@Valeria Callegari részére This is the truth...

“When in doubt, tell the truth!”

Ritmusos, erőteljes szívhang, a placenta és az embrió is jó helyen tapadt meg, méretei a korának megfelelőek. Egyenlőre semmiféle elváltozást nem észlelek, ami aggodalomra adhatna okot. Még különben is korai lenne bármit látni. Hat hét múlva várom az első genetikai ultrahangvizsgálatra. A méhfal jobb oldalán látok egy egy centiméterszer egy centiméteres haematomát, de nem kell aggódnia, a magzat nincs veszélyben. Előfordulhat minimális vérzés, abban az esetben azonnal kórházba kell mennie, de sok pihenéssel, fizikai megterhelés elkerülésével ez megelőzhető. Öt terhességből egy vetéléssel végződik. Nem szörnyű arány, de azért jobb óvatosnak lenni. Van ezzel kapcsolatban bármiféle kérdése, Ms.Gutiérrez?

De még mennyire, rengeteg! Milyen költségekkel jár a terhesség megszakítás? Mennyi ideig fog utána nyomasztani a bűntudat, hogy elvettem egy ártatlan életet? Hányadik hétig végezhető el? Hallottam, hogy létezik erre egy tabletta, kevésbé gondolom drasztikus megoldásnak, vagy abban az esetben is szükség van egy egészségügyi kaparásra utána?
És még megannyi kérdésem lett volna, végül nem volt merszem, végül nem volt elég merszem, hogy hangot is adjak nekik, így azóta is belülről emésztenek. Akkor csendesedik csupán le az őrületes kavalkád a fejemben, amikor dolgozom. Olyankor másra kell koncentrálnom, s egy egy festmény, restaurálás, vagy épp cég logó megtervezése órákra is képes beszippantani. Általában az élet minden területén laza vagyok, de ha munkáról van szó, amiért ráadásul pénzt is kérek, szigorú vagyok önmagammal szemben. De ez így a jó. Ellentétben azzal, hogy senkinek nem beszéltem még eddig az állapotomról, és minél inkább haladunk előre az időben, annál inkább érzem, hogy bele fogok őrülni ebbe a sötét titkolózásba. Már több alkalommal jártam Valeriánál, s minden terápia után, amikor beteszem magam mögött a rendelőjének ajtaját, úgy érzem, mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg. Már akkor megszületett bennem az elhatározás, hogy sürgősen időpontot kell foglalnom hozzá, amikor káprázó szemekkel manifesztáltam a terhességi teszten lévő két csíkot, hogy egy legyen belőlük... De egészen a mai napig nem jutottam el hozzá, pedig hamarosan belépek a hetedik hétbe. Pontosan ennyi ideje cipelem magamban ezt a titkot. Szó szerint...
Tegnap este ért utol az első mélypont, először éreztem azt, hogy nem bírom tovább, hogy bele fogok dögleni. Nem gondoltam, hogy egy nap alatt kerít nekem időpontot, de készséggel állt a rendelkezésemre, én pedig hetek óta először érezhettem azt, hogy kicsit megkönnyebbültem, igaz, a neheze még csak most jön. Valakinek őszintén beszélni valami igazán intim, szégyenletes dologról, rettegve az elutasítástól, az előítéletektől. Éppen ezért megkértem, ha lehet, most ne a rendelőben üljünk a fehér, makulátlan falak között, kimérten, egymással szemben, inkább sétáljunk egyet a Central Park lassacskán őszbe boruló fái között. Ebben a természetes, nyüzsgő közegben talán könnyebben le tudom vetkőzni a gátlásaimat, meg tudok nyílni neki.
Máskor is állítottam már be egy-egy terápiára a kedvenc Star Bucks-os kávéinkkal, most sincs ez másképp. Annyi különbséggel, hogy én ezennel kimaradok a Pumpkin Spice Latte időszakból, ugyanis mióta terhes vagyok, képtelen vagyok meginni a kávét, szóval magamnak még bekevertem otthon egy adag Matcha teát a kedvenc, névre szóló termoszomba. Bőven Valeria előtt értem ide. Nem szeretek késni, így inkább mindig korábban érkezem. Bár még csak szeptember elejét írunk, az ősz alig kezdte el bontogatni szárnyait, máris szinte érezhető a nap sugarain, a levegő illatából, az emberek öltözékéből, hogy hivatalosan is vége a nyárnak. Pillantásom merengve rátelepszik egy boldog családi fotózásra. Nagyjából három-négy éves kislány, hosszú, göndör, tejfehér fürtökkel, jó vágású apa, és egy sugárzóan boldog anya, aki a jelek szerint már a második gyerekét hordja a szíve alatt. Szabad kezem félszegen hasamra simul. Mióta terhes vagyok, ez az első alkalom, hogy hozzáérek. Eddig úgy féltem ettől a mozdulattól, mint a tűztől. Féltem, hogy ha megérintem, ha ilyen módon kapcsolatba lépek a bennem fejlődő kis lénnyel, akkor elkezdek kötődni hozzá, és ha kötődöm, úgy még nehezebb, fájdalmasabb lesz elengednem. Éppen ezért, mintha csak izzó parázsra markoltam volna, kapom el onnan kezem, tekintetemet elszakítom az idilli családról, s ezt követően szinte rögtön megpillantom Valeria közeledő alakját. Hirtelen földöntúli megnyugvás lesz úrrá rajtam, egyik kezemmel félszegen intek felé, majd magamhoz veszem a padra helyezett Star Bucksos papír poharat, termoszomat hónom alá szorítom, és megindulok felé.
-Hola, carino! - Pillanatok alatt magamra öltöm a magabiztos fiatal nő szerepét, már-már csaknem profi szintre fejlesztettem a hirtelen váltásokat. Ezt követően kedvenc kávéját a kezébe nyomom, és már karolom is át, hogy mindkét orcájára nyomjak egy-egy csókot üdvözlésül.
-Őrület ez a tömeg, tele van a park, és a nagy részük még mindig büdös, nagyképű turistákból áll. Dios Mío! - Szörnyülködöm egy sort, drámaian forgatva szemeimet.
-Könnyen találtál parkolóhelyet drágám, nagy volt a forgalom? Hogy viseled ezt a hirtelen időjárásváltozást?- Kezdek könnyed bájcsevejbe, egyik kezemmel belekarolok, másikban a termoszomat szorongatom, majd a park sűrűje felé kezdem terelgetni magunkat. Kell valami sablonos, bevezető téma, nem akarok máris fejest ugrani a dolgok közepébe. A jó szexhez is elengedhetetlen az előjáték, nem?

Sonia & Valeria

Az elmúlt pár napban különösen nagy a csend körülöttem, és én nagyon szeretném azt hinni, hogy ez jót jelent, mégis az apámat ismerve tudom, hogy a csend nála mindent jelent, csak éppen jót nem. Hívtam anyát is egy párszor, késő délutánonként - amikor tudom, hogy beszélni lehet vele úgy, hogy apa ne legyen a közelében -, de nem válaszolt, ami szintén nem tűnik túl biztatónak, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem Őt hibáztassa apa, amiért sikerült még mindig kijátszanom az embereit, akiket értem küldött. A bujkálás az életem részévé vált, és már többször megjárta az eszem, hogy magam mögött hagyjam New Yorkot, és egy másik helyet keressek, ahol apa sem talál majd rám, de valamiért képtelen vagyok elszakadni ettől a várostól. Ide annyi minden köt már, hogy sokkal jobban az otthonomnak érzem, mint Rómát, és képtelen lennék ismét elölről kezdeni valahol máshol. Inkább csak bízok abban, hogy előbb vagy utóbb le mond majd rólam a családom, mert én is kész vagyok arra, hogy nélkülük folytassam az életem. Ez persze tudom, hogy ha az apámon múlik, sosem fog megtörténni, mert szerinte a családi kötelék a legfontosabb. Mindenre kész azért, hogy egybe tartsa azt, ami egyébként már nagyon régen széthullott. Abban a pillanatban, ahogy sikerült bekerülnöm itt az Egyetemre, távol tőlük, szerintem valahol legbelül Ő is pontosan tudta, hogy sosem fogok többet haza térni. Eleinte látogattam őket, volt, hogy ők jöttek el hozzám, de már az idejét sem tudom, hogy mióta szüntettem be a családi összejövetelek. Anya persze hiányzik, de annyira mégsem, hogy saját magamtól térjek haza, hogy aztán soha többé ne szabaduljak ki az oroszlán barlangjából. Ezekkel a gondolatokkal próbálom le parkolni az autómat, ami nem túl egyszerű, figyelembe véve a hatalmas forgalmat és nyüzsgő embereket. Pont megfelelő hely számomra. Mióta a saját apám embereket küldött rám, hogy azok haza rángassak, csak és kizárólag olyan helyekre vagyok hajlandó menni, ahol hatalmas a tömeg, mert tudom, hogy ahol sok ember van, ott mégsem tudnának olyan nagy jelenetet rendezni. Mikor végre sikerrel járok, megállítom az autót, és a táskámat magamhoz ölelve szállok ki belőle, becsapva annak az ajtaját. Kivételesen nagyon örvendtem annak, hogy Sonia időpontot kért, és annak még inkább, hogy máshol mint a rendelőm. Az elmúlt időszakban egy kicsit elhanyagoltam a saját életemet, és azt hiszem, hogy itt lenne az ideje egy kicsit más problémájával is foglalkozni, a sajátom kezd felemészteni. Bár igyekszem minden páciensemmel közvetlen lenni, Sonia-val valahogy mégis sokkal könnyebb, mint bármelyik másikkal. Talán azért, mert már az első találkozásunknál is olyan könnyen megnyílt és olyan barátságosan, hogy nem tudja az ember nem jól érezni magát mellette. Kevés barátom van, olyan, akikben bízok is, de Soniaval valahogy mégis sikerült egy olyan kapcsolatot kialakítanunk, ami kicsit több, mint orvos és betege. Miközben végig haladok a parkon, ösztönösen ide oda mozgatom a fejem - így teszek minden alkalommal, ha valahová megyek -, hogy meggyőződjek róla, hogy nem látok senkit, akitől félnem kéne, így ismét elkönyvelem magamban, hogy biztonságos lesz ez a hely. Ebben a pillanatban pillantom meg egy padon ücsörögve Soniat, akinek vissza integetek mosolyogva, majd kicsit megszaporítom a lépteimet felé.
- Ciao! - köszönök én is a saját anyanyelvemen neki, majd hozzá hasonlóan megpuszilom a két arcát. - Nagyon rég nem hallottam felőled. - teszem hozzá, miközben el veszem a felém nyújtott kávét, ami olyan megszokott már köztünk. Kicsit felvonom a szemöldökömet, hogy a kezében más poharat látok, mint amit nekem nyújt át, de nem teszem szóvá, mert feleslegesnek tartom. Lehet, hogy most épp nem kívánja a kávét. Nincs ezzel semmi baj.
- Semmi gond nincs szerintem a tömeggel. Így szép a park, ha zajlik benne az élet. - vonom meg a vállamat, bár normális esetben azt hiszem, hogy engem is frusztrálna ez a sok össze vissza ember, de az én helyzetemben ez sokkal jobb így.
- Nem volt túl egyszerű leparkolnom, de a kocsi még épen maradt. - vigyorgok rá, miközben iszom egy kortyot a kávémból.- Én személy szerint örülök, hogy nincs az a nagy meleg. Az ősz a kedvenc évszakom. - vallom be, majd belé karolva, vele egyszerre haladva szedem a lábaimat, óvatosan még mindig a szemem ide oda mozgatva az emberek közé. Csak mert fő a biztonság. - Na és mi a helyzet veled? Rég nem beszéltünk. Minden rendben? - ha valakinek fel teszem ezeket a kérdéseket, akkor valóban kíváncsi is vagyok, és van is egy olyan sejtésem, hogy nem csak egy csajos napot akar eltölteni ma a társaságomban, hanem beszélne is valamiről. Bár most még a csajos nap is tetszene. Mindegy. Csak egy kicsit elterelje valami a gondolataimat a saját problémáimról.  

@Valeria Callegari részére This is the truth...

“When in doubt, tell the truth!”

Ahogy látom közelgő alakját, úgy kezd egyre intenzívebben kavarogni a gyomrom, hát még az agyamat ostromló gondolatok, és az érzéseim. Azt se tudom hogy kezdjem, hogyan tálalhatnám neki az egészet anélkül, hogy elmenne az étvágya. Annyira kevés az az ember, akiket magam mellett tudhatok, hogy -bár talán nem látszik-, de foggal-körömmel kapaszkodok mindenkibe, akit akár csak egy kicsit is közelebb engedtem magamhoz.
Valerianak nagy vonalakban már felvázoltam azt az egész őskáoszt, ami immár hónapok óta tart. Tudja, hogy Amarát bántalmazza a férje, mind lelkileg, mind pedig fizikálisan. Azt is bevallottam neki az egyik terápia alkalmával, hogy szándékosan engedtem a férje kitartó ostromainak, s tettem szét a lábamat Jonasnak, abban bízva, hogy talán sikerül őt annyira magamba bolondítanom, hogy a figyelme Amaráról inkább rám összpontosuljon. Hogy a felesége megtalálhassa végre a kiutat ebből a halálos csapdából, és lépni tudjon, amikor eljön az ideje. Helyette bekaptam a legyet, és életemben először fogalmam sincs, hogyan tovább... Az egész rohadt tervem visszafelé sült el, és most úgy érzem magam, mintha felültem volna egy meghibásodott hullámvasútra, ami kitartóan halad a pálya legmagasabb pontja felé, hogy utána zuhanórepülésben, megállíthatatlanul a mély felé száguldjon. Nem tudni, mekkora lesz a kár, és hogy hányan fogják túlélni. Már ha lesz olyan egyáltalán... Egy biztos, ha valakinek nem tárulkozom ki, még a végleges földet érés előtt oda fogok veszni.
-Tudod hogy megy ez a fontos emberek körében... Már jövő tavaszig be van telve a határidő naplóm. - Nevetek fel mesterkélten, nagyképűen adva elő, milyen egy elfoglalt nő vagyok. Igazából nem is értem miért nem vetem már le az évek alatt tökéletesre csiszolt álarcomat. Valeria azon kevés emberek közé sorolható, akiknek korábban már engedtem bepillantást az álcám mögé, és pontosan tudja, hogy mi lakozik a felszín alatt. Hogy a magabiztosságom csupán egy eszköz, áthatolhatatlan fal, amit személyes védelmem céljából emeltem magam köré, hogy a dögszagra repülő keselyűk véletlenül se környékezhessenek meg.
-Persze drágám, ha te mondod... - Hadarom el amolyan nemtörődöm stílusban, ugyanazzal a lefitymáló, kicsit undorodó fintorral az arcomon, amivel az imént is illettem a parkban lézengő embereket.
-Ezer szerencse, hogy nem Bronxba ültünk be egy kávéra, bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy abban a lepukkant bűnöző negyedben létezik olyan ember, aki kávézót mer ott üzemeltetni. Az viszont ezer százalék, hogy az összes kereket lelopnák a kocsidról mire kettőt fordulsz. Olyan bandaháborúk folynak napi szinten abban a gettóban, hogy az a csoda, hogy még nem irtották ott ki egymást az emberek. Bár lehet az lenne a legjobb... - Igen, tudom, akadnak rasszista megnyilvánulásaim, ezeket biztos, hogy Helentől örököltem, de ha nem is adható tovább a genetikával, mondhatjuk, hogy már egész gyerekkoromtól kezdve belém nevelte ezt a fajta szemléletet, ami a mai huszonegyedik században már inkább elítélendő, mintsem elfogadott. Az emberek egyenjogúságáért küzdő szervezetek szerint komolyabban foglalkozni kellene a gettókban uralkodó mészárlásokkal. Szerintem meg az én problémám jelenleg sokkal fontosabb, mint az, hogy hányan halnak ott meg a saját hülyeségük miatt.
-Tudod miért szeretem az USA Északi-partját? Mert itt vannak évszakok. - Veszek egy mély lélegzetet, magamba szívva a földre hullott avar illatát, ezzel együtt valami édeskés aromát is, amit messzebbről hoz a szél. Kandírozott gyümölcsök, vagy talán sült gesztenye? Nem tudom behatárolni, de az biztos, akármi is az, betegre tudnám most zabálni vele magam.
-Aham, kicsit elfoglalt voltam az utóbbi időben. Ki se látok a munkából. Szerencsére. - Válaszolom egyszerűen. Minél többet beszélünk, minél több időt töltünk el így egymásba karolva, fák között andalogva, annál könnyebben, s meglepően gyorsan sikerül levetkőznöm magamról az álarcomat. Valeriának különösen jó érzéke van ahhoz, hogy az emberek egy szempillantás alatt megnyíljanak neki. Iskolákban tanítani kéne. Valószínűleg nem véletlenül lett pszichológus. Ahogy egyre mélyebbre érünk az embertömegek sűrűjében, úgy kezd lassan eluralkodni rajtam egyfajta feszültség, kisebb pánikhangulat. Szüntelen lábainkat vizslatom, megmosolyogtat, hogy egyszerre lépünk, közben bizonytalanul forgatom, ízlelgetem a még ki nem mondott szavakat, gondolataimat.
-Üljünk le. - Biccentek végül egy félreesőbb pad irányába. Azt hiszem most jobb, ha mind a ketten ülünk. Ahogy érzem közeledni az igazság pillanatát, úgy a pulzusom is meglódul, le kell tennem a termoszt a földre, egyrészt, mert a torkomba nőtt gombóctól most képtelen lennék bármit is leerőszakolni a torkomon, másrészt pedig félő, hogy idegességemben az egészet magamra önteném. Azért ez a Prada dzseki nem két cent volt...
-Hát, igazából nem. Semmi sincs rendben. Úgyis mondhatnánk, maldita vida. - Pillantok felé tanácstalanul, s ha megpróbál a szememből olvasni, kétségbeesést láthat megcsillanni benne.
-Terhes vagyok. - Miután kimondom, még sokáig visszhangzik a fejemben, szinte vészjelzőket kongat meg bennem. Egyik felem megkönnyebbült, hogy végre nem kell ezt a szörnyű titkot tovább magamban cipelnem, a másik felem, amint kimondtam, szinte azonnal meg is bánta. Ez a kettősség teljesen felemészt. Némaságba burkolózva telnek az ezt követő percek, amíg mind a ketten megemésztjük a hallottakat.
-Furcsa. Kimondva sokkal valóságosabbnak tűnik. - Bátorkodom felé fordítani a fejem -feltéve, ha még nem hagyott faképnél-, majd a pad támlájának dőlök, fejemet hátra vetem, és kínomban az ég felé nevetek.
-Ezt most rohadtul elbasztam, Valeria. És nem tudom mit tegyek. - Öntöm végre szavakba a hónapok óta bennem kavargó érzéseimet, naivan még mindig abban bízva, hogy ez nem történt meg, hogy velem ez nem történhet meg.
-Amara férje az apja. - Korbácsolom tovább a kedélyeket. Ha már itt az alkalom, hogy nyílt lapokkal játsszak, nem titkolózhatok többet.

Sonia & Valeria

Végig haladva a parkon látva a sok boldog embert, eltöprengek azon, hogy valószínűleg a legtöbbjükön csak egy álca a nevetés, amit hozzám hasonlóan megtanultak akkor használni, amikor arra épp szükség van. Velünk emberekkel a legnagyobb probléma mindig az, hogy inkább rejtsük el a problémánkat a világ elől és teszünk úgy, mintha tökéletes lenne minden körülöttünk, mint bátran, szembe nézve azokkal, kimutassuk, ha éppen valami fáj. A legtöbbünk nem szereti kimutatni a gyengeségünket, pedig valójában nincs is olyan ember, akinek ne lennének saját démonai, ami elől bármennyire is menekülnének, nem sikerül. Vannak azok a bátrabbak, akik szakemberhez fordulnak a különféle bajaikkal, míg mások - ahogyan én is -, elrejtik magukban és várják a csodát, hogy majd egyszer úgyis jobb lesz. És minél inkább várják azt a jobbat, csak minden sokkal jobban összekúszálódik körülöttük és mire ezt belátják már lehet, hogy késő lesz. Bennem már gyerekkoromban elromlott valami, és talán ezért is jött az az elhatározásom, hogy pszichológus legyek, hogy segíthessek az olyan embereken, akik nem találják a saját békéjüket, de közben pedig képtelen vagyok arra, hogy magamban is rendet tartsak. Sokszor érzem úgy, hogy más problémája mellett az enyém eltörpül, mégis gondolkodás nélkül cserélnék helyet bárki mással, csak az enyémtől szabadulhassak. Örülök annak, hogy Sonia találkozni szeretett volna velem, mert ez most kivételesen nem csak neki fog megnyugvást jelenteni, hanem nekem is, mert amíg őt hallgatom, addig nem kell gondolkodnom mindazon, hogy hogyan legyen tovább és, hogy hogyan másszak ki abból, amibe a családom próbál bele keverni. Nevetni kezdek a megjegyzésén és néha igazán csodálom Őt azért, amiért annyi gondja mellett, jut ereje arra is, hogy poénkodjon.
- Akkor jövő tavaszig kell várnom, amig ismét fel hívesz? - persze hívhatnám én is, de általában csak olyankor szoktunk beszélni, ha valami nyomja a lelkét, én pedig annyira azért nem bízok senkiben, hogy megnyíljak, mert ha valamit megtanultam a családomtól akkor az az, hogy mindig legyek következetes, mert azok is képesek hátba szúrni, akikről a legkevésbé várnánk. A paranoia pedig mostanra egészen része lett az életemnek, folyamatosan azt érzem, hogy bárki, akivel szóba állok, azt az apám küldte. Persze Soniat ismertem már azelőtt is, hogy apa ennyire elkezdett volna ragaszkodni hozzám, így talán kevés az esélye, hogy éppen ő legyen az, akitől tartanom kéne, de jobban szeretek óvatos lenni, mert tőlük minden kitelik. Soniaval bár teljesen mások vagyunk, más színben látjuk a világot is, mégsem okozott gondot soha, hogy megtaláljam vele a közös hangot. Nem igazán tudom hová tenni az ítélkezését a bronxi emberek felé, de talán csak azért, mert én nem tudok elítélni senki csupán csak a bőrszíne, vagy épp az életstílusa miatt. Mindenki úgy él, ahogyan szeretne, nem hiszem, hogy jogunk van ítélkezni felettük. Bár az igaz, hogy talán ott még ennyire sem mernék bátran mozogni, mint itt, bár ott valósziínűleg eszében sem jutna az apámnak keresni.
- Szerintem ezért nem kéne Bronxig elmenni. Elég csak rosszkor lenned rossz helyen, mert amúgy az egész világ annyira el van zülledve, hogy simán lelophatják a kocsi kerekét szinte bárhol. - vonom meg a vállam, és őszíntén úgy gondolom, hogy talán nem a Bronxban élő emberekkel van a legnagyobb baj, hanem a társasalommal, akik próbálják kirekeszteni őket. Már gyerekkoromban is mindig azt képzeltem, hogy majd éppen én leszek az, aki megváltja a világot, mert sokkal egyszerűbb lenne minden, ha békesség lenne. Az emberiségből egyre jobban kezd kihűlni az egymás iránti tisztelet, ítélkezünk egymás felett, és ahelyett, hogy megpróbálnánk más szemszögből látni egyes dolgokat, csak letudjuk annyival, hogy valaki nem jó ember, mert épp ezt teszi, vagy azt. Mosolyogva hallgatom szavait, és valamiért úgy érzem, mintha minden amit mond, csak azért lenne, hogy időt nyerjen magának. Így végül csak bele kortyolok a kávémba, és türelmesen sétálok vele tovább, mert minden bizonnyal előbb vagy utóbb úgyis kimondja azt, amihez lehet, hogy még nincs bátorsága. Pedig ismerhetne már annyira, hogy tudja, ha valaki, akkor én biztosan nem fogom elítélni őt. Nem csak azért, mert orvosként nincs hozzá jogom, hanem azért is, mert meg van a saját magam szemete nekem is, így a legkevésbé sem lenne jogom bíráskodni felette. De persze rá kérdezni sem fogok, mert nem akarom, hogy csak muszájból mondjon bármit is.
- Megértem. A munka néha tökéletes arra, hogy az embert egy kis ideig kizökkentse a valóságából. - ezt saját tapasztalatból is tudom, mert ha az ember el van foglalva valamivel, akkor sokkal kevesebbet kattog az agya azon, amitől szabadulna végre. De attól persze még, hogy egy rövid ideig nem gondolunk a problémáinkra, azok nem tűnnek el, megmaradnak sajnos. Szótlanul sétálok mellette, csak néha pillantok hátra, hogy ismét meggyőzzem magam arról, hogy nem követnek és szerencsémre ma elég zsúfolt a park ahhoz, hogy ha valahol itt lennének is az apám emberei, erőszakkal ne rángassanak el. Apa mindig is olyan ember volt, aki nem szerette felhívni magára a figyelmet, így biztosra veszem, hogy ennyi ember előtt semmi olyant nem tennének, ami ezen változtatna. Néha néha elmosolyodok a szaladgáló gyerekek láttán és sajnálom, hogy nekem nem jutott ilyen gyermekkor, mert számomra az a korszak valami másabbról szólt, és nincs is olyan emlékem róla, hogy a szüleimmel közösen valaha elmentünk volna mondjuk a játszótérre. Anyával voltam nagy ritkán, de azt is csak azért, mert apa rá parancsolt, hogy tűnjünk el egy kicsit, mert nem a nők dolga az, amiről beszélni akarnak. Ilyenkor mondjuk boldognak éreztem magam, mert anya ha nem volt az apám közelében, akkor teljesen más volt mindig. Olyan igazibb. Gondolataimból a Sonia hangja zökkent ki, és csak bólintva követem a padhoz, ez viszont még jobban tudatosítja bennem, hogy valami komolyabb problémája lehet, és talán már nyert elég időt ahhoz, hogy meg is nyíljon. Hátra dőlök a padon, a kávémat szorongatva és magamba szívom a friss levegő illatát. Egésszen idilli ez a pillanat, és olyan jó lenne, ha mindenféle gond nélkül tudnánk csak úgy itt ücsörögni. Mikor megszólal, rá nézek és tökéletesen látszik rajta, hogy az álarcát, amit eddig próbált maga előtt tartani levette, és így leolvasható róla a kétségbeesés is. Iszok egy újabb kortyot a kávémból, majd amint kimondja azt a két szó, ami jelenleg számára a gond forrása, egy rövid ideig megáll a kezem a levegőben a kávémmal, mert ez számomra is épp annyira érzékeny téma, mint az ő számára.
- Oh... - csak ennyit tudok kinyögni miközben leengedem a kezem, a kávét még mindig tartva, és igyekszem, hogy egyáltalán ne lásson olyasmit az arcomon, hogy ítélkeznék felette. Mert minden rossz mellett azt hiszem, hogy egy terhességre sosem szabadna problémaként tekinteni, az egy olyan csoda egy nőnek az életében, amiért hálás kell, hogy legyen. Persze vannak helyzetek, amikor nem éppen a legjobbkor, vagy épp a legjobb embertől érkezik ez a varázslat és emiatt valóban elgondolkodtató, hogy most hogyan is lehetne tovább.
- Mert ő benned nagyon is valóságos. - válaszolom halkan, és hozzá hasonlóan én is az ég felé pilantok, majd vissza rá, és bátorítóan teszem szabad kezem a vállára, ezzel próbálva megnyugtatni őt.
- Én nem szólhatok bele, hogy mit tegyél, de... de az a gyerek nem tehet semmiről. Ezzel csak arra akarok utalni, hogy ha az jár a fejedben, hogy megszabadulj tőle... akkor talán gondold át újra és újra, mert ez nem lesz visszafordítható, ha esetleg rossz döntést hozol... - a rossz döntés alatt persze mindkét opció érthető, de kevésbé gondolom, hogy ha mondjuk megszüli, akkor azt megbánhatná. Ha elveteti viszont, azzal a tudattal kell tovább élnie, hogy nem adott esélyt egy új életnek. Nekem is volt egy ilyen rossz döntésem, ami akkor jónak tűnt, viszont most bánom. És elég sokszor képzelem el, hogy hogyan nézett volna ki, vagy, hogy mi lett volna a neme, és milyen nevet adtam volna neki.
- Na és ő is tudja, hogy apa lesz? - teszem fel a kérdést, bár amennyit tudok a történetről, valahogy nem tűnik olyan embernek, aki megérdemelné, hogy bárki is apának szólítsa. Mégis tartom elég erős nőnek ahhoz Soniat, hogy egyedül is fel tudja majd nevelni, és talán még megtudnia sem kéne senkinek az igazságot.

@Valeria Callegari részére This is the truth...

“When in doubt, tell the truth!”

-Ugyan drágám, neked bárhol találok szabad helyet a naptáramban! - Legyintek fennkölt módon, majd szórakozottan, röviden fel is nevetek. Valeriával mindenféle szempontból különbözőek vagyunk. A külsőnk -hiszen annak ellenére, hogy őt Olaszországhoz köti a vére, mégsem mondható tipikus, mediterrán alkatnak-, a temperamentumunk. Valeria a nyugodt, tükörsima tengeren lágyan ringatozó halászhajó, én pedig a háborgó hullámokat meglovagoló szörfdeszka vagyok, akinek állandó kalandokra, veszélyes helyzetekre van szüksége, hogy ne éghessen ki idő előtt.
Talán ezért is működünk ennyire jól együtt. Már ami a terápiákat illeti. Az első alkalommal is azt éreztem, hogy teljes mértékig megbízhatok benne, hogy neki könnyedén megtudnék nyílni, akárcsak egy könyv, ami rengeteg titkot, szörnyűséget rejt magában, és nem olvashat bele csak úgy bárki... Nem véletlen hát, hogy ő lesz az első, akinek beszélek erről a khm... újfajta, számomra teljesen idegen, mindenek előtt rohadtul ijesztő állapotomról. Nem túlzok, ha azt mondom, a testem szinte napról napra változik, mindezt olyan viharos ütemben teszi, hogy néha képtelen vagyok alkalmazkodni ehhez az időzített bombával felszerelt gyorsvonathoz. Még mindig nem tudom elhinni, hogy vannak olyan nők, akik magától értetődőnek tartják, életcéljuknak tűzik ki a szaporodást, gyereknevelést. Mégis ki akarna ennyi áldozatot meghozni egy védtelen emberilényért?! Kilenc hónapig -ha szoptatsz, akkor még tovább is-, nem cigizhetsz, nem ihatsz, a pénzed amiért keményen megdolgoztál, most babaruhákra, kiságyra szórod el, amiket pár év múlva úgyis bezsákolva elteszel a pincébe porosodni. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mennyire megsínyli a tested ezt az egészet, ami egyes őrült nők szerint maga a csoda. Hát, volt már részem egy pár csodában és határozottan kijelenthetem, hogy az egésznapos rosszullétek, émelygés, vashiány, brutális ragyák koránt sem sorolhatók a "csoda" kategóriába. Bár, valószínűleg más véleménnyel lennék erről az egészről, ha lenne mellettem egy szerető, jóképű pasi, aki elkényeztet, és Istennőként kezel amiért a gyerekét hordom a szívem alatt.
-Hidd el, egész Amerikában kiváló a közbiztonság, kivéve itt, a Nagy Almában. Ez egy büdös, elkorcsosult város. - Jegyzem meg lefitymálóan, már-már gyűlölködve. New York számomra mindig is közömbös volt. Olyannyira gyűlöltem, hogy ideköltöztünk, hogy csak úgy kiszakítottak a megszokott, otthoni közegemből, hogy tudtam, soha nem láthatom viszont a barátaimat, hogy azóta sem sikerült felépülnöm ebből a lelkibetegségből, aminek negatív hozadéka a bulimia lett. Talán egyszer arra is kéne pár órát szánnunk, hogy feltárjam neki a gyerekkori traumáimat. Hátha megoldaná a problémát, bár jelenleg van ennél nagyobb bajom is. Gúnyosan, hahotázva felnevetek azon elméletén, miszerint a munka jó orvosság lehet bizonyos problémákra. Ha más nem, figyelemelterelésnek talán megállja a helyét.
-Engem tudod mi tudna kizökkenteni a valóságból? Egy csak oda szóló repülőjegy mondjuk Tenerifére, valami jóképű, intelligens, izmos Don Juannal az oldalamon. Nem az a szteroiddal felpumpált izmú, agyatlan bunkó, aki egy üveg kólát sem tud kinyitni. Hanem akinek a tökéletesre formált kockái közül ki tudod szívni a tequilát egy elszabadult bulin. És persze alaposan meg is tud kefélni. Paradise! - Az utolsó szót -amit azt hiszem nem kell magyaráznom mit is jelent pontosan, elég egyértelmű a hangzása-, kellőképp drámai hangszínben, vágyakozva sóhajtom, végig mutatva egy pillanatra magunk előtt az őszbe borult New Yorkot ábrázoló tájon, mintha csak egy kézmozdulattal megeleveníthetném a vágyaimat. De ahogy egy bölcs ember is mondá vala, egyszer minden jónak vége szakad, és a kellemes bevezető után szinte máris belecsapok az elszaródott dolgaim kellősközepébe. Azzal, hogy mindezt kimondtam, a lelkem egy része megkönnyebbült, bár Valeria reakcióját még mindig kissé feszülten várom. Hogy vajon ez egy olyan dolog, amit -pszichológus hivatás ide, vagy oda-, már az ő gyomra sem képes bevenni, és hanyatt-homlok menekülve faképnél hagy, vagy inkább úgy fogja kezelni az egészet, mintha csupán annyiról lenne szó, hogy elestem a mozgólépcsőn és kicsit lehorzsolódott a térdem?!
Látva a pillanatnyi döbbenetet, meglepettséget az arcán, kínomban belemosolygok a fölöttünk gyülekező bárányfelhő rengetegbe.
-Nekem is valami hasonló volt az első reakcióm, amikor megláttam azt a rohadt két csíkot. Kiegészítve természetesen azzal, hogy bassza meg. - Mint mindig, most is igyekszem inkább viccesre venni a figurát. Ha túlságosan befordulok, az hosszútávon visszafordíthatatlan károkat fog okozni. Szavai hallatán egy reszketeg sóhajt engedek ki magamból, alig észrevehetően kulcsolva össze kezeimet valahol alhasam tájékán, még mindig az eget bámulva.
-Hát az. Kurvára valóságos. Puta! - Ekkor nézek rá Valeriara először a nagy vallomásomat követően. Szám sarkában egy keserű félmosoly játszik.
-Tudom drágám, minden este, amikor végre vége a napnak, és egyedül maradok a rohadt gondolataimmal, ezt mondogatom magamnak. Hogy ő nem tehet semmiről. Hogy ő nem kérte, hogy felelőtlenül széttárogassam a lábam a legjobb barátnőm férjének. - Pontosan ez az a pont, aminél már nem tudom eldönteni, hogy az undorító, erkölcstelen tetteimtől támadt hányingerem, vagy csak a HCG hormonszintem szórakozik már megint a gyomorsavammal... Belekortyolok a termoszban lévő italomba, attól remélve némi enyhülést.
-Nem tarthatom meg. Egyszerűen nem tehetem ezt meg Amarával! És nem azért, mert ezzel a húzásommal tönkre tenném a házasságát, hiszen az már régóta nem működik, talán sosem működött. Ez nem róla és Jonasról szól. Hanem Amaráról és rólam. A barátságunkról. - Sóhajtok fel tanácstalanul.
-Még addig kéne véget vetnem ennek ameddig nem lesznek látható jelei. Nem sokáig fogom tudni takargatni, és senkinek sem puffad fel akkorára a hasa, mintha kilenc hónapos terhes lenne. - Nézek le a hasamra, majd újra Valeriára.
-Ha megemésztetted a hallottakat, akkor segíthetnél azzal, hogy elmondod, te mit tennél a helyemben. Tudom, elég közhelyes, és úgysem tud semmi okosat mondani az ember ameddig nem volt ilyen helyzetben, de hátha... - Húzódik egy fájdalmas félmosolyra a szám.  

Sonia & Valeria

Valahányszor Soniaval találkozom azt érzem, hogy elég a puszta jelenléte is ahhoz, hogy akármilyen helyzetben is vagyok, felvíditson. Talán éppen ezért is örültem annyira a hívásának, mert hiába tudom, hogy valami valószínűleg nyomja a lelkét, amit velem akar megbeszélni, mégis van egy olyan kisugárzása, ami egyszerűen felvídit, és bár ez édes kevés ahhoz, hogy elhiggyem, hogy az életem sínen van, de sikerül elterelnie arról a figyelmem, hogy valójában néha nekem is mennyire szükségem lenne valakire, akinek ki önthetem a lelkem. Ezzel csupán csak annyi a baj, hogy amiben én vagyok az nem egy olyan helyzet, amiről bárki is büszkén mesélne, vagy nem mintha bisztonságos lenne. Az emberek ha rám néznek talán azt láthatják rajtam, hogy mennyire nyugodt és kiegyensúlyozott az életem, a valóság viszont az, hogy mindez csak egy színdarab, amit megtanultam az itt töltött időm során tökéletesen alakítani. Mert a valóság az, hogy minden látszat ellenére egy megsebzett lélek vagyok, akit a saját családja üldözött el a hazájából és örülök, hogy még mindig sikerült megtartanom azt, aki lenni akartam és  nem engedtem, hogy magával szippantson az a világ, amelyet sosem akarnék élni. Talán nehéz lesz a továbbiakban is távol maradni tőlük, de bízok abban, hogy egyszer jóra fordul majd minden.
- Ezt örömmel hallom. - mosolygok rá, és elgondolom, hogy akár többek is lehetnénk mint egy orvos és páciense, de a paranoiám sajnos nem engedi, hogy ennél közelebb engedjek magamhoz bárkit is. Persze vannak barátaim, de azokat az egyetemi éveim során gyűjtöttem, még azelőtt, hogy az apám ennyire betegesen harcolna azért, hogy velem akarja ismét kiteljesíteni a családunkat és olyan dolgokat várna el tőlem, amiknek még a gondolatától is ki ráz a hideg. Azt mondják, hogy az ember a családját nem választhatja meg, de a barátait igen. Ezt pontosan így látom, annyi különbséggel, hogy nem barátkozom, mert félek attól, hogy átvernek, na meg attól is, hogy ha valakit közel engedek magamhoz, azt magammal húzom a mocsokba. Az apám képes elég messzire el menni a céljai eléréséért, és én nem szeretnék senkit céltáblává alakítani.
- Elég sok olyan hely van a világban, ahová az ember nem szívesen menne. Én egészen megszerettem New Yorkot. - még mindig mosolygok, és komolyan is gondolom a szavaimat. Ha látta volna Rómának azt az oldalát, amit én, akkor egészen biztos, hogy ahhoz képest ezt a helyet a menyországnak tekintené. Vagy lehet, hogy csak én érzem ezt így, mert örülök annak, hogy a lehető legtávolabb vagyok az otthonomtól, ami igaz, hogy hiányzik néha, de azt hiszem, hogy soha többé nem tudnék haza menni. Amig az apám él biztosan nem. Nem mintha a halálát kívánnám. Minden rossz ellenére azt hiszem, hogy fájna az elvesztése. Felvont szemöldökkel figyelem ahogy nevetni kezd és rájövök, hogy csak számomra okoz örömet a munka, mert engem az, hogy más problémáját hallgatom képes egy kis ideig kizökkentenie a valóságomból. A szavait hallva viszont én is nevetni kezdek, és nem értem, hogy hogyan képes mindent elviccelni. Olyan ez a lány néha, mintha semmi gondja nem lenne az életben és olyakor eltöprengek azon, hogy ez hogyan lehetséges? Hogy tud valaki a legrosszabb helyzetben is viccelődni? Mert gondolom azért vagyunk most itt, együtt, mert van valami, amit csak nekem szeretne elmondani.
- Igen... ez talán valóban jobban elterelné az ember figyelmét, mint a munka. De az van, hogy amig a munka valós, az ilyen férfiak nem hiszem, hogy azok lennének. Ha igen is, akkor valószínűleg mást nem is lehetne tőlük elvárni, mint megkeféljenek. - megcsóválom a fejem, mert tökéletesen értem, hogy miről beszél, viszont az ilyen pasik legtöbbje a nadrágjában hordja az eszét, ami azt jelenti, hogy távol áll tőlük az udvariasság és az is, hogy másnap rád ismerjenek. Bár biztos van olyan lány, aki beéri ennyivel, de én személy szerint nem igazán csípem az egy éjszakás kalandokat és azt sem, ha egy férfi bunkó. Talán ez azért lehet, mert egész gyerekkorom arról szólt, hogy minket nőket csak utasítgattak és túl sok figyelmet sosem kaptunk anyával. Ezért is kerülöm az olyan férfiak társaságát akikről már az első beszélgetésnél látszik, hogy távol áll tőle az udvariasság és a nagy száj és jó test mögött igazából csak egy érzéketlen szív lakozik. Abból pedig nem kérek. Néha nem is értem, hogy hogyan megy ilyen könnyen a társalgás Sonia és köztem, hiszen semmi közös nincs bennünk, de mégis olyan lazán tudunk beszélni, mintha mindez nem is számítana. Bár nekem nem is számít, sőt örülök annak, hogy könnyen megkapjuk az összhangot.
A padon ülve, szinte megdöbbent arccal nézek rá, ahogyan ki mondja, hogy terhes. Nem akarok ítélkezőnek tűnni, mert ha valakinek nincs ahhoz joga, az én vagyok. Mégis nehezen tudom leplezni azt, hogy mennyire váratlanul ér ez a hír. Mindenre számítottam csak épp erre nem.
- Csak kicsit meglepődtem. - próbálom ki magyarázni a hírtelen változást, amit az arcomon észre vehetett. Ez egy kicsit komolyabb téma a korábbiakhopz képest, és azt hiszem, hogy eléggé olyan helyzetben van most, hogy nem szívesen lennék a helyében. Mégsem érzem azt, hogy bűnt követett volna el a titkos kapcsolatával, vagy, hogy hiba lenne az a gyerek. A gyerekek mindig csodát hoznak az ember életében.
- Nekem úgy tűnik, hogy ezzel te csak magadat korholod... még mindig. De ahhoz, hogy össze jöjjön az a gyerek, ketten kellettetek hozzá. Nem igazságos, hogy egyedül nézz mindig szembe mindennel, miközben az a  férfinek nem nevezhető állat vígan éli az életét. - minél több ilyen történetet hallok, annál jobban ki ábrándulok a másik nemből. Mindegyik egy aljas gazember, és azt hiszik, hogy attól lesznek macsók, ha megalázzák a nőket. Én úgy látom, hogy már nem csak a Jonas felesége, de Sonia is az áldozata lett. Ez pedig elszomorító.
- Figyelj... én értem, hogy miről beszélsz, de... De Amaranak talán joga lenne tudni erről. Előbb vagy utóbb megbocsátana, abban biztos vagyok. Hiszen érte tettél mindent. Meg talán bármilyen szőrnyen is hangzik, de lehet, hogy ez a gyerek a kulcsa annak, hogy megszabadítsd őt attól az állattól. És persze magadat is. - ezt már korábban is mondtam neki, és ha kell még el mondom százszor is, hogy mentse magát, amíg nem lesz késő. Mert még így sem késő, egy gyerek nem mindig kell indok legyen arra, hogy két fél együtt maradjon.
- Bárhogy is döntesz, én támogatlak. - kezemet a vállára teszem azzal is éreztetve vele, hogy számíthat rám. Nem akarom le lebeszélni az abortuszról, ő érzi, hogy számára mi a leghelyesebb, de bíztatni sem fogom rá. Mert tudom, hogy egy ilyen döntést meg lehet bánni. A szavait hallva vissza húzoma  kezem és a földre pillantok. Még soha nem beszéltem senkinek arról, hogy én is voltam terhes.
- Ami azt illeti, én is voltam ebben a cipőben. - válaszolok végül még mindig a földet nézve. - Mármint voltam terhes. És engem nem volt aki meghallgasson és lebeszéljen a hülye gondolataimról. Elvetetettem. - ismét rá nézek, mert azt akarom, hogy lássa rajtam, hogy mennyire rossz döntés lehet. - És hidd el, hogy azért mondtam, hogy gondold át. Mert én nem gondolkodtam egy percig sem. És bánom. A mai napig elképzelem, hogy milyen lenne. Vagy, hogy fiú vagy lány lett volna-e egyáltalán. Néha még nevek is jutnak eszembe, hogy hogy neveztem volna. - ki mondani ezeket sokkal fájdalmasabb, mint magamban tartani. Talán eddig azért nem is beszéltem erről sosem senkinek.

@Valeria Callegari részére This is the truth...

“When in doubt, tell the truth!”

Kissé cinikusan, hahotázva felnevetek a kigyúrt kirakat pasikról alkotott, meglehetősen vérszegény véleményén. Látszik, hogy nem volt korábban dolga sok férfival, minden bizonnyal ugyanarról a futószalagról válogatja a pasikat, azzal a fajtával áll csak szóba, akivel már van elég tapasztalata, aki egyszerű, mint a fa ék, nem igényli, hogy megfejtsd a valódi énjét, mert ugyanazt az unalmas kabala pasi szerepet hozza, mint a többség... Kalandozni jó dolog, nyilván az ízlésesség határain belül, bár én elég rég nem foglalkozom erkölcsi kérdésekkel, már ami a szexet illeti.
-Ezt most csak azért mondod kicsim, mert még nem találkoztál jó alapanyaggal. - Huncut félmosollyal rákacsintok. Talán ezért is tartok ott, ahol... Ez a gyerek a büntetésem azért, mert annyi bikával kibasztam az utóbbi időben. És most itt növekszik bennem, akárcsak egy parazita, ami lassan átveszi az irányítást a gazdatest fölött. Amíg abból már nem marad semmi... Nem várhatom meg, nem fogom megvárni, hogy teljesen felemésszen. Ez a gyerek nem születhet meg. Mégis valahol nyomaszt a tudat, hogy úgy beszélek róla, mintha csak egy migrénről lenne szó, amit egy fájdalomcsillapítóval könnyedén el lehet mulasztani. Volt, nincs. Úgy akartam véget vetni az egésznek, hogy nem tud róla rajtam kívül senki. De azzal, hogy ma idehívtam Valeriát, és őszintén beszélek neki arról, hogy mennyire elszaródott az életem, azt hiszem rácáfolok mindenre, amit eddig hittem és gondoltam a dologról. Szánalmas bevallani, de talán mégse olyan könnyű az elengedés, mint hittem. Ezek a rohadt hormonok minden téren megnehezítik a dolgomat!
-Mierda... - Káromkodom el magam, kínomban fel is nevetek, közben persze hagyok neki időt a hallottak megemésztésére. Nagy általánosságban a nők két csoportra oszthatók. Vannak azok, akik támogatják az abortuszt, és ott van még az a Szent fazék réteg is, akik minden módon ellene vannak, és a pokolra átkoznak, ha megtudják, hogy volt már művi vetélésed. Ebből kifolyólag némiképp tartok Valeria reakciójától, de szerencsémre nagyon úgy tűnik, hogy pártatlan a témát illetően. Alaposan ízlelgetem, megrágom erről az egész szituációról alkotott véleményét. Végül aztán nagy nehezen lenyelem, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem akart többször is kifordulni a számból.
-Tudod, inspiráló a pozitív szemléleted. De komolyan. Csak kár, hogy ha színt is vallanék a gyerek apjának, nekem attól még ugyanúgy totál egyedül kellene megbirkóznom ezzel az egésszel. Kivéve talán a dolog anyagivonzatát. Jonas szinte szarja a pénzt, kapásból két abortuszt is kifizetne nekem kápéban, csak hogy biztosra menjünk. - Meglehet, Jonas úgy bánik Amarával, ahogy más a kutyájával sem merne, az ember azt gondolhatná, hogy hidegen hagyná, ha kitudódna a viszony Amara előtt, valamiért mégis szánni való geci módjára félti a házasságát. Biztos, hogy van valami a háttérben.
-Talán az lenne a legnagyobb büntetés Jonasnak, ha megtartanám. - Mondom, majd fel is nevetek az egész helyzet abszurditásán. De mégis milyen anya az olyan, aki bosszú tárgyaként használná a saját gyerekét?!
Annyiszor elképzeltem már, hogy mi lesz majd a reakciója, ha megtudja a titkomat, és még mindig őszinte döbbenettel nézem, hallgatom őt, hiszen ha valamire, ilyen szintű megértésre, együttérzésre még tőle sem számítottam. Pszichológus diploma ide, vagy oda. Amint arról kezd beszélni, hogy Amarának joga lenne tudni róla, és hogy majd idővel biztos megbocsátana, heves fejrázással tiltakozni kezdek. Majd' beleszédülök.
-Tudod mi lenne a kulcsa? Ha Jonast végre elkaparná valaki a föld alá. Amara csak akkor lesz szabad, ha az a féreg megdöglik. - Nem válogatom meg a szavaimat, az őszinteség, undor és gyűlölet keserű egyvelege beszél belőlem, bele sem gondolva, hogy az imént mondottakkal nyíltan Jonas halálát kívántam. Van néhány rosszakarója, remélem nem mostanában akarják eltenni lábalól, könnyen gyanúba keverednék eme rokonszenves megnyilvánulásom után. Bár Valeria biztos nem vallana ellenem.
-Érte tettem mindent... - Ragadom ki mondandójából ezt az egyetlen szösszenetet, úgy sóhajtva fel, hogy abba szinte az egész testem beleremeg.
-Állandóan ezt szajkózom magamnak én is. Ezt mondtam akkor is, amikor először végig mért Jonas tetőtől talpig, akárcsak egy piaci portékát, én pedig elfogadva a játék szabályokat, egy kacsintással belementem. Ezt mondtam magamnak akkor is, amikor először kúrtunk a Hilton szálloda egyik luxus lakosztályában, amit arra az egy éjszakára bérelt, álnéven. Ezt mondogatom magamnak gyakorlatilag minden nap. És minél többet bizonygatom, annál hamisabbá válik ez az egész. - Hangomban némi dühöt fedezhet fel miközben beszélek. Nem nézek rá, mindvégig a termoszomon lévő strasszköveket kapargatom, amikből a nevem van rajta kirakva.
-Ez egy hazugság, amivel azért etettem eddig magamat, és bocs, hogy ezt mondom, de téged is, mert így könnyebb volt megbirkóznom a lelkiismeretemmel. És hát valljuk be, ez sokkal jobban hangzik, olyan hősiesen, áldozatkészen, mintha csak egyszerűen kijelentenénk, hogy titokban dugok a legjobb barátnőm férjével, mert egy kiélt ribanc vagyok. - Mondandóm végeztével olyan légiesen könnyedén sóhajtok fel, mintha csak egy pillangót akarnék elfújni. Mind a ketten tudjuk, hogy valójában ez az egész sokkal komplexebb annál, mint ahogy ezt az imént ilyen nagy vonalakban felvázoltam. És nem, ez nem az önsajnáltatás része, nem várom, hogy a vállamra tegye a kezét, a szemembe nézzen és könnyekig hatódva azt mondja: Sonia, te nem vagy ribanc, te is csak egy áldozat vagy. Volt idő, hogy én magam is ilyen, és ehhez hasonló érvekkel próbáltam enyhíteni a bűntudatomon, a szüleim korai elvesztésére -mert bár anya még él, koránt sincs már tudatában annak, hogy mik folynak körülötte-, fogtam, hogy ennyire vágyom, ki vagyok éhezve a férfiak figyelmére. Aztán rájöttem, ez egy ordas nagy hazugság, és miért ne élhetnék így?! Miért ne használhatnám ki a külsőm adta lehetőségeket arra, hogy majdnem minden este más idióta ágyában kössek ki?! A képlet valójában egyszerűbb, mint hittem. Szeretem a szexet. Az nem bűn. Kivéve akkor, ha a barátnőd férjével csinálod...
-Gracias! De tényleg. Lehet nem úgy tűnik, de hálás vagyok érte. Komolyan! - Érintem meg egyik kezét, mintha csak ő szorulna vígaszra.
-Azt hittem, hogy képes leszek egyedül végig csinálni ezt az egészet. Hogy sétagalopp lesz, és a végén majd megkönnyebbülhetek, az életem pedig végre visszatér a normális kerékvágásba. - Megforgatom szemeimet. Ezt még én sem hiszem el. Illetve, egészen addig elhittem, ameddig nem kezdtem el kitárulkozni Valerianak. Már nem is vagyok annyira biztos benne... Az őszinte elfogadásánál, támogatásánál jobban már csak az döbbent le jobban, mikor színt vall az abortuszáról.
-Mierda... - Hagyja el egy újabb átkozódás a számat, ezennel spanyolul, és teljesen letaglózva vetem hátam a pad támlájának, üveges tekintettel bámulva magam elé, mialatt megrökönyödve hallgatom történetét. Miután a végére ér, még sokáig visszhangzanak utolsó szavai a fülemben, és bassza meg, hirtelen nagyon is elkezdett érdekelni, hogy vajon az én parazitám fiú, vagy lány...? Hogyan nevezném el, ha adnék neki esélyt megszületni?
-Sajnálom. Ha tudtam volna, biztos, hogy nem terhellek a szarjaimmal! - Hangomban, szemeimben őszinte megbánással beszélek hozzá. Még ahhoz is túlságosan szégyellem magam, hogy egyáltalán ránézzek. De nem tudhattam. A rohadt életbe!
-Soha, egyetlen pillanatra sem érezted azt, hogy valahol mégis jól cselekedtél? Annak ellenére, hogy megbántad...? Tudtad ki az apja, elmondtad neki? - Puhatolózom. Azt hiszem most már úgyis minden mindegy, és ha szóba jött, talán Valerianak is jól esne végre kibeszélni magából ezt az évek óta őrizgetett titkát.

Sonia & Valeria

Egyáltalán nem meglepő, hogy a férfiakról alkotott véleményünk sem egyezik meg, nem lehetünk egyformák, vagyis a világszemléletünk is lehet más. Nem sértődök meg még azon sem, hogy nevet, sőt én is azt teszem kínomban, mert nem kell, hogy tudja a valóságot, ami az, hogy van jóval nagyobb gondom is annál, hogy azzal foglalkozzak, hogy melyik pasi mennyire van kigyúrva és vajon mennyire tudna jól megkefélni. Persze én is nőből vagyok, a szemem észre veszi azt, ha valami jó, néha még fantáziálgatni is tudok, csak most valahogy sokkal jobban lefoglal az, hogy az apám vagy valamelyik gorillája véletlenül se bukkanjon rám és cibáljon haza a szülőföldemre a hajamnál fogva, mint ezek az apróságok. Talán majd egyszer ki fog járni nekem is egy nyugodt élet, és akkor valószínűleg én sem fogom megvetni az ábrándozást, addig is csak reménykedni tudok abban, hogy addigra nem leszek tele ránccal.
- Remélem mostanában nem is fogok találkozni eggyel sem, mert nincs túl sok időm rájuk. - forgatom meg a szemeimet, mert jelenleg legkisebb gondom is nagyobb annál, hogy bárki alá is befeküdjek. Néha valóban azt érzem saját magamon, hogy időnap előtt öregedtem meg. Olyan, mintha nem a huszas éveim végén járnék, hanem a hatvanas elején. Örülnék persze néha én is egy átlagosabb életnek, de hát sajnos ez van. Nem választhatok más családot, ha megtehetném akkor gondolkodás nélkül élnék is a lehetőségemmel. Nem azért, mert elégedetlen lennék, sőt, mindig megelégedtem azzal, amim volt, de a származásommal még ennyi év alatt sem tudtam megbarátkozni. Bár egészen jól alkalmazkodtam eddig mindenféle helyzethet, de nem akarom mégsem feladni sem a szabadságomat, sem pedig az itt kialakított nyugodt életemet azért, hogy ismét olyan sorsra ítéljem magam, amilyenből évekkel ezelőtt szinte menekülve jöttem el. Még mindig hiszek abban, hogy nem az az én utam és ameddig csak erőm engedi harcolok is azért, hogy megmaradjak ilyennek. Amint kimondja Sonia azt, hogy milyen helyzetbe keveredett, egy pillanatra el is feledkezek arról, hogy lényegében számtalan problémám van nekem is. Egy nem kívánatos terhesség viszont azt hiszem, hogy sokkal komolyabb téma annál, mint az én macska egér játékom a saját családommal. A megdöbbenés, amit az arcomon láthat nem azt tanusítja, hogy elítélném - az távol álljon tőlem -, inkább azt, hogy saját magamat látom a helyzetében, hiszen nem is olyan régen én is benne voltam ebben. Vagyis majdnem ugyanebben, csak nekem éppen nem volt senkim, akivel megoszthattam volna ezt a terhet, amit pontosan tudom, hogy mennyire nehéz cipelni.
- Én igazából még most sem értem, hogy mire volt jó ez az egész Sonia. Ne érts félre... én nem ítéllek el, csak sajnos az van, hogy ezzel amit csináltál nem segítettél túl sokat Amaran. De magadnak viszont annál is többet ártottál. - nem szeretném megbántani, de valahogy olyan érzésem van, mintha titkon tetszett volna neki ez a helyzet. Mintha többet érezne Jonas iránt,csak még saját magának sem vallja ezt be. Mert értem a szándékát, amiből jöhet az első alkalom, majd a második, de hogy még mindig újra és újra... szerintem ez csak érzelmekkel működne. De persze tévedhetek is. Mert ilyen téren annyira tapasztalt nem vagyok, és ami pedig a bizalmamat illeti az elég vékony. Főleg a férfiak tekintetében. Talán ez azért lehet, mert még a családom férfi tagjaival sem tapasztaltam eddig túl sok jót. De az biztos, hogy az ilyen Jonas féléket messziről kikerülném.
- Nem. Egy gyerek sem érdemel ilyen apát. Még az apja büntetésért sem. - persze tudom, hogy ez ellen sokat már nem tehet, de még mindig azon a véleményen vagyok, hogy az abortusz egy olyan lépést, amit egy anyai szív nagyon is hamar meg tud bánni. Viszont egy ilyen apától...- Téged is bántott? - ezt eddig sosem kérdeztem, de csak reménykedni tudok abban, hogy nem. Fizakailag legalábbis. Bár nem tudom... az aki bántja a feleségét, az valószínűleg a szeretőjével sem viselkedhet másképp. Nem is értem, hogy hogyan néz tükörbe egy ilyen férfi? Vagy inkább, hogy hogyan látja magát férfinek?
- Azzal egyet értek, hogy egy ilyen embernek nem szabadna léteznie, de... tudod a rossz embereknek kilenc életük van. Talán még mindig könnyebb lenne elválnia Amaranak... mert gondolom törvény az erőszakos férjekre is van.. - mondom ezt én, aki még mindig nem szakadt el az apja árnyékából. Tudom, hogy nem olyan egyszerű kiszakadni egy életből, amihez hozzá szokunk, de néha talán csak addig késő amig megtesszük az első lépést. Mert minden jobba annál, mint egy erőszakos kapcsolat áldozata lenni. A félelem persze legtöbbször maradásra bírja az embert, és ha nincs segítségünk, akkor elég nehéz meghozni egy ilyen döntést. Azt látom Sonian, hogy saját magát sokkal rosszabbnak látja, mint azt, aki nőket ver és gondolkodás nélkül vitte az ágyába a felesége barátnőjét. Bárhonnan is nézzük a helyzetet, én Soniat is épp olyan áldozatnak látom, mint Amarat. A bűne talán csak annyi, hogy elhitte, hogy az lesz a barátnője menekülési útja, ha megpróbálja elcsábítani azt a szemétládát.
- Ha tudod előre, hogy le fogsz esni, leülsz. Nem tetszik, hogy ennyire magadat hibáztatod. Ami történt megtörtént. Most inkább arra kéne koncentrálj, hogy minél előbb kikeveredj belőle. De nem egy abortusszal. Vagyis ez nyílván a te döntésed, de nem biztos, hogy ez a gyerek a legnagyobb probléma ebben az ügyben. Inkább a lehető leghamarabb meg kell szabadulnod attól az embertől. - ha meg tud egyáltalán szabadulni tőle. Mert ha valamit tudok az ilyen zsarnokoskodó, önző alakokról, amilyent én is ismerek egy párat, akkor az az, hogy olyanok, mint a piócák. Nagyon könnyű magadhoz vonzanod és nehéz levakarnod utána magadról. Talán azért értem meg sokkal jobban őt, mert én is átestem már ezen. Nem akarom lebeszélni semmiről, de rábeszélni sem fogom semmire. Csak tanácsot adni tudok neki, de  a döntést csakis ő maga tudja meghozni. Azon kívül, hogy támogatom, sajnos többet nem tehetek. Hiába szeretnék.
- Ez csak természetes. - kicsit közelebb érzem őt magamhoz, mint a legtöbb páciensemet, bár néha úgy érzem, hogy képes lennék mindenki terhét magamra venni, csak a sajátomtól szabadulhassak. - Nem vagy egyedül. És még mindig úgy gondolom, hogy Amara is meg fog bocsátani majd és támogatni fog. - persze nem ismerem a barátnőjét, nem tudhatom ezt biztosan, csak abból indulok ki, hogy én képes lennék ebben a helyzetben a megbocsátásra. De ugye nem vagyunk mind egyformák. Olyan könnyen mondom ki végül én is, hogy jártam az ő cipőjében, mintha olyan gyakran beszélnék erről. Eddig ő az első, akinek bevallom azt, hogy megszabadultam a saját gyerekemtől, mert csakúgy mint most ő, én is tehernek éreztem akkor. Bár már bánom, de nem tudom visszafordítani. Ezért is nem szeretném, hogy végül ezt az útat válassza ő is. Látom rajta, hogy meglepődik, de remélem, hogy az én helyzetemből tanulva ő egy kicsit okosabban dönt. Mert visszafordíthatatlan lesz, ha a rossz irányba megy majd.
- Ne butáskodj! Egyáltalán nem terhelsz semmivel. Már könnyebb. Csak szeretném, ha nem hamarkodnád el a döntésed. - mosolygok rá őszintén, mert valóban már sokkal könnyebb, de attól még tudom, hogy az egész hátralévő életembe ezzel a bűntudattal kell majd élnem. Ez pedig elég pokoli érzés.
- Addig, amig átestem rajta azt hittem, hogy életem legjobb döntése. De amint ki jöttem a műtőből valami megváltozott, és olyan volt, mintha elszakítottak volna valakitől, akit nagyon szeretek. - sóhajtok egyet és amint elfognak az emélékek újra megbánás fog el. - Nem mondtam el neki. Mert nem akartam, hogy tudja. Aznap szakítottunk mikor kiderült, hogy terhes vagyok. Nem akartam egyedül felnevelni és azt sem, hogy megtudja valaha is. - és azt sem, hogy a családom őt is olyan sorsra ítélje, amilyen sors nekem jutott. Ezt persze már nem teszem hozzá. De a döntésemben közre játszott az is.

@Valeria Callegari részére This is the truth...

“When in doubt, tell the truth!”

Elgondolkodva belemosolygok a velünk szemben lévő, fakerítéssel körbevett játszótér forgatagába, amint arról kérdez, mégis miért lettem a legjobb barátnőm férjének a szeretője... Pff... Ez egy remek kérdés, mondhatnám azt is: es genial! Sokszor lejátszottam már azt a fajta forgatókönyvet a fejemben, aminek lebukásom a csúfos végkimenetele. Bár, ezen aligha kell izgulnom, Jonas és köztem szinte nulla a kommunikáció, már ami a virtuális teret illeti, legyen az bármilyen,  kommunikációra alkalmas felület. Amara pedig annyira naiv, annyira elvakultan bízik bennem, minden rezdülésemben, hogy ha sejt is valamit, az utolsó utáni ember lennék, aki felmerülne benne, mint a férje jelenlegi szeretője. Persze meglepetések bárkit, bármikor érhetnek. Azt hiszem valami olyat mondanék, hogy:
-Ez egyáltalán nem a szexről szól, és nem is a pénzről. Bááár az a Prada táska múltkor minden, na jó, inkább úgy fogalmazok, majdnem minden pénzt megért. Láttam egy róka prémből készült szőrmekabátot. Na, az valóban minden pénzt megér! Dios míó! - Viccelődöm a lehetőségeimhez mérten. Mondjuk köztudott tény, hogy minden viccben fellelhető némi igazság.
-Perdóname![Bocsáss meg] De kettőnk közül ki is az, akinek végig kell asszisztálnia a legjobb barátnője elveszettségét, depresszióját, eltüntetni az arcát, testét borító zúzódásokat?! - Némiképp heves a reakcióm, ez betudható az örökké háborgó vérmérsékletemnek, és az önérzetemen esett csorbának egyaránt, hiszen bárhogy is igyekszem szépíteni az ügyet, az emberek javarészt úgyis csak azt látják benne, hogy baszok Amara férjével. Kívülállóként könnyű ítélkezni, mi, embereknek nevezett ösztön lények, világ életünkben az élen jártunk, és járunk jelenleg is abban, hogy mások felett pálcát törjünk. Itt most nyilván nem Valeriára gondolok. Mások szemében a szálkát is, sajátjukban a gerendát se. Ez mindenkire ráhúzható.
-És ilyen anyát sem. - Sóhajtok bele a kora őszi, kissé már csípősnek nevezhető levegőbe, ismételten hátra biccentve a fejem, azon tűnődve, milyen gyorsan úsznak tova a bárányfelhők, annak ellenére, hogy alig van egy kis szélmozgás. Nem várom tőle, hogy elkezdjen győzködni az imént mondottak ellenkezőjéről. Nem tartok igényt arra sem, hogy bizonygatni kezdje, mennyire jó, felelősségteljes anya lehetnék. Amikor tudom, tudjuk mind a ketten, hogy ez nem így van. Azért pedig nincs értelme megtartanom ezt a babát, hogy kiderítsük, valóban ott bujkálnak-e valahol mélyen eltemetve bennem azok a rohadt anyai ösztönök. Egyszer talán, ha majd az életem nyugodtabb vizekre evickél, és fellobban bennem az anyaság iránt érzett olthatatlan vágy, talán lesz elég merszem, hogy belevágjak ebbe az egészbe. Akár férfival, akár egy másik nővel, vagy épp teljesen egyedül. Homlokára aggodalmas ráncokat festő kérdése hallatán nagyképűen felhorkanok.
-Jonas csak azokat bántja, akik fölött hatalma van. Néha felemeli a hangját, hogy megmutassa ki az úr a háznál, de ezzel a farokméregetéssel nálam aligha megy sokra. Ilyenkor azért vissza szokott venni. - Határozottan nem ütne meg. Ő másra használja a testemet, s míg Amarának nincs menekülésre lehetősége -bár én már ezer dologgal előálltam neki-, én bármikor ki tudok lépni ebből az egészből, mindezt úgy, hogy Jonas még a bokáját is megüsse. Nem merne velem ujjat húzni. Ilyen módon biztosan nem.
Féloldalas mosolyba rándul szám a hasonlatára.
-Akkor nekem tíz. - Nevetem el magam szórakozottan, majd belekortyolok a magammal hozott termoszomba, amit aztán visszahelyezek a pad mellé a földre, és megborzongva kabátom zsebeibe fúrom kezem.
-Nem igazán vagyok képben a jogi dolgokkal, Carino, de valami üzletet nyélbe ütött Jonas és Amara apja, nyilván pont azért, hogy a lányának ne lehessen könnyű dolga, ha el akarna válni. Estúpido![Idióta] - Az utolsó szót természetesen Amara apjának szánom. Várom azt a percet, hogy mikor dobja el a kanalat az öreg Rosenberg, akkor semmissé válik az üzlet, és annak kulcsa -Amara-, végre talán kiszabadulhat a fogságból. Ha lesz hozzá elég mersze.
-Zavaros az ő házasságuk. Nem teljesen elrendezett érdekházasság volt ez. Azt hiszem a mézeshetekben még minden rendben volt, és ezt értsd úgy, hogy Amara boldog volt a kapcsolatukban. Aztán azt hiszem jött valami pénzügyi buktató, Jonas kicsit megindult a lejtőn, és ahelyett, hogy Amara apját vonta volna kérdőre, elkezdte box zsáknak használni a megállapodásuk kulcsfontosságú szereplőjét, az az, a feleségét. - Szomorú történet ez, még szomorúbb sorssal, de csakis egyedül Amarán áll, hogy mikor ugrik ki a szakadék felé tartó, fékezhetetlen gyorsvonatból. Házasság, megállapodás, galéria ide, vagy oda. Egyik sem ér annyit, hogy idő előtt távozzon erről a világról azért, mert a férje agyonverte.
-Most hogy így belegondolok, lehet egyszer ráveszem Amarát arra, hogy jelentkezzen be hozzád. Hátha te tudnál hatni rá. - Ezt a hamis ábrándot valahol már mélyen, legbelül elengedtem, de a remény hal meg utoljára, nemdebár?!
Csendben, lehajtott fejjel, kissé elborzadva bámulom a már nem túl sokáig lapos hasamat, mialatt Valeria abortusz ellenes kampányszövegét hallgatom.
-Ezt rányomtathatnád az eseményutáni tabletták dobozaira. Úgy hátha több, felelősségtelenül szexelő nő fejében gyúlna ki az a bizonyos lámpa. - Nevetem el magam, és hogy ne bámuljam tovább úgy a hasam, mintha nem is a sajátom lenne, inkább elidőzöm egy távolabbi tölgyfa törzsén egyensúlyzó mókuson.
-Azt hiszem még mindig nem érted. Ha megszabadulok Jonastól, attól még a gyereke ugyanúgy bennem fog növekedni. És én viszolygok ennek már csak a gondolatától is. - Mindig is valami elvetemült, elborzasztó, sci-fi filmekbe illő dologként gondoltam a terhességre, mint állapotra. Benned fejlődik egy másik emberi lány, kilenc hónapon keresztül gyakorlatilag belőled, a sejtjeidből táplálkozik, majd kipréseled magadból egy érményi lyukon keresztül, és onnantól kezdve már nem csak magadért, a tetteidért, de még érte is felelősséget kell vállalnod, életben kell tartanod őt. Mi ez, ha nem valami iszonytató, új Alien rész?! Mindenesetre hálás vagyok a társaságáért, abban viszont továbbra sem értek teljesen egyet vele, hogy létezik más opció is az abortuszon kívül. Csupán az ő története az, ami egy kissé megingat az elképzelésemben. Észre se veszem eleinte, hogy a zsebemben lévő kezem hüvelykujja mikor kezdte el cirógatni a hasam, de határozottan összezavar a viselkedésem. Egyik percben teljes mellszélességgel kiállok az abortusz mellett, a következő pillanatban pedig úgy érzem, minden igyekezetem ellenére már most ragaszkodom a bennem növekvő magzathoz. Ez a terhes agy, a hormonok kiborítóak!
-Mintha elszakítottak volna valakitől, akit nagyon szeretsz... Mierda! - Ismétlem el utána az általa mondottakat egy gondterhelt sóhajjal megfűszerezve, és a következő pillanatban össze kell szorítanom a fogaimat attól, ahogy hasam alja enyhe görcsbe rándul. Akaratomon kívül felszisszenek, majd kényelmetlenül mocorogni kezdek ültőhelyemben.
-Sétálunk egy kicsit? - Kérem, s amennyiben beleegyezik, már állok is fel, magamhoz veszem a termoszomat, végül lassan andalogva elindulunk a park sűrűje felé.
-Ha most a helyemben lennél, és túl azon, hogy semmiképpen sem ugranál bele egy abortuszba, de mondjuk azt is biztosra tudod, hogy nem fér bele a jelenlegi életedbe, hogy otthon ülj átázott melltartóban, és annak szenteld a napjaidat, hogy egy nyeszlett testű kis emberilényről gondoskodj null-huszonnégyben, milyen más opciót választanál? -

Sonia & Valeria

Igyekszem nem azt éreztetni Soniaval, hogy ítélekeznék felette amiatt, amit tett és amilyen helyzetbe került miatta, mert azért vagyunk emberek, hogy tévedjünk, ő pedig elég nagy hibába esett azzal, hogy magára akarta terelni a barátnője agresszív férjének a figyelmét. Egyik felem megérti, hogy miért csinálja azt, amit, a másik viszont nem igazán. Mert szándékosan egy olyan ember ágyába bújni, aki nem tiszteli a nőket, igencsak felelőtlen lépés volt. Az első két alkalom után tudnia kellett volna, hogy egy olyan önző ember, mint az a Jonas, nem fog elválni a feleségétől, mindegy, hogy mennyi szerető veszi őt körbe. Sonia pedig mintha soha nem akart volna kilépni ebből a kapcsolatból, most meg pedig csak még nehezebb lesz talán lezárnia az életének ezt a szakaszát. Egy gyerek igencsak komoly kapocs két ember között. Meforgatom a szemeimet ahogyan a táskáról beszél, bár egyáltalán nem gondoltam azt, hogy a pénz miatt csinálná, amit csinál. Bár ha engem kérdez, akkor már azt sem hiszem, hogy csakis Amararól szólna ez. Talán a terve az volt először, de mivel még azóta sem szállt ki ebből a viszonyból, talán lehet több is a háttérben. Remélem nem szeretett bele. Kicsit meglepődök a hírtelen felcsattanásán, de nem sértődök meg, csak próbálom megérteni. A terhessége és a szétcsúszott élete elég ok ahhoz, hogy kicsit feszültebb legyen.
- Én komolyan elhiszem, hogy aggódsz a barátnődért, de mióta a férjét elcsábítottad változott bármi? - nézek rá aggódva, mert úgy érzem, hogy ő is elhiszi azt a hazugságot, amivel áltassa saját magát. Én pedig annyira szeretnék neki segíteni, de ennél többet sajnos nem tudok tenni. Ez az ő harca saját magával és mindenkivel szemben. Annyit tehetek, hogy megpróbálok hatni rá, bár nem isértem, hogy miért kell a megoldáson annyit gondolkodnia. A gyerek persze már ott van, nem lehet azt semmissé tenni, viszont könnyedén megszűntetheti a kpacsolatát azzal a férfivel. Kívülállóként persze könnyű mondani bármit, mert az az igazság, hogy ha én lennék az ő helyében, nekem sem lenne fogalmam arról, hogy mi lenne a helyes lépés. Bármit és bárhogyan dönt, mindenképp fájni fog. Ugyanakkor még mindig amondója vagyok, hogy egy abortusz nem biztos, hogy a legjobb döntés lenne. Makacsul rázom meg a fejem, mert úgy látom rajta, hogy rosszul ítéli meg saját magát. Azért, mert hozott az életében egy rossz döntést, még nem biztos, hogy rossz anya lenne.
- Az anyaságot sehol sem tanítják. Ez igaz. Viszont nincs olyan, hogy rossz anya, Sonia. Csak olyan van, aki fél az anyaságtól ezért azt érzi, hogy nem tudja megoldani azt. De én hiszem, hogy te csodálatos leszel abban a szerepben is. - a szavaim őszinték és nem csak azért jönnek ki a számon, hogy lebeszéljem a tervéről. Hanem valóban azt gondolom, hogy elvetetni egy gyereket, aki amúgy nem kérte, hogy megfoganjon, hatalmas áldozat. És visszafordíthatatlan. De az viszont, amibe keveredett egyáltalán nem helyre hozhatatlan. Egy kis őszinteséggel az ember igencsak sokra mehet. Talán először rosszul esne a barátnőjének, de biztosra veszem, hogy megérteni őt. Sonia lelke viszont megnyugodna és egy lépéssel közelebb kerülne ahhoz, hogy reálisabban gondolkodjon a terhességéről, ami nem teher, hanem egy csodálatos ajándék kéne, hogy legyen. Minden nő életében. Mert mi nők elég harcos jellemek vagyunk, sokkal többre vagyunk képesek, mint az néha elhisszük. Csak sajnos hajlamosak vagyunk a rossz döntésekre. Félve teszem fel a kérdésem, és megkönnyebbülök azon, amit válaszol. Bár nem tudom, hogy igaz-e, hogy őt nem bántotta soha, de jobban szeretnék most ebben hinni. Különben pedig néha azt hiszem, hogy egy kiejtett szó sokkal jobban tud fájni, mint egy pofon.
- Ennek örülök. De azért ne bízz abban, hogy ez mindig így marad. Talán nagyobb segítségére lettél volna Amaranak, ha megtanítod neki azt, hogy hogyan legyen ő is ilyen magabiztos, mint amilyen te is vagy... bár még mindig nem késő. - Igyekszem nem megsérteni, mert még mindig teljesen megértem őt. Bár a barátnőjét nem ismerem, sosem találkoztam vele, de azok alapján, amiket róla hallottam eddig kicsit olyan érzésem van, mintha nagyon hasonlóak lennénk. Őt a férje tartja sakkban, engem a családom.  Nem ugyan olyanok a módszerek, bár a lelki terror sem sokkal jobb, mint a fizikai bántalmazás igazából. Én sem véletlenül vagyok távol a családomtól, talán neki is csak addig lenne képes, amig rászánja magát arra, hogy lelépjen. Mert egy ilyen ember mellett maradni felér egy öngyilkossággal. De tényleg.
- Az Amara apja ezek szerint gondolom nincs tisztában azzal, hogy a lánya miken megy keresztül. Ha még üzletelni is képes azért, hogy ne válhassanak el... - nem mintha újdonság lenne az, hogy létenek ilyen szülők. Bár esküdni mertem volna, hogy az én apámnál szőrnyűbb ember nem létezik. Tévedtem. Mert mindjárt kiderül, hogy az Amara életéhez képest az enyém tündéremese. Nem is tudom, hogy ennek örüljek-e. - Talán jó lenne ha az emberek valódi jelleme már a legelején a homlokukra lenne írva. Azt hiszem, hogy sok Amarahoz hasonló helyzetben lévő nő megmenekülne egy rossz kapcsolattól. - igazából az mindig egy örök rejtély volt a számomra, hogy miért nekünk nőknek kell ennyi mindenen végig mennünk, meg, hogy miért vagyunk kiszolgáltatottak a férfiak szemében. Mikor sokkal erősebbek vagyunk bármelyiküknél. Az én gyerekkorom is arról szólt végig, hogy az apám szava volt a szent és sérthetetlen, miközben anyával csak csendben hallgatnunk kellett. Holott ez igazságtalanság, hiszen egy nőnek is lehet véleménye, és igenis képesek vagyunk saját döntésekre, ami ha véletlenül nem is a legjobb, de legalább van miből tanulnunk.
- Annyit hallottam róla, hogy szívesen megismerném. - mosolyodok el, viszont az ilyesmit nem lehet erőltetni. Az emberekről általában az első két mondat után el lehet dönteni, hogy magától kér-e segítséget, vagy pedig azért, mert valaki hatást gyakorolna rá. Akaratlanul is elnevetem magam a megjegyzésén, bár ez a nevetés most nem is annyira őszinte. Mert pontosan látom Sonian, hogy a kétségbeesésétől próbál el viccelni mindent, mintha abban reménykedne, hogy úgy kevésbé fog látszani rajta az, hogy mennyire nehéz döntések előtt áll. Mintha magabiztosnak akarna tőle tűnni, bár én valamiért úgy érzem, hogy hatnak rá a szavaim, és sikerült elbizonytalanodnia. Bár nem az a célom, hogy még jobban össze zavarjam. Csak annyit szeretnék, hogy gondolkodjon mielőtt hoz egy olyan döntést, amit megbánhat a későbbiekben.
- Tökéletesen értem. Azt is tudom, hogy hogyan került oda az a gyerek, de... attól még ő a legártatlanabb ebben a történetben mindig. Szóval csak azt akarom mondani, hogy gondolkodj el azon, hogy valóban megéri-e lemondani egy csodáról csak azért, mert rosszul választottál apát. Apát, aki egyébként pótolható. Az anya sosem. - magyarázom még mindig, mintha abban bíznék, hogy meg fogja gondolni magát. Pedig nem az én dolgom ez. Persze támogatom bárhogyan is döntsön, de nem tehetek róla... a gyerekek a gyengéim. Talán ezért is érzem úgy, hogy el kell mesélnem neki, hogy milyen végig menni egy abortuszon, és, hogy milyen üresnek tudja érezni utána magát az ember. Vannak persze olyan helyzetek, mikor nincs más választásunk, viszont úgy vélem, hogy egy ilyen lépés bármilyen körülmények között meg tudja viselni az ember lelkét. Még egy olyan emberét is, aki nem hisz abban, hogy van az az apró része, ami képes érezni. Látom rajta, hogy talán hatnak rá a szavaim, de attól még mindig bizonytalannak tűnik, ami azt hiszem, hogy teljesen érthető is az ő helyzetében. Mert amibe ő keveredett biza bárki másnak is a helyében képes lenne fejfájást okozni. Felkapom a fejem, ahogyan meghallom a szisszenését, és ösztönösen nyúlok Sonia felé.
- Fáj valamid? Minden rendben? - kérdem megsimogatva a hátát, majd bólintok a kérdésére és még mindig őt ölelve állok fel vele. Közben pedig csak reménykedek abban, hogy nins semmi komoly baja. Mert már ketten vannak. Miközben elindulunk óvatosan veszem le róla a kezem és a termoszomat szorongatva töprengek el a kérdésén. Bár igazán nem értem, hogy miért érzi tehernek a benne lévő magzatot. Szerintem az anyaságnál és a vele járó problémáknál szebb nem létezik az életben. Ha valaki életet ad egy apró lénynek, onnantól soha többé nem érzi magát egyedül.
- Nem tudom. Vannak arra szakosított emberek, akik segítnek a gyereknevelésben. Például keresnék egyet amiatt, hogy ne érezzem úgy, hogy le kell mondanom az életemről csak azért, mert gyereket szülök. Vagy... megpróbálnék változtatni az életemen és inkább neki szentelni azt a továbbiakban. Tudod nagyon sok nő a gyerekével együtt nő fel igazán ahhoz a feladathoz. - mindezt úgy mondom, mintha tudnom kéne, hogy milyen érzés az anyaság. Mert fogalmam sincs, eldobtam magamtól azt a lehetőséget, az enyém pedig próbálkozott, de nem mindig sikeresen, mégis valahogy van az egészről egy elképzelésem. És egyáltalán nem gondolom azt, hogy egy gyerek teher lenne.