányt-, mint az a romlott szecsuáni emésztés után. A kis fruska persze csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy nincs pénze taxira meg buszjegyre. Nem is kellett sokat győzködnie, némi ellenszolgáltatásért cserébe, és mert a kínai mindig beindít valami furcsa, perverz oknál fogva, a romantikusan, gyertyafénynél elköltött vacsora után -mert hogy kiégett a villany-, tett azért, hogy nekem legyen egy kellemes estém, neki pedig aprója buszjegyre. Így mind a ketten elégedettek voltunk. Ráadásul még valami anyagot, és egy doboz cigit is itt hagyott, szóval nyugodtan merem állítani, hogy a múlt éjszakán csak nyertem. Kivéve abban az esetben, ha kiszakadt a koton... Amire nem emlékszem tisztán. Vakon tapogatózom a mindenféle jóval megpakolt terülj-terülj asztalkámon a kanapé mellett, mire ujjaim rámarnak a csaj által itt felejtett dohányárura. -Mi a tököm ez a ribanc pálca? - Dadogom teljesen belassulva, mint Bob Marley, és egész biztos vagyok benne, hogy valami van a látásommal, vagy Byers már megint itthon hagyta a szemüvegét, és a tököm sem tudja, hogy mikor, de felvettem, mintha attól legalábbis elmúlna a kettős látásom, és a tárgyak körüli színesen vibráló, torz körvonalak. -Ajándék fognak ne nézd a lovát... - Lustán, érdektelenül vállat vonok mintha még ez is nehezemre esne, és kapásból két szálat is begyűrök az ordenáré pofámba. Petyhüdten nyúlok a mellkasomra nehezedő gitárom után, a kanapén terpeszkedve, csak úgy random pengetgetve a húrokat, időnként mélyeket pöfékelve a számba tömködött szálakból, nem foglalkozva azzal, hogy magamat, esetleg a gitáromat hamuzom le, aminek a nyakán egy ismeretlen, méregzöld, csipkés tangabugyi lifeg. Az meg hogy a retekbe került oda vajon?
Üres kézzel hagytam ott a boltot. A váratlan és még mindig szürreálisnak ható találkozás után az agyam egyszerűen újraindult, minden információ törlődött. Nem hogy arra nem emlékeztem, mit akartam venni eredetileg, még azt sem igazán fogtam fel, hol vagyok. Az a negyed órányi, udvarias bájolgás és jópofizás az összes energiát kiszívta belőlem. Elvonultam a szupermarket mögé, lerogytam egy hajléktalan mellé a padra, a tenyerembe temettem az arcom és csak próbáltam feldolgozni a feldolgozhatatlant. Az egész világom egyetlen pillanat alatt a feje tetejére fordult, amitől nevethetnékem támadt, hiszen nem is az én életemet változtatta meg ez a tény. Nem az én életemben forgatott fel bármit is. Nem kellett volna, hogy bármilyen hatással legyen rám, mégis egy padon ültem, teljes sokkban, és hisztérikusan nevettem azon, hogy a legjobb haverom felcsinálta élete ex-szerelmét, és most egy übercuki, tökéletes, hibátlan, gyönyörű szép DNS csomag gügyög a nagyvilágban, az ő hímivarsejtjéből. És még csak nem is érezte úgy, hogy ezt közölnie kéne velem. Miért kéne? Semmi közöd hozzá. Csak haverok vagyunk. Lakótársak. Baszd meg magad., próbáltam elképzelni a hangját a fejemben, még ha a szavak nem is illettek teljesen a szájába, mégis tőrként fúródtak belém. Ez az egész felért egy árulással. Ahogy a sokk némileg csillapodott és a hajléktalan is bosszúsnak látszott amiatt, hogy éppen mellette omlik össze az életem, ott hagytam neki az apróm és elindultam. Valamerre. Nem néztem, merre. Nem akartam még hazamenni. Újra és újra elővettem a telefonomat, hogy megnyissam Chace nevét és elkezdjek bepötyögni valamit, de aztán végül el is raktam. Semmi közöd hozzá, mantráztam, azt remélve, ha az ő hangját imitálva sértegetem magam, talán a megbántottságtól könnyebben megértem, de nem sikerült. Egyre csak az kattogott bennem, hogy vége mindennek. Gyereke lett. El fogja venni Moirát és lelépnek egy kibaszott családi házba, fehérre mázolt kerítéssel, meg egy nagy kutyával, mert a csaj biztos kihisztizi. Lesz egy tisztességes munkája, amiből a hitelt tudja majd törleszteni, és soha többé nem látom; és ez a kép kis híján kiváltott belőlem egy pánikrohamot. A sokk és a vélt árulás fájdalma végül haragba csapott át, mert amúgy meg cseszd meg, Chace! Van valahol a világban egy gyereked, és még csak nem is szólsz? Én azt is közlöm veled, ha beszakad a körmöm, te meg nem érezted úgy, hogy értesítened kéne, ha összefutnék a boltban az ex-nőddel meg a gyerekeddel, ne dobjak egy hátast rögtön?! Az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy nem tudtam, kire haragudjak. Nem a gyerek hibája volt, hogy létezett, és nem akartam arra a szintre süllyedni, hogy őt okoljam bármiért is. Tényleg hibátlannak és ártatlannak látszott. Moiráról eleve nincs jó véleményem, de ha engem csinálnának fel, én is megtartanám. Az pedig, hogy Chace képtelen csomót kötni a farkára... Az ő élete, az ő farka. Valakire mégis muszáj volt haragudnom, ezért az utóbbit választottam, mert vele büntetlenül üvöltözhettem legalább. Ezzel az elhatározással értem haza. Elkaptam a megszokásból belökni készült ajtót és egy istenes mozdulattal becsaptam magam mögött, úgy, hogy ami nem állt stabil lábakon a lakásban, az mind belerázkódott. Ledobtam a kulcsomat valamerre a mobilommal együtt, de a tekintetem már azt a barmot kereste, és ahogy kiszúrtam, már trappoltam is oda dübörgő, mérges léptekkel. Közvetlenül előtte álltam meg, a fejem vörös volt, tekintetem villámokat szórt, karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Várakozón felvontam a bal szemöldököm. - Nos? - Csak ennyit kérdeztem, miután elszámoltam tízig mellette toporogva, de még mindig nem állt elő a nagy vallomással. Türelmetlenül vártam hát, hogy kiköpje, mégis úgy éreztem, egy kis segítségre szorul. - Nem szeretnél valamit elmondani? Egy aprócska infót, amit eddig elfelejtettél? Segítek, M-mel kezdődik és két rögtön magánhangzó követi. - Ha a szomszédok kérdezték volna, azt mondtam volna, nem kiabálok vele, de a hangom határozottan megugrott néhány oktávval és decibellel, és úgy doboltam jobb lábfejemmel, passzív-agresszíven meredve a legjobb barátomra, mintha arra készültem volna, hogy rituálisan feláldozom az ainu isteneknek. Oké, lehet, hogy egy egészen kicsit mégis csak kiabáltam.
Ladies and Gents, this is the moment you've waiting for!
Chillezgetek, chillezgetek nagy nyugodtan, átszellemülve, teljesen lemegyek ZEN-be. Az ujjaim mintha nem is gitárhúrokat, hanem inkább fűszálakat pengetnének. Az okulárétól -de lehet inkább attól a cucctól ami a csajnál volt és amiről halványlila fingom sincs, hogy mi lehetett-, kettős látásom van. A falak úgy hullámzanak előttem, mint a Boney M-ből az a fekete csóka, amikor igazán beindul. Mintha análisan kielégítette volna egy góliát elem. Már ha az felfér oda. Szóval, a falak követhetetlen gyorsasággal nyomják a Daddy Cool-t, amikor váratlanul kibaszódik valami mögöttem, mintha Godzilla leejtőernyőzött volna a Szabadság szoborra, felhangzik a 20th Century Fox közismert zenéje, nekem meg szükségem van néhány pillanatra, hogy összeszedjem magam és el tudjam dönteni, a hangok csak a fejemben léteznek, vagy valóban megtörténtek. Öntelt dolog lenne azt állítanom, hogy csontszáraz maradt a gatyám, de valamelyest megnyugszom, amint szembesülök a ténnyel, hogy csak Patrick jött haza, és megint úgy közlekedik, mint az a bizonyos elefánt abban a bizonyos porcelánboltban. Hát én baszottul nem fogok már megint falat vakolni meg plusz lakbért fizetni az ő faszsága miatt. Mert ő gondol egyet, és mindenféle ok nélkül -vagy csak én nem tudok róla, hogy oka lenne a hisztériára-, elkezd menstruáló hülye picsaként viselkedni. És persze ennek mindig az ajtó, a vakolat és a dobhártyám épsége issza meg a levét. Ahelyett, hogy feldugna egy tampont a seggébe és inkább megtartaná a véleményét magának. -Pattyboooo! Haveeeer! - Elengedem a gitárt, kezeimet feltartom a repedezett plafon irányába, és a szemüveg ötszáz dioptriás lencséin keresztül megpróbálom bemérni, hogy melyik az igazi. Mert hogy legalább nyolcat látok belőle, az is hót biztos! Isten őrizz! Néha egy is sok! Néha meg túl kevés... Ki érti ezt? -Tini ninja harci teknőőőőc... - Kezdek rá, teljes átéléssel. Előadásmódom valószínűleg valahol a páratlanul szar és a meglepően fos határait súrolják, de ameddig én elhiszem, hogy eszméletlen vagyok, és ezzel akárcsak egy kicsit is enyhíthetem ennek a kis majomnak a menstruációs görcseit, már megérte a fáradalmakat. -Oké... ez kezd eléggé jeges lenni. Huhh! Még a hideg is kirázott. - Úgy visítok fel, mint egy kiélt fürdős kurva, fogaimat szorosan kocogtatom egymáshoz, tettetett borzongás rázza meg egész testemet. Viszonylag hamar levonom a következtetést, hogy nincs vicces kedvében. De az okáról fogalmam sincs, hiába várja el, hogy ebből az értelmetlen barkobázásból bármire is rájöjjek. Pláne ebben az állapotban. Igaz ami igaz, Patnek nem kell különösebb ok a hisztire. Elég, ha összeköpöm fogkrémmel a tükröt, máris aktiválódik a légi sziréna. -Tümm-tümm-tümm-tü-tü-tümm... - A cigik ütemesen mozognak a halk dörmögéssel együtt a számban, egyik tenyerem az ismerős, sötét dallamot dobolja a gitáron. Szinte látom magam előtt ahogyan Pat a fejére húzza azt a két fülű tészta szűrőt, és Darth Vaderré változik. -Figyelek! Csupa fül vagyok. - Vigyorgok teli pofával, a pofámba tömött szálak majd' kiesnek a számból. Nem tudom eldönteni, hogy akarom-e én ezt hallani. De már nincs visszaút. Talán még nem késő szívinfarktust színlelnem. Ujjaim rámarnak a számban füstölgő bagóvégekre, belehamuzok abba a konzervdobozba amit Pat kedvenc hamutála helyett fogtunk be még hónapokkal ezelőtt. Eltört. Véletlen volt... Hogy a tökbe tud az egyik gyorsabban égni, mint a másik amikor egyszerre gyújtottam meg őket? Mélyen szántó gondolataim a dohány és a papír égési sebességéről persze nem elegek ahhoz, hogy teljesen eltereljék a figyelmemet Pat nyafogásáról. Amit itt dögöljek meg, ha komolyan értek. -M-mel? M, mint magánhangzó? Az még stimmel is! De... mi a kis faszom az a magánhangzó egyáltalán? - Fekete keretes szemüvegét lejjebb tolom orrnyergemről. Egy pillanatra össze kell szorítanom a szemeimet, hogy aztán hunyorogva kitisztulhasson a kép. -Te hogy látsz ebben bármit is? Mindjárt behányok. - Jegyzem meg, s közben úgy bandzsítok, mint Stephen Hawking. Isten nyugosztalja! -Fogalmam sincs miről beszélsz, de halál komolyan. Mi bajod? Szarul sikerült a múlt estéd? Csak mert az feltűnt, hogy megint nem voltál itthon. - Szarkasztikusan felröhögök. Nem változtatok semmit a félig fekvő, lustán terpeszkedő pozíciómon. Egyik kezemmel végigszántok a gitár nyakán. Az egyszerre megpendülő húrok csak rontanak az amúgy is feszült légkörön. Ujjaim rátalálnak az itt felejtett fehérnemű puha, sejtelmes anyagára. -Inkább menj, és vezesd le egy kicsit a fáradt gőzt. Ha érted mire gondolok... - Leakasztom a tangát méltó helyéről, puszta célzásként meglengetem valahol az arcom mellett egy sejtelmes félvigyorral megspékelt kacsintás közepette, mindeközben figyelek csípőm kínálkozó, félreértelmezhetetlen mozgására is. A méregzöld vékony csipke anyag végül valahol Pat arcában landol. Ha egyáltalán sikerül eltalálnom odáig. -Azt látom, hogy nincs a kezedben szupermarketes szatyor, benne a nutellámmal és a kedvenc gabonapelyhemmel. - Számon kérően biccentek a csípője mellett üresen lógó kezei felé. -Hozol egy sört a hűtőből, Dulifuli? - Teszem fel a tíz milliós kérdést. Ha most meg kell mozdulnom, vagy kiviszem a legközelebbi falat, vagy leokádom a szőnyeget.
Elég egyetlen pillantást vetnem szerencsétlenre, hogy mielőtt még megszólalna, levágjam: a lehető legrosszabb pillanatai egyikében csíptem el. Ebből nem hogy üvöltözős vitatkozás nem lesz egy darabig, hanem még érett beszélgetés sem. Sőt, amilyen fasz szokott lenni ilyenkor, valószínűleg mérgemben még el is fogom bőgni magam. Nem visszakozom azonban, ha már kieresztettem a karmaim, akkor teljes gőzzel nekimegyek és addig nem nyugszom, míg el nem vérzik nekem a padlón. - Ne Pattyboozz itt nekem! - morgom, és hálát adok érte, hogy jelenleg omegában lebeg valahol, mert így talán nem veszi észre, hogy már nem csak a méregtől vörös a fejem. Szeretem, ha becézgetnek, tőle ez meg elég nagy luxus, mert mindig jön az "így buzis" meg "úgy buzis" szövegeivel, úgyhogy... Nem, Pat, nem! Ne lágyulj el! Várjunk, az a szemüvegem rajta? - Vedd már le azt a szart, mielőtt megvakulsz. - Bekapcsolt a mérges hangom. Ha dühös vagyok, minden "szar". Ezzel a lendülettel le is kapom az orráról a szemüvegem, a fény felé tartva ellenőrzöm, sikerült-e kárt tennie a lencsékben, de csak összemaszatolta őket, úgyhogy megnyugodva összecsukom és a szemközti fotelbe dobom, hogy aztán számonkérésem teljes dühével fordulhassak vissza hozzá, meg a köteg cigijéhez. Míg lehamuzza, a tál alá fogok, majd a kézfejére, és a több éves lakótársi és hányócimborás rutinomat kihasználva kicsempészem hosszú ujjai közül a finom szálakat, majd azt is a szemüvegem mellé teleportálom, csak azt nem dobom, hanem elbattyogok és odarakom, elnyomva az összeset egy mozdulattal. - Persze, hogy nincs róla fogalmad. Miért is lenne? - morgok, idegesen megrándulva a gitár most kellemetlennek ható dallamára. Úgy érzem, bele tudnám fojtani a hamutálba, épp ezért gondolkodok el azon, van-e ennek így bármi értelme. Talán meg kéne várnom, míg kijózanodik... Ekkor üt szemközön egy női fehérnemű. Földet sem ér, már üvöltök. - Kurvázni azt tudsz, baszd meg, meg drogozni, meg inni, meg bagózni egész nap! Ha valami szarra fordul, az rögtön megy! - De felelősséget vállalni? tenném hozzá szívem szerint, mégsem megy. Meg akarom tőle kérdezni, hogyan tervezi így felnevelni a gyerekét. Kanapén rohadással? Újabb idegen nők felcsinálásával? Tervezi egyáltalán? A nevére fogja venni? A szavak azonban elakadnak a torkomon, csak bámulok rá dühösebben, mint valaha. Mindjárt felrobbanok. Szinte pörög a visszaszámláló a fejem felett, míg végül egy nagy, fáradt, türelmetlen sóhajjal vissza nem váltok passzív-agresszívba. - Dugd fel a söröd. - felkapom a hamutálat, benne a ribancpálcákkal, meg összekapkodom az asztalról az ott hagyott dobozokat, üvegeket, összegyűrt papírlapokat. Más emberek tárgyakat törnek, zúznak, káoszt teremtenek, ha idegesek. Én takarítok. - Oh, a szupermarket. Az egy vicces sztori. - Száraz, vakkantásnyi nevetéssel marok el a lába alól egy használt pzs-t, hozzágyűröm a kidobásra ítélt kupachoz. - Igen, ott voltam. És igen, beraktam a kosárba a kurva gabonapelyhed. Aztán én hülye gondoltam, "miért ne vegyünk egy kis gyümölcsöt? A gyümölcs egészséges! Kapjon már valami egészségeset is a mája annak a hülyének a rákon túl." - A földre ejtett fehérneműt két ujjam közé csippentve, tőlem kartávolságra tartva, mérhetetlen undorral veszem fel a földről, megy egyből a kukába. - Úgyhogy el is mentem narancsot venni. Ott volt úgyis közel. Kijöttem a gabonapelyhes sorból, még messzire sem kellett mennem. Ott volt a húspulttól visszább, az almák mellett, Moira mögött. - Hangom egy oktávnyit zuhan. Eddigi eszement járkálásommal felhagyok, hogy újfent visszaforduljak Chace felé, drámaian kalimpálva és hadonászva idegességemben, ahogy előadom a történteket. - És tudod, ki volt még ott? A lányod. A gyönyörű, rózsás kis arcával egy aranyos, kacsás takarót ölelgetve valami ízléstelen, rózsaszín csipketerítőben a gyönyörű, tökéletes anyjával. - A nagy mesélésnek és kalimpálásnak megvan a hatása, sikerül egy szuszra kiadnom magamból a haragom nagy részét. Mintha maratont futottam volna, úgy zihálok a végén, levegőért kapkodva zuhannak le a törzsem mellé a karjaim, miközben Chace-t bámulom, ezúttal már nem indulatosan, inkább mérhetetlenül fáradtan és megbántottan. - Úgyhogy nem, nem vettem neked nutellát, sem gabonapelyhet, és ha el fogsz költözni, hogy gyereket nevelj, legalább megmondhattad volna a legjobb barátodnak ahelyett, hogy tini ninjává lövöd magad. - Komolyan lottóznom kéne, mert ahogy felé legyintek, jelezve az állapotát, már érzem is, hogy a sírás fojtogatja a torkomat. Teljesen kimerít ez az érzelmi hullámvasút.
Ladies and Gents, this is the moment you've waiting for!
Oké. Gondolkozz, gondolkozz egy kicsit. Erőltesd meg azt a szét narkózott suta agyadat! Utoljára akkor láttam ilyennek, amikor lemondtam annak a csatornának az előfizetését, amin azok a nyálas klisékkel teli romantikus agymenések mentek. Én komolyan nem tudom, hogy hogy tudta azt a szennyet nézni, azt meg főleg nem, hogy hogy voltunk képesek ezért pénzt kiadni. Ráadásul ennyit... De ezen már túl vagyunk. Azóta ledumáltuk, hogy a netről ingyen tölthet le filmeket, csak nehogy elvigye egyszer a fekete autó. A hamutálon is viszonylag hamar túltette magát. Sikerült meggyőznöm róla, hogy nagyon illetlen, és az egyedi, mocskos, páratlan zokni kupac, a kiürült sörösüveg hegy, és a penészes kajatároló doboz halom designe-jaba nem illett bele az a két farpofát ábrázoló szar, aminek pont a... szóval... pont a segglyukába tudtad elnyomni a csikket. Azt azért még csendben megjegyezném, hogy az a páratlan darab nem véletlenül tört el... -Valaki ma a két rossz lába közül tényleg a rosszabbikkal kelt fel. Mi a tököm bajod van? - Ha tetszik neki, ha nem, ha idegbe jön, és ráfektet a térdére, hogy egy nádpálcával, vagy Ronnie ütőjével elfenekeljen, akkor is itt volt az ideje homlok egyenest rákérdeznem erre az egész cirkuszra. Soha nem voltam jó barkobában, az activityről meg inkább ne is beszéljünk! De legalább az a furcsa kettős látásom megszűnik azzal, hogy visszakobozza a szemüvegét. Persze, attól még ugyanúgy nyolcat látok belőle az anyagtól, amit a kis riherongy hagyott itt. Minél tovább nézem, annál több és több lesz. Mintha csak megtanult volna osztódni. És az összes úgy néz rám, mint a véres késre. Mint aki bármelyik percben képes lenne benyúlni a hasamba, hogy utána kihúzza a beleimet és azokkal ugráló kötelezzen. Ha már ennyien vannak, legalább az egyik nézhetne rám kedvesen. Vagy olyan... semlegesen, esetleg vágyakozva. Ennél még az is jobb! Sőt, nagyon is jó! Egy igazi türhő paraszt vagyok, ezt mindenki tudja, de így utólag belegondolva, az a tanga dobás talán már tényleg egy kicsit túllőtt a célon. Akárcsak az iménti akciója, ahogy kifacsarta a kezemből a cigit, jobb lesz, ha ő gondoskodik róla címszó alatt. De nincs időm felhúzni magam rajta. Pedig ha van valami, amit félbe kell hagynom, és ezáltal dühöngő Hulkká változom, az a cigi, a söröm és a kefélés. Akarok mondani neki valamit. Valami igazán megalázót, valami velejéig romlottat, bántót amit felvéshet az összes többi sérelmei közé amiket Chace bácsi okozott neki, és amik a sírig meg még azon túl is el fogják kísérni, de nem jut eszembe semmi. A nyelvem összegabalyodik, de úgy, hogy egy valóságos gordiusi csomó lesz rajta, így nem tehetek mást, minthogy hátra hőkölve ezennel én hallgassam végig ahogyan kitombolja magát. Ez általában fordítva szokott történni. Tényleg jó nagy faszságot csinálhattam amiről nem tudok, és amiért ennyire begőzölt. -Én legalább találtam több módszert is amivel levezethetem a feszkót. Ha az egyik nem jön be, ott a másik kettő. - Somolygok önelégülten vigyorogva, mindeközben egyik kezemmel az arcom előtt kalimpálok és eddig nem ismert számjegyeket mutogatok össze vissza. Mint valami forgalomirányító. -Ha ennyire takarítani akarsz, nem akarod fényesre nyalni a seggemet is? - Röhögve behajlítom az alkaromat valahova a tarkóm mögé, ködös tekintetem szorosan követi minden mozdulatát amivel ide-oda pakolászik, szelektálja a szemetet. Én meg csak szemrebbenés nélkül fekszem tovább, és úgy igazán istenesen megbámulom a valagát ahogy megsértődve, és pont úgy riszálva, mint egy valamire való ribanc, elindul a konyha felé, hogy kidobja a dzsuvát. Elismerősen füttyentek, és amennyire laza voltam eddig, amennyire lementem ZEN-be, hogy ma tényleg ne tudjon semmi kihozni a sodromból, most legalább annyira válok szinte másodpercek leforgása alatt feszültté és idegessé. Ami még ezeken is túltesz, az a kibaszott tehetetlenség érzése. Olyan, mintha valaki nyakon öntött volna egy vödör jéggel. Mintha valami undorító szembesítésen lennék ahol szemközt köpik az embert, és utána meghúznak egy kart, hogy a piranhak közé zuhanjak. -Ez... ez a... a... pfúú... szóval elmondta neked? - Ujjaim hajamba túrnak, mélyen szántanak végig a sötét tincseken, minden egyes szálat alaposan megszorongatva, mintha valakinek a gigáját fojtogatnám éppen. Felülök, szédelegve bár, de kifordulok a kanapé szélére, rákönyökölök a térdeimre, homlokomat ökleimnek támasztom, mintha valami karók lennének. -Én nem értem... - Hitetlenül, de inkább hisztérikusan felröhögök. Lábaim idegesen pattognak a kopott, foltos kárpiton. Nem volt joga hozzá. Egyszerűen nem volt joga ilyen gerinctelenül eljárni a hátam mögött. Saját magamat is meglepve pattanok fel ültő helyemből, hogy mint a veszett vad egy egyszer egy négyzetméteres ketrecben, járkálni kezdjek fel, s alá a nappaliban. Kezeim ökölbe szorulva várják a revanzsot. Szemeimmel lázasan keresem, hogy milyen tárgyat zúzhatok szét. -Se szó, se beszéd felültet, még csak meg sem magyarázza a tettét, annyi gerinc sem szorult belé, hogy szemtől szembe szakítson, aztán eltitkolja, hogy van egy gyereke, akinek nagy valószínűséggel én vagyok az apja, és most még ilyen aljas módon alám is ás?! - Egy merő dühvel, gyűlölettel, valahol mégis csalódottan fröcsögöm a meggondolatlan szavakat. Öklömmel kitörlök egy adag kígyó mérget a szám sarkából, és mintha ez bármit is megoldana, újra belemarok a hajamba. -Te meg komolyan vagy akkora barom, hogy megvádolsz azzal, hogy hazudtam neked? Két alkalommal, ha láttam azt a gyereket! - Magyarázkodom, egy pillanatra megtorpan a lábam a szőnyegen, hogy felvehessem vele a szemkontaktust. Látom a gyülekező könnyeket a szemeiben, amik fátyolt vonnak az íriszeire. Szemeim zavarodottsággal vegyített csalódottságot sugároznak. Lyukat akarok égetni bele, a mellkasába. Azt akarom, hogy neki is fájjon. Mert nem hagyta, hogy elmondjam. Még a lehetőségét sem adta meg. Szabálytalanul azonnal torokra támadt. -Én Moirával végeztem. Lezártam mindent. Nem adok neki több esélyt. Egyszer eljátszotta, még egyszer nem fogja. De a gyerek.... - Sóhajom, mintha valaki plusz mázsákat dobált volna rá a mellkasomra. Tehetetlenségemben megvakarom a tarkómat, ajkaimat satuként préselem egymáshoz ahogy ismét felé réved a tekintetem. -Nem tudom mi legyen a kölyökkel. Lehet, hogy... lehet, hogy kellene egy olyan... mi a tököm az... - Idegesen beharapom az alsó ajkamban fityegő fekete karikát, ujjaimmal csettintgetek közben. Teljesen be van lassulva az agyam. Csak ennek köszönhető, hogy még nem vittem ki vele a gipszkarton falat. Semmi másnak. -Izé.. na... mondjad már! DNS teszt! - Tehetetlenségemben visszarogyok a kanapéra, lábaimat lustán, megadóan terpeszbe vetem, tarkómmal megtámasztom a támlát, karjaimat végig fektetem a peremén. -De egy olyan kurva teszt drága. Nekem meg annyi lóvém nincs. És különben is... mit változtat a tényeken, ha mégis kiderül, hogy én vagyok az apja? Az a pénzes papucs már a nevére vette. Innentől kezdve pedig... - Érdektelenül megvonom a vállam, tartva egy nagyobb légvételnyi szünetet. -... már mindegy! Menjek és kezdjek el pereskedni? Annyi pénzem sincs, hogy bevegyem a következő kanyart. A gyereket úgyse engedné hozzám a bíróság. - Továbbra is szüntelenül a plafont tájolom, és mintegy célzásképp, hogy az imént azzal a félbeszakadt mondatommal mire is akartam kilyukadni, egyik kezemmel körbemutatok a nappalin. Eddig nem fogtam fel. Mondhatott Moira, vagy a szomszéd jósnő, vagy bárki bármit, nem hittem nekik. De most egyre inkább érzem azt a furcsa, légszomjat okozó nyomást a mellkasomon. Úgy hogy Pat kimondta, hirtelen valóságosnak, igaznak tűnik. És most az egyszer az életben fogalmam sincs róla, hogy mi lenne a helyes lépés.
Még akkor sem voltam ennyire mérges, amikor a hátam mögött lemondta a kedvenc csatornámat, vagy amikor eltörte a kedvenc hamutartóm. Igaz, azok teljesen más okból basztak fel. Itt nem is igazán rá vagyok dühös, hanem erre az egész helyzetre, és nem is igazán haragról van szó, sokkal inkább megbántottságról, félelemről és arról, mennyire rohadtul nem akarom, hogy elhagyjon és belepréselje magát az amerikai álom családmodelljébe. Nem állok rá készen. Ha ötven éves, vén farkak leszünk, akkor sem fogok készen állni arra, hogy elengedjem őt. Így hát a kiabálásom lehet, hogy kissé jogtalan, tekintve, hogy nekem is sok titkom van, amivel nem futok egyből hozzá, tehát ennyi erővel neki is lehetne... De vörös köddel az agyamon nem igazán foglalkoztat, mennyire etikus ordibálni a kettéállt haverommal. Más esetben örömmel ugranék az ajánlatra, hogy valamelyik nyílását nyalogassam, most viszont csak unott és lesajnáló pillantásra futja tőlem. Valahogy nem érzi át a helyzet komolyságát, amin nem kéne meglepődnöm, mégis csak idegesebbé tesz, hogy el akarja baromkodni ezt az egészet. Pedig ez most komoly. Nagyon ritkán jutunk el erre a pontra és tudom, hogy mindketten utáljuk, mikor lelkizni kell, de igenis eljött az ideje. - Chace. - állok meg előtte, felvonva az egyik szemöldököm, és az általános iskolás tanítóbácsik hangján szólítom meg. Kissé pedo és bizalmaskodó tanító bácsik hangján. - Nem vagyok hülye. Meg egyébként a fél génállománya tőled jött. - Ami látszik is rajta, egyrészt, másrészt meg Moira feszengő, idétlenül kacarászó viselkedése egy perc alatt elárulta, ahogyan az is, hogy mit keresett a környékünkön. Patrick nyomozó, emberek. Columbo 2.0. Felveszem a képzeletbeli kesztyűt és várom, hogy Chace viszonozza a verbális pofont és elkezdjük egymást ütlegelni, ám legnagyobb meglepetésemre a belőle feltörő harag nem felém, hanem a nőstényördög felé irányul. Velem kéne veszekednie, nem vele, és ez egy pillanatra összezavar, nyilván egyből megesik a vergődésén a szívem, amíg a járkálásában felém nem fordul. - Lett volna két alkalmad kinyögni. Közte meg vagy ezer... - Tisztában vagyok vele, hogy nevetségesen viselkedem. Mint egy felültetett szerető. Egy elárult feleség. Elvégre nem lett volna egyáltalán kötelessége beszámolni a gyerekről, nekem meg semmi jogom sincs most számon kérni ezért, mégsem bírok a féltékenységemmel, a kis démonokkal a vállamon, melyek rémképeket suttognak a fülembe arról, hogy nem az én dolgom, és ennyire nem bízik bennem, vagy ennyire nem tekint az élete részének, meg különböző hazugságokkal tákolt féligazságokat arról, miért így kellett ezt az egészet megtudnom. Hiába várom, hogy felvegye a hangerőmet, a sértéseimet, egyszerűen nem hajlandó rám kiereszteni a haragját, és ezzel először csak tovább hevíti az enyémet, hogy aztán mint a túlfújt lufi, egyszer csak kipukkadjon és semmivé váljon. Kész, végem. A sarokba dobom a kesztyűt. Chace meggyötört ábrázatát képtelen vagyok tovább elviselni. Enyhe bűntudattal szegem le az állam, a földet bámulom inkább helyette, míg visszarogy a kanapéra. Egyik lábamról a másikra billenek, bal zoknim lyukas orrát bámulom, amin kikandikál a nagylábujjam. Csak akkor pillantok vissza, mikor jelentőségteljesen körbemutat a nappalin, végül lassan, óvatosan megközelítem a kanapét, kivárom a reakcióját, és ha nem rúg térdkalácson, akkor ledobom magam mellé. - Bocs - motyogom, az ölembe ejtett kezem körmeit piszkálva. Talán nem kellett volna így nekiugranom, még ha meg is bántott azzal, hogy nem szólt hamarabb egy ekkora dologról. - Mi másért jött volna vissza hozzád, ha nem te vagy az apja? Nem hiszem, hogy tőled várná a gyerektartást, és ne haragudj, de akkora főnyeremény sem vagy. - Halvány, bátortalan mosolyt eresztek meg felé, remélve, értékeli ezt a békülésnek szánt, gyenge kis vicckezdeményt. Végül aztán egészen elkomolyodom, és némi szemöldökráncolás után megpaskolom a közelebb eső combját. - Egyszerre csak egy problémát. A varázspunci ezek szerint kikerült a képből. - biccentek helyeslőn, meg sem próbálván leplezni, mennyire örülök annak, hogy nem kell végigasszisztálnom az esküvőjüket. - Mi a szarról beszélsz? Életet adtál neki, ezt semmiféle pénzes papucs nem tudja überelni. Mi mást akarnál még neki adni? Az apja vagy. - Együttérzőn megszorítom a combját, épp csak támogatásom jeleként. - Nem kell tökéletesnek lenned, elég, ha önmagad vagy. Például, meg tudod tanítani neki, hogyan kell gitározni. Kis szerencsével az énekhangod is örökölte. Megmutathatod neki, hova üssön és rúgjon, ha egy srác szemétkedik vele. Meg hogy hogyan kell cigit csavarni. Az élete része lehetsz... Ezt senki nem veheti el. Majd én leperlem róla a gatyát, ha mégis megpróbálja. - Neki talán nincs rá pénze, én azonban elő tudok ásni a föld alól is, ha róla van szó. Nem azért, mert kötelessége gondoskodni róla, ha már nem figyeltek oda rendesen a gumira (bár ez is közrejátszik), hanem mert szerintem jó apa lenne belőle. A gyereknek amúgy is szüksége lesz valaki normálisra egy olyan hisztérika mellett, mint az anyja. - Megoldjuk, oké? Ha befut a banda, vehetünk egy normális kérót. Ha volnál szíves letenni ezeket a szar drogokat, már az is fényéveket javítana az imidzseden. Nem vagy egyedül ebben. Együtt megoldjuk. - visszahúzom a kezem a combjáról, már így is illetlenül sokáig és illetlenül magasan szorongattam, és finoman meglököm a vállát az enyémmel, visszaejtve a kezem az ölembe. - De ha gondban vagy, nyisd ki a szád, az isten szerelmére! Mi a szarnak vagyok a legjobb haverod, ha nem kérsz soha segítséget? - Hiába próbálja faszkalapnak eladni magát, én jól tudom, hogy igenis emészti magát ezen az egészen, talán már hetek óta, és még csak gőzöm sem volt róla! A vállára hajtom a fejem, ha nem húzódik el, odakucorodom a vállára, egészen halkan motyogva csak bele, bár közelségemnél fogva tisztán értheti: - És egyetlen ribanc sem fog Pat nagybácsi alá ásni.
Ladies and Gents, this is the moment you've waiting for!
Teljes kábulatban, már-már megsemmisülve nézem a konzerves dobozban sercegő csikkeket. Az utolsókat rúgják, de a végük még mindig fel-felizzik. Mintha még mindig küzdenének. Velem ellentétben. Én már nem küzdök. Már nem akarok belemenni gyerekes magyarázkodásokba, vagy légből kapott hazugságokba. Szarul hazudok. Rögtön belebuknék. Sokszor arra is nehezemre esik visszagondolni, hogy tegnap mi történt. Na meg egyébként is. Miért akarnék hazudni Patnek? Pont neki? Most sem hazudtam. Csak egyszerűen nem beszéltem Moiráról, a gyerekről. Mégis hogy várhatta el, hogy az első adandó alkalommal elmenjünk az Ikeába bevásárolni, kifessük a nem létező gyerekszobát, hogy aztán együtt neveljük fel a kölyköt, orvul neki menve a kertvárosi, törvénybe foglalt családi modellnek?! Hiszen úgy tettem, mintha nem is létezne. Mintha valahol New Yorkban, egy kacsalábon forgó palotában nem élne egy kölyök, akiben szerencsétlenül tovább örökítettem a csapnivaló génjeimet. Akinek az anyja egy szívtelen, de mindennél szebb dög, a nevelőapja -vagy bánja a tököm, hogy minek nevezzük, én leginkább faszfejnek szólítanám-, pedig egy pénzes...őőő... faszfej. Az apja... mármint, az igazi apja, a nemzője pedig egy drogfüggő nincstelen, suttyó senkiházi, akiből semmi haszna nincs a társadalomnak és úgy sac-per kábé egyik napról a másikra tengődik, nem gondolva a jövőjére, vagy éppen annak a merő véletlenségből elpotyogtatott pulyának a jövőjére, aki jobb gyerekkort érdemel, mint amilyen anno az apjának is jutott. Mármint, annak az apjának akihez genetikailag több köze van, mint mondjuk érzelmileg... Kezdek összezavarodni. Ez az egész utódnemzős szarság jobban üt, mint az a cucc amivel éjszaka az a kis riherongy megkínált. Az ártatlan dorgálásnak álcázott számonkérése hallatán kérdőn felvonom mind a két szemöldökömet, pont olyan arckifejezéssel méregetve, mintha elszívta volna az utolsó szál jointot. -Ez...most...komoly? - Szótagolva rágok meg minden egyes kimondott szót, mintha éppen most ismerkednék a jelentésükkel. Holott csak arról van szó, hogy még mindig úgy be vagyok állva, mint a gerely, ilyenkor őszintébb vagyok. Az átlagosnál is. Úgy viselkedek, mint egy ügyeletes gennyláda. -Neked meg lett volna ezer alkalmad kinyögni... faszom... - Tébolyultan keresem a megfelelő szavakat, amik csak nagyon nehezen, és mindenek előtt meggondolatlanul állnak össze egy kisilabizálhatatlan, értelmetlen maszlaggá. Csettintek egyet kettőt a nyelvemmel, vérvörös erezetű szemeimet összeszorítva jön a folytatás, amit minden résztvevő érdekében talán jobb lett volna, ha magamban tartok. Figyelem! A nyugalom megzavarására, és a lelki egyensúly teljes eltiprására alkalmas paraszt beszólás következik: -...szóval... azt az izét, amit már tök rég ki kellett volna nyögnöd, és amiről már mindenki tud. Nem hivatalosan én is. - Badumm...szíííí. A megfelelő szavak keresése, majd artikulálatlan elböfögése közben úgy kalimpálok a levegőben, mint egy karmester, az olcsóbb, megfizethetőbb fajtából. Öregem, ha ebből bármit ki tudsz szedni, le a kalappal! Akkor komolyan mondom, hogy itt helyben letérdelek előtted! -Felejtsd el! - Legyintek, és ha jól figyelt, ha nagggyon jól figyelt, némi megbánást is felfedezhetett a hangomban. Minden egyes alkalommal eltervezem, hogy ez lesz az a nap, amikor nem gázolok bele orvul a rózsaszín, gumicukor ízű lelkivilágába, amikor nem kritizálom kegyetlenül őszinte módon a ruházatát, a haját, amikor eltekintek a ténytől, hogy szívesebben pakolgatja a férfi seggeket, mint a suncikat, de egy ponton mindig elbukok. És ő mégsem haragszik rám soha. De legalábbis nem mutatja. Éppen ezért nem vagyok képes tovább nézni azt a nyomorult, sajnálkozó ábrázatát amivel engem pásztáz szüntelen. Nem kell a szánakozása, sem pedig a segítsége. Ne akarja eldönteni helyettem, hogy annak a szerencsétlen gyereknek szüksége van-e egy olyan emberre, mint én. Ne akarja eldönteni, hogy nekem szükségem van-e arra a gyerekre. Gúnyosan horkantok egyet kedveskedő beszólásán, szemeimet továbbra is összeszorítva, arcommal a plafon felé fordulva. Nem változtatok jól bevett testtartásomon, csupán combom rándul meg érintése nyomán. Lelökhetném a kezét, arrébb húzódhatnék. Ha józan lennék, már minden bizonnyal a rendőrségen tenném a feljelentést ellene szexuális zaklatásért. De nem vagyok az, s ujjainak lenyomata a combomon -még a farmer anyagán keresztül is-, régi, elfeledésre szánt emlékeket szednek elő valahonnan az iktatóból. Tarkómon összefűzött ujjaim szorosabban fonódnak egymásba. -Biztos vagy te ebben? - Vigyorogva oldalba lököm, és csak akkor komorodom el némiképp, amikor érzékelem, hogy ujjai a normálisnál tovább időznek a combomon. Illetve, a combomtól egy kissé északabbra. Tenyeremmel lecsapok a kezére, ujjaim automatikusan kulcsolódnak rá az övéire a kézfején, hogy leemelhessem a lábamról. Halkan, fogaim között káromkodok egy sort, értetlenül pislogva az egész kialakult helyzeten, megpróbálva elvonatkoztatni a múltban történtektől, amikről csak halovány emlékképeim vannak, de azok úgy beleették magukat az agyamba, hogy a gumikalapács is kevés lenne, hogy kiverje onnan őket. Szemem sarkából követem végig a mozdulatát amivel közelebb férkőzik. Az egész mozdulatot annyira természetesen, annyira magától értetődően teszi, hogy már-már én is elhiszem, hogy ennek így kell történnie. Állkapcsom megfeszül, a gerincem mentén végigcikázó áramütés libabőrt képez mind a két karomon, beleborzongok a légvételeibe, amik a nyakamon csapódnak le, hogy aztán beigyák magukat a bőrömbe. Sóhajtva szorítom össze a fogaimat a plafon felé meredő szemeimmel együtt. Hozzá közelebb eső karomat kinyújtom felé, végigfuttatom a kanapé támlájának peremén, hogy aztán lejjebb eresztve, valahol a vállán landolhasson. Hallgatom a hosszabbnál hosszabb monológjait, a lelkesítőbeszédét, és... a rohadt életbe is! Fingom sincs, hogy mondtak-e már ezeknél szebbet valaha is nekem! -Ne hívd így! - Hangom dorgálónak tűnik, mégis elvigyorodom a megnevezésen. A varázspunci. Aki évek óta először képes volt elfeledtetni velem a történteket, azt hogy a lakótársam, a legjobb haverom talán nem is csak szimplán a haverom. -Hé-hé! Ha ez a gyerek akárcsak egyszer is a kezébe fog venni bagót vagy bármilyen drogot, itt megígérhetem neked, hogy nem lesz hosszú élete. Te meg majd járhatsz látogatni a börtönbe, és elhalmozhatsz mindenféle jó tanácsokkal, hogy hogy védhetem meg a seggemet egy esetleges erőszaktól. - Elröhögöm magam az egész kibaszottul lehetetlen helyzet abszurditásán, majd amikor rádöbbenek, hogy már most úgy viselkedek, mint egy apa figura -már ha azok így viselkednek, nem tudhatom, hiszen rohadtul nem volt előttem példa, akit követhetnék-, elkomorulok. Visszahúzom a kezemet a vállairól. Mind a kettőt az ölembe ejtem, és idegesen piszkálni kezdem a körmeimet mialatt az előttünk lévő terülj-terülj asztalkámmal, pontosabban, a rajta lévő megannyi tablettával, piás üveggel, csikkel szemezek. Minél tovább nézem őket, annál feszültebbé válok. Minél többet gondolok Moirára, arra az időre amikor hárman éltünk ebben a szar, lepukkant kis kégliben, annál világosabbá válik, hogy Pat és ő mennyire utálták egymást. A maguk furcsa módján. Az állandó versengés. Ki csinál pazarabb reggelit, ki főz finomabb kávét, ki ér oda hamarabb a hűtőhöz, hogy behűtött sört hozzon nekem... -Nem tudom, hogy készen állok-e erre az egészre. Hiszen... az életének az első... mit toom' én hány hónapjából teljesen kimaradtam. - Jelentéktelenül vállat vonok, úgy teszek mintha nem érdekelne, az igazság valójában az, hogy minél többet beszélünk róla, minél valóságosabbnak tűnik a létezése, annál feszültebbé, zavarodottabbá válok. Nem várhatom Patricktól a megoldást. Nem neki kell eldöntenie, hogy belevágok-e ebbe az egész szarba. Ez most csak is rajtam múlik. -Tudod mit, majom? A pöcsöm tele ezzel az itthon ücsörgéssel! Zúzzunk el valahova. Ott majd talán beszélek arról, hogy miért nem kérek segítséget. - Amilyen hirtelen kigondoltam, olyan hirtelen ugrok is fel a kanapéról. Néhány instabil másodpercig a fejemhez kell kapnom, hogy megálljon körülöttem a világ és kitisztuljon a kép valamelyest, de amint rendeződik a fejem, már tudom is, hogy mit kell tennem. Elbotorkálok a konyháig, magamhoz ölelem a kukát és a nappaliig meg sem állok vele, ahol aztán leteszem az asztalhoz, ahol aztán gondolkodás nélkül mindent belesöprök amit találok. Egy összetekert jointot azért megmentek. Nem eszik olyan forrón a kását! -Mit szólsz egy kikötős bulihoz? Vezetsz? Ha engem így elkapnak, biztos hogy nem fogom megúszni a börtön szexet. - A gondolatba egész testem beleborzong és már tapogatom is a zsebeimet, hogy aztán rátaláljak a slusszkulcsra, amit egy jól irányzott -nekem legalábbis annak tűnik-, mozdulattal Pat felé hajítok. Ajánlom, hogy elkapja! -És ha már a banda... amúgy... mit szólsz Elihez? - Vigyorgok teli pofával, mint az a bizonyos tejbe tök, és lévén, hogy már kora este van, nem mellesleg a víz mellett cidrisebb is a levegő, felveszem a bőrdzsekimet, indulásra készen.
El sem tudom képzelni, miféle baromsággal készül előállni, ahogy félig elhalt agysejtjeivel keresgéli a szavakat. Az esetek többségében akkor is elég nehéz követni a gondolatmenetét, ha éppen józan, így próbálom felkészíteni magam rá, hogy betépve bármi megtörténhet mellette, vádja mégis teljesen váratlanul ér. Rögtön arra gondolok, amit legutolsóként hoznék fel jelenleg, és aztán sietve lehűtöm magam, megpróbálom megtekerni a szavait, hátha én értettem rosszul, hátha ő gondol másra, de ahogy némi megbánással ejtené a témát, ismét elönt a pánik. Chace egy érzelmi analfabéta, mégis honnan rakná össze egymaga? És ha nem egymaga, akkor ki kotyogta el? Annyira leforráznak az érzelmek, hogy néma hebegésnél többre nem is futja hirtelen, csak az orrom alatt mormogom el türelmetlenül, rálegyintve: - Baromságokat beszélsz... - Mert hát azokat. Talán tényleg én értettem félre és valami teljesen mást próbált összebarkóbázni az imént. Szeretném hinni, hogy így van. Vigyora valahogy enyhíti azt a depis, feszült légkört, ami ránk telepedett, vagy csak a combján pihenő kezem miatt érzem magam nyugodtabbnak, mindenesetre egy egészen kicsit viszonzom a gesztust, reménykedve, hogy nem basztam el túlságosan köztünk semmit a hisztimmel. Nem veszem a lelkemre, mikor lepakolja a tenyerem a lábáról, sőt, egy pillanatra egészen beleremeg a vázam abba, ahogy kezével közrefogja az enyém. Hiába teltek el évek, még mindig jól emlékszem a hajamba maró, torkomra fogó és egészen homályfoltokba veszett helyeken érintő ujjaira a bőrömön, és nem hogy nem koptak az érzések, hanem azóta is ugyanolyan hévvel vágyom rá. Enyhe bűntudattal ejtem az ölembe a kezem, hogy aztán egészen más fronton ostromoljam. Felhúzom mindkét lábam a kanapéra, így egészen az oldalához kucorodhatok, szemérmetlenül veszi fel gerincem a törzse vonalát, és ahogy karját a vállam köré fonja, macskásan idomulok alá, kitöltve minden egyes rést köztünk. - Bocs - mondom, de az egész inkább úgy hangzik: de ha egyszer az..., és még csak nem is bánom. Én lennék az utolsó ember a bolygón, aki illetlenül beszélne egy nőről - kivéve, ha bántja a legjobb barátom. Akkor nincs az a szókészlet, ami ne lenne elég mocskos, hogy fegyvertáramul válasszam ellene. Meg aztán tutira volt abban valami varázslat, ahogy megbűvölte Chace-t. Egyetlen nő mellett sem maradt meg olyan sokáig, mint Moira mellett. - Azt ne hidd, hogy lesittelhetnek nélkülem. Ha te mész, megyek én is. Valakinek meg kell védenie a segged. - vigyorodom el, akaratlanul is vizualizálva lelki szemeim előtt az általa lefestett képet. Ki tudnám sajátítani. Egyértelművé tehetném a többi töltött patkány számára, hogy ő az én ribancom, és aki csak rá mer nézni, megjárja. Egyfajta fordított AU-t játszhatnánk le odabent, hiszen itt kint ő vigyáz rám állandó jelleggel, odabent meg én rá. Bakker, tényleg levetítettem egy többfejezetes fanfictiont a fejemben arról, hogyan tenném a szeretőmmé, ha lesittelnének, miközben élete legnagyobb problémáját vitatjuk? Beszélnem kéne egy pszichológussal. Arra eszmélek, hogy a páncélként körém boruló, erős és meleg védelme megszűnik a vállam körül. Az arcára pillantok, épp csak ellenőrzöm, ingadozó hangulata épp merre változik, majd visszahajtom a fejem a vállgödrénél előmelegített foltra és hagyom, hogy a csend leperegjen köztünk. Nem sürgetem, hogy megszólaljon és minden erőmmel igyekszem lenyelni az ingert, hogy megfogjam és megszorítsam a kezét. - Ühüm - duruzsolom szomorú együttérzéssel. Nem tudom, mit mondhatnék. Nincs beleszólásom a helyzetbe, nem az én tisztem eldönteni, akarja-e azt a gyereket vagy sem, habár megfogalmazódik bennem az az őrült ötlet, hogy ha ennyire bizonytalan a képességeiben, be kéne mutatnom az unokaöcsémnek... Timo amúgy is könnyen kijön az új arcokkal és nem is lehet sokkal idősebb Chace gy... Uhh, még gondolni is furcsa rá. Meg fogom szokni valaha? - Nem sürget senki - toldom még hozzá, ellenállva a kísértésnek, hogy vigasztalás gyanánt megpusziljam a vállát. A fizikai kontaktus sosem zavart kettőnk közt, amíg mindketten tudtuk, hogy vicc az egész, de ebben a komoly légkörben már egészen máshogyan hatott volna a közeledésem. A majom szó hallatán sértetten felhúzom az orrom, de aztán olyan hirtelen felpattan mellőlem, hogy elterülök mögötte a kanapén. Épp csak egy duzzogós, méltatlankodó "hé"-re futja, utána a hajamat rendezgetve felegyenesedem és figyelem, hogyan pörög át egyik helyiségből a másikba. Megmentem a telefonom, egy félig teleírt jegyzettömböt és egy törött számlapú karórát attól, hogy a többi szeméttel együtt a kukába söpörje, és közben próbálom kitalálni, vajon mennyire jó ötlet ilyen állapotban az utcára vinnem. - Oh, akkor egész nyugodtan vezess te. - A tőlem telhető leggonoszabb vigyoromat villantom rá, csak hogy érezze a törődést, és a kanapéról felkászálódva a farzsebembe gyűröm a mobilomat. Mielőtt érdemben reagálhatnék az ötletére, még előbb meg kell mentenem a bal szemgolyómat, amit majdnem kiver a hozzám vágott slusszkulccsal. - Jól van, bébi, akkor kikötő. De ha beleesel a vízbe, nem húzlak ki... Ott fogsz elsüllyedni, mint a Titanic. - Fenyegetőn meglóbálom felé a kulcsot. Túl sokat nem kell javítanom az öltözékemen, a vitánk ellenére meglepően szalonképes maradtam, bár azért besasszézok az előszobai tükör elé, hogy rendbe tegyem a hajam, ami annyit tesz, hogy vagy ötszázszor átfésülöm az ujjaimmal, míg a legutolsó hajszál is a helyére kerül végre. A kérdése eközben ér, a tükörben pillantok hátra rá, keresem annak sarkában a vigyorgó képét. Vonásaim elmélyülnek, nem mondanám, hogy elkomorodom, hiszen nem tesz depissé a téma, de érezhetően megfontoltabbá válok a szóhasználatomat illetően. - Látszik rajta, hogy tényleg jót akar nekünk és hogy tudja, mit csinál. Nem tudom, nem próbál-e túl rövid pórázon fogni minket már rögtön az elején... De talán pont az ő módszerei hiányoztak eddig, hogy kitörjünk. - Úgy-ahogy megelégszem a válasz politikai korrektségével. Nem tértem ki arra a roppant irritáló tényre, hogyan pezsegnek a hormonok kettejük közt, vagy mennyire letörölném azt a bamba vigyort legjobb lakótársam képéről. Az öklömmel. Vagy a térdemmel. Vagy a számmal... Elégedetlen pillantást vetek a tükörképemre, mintha a nő említése elrontotta volna az egész összképet. - És te... Mit szólsz Elihez? - Olyan befosott hangon vakkantom oda, hogy a tükörképem hitetlenkedéssel és megvetéssel mered rám. Inkább megkockáztatom azt, hogy egy-egy hajszál esetleg kilóg a kupacból, de nem tudom tovább bámulni magam, elfordulok a tükörtől és indulásra készen a kilincs után kapok. Bevárom, ha jön, mert hallani akarom a választ, közben pedig mégsem... Hülye egy dolog ez. - Jól kijöttök. - Féltékenység és birtoklás, ugyanaz a régi lemez újra és újra. A vállam felett sandítok rá, és mivel nem bízom benne, hogy rendesen bezárja az ajtót, a folyosóra kilépve megvárom, hogy csukódjon utána, aztán bezárom én. Még ha tudja is, merre kell menni, akkor is első dolgom megragadni a vállát és a helyes irányba tolni, hogy a lehető legrövidebb úton leérhessünk a kocsihoz és betessékelhessem az anyósülésre, még véletlenül sem mulasztva el az alkalmat, hogy én magam csatoljam be a biztonsági övét.
Ladies and Gents, this is the moment you've waiting for!
Asszem' soha nem akartam igazán egy gagyogó koloncot a nyakamba, aki komoly költségekkel jár. Olyan, mint egy kiskutya. Mind a kettőt hordanod kell oltásra, eteted őket, orvoshoz kell cígölnöd mindegyiket, ha betegek. És ez még nem minden! Mondaná az a német szemüveges vén fószer a milliókat érő Colgate vigyorával abban a hajnali teleshoppos műsorban, amiben mindig mást akar a gyanútlan, részegen hazaesett nézői nyakába varrni. Hol kutyasampon, hol radioaktív rizsfőző meg ilyen szarságok. Visszatérve a lényegre. Nem elég, hogy azon kell izgulnod minden hónapban legalább egyszer, hogy most vajon milyen ebolát kapott el a kölyök, életed végéig felelős vagy érte, azért mert egyetlen egy alkalommal hibáztál, és elfelejtetted azt a kurva óvszert. S minek után csak lazán vállat vontál, négykézláb csaholva a csajod előtt, hogy: Naaa, csak a hegyééét! Észre se veszed, máris az életed részévé válik egy kúszó-mászó kakiszörny, aki a te génállományodat örökölte, te meg csak ülsz betépve a rongyos kanapédon -jobban mondva, a párnák közül kiálló rugók egyikében-, hogy újra és újra az elcseszett életeden filozofálj. Na meg azon is, hogy arra az esetre, ha börtönbe kerülnél, gyártanak-e olyan erényövet, ami kifejezetten az ánusznyílás védelmét célozza. Meg kicsit talán azon is, hogy mennyire megnyugtató most itt ülni vele a kanapén, a teljes megsemmisülésben, egy percig nem foglalkozva azzal, hogy mi lesz holnap, vagy azután, vagy az elkövetkezendő ötven évben. Érezni ahogy ezzel a golyófejével ránehezedik a vállamra, lélegzetvételeit magába szippantja a lúdbőrtől kipattogott nyakam, és eltárolja, hogy aztán később, amikor szükségem lesz rá, újra feleleveníthessem. Mert ez történik, nem igaz? Állandóan, napról napra, éjszakáról éjszakára, amikor egyedül maradok a cseppet sem józan gondolataimmal, valahogy mindig felbukkan az Ő arca is, és onnantól kezdve game over! Egyszerűen képtelen vagyok kikeveredni abból a vad, fullasztó örvényből amibe magával ránt engem is. -Meglep, ha azt mondom, nem akarom tudni, milyen praktikáid vannak a seggem oltalmazására? - Lustán, rekedten felröhögök. Akarva-akaratlanul azon vagyok, hogy eltereljem a figyelmemet róla, a fejemben esőtáncot járó mocskos, kibaszottul mocskos, szégyellnivaló, kimondhatatlan gondolatokról. Ennek rendje, s módja szerint, mint egy égi áldás, bevillan a gondolat, hogy zúzzunk el itthonról. Ha tovább kell ebben a szaros kis patkánylyukban maradnom vele, ilyen intim közelségbe, szálanként fogom kitépkedni a szemöldökömet! Na, nem mintha az újabb felállás jobb lenne. Ahogyan a tükör előtt igazgatja a ruháját a hajával együtt, mint valami igazi sznob fürdős kurva. A seggén pont úgy feszül a sztreccs farmer ahogy az enyémen sose fog. Mégis szemrevaló a látvány. Már hogyne lenne az? Ennél már csak az lenne szembetűnőbb, ha "Ide célozz!" neon betűkkel ki lenne világítva. Éppen csak egy másodperc erejéig kalandozik el mindig kicsapongó, vöröslő tekintetem az említett testtájéka felé, hogy legközelebb már a tükörképével nézhessek farkasszemet. Féloldalas vigyorom, a mozdulat amivel beharapom feldagadt, kiszáradt számszélét, nagyjából mindent elárul. Még annál is többet. Tudom, hogy fúj Elire. Hogy ha nem ő lenne a menedzserünk, már rég belefojtotta volna egy kanál vízbe.Ez az egész valami beteges oknál fogva furcsa elégedettséggel tölt el. -Egy; A lófaszt! Te lennél az első, aki utánam ugrana! Eli pedig... - Tartok némi szünetet, ez idő alatt mindent lesöprök az asztalról, ami később még jól jöhet. -Ő, nos... rohadt jó fej! A maga különc, egy kicsit hiperaktív és irányító módján. Én csak... egyszerűen annyira kurva jó érzés, hogy végre tartunk valamerre, érted? - Bénán gesztikulálok a jómagamat is teljesen váratlanul érő őszinteségi rohamom közben, mialatt Pat az ajtó felé terelget. Hallom ahogyan kattan a kulcs a zárban, de én csak folytatom. -Hogy megmutathatjuk a szemét rosszakaróinknak, hogy végre elértük a célunkat. Játszani akarok az embereknek, érted? Azt akarom, hogy... hogy a zenénken keresztül kapcsolatot teremthessünk velük. Vágod? - Egyik tenyeremmel megtámasztom a liftet. Lehajtott fejjel, összeszorított szemekkel és fogakkal igyekszem rendet tenni a fejemben. Amikor be vagyok tépve, általában ilyen és ehhez hasonló magasröptű bölcseletek jönnek ki a számon. Nem tudok nekik parancsolni. Egyszerűen csak fogják magukat, és huss, csak úgy kitörnek. Veszélyes ez az állapot. Nagyon is. -Gyere már te fos... - Mormogom félhangosan, beleöklelve a felvonó rozoga, rozsdamarta ajtajába, és mintha csak meghallotta volna hőn áhított kívánságomat, váratlanul nyikorogva kinyílik előttünk az összegraffitizett, törött tükrű liftajtó. Nincs az az isten, hogy gyalogoljak! A lehető legmesszebb állok meg tőle, hátammal megtámasztva tükörképemet, kezemet zsebeim legmélyébe fúrva. Tekintetem kopott cipőorrom és a képe között cikázik. -Jól nézel ki. - Alighogy kimondom, már vissza is szívnám, ha ez lehetséges volna. De mivel ez kvázi lehetetlen, így gondolatban az afrikai törzsek bevett szokásainak megfelelően, a lehető legkegyetlenebb módokon kasztrálom magam. -Baszki. Mármint... tök jól összefoltozták a képedet. Tudod, a múltkori után. Már alig látszanak a varratok helyei. - Bénán taperolom a képemet, mintha magamon akarnám szemléltetni Pat hegeit, amik valószínűleg soha a büdös életben nem fognak nyomtalanul begyógyulni már. -Ha kiértünk a városból, nyomhatod neki. Mostanában sok a zsernyák a környéken. - Köpöm keserű szájízzel amint leérünk az utcára, ezzel mintegy elterelve mindkettőnk figyelmét az előbbi kínos liftes szituációról. Sóvárogva lépek a verda mellé, az útszélére hajítva a szélvédőről egy újabb Miki csomagot. Érdes ujjaimat finoman végigsimítom a kocsi oldalán, mintha csak egy szűz puncit érintenék, és mivel szánt szándékom nem megrontani az első adandó alkalommal, hagyom, hogy ezennel Pat nyisson ajtót előttem. Ő minden bizonnyal gyengédebb. -Mit tökölsz ennyit? Induljunk már! - Fejemet nekivetem a támlának, magamba szívva és elraktározva a jelen szituációt is, a mozdulatot amivel behajol a kocsiba, hogy bekösse az övemet. Egyik öklömet lágyékomra szorítom mintha ezzel elrejthetném a nyilvánvalót, míg másik kezem ujjai hajába túrnak, hogy összekócolhassák tökéletesen beállított tincseit. -A szabályok ugyanazok. Én választom a zenét! - Felröhögök, engedem, hogy tincsei kicsússzanak ujjaim közül, és ha indulunk, már kotrok is elő dzsekim belső zsebéből egy-egy szál cigit, egyiket begyűrve az ő szájába, míg a másikat az én ajkaim közé szorítom. Bekapcsolom a jó öreg, őskorból itt maradt CD lejátszós magnót amiben egy rongyosra hallgatott Nirvana lemez lapul. Pillanatokon belül felcsendül a mindenki által ismert szám, amitől azonnal felforr a vérem. A bagót fogsoraim közé szorítom, egyik lábammal dobolni kezdem az ismerős ütemet, miközben vadul lég gitározok, fejemet gondatlanul rázva a frissítő menetszélben. -Úgy vezetsz, mint egy lány, taposs bele! - Karjaimat feltartom, fejemet hátra vetem az ülésnek, és élvezem a szabadságot, ahogyan Kurt Cobain hangjába bújva felrázza a nyugodni készülő várost.
Újra és újra megnevettet az ártatlanságával. A nagy nőcsábász, akinek rá sem kell igazán néznie egy csajra, hogy az már előtte térdeljen, rögtön szűz pinává változik, amint veszélyben érzi hátsó fronton magát. Én meg mint valami mocsok hímringyófuttató, sokatsejtetőn vigyorgok rá, remélve, sikerül a legperverzebb és legvadabb képeket életre keltenem a fejében. Vagy legalább csak pár ötletet azok közül, melyek az enyémen futnak át, ha a feneke védelméről van szó. - Elmondani nem is lenne olyan jó. De bármikor szívesen megmutatok párat, csak szólj - toldom meg a felajánlást egy kacsintással, hogy ha eddig még nem jött volna zavarba, vagy nem tört volna rá a hányinger, most legalább fintorogjon egy kicsit. Aranyos, mikor pánikol. Már csak abba kéne beletörődnöm, hogy amíg ő lerázza magáról a viccet és tovább lép, én padlót fogok a benne elrejtett igazságoktól. - ...de először hagynálak fuldokolni... - mormogom sértetten az orrom alatt, mert egyrészt néha bánt, hogy ilyen jól ismer (egyből lelő minden vicces túlzást és nagyzolást, amivel előállok), másrészt meg épp fontos témát hozott fel, aminek nem akarok lemaradni a válaszáról. Mármint nem Eli a fontos. Vagyis de, Eli nagyon is fontos a karrierünk szempontjából, de más értelemben meg a legkevésbé sem fontos... Légyszi, ne legyen az! Csak azért nem kapok menten infarktust a Chace által ráaggatott jelzőtől, mert utána rögtön a bandára tereli a témát. Igen, helyes, tartsd a banda érdekeit szem előtt, a farkad meg jó mélyen a nadrágodban! Mindezt olyan jól csinálja, hogy mire a lifthez érünk, a szőke perszónának a létezéséről is elfeledkezem, Chace monológjába bolondulva bámulom őt tökig szerelmesen és emlékeztetem magam, hogy ez volt a legelső dolgok egyike, ami a tetkóin meg a szemén túl megfogott benne. Ez az elhivatottság és szenvedély. És mivel most úgyis csukva a szeme, még csak nem is zavartatom magam, amiért szemérmetlenül megbámulom őt. - Hű, hát ettől biztos gyorsabban... - gúnyolódnék, de a következő pillanatban belecsippan a monológomba a lift, amitől egy pillanatra lefagyok, aztán csak bosszúsan felsóhajtok. - Pukkadj meg... - Tüntetőleg bevonulok a liftbe, rányomok a földszint gombot jelölő F-re, aztán a tükör Chace által meghagyott csücskében igazgatni kezdem a hajam, mert soha nem győzödhetünk meg róla elégszer, hogy biztosan jól áll-e. A bókja ekkor ér. Kicsit úgy nézek rá, mintha megőrült volna, és nem azért, mert ne tudnám magamról, hogy jól nézek ki, hanem mert sosem hittem volna, hogy ez a mondat valaha elhagyja Chace száját, ha nem őszinte csodálatból egy gitárra vagy kényszerből egy nőre mondja. Persze rögtön mentegetőzni kezd, félreértésnek nem lehet helye köztünk, főleg, ha épp a férfiasságát kérdőjelezné meg, ami letörli a meglepettséget az arcomról és odavarázsol egy halvány, elnéző mosolyt. Nyilván a képemre értette. Mit vártam, a seggemet dicséri? - Kösz. - Egy darabig még fürkészem, mielőtt visszapillantanék a tükörképemre és folytatnám a hajam rendezgetését. - Te is jól nézel ki. - Többször azonban már nem nézek rá, hogy egyértelműsítsem, pontosan mire is céloztam. Az utcára lépve mélyen magamba szívom a friss levegőt és kinyújtózom a sötétbe borult ég felé, míg a kocsihoz érünk. - Ennyire nem bírod ki karácsonyig? - Persze, értem én, hogy rohadt sokat számít az az öt perc, amit a gyorshajtással megspórolunk, ám a félresöpört vörös csomag láttán nem hiszem, hogy kockáztatni kéne a következőt. Ha már lesöpri, én felveszem és bevágom a hátsó ülésre, mert ezek a szarok csak jobban visszaütnek, ha hanyagolják őket. Magamban elkönyvelem, hogy titokban befizetem majd a szüleim pénzéből, nem kell róla tudnia se Chace-nek, sem az öregemnek, aztán nekilátok az övvel bíbelődni. Hazudnék, ha azt mondanám, berozsdásodott a lyukérzékem... Egyetlen hibátlan csuklómozdulattal megoldhatnám az egészet, mégis elbíbelődök vele, mert jól esik ilyen közel lenni Chace-hez, érezni az illatát, a leheletét, ami a bőrömet cirógatja. Oké, nem valami virágillatú jelenleg, de hozzá tartozik. Egészen addig élvezem ezt a helyzetet, míg össze nem túrja az immáron lassan negyed órája tökéletesítgetett frizurámat. - Héé, te pöcs! - visítom hisztis picsa hangon, mégis valahogy elnevetem a végét, ahogy szabadulni próbálok mocskos mancsa alól. Ahhoz mocskos, hogy így érintse a séróm! Persze egyből más lenne a helyzet, ha mi is más helyzetben lennénk... - Dugd fel magadnak a rádiód! - Szándékosan a combhajlatán támaszkodom meg, onnan veszek lendületet, hogy kimásszak a kocsiból. Ujjaimmal megpöckölöm a kupacot a nadrágján, mielőtt elhúznám tőle a kezem, aztán rávágom az ajtót, csak hogy érezze a törődést, még egyszer azért nyelvet öltve rá az ajtó felett. Puffogva kerülöm meg a motorháztetőt, ezúttal már nem bajlódom annyit a hajammal, sietve hátrafésülöm párszor az ujjaimmal, aztán mellé huppanok, klikkel az övem és felbőg alattunk a motor. Kissé kelletlenül, de elfogadom a cigit, és mire magunk mögött hagyjuk az első mérföldet és Kurt hangja is megtölti az utcát, amerre haladunk, egészen helyreáll a lelki békém. - Nem ültél még a nővérem mellett, sem Eli mellett, ha ilyen szexista kijelentéseid vannak. - félrefújom a füstöt, lehamuzom a csikket, mielőtt újra a számba venném. Lopva sandítok rá oldalra, kinevetem a látványt. Az öröme átragad rám is, a fejemet rázom, a kormányon dobolom az ütemet. - Hello, hello, hello, how low! Hello, hello, hello, how low, hello, hello, hello, how low~ - Hátravetett fejjel énekelem bele az éjszakába, aztán Chace arcába. Nehéz eldönteni, az utat figyelem-e inkább, vagy őt. A pillantásom kettejük közt ingázik, mintha rajta lelné inkább fókuszpontját, ám felelősségtudatom nem hagy túlságosan elkalandozni. Amint bemelegedtek a hangszálaim, esélytelen, hogy csendben maradjak, bármilyen számot is választ rögtönzött hangmesterünk következőnek, azt ugyanúgy végigtombolom, menet közben eloltva-pöckölve a cigarettát. Már a kikötő közelében járunk, amikor a Lithium szól, és én nagyon élem. - I like it, I'm not gonna crack. I miss you, I'm not gonna crack! I love you, ... - Némán formálják csak ajkaim a folytatást, elrévedve egy pillanatra a mellettem ülő profilján, aztán köszörülök a torkomon és a kormányt megmarkolva az útra pillantok. Úgy teszek, mint akit lefoglal a parkolóhely keresése, pedig aztán megállok az első szabályosnak tűnő helyen. Kicsatolom mindkettőnk övét kb. ugyanazzal a mozdulattal, mielőtt kiszállnék és zsebre vágnám a slusszkulcsot. Sietve megkerülöm a kocsit, nehogy túl messzire jusson tőle, és amint beérem őt, már szökkenek is mögé, a vállára csimpaszkodom és felugrok a hátára. Lábaim a dereka köré tekerem és jó nagyot yeehaw-zok a feje felett, ami végül röhögésbe és bősz kapaszkodásba csap át, karjaim a nyaka köré fonva, hogy ha már esnem kell, essen velem ő is, de ha elkerülhető, igyekszem a hátán maradni.
Ladies and Gents, this is the moment you've waiting for!
Az ő szájából hallani azt, hogy Jól nézel ki olyan egyszerű és mindennapos dolog, hogy jobbára az embernek fel sem tűnik. Pat mindenkire és mindenre csípőből oda tudja vágni az ezer wattos tic-tac vigyorával ezt az elenyésző bókot, nem is törődve azzal, hogy talán nem mindig van igaza. Ha a forró betonon szétkent, olvadozó kutya szarnak lennének valódi, emberi érzései és ennyitől jobb kedvre derülne, biztos vagyok benne, hogy ahhoz is lenne egy-két kedves szava. Még akkor is, ha nem sokkal azelőtt taposta telibe, és kente végig a fehér Conversén. Mert Byers ilyen! A maga furcsa módján törődik az emberekkel, másokkal, nemtől, rassztól függetlenül. A nyakamat tenném rá, hogy ezért szerepelek még mindig azon kiváltságos listáján, aminek a neve: A kibaszottul elcseszett haverjaim. Mégis valamiféle furcsa elégedettséggel töltenek el a hallottak. Bizsergetően, mint a villámcsapás, fut végig a gerincemen, libabőrt hagyva maga után. A ruha, mint a csiszoló papír, feszül neki. Kínzó, vallató érzés ez, a jóleső fajtából. Szakadt conversem kopott, retkes orráról felé sandítok, ezennel nem tanúsítva semmiféle ellenállást amikor egyik rendezetlen, félhosszú fekete tincsem a szemembe lóg. Nyelvem hegyével megpöckölöm az alsó ajkamba mélyedő fekete karikát, hogy ez alatt újra végig mérhessem tetőtől talpig. A feszülő, koptatott farmerját, azt a rohadtul ízléstelen ingét, amit egyszer részegen tuti telibe fogok okádni, a tökéletes szögbe rendezett séróját, hogy aztán összesítve a látottakat, rákacsintsak. Pont úgy ahogyan józanul soha nem tenném. Ezenkívül van még persze számtalan dolog a listán, amit józanul nem tennék meg. Nem söpörném a lakásban fellelhető összes kábszit a kukába, nem beszélnék úgy a gyerekemről, mintha az tényleg érdekelne, és valóban az enyém lenne, és nem fantáziálnék róla olyan mocskos dolgokat, amik megérdemelnek minimum egy agykisütést. A piros Miki csomit viszont ugyanúgy behajítanám az út kellős közepére. -Én se toom' mi folyik itt. - Hogy művészi alakításom még hihetőbb legyen, a karjaimat is széttárom a csípőim mellett, ártatlanul megvonom a vállaimat, míg végül kezeim petyhüdten visszacsapódnak a combjaim mellé. -Santa papa biztos elnézte a naptárat, vagy annyi melója lesz az idén, hogy úgy gondolta, a nyár vége ideális az olyan féleszű faszparasztok megajándékozására, mint amilyen én is vagyok. - Keserűen elvigyorodom, mindehhez grátiszban még egy kárörvendő röhögés is jár. 2in1 akció. Kihagyhatatlan! -Vaaagy...! - Mint akinek a több évtizedes sötétség után pislákoló villanykörte gyúlt a fejében, rábökök mutatóujjammal, szemöldökeimet duck tape-val rögzítve valahol a homlokom közepén. -Az a rohadt kis genya fartúró főbérlő még mindig nem intézte el azt a kurva parkoló kártyát. Pedig minden alkalommal szólok neki, amikor jön, hogy kicsaholja a lakbért, és szemrevételezze, hogy egyben van-e még a lakás. - Már-már számon kérően, egy kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy vádlóan vágom hozzá mindezt az enyémmel ellentétben tökéletesen belőtt, hat flakonnyi hajlakkal és zselével korrigált Elvis sérójához. Amit Eli imádna. -Nem tudom, nem is akarom tudni, hogy az elmaradt lakbérért cserébe miféle honoráriumot szoktál felajánlani neki, de csinálhatnád kicsit...jobban. - Fintorogva köpdösöm a képébe a véleményemet, amit jobb lett volna, ha megtartok magamnak, de a látszatot fenn kell tartani, miszerint, továbbra sem érdekel, hogy hol, kitől és milyen kankót szed össze, na és persze az a rohadt őszinte pofám! Az az, amit soha nem tudok rövid pórázon tartani -Bocs! - Lehajtott fejjel, már-már azt is mondhatnánk, hogy a hangszínem a tapló, ordenáré stílustól inkább a bűnbánó felé közelít, bár mindezt igen nehéz előadni amikor pár másodperce a keze még a gatyám egy olyan pontját érintette, ahova én is ritkán nyúlok. Mindenesetre, nem lehet olyan nagy a gáz. Vagy egyszerűen csak hozzászokott már a pokróc stílusomhoz, ezt a megjegyzésemet is elzárta egy befőttes üvegbe a többi mellé, és feltette a polcra. Felröhögök csupaszív, kedveskedő becézésén, és már bömböl is max hangerőn Kurt Cobain, a vasparipa tekintélyt követelve suhan alattunk. Cobain üvölt, én is üvöltök, a hűvös menetszél lassan minden kábulatot kiűz zavaros agyamból. -Nem mutattál még be a nővérednek, esélytelen, hogy bármikor is furikázhattam volna vele. Ez az egyik. A másik meg. Te ültél már egy járgányban Elivel?! Te kis rohadék! - Fennhangon röhögök bele az előttünk elterülő alkonyatba és izomból vállon is veregetem, hogy aztán újra vele együtt bömbölhessem a világsikerű refrént, ami után egy egészen más hangvételű, a Nirvana különc módján, rapszodikusabb szám vehesse kezdetét. Balommal kikönyökölök a lehúzott ablak peremére, hallgatom ahogy Pat és az énekes hangja egybe olvad, s amint értelmezem a dalszöveget, amit csak némán tátogok bele a visszapillantótükörbe, keserűen elmosolyodom. Tekintetem megragad az ujjaim közé szorított, parázsló végű csikken és legközelebb már csak akkor eszmélek fel, amikor a motor elhalkul alattunk, és megállunk. Hallom ahogy kattan a biztonsági övem, és egyszerre megcsapja az orromat a sós víz frissítő, józanító illata. Ennyi pont elég is arra, hogy kicsit helyre pofozzam magam. A következő pillanatban már a kocsi mellett állok -persze, csak egész finoman csukva be az ajtót, nem ám úgy, mint a retyót szokás-, biztosra megyek, hogy a tetőablakok fel vannak húzva, a kocsi tényleg lezárt-e. Kicsit szarakszik az elektronikája mostanság. Majd megnézetem valami szakival. Ha lesz rá elég lém. -Ismered a szabályokat! Ha valami kemény és oda nem illő befúrja magát a csigolyáim közé, ledoblak mint a hátas ló! - A mihez tartás végett azért ismertetem a játékszabályokat, hogy aztán két térde alá nyúlva cipelhessem, előtte még dobva is rajta egyet a biztosabb fogás érdekében. Többet biztos nem zsarolok meg egy orvost sem! -Szerinted hideg ilyenkor a víz? - Ártatlannak tűnő kérdés egy koránt sem ártatlan embertől. A kikötő teljesen kihalt. Néhány sirályon kívül más társaságunk nem igazán lesz ma estére ahogy elnézem. Zene füleimnek ahogy a nagyobb hullámok nekicsapódnak a betonoszlopoknak. Még az olyan érzéketlen vadbarom is, mint jómagam, lenyűgözve nézem ahogyan a nap utolsó sugarai lángba borítják előttünk a várost a hullámokkal együtt. Olyan közel állok a kikötő pereméhez, hogy cipőim elnyűtt orrai a víz fölött taposnak a semmiben. -Nagy levegőőőő! - Rikkantom váratlanul, mint derült égből villámcsapás, belerondítva ezzel az idilli csendbe, és ha akad némi esze, még kipakolja a zsebeit mielőtt a vízbe csapódnánk, mint Mobydick. Mert nincs az a pénz, hogy ő kimaradjon a buliból. Ha én ugrom, ugrik ő is! Ez erről szól.
Néha az az érzésem, Chace játszik velem és az érzéseimmel, sőt, szeret játszani velem és az érzéseimmel, ami így x év után elég béna megállapítás, hiszen a vak számára is nyilvánvaló lenne, hogy tényleg így van. Ami a leginkább elkeserítő ebben, hogy rendre bedőlök neki. Most sem tudom, hova meneküljek a kacsintása elől, ha a liftnek lenne ablaka, már rég a liftaknába vetettem volna magam zavaromban, így viszont kénytelen vagyok előadni előtte a szende szüzet. Ő az egyetlen srác, aki képes előhozni belőlem, ami igazán nagy szó lepedőakrobata pályafutásomat tekintve. És ami a legszebb az egészben, hogy a következő pillanatban meg már ismét belefojtanám egy kanál vízbe. Épp csak egy szúrós pillantást vetek rá, nonverbálisan üzenve: ne beszélj már így magadról!, mert ha én teszem, az rendben van, de sem tőle, sem másoktól nem szeretem. Igaz, hogy róla van szó, de én nem szeretem, innentől pedig vita lezárva. Szemöldököm a magasba szalad, ahogy közli, hogy szar hímringyó vagyok, mert nem sikerült még kikurvulnom a főbérlőnktől a saját parkolóhelyet. Először el sem akarom hinni, hogy jól dekódoltam az üzenetet, így csak meglepetten pislogok rá, ami aztán unottá és igencsak dorgáló hunyorgássá válik. - Még egy, és tudni fogod, mert rajtad prezentálom. - Baszd meg magad vagy én foglak, hangzana ordináré stílusban, de ennél azért kifinomultabb vagyok, már amíg fel nem bőg alattunk az autó. Önelégülten vigyorgok azon, hol és hogyan kerültem be Eli kocsijába egészen addig, míg bele nem öklöz a vállamba. - Ouch! - Halk szisszenéssel átdörgölöm a sajgó pontot, megrovó pillantást vetve rá, ami aztán nevetésbe és újabb karaoke-ba csap át. Életem végéig el tudnék így lenni vele, meg Kurt Cobainnal a kihalt utakon, a gyorsuló km/óra felett. - Nyalogatni szabad? - bújok bele a tarkójába mocskosul szemérmetlen módon, de hát olyan ritka alkalmak egyike, mikor cipel, hülye lennék nem kihasználni. Kérdését hallva kérdőn hümmentek, hogy aztán egy pillanattal később elkaphassam a gondolatmenetét. - Jaj, ne. - Túl jól ismerem ezt a hülyét ahhoz, hogy tudjam, nem tudományos okokból érdekli a víz hőmérséklete. - Chace. - figyelmeztetem, ahogy vészesen közel áll meg a vízhez, de már ürítem is ki a zsebeim, a slusszkulcs és a telefonom mind a mólón kötnek ki, hogy amikor elrikkantja magát, már csak üvöltenem kelljen, miközben a kellemetlenül hideg és... Nos... Vizes vízbe csobbanunk. Még abban sem vagyok biztos, hogy élve feljutok a felszínre, az első gondolatom mégis az, hogy ha ezt túlélem, őt biztosan ki fogom nyírni. Ennek előkészületeként úgy tolom fel magam, hogy róla veszek lendületet és a fejénél fogva mélyebbre nyomom. - A hajaaamm.... - nyafogok két prüszkölés között, lelapult sérómat és teljesen ázott ruháimat siratva. - Úgy nézek ki, mint egy ázott pincsi. És befagynak a heréim! - Ez utóbbival köszöntöm, ahogy ő is a felszínre ér, és kedvességből még felé is locsolok egy nagy adag vizet. - Ez lesz a következő dal, amit rólad írok. Befagy tőled a herém. Óda Chace Bryanhez. - Neki bezzeg jól áll a víz, hogy rohadna meg! Csak még szexibbnek tűnik. Ha nagyon akarnék, tényleg tudnék most dalt írni róla, de nem herékről, és ez természetesen egyedül az ő hibája. Bármennyire is duzzogok előtte, próbálok közel maradni hozzá és ügyelni rá, hogy ne haljon meg - ne így, ne a hullámok által. Talán kicsit túlzásba is viszem, mert annyira közel húzódom hozzá hátulról, hogy ismét körbe tudjam fogni a karjaimmal a nyakát. Mint a parton, úgy most is a dereka köré fonom a lábam. - Rímel egyáltalán valami a herére? - kezdek el filozofálgatni, ha nem rúgott még le magáról, akkor őt ölelgetve. - Gyere. Gyere-here. Teve? Teve-h... Fujj! - belenevetek a fülébe, mintha ez lenne a legviccesebb dolog, amit az elmúlt héten hallottam.
Kezdőlap
A tegnap estém elég kaotikusra sikeredett. Délelőtt állásinterjú nevű kínos, bájolgós szarságon voltam abban a kimondhatatlanul gusztustalan nevű hangszerész üzletben. Mióta a józanságomat állandóan megkérdőjelezvén kirúgtak abból az amatőr színházból, aminek az állandó helyszíne valami bérelt, dohos pince volt, és ahol mint hangosító, folytattam áldásos tevékenységemet, nem sikerült olyan munkát találnom ami úgy igazán a kezemre állt volna. Ronnie unszolására elmentem abba a gyorskajáldába egy próba napra, de munkakezdés után két órával -ami igazából egyre redukálódott a majdnem egy órás késésemnek köszönhetően-, illedelmesen megköszönték a munkámat, és hazaküldtek. Szarok én rá, hogy a nagy pofájú újgazdag kis köcsög, aki apuci ferrarijával furikázik, dupla sajtot kért a kikúrt szendvicsébe! Amibe aztán a dupla sajt mellé egyéb plusz, extra hozzávaló is került... Tehát nem volt túl hosszú az ottani pályafutásom, valamiért van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezen a helyen sem leszek tuti befutó, a főnök picsával már most nem egyezünk, de ha egy hónapig kibírom, az is valami! Így hozzá tudok végre én is járulni egy kicsiben a lakbérhez, és legalább egy hónapig megkímélem Patrick ánuszát a főbérlőnktől. Remélem még nem késő, és nem nőtték be a karfiolok! Magasröptű elmélkedéseimből ideje lenne visszakanyarodni a tegnap estémhez. Nem is értem, miért beszélem meg magammal, hogy mi a gyíkom történt. Ott voltam, első kézből értesültem az eseményekről! Lehet, hogy ez a sok összepancsolt szar amit naponta -de ha naponta nem is, hetente biztos-, felszipuzok az orromba, tényleg komoly személyiségzavart fog okozni? 
Teljes kábulatban, már-már megsemmisülve nézem a konzerves dobozban sercegő csikkeket. Az utolsókat rúgják, de a végük még mindig fel-felizzik. Mintha még mindig küzdenének. Velem ellentétben. Én már nem küzdök. Már nem akarok belemenni gyerekes magyarázkodásokba, vagy légből kapott hazugságokba. Szarul hazudok. Rögtön belebuknék. Sokszor arra is nehezemre esik visszagondolni, hogy tegnap mi történt. Na meg egyébként is. Miért akarnék hazudni Patnek? Pont neki? Most sem hazudtam. Csak egyszerűen nem beszéltem Moiráról, a gyerekről. Mégis hogy várhatta el, hogy az első adandó alkalommal elmenjünk az Ikeába bevásárolni, kifessük a nem létező gyerekszobát, hogy aztán együtt neveljük fel a kölyköt, orvul neki menve a kertvárosi, törvénybe foglalt családi modellnek?! Hiszen úgy tettem, mintha nem is létezne. Mintha valahol New Yorkban, egy kacsalábon forgó palotában nem élne egy kölyök, akiben szerencsétlenül tovább örökítettem a csapnivaló génjeimet. Akinek az anyja egy szívtelen, de mindennél szebb dög, a nevelőapja -vagy bánja a tököm, hogy minek nevezzük, én leginkább faszfejnek szólítanám-, pedig egy pénzes...őőő... faszfej. Az apja... mármint, az igazi apja, a nemzője pedig egy drogfüggő nincstelen, suttyó senkiházi, akiből semmi haszna nincs a társadalomnak és úgy sac-per kábé egyik napról a másikra tengődik, nem gondolva a jövőjére, vagy éppen annak a merő véletlenségből elpotyogtatott pulyának a jövőjére, aki jobb gyerekkort érdemel, mint amilyen anno az apjának is jutott. Mármint, annak az apjának akihez genetikailag több köze van, mint mondjuk érzelmileg... Kezdek összezavarodni. Ez az egész utódnemzős szarság jobban üt, mint az a cucc amivel éjszaka az a kis riherongy megkínált. 