- Aztisnyalnám... - motyogom bele a tarkójába pont azzal a hangerővel, amiről egyikünk sem tudja eldönteni, hogy túl halk ahhoz, hogy meghallja, vagy nem eléggé halk ahhoz, hogy ne hallja meg. Valahol a határon libeg, mint minden más dolog kettőnkkel kapcsolatban. A megjegyzését meg már nem is kommentelem, csak magamban jegyzem meg epésen, hogy még szép, hogy jó ötlet volt menteni mindent a zsebemből, ő ugyanis sosem törődik a károkkal, amiket egy-egy őrült ötletével okozhat, nincs semmiféle damage control, így hát nekem kell mindig egy lépéssel előtte járnom, nekem kell akkor is józannak maradnom, ha épp fejjel ugrok vele együtt bármilyen baromságba. Vagy jelen esetbe a rohadt hideg hullámok közé.
- Légy hálás, hogy csak majdnem! - vetem oda duzzogva, de aztán nem bírom ki, csak utat tör a képemen egy széles, kaján vigyor. Chace néha annyira dilis, hogy képtelen vagyok rá sokáig haragudni és nem vele együtt sodródni. Pedig a hidegtől kellemetlenül zsibbadnak, feszülnek az izmaim, ráadásul a teljes outfitem tönkre ment, és hogy fogunk így egyébként beülni a kocsijába? A józanító gondolataimat mégis elnyomja a dopamin és a játék iránti szenvedélyem.
- Hiába titkolod, jól tudom, hogy erre áll a... - Az utolsó szó blugyogásba olvad, ahogy az arcomba küld egy nagyobb adag vizet, amit végül félig nevetve, félig köhögve prüszkölök fel. Egy részem komolyan gondolja; egy részem hisz benne, hogy Chace-nek, egy rejtett, látens és igencsak elnyomott részének bejön ez az Elvis-stílus.
- Emlékeztess rá, téged miért is nem hagytalak otthon? - Mintha az a fajta lennék, aki magától és tök egyedül csak úgy kiruccan a kikötőbe... Néha azt kívánom, bár menne, főleg, amikor tényleg elbizonytalanodom benne, meg akarom-e fojtani őt, vagy épp szenvedélyesen kiölelgetném belőle a szuszt is. A kettőt néha egy nagyon törékeny határ választja csak el.
- Csak nem értékeled kellően a kreativitásomat! - Olyan átéléssel és beletörődéssel sóhajtok fel, mintha az egész életem erről szólna. Aztán a következő pillanatban már háttal üdvözlöm a sós víztükröt. Kit érdekel az oxigén, fulladjak ott meg, de az első, ahogy feljövök a víz alól akkor is az, hogy elküldöm a jó büdös picsába, legalább háromféle különböző módon összetett mondattal. Ez az idő pont elég ahhoz, hogy kisimogassam az arcomból a hajamat, kitöröljem a szememből a nem odaillő nedveket és felzárkózzak hozzá a dokk szélén. Gyanakvón, kétszer megfontolva fogadom csak el a kezét, ezek után már abban sem bízom, ahogy lélegzik... De meglepő módon tényleg kisegít, így hálából nem rúgom vissza a habok közé, csak megpróbálom lerángatni magamról a ruháimat.
- Legközelebb kipróbáljuk a Pavlov-féle módszert. Ha hülyeséget készülsz csinálni, áramot vezetek beléd, hátha akkor bevésődik a fejedbe, hogy gondolkodj, mielőtt cselekszel... - Az orrom alatt morgok épp a zoknimból csavarva ki a vizet, amit aztán hozzávágok, mielőtt egy szál alsóban leheverednék mellé. Az az egy ruhadarab pont kényes terepet hűt, szívem szerint levenném, ám nem otthon vagyunk, és ha engem lecsuknak közszeméremsértésért, Chace sem fog hazajutni. Csak akkor enyhülök meg, amikor monológba kezd arról, hogy jobb emberré akar válni, és bár tudom, hogy főként a drog motiválja, mégis megesik a szívem rajta. Leheveredem mellé és magam mögött megtámaszkodva elbámulok a távolba.
- Már az, hogy ez megfogalmazódott benned, arra utal, hogy az első lépést megtetted, nem? Ha igazán szar alak lennél, nem foglalkoznál azzal, hogy szar alak vagy. - Oldalra sandítok rá, lefojtva magamban egy káromkodást a látvány miatt. A hajából csöpögő víz, állkapcsának éles vonala, a tetkóit nyaldosó cseppek, a nadrágjába futó, nedves patakok... Rohadj meg, Chace Bryan, amiért az alkohol, a cigi és a kábítószer romboló ereje sem úgy hat rád, mint más, normális halandókra. És legfőképp azért, mert ennyire mocskosul szexi vagy. Khm, mély téma - figyelmeztetem magam, ismét a horizontot bámulva.
- Ott van benned, Chace. Én tudom, hogy képes lennél rá, és azt is, hogy ha az a gyerek igazán megismer téged, őrülten imádni fog. - És ettől máris enyhe féltékenység ébred bennem, ami annyira nevetséges, hogy mosolyt csal az arcomra. Pont ezért határozom el magam olyasmi mellett, amiért más esetben elevenen lerágnám az ujjaimat. - Holnap felhívok egy ügyvédet. Az egyik legjobb a városban. Tartozik nekem egy szívességgel, úgyhogy tuti bele fog menni, hogy segítsen nekünk. - Neked, javítanám ki magam, mégsem tudom kimondani. Önző vagyok. A gondolattól, hogy a családi forrásokhoz nyúljak, keserű epe önti el a számat, de csak azért sem adom fel a mosolyom. Jót cselekszem, csak ez számít, és az, hogy a legjobb barátom gondjait megoldjuk vele.
- Plusz, majd veszek neked egy könyvet. Olyan önfejlesztős-beleírogatósat - teszem hozzá kárörvendő vigyorral, vállammal játékosan meglökve az övét. Minden rendben lesz. Ráuszítom arra a nőre, meg az új palijára a fél világot, ha ez kell ahhoz, hogy Chace a gyereke életének a részévé váljon.
- És ha akarod... Ha tényleg akarod, leszokok veled minden szarról, amit szívunk. - Nem dédelgetek hiú ábrándokat arról, hogy egyik napról a másikra teljesen tiszták leszünk, se cigi, se alkohol, se drogok, se partik - viszont hajlandó vagyok megtenni vele az első néhány lépést, ha komolyan fel akar hagyni ezzel az életmóddal. Egyszerre csak egyet, nyilván, amúgy sem vonz egyik sem annyira. Ha a testiségről kéne lemondani, már komolyabb nehézségekbe ütköznék. Vagy a gondolattól, vagy csak most üt meg az időjárás, de kiráz a hideg, fázósan átdörgölöm lúdbőrössé vált felkaromat. A hülyéje... Előre látom, hogy miatta fogunk mindketten megfázni.

- Ha ma meghalok, holnap szentté avatnak - összeérintem a két tenyerem, mintha imádkoznék, közben annyira ártatlan arcot vágva, amennyire Lucifer vághatott, mielőtt letépték a szárnyait és lehajították a pokolba. Nos, igen, akármennyire jó is lehetek, az erkölcsös részen már rég megbukott nálam ez a dolog. De Chace humorát értem és értékelem attól még, és annál szívesebben játszom rá, amikor kell.
Előbb hánynék a saját számba, minthogy hibaként gondoljak egy gyerekre, de tagadhatatlanul szar így látni Chace-t, ahogyan az is tagadhatatlan, hogy könnyebb élete lehetne, ha nem csúszott volna be ez a gyerek. Elsőre ezt gondolnánk, legalábbis. De talán pont erre volt szüksége mindkettőnknek, pont egy ekkora pofon kell, kilökni minket a nehezebben járható, mocskosabb és gyötrelmesebb útra, mert így legalább haladunk valamerre. Előre vagy hátra, nem számít, mert addig sem egy helyben poshadunk. Kegyetlen lökés, de szeretném azt hinni, szükséges volt, és szeretném azt hinni, eljön majd egyszer az a nap, amikor Chace-re nézve nem akar megszakadni a szívem. Ha szerencsém van, addig leemelhetek egy keveset a terheiből, vagy legalább elhozhatom néha a kikötőbe, amikor túlszívta az agyát és fürödni támad kedve. Bármit a legjobb haveromért.
- Ezt nem is tudni kell, hanem érezni. Rég szar úton jár, aki ésszel próbál gyereket nevelni. Hidd el, tudom - Vakon legyintek felé, lefoglal a táj elemzése, meg amúgy sem érzem szükségét a szemkontaktusnak. Nem volt rossz gyerekkorom, sőt, az övéhez hasonlítva én baromi szerencsésnek mondhatom magam, amiért két normális ember nevelt fel - már ha nevelésnek számít az anyagi biztonság megteremtése. Több nem jutott ki sem nekem, sem a nővéremnek, habár neki talán még csak-csak, mivel a jól letaposott hetero ösvényt követte, de én? Némelyik szülői szeretet eléggé bekorlátozott és feltételekhez kötött.
- Hidd el, előbb fog húzni hozzád, aki megtanítod rá, hogyan kell felelősségteljesen füves cigit szívni, mint a majomhoz, aki gucci táskákkal dobálja. - tartok egy pillanatnyi szünetet, ahogy mérlegelek valamit. - Egy gucci táskát mondjuk én is elfogadnék. - rávigyorgok, de aztán bűnbánón félre is nézek. Hiába korholom le magam mentálisan újra és újra, mindig elfelejtem, hogy ez nem a mi gyerekünk. Ez Chace és Moira gyereke, Chace és Moira döntése és felelőssége, és nekem a világon semmi beleszólásom nincs, hiába terveztem el már vagy hatszáz programot, amire elvinném a kicsit azokon a hétvégéken, amiket nálunk tölt. Az apjánál, basszameg, csak az apjánál.
- Ahogy gondolod? - Hangom mégis kétkedőn és kissé talán ítélkezőn felszalad, mert egy potya ügyvéd valamelyikünk zsebében soha nem jöhet rosszul, meg aztán ha képzeletbeli forgatókönyveket akarunk felhúzni az életére, még több száz olyan jövőképet tudnék elé festeni, ahol igenis megérné most dobbantania egy nagyot és a sarkára állnia - a megfelelő jogi háttértámogatással.
- Ch, ismerlek! Tuti arról áradoznál, milyen helyes, csodálatos, nagylelkű lakótársad van, és szívecskét rajzolnál a pont helyett az i-re a nevemben - élcelődöm tovább, szükségesnek érzem, hogy megmentsem a beszélgetést. Ha kell, hátba verem és megadom neki az első lépést előre, ám akkorát nem akarok ütni, hogy rögtön pofára is essen. Türelmesnek kell lennem. Már az is nagy szó, hogy hajlandó volt a gyerekről beszélni.
- Sosem felejtem el. - A vigyor túlszalad a képemen. - Oké, lehet, ez egyszerre sok lesz. Kezdjük csak a cigivel, mit szólsz? Egyszerre egyet. - Ha már választani kell, hogy pia vagy cigi, utóbbit ítélem könnyebbnek. A cigit könnyebb elzárni, kidobni, kikerülni, de hogy ne legyen otthon mindig egy doboz sör? Ki van csukva.
- Awhh, ez igazán nagylelkű tőled azok után, hogy miattad fagy le mindenem - forgatom meg a szemem, de közben meg már tápászkodom is fel, elfogadva a felém nyújtott kezet, amit aztán el is engedek, amint megtalálom az egyensúlyt. Isteneset cseszdmegelek, ahogy a lapockáim közé ver, és bármennyire is töröm ki a két karom, hogy áttapogassam a tutira kivörösödött területet, alig férek hozzá. Egy gyilkos oldalpillantás után felkapkodom a földről a maradék ruhadarabokat, vagy amiket menet közben elszór, aztán hagyom, hogy magával vonjon a kocsi felé. Kétkedőn felvonom a szemöldököm a hátsó ülés láttán, mintha cukros bácsi lenne, olyan gyanakvással ülök be mellé. Az agyam már jócskán előre pörgette a jelenetet és egyáltalán nem biztos benne, hogy ez a legmegfelelőbb környezet most számunkra. Számára talán. Számomra tuti nem.
- Jöhet - Megadón biccentek a felkínált cigi láttán, de az agyam továbbra is a jövőben pörög. A feltekert fűtés és az elbarikádozott tető által a kocsi elég hamar párásodni kezd, aminek melegre sóvárgó testem nagyon is örül, bennem azonban csak tovább növeli a balsejtelmet. Egyrészt ez pont az a nehéz, fülledt, szexi meleg, ami arra késztet, hogy szomjazni kezdjek a Chace hajából csöpögő vízcseppek után, másrészt a zárt tér miatt nehéz nem őt figyelnem, és ha már őt bámulom, nem tudom csak az arcán tartani a szemem. Főleg, ha ő maga rakja a számba a cigit, és ahogy az ujja hegye az ajkamhoz ér, vakmerő gondolataim támadnak. És kinevet! A hülye, gondolatolvasó mindenit! Eligazítom a cigit a számban és letüdőzöm, előbb az egyik, majd a másik lábamat pakolva fel az ülésre, átvetve Chace combján őket. Hátam a kocsi ajtajának döntöm, a fejem is nekitámasztom. Az üveg lehűti kicsit a fejem, elsőre észre sem veszem tőle az ujjamnál matató ujjat, csak mikor az enyémre fog. Akkor aztán meglódulnak a belső szerveim és a pillantás, amit Chace-re vetek, túl sok mindent elárul; nem moderált és a legkevésbé sem szemérmes.
- A mivel? - kérdezek vissza, igyekezvén szelidíteni ragadozó pillantásomon, ahogy tekintetem az arcáról a kezünkre vándorol és visszaszolgáltatom neki a cigit. - Ah, hogy Wil! Az nem randi volt. Nem szoktam randizni. Van egy tizenkét órás szabályom, pont erre - Gyűrűs és középső ujjammal beborítom az ujjait, lazán, gyengéden akasztom őket az övéi közé, milliméterről milliméterre haladva, mintha attól tartanék, ha rögtön az egész kezét megfognám, megijeszteném.
- Ha megtetszik valaki, tizenkét óránál tovább nem kavarok vele. Egy kis flört, beszélgetés, iszogatás, szex, esetleg még több szex, aztán fájdalommentes búcsú. Sosem találkozom velük többé. Kivéve, ha a főbérlőnk az vagy Pete, de mindkettő elég különleges eset. - elnevetem a végét. Meg aztán egyikkel sem a flörtölési szándék vagy a kalandvágy hozott össze; az első kimondottan üzleti célú, a második meg csak kölcsönös unaloműzés és túl sok whiskey eredménye. - Így elkerülöm, hogy kötődni kezdjek bármelyikükhöz is. Vagy hogy ők hozzám. Csak szex az egész. - megvonom a vállam, a kezünk helyett ismét a profilját elemezve. Hüvelykujjam körme finoman az ujja hegyébe váj, egyre nagyobb területet cserkészek be a kezéből, ha még nem húzta el.
- Ne aggódj, te vagy az egyetlen hosszútávú kapcsolatom. - vetem oda gonoszul, szándékosan dög mosollyal, és előre dőlök kicsit, lecsökkentve köztünk a távot. - De mivel te túl beszari vagy megdugni, erre a feladatra mást kell keresnem. - Két ujjam közé csippentem a cigit és kiemelem a szájából, hogy aztán enyhén kidugott nyelvem hegyére illeszthessem, majd a pokol legmélyebb bugyrán elkárhozottak szemérmetlen vigyorával az arcomon megpaskolom a combját és visszadőlök a saját térfelemre, hátam ismét a kocsiajtónak vetve, mélyen letüdőzve a füstöt.

Megnevettet az elképzelésével, és egy pillanatra belegondolok, milyen lenne a helyében lenni. Valahogy nem tudom magam elképzelni apaként, és nem azért, mert annyira felelősségteljesen szexelnék nőkkel, hanem mert... Nem is tudom. Mindig is szerettem volna gyereket, de valahogy nem látom magam senki mellett sem, főleg nem annyira hosszú távon, amit a szülői felelősségvállalás jelentene. Tényleg Chace a leghosszabb kapcsolatom, és az, hogy apa lett, hihetőbbnek tűnik annál, minthogy egyszer én is azzá válhatok. Pedig nagyon is beindítják az ösztöneimet, ahogy arra gondolok, mennyi mindent adhatnék az odaadásomon és a rajongásomon túl a saját véremnek, és egy egészen kicsit belefacsarodik a szívem, amiért sosem valósulhat meg ez az utópia.
- Definiáld a hímringyót - Mástól talán kikérném magamnak, de az ő szájából rondább jelzők is elhangzottak már, megtanultam meglátni a mögöttük rejlő igazságtartalmat A szexuális szokásaim és az igencsak fejlett divatérzékem tekintetében egyébként sem elvakult homofóbia lehímringyózni, sőt, már-már hízelgőnek hathat. - De női ruhát nem vennék fel. Magassarkút sem. Kivéve, ha erre izgulsz. - Fogalmam sincs, ez megkülönböztet-e a hímringyóktól, ezért is kértem, hogy pontosítsuk a fogalmat. Igen, a fű kezdi benőni az agyam, habár még bőven józannak érzem magam. Ez még mindig az alapállapotú Patrick, a beszívott, amit csak olyan ritkán lát tőlem, egy teljesen új szint. - És egyébként pánszexuális vagyok, hapsi preferációval. - Párszor már elmagyaráztam neki a különbséget, de ugyanúgy buzizik azóta is, ezért megtanultam elengedni a nyelvbotlást a fülem mellett. Amíg tudom, hogy nem sértő szándékkal vágja a fejemhez - néha akkor is -, addig igazából mindegy, minek hív. Amúgy is hülyeség a címkézés.
- Hát, vele... - kezdek bele végül, de aztán erőtlenül megrázom a fejem és nem folytatom. Nem tudnám elmagyarázni, főleg nem Chace-nek. Sőt, talán pont hogy egyedül neki nem, hiszen a tőle való menekülés űzött volna a saját szabályaim megszegése felé, ám a végén rájöttem, talán már túl későn, hogy semmi esélyem. Még ha fájnak is a láncok, túl szép és édes dolgokat kapok cserébe ahhoz, hogy valaha menekülni akarjak. Jó nekem így, ezzel nyugtattam magam, és az idő majd úgyis megmondja később, mennyire basztam el a dolgokat.
- Oh, nem is tudtad? - kinevetem a döbbenetét, képtelen vagyok mosoly nélkül hagyni, mennyire naivan és ártatlanul viszonyul a közös ismerősünkhöz. Pedig sokat beszélgetnek a fellépések előtt és után, hogy nem eshetett még le Chace-nek? És még az én jóhiszeműségem miatt aggódik! Mielőtt túlságosan bepánikolna és soha többé nem lenne hajlandó bemenni a bárba, vagy mostantól mindenhova odaképzelne minket, ahogy szexelünk, inkább igyekszem lenyugtatni az idegrendszerét. - Felejtsd el, nem mondtam semmit. Behaluztad. Kurvára be vagy tépve. - Szabad kezem ujjaival elzongorázok az arca előtt, mintha jedi erőmmel szeretném kitörölni a kéretlenül az elméjébe égetett képeket. Elég nehéz, amikor összekulcsolt kezünk miatt az én fejem is tele van jobbnál jobb dolgokkal vele kapcsolatban.
Állja a tekintetem, ami nem tudom, mennyire jó jel, de nem mosott be reflexből, nem hányt ölbe és nem is menekült még ki a kocsiból, amit határozottan pozitív reakciónak könyvelek el. Tetszik, hogy nem riad vissza a kihívástól, hanem megpróbálja ellenem fordítani a helyzetet. Feszült figyelemmel várom a kérdését, felkészülve mindenre, tényleg mindenre, csak arra nem, hogy helyezkedni kezd és áttöri azt a - én azt hittem, kölcsönösen - kimondatlanul meghúzott határvonalat kettőnk között. Pontosabban belefekszik, belém fekszik, és ahogy meztelen bőre az enyémhez ér, testem fájdalmas reakcióval és ezernyi apró, áramütésszerű kisüléssel adja mindkettőnk tudtára, mennyire mocskosul nagy hatással van rám a közelsége.
Bár felkészületlenül ér a közeledése, szerencsére annyira ura vagyok az ajkaimnak, hogy ne ejtsem reflexből a fejére a cigit, habár megmerevedik a nyelvem hegyén, ahogy én is a legutolsó hajszálamtól a lábkörmömig befeszülök alatta. A kérdése átlök egy másik dimenzióba, kénytelen vagyok kivenni a számból a cigit, mielőtt tényleg a hajába hamuzok. Nem mintha képes lennék megszólalni, sem válasszal nem tudok előállni, sem azt nem tudom megmagyarázni, mit találok annyira rohadt imponálónak az övében. Szörnyet kéne tőle halnom, megilletődnöm, megrökönyödnöm, és mégis csak boldogságot érzek, kibaszott örömhullám söpör át rajtam, égnek áll tőle a szőr a karomon és a befűtött autó párás melege ellenére is libabőrössé válok. Ez csak elméleti felvetés, csitítanám magam, de ekkor a láncomba akasztja az ujját és lehúz, pont úgy, ahogy én tettem évekkel ezelőtt vele, egy buli tömött táncparkettjén, jelentősen több ruhában. Az emlék épp csak egy villanásra suhan át az agyamon, máris lehunyom a szemem és beleszédülök a szájába. Sóhajba csomagolva küldöm át a marihuana füstjét, és vele együtt a nyelvemet is, ajkai puha párnái közé nyalva kérek bebocsátást, hogy aztán olyan felhevülten csókolhassam meg, mintha rajta kívül semmi nem létezne már ezen a világon, és mintha ő lenne a legvadabb és legcsodásabb dolog, amit bárki is megkaphat.
A cigit kitartom oldalra, szabad ujjaimmal az első ülés fejtámlájára támaszkodva, míg a másik kezem a mellkasán köt ki. Laza karolásba vonom, ujjaim alatt érzem a vére lüktetését, testének melegét, és már ennyitől képes lennék itt helyben meghalni. Már ez is több, mint amit remélhettem tőle, épp ezért nem állok meg ennyinél, épp ezért hagyom, hogy a tenyerem lassan lejjebb csússzon, lekövesse a mellkasa, hasfala lankáit. Ha megállítja, tiszteletben tartom. Ha nem, mélyre kúszik alhasa völgyében, be a combjai közé, vakmerő céltudatossággal markolva rá az ázott alsónadrágon keresztül, mert éreznem kell, komolyan beszél-e, nem csak a fölényesség vagy a drog hajtja, hanem a vágya van annyira komoly, mint az enyém.

- Héé, de görény vagy! - Méltatlankodásom persze, mint mindig, most is csak átmeneti. Egy kezemen meg tudom szerencsére számolni, hányszor orroltam meg rá komolyabban. A parázsvitáink általában gyorsan kialszanak, és ha valami mégis kettőnk közt ragadna, idővel megtanuljuk a szőnyeg alá söpörni. Talán egy részem bánja, hogy így van, ellenben egészen könnyedén beletörődtem. Egyszerűbb átlépni a feszültséget keltő gócpontok felett, mint addig fejtegetni és elemezgetni őket, míg áthidalhatatlan éket nem vernek közénk. Inkább a biztonsági játékot választom, ha ezzel megkímélhetem a barátságunkat. Jelen esetben meg hát tényleg elég közel jár a valósághoz...
Bizonyos dolgokban kifejezetten mohó tudok lenni, de vele kapcsolatban igyekszem visszafogni magam. Tudom, hogy elérhetetlen szekeret kergetek már évek óta és azt is tudom, hogy sokkal jobban istenítem őt, mint amennyire kéne. Ennyire egyáltalán nem érdemli meg... És mégis ugyanúgy loholok utána, beérem apró morzsákkal, baráti figyelmességekkel, sértésekbe burkolt kedveskedéssel és magamra erőltetem a látszatát, hogy ennyi elég. Már attól is el tudnék szállni, ahogy a karjaimba igazgatja magát, mert ez is jóval több, mint ami hittem, hogy ebben az életben kijuthat nekem belőle, így hát amikor végre lehúz magához... Az a gondosan felépített, stabilnak hitt gát egyetlen szívdobbanással átszakad és hagyom, hogy az iránta érzett, telhetetlen vágy lesöpörjön mindkettőnket a lábunkról.
- Egymást. - nyögöm bele az első dolgot, ami szétfüstölt agyamba villan, valahova az állába, mert ez a fejjel lefelé póz közel sem olyan egyszerű, mint a filmekben látni - de pont ugyanolyan szexi! A világért sem mozdítanék rajta, szabad kezem csak azért csúszik fel a torkára, hogy megtarthassam és ne mocorogjon, míg ocsmány, ám annál szenvedélyesebb módon megszexualizálom a száját az enyémmel. Másik kezem közben annál forróbb területre süllyed, és Szent Józsefre, nem hiszem el, hogy én váltottam ki belőle ezt a reakciót! Ez a felfedezés annyira mocskos gondolatokat ébreszt bennem, melyeket el is kezdenék valóra váltani nagy bőszen, ha nem húzódna el ismét, hogy kérdezzen valamit. Bár nem úgy éreztem, hogy kifogása lenne az érintésem ellen, mégis visszább húzom a tenyerem az alhasára, mert hát ha már beszélgetünk, csak nem illik közben a merevedését markolásznom, vagy mi a fene. Anyámékkal erről sosem beszélgettünk.
- Akarsz rá emlékezni? - dobom inkább vissza a kérdést egy másik kérdéssel, mert túl gyáva vagyok beismerni, hogy kizárt, hogy én valaha elfelejteném ezt az estét. Maximum a fürdőzést és előtte egy-két részletet, de ami itt és most velünk történik a kocsiban, az életem végéig kísérteni fog, ebben egészen biztos vagyok. Kelletlenül és kissé riadtan hagyom, hogy mocorogjon, és most ébredek rá igazán, mennyire akarom őt és mennyire átengedtem magam a vágyaimnak; ha most visszakozik, közli, hogy csak poén volt, vagy kiszáll, fogalmam sincs, túl fogom-e élni. Így hát nem túl hősiesen és nem is valami bátran, mondhatni, eléggé riadtan bámulom, mit mocorog, közben persze próbálok segíteni navigálni, hogy ne fejelje már le háromszor egymás után a tetőablakot... És ahogy elhelyezkedik előttem és megérzem az érintését csupasz, felhevült bőrömön, egy kicsit megnyugszom és törlök a fejemből mindent, ami az "erőszakkal a kocsiban tartjuk és megerőszakoljuk" B tervem alap vázlatpontjait képezte volna. Tenyér lenyomatú foltot hagy az ablaküvegen a fejem mellett, de biztos vagyok benne, hogy hamar újra beleheljük majd, főleg, ha ilyen dominálón támaszkodik fölém és úgy fogja a nyakam, hogy a legvadabb BDSM fantáziáinak is kérés nélkül alávetném magam, ha arra vágyna.
- Csak tedd, ami jól esik! Ne agyald túl, a lyuk az lyuk. Majd segítek... - Már ha képes leszek bármi értelmesre, miközben így néz rám, amiben egyre inkább kételkedni kezdek, ahogy a számra hajol. Teljesen cselekvőképtelenné olvadok a csókja alatt, két tenyerem végigszánt a mellkasán, az oldalára simítok, mélyen belemarok, megtartom magam felett, nehogy a nagy hévben leboruljon. Annyira túláradnak a tőle jövő ingerek, hogy fel sem tűnik, merre jár a másik keze, míg célját nem éri a combjaim közt, akkor viszont artikulálatlan és eléggé kurvás nyögés szalad ki a számon, de mentségemre szóljon, meglepett a közvetlen érintés, amire már egy ideje mereven várakozom. Szerencsére feltöri a csókot, mert egész biztosan a szájába fulladnék a feltörő sóhajoktól, és még csak nem is bánnám, hogy alatta ér utol a vég. Ujjaim elfehérednek a derekán, körmöm a bőrébe váj, macskásan kapaszkodom bele.
- Látod? Máris jó helyen jársz... - suttogom bele a vállába épp csak felvillanó vigyorral, miközben fejem oldalra billentve biztosítok számára több helyet a felfedezésre. Egy kicsit, egy egészen kicsit csupán hagyom, hogy ismerkedjen és lelkesen élvezkedem alatta, de aztán lassan visszatér az erő a végtagjaimba és rá tudom venni magam, hogy beszálljak én is a táncba. Ha már olyan közel pihen hozzá a kezem, hát fogom az átázott alsóját és a hüvelykujjamat beakasztva két tenyérrel besimítok alá, egyenest a félgömbjeibe markolva, így húzom le róla. Elharcolok a bőrére tapadó, nedves anyaggal, de egyáltalán nem kerül túl nagy harcba leküzdeni róla, és közben azt sem tudom megállni, hogy ne cirógassam végig a combját. Valamerre az anyósülés irányába hajítom el az alsót, nem igazán foglalkoztat a sorsa, az sokkal inkább, hogy a felszabadított területeken kalandozzak, combja belső vonalán, vagy kövessem a köldöke alatt lefutó csíkot az imént felfedezett merevedéséig.
- Ó, szentnadrág... - Ha még nem tette meg, most megsürgetem az alsóm levételét, hogy helyette mielőbb magamon érezhessem őt, teljes valójában. Nem érdekel, ehhez miféle akrobatikai mutatványra van szükség, mennyire áll be a dereka, le akarom húzni magamhoz, magamra annyira, felsimulni hozzá félúton, hogy egyetlen sóhajon túl semmi se szorulhasson közénk.
- Hé... - Mocskosul nehéz összekaparnom annyi önuralmat, hogy fecsegésre használjam a nyelvem ahelyett, hogy őt kóstolnám végig, valamit mégis muszáj tisztáznom, mielőtt ennél jobban belemennénk.
- Biztos vagy benne? - Talán erkölcsileg nem túl megkérdőjelezhetetlen ilyesmit kérdezni úgy, hogy közben a farkát szorongatom és az orrom hegyével a nyakát bújom végig, apró harapásokkal, szívásokkal kóstolva bele, de hát én sem vagyok született erkölcscsősz és ha nemet mond, úgy érzem, tényleg elő kell vennem a B tervet. Mintha biztos lennék a válaszában, olyan magabiztossággal pillantok fel rá, csak hogy a sötét félhomályban láthassam az arcát.
- Térdelj ide. - Két tenyerem felsiklik a csípőjére, a pillantásom meg le, szemérmetlenül megnyalom a felső ajkamat, felkészítve az aktusra. Ha ennyiből sem értené, mit tervezek, akkor segítek szemmagasságba húzni-emelni az ölét. Egyelőre még az sem érdekel, ha kartonnyi síkosítót tart a kesztyűtartójában. A hagyományos módon akarom csinálni... Hacsak nem él az iménti kérdésemmel és nem ad hangot annak, hogy mást akarna.

Ne kérdezz olyat, amire nem akarod tudni a választ, üzeni komiszul megcsillanó pillantásom, de az ajkam önkéntelenül mozdul ezzel egy időben, mintha a csókjaival igazságszérumot fecskendezett volna belém, a fülembe duruzsoló hangja pedig nem hagy más választást, mint megvallani minden egyes sötét kis titkomat. Na jó, ez éppenséggel nem annyira sötét, sőt, a legszebb emlékeim egyikeként tartom számon, hiszen eléggé mélyponton voltam akkoriban. Chace konkrétan megmentett. Mindenki azt hiszi, fordítva történt, pedig ez nem így van; ő volt az igazi hős, aki visszarántott a szakadék széléről, mielőtt úgy döntöttem volna, hogy elrugaszkodom. Sokkal többet segített nekem, mint én neki.
- Mióta megláttalak az aluljáróban. - búgom vissza egy oktávval mélyebben, finoman ráharapva a fülcimpájára. Bármit megadnék, ha láthatnám, keretbe foglalhatnám és elmenthetném a reakcióját az agyam képzeletbeli, sosem halványuló fotóalbumába, vagy kitűzhetném a mentális falamra, hogy bármikor táplálkozhassak belőle. A lelkem felét eladnám az este emlékeiért, csak örökké tartsanak.
- Ennyire azért ne legyél lelkes - Rövid nevetés szakad fel belőlem. A halálhoz hasonlítani az előttünk álló gabalyodást... Még csak nem is neki fog fájni! Meg persze nekem sem, remélem, vagy ha igen, azt sem bánom. Chace bármit tehetne velem, a leggyötrőbb kín is a legédesebb kéjként csapódna le bennem. Nem vágyom gyengédségre, tőle nem, csak őrá, teljes valójában és egészében. Forró leheletem végigkarcolja a combját, az alhasát, ahogy elhelyezkedem, mielőtt azonban elnyelhetném, megérzem az ujjait a hajamban. Felnézek rá, beszívom az alsó ajkam a látványtól, ahogy fölém magasodik, szembogara sötétjét elmélyíti a feje mögötti tetőablakon át besütő holdfény. Glóriát von köré, kibaszott glóriát, és ennél magasabb piedesztálra már képtelen lennék őt emelni. Szemöldököm szomorúan fut össze, mert tudom, hogy igaza van, ez egy egyszeri alkalom, amit el kell majd raktároznom a hátralévő évtizedekre és ami után fájdalmasan, veszett kínban fogok sóvárogni minden éjjel, a mosolyom ugyanakkor kaján és egy kicsit játékos is, mert fogalma sincs még, milyen élményben lesz része.
- Ezt sosem fogod elfelejteni... - Fogvillantós vigyort küldök neki, mielőtt lehunynám a szemem és nagyobbra nyitnám a szám. Sírni tudnék attól, hogy végre érezhetem, végre megmutathatom neki, mennyire szeretem, de nem lenne szerencsés belefulladni a könnyekbe, meg belé, így rendre utasítom az érzelgős kislányt magamban és csak őrá koncentrálok, arra, hogy tényleg sose felejtse el. Két tenyerem a félgömbjeit markolja, a nyelvem, az ajkaim, a szám és a torkom mind érte dolgozik, a csillagütközésig sodorja, hogy aztán visszarántsa, és amikor fájón korán elhúzza a fejem, elégedetlenül kapok levegő után. Mégsem ellenkezem, hagyom, hogy eligazítson, letámaszkodom az ablaküvegen, homlokomat a hideg párának döntöm és türelmetlenül, sürgetőn lesek rá hátra. Még egy perc és belehalok, ha nem jön...
- Bah... - Nyögésem sóhajba fúl, kövér felhőket ereget az ablaküvegre. Az érzés ismerős, az agyam által elfojtott emlékeket szakít fel, a jelen mégis túl jó ahhoz, hogy másra koncentráljak. Súlya a hátamon, testének borzongató melege, a tarkómat csiklandozó lehelete bőven elég lenne, hogy elvesszek, de még odázom a gyönyört. Ujjaim lejjebb csúsznak az üvegen, az ujjaiba akasztom, beborítom a kézfejét a tenyeremmel, másik kezem megtalálja a tarkóját, hátrasiklik rajta, hogy akaratosan előrébb húzhassam a fejét a vállam felett, egészen kitekerve a nyakam egyetlen csókjáért kuncsorogva. Kell nekem, jobban, mint bármi, valaha.
- Te jössz. Most mutasd meg - suttogom bele a szájába sokkal perverzebb mosollyal, mint a helyzet megkövetelné. Rászorítok a tincseire, markom megfeszül a tarkóján, egy centit sem akarom távolabb engedni, végig akarom bújni az arcélét, nekidomborítani a hátam a mellkasának, ellenmozdulni minden lökésre és kimondatlan titkokat, vallomásokat, mocskos vezényszavakat lihegni a fülébe, a szájába, míg teljesen el nem veszíti a kontrollt és át nem adja magát nekem. Míg felejthetetlen nem lesz mindkettőnk számára.

Hollywood sok mindenre megtanít; hogyan kell a reptérre rohanni az elutazni készülő kedvesünk után, hogyan kell az esküvő közepén beállítani és leállítani az egész ceremóniát, hogy megnyerjük magunknak életünk értelmét, hogyan kell a lakótömb ablaka alatt megvallani rég elfojtott érzéseinket stb. Arról viszont sosem szól, mi történik a legördülő függöny után, mi lesz, ha kimondják a happy endet, ha beteljesül a csók, a boldog végkifejlet, az örökkön örökké. Mi történik, ha a főhősök elnyernek mindent, amire vágytak? Velünk mi fog történni? Képtelen vagyok egyetlen nappal, perccel tovább gondolni ezt a pillanatot. Nem tudom elképzelni, hogy az életünk ezek után csak úgy folytatódna, ugyanabban az átlagos és közönyös mederben csordogálna tovább, mint eddig. Hiszen Chace most vált valóra mindent, amiről évek óta álmodozom, most teljesíti be az egyik legnagyobb vágyam. Ezek után vagy ide halok a vacak kocsija hátsó ülésére, vagy ránk zuhan egy meteorit, vagy... Mégis mi vár ránk a happy end után?
Persze, tudnom kéne, hogy ez nem happy end. Ez az egész csak nekem jelenti azt, amit, az én delíriumom ölt most testet és borzongat végig a lábujjaimtól a fejem búbjáig, az késztet rá, hogy ilyen készségesen simuljak hozzá, ennyire szemérmetlenül nyögjem a nevét és rutinosan felvegyem csípője mozgásának ütemét, légzése ritmusát. Sosem szálltam még józanul ennyire magasan. Belém robbanó forrósága egészen a szívemig felüt, átszakítja tudatom vékony hártyáját és a csillagok közé lövell. Szinte alig néhány szívdobbanásnyit lemaradva követem őt a bíborszín mámorba, katarzisba merülve feszülök meg alatta, mozdulatlanná dermedek, a pillanatba dermedek, hogy aztán lassú, lágy ringással odázzam kicsit mindkettőnket.
Ahogy az utóhullámok átremegnek rajtunk és lassan a légzésem is csitulni látszik, lehűlést remélve fúrom az ablaküveghez felhevült bőröm. Nélküle elhagy az erő, alig bírom megtartani magam, már most hiányzik a súlya, testének melege, és mintha most először kapnék rendesen levegőt. Fel sem tűnt ujjainak ereje a torkomon, csak most, hogy a kéj már elapadni látszik és fájón mar belém a hiánya. Elég egyetlen pillantást vetnem rá a vállam felett, hogy ismét megkívánjam, ezért csak óvatosan, laposan sandítok felé, mielőtt visszabújnék az ablakhoz. Talán megérti, ha nem sietek mellé ülni, és itt nem is vele, hanem az üléssel van a gond. A kellemes, tompa zsibbadás szép lassan feloldódik, kezdem megérezni a nyomokat, amiket rajtam hagyott, és amin olyan büszkén vigyorog, hogy egyszerre rúgnám arcon és csókolnám le a szájáról azt az éles görbületet.
- Seggfej. - búgom kedveskedőn, az oxigénhiánytól kissé karcos hangon, és lejjebb süllyedve elfekszem mellette az ülésen. Igyekszem inkább feküdni, mint ülni, alkaromat a homlokomra támasztva. Lustán figyelem, hogyan hajol közelebb a nyelvével is megjelölni az enyhén sajgó felületet a nyakamon, és ahogy egymásra nézünk, rámosolygok. Ha illetnem kéne valamivel a milyenségét, akkor "ez volt életem legjobb dugása"-féle mosolyt kap tőlem. Enyhén csücsörítve várom, hogy megcsókoljon, ám úgy iszkol el, hogy kelletlenül átfut a fejemen: ah, igen, itt jön a happy end utáni rész...
Csak azért nem bánom, hogy előre mászik, mert így kényelmesen elnyúlhatok a hátsó ülésen, minden sajgó pontom kellemesen be tudom pozicionálni, és még véletlenül sem kurvás egyáltalán, ahogy a karjaimat a fejem fölé vetem, a csípőmet meg kitolom, a lábaimat szétdobva lustán, egyiket az ülésen, a másikat az ablaküvegnek támasztva. Kate Winslet igazán megirigyelhetne, ihletet meríthetne belőlem a Titanic 2-re.
- Nem, kösz. Tetszik az ízed a nyelvemen, nem akarom lemosni - Nyilván nem kéne megmagyaráznom, miért nem akarok rágyújtani, de valahogy beszédes kedvemben vagyok. Szex után általában rám jön a csacsoghatnék, a szokásos lazultság mellett mégis valami más ezúttal. Valahányszor a visszapillantó felé nézek, újra érzem a gerincem tövét kapargató, éhes bestiát. Úgy látszik, egyetlen kóstoló nem elégíti ki hosszú évek várakozását. Minimum reggelig csinálnám.
- Minden ruhánk megvan? - Nem mintha szándékoznék visszaöltözni, a szex utáni kótyagosságban jól esik nyújtózkodni az ülés durva huzatán és felfedezni a foltokat és nyomokat, amiket a bőrömön hagyott. Csak úgy számolom, már nem szállunk ki többet és a következő út hazafelé vezet, és jó lenne, ha nem kéne másnap visszajönni az itt hagyott, fél pár cipőjéért, meg az alsónadrágomért.
Nem tetszik, hogy nincs mellettem. Igénylem ilyenkor a bújást, a meleget, amihez odavackolhatom magam, úgyhogy miután megelégeltem, hogy a visszapillantón keresztül molesztáljuk egymást, fogom magam és felülök, enyhe fintorral ugyan, ami lekopik az arcomról, ahogy az ülése mögé simulok. Karjaim átfonják a fejtámlát, a mellkasán keresztezem a két kezem, laza ölelésbe vonom az üléssel együtt, fejem pedig az övé mellett bukkan fel.
- Kérek egy csókot! - igyekszem nem túl ripacskodó hangnemet megütni, de az akaratosságot nehéz elfojtanom. - Szex után mindig meg kell csókolnod a másikat. - Az eddig mellkasán időző kezem már a hajában, sötét tincsei közé túrok, ajkam az övén, hacsak nem fordul el. Még ha el is akarja felejteni holnaptól az egészet, még ha ez is lesz az utolsó köztünk, ehhez a csókhoz még ragaszkodom.

A szemem forgatom a figyelmességén, de annyira nem izgat, elhagyom-e az alsómat vagy sem. Ahhoz túl kényelmesen fekszem, szex után pedig eleve nem szeretek ugrándozni, főleg, ha úgy ellátták a bajom, mint Chace. Örülök, hogy még csak zsibbad minden, addig sem kell magamban nyíglódnom. Valószínűleg sosem fogom elmondani neki, hogy tényleg ez volt a legkülönlegesebb dolog, amit valaha valakivel átéltem, főleg azért nem, mert ahogy azon töprengek magamban, hogy ez mégis miért lehet, rá kell jönnöm, hogy pont az érzéseim miatt. Egész más a szex, ha szereted az illetőt... Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is szüksége lenne hasonló vallomásokra.
De ami jár, az jár, és a csók nagyon is ilyen, főleg, hogy tudom, ez lesz egy jó darabig köztünk az utolsó. Azt sem tartom kizártnak, hogy ténylegesen az utolsó, és a pillanatnyi lángolásunkra rámegy majd az egész barátságunk... De a fejünk felett lebegő, aggasztó jövőképekre inkább nem akarok gondolni, próbálok úgy hozzáállni, ahogy ő akarja. Csak egyszeri dugás, semmi több. Tizenkét órás szabály. A gond csak az, hogy rohadtul szar érzés, mert őt pont nem akarom azok közé sorolni.
- Ez? Komolyan? A Beyonce magánkoncertem után? - Felvont szemöldökkel meredek rá, némileg elégedetten vigyorogva, amiért ennyire sikerült kizökkentenem. Elég sok buzis dolgot mondtam már neki, hogy pont ezen akadjon fent...
- Ki a kiscsaj kettőnk közül? - nevetem el magam, de aztán nem bírom ki és megcsókolom. Olyan rövid az egész, túl rövid, nincs alkalmam rendesen az emlékeimbe vésni, mert a hajamnál fogva elhúz, és átkozom magam, amiért annyira izgatónak találom ezt a mozdulatát úgy, hogy közben épp belerúg és átgyalogol a szívemen.
- Tudom. Ne foss már. Nem veszlek feleségül. - félretolom a kezét, igyekszem nem sértődött picsát játszani, de nem is sikerül annyira mosolygósra, mint az eddigiek. Úgy csinál, mintha nem utasított volna el már vagy százezerszer... És ha neki tényleg csak egy alkalom volt, akkor ne tegye nehezebbé és ne fogdosson (igen, állítom ezt azok után, hogy én követeltem ki magamnak azt az utolsó csókot, de hát az kellett, na!).
- Aha - Ennyit felelek úgy össznépien mindenre, amit mond, és felmarkolom az alsómat valahonnét az első ülésről. Visszarángatom magamra a nadrágot és a felsőmet is, de nem mászom előre hozzá, hanem hátamat az ajtónak és az ablaknak vetve felpakolom mindkét lábamat és lehunyt szemmel alvást színlelek hátul, hogy addig se kelljen a csenddel kínlódnunk, míg hazaérünk végre. Ráérünk majd utána.

nagyon köszönöm én is! <3 imádlak!