December 23.

Igyekszem Deant távol tartani a gondjaimtól. Nem hiányzik nekem, hogy megint a magas vérnyomás miatt legyen valami probléma, hogy plusz gyógyszereket kelljen szednie csak azért, mert az én életem olyan, amilyen. A per aminek már se vége se hossza nem volt, szerencsére lezárult, alig pár héttel a kis peekskill-i kirándulásunk után. Azt hiszem, jó döntés volt, hogy inkább elengedtem a büszkeségem, és belementem a DNS tesztbe, hogy minél előbb jussunk a végeláthatatatlan háborúskodás végére. A bíróság a teszt alapján megállapította, hogy egy igazi seggfej az apám. Természetesen erre a tárgyalásra sem tolta oda a képét, de ezen már igazán nem csodálkozom, csak örülök neki, hogy vége lett. A bácsikám, és így apám is behúzták a kéziféket, nincs szükségük a botrányra, így az anyagiakról peren kívül akartak megegyezni velem, amit kis módosításokkal el is fogadtam. Továbbra sem tehetnek úgy, mintha nem léteznék, és ha akarom, évente egyszer az apámnak találkoznia kell velem, fél órára. Furcsa, mert amikor aláírtuk a papírokat, láttam egy kis mosolyt az arcán, és ahogy kezet fogtunk, közben a bátyjára sandított, majd szinte csak magának megcsóválta a fejét alig láthatóan. Ezen már sokat gondolkodtam, hogy mit jelenthet, de még nem sikerült rájönnöm. Kár, hogy Dean nem volt velem, ő valahogy sokkal jobb ezekben a dolgokban, mármint kiismerni az embereket. De sajnos zárt ajtós volt a megbeszélés, és amúgy sem szívesen rajzoltam volna céltáblát a homlokára. Mert a Boswellek bizony őt is kikezdenék, arra meg semmi szüksége nincsen. Fontosabb ő nekem annál, mint, hogy hagyjam, hogy bántsák. Emiatt is akartam lezárni az ügyet.
Hát, így telt el az ősz, én pedig december eleje óta készülődök a karácsonyra. Reménykedtem benne, hogy az ünnepeket valahogy Deannel tölthetem, mert egy kicsit félek ettől az egésztől. Még sosem voltam egyedül karácsonykor. Mindig mellettem volt a családom, az utolsó években már csak anyukám, de mindig megvolt az ünnep melegsége, és a békés biztonság, otthon. Ez az első év, amikor se otthonom, se családom. Nincsenek illúzióim, hisz hiába nyertem a tárgyalással évi fél órát, ettől még apám nem lett, és egy szállodában lakok. Gyakran érzem úgy, hogy magányos vagyok, és olyankor csak azért nem szoktam sírni, mert már van, akit felhívhatok. Mikor Dean hangját hallgatom, vagy pláne ha megölelhetem, olyankor a világom is egy kicsit mindig összeáll egy kis időre, hogy aztán mikor el kell engednem, megint ezernyi darabra törjön. Minden kihat mindenre, az utóbbi hetek fölösleges feszültsége miatt már alig eszek, alig alszom. Csak amikor Dean is velem van, olyankor tuszkolok le néhány falatot nagy nehezen, hogy legalább ő ne aggódjon. Pedig aggódik, néha úgy néz, és meg is kérdezi, hogy minden rendben van-e, ízlik-e, miért nem eszek? Nem tudom mit mondhatnék ilyenkor… mi az, amivel nem hazudnék neki? Jobb, ha hallgatok, és reménykedek, hogy javulni fog a helyzet, mielőtt még észrevenné.
Nem akarom őt ezekkel a dolgokkal terhelni. Hiába, hogy megfogadtam, hogy nem fogom betegként kezelni, mégis aggódom, hogy ha ezeket a dolgokat is elmondanám neki, valami probléma lenne a szívével. Amúgy sem akarom, hogy azt érezze velem csak a gond van, hiszen… ha valakivel mindig csak bajod és problémád van, elég hamar megunod, és én nem akarom, hogy emiatt elveszítsem. Sokkal de sokkal jobban szeretem annál.
Végül is abban maradtunk, hogy 23.-án ünnepelgetünk egy kicsit kettesben, a szenteste pedig családi móka lesz, mármint neki. Meg, ahogy ő tudja, nekem is; azt mondtam ugyanis, hogy a bácsikám (anya mostoha bátyja) épp a városban lesz, így majd a szállodában vacsizok vele. Megértem, hogy Dean még nem akarja, hogy a családi banzájon is ott legyek, hisz még nem is igazán találkoztam a szüleivel. Az, hogy egyszer pont felhívták telefonon amikor vacsorát főztünk, és kihangosította a készüléket, ez által én is hallottam-köszöntem-”köszönöm, minden rendben, csókolom” attól még nem ismerem őket és ők sem engem. Ha az én jóképű, okos fiamnak lenne ilyen fiatal barátnője, én is a legrosszabbra gondolnék. Hogy csak élősködni akar rajta, kihasználni, korai halálában reménykedni az örökség miatt. Én nem ilyen vagyok, nekem ő fontosabb a levegőnél is, és… hát, az apámmal kötött alkunak hála, azt hiszem soha nem lennének anyagi gondjaink még akkor sem, ha csak hobbiból dolgozgatnánk. Szeretnék találkozni a szüleivel, hogy ők is megérthessék, hogy semmi rosszat nem akarok Deannek, egészen egyszerűen szerelmes vagyok ebbe a különös szemű és mosolyú, kellemes hangú fiatalemberbe, és hátralévő napjaimat (legyen az egy év vagy hetven) azzal tölteném, hogy az Ő hátralévő napjai (legyen az egy év vagy hetven) boldogan teljenek. De még nem jött el az ideje a találkozásnak, ha Dean szerint még nem állunk rá készen, én bízom a döntésében.
Egyébként, már várom a napot, amikor valamin összekülönbözünk. Mostanáig minden vélemény különbséget (leszámítva a legelső találkozásunkat) gyönyörűen megoldottunk, egyetlen hangos szó nélkül. Talán az is sokat segít, hogy bízom benne, és abban, hogy amit mond az helyes és jó. Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet az, ami kizökkent minket ebből a kis rózsaszín felhőből, széttöri a kókuszhéjat, ami véd minket a világ dolgaitól. Nem mintha várnám, de tisztában vagyok vele, hogy a világ így működik. Gondok mindig is lesznek.

Reggel még az ajándékait csomagolgattam, apróságok egy csinos dobozban, olyasmik, amiknek remélem örülni fog. Többek közt, tényleg szereztem neki egy elegáns kis gyógyszer tartót, a doboz tartalma, minden egyes tárgy arra a napra utal, amikor végérvényesen belé szerettem. Szerintem össze fogja rakni, és mire a számozott kis csomagokon végighalad, az utolsónál összeáll benne a kép és minden értelmet nyer. Kétségkívül izgatott vagyok, szeretem az ajándékokat. Adni is és kapni is, ugyanannyira. Talán adni egy kicsit jobban, bár félek, hogy ennek most milyen lesz a fogadtatása.
“Mon Nounours, úton vagyok. Je t’adore toujours”
Írom neki már a metróról, pedig kicsit sem hasonlít egy játékmackóra. Nem szeretek taxival járni, szennyezik a levegőt, inkább amikor lehet sétálok, görkorizok vagy a tömegközlekedést választom. Legtöbbször franciául beszélünk, nem igazán tudom megmondani, hogy miért. Talán mert megtehetjük, hisz mind a ketten tökéletesen értjük, talán azért, mert ezt a körülöttünk lévők nem értik, vagy amiatt, mert a francia egy gyönyörű nyelv, amin nagyon szépen lehet kifejezni amit gondolunk vagy érzünk a másik iránt. Vállamon egy táska, amiben a ruháim vannak holnapra, a kezemben a fenyő zöld-fehér csíkos doboz, gyönyörűen becsomagolva, rajta egy óriási piros masnival. Csak pár száz métert kell sétálni a metrótól a lakásáig, kicsit még jól is esik, hiszen a város is gyönyörű a fényekkel, mindenhonnan kiszűrődő karácsonyi zenével és illatokkal. Amúgy sem fázok, vastag, karácsonyi mintás harisnyát, egy zöld, rénszarvasokkal díszített ruhát, és egy vastag fehért kardigánt viselek a kabát és a piros sál alatt. A fejemen igazi csíkos manósapka aminek a végén pompom van. Kimaxolom a karácsonyi érzést, ami azt illeti, de nem igazán zavartatom magam. A kapu kódot már tudom, így gyorsan be is pötyögöm. Már Dean is tudni fogja, hogy ideértem, hiszen csipog neki a kaputelefon. Minden lépés, amivel közelebb kerülök a lakáshoz, olyan, mintha sorra szedegetnének le rólam nagy és nehéz köveket, amiket állandóan cipelnem kell. Ha vele vagyok, ezek a kövek is eltűnnek, és mindig mikor megpillantom, az agyam is leáll, megszűnik a világ körülöttem, és beszűkül minden egyetlen pontba, ahol mi vagyunk és semmi más. Azt mondják, majd elmúlik a lila köd, ha már pár hónapja együtt leszünk, de én még mindig úgy érzem, mintha befelé mennék a ködbe, és nem ki belőle. Ahogy egyre jobban megismerem, és bizonyos dolgok egyre természetesebbé válnak, úgy leszek én is egyre boldogabb ha vele lehetek. Már nem ficánkolok éjszaka, és hagyom őt is aludni, hiszen tudja, hogy ha megölel, meg se moccanok. Már nem sütöm le szégyellősen a szemem, ha valami aranyosat mond, és egyre kevesebbszer pirulok el vagy jövök zavarba. Múltkor mikor készületlenül ért, hogy itt aludtam, adott egy pólót, azóta nem is pakolok magamnak pizsamát, inkább kunyerálok egyet a pólói közül amiben alhatok.
A lakáshoz vezető folyosóra érve megtorpanok egy kicsit, mert a szemeim egyetlen pillanat alatt teltek meg könnyekkel, pedig most tényleg nem érzem magam szomorúnak. Majd, talán az leszek holnap, vagy az után, de ma miért lennék? Ma együtt lehetünk, így én sem akarok búslakodni vagy siránkozni. Megrázom a fejem, és félresöpröm a hiány érzetét, hogy már semmi sem lesz olyan mint régen. Nem lesz olyan mint rég, most sokkal jobb lesz! Kíváncsian nézek az ajtó felé, hátha már kinyitotta nekem előre. Többnyire csak olyankor szoktam kopogni, amikor valamiben nagyon benne van és dolgozik, de akkor még a kopogás sem segít, telefonálnom kell az ajtó túloldaláról, hogy engedjen be. Amint megpillantom, hogy nyílik az ajtó, már neki is iramodok, hogy kuncogva ugrándozzak el odáig, a masni meg a pompom csak úgy repkednek a lépteim nyomán. Vajon ma már mondtam neki, hogy mennyire szeretem?

Meglepően gyorsan eltelt az ősz. Hogy azért, mert alapjáraton ennyire mozgalmas volt, sok-sok teendővel, vagy mert a szürke hétköznapok monoton munka-családi látogatás ritmusát most már az Elivel való kis találták is kellemesen megszínesítették, azt magam sem tudom biztosan. Kicsit talán mindkettő, mindenesetre mire észbe kaptam, a város már javában a karácsonyi készülődés lázában égett. Ideje volt nekem is elkezdeni, ha időben el akarok készülni mindennel addig, igaz, a szokásos, készülődés most sokkal kevésbé tűnt kényszerűnek, látva Eli lelkesedését, miközben városszerte a meglátogattuk a különböző adventi vásárokat. Azt hiszem, idén jó adag átragadt belőlem is belőle…
Ettől függetlenül nem volt könnyű vagy épp egyszerű néhány téma kapcsán dűlőre jutni. Tudom, hogy az lett volna az igazi, ha az egész család együtt ünnepel, Elivel is karöltve, pláne tudva, hogy ez lesz az első karácsonya az anyukája halála óta. De belegondolva abba, hogy igaz, a szüleim tudtak róla, viszont eddig még nem találkoztak, és első találkozásnak pont karácsonyt választani… Amilyen idilli és hangulatos így elképzelve, anyumat, meg a lehetséges reakcióit ismerve legalább ugyanolyan eséllyel torkollna katasztrófába, vagy kínos, feszengésbe a nap. Hiába, a legutolsó exem óta, aki csak úgy szó nélkül felszívódott, mialatt én kórházban voltam, ő is extrán gyanakvó mindenkivel, akivel megismerkedek, a köztünk lévő korkülönbséget figyelembe véve meg… jobb a békesség, és inkább várjunk még egy kicsit azzal a bizonyos bemutatkozással. Inkább, mint hogy veszekedés vagy sírás legyen a vége…
Végül abban maradtunk, hogy inkább kicsit előrébb hozzuk kettesben a karácsonyt, így ha nem is pont a napján ünnepeljük, de legalább kellemes, meghitt hangulatban, anélkül, hogy bárkinek is esélye lenne belerondítani. Az Elinek szánt több kisebb-nagyobb ajándék közül már napokkal ezelőtt beszereztem az utolsót is, a különböző dobozok becsomagolva pihennek a nappali egy polcán, amíg nincs karácsonyfa, ami alatt sorakozhatnának.
Apropó, karácsonyfa… mivel szokás szerint minden évben a szüleimnél, vagy nagyszüleimnél töltöm, így itthon, a lakásban sosem volt hatalmas fám – értelme se lenne, meg helyből sincs azért olyan sok – inkább csak egy kisebb, a hangulat kedvéért. A szokásos helyén, a nappali egyik sarkában most is ott várakozik a talpba állítva a szép, formás kis fenyőfa, egyelőre azonban díszek nélkül, csupaszon. A díszek – a régebbiek, és az idei, adventi vásárokban beszerzett darabok – egyelőre az asztalon sorakozva várják, hogy Eli is befusson, hogy aztán együtt találjuk ki az idei színvilágot, vagy, hogy épp melyik díszek kerüljenek a fára. Ha már karácsony, nehogy már pont az egyik legszebb részéből, a karácsonyfa díszítésből maradjon ki!
Pláne, hogy a tipikus, szokásos, karácsonyi nagy sütés-főzésből sok minden úgy sem lesz, annak tudatában, hogy milyen madárétkű a másik. Inkább hoztam az anyu féle süteményekből valamennyit, ha már úgy is hetek óta karácsonyra süt ő is, vacsira meg jó lesz valami könnyű, európai, karácsony esti specialitás is a nehéz fogások meg a 7 fogásos menük helyett. Kettesben úgy sem a több órás kajálásokról szólt egyik találkánk sem eddig, valószínűleg most is több kedve lenne Elinek sétálni, vagy korizni egyet a Central Parkban, vagy valami házi készítésű puncs mellett összebújva filmet nézni, mintsem mindenből repetázni, meg még három adag desszertet eltüntetni a tányérjáról.
Hála az égnek, hogy a pereskedése végére legalább pont került. Az igazat megvallva, féltem tőle, hogy sokkal tovább fog húzódni, holott van neki bőven elég baja enélkül is az életben. Az egyetem, az apja, egyedül boldogulni a hétköznapokban… igaz, amiben tudok, igyekszem segíteni neki, de azért mégsem olyan, mint ha még élne az anyukája, vagy valaki olyan hozzátartozója, akivel jóban van. Hiába van néha olyan érzésem, mint ha az állandó vidámsága mögött valami szomorú titok is lappangana, eddig valahogy nem éreztem helyén, hogy direktbe rákérdezzek, sarokba szorítva, a finom érdeklődéseimre meg mindig valami kitérő választ kaptam: „Csak azért, mert fáradt”, vagy „Az egyetemen most nehezebb időszak van”, esetleg „A tárgyalás miatti stressz, nem kell aggódjak”. Ha azt nézzük, mi sem ismerjük egymást olyan régóta, és a kölcsönös bizalom se öt perc alatt alakul ki két ember között, így valahol megértem, még ha aggódok is érte. Jó úton haladunk, legalábbis abból kiindulva, hogy sok tekintetben mennyivel oldottabban és természetesebben viselkedik már most, mint amikor a motelben ragadtunk a buszos fiaskónk után, de van azért még hova fejlődni, szóval csak így tovább, és remélem, hogy tényleg lesz ez még jobb is.
A kaputelefon jellegzetes, csipogó hangja szakít ki az elmélkedésből és ránt vissza a jelenbe, én pedig már pattanok is fel a helyemről, hogy ajtót nyissak, és ha esetleg még nem ért ide, akkor az ajtóban ácsorogva megvárjam. Ha már kivételesen nem két kupac könyv között merülök nyakig a munkába… Nem, amíg Eli a vizsgaidőszakra meg a zárthelyikre készült, én igyekeztem a munkáimmal előre haladni, amennyit tudok, hogy aztán az ünnepek alatt kicsit több időt tudjunk együtt tölteni anélkül, hogy ilyesmin kéne stresszelni.
Stresszelni? Mondjuk az Eli társaságában elég nehezen megy, most is elég egyetlen pillantást vetni rá, ahogy akár télapó egyik kis segítője, vidáman szökdécsel a folyosón, vagy a tarkabarka ruhájára, amihez képest az én egyszerű, fekete-bordó szövetnadrág – ing kombinációm kimondottan unalmasnak és egyszerűnek hat.
- Nézzenek csak oda, milyen csinos ma valaki! – nem mint ha ilyesmivel bármikor is gondja lenne, de tény, hogy ennyire bohókás, karácsonyi szerelésben eddig még nem volt szerencsém látni – Gyere, bújj bentebb! – állok is arrébb az ajtóból, hogy be tudjon jönni azzal a nagy csomaggal együtt. Persze, ahogy beslisszolt a szobába, én meg belöktem az ajtót magunk után, a derekát átkarolva azért megállítom egy pillanatra, ha esetleg nagyon menne tovább, egy köszöntő-csókra azért csak van idő, mielőtt tovarebbenne.
- Milyen utad volt? Nem volt túl nagy tömeg a városban? – érdeklődök az útja felől, elvégre attól, hogy mi ma ünneplünk, csak holnap lesz Szenteste, holnapután pedig karácsony, az emberek többsége még most intézi az utolsó bevásárlásokat, szokás szerint – Esetleg kérsz valamit inni? Főzzek egy kávét, vagy teát, hogy átmelegedj egy kicsit? – veszem el tőle a csomagot, hogy egyelőre a többi mellé pakoljam, amíg nincs feldíszítve a fa, addig úgy sem kerülnek át alá, meg úgy sincs ajándékbontás! Legalább ő is kényelmesebben tud kibújni a kabátjából, ha nincs tele a keze vele.
- Mesélj, a sulis dolgaidat végül sikerült úgy-ahogy rendezni? – kíváncsiskodok, hiszem még én is emlékszek rá, hogy milyen zűrös tud lenni ez a karácsony előtti, utáni időszak az egyetemen, és ő is említette valamelyik nap a telefonban, hogy ennyi tantárgynál nem mindig olyan egyszerű összeegyeztetni az időpontokat.

Sokat beszélgetünk, szinte állandóan, amikor együtt vagyunk. Szeretnék minél több dolgot tudni róla, mert olyan okos dolgokat mond, és érdekesek a történetei is. Mennyi helyen járt! És milyen jól ismeri a kínai kultúrát is! És nem csak azt, a Franciát, meg még csomó mindent! Néha csak ülök és hallgatom a történeteit, amik még akkor is érdekesek, ha nem vele történtek, csak legendák, vagy családi mítoszok. Ha kérné, szóról szóra vissza tudnék mondani neki mindent, csüngök minden szaván feszült és végtelenül izgatott állapotban. Valószínűleg a hangjába is szerelmes vagyok, ahogy az olykor előkerülő fura kifejezéseibe, a hanglejtésébe, és a komoly tekintetébe. Olyan sokszor komoly!
Én is szoktam mesélni. Még a houstoni életünkről, a gyerekkoromról, a suliról… csacsogok, csupa jelentéktelen butaságról. Próbálok vicces történeteket feldobni, de rá kellett jönnöm, hogy nekem nincsenek olyanok. Az életem eddig elég komoly volt és szomorkás, főleg ha az elmúlt egy évet nézzük. Tulajdonképpen tényleg Dean hozta vissza a nevetést az életembe, még ha nem is tesz érte: egyszerűen muszáj vigyorognom és kuncognom, amikor vele vagyok. Azt is tudja, hogy még nem jártam senkivel, és elmondtam neki, hogy nem is akarok mással. Ha jól emlékszem valami olyasmit mondott, hogy butus vagyok és nem tudhatom még ezeket a dolgokat. Talán a második randinkon mondtam neki ezt, és azóta sem változott a véleményem. Csak egyre jobban és jobban ragaszkodok hozzá, és ahogy közelebb kerülünk egymáshoz, és már én sem vagyok feszült, úgy vagyok egyre biztosabb a dolgomban. Lehet, hogy ő még mindig úgy gondolja, hogy butus vagyok, amiért nem látok más jövőt, vagy ő nem pontosan azt érzi, mint amit én.
Pedig nem csinálunk ám valami hű de különleges dolgokat. Átlagosan, csendesen töltjük a közös időt, nem ugrálunk ki repülőgépekből és nem lövöldözünk egymásra festékbombával. Néha kártyázunk, vagy kipróbálunk valami társasjátékot. A múltkor rá tudtam venni a mozizásra is, fekete-fehérben néztünk valami régi kínai filmet (feliratosan, hogy én is értsem). Szeretem vele készíteni a vacsorát, és ha ő szed a tányéromra, még eszek is belőle, egészen szép adagot. Mellette aludni a legjobb dolog lenne a világon, de még ennél is jobb mellette ébredni. Próbálok nem túlságosan rá tapadni mint egy polip, hiszen nem akarom elriasztani ezzel a túlzott ragaszkodással. Még akkor is, ha ez időnként rendkívül nehéz nekem. Nehéz nem bárgyún csillogó szemekkel nézni rá, és szinte lehetetlen dolog, hogy ha egymás mellett ülünk, ne öleljem meg. Kényszert érzek rá, hogy hozzá érjek, ha a közelemben van. Néha már magam is meglepődök rajta, hogy pont én vagyok az, aki olykor elragadtatja magát, hogy egy-egy csók közben oda nyúlok ahová nem kellene, hogy aztán hirtelen rántsam be a kéziféket. Mert van egy határ, amin bár most már néha táncolok, átlépni még nem mertem… Szegény Dean, inkább bele se gondolok, hogy neki milyen rossz ez így, és tényleg komolyan aggódok amiatt, hogy mikor un rá a várakozásra meg arra, hogy ilyen esetlen vagyok.
Teljesen karácsonyi hangulatba kerültem, annak ellenére, hogy nehéz időszak és nehéz napok vannak mögöttem. Kicsit túlhajszoltak a gondok is, és a suli is, szerettem volna mindent letudni amit csak lehet, hogy békességben teljenek ezek a napok, lehetőleg minél több időt töltve kettesben. A ruhám is mutatja, hogy teljesen készenállok az ünneplésre, még ha belül aggódok is egy kicsit. Nem szeretem őt meglepni, mert mindig attól félek, hogy túl jól sikerül és holtan esik nekem össze…! Hiába is mondja, hogy ez nem így működik, attól én még aggódok.
Vidáman szökdécselek a nyitott ajtó felé, és amint megpillantom, még szélesebbé válik a mosolyom. Milyen csinos! Szinte reppenek felé, és már adnám is a jól megérdemelt pusziját, amikor beterelget a lakásba. Igaza van, csomaggal a kezemben nem lenne kényelmes, így nem is tiltakozok, csak bemasírozok az előszobába. Szerencsére a hideg miatt még pirospozsgás az arcom így nem pirulok el jelentős mértékben a bókjától, amúgy is megszokhatnám már, hogy udvarias típus. Még akkor is meg szokott dícsérni mikor éppen frissen ébredt, gyűrött-kócos-csipás fejjel pislogok rá.
- Szuper ez az ing, te is hordhatnád ezt gyakrabban! - jelentem ki magabiztosan, ahogy még egyszer végignézek rajta, majd amikor becsukta maga mögött az ajtót, már leesik nekem is a tantusz, hogy nem a csomag miatt nem kérte a pusziját, valószínűleg az én lendületem lehetett túl nagy. A dobozzal mit sem törődve, boldogan adom neki a jól megérdemelt üdvözlő csókot, igaz most nem nyújtom el, hiszen akkor esélyesen itt ragadnánk egy időre az előszobában.
- Nem volt vészes. A hotelban valami estélyre készülődnek a nagy bálteremben, ott egy kicsit nagyobb a nyüzsgés mint szokott, mindenki készül a holnapra. - vonok vállat. Még nem beszéltünk róla, hogy hová költözzek, pedig nyilvánvalóan kikérem majd a véleményét. Kollégium? Valami kisebb albérlet? Azt semmiképp sem mondom el neki, hogy akár vehetnék is egy lakást, nem akarom, hogy azt gondolja fel akarok vágni a pénzzel amit apám adott. Jó helyen van az a bankban, nem áll szándékomban hozzá nyúlni. Az viszont egyértelmű, hogy lassan ideje lenne kiköltöznöm a hotelból valami normális helyre, amit otthonomnak nevezhetek.
- Nem kérek semmit, kösz. Kicsit később talán abból a finom teából amit szoktál csinálni. - mosolygok rá halványan, miközben veszem le a kesztyűt és a sapkát. A hajam úgy áll mint a kisoroszlán sörénye, pedig reggel kivasaltam, hogy szép legyen, de… de már mindegy, összeugrott így megint jellegzetes kis csigák formájában pompázik. A kabátomat és a csizmámat a helyére teszem, és néhány másodpercig még mindig habozok, mielőtt felvenném a jó meleg mamuszkámat, amit egy karácsonyi vásáron vettünk, mert Dean szerint “elképzelhetetlenül jégcsap a lábam”. Mégis, kicsit mintha az engedélyét várnám, aztán rájövök, hogy butaság és már húzom is fel a lábikómra.
- Aha! - bólogatok lelkesen, és kicsit beljebb megyek, hogy mégse itt ácsorogjunk. - Megírtam minden beadandót, ott voltam minden ZH-n, és már három vizsgán is túl vagyok. Holnapra lesz meg az eredmény, legközelebb pedig csak január közepén kell mennem vizsgázni. Úgy intéztem, hogy veled lehessek. - harapok szégyellősen az ajkamba, majd ahogy felé fordulok, rájövök, hogy már megint butaság ez a szemérmeskedés. Persze, hogy vele akarok lenni, ez teljesen természetes. Inkább elmosolyodok, és a táskámból előveszem Pantoufle-t, aki az alkalomhoz illően kapott egy helyes, horgolt kis sapkát és sálat is. - Nézd, ki jött még el ünnepelni. - kuncogok huncutul, miközben pingvin módra közelebb araszolok hozzá, hogy újabb puszit kunyeráljak, és egy rendes ölelést. Ha megkaptam, utána tovább érdeklődök.
- Neked jó napod volt? Biztos nem kellett volna segítenem a készülődésben? - alig mondom ki ezt, amikor észreveszem a nappali sarkában a kis fenyőt, és a szépen elrendezett díszeket. - Megvártál vele? - kérdezem őszinte döbbenettel és meghatottsággal. Emlékszik még, hogy azt mondtam szeretek fát díszíteni? Igazán figyelmes tőle, hogy belevon ebbe is, elvégre ez az ő otthona, az ő karácsonyfája. Olyannak kellene lennie ami neki tetszik, így egészen megszeppenek a gesztustól, hogy közösen szeretne díszíteni. Közelebb somfordálok az asztalhoz, és megcsodálom a díszeket amiket közösen vettünk, és a régieket is. Kár, hogy mind nem férnek fel rá…
- Kezdjük a fával és utána főzünk, vagy fordítva? Hogyan szeretnéd? - kíváncsiskodok tovább, hiszen azt már tudom, hogy a vacsoránkkal nem kell túl sokat pepecselni. Egyszerű és finom, őszintén örülök neki, hogy ilyen könnyű menüt választott a hagyományos helyett. Azt hiszem azt meg se tudnám enni… Kíváncsian ácsorgok, és izgatottan billegek jobbra-balra, élvezem, hogy a ruha kis szoknyája harang módján libeg. Inkább a kezem nyújtom felé, mert hiába is kaptam ma már csókot, ölelést, puszit, ez nem elég, túl kevés ahhoz képest, hogy mennyire hiányzott, hiszen tegnap például nem is találkoztunk. Sőt, talán előtte sem.

Kicsit aggódtam amiatt, hogy milyen nehéz lesz Elinek eljutnia a lakásomig. Nem mint ha annyira bonyolult lenne a közlekedés, de ismerve, hogy mennyire fel tud bolydulni a város a karácsony előtti napokban, nem lettem volna meglepve, ha ma is extrán őrültek háza uralkodna odakint. Az igazat megvallva, ma még csak ki sem dugtam az orrom a lakásból, úgyhogy csak találgatni tudtam, viszont ahogy a kapucsengőt meghallva a faliórára néztem, úgy tűnt, Elinek nem okozott különösebb gondot.
- Köszi, de majdnem minden ingemre ezt mondtad eddig. – mosolyodok el, legalábbis ami az elegánsabb darabokat illeti, nem feltétlenül azokat, amiket csak itthonra kap fel az ember. De már lépek is arrébb az ajtóból, hogy bentebb hessegessem Elit, megszabadítva a csomagtól, csak ne cipelje tovább, ha nem muszáj, meg végre rendesen köszöntve is.
- Végtére is, karácsony van, bűn lenne kihagyniuk a lehetőséget. Utána meg készülhetnek a szilveszterre, újévre, gondolom, akkorra is szerveznek majd valami programot. – gondolkozok hangosan, elvégre nagy a város, sokan vannak, akik egyedül vannak, de nem feltétlenül akarják egyedül tölteni az ünnepeket, azoknak pont kapóra jöhet egy hasonló rendezvény. Vagy akiknek hiába van családja, nem nagyon fűlik a foguk a napokon át tartó készülődésre, sütés-főzésre. Hát igen, míg az emberek többségének az év vége inkább valami nyugodt időszak, a szolgáltatói meg kereskedelmi szférában dolgozóknak nem feltétlenül.
- Jól van, ahogy gondolod. Vagy akár valami puncsot is készíthetünk, ha van hozzá kedved. – citrusfélék és fűszerek úgy is vannak mindig itthon ebben a téli időszakban, azt meg, hogy inkább valami alkoholos változatot készítünk, vagy maradunk az alkoholmentes, gyümölcsös verziónál, úgy is magunk dönthetjük el, hangulatban mindkettő egészen jól hozza a télies, bekuckózós, forralt borozós hangulatot.
- Hűha, akkor nem unatkoztál… de egészen ügyesen sikerült összehoznod a dolgokat. Emlékszem, nálunk annak idején lehetetlenség lett volna úgy szervezni, hogy január első fele vizsgamentes legyen. Az egyik fő tantárgyunk tanárának mániája volt, hogy csak az első hétre írt ki vizsgaidőpontot. – húztam el a számat, igaz, a különféle keleti nyelv kultúra szakokon valószínűleg kevesebb hallgató van még mindig, mint mondjuk egy építész képzés esetében. Mindenesetre örülök, hogy sikerült ilyen jól beütemeznie a dolgokat, már csak azért is, mert – Erre az évre én is letudtam minden határidős munkámat, ami meg maradt, az ráér január végéig. Igaz, már azt is elkezdtem. – legalábbis annyira, hogy tudjam, mennyi idő- és energiaráfordítást igényel majd az, hogy időben elkészüljek vele.
- Ó, csodálkoztam volna, ha pont ő akar kimaradni a buliból… Le a kalappal, hogy neki is találtál téli öltözéket. Valami kis manós karácsonyfadíszről sikerült beszerezni, vagy te készítetted két beadandó között? - csóválom a fejem nevetve, mert valahogy mindkettőt kinézem belőle. Azok után, milyen jól el tud bíbelődni a tészta-hidakkal is… Másfelől nem rémlik, hogy lett volna valaha is olyan alkalom, hogy találkoztunk, a kis nyuszija meg ne lett volna ott, legalább a táskájában. Mostanra már egyértelművé vált, hogy tényleg mindenhová magával hordja, és nem csak úgy mondta korábban.
- Jó, csak a szokásos. Emiatt ne aggódj, így, hogy nem kell egy hadseregre sütni-főzni, igazából a készülődés is hamar megvolt. – ölelem magamhoz, hogy a homlokára is nyomjak egy puszit, majd mialatt továbbra sem engedem el, körbejárassam a tekintetem a lakáson. Az amerikaiakra jellemző giccsparádé, és kilométernyi villogó karácsonyi LED lámpa valahogy sohasem jött be különösebben, így az egyelőre csupaszon várakozó fenyőn kívül sincs túl sok karácsonyi díszítés a lakásban. Itt-ott egy-egy karácsonyi illatgyertya, vagy illóolajos párologtató, az ablakok körül némi egyszerűbb égősor, a konyhában meg a polc hátuljából előre kerültek a karácsonyi bögrék, és nagyjából ezzel ki is merült a sor. Mióta képbe került a kínai nyelv az életemben, úgy is egészen sok lett a lakásban a sötétebb fa, a vörös, és az arany színekből, az meg alapból egészen jól megy a karácsonyi színvilághoz. Mást nem, ha Eli nagyon belelendülne a díszítésbe, azokkal a díszekkel, amik nem kerülnek fel a fára, nyugodtan kiélheti magát a lakásban is.
- Még szép, hogy megvártalak, egyedül ez sem az igazi. No meg, hogy pont az egyik legjobb részéből hagytalak volna ki? Pláne, ha már díszeket is vettünk együtt. – valahogy csalásnak tűnt volna, nélküle felaggatni őket a fára, annak tudatában meg különösképp, hogy tudom, mennyire szereti a karácsonynak ezt a részét. Díszítettem én már elégszer egyedül fenyőfát, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg nekem még holnap a szüleimnél is jut egy kör belőle.
- Igazából, a főzéshez nem kell túl nagy előkészület, maximum, amíg a hozzávalókat összekészítjük, de kettőnknek az sem sok idő, utána meg szinte már egyből lehet csipegetni. Remélem, hogy szereted a sajtfondüt. – a svájciaknál így is tipikus, karácsonyi fogás, akár családdal, vagy barátokkal, ráadásul egészen jól lehet variálni annak fényében, hogy pékárut, húsfélét, zöldséget, vagy gyümölcsöt mártogat az ember az olvadt sajtba, hogy akkor a különféle sajtok íz kombinációit ne is említsük. Annak fényében meg, hogy Eli alapból sem valami nagyétkű, talán neki is szimpatikusabb lesz, mint valami ötfogásos vacsora. Két főre… Esélyesen a töredéke se fogyna el.
- Ha éhes vagy, akkor kezdhetünk azzal, de amúgy, hangulatosabb lenne, ha a díszítéssel kezdenénk. Mit szólsz hozzá, vágjunk bele? – nyúlok a keze után, a szabad kezemmel meg felmarkolok egy doboznyi karácsonyfadíszt, aztán indulhatunk is vissza a kis fenyőhöz a nappaliba. Meglepődnék, ha mindenáron az evéssel szeretne indítani, már így korán reggel, de vannak még csodák, ugyebár… – Választasz addig zenét? Én addig áthordom az asztalról a fához a díszeket. Akár a lemezek közül, ha megtetszik valami, vagy ha nincs köztük kellően karácsonyi, akkor akár a rádióban is vadászhatunk valamit. Fogadni mernék, hogy minden csatornán non-stop karácsonyi zenék mennek… - jegyzem meg, mert bár azt kissé túlzásnak találom, amikor már november elejétől kezdve ilyen jellegű zenéket játszanak a bevásárlóközpontokban és üzletekben, de ilyenkor miért is ne? Ha már végre tényleg ideje van.
- Ha pedig sikerült dönteni a zene kapcsán, segítesz az égőkkel? – nézek rá segítségkérő tekintettel. Egyrészt, mert van egy egyszerűbb, egyszínű fajta, meg egy olyan, amin mindenféle színű égők vannak, másrészt pedig, akármennyire is igyekszem szépen elcsomagolni őket minden karácsony után, valahogy a dobozban töltött egy év alatt mégis teljesen összegabalyodnak…

Jó széles vigyorra szalad a szám, amikor azt mondja, hogy minden ingét dicsérni szoktam. Ez így van, minden egyes alkalommal azt mondom, hogy “ezt az inget (is) hordhatná gyakrabban”. Nem mintha olyan sokszor láttam volna mondjuk pólóban. Többnyire inget visel, legalábbis ahogy én észrevettem, és szerintem több, mint csinosan áll neki, van amiben a válla szélesebb, van amiben a csípője keskenyebb, van ami kiemeli a szeme színét, és van ami a hajának ad különleges keretet. Mindet imádom, de ez a bordó nem csak csinos, hanem még puha is. Vajon milyen anyagból készült? Kasmír? Vagy valami hasonlóan pihepuha selymes csoda anyagból?
Ezen elmélkedek, mielőtt még rendesen is üdvözölném, de utána egyből veszem is le a kabátom, csizmám. Bár hó az nincs, mégis koszos tudott lenni a cipőm, mert olyan furán latyakos, szutykos pocsolyásak a járdák. Bólintok, hiszen ez tényleg jó üzlet a szállodáknak, főleg az olyan drága fajtáknak, mint amibe az apám száműzött. Ezért is akarok mielőbb elmenni onnan, mert felzaklat a tudat, hogy ő fizeti, szerintem meg egyszerűen pazarlás, akkor már inkább mennék egy albérletbe, még úgy is olcsóbban jövök ki. Pláne, ha nem a Manhatten-i árakkal számolok! Kérdés persze, hogy Dean mit szól az egészhez, de lassan akarom adagolni, nehogy még a végén elvigye nekem a szívbaj.
- Szeretem a puncsot is, de a teádat jobban. Azt a jázminosat. - lelkesedek egy kissé, és azt szerintem még neki is mondtam nagy örömömben, hogy milyen jó, mert a jázminos teában gyakorlatilag nincs is kalória. Persze ihatunk puncsot is, nekem úgy is jó, de… de az a tea tényleg a kedvencem, bár ezt szerintem már anélkül is tudja, hogy mondanám.
- Lehet valami kínai babonából nem akart máskor vizsgáztatni. - keveset tudok a kultúrájukról, de azt igen, hogy a hagyományokat, hiedelmeket tisztelik, nagyon is! - Talán balszerencsét jelent megbuktatni valakit Január második felében. - mosolygok rá, és megvonom a vállam - Vagy csak simán szadista volt és nem akarta, hogy pihenjetek az ünnepek alatt. Vannak ilyen tanárok is… - kicsit elmélázok azon, hogy mekkora szerencsém van amiért engem nem szadiznak ilyesmivel (is) a tanárok, bár tény, hogy mással meg igen. Három hetem van példának okáért megírni egy harminc oldalas esszét… bár, igaz ami igaz, nem aggódok rajta, mert ki tudja, hogy be tudok-e menni az órákra vagy kuka az egész eddigi egyetemesdi.
Boldogan kapom viszont fel a fejem, amikor azt mondja, hogy az idén már neki sem kell dolgoznia. Ezek szerint akkor tényleg együtt tudunk tölteni néhány napot? Szuper! Belül egy kicsit meg is nyugszom, hiszen az ajándék amit neki vettem, ezzel is szorosan összefügg.
- Szóval a munka nem zavar be… van valami más terved esetleg, vagy… tervezhetek veled? - harapok izgatottan az ajkamba, és rossz szokás vagy se, kicsit el is pirulok, amitől meg végképp zavarba jövök, így inkább a pihepuha mamusz orrával szemezgetek néhány másodpercig, amíg nem rendeződik ez a buta zavarba jövősdi. Inkább elő is veszem a nyuszimat, hiszen jó ismerősök már ők is egymásnak Deannel, hiszen ő is velem szokott aludni. Meg néha bevallom bábozok vele, mert azt bizony még Dean se tudja megállni nevetés nélkül. Mondjuk szerintem a bretagne-i akcentus önmagában is mulatságos, hát még ha egy ilyen kis bugyuta plüsshöz társul…
- Én csináltam… tetszik? - mutatom neki óvatosan a művemet. A nyuszi füleinek is van egy-egy rés, ahol ki lehet bújtatni őket a sapka alól, a kis sál pedig egy patenttel működik, mert nem akartam, hogy egy bumszli csomó éktelenkedjen Pantoufle kis nyaka körül. Amúgy neki is készítettem valamit, de az a dobozban lapul. Még él bennem a régi szokás, hogy ha saját kezűleg készítek valamit, az az igazi ajándék. Régen a szüleimet rajzokkal boldogítottam, ma már valamivel hasznosabb dolgokkal kedveskedek.
- Mert ügyes vagy, azért volt meg hamar. - mormolom a mellkasához dörzsölve az arcom, miközben behunyt szemekkel élvezem néhány pillanatra az illatát és ezt a nyugalmat. Mindig megnyugszom mellette, nem tudom hogyan csinálja, de jól esik. Aztán kicsit körülnézek a lakásban, és végre észreveszem, hogy mi változott, mi az ahová került egy kis dekoráció. Túl sok csicsás dolog nincsen, de nekem épp így tetszik, szerintem a karácsony nem feltétlen az a túlzó, fényes és giccses valami, mint aminek sokan kezelik. Egyszerű de szép, és ünnepi. Tetszik minden.
- Hmmm… - mormolom boldogan, megkönnyebbülve. Bár már több mint két hónapja járunk, még mindig attól tartok, hogy egyszer csak azt mondja: köszi, elég volt belőled. Összeszorul a torkom a gondolattól is, így egy kicsit szorosabban ölelem, mielőtt elengedném. Ha nem lenne, nem tudom egyáltalán lenne-e értelme felkelni reggelente. - Akkor mindjárt díszíthetünk is! - nem tudom leplezni, hogy mennyire jól esik, hogy gondolt rám. Nekem ugyanis idén nem lesz karácsonyfám, se semmi ilyesmi. Minek dekorálgassak egy hotelszobát?
- Nyami! Imádni fogom! - bólogatok lelkesen. Falatkák és sajt? Tökéletes! Egy-egy apró pici falattal olyan sokáig szórakozhatok amíg csak akarok, és fel se fog tűnni neki, hogy nem ettem szinte semmit. Ki se találhatott volna jobbat! Persze, tudom, hogy nem az a cél, hogy ne egyek semmit, sőt… múlt héten kétszer is rajta kaptam Deant, ahogy aggodalmasan nézte a tányéromon maradt ételhalmot. Pedig gondosan széttúrtam, hogy úgy tűnjön, mintha ettem volna belőle… De fölösleges lenne neki elmondanom, hogy mi a baj, mert egyrészt nem akarom felizgatni, másrészt meg, már mindegy. Egyébként pedig, régen kifejezetten szerettem a fondüt, apukám mindig kis kenyér galacsinokat adogatott nekem, és az finom volt. Megragadom a felém nyújtott kezét, és már megyek is a díszek meg a fa felé.
- Rendben, legyen így. Vagy akár, ha nem ragaszkodsz a konyhához, kivételesen mártogathatnánk a fa alatt is, ha kész lesz. Ehhez mit szólsz? - hiszen ha békés beszélgetés közben falatozunk, még kevésbé kellene törnöm magam, hogy egyek valamit. Meg aztán, nem tagadom, kíváncsi vagyok, hogy mit szól majd az ajándékához. Így hamarabb kiderül ez is.
Meglep, hogy találok a polcon a többi közt egy Frank Sinatra lemezt, nem karácsonyi, de ezek a dallamok számomra a családot és a boldogságot jelentik kicsi korom óta. Hacsak Dean nem tiltakozik ellene, akkor ezt hallgatjuk. Kicsit elütött a többi lemeze közül, talán ajándékba kapta vagy ilyesmi, bár abból kiindulva, hogy a szállodában a Fly me to the Moon-t fütyülte, talán ő is szereti.
- Gondolod, hogy ide már mérnöki pontosság kell? - ugratom a béna szóviccel, de már nézegetem is a választékot. Az égők közül a simát választom, valahogy sosem rajongtam a színesen villogó fákért. Segítek neki kigubancolni, a füzér gyakorlatilag az egész szobát beteríti, de végül csak sikerül feltenni a fára, ami a fényektől máris kicsit vidámabb és “karácsonyosabb”. Aztán a díszeket nézegetem kíváncsian, szinte mindet felemelem, tanulmányozgatom. Néha adok neki egyet-kettőt, hogy tegye fel magasabbra, én inkább alul díszítgetek, nekem az közelebb van. Bár általában sokat csacsogok, most csendesen akasztgatom a gömböket, csillagot, szívecskét, mikulást, a régi és új díszeket vegyesen. Egyszerre könnyed és nagyon nehéz pillanatok ezek nekem, mert nem tudok csak simán örülni ennek az egésznek, hogy vele lehetek bármennyire is boldoggá tesz a puszta létével is. Mostanáig egyszer sem hisztiztem vagy ilyesmi, sőt, zaklatott állapotomban éppen ő volt az, akinek a nyugalma átragadt rám is. Most viszont kevésnek érzem ezt, és bőven nem csak az anyukám meg az egész család-hiányos állapot miatt. Ahogy a fa mellett kucorgok, egyszer csak akaratlanul is Deanre pillantok, és a tekintetem ott ragad, csak nézem és nézem. Lerakom a kezemből a gömböt, és inkább lesből támadva átölelem, már simulok is a hátához. Általában nem szoktam ilyen koala maci lenni, de így, hogy itt ez a gyönyörű karácsonyfa, meg minden… veszítek az önkontrollból, talán épp azért, mert néhány nehéz hét mögöttem van, és most végre lenne mit élveznem. Csak éppen nehéz úgy, ha az ember állandóan aggodalmaskodik, mert bizony ami eddig volt, gondok terén, az csak a jéghegy csúcsa volt. Inkább kiszorítom a szuszt is Deanből, biztos ami biztos.
Mi lesz velem nélküled, mon Amour?
Jó mély levegőt veszek, hogy megint ki tudjam üríteni a fejem, mint minden nap, mikor a héten találkoztam vele. Nem tudom mit mondhatnék, de egy hisztérikus, hüppögő motyogásra nincs szükség, így inkább mindig rendezem a gondolataim és mosolygok mintha semmi baj nem lenne. Biztos azt hiszi, hogy az anyukám miatt vagyok az utóbbi egy-két hétben szomorú, az ünnep meg hogy nincs velem, ez az egész karácsonyi meg egyetemi és pereskedős őrület… és részben igaza is van. Baromira félek egyedül lenni éppen karácsonykor, de akármennyire is szeretném ha velem lenne, tudom hol a határ, és természetesen elfogadom, hogy a családjával tölti az ünnepet. Én is azzal tölteném, ha lenne. Aztán lehet, hogy erről az egész szentimentális kitörésről csak Sinatra meg a Fly me to the Moon tehet, elvégre ilyesmire még nem volt precedens…
- Szerintem lassan kész is leszünk, mert ha ennél több díszt teszünk rá, lehet sok lenne és felborul. Még jó, hogy nincs macskád! - kuncogok egy kicsit - Én statikai szempontból késznek nyilvánítanám, neked mi róla a véleményed? - kukucskálok át pipiskedve a válla fölött. - Szomjas vagyok, hozzak neked is valamit? - engedem el végül, hiszen ismerem már a járást, tudom hol a pohár és a víz is, ha megszomjaznék.

- Értettem, akkor teázunk. – bólintok engedékenyen, a tea ellen sincs kifogásom, naponta többször is szoktam inni, és így, hogy kínai tolmácsként végeztem, mindig akad itthon valamennyi kínai tea. A legutóbbi utazásomkor is hoztam haza magammal, de ha én személyesen nem is tudok utazni, már megvannak a forrásaim, ahonnan bármikor után lehet tölteni a készleteimet.
- Szerintem csak szimplán élvezte. Az egyik szóró tantárgyunkból például amikor csak lehetett, január negyedikén volt a vizsga, és igencsak előszeretettel buktatott a tanárunk. Zárójelben csak annyit tennék hozzá, hogy a kínaiaknál a 4-es számot valami hihetetlen babonás balszerencse övezi, mert a kiejtése egészen hasonlít a „halál” szavukra. – nos, ezek után szerintem nem is kell tovább ragozni a témát, szimplán ilyen szadista módon vezette le az ünnepek okozta stresszt vagy frusztrációt a kedves tanárunk. Vagy csak ilyen morbid humora volt? A mai napig sem tudnám biztosra megmondani, mindenesetre örülök, hogy már nem kell ilyenek miatt stresszelnem vagy aggódnom.
- Tervezz nyugodtan, direkt azért alakítottam így. Csak ne felejtsd majd el velem is megosztani, mire jutottál, mert akkor úgy készülök. – mosolyodok el, hisz az rémlett még korábbról, hogy a két ünnep között a tanáraink sem szívesen vizsgáztatnak, hála az égnek. Szóval, ha Elinek sincs jobb dolga, egész sok időt tölthetünk együtt, számtalan közös programmal, ha viszont más elfoglaltsága is akad, akkor részemről esélyesen marad a megszokott menetrend – vagy a szüleimnél ütöm el az időt, vagy dolgozok. Mert igaz, most egyik határidő sem sürget, de ha úgy se lenne jobb dolgom, miért is ne haladhatnék velük? Szóval ilyen téren rugalmas vagyok, azt se szeretném, hogy esetleg miattam ne legyen ideje másra, például a nagybátyjára, ha már a városban jár…
- Komolyan? – nézek rá meglepetten, ahogy el is veszem a kis plüssnyulat, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a karácsonyi öltözékét – Nem is tudtam, hogy az ilyenekhez is értesz! Még szép, hogy tetszik! – bólintok elismerően, hisz valljuk be, a mai fiatalokat annyira nem hozza lázba az ilyesfajta kézimunka, a kötés, varrás, hímzés, meg társai, amennyire volt normális és magától értetődő, hogy a nagyszüleink korában még szinte mindenki értett hozzá. Nálam is kimaradtak a gyerekkorból, ettől függetlenül a mai napig teljesen megbabonázva tudom nézni azt, ahogy például a nagymamám néhány gombolyag fonalból hogyan varázsol pár óra alatt különféle ruhadarabokat vagy terítőket.
- Ezt inkább fognám arra, hogy egyedül élek és alapjáraton is csöppet rendmániás vagyok, de ez az „ügyes vagy” verzió is tetszik. – nyilván, ha más is lakna itt, akkor már nem működne olyan könnyen, hogy mindent rendben tartsak, így viszont, ha valamit, valahová leteszek, az ott is marad… Nem kell más után pakolni, takarítani, egyszerűbb kézben tartani a dolgokat, mint mondjuk egy nagy családi házban, három gyerek mellett.
- Oké, akkor ezt meg is beszéltük! És örömmel hallom, hogy tetszik az ötlet! Remélem, hogy akkor nem kell majd minden falatért külön noszogatni… Előbb a díszítés, mást nem közben gondolkozhatsz azon, mivel szeretnéd enni a fondüt. – miből mennyit készítsünk majd elő, mert ne mossunk meg és szemezzünk le egy kiló szőlőt, ha azt például alapból, magában sem szereti – Anyum biztos most lenne rosszul, hogy mi az, hogy a nappaliban vacsorázunk, de tudod mit? Én benne vagyok! – tagadhatatlan, hogy hangulatosabb a fa mellett falatozni, mint a konyhában, meg hát, nem vagyunk már gyerekek, feltételezem, hogy nem fog úgy kinézni a szoba, mint valami kajacsata után.
- Ha mérnöki pontosság nem is, de a problémamegoldó képesség lehet, hogy kapóra fog jönni. – mutatom fel az összegabalyodott égőket, mielőtt az egyik újra a dobozban landolna, a másikat pedig nekiállnánk kibogozni, majd ahogy sikerült, a fára is felaggatni, hogy utána jöhessenek a díszek. Korábban gondoltam rá, hogy előkeresem a pincéből a kis létrát is, ha esetleg szükség lenne rá a díszítésnél, de úgy tűnik, arra sem lesz szükség, egész jól megy a csapatmunka, ami a díszítést illeti, annyira pedig a fa sem magas, hogy ne érném el a tetejét. Közben persze feltűnik Eli szokatlan csendessége, ritka az, hogy ilyen sokáig szótlan maradjon, de betudom a karácsonynak a dolgot, el se tudom képzelni, milyen keserédes érzések kavaroghatnak most benne.
Egy pillanatra sikerül meglepnie, amikor minden szó nélkül egyszerre csak a hátamhoz bújva ölel át, de ahogy a kezemben lévő díszt a fenyő egyik ágára akasztom, én is a kezére simítom a saját kezem.
- Eli… minden rendben? – nézek hátra felé, a vállam felett, ha már olyan szoros az ölelése, hogy így képtelenség megfordulni, erővel meg eszem ágában sincs lefeszegetni a karjait. Mást nem, ha lazít az ölelésen, majd felé fordulok – Tudod, hogy bármiről is van szó, nekem elmondhatod. – aztán ha tudok, akkor segítek, mást nem megoldást keresni rá, ha meg képtelenség… legalább könnyít a lelkén egy kicsit. Néha már az is nagy könnyedség tud lenni.
- Hát, macska az nincs… igazából akárhányszor elkapott a láz, hogy be kéne szerezni valamit, végül csak arra jutottam, hogy egyik se lenne az igazi. – egyrészt, mert a szívproblémám miatt már a tartásuk is sokkal komplikáltabb lett volna, másrészt meg, ha velem történik valami, akár néhány napra, vagy hétre kórházba kerülök…? Nem lett volna túl praktikus, pont ebből kifolyólag, virágaim sem nagyon vannak itthon.
- Ha te statikai szempontból így látod, részemről esztétikai szempontból is megkapja a zöld utat. – fordulok vissza a karácsonyfa felé, mielőtt elengedném.
- Egy pohár vizet, kérlek! – mosolyodok el, majd ha elindul a konyha felé, én már neki is látok, hogy összeszedjem a maradék díszeket a dobozukba – nem, nem várhat az elpakolás pár órát, vagy percet - majd mehetnek is vissza a szekrény aljába, hátha jövő karácsonykor nagyobb szerencséjük lesz. Mire pedig Eli visszaérne a konyhából, már pakolhatjuk is az ajándékokat a fa alá, a helyükre. Eddig is szép volt a kis fácska, ahogy lépésről lépésre egyre karácsonyibb hangulatot árasztott, de a pontot az i-re mégis csak az teszi fel, amikor már az ajándékok is ott sorakoznak alatta. Akár egyből bontogatni kezdjük őket, akár türelmesen várakoznak még egy kicsit, hogy a fondü társaságában térjünk vissza rájuk.
- Kezdjünk neki a konyhai készülődésnek is, vagy annyira azért még nem vagy éhes? – pillantok rá kérdő tekintettel, miközben Pantoufle-t is odaültetem az ajándékok közé. Legalább addig sem keveredik el sehová a kis bajkeverő, és ebben a karácsonyi öltözékben egyébként is gond nélkül elmehetne télapó kis segítőjének – Jut eszembe, a nagybátyáddal holnap hány órakor találkoztok? Csak hogy tudjam, hogy számoljak vele, reggel mennyire érünk rá. – ráérősen lustálkodhatunk, vagy ébresztőt kell állítani, nehogy elkéssen? Mert nagyon nem mindegy.

zene
Szinte észrevétlenül, teljesen automatikusan nyomok egy gyors puszit az arcára, amikor rábólint a teára. Nálam ez megszokott, hogy csak úgy, amikor mondjuk elsétálok mellette, simán adok neki egy puszit. Nem azért, mert kérte vagy mert romantikus, hanem mert csak. Mert adni akartam.
- Nem is tudtam! De ez nagyon gonosz dolog volt tőle. Miért csinálna ilyet bárki? - hüledezek, de persze csak költői kérdés volt. A tanároknál ezt soha nem lehet tudni, hogy miért okoz nekik örömet az, ha a diákjukat szétkínozzák. Mert szadisták, szerintem legalábbis, az ilyen fazonok meg pláne. Mintha a babonás kínai sárkány bajszát húzogatná ezzel a negyedikével. Még jó, hogy Dean már túl van rajta!
- Óóó, tervezek én! Tervezésben nincs hiány, és meg is osztom veled nemsokára. - harapok izgatottan az ajkamba, és akaratlanul is a doboz felé kukucskálok amiben az ajándékai vannak. Mint egy gyerek, képtelen vagyok titkolózni, illetve… oké, tudok, de csak ha tényleg nagyon muszáj. Most például baromira muszáj volt, de esküszöm még sosem voltak ilyen nehéz napjaim. A tárgyalás ehhez képest délutáni matiné volt!
Amikor előkerül Pantoufle, egy kicsit félve adom a kezébe. Mi van, ha nem tetszik neki? Vagy nem szereti az ilyen egyedi, kézzel készült holmikat?
- Csak egy kicsit, de örülök, hogy tetszik. - mosolyodok el halványan, majd valamivel csalódottabban hozzá teszem - Akartam neked készíteni egy karácsonyi mintás pulcsit, rénszarvas, Télapó meg minden, de… olyan csúnya lett, hogy inkább lebontottam. Még sose csináltam pulóvert. - csóválom meg a fejem. Még november elején elkezdtem készíteni, nem sokkal a kis buszos kirándulásunk után. Ott beszélgettünk ezekről a pulóverekről, és gondoltam, kaphatna egyet tőlem is. Nem sikerült, de azért fel nem adtam, ha nem pulcsi, akkor más valami saját gyártmány azért került a dobozba.
- Lényeg, hogy nagyon szép lett az egész lakás! Éééés tudom, hogy rendmániás vagy. - kuncogok egy kicsit, majd a kezemmel imitálom a mozdulatot, amivel össze szokta hajtani a pólóját, mielőtt a szennyesbe dobná. Miért hajtogatja, ha egyszer koszos? Tényleg rendmániás. Azóta a Macarena-hoz hasonló mozdulatokkal néha “eltáncolom” neki, hogy kívülről hogyan néz ki ez a pólót le - hajtogat - szennyes kosárba betesz folyamat.
- Most nem kell noszogatni. Becs szó. - mutatom fel az ujjamat, hogy “így görbüljek”. Persze teljesen nyilvánvaló, hogy de, sumákolni fogok, de ez már részletkérdés. Fel sem fog tűnni neki, mindig lesz ugyanis a kezemben egy pálcika, rajta a sajtba mártott falatka, így olyan lesz, mintha rendesen ennék. - Hová tűnt a rendmániád, hogy te is a nappaliban ennél? - vigyorgok, majd boldogan szökdécselek közelebb az asztalkához, hogy szemügyre vegyem a díszeket. - Majd fogunk pár párnát is, meg egy pokrócot, és olyan lesz mint ott a hotelben. Csak kajával és karácsonyfával. - gyakran emlegetem a Granny Smith hotelben eltöltött éjszakát. Egyáltalán nem kellemetlen emlékek ezek, sőt, inkább olyan, mintha életem legszebb napjaira emlékeznék vissza. Pedig még nem is történt olyan régen a dolog.
- Na muti! - állok neki én is a kibogozásnak. Eltelik egy kis idő, mire a gubancos fényfüzér kisimul, és a fenyőre kerül, de teljesen megérte a kínlódás, mert nagyon szépen világít. Csendesen díszítek, most nincs kedvem csacsogni. Csak egyik díszt teszem a másik után, gondolkodok rajta, hogy hogyan is jutottunk most ide. Szükségem van erre a kis elmélkedésre, hogy az este további részében vidám és higgadt tudjak maradni. Egyiket sem garantálom, íg hát halasztanám is az ajándék bontást, meg sürgetném is, hogy essünk túl rajta. Őrizzük a békét, amíg csak lehet, vagy inkább menjünk a probléma elébe?
Inkább megölelem. Szükségem van rá, az illatára, az ing puha tapintására, a kezére a kezemen. Sajnos Dean se nem vak, se nem süket se nem gyagyás. Persze, hogy érzi, hogy valami nem okés.
- Minden. - füllentem habozás nélkül, miközben egy kicsit engedek a szorításon, hogy szemközt tudjunk állni. El ugyan nem engedem, de már hagyok neki némi mozgásteret. - Tudom, hogy neked bármit elmondhatok. Ezért is szeretlek olyan nagyon. - mosolyodok el halványan, de ennél többet nem fűzök a dologhoz, csak sóhajtok még egy aprót. Majd januárban belepusztulok, de most tartanom kell magam, ha nem akarom Deant megijeszteni. Úgy kell viselkednem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, még ha belül rettegek is, hogy milyen lenne egyedül, ismeretlen helyen, nélküle. Inkább gyorsan a fa felé fordítom a figyelmet, mert idő közben ez is elkészült. Vagy mi vagyunk szupergyorsak, vagy elreppent az idő.
- Nem vagy egyedül, nem kellene emiatt aggódnod. Élned kell az életedet úgy, ahogy csak akarod. Ha bármi történne, anyukád is biztosan gondját viselné az állatodnak, amíg haza engednek. - mert sejtem, hogy a betegség miatt nem akart állatkát. - Ennyi erővel butaság lenne beleszeretni bárkibe is… mégis itt vagyunk. Pozitívan, Dean!- rendszeresen fejmosást tartok neki arról, hogy kezdjen el élni. Persze nem repülőkből ugrálunk ki, és nem is járunk gyorsulási versenyekre, sokkal inkább próbálom őt kinyitni a világ számára. A munka-szülők-otthon háromszögéből kilépve kinyílik a világ, és kiderül, hogy milyen érdekes és gyönyörű városban él. Sétálgatni, múzeumba vagy könyvtárba járni szuper dolog, főleg ha olyasvalaki van veled, akit nagyon szeretsz. Próbálom rávezetni, hogy ez lenne a helyes út, és nem elzárkózni érzelmileg a világ legjavától.
- Akkor kész. Az első közös karácsonyfa díszítésünk. - mosolygok szélesen, ahogy szemügyre veszem a művünket. Szép lett! Aztán a konyhába megyek, hogy szerezzek némi innivalót, de közben a gyomrom olyan icipicire zsugorodott mint egy mákszem. Kell pár perc, míg összeszedem magam, a pultra támaszkodva próbálom uralmam alá vonni a légzésemet. Azt hiszem, most volt egy kisebbfajta pánikrohamom. Nem bírom ezt tovább, nem megy! De persze össze kell szednem magam, ha nem akarom, hogy a drága párom meg infarktust kapjon. Ez ám a huszonkettes csapdája! Lassan, kortyonként iszok egy pohár vizet, ami egy kicsit használ, már nem vagyok olyan zaklatott mint néhány perce. Persze a mosolygás még nem megy, de már dolgozom rajta.
Viszek Deannek is egy pohár vizet, épp végszóra lépek be a nappaliba, amikor már a nyuszimat biggyeszti a fa alá.
- Még nem igazán. Részemről még nem sürgős a vacsi. - az órára pillantva lassan vacsora idő lesz, de ez engem nem sokban érint. Mármint, éhes az nem vagyok, és valószínűleg nem is leszek, szóval nekem mindegy mikor foglalkozunk a vacsorával. - Ráérünk, csak délután ér ide. - füllentek neki ismét. Oké, hogy anyának tényleg van egy mostoha tesója, akivel néha beszélek telefonon, de kötve hiszem, hogy a kedvemért eljönne idáig, hogy együtt karácsonyozzunk. Egyedül leszek mint az ujjam, de ezt nem fogom Dean orrára kötni, különben is, menjen és ünnepeljen nyugalomban a családjával. Rá fog férni a pihenés.
Azt hiszem, eljött az idő, én legalábbis nem akarom tovább húzni-halasztani a dolgot. Bár nagyon tetszenek a csomagok a fa alatt, egy cseppet sem amiatt izgulok, hogy én mit fogok kapni. Akkora meglepetés úgysem lesz, mint amivel én készültem, és bármi is legyen, nem lesz fele annyira sokkoló sem. Mégsem megy olyan könnyen a dolog, mint hittem.
- Szeretném odaadni neked az ajándékodat. - pillantok rá izgatottan, mégis, belül inkább félek. Ha zöld utat kap a bontogatás, akkor megragadom a nagy dobozt, és előhúzom a fa alól. - Számozva vannak a dobozon belül, légyszi abban a sorrendben haladj. - teszem hozzá aggódva, mert ebbe bele se gondoltam. Mi van, ha az utolsót nyitja először, és itt helyben összeesik nekem holtan?! Bizonytalanul szorongatom a dobozt, és billegek egyik lábamról a másikra, oda is akarom adni, meg nem is. Félek, hogy mi lesz, ha már mindent kibontott, de ez volt a leginkább humánus módszer, amivel talán nem ijesztem meg túlságosan is, és mindketten túléljük a súlyos dolgok közlését. Aztán átadom neki két puszi kíséretében. - Boldog Karácsonyt mon Amour! - ha én is kaptam egy csomagot, akkor azzal és a nyuszimmal a kezemben kucorodok a karácsonyfa mellé a szőnyegre, és várom, hogy Dean bontogatni kezdjen. Nem olyan egyértelmű ugyanis minden ajándék, mint amilyennek tűnik, némelyik magyarázatra szorul majd.
A dobozt belül zöld és piros alma mintás papírral vontam be, ebben lapulnak a kisebb-nagyobb, egyesével becsomagolt ajándékok. Öt darab, méretre az első talán a legkisebb. Csak szorongatom az ajándékot a kezemben, nem állok neki bontani, mert úgy izgulok, hogy mindjárt belehalok, pedig az 1-es csomagban csak két szerencse süti van, amiket abban az étteremben kaptunk, ahol először jártunk közösen. Arról a viharos estéről származik ez is, véletlenül a táskámban maradtak, megőriztem őket, és azt hiszem most pont jó ajándékok lesznek, kezdésként. Azt akartam, hogy együtt bontsuk ki őket. Mikor hallom, ahogy szakad a csomagoló papír, egy kicsit megkönnyebbülök. Hát elkezdődött.  

Sejtem, hogy Eli költőinek szánta a kérdését a szadista tanárokkal kapcsolatban, így nem is válaszolok rá semmit, csak sokat mondó tekintettel nézek rá, hogy szinte lerí az arcomról. „Szerinted…?” Azt mondjuk nem tudom, anyum mennyire nehéz eset ilyen téren, akárhogy is van, ha már ugyanazon az egyetemen tanultam, ahol ő is tanít, legalább annak örültem, hogy teljesen más szakon, karon, így esélyünk se volt rá, hogy a tanárom legyen. Még csak az hiányzott volna!
- Kíváncsian várom! - felelem vidáman, és bár nagy a kísértés, hogy bővebben faggatózzak róla, de végül csak sikerül ellenállni neki. Elvégre, hamarosan úgy is kiderül, addig meg titkon reménykedek abban, hogy véletlenül sem üti helyben vagy időben azt, amivel én készültem számára.
- Csak egy kicsit? Ha én csak egy „ilyen kicsit” értenék hozzá… - jegyzem meg merengve, mert részemről nagyjából ott merül ki ez a kézműves, fonalas téma, hogy nagyanyám megkért, tartsam a kezeimet, amíg ő felgömbölyít köré egy motring fonalat – Egy pulóver azért igencsak haladó szint, pláne több színnel, meg ilyen bonyolult mintákkal… Szóval cseppet se búsulj miatta. Majd legközelebb jobban sikerül, úgy is van minden évben karácsony. – nyomok egy puszit a homlokára, mert lehet, hogy nem sikerült neki így elsőre, ettől függetlenül azért sejtem, mennyi munkája lehetett vele így is, és értékelem, hogy ilyen sok időt áldozott rá. Pláne annak fényében, hogy mennyi minden más elfoglaltsága is volt, a tanulás, a per, és mindezek mellett még mi is egész sokszor tudtunk találkozni, ha úgy nézzük.
- Ne szemtelenkedj, kisasszony! Talán jobb lenne, ha a konyhában hegyekben állna a mosatlan, meg az egész lakásban, mindenfelé szét lenne dobálva a szennyes? – kérdezek vissza, elvégre sokkal egyszerűbb és könnyebb rendben tartani a dolgokat, ha nem halogatja őket napokig az ember. Arról nem is beszélve, hogy legalább bármit keresek, egyből tudom, hogy hol van! Amikor azonban meglátom, hogy már megint kezdi a parodizálásomat, fél kézzel magamhoz szorítom… hogy aztán a másikkal már támadjak is, addig csikizve az oldalát, amíg abba nem hagyja! Vagy legalábbis egy darabig, hogy elvegyem a kedvét a további szemtelenkedéstől.
- Ühüm, pont arról vagy híres, hogy nem kell. – bólintok beleegyezően a szavaira, rendben, hát legyen, hiszem, ha látom, majd, ha nem fogynak előle a kis mártogatós falatkák, akkor majd felemlegetem még neki ezt a pillanatot, arra mérget vehet.
- Ne aggódj, a rendmániám köszöni szépen, még megvan. Mire felállítottam a fenyőt, így is lepergett róla pár tűlevél, fogadni mernék, mire a díszítéssel végzünk, még több lesz alatta, szóval már készenlétben a porszívó, akkor már nem tart semmiből megvárni a vacsora végét is vele. De ha lecsepegteted az olvasztott sajtot a szőnyegre… - emelem fel tettetett komolysággal az ujjamat, jelképesen felhívva a figyelmét rá, hogy akkor lesz nemulass! Na jó, valószínűleg akkor sem dőlne össze a világ, max. az én szívem vérezne egy kicsit, mire feltakarítom a szőnyegről… Talán egy fokkal még mindig jobb, mint kiömlő vörösbor.
- Persze, mint a hotelben. Csak kajával, karácsonyfával, árammal, ruhával, vihar meg kandalló nélkül. - fűzöm tovább a gondolatmenetet, és akkor a retro berendezést meg a virágmintás tapétákat nem is említettük! De az tagadhatatlan, hogy a számtalan kisebb-nagyobb kezdeti kellemetlenség ellenére, végül mégis csak jól alakultak a dolgok, és ahogy Eli, úgy én inkább kellemes emlékként szoktam felidézni a történteket.
Közben lassan a fenyő díszítésének is nekilátunk, és hiába nem egy több méteres, a plafont-súroló példány, azért így is elszalad némileg az idő, mire végzünk a díszítéssel. A fényfüzér kibogozásával, a különböző díszek kiválogatásával, a fán való elhelyezésükkel, hogy mindenhová egyenletesen jussanak belőle… Egészen kellemesen meghitt, már-már meditatív békességű tevékenység, melyből csak az zökkent ki némileg, amikor Eli váratlanul, lesből támadva, hátulról ölel meg.
- Akkor jó. – simítok a füle mögé egy tincset, miközben várom, hátha folytatja, de úgy tűnik, hogy hiába. Hiába tudja, mégse most fogja elmondani azt, ami a szívét nyomja, ha pedig ennyire nehezen szánja rá magát, akkor valószínűleg az sem sokat segítene a dolgon, ha nekiállnék erősködni miatta. Majd elmondja, ha elég erősnek érzi magát hozzá, én úgy is itt leszek, hogy meghallgassam.
- Azért egy háziállat meg egy párkapcsolat nem éppen egy kaliber. - hívom fel rá a figyelmét, mert egy háziállat teljes mértékben az én felelősségem lenne, ha valami történik vele, mígnem egy párkapcsolat esetén – jó esetben – azért ennyire nem drasztikus a helyzet. Arról nem is beszélve, hogy egy kisállat esetében már a mindennapi dolgok, az etetése, gondozása, az utána való takarítás is jóval megnövelné a fertőzések veszélyét, úgy meg mi értelme lenne, ha szinte hozzájuk se érhetnék?
- Kikérem magamnak, én pozitív vagyok. Olyan realistán pozitív. – teszem hozzá, elvégre én se csak a négy fal között ülök 0-24, kimozdultam én eddig is, meg éltem a magam kis életét, amennyire engedte a betegségem, de azért az is sokat tud dobni ezeken az egészen, ha az ember egyedül van, vagy van kivel megosztania ezeket a programokat. Vagy tán elfelejti, hogy nyáron egy hónapot például Kínában töltöttem, elsősorban azért, hogy világot lássak?
- Az első, de remélhetőleg nem az utolsó. – mosolygok én is le rá, mielőtt még az én tekintetem is hosszabban elidőzne a fán, majd miután Eli a konyha felé veszi az irányt, az ajándékokat is bepakoljam a helyükre, ahová valók, még igazítgatok is rajtuk, hogy a legjobban mutassanak.
- Köszönöm! – nyúlok a pohár víz után, a vacsi kapcsán pedig csak bólintok, akkor mást nem pihenünk még egy kicsit, mielőtt nekilátnánk az előkészületeknek. Különösebben úgy sincs időhöz kötve, akár valami esti film közben is falatozhatunk, ha úgy hozza a kedv…
- Jól van, akkor legalább a holnap reggelt meg délelőttöt sem kell rohanósra venni. – nem mint ha annyira jellemző lenne ránk így alapjáraton, de tekintve, hogy engem sokszor köt a munka, őt meg a suli, azért nem mindig ilyen kényelmes az időbeosztás, sajnos. A szüleim úgy is tudják, hogy a mai napot kettesben töltjük, szóval egy szót sem szólnának érte, ha csak vacsorára érnék oda hozzájuk.
- Akkor előbb ajándékozás, utána vacsi? – teszem fel a költői kérdést, de legyen, nekem semmi kifogásom ellene! Inkább én is a szépen feldíszített kis fánkhoz lépek, hogy Eli ajándékait összeszedjem, hisz részemről nem egy nagy dobozban lapul a többi, hanem eleve több, kisebb-nagyobb sorakozik egymás mellett.
- Ejha, ezt nevezem alapos tervezésnek, készülődésnek. – lepődök meg kissé, de végül bólintok, hogy rendben, úgy lesz – A te ajándékaidnál nincs ilyen szigorú sorrend, ahogy szimpatikus. Boldog karácsonyt!
A puszikat követően elveszem a nekem szánt dobozt, hogy utána a várókat adjam oda neki, mielőtt még helyet foglalnánk a földön, a szőnyegen egymás mellett.
- Ezek szerint akkor én kezdjek? Rendben, nos, lássuk csak… - évek óta hallgatom mindenkitől, hogy a karácsonyi ajándékbontás igazi módja, amikor cafatokban tépi le a dobozról az ember a csomagolópapírt, mégis, engem ennyi év után sem tudtak leszoktatni arról, hogy ne szépen, egyik oldalról a másikra haladva, óvatosan bontogatva a ragasztó mentén csomagoljam ki az ajándékokat. Ahogy pedig meglátom, hogy ennek a nagy doboznak a belseje is be lett csomagolva, ráadásul egy alma mintás papírral, akaratlanul is elmosolyodok, és Elire sandítok, mielőtt még kikeresném az 1-es számmal ellátott kis csomagot.
Mielőtt kibontanám, még feltartom, neki is megmutatva, biztos ami biztos, tényleg ez lesz az? Ha pedig igen, akkor el is kezdem bontogatni, mígnem előbukkan a két szerencse süti belőle. Nem tagadom, hogy elsőre meglep egy kissé, de aztán ahogy nézem őket egy pár pillanatig, mögötte pedig felsejlik az az almás papír…
- Ezek… csak nem azok? Amiket ott az étteremben kaptunk? – kérdezek rá óvatosan, mert arra emlékszem, hogy nem bontottuk ki őket ott helyben, úgy elszaladt az idő, a buszhoz is siettünk… mire pedig a motelbe értünk, én teljességgel meg is feledkeztem róluk, szégyenszemre.
- Jó sokat vártak ránk, de akkor lássuk, milyen bölcsességet rejtenek, megérte-e ennyit várni rájuk? – nyújtom a másik felé mindkettőt, hogy előbb válasszon ő egyet, hölgyeké az elsőbbség, mielőtt pedig tovább folytatnánk az ajándékbontogatást, előbb következzen egy szerencsesüti-törés (meg nyammogás, mert mondjon bárki bármit, szerintem akkor is finom a tésztája).
- „Az élet csak akkor nyújt boldogságot, ha te magad akarod. Az élet csak teret és időt kínál, melyet neked kell kitöltened.” – bontom ki, és olvasom fel az enyémben rejlő kis cetlit, hogy aztán Eli felé forduljak, kíváncsi tekintettel, az övében mi lapult? Összeillik a kettő, vagy valami teljesen eltérő tanáccsal szolgál az élethez? Ha viszont ő is felolvasta, meg ha úgy adódik, „kielemeztük” őket, akkor a dobozban már keresem is a második kis csomagot… azonban, ha megtalálom, egyelőre még várok vele, és a tekintetemmel a másik mellett sorakozó ajándékok felé intek. Most ő a soros.
- Tudom, hogy azt mondtam, ezeknél nem számít a sorrend, de… én azzal kezdenék a helyedben, ott alul. - mutatok egy nagyobb, lapos csomagra, ha pedig elkezd előbukkanni a csomagolópapír alól, akkor a hozzá tartozó kis tudnivalót is megosztom Elivel – Nos, ha már úgy is szó volt róla, korábban is, meg ma is… Emlékszel, amikor egyszer a konyhában főztünk, és anyum pont akkor telefonált? Azt hiszem, nincs semmi meglepő abban, ha azt mondom, pár órával később már az egész rokonság tudomást szerzett a létezésedről… - nekem legalábbis nincs, ismerve anyám lelkesedését és buzgóságát – Ezt az ajándékot tulajdonképpen a nagyszüleim küldik neked, remélve, hogy elnyeri a tetszésedet. - igen, egy már sokat emlegetett, kötött, karácsonyi pulóver, rénszarvasokkal, pingvinekkel, hópihékkel, meg mindenféle téli motívumokkal. Azt meg inkább nem részletezem, milyen vallatáson mentem keresztül érte, nagyi szerint csak azért, hogy mind méretben, mind stílusban jó legyen, szerintem csak szimplán furdalta őket a kíváncsiság, hogy milyen lehet az a lány, aki miatt az unokájuk mostanában „hanyagolja” őket…

Dean kíváncsi! Nem is tudom, hogy volt-e egyáltalán olyan alkalom, amikor ilyesfajta izgatottságot láttam rajta. Mondanám, hogy mint egy gyerek a karácsonyfa mellett, de… inkább mint egy felnőtt a karácsonyfa mellett, és bevallom ez nagyon tetszik. Azt már tudom, hogy ő is szeret ajándékot adni, nem csak kapni, úgy ahogy én. Persze, jó dolog ajándékot kapni is, örülök is mindig mindennek (főleg, mivel, hogy mostanában nem sok ajándékban van részem…), de azért az más, amikor az ember heteken át tervezget, keres, kutat, alkot, hogy meglepje azokat akiket szeret.
- Úgy értem, hogy nem vagyok profi. - jövök zavarba és szégyellősen sütöm le a szemeim, miközben ő nézegeti Pantoufle sapkáját. Nem mondom, elszöszöltem vele egy kis időt, de más lehet, hogy szebben meg tudta volna csinálni. Amikor a homlokomon cuppan a puszi, jólesőn bújok Deanhez egy pillanatra. - Legközelebb majd biztosan sikerül! És már nyáron neki fogok állni, hogy biztosan kész legyen, még ha kétszer is újra kell kezdeni! - pillantok rá fel mosolyogva, de nagyon is elszántan. Nem adom fel, nem is fogom soha. Ha valahogy sikeresen megússzuk ezt az estét együtt, ha benne is lenne annyi elszántság, hogy küzdjön velem amíg rendezem a dolgokat, és nagyon sok türelem, az előttünk álló megpróbáltatások iránt… nem, én nem adom fel, ennyire már ismerhet, harcolnék értünk a végsőkig. Kérnie sem kell, csak tartson ki, amíg kimászok a kutyaszorítóból, és minden rendben lesz. A bácsikám okosabban és jóval több pénzzel munkálkodik azon, hogy keresztbe tegyen nekem, mint amit még ki tudok védeni, de ez is csak átmeneti állapot.
Inkább a rendmánia felé terelődik a beszélgetés, és ez máris felvidít. Bele is kezdek a hajtogató táncba, és meg is kapom érte a méltó büntetésem. Múltkor mikor este, pizsamában álltam neki táncikálni, az ágyba húzott be, és ott csikizett könnyezve nevetésig.
- De ilyen vagy! - tiltakozok két kacagás közt, miközben eszemben sincs szabadulni az ölelésből. - Tényleg!... - kapkodok levegő után, majd egy-két perc múlva inkább megígérem, hogy nem csinálom többet. Úgyis fogom, ezt mindketten tudjuk.
Hiába szeretem a fondüt, ha pontosan tudom már most, hogy alig néhány falatkát tudok majd megenni belőle. Régebben amiatt sem ettem, mert egyszerűnek tűnt, egyre rosszabbul lettem, sokszor már szédültem is, azt gondoltam… senkinek sem hiányoznék erről az árnyékvilágról. Ez lett volna a könnyű “kilépő”. Aztán minden megváltozott, itt van Dean, és eszemben sincs elhagyni őt, bármilyen formában. Már több mint egy hónapja próbálok, esküszöm próbálok többet enni, de nem megy. Mindig mikor nagy nehezen leküzdök egy adag valamit, már jön is vissza az egész. Talán most sikerülni fog, majd apránként, kis falatokkal… talán menni fog, és tudom állni a szavam.
- Tényleg nem kell, enni fogok, megígérem. - és azt már tudja, hogy ha megígértem az úgy is lesz. Nem szoktam ígérgetni, mert akkor az embernek értéktelenné válik az adott szava, ami pedig nekem fontos dolog. - Nem csepegtetek sajtot a szőnyegre. Akár tehetünk a fondü alá egy nagy tálcát, tudod azt a szép ezüst színűt, és biztos nem lesz csepegtetés. - nyugtatom meg egy kicsit, mert tudom, hogy ha egyetlen morzsa is kerül valahová, az már maga az Armageddon!
- Tudod, nekem nem hiányzott az áram, se a jó idő, de még a ruha sem annyira. Volt ott valami sokkal klasszabb ezeknél. - kicsit pipiskedek, hogy át tudjam karolni a nyakát, majd a szokásos módon csillogó szemekkel nyomom az orrom az övéhez - Te. - adok neki egy eszkimó puszit, ha hagyja, és csak ez után szentelem a figyelmem a karácsonyfa díszítésnek. Frank Sinatra hangja elnyomja a gondolatokat, a “Let it snow!” pedig engem is kissé karácsonyi hangulatba hoz. Túlságosan is, ami azt illeti, mert a végére csak sikerül elszomorodnom. Keserű és gyomrot szorongató érzés tört rám a már elveszített szeretteim okozta fájdalom miatt, és a félelem miatt, hogy Dean… hogy talán őt is elveszítem a “családom” kicsinyes bosszúja miatt. Tudom, hogy neki bármit elmondhatok, de nem olyan könnyű. Rettegek, hogy ha nem is viszi el a mentő a hír hallatán, akkor meg dühös lesz, és önként rak ki az életéből. Azt nem élem túl, azt az egyet nem…
- Miért ne? Mindkettővel foglalkozni kell, szeretni, dédelgetni, gondoskodni róla, és ha beüt a baj, ugyanúgy telesírja a párnáját a párod is, mint egy kutya vagy macska… Vagy szerinted egy kapcsolat nem olyan fontos dolog, mint egy háziállat? - védem továbbra is az álláspontot, de persze tudom, hogy egyáltalán nem így értette. Az ember képes magáról gondoskodni, az állat nem. Plusz ott van még a fertőzésveszély, a különböző kórokozók, veszélyek. Megértem, hogy miért nem akar egy ekkora koloncot a nyakába, mint mondjuk egy kutya. Végül megcsóválom a fejem, és adok neki egy puszit, ezzel is jelezve, hogy elfogadom, legyen igaza. - Mindennek eljön az ideje, tudom. - most, hogy kész a fa, már lehet is nézegetni, hol több a dísz, hol kevesebb, egyenletes-e... de úgy tűnik, tökéletes.
- Remélem. - mosolyodok el halványan, ahogy a fát nézem. Marha nagy szerencsével, talán jövő karácsonykor már ismét vele lehetek. Talán, és óriási szerencsével. Amikor a bácsikámról kérdez, kénytelen vagyok hazudni. Az egészet eleve amiatt találtam ki, hogy ne érezze magát egy kicsit sem rosszul, amiért a családjával lenne karácsonykor. Megértem, miért így döntött, hiszen még nem találkoztam a szüleivel, mégis egy kicsit fáj, hogy én nem vagyok a családja. Én nem tartozom abba a körbe. Tudom, hogy az ilyesmit nem lehet se kiérdemelni, sem kierőszakolni, így türelmesen várok, míg Dean azt nem mondja, hogy készenállunk rá, hogy bemutasson engem a szüleinek. Akkor már tudni fogom, hogy ő mennyire komolyan gondolja ezt az egészet, úgy tűnik nála ez lesz a vízválasztó.
- Aha, előbb az ajándékok. - utána úgyse lesz kedve enni egyikünknek sem, ha jól sejtem. Inkább elő is húzom a nagy dobozt, amibe praktikus okból tettem az ajándékokat. Egyszerűbb egy csomagot cipelni a metrón, mint több kicsit.
- Alaposan megterveztem mindent. - mosolyodok el halványan - Tudod milyen vagyok. - pirulok el egy kicsit, hiszen az a bizonyos “mérnöki precizitás” elég sok cselekedetemet átjárja. Mert például hiába cikizem a póló hajtogatás miatt, az én szennyes ruhám se egy gombócba gyűrve várja a mosást. Kíváncsian nézegetem a kis kupacot, próbálom eldönteni, hogy melyiket válasszam majd elsőként. De addig is, inkább Deant nézem, hogy mit szól az első, meglehetősen “alacsony költségvetésű” ajándékához. A sütik inkább csak gesztus, nem igazi ajándék. Bólintok, mikor felemeli, hogy igen, ő lesz az.
- Úgy izgulok! - jegyzem meg vigyorogva, miközben szegény nyulamból préselem ki a szuflát. A “be vagyok szarva!” nem lett volna helyénvaló egy ilyen pillanatban. Nem mulasztom el a mosolyt, amikor meglátja az almás papírt a doboz belső felén. Már megérte! Látom az arcán, hogy először nem egyértelmű a dolog, de aztán ahogy a kezébe kerülnek a sütik, neki is összeáll a kép. Bólintok, és átölelem Pantoufle-t. - De igen, azok. A megfelelő alkalomra vártam, hogy kinyithassuk őket együtt. - mosolyodok el, és ahogy felém nyújtja őket, kiválasztom amelyik szimpatikusabb. Én is feltöröm a kis sütit, majd miután Dean felolvasta a maga üzenetét, elgondolkodok. Milyen igaz! Furák ezek a mondások, annyi nem várt bölcsességgel vannak teli!
- “Nem akkor veszítesz, ha elbuksz, hanem ha nem állsz fel, és próbálod újra” - elgondolkodok a szavakon, de egyelőre nem tudom őket sem a másikhoz passzítani, se az életünkhöz. Egyelőre sajnos csak üres frázis, nem látom még, hogy miben vonatkozna ez ránk.
Én következek. Egy kisebb csomag felé nyúlnék automatikusan, ami közelebb volt, de Dean kérésére a nagyot húzom végül magam elé.
- Akkor majd a többinél is mondd meg, hogy melyik legyen a következő. - ül ki az arcomra a széles mosoly, ahogy tapogatom a csomagot. Nagy, de könnyű. A papír alatt puha. Talán egy párna? Aztán, kíváncsiskodás helyett inkább rá figyelek. Elszégyellem magam, mert eszembe jut az az este, amikor anyukája telefonált. Ezek szerint nem kellett volna köszönnöm neki, pedig csak viszonoztam a dolgot, Dean mondta, hogy én is ott vagyok… Nem akartam, hogy családi faggatózás vagy pletyka legyen a vége, csak udvarias szerettem volna lenni. - Sajnálom, hogy így tudták meg. Ugye nem faggatóztak nagyon?- jegyzem meg halkan, majd tovább tapogatom a csomagot. A nagyszülei? Képtelen vagyok elrejteni a megdöbbenést. - De… de hát nem is ismernek, még nem is találkoztunk. Miért küldtek ajándékot? - kérdezem értetlenül, teljesen összezavarodva. Amilyen az én családi hátterem, nem meglepő, hogy sokkolt ez a dolog. Még a saját apámtól sem kaptam semmit, erre Dean nagyszülei, akik azt sem tudják ki fia-borja vagyok, ajándékot küldenek nekem? Félve nyúlok újra a csomagolópapírhoz, a meghatottság szorongatja a torkomat. - Én nem készítettem nekik semmit… gondolnom kellett volna rá. Szörnyen érzem magam... - sajnálkozok egy kicsit, hiszen így elég udvariatlannak tűnhetek a szemükben. Legalább egy apróságot igazán küldhettem volna nekik is, ahogy némi különleges organikus bonbont, és egy bio méz-válogatást, organikus juharszirupos szappankákat, meg néhány apróságot összekészítettem a szüleinek. Mivel nekem nincsenek nagyszüleim, teljesen meg is feledkeztem arról, hogy Deannek vannak, ráadásul minden jel szerint szuperkedvesek. Amikor aztán megpillantom a fehér, karácsonyfával és mikulás sapkás pingvinnel díszített pulóvert, teljesen elöntenek a meghatottság könnyei. Hitetlenkedve simogatom a szemmel láthatóan egyedi, kézműves ajándékot. - Gyönyörű! Még sosem… - szipogok egy kicsit, és gyorsan megtörlöm az arcom - még sosem volt ilyen szép pulcsim. Nagyon köszönöm! - szét hajtogatom, hogy megnézzem alaposan, de egyszerűen tökéletes. Gyorsan leveszem a kardigánom, és bele bújok. - Na, milyen? - kérdezem vigyorogva. Ilyen kedves ajándékra nem is számítottam! Teljesen le vagyok nyűgözve, és alig várom, hogy egyszer személyesen is megköszönhessem.
- Most te jössz! - simogatom meg az új pulcsim ujját, amin piros szívecskék és hópihék futnak körbe, épp úgy mint az alján. Meseszép! A kettes számú csomagban egy antikváriumban vásárolt kínai mondákat tartalmazó régi könyv van, ha Dean kibontotta, közelebb húzódok.
- A kötése kézzel készült, a bácsi szerint legalább százötven éves. - bár a belső szövegek nyomdai úton készültek, minden történet elején egy díszes iniciálé van, és akad a könyvben pár érdekes illusztráció. - Gondoltam, ha majd elfogynak a Harry Potter könyvek, olvashatnánk valami ilyesmit is. - mosolygok rá, hiszen azóta már felolvastuk felváltva (de főként ő) szinte az összes kötetet. Az utolsónak már elhagytuk a felét, új olvasmány után kellett nézni. Unszolom egy kicsit, hogy nyúljon a dobozba megint, én pedig ismét az ölembe veszem Pantoufle-t. A nagyszülei ajándéka okozta sokk még tart, nem szeretnék újabb csomagot nyitni, kiélvezem ezt az egyet alaposan!
A hármas számú, egy kis makett. Annak az építésznek az egyik legszebb épülete, akiről szólt a könyv, ami miatt találkoztunk.
- Kanadában van. Québec-ben. - pillantok rá reménykedve - Egyszer megnézzük együtt? - kérdezem, és csak remélni tudom, hogy igent mond. Kanada… talán ha megmutatom neki, hogy milyen szép hely, és egyáltalán nincs messze, csupán néhány óra az út repülővel… talán jobban elfogadja a dolgot.
Megrázom a fejem, még mindig nem akarok nyitogatni. Az utolsó ajándék előtt kell majd egy szusszanás, de nem szeretném a kelleténél jobban húzni az időt. Amikor Dean kicsomagolja, egy szép, smaragdzöld pihepuha sálat talál benne, a két végén piros juhar levél mintával. Juhar, mint Kanada zászlajában. Ismeri a származásomat, talán nem lepi meg, hogy egyébként is szeretem a kanadai dolgokat. Én készítettem a sálat, igaz viszonylag utolsó pillanatos megoldás volt, a pulóver-fiaskó után. De sikerült, és egészen elfogadhatóan néz ki. Bár azon se sértődök meg, ha egyáltalán nem veszi fel sose.
- Azért nem télapót kaptál rá, mert így nem csak karácsonykor tudod viselni. - mosolygok, és már tudom, hogy jó volt a színválasztás, passzolni fog hozzá - Tetszik? Neked készítettem. Tudom, nem pulcsi, de… de olyan szépet én nem is tudok csinálni, mint a nagymamád… - szabadkozok fülig pirulva. A szándék a fontos, szerettem volna adni neki valamit amit én készítettem. Pantoufle fülét morzsolgatom, és várom az ítéletet, hogy tetszik-e neki vagy sem.

- A te maximalizmusodat ismerve? Egy szemernyi kétségem sincs felőle, csak idő kérdése. – állapítom meg, mert látva néhány tészta hidat, amit készített, nos, azokhoz sem kell kevesebb türelem meg kézügyesség, úgyhogy ha azzal boldogult, sőt, ennyire jól elvan vele, akkor biztosra merem venni, hogy itt is gond nélkül veszi az akadályt, és nem nyugszik, amíg el nem jut arra a szintre, amit szeretne.
Tudom, hogy ilyen vagyok, de azért még nem ússza meg a szemtelenkedésért járó csikizést, pláne, mert ilyen élvezettel parodizál ki azzal a tánccal, minden egyes alkalommal, ahogy csak szóba kerül. Másrészt meg, szimplán szeretem hallani a nevetését, ha meg annyira ellene lenne ennek a játéknak, valószínűleg nem nevetne, hanem megcsapkodna, hogy én is vegyem a célzást.
Aprót bólintok arra, hogy tényleg fog enni, aztán meg, majd meglátjuk, hogyan sikerül betartania. Néha magához képest tényleg meglepően sokat tud enni, néha meg, mint ha csak fotoszintetizálna… annyira még nem sikerült kiigazodnom rajta, még ha azzal tisztában is vagyok, hogy nem túl szerencsés így.
- Az nem rossz ötlet, mondjuk a konyhából is egyszerűbb átköltözni a fa mellé, ha van mire pakolni, pláne, ha már ennyi kisebb-nagyobb tányérka lesz. – gondolkozok hangosan, aztán annyiban is hagyom a dolgot, majd ha ott tartunk, akkor kitaláljuk, hogyan valósítsuk meg, ami meg a csöpögő sajtot illeti, remélem, hogy a szőnyeg tényleg megússza.
- Valóban? Pedig ha emlékeim nem csalnak, akkor azért eléggé hiányoltad őket. – idézem fel, milyen bőszen tekergette magát a köpenyébe, takarójába szinte megállás nélkül. Nem mondom, hogy nem értem meg, miért… - Ahogy legutóbb is, amikor itt aludtál, és felvetettem, hogy lenne-e kedved együtt fürödni. – emlékeztetem, mert ismerve Eli dolgait, igyekszem türelmes lenni, ettől függetlenül azért noszogatom is időnként, mert türelem ide vagy oda, azért remélem, hogy egy év múlva nem az együtt alvásnál, meg kézen fogva sétálgatásnál fogunk tartani, még mindig. Majd elválik, hogy alakulnak a dolgok, vagy mihez mennyi időre van szüksége a másiknak, addig is viszont, az eszkimó puszit követően jöhet is a fenyőfa feldíszítése, ha már ez az első közös karácsonyunk. Ki gondolta volna, amikor a könyvtárban egymással civakodtunk a könyv felett, hogy néhány hét, hónap, és itt leszünk? Én biztosan nem…
- Te is tudod, hogy nem így értettem… - sóhajtok a háziállat vs. párkapcsolat témás kis kifejtésére, mert bár vitába tudnék szállni vele, hogy pont, hogy fordítva… szerintem az utóbbi fontosabb, mint valami kis szőrmók négylábú a lakásban, de kinek van kedve pont karácsonykor ilyen végeláthatatlan elméleti vitákba bonyolódni? Az egyiktől eddig sem zárkóztam el, még ha nem is alakultak túl sikeresen az eddigi kapcsolataim, a másik meg olyan potenciális veszélyfaktor lenne az egészségi állapotom miatt, hogy hiába nincs bajom a háziállatokkal, emiatt egyszerűen nem nekem valók. Az élet így is bőven elég gondot és nehézséget gördít elénk életünk során, miért vágjam mellé még én is a fát magam alatt?
A kész karácsonyfa mellett összeölelkezve hiába érzem, hogy valami nyomja Eli szívét, és hiába várom, hogy velem is megossza, úgy tűnik, hogy hiába, ennek még nem jött el az ideje, így hát jobb híján csak a jelenlétemmel igyekszem támaszt nyújtani neki, ha már szavakkal nem tudok. Néhány percnyi készülődés az utolsó simításokkal, egy pohár víz, és már mindketten a szőnyegen ücsörgünk a fa alatt, nekilátva az ajándékok kibontásának.
- Igen, tudom. Egy tulajdonság a sok közül, amit annyira szeretek benned. – lehet, hogy időről időre mindkettőnket elkapja ez a spontán, „élj a mának!” élet érzés, de azért többnyire nagyobb biztonságérzetet ad mindkettőnknek, ha tudjuk, mire számítsunk… vagy épp milyen mederben hömpölyögnek az események, legalábbis, ahogy eddig tapasztaltam nála is, nem csak nálam. No meg az én sokat cikizett rendmániám mellé sem hátrány, hogy ő meg ennyire tervezős-szervezős precíz típus.
- Akkor ezek szerint nem most kéne bejátszani azt, hogy minden nap csak egyet bontok ki? – pillantok fel rá csomagolás közben, majd nem sokkal később elő is bukkan a két szerencse süti.
- Bevallom, én teljességgel meg is feledkeztem már róluk azóta. - hiába, látszik, hogy többször találkozok hasonló kis sütikkel, ha Eli nem őrizgette volna ezt a kettőt, akkor esélyesen nem is emlékeztem volna rá, hogy nem bontottuk fel őket már ott, az étteremben.
- Hmm… nem tudom, neked mond-e bármelyik is bármit így jelen pillanatban, de… mást nem eltesszük őket emlékbe, aztán majd ha aktuális lesz bármelyik is, na, akkor tudni fogjuk! – dobom be az ötletet, mert ha már a sütiket is ilyen sokáig őrizgette, akkor nem tart semmiből ezt a két kis cetlit is valami képkeretbe rakni emlék gyanánt. Pláne, hogy nem csak az első karácsonyra emlékeztetne, attól azért nagyobb múltjuk van már most is.
- Rendben. Talán még annyi, hogy azt a kis laposat hagyd a legvégére, a többinél szabad a sorrend. – intek az egyik boríték méretű felé, ami viszont a másik kettőt illeti, amelyik szimpatikus számára.
- Ugyan, nincs mit sajnálni miatta. Faggatózni igaz, faggatóztak, de… anyum már előbb rájött. Tudod, milyenek az anyukák, semmit se lehet titokban tartani előttük. – gondolkozok hangosan, csak míg eddig csak az én szavaimra támaszkodhatott, most így, hogy Eli hangját is hallotta a telefonban, ismét felspannolta magát, aztán belendült.
- Mert miért ne? Karácsony van. Nagyim is szeret kötni, ajándékozni is, ő is megörült a „hírednek”, nyugdíjas lévén ideje is, mint a tenger… - vonok vállat, mert azt hiszem, ezzel már bőven kifejtettem, hogy „miért”. Aztán lehet, hogy van egyéb oka is, de mást nem, majd rákérdez, ha találkoznak.
- Ne butáskodj, felesleges! Még nem is ismered a családomat, nem is várja el senki, hogy mindenkinek készülj valamivel. - nyilván más lenne, ha már találkoztak volna, vagy együtt ünnepelnénk, de így? Arról nem is beszélve, hogy a család részéről egyszerűbb, mindenkinek eggyel több ajándékkal készülnie, mint mondjuk neki, egyedül, egy rakásnyival…
- Csodás! Mint ha rád öntötték volna! – mosolyodok el, elismerően biccentve, miközben az én szívemről is nagy kő esik le, hogy legalább a méret is rendben van. Nem volt ám könnyű úgy kinyomozni a ruhaméreteit, hogy ő se fogjon gyanút, meg én se bukjak le előtte!
A pulcsit követően pedig már keresem is a következő, nekem szánt kis csomagot a dobozban. A tapintása alapján már van egy sejtésem, hogy mi lehet, viszont ahogy lekerül róla a papír, azt kell mondjam, sokkal jobb, mint amire számítottam!
- Hűha…! Akkor igazi ereklye. – bele is lapozok, gyorsan végigpörgetve a könyvet, csak itt-ott megállva, hogy alaposabban szemügyre vegyem, engem abszolút meggyőzött. Igaz, akad benne olyan történet, ami már cím alapján is ismerős, de olyanok is bőven, amik újak számomra.
- Nekem semmi kifogásom ellene. Akkor a Harry Potter után meg is van a következő. – csukom be a könyvet, hogy miután óvatosan végigsimítottam a borítóján, letegyem magam mellé a szerencse sütis kis cetli mellé. Várok, hogy Eli is bontson egyet, de miután int, hogy majd, így aztán a következő kis csomag után nyúlik, amiből hamarosan elő is kerül a kis makett.
- Persze! Miért is ne? Úgy sem egy vészes távolság. – legalábbis Kínához viszonyítva, vagy ahhoz, hogy mennyi szervezéssel jár egy út megszervezése, Kanada nagyságrendekkel egyszerűbb. Az épület, bár ismerősnek tűnik, magamtól nem biztos, hogy egyhamar beugrott volna, hogy pont abból a bizonyos könyvből, ami miatt mi is találkoztunk… Így viszont valahogy egyből sokkal szimpatikusabbnak tűnik, már csak helyet kell neki keresnem az egyik polcomon.
- Még mindig nem? Hát rendben. - adom meg magam, és már nyúlok is a következő, nagyobbacska, és sokkalta puhább csomag után, hogy azt is kibontsam, ahogy pedig előkerül belőle a sál, egy pillanattal később már próbálom is fel, letesztelve, hogy mennyire meleg, vagy, hogy a legpraktikusabb hordani?
- Még szép, hogy igen! És ne aggódj, nekem ez is legalább olyan szép. Ebben legalább a házon kívülre is kimerészkedek. – igazgatom meg a nyakam körül, mert legyünk őszinték, tényleg nem semmi, ami pulcsikat a nagyim készít, de… nem feltétlenül egy ilyen pulcsiban mennék el bevásárolni, még karácsonykor sem, hát még az év többi részében!
- Most viszont nincs apelláta, itt már majdnem minden elfogyott, te jössz a csomagbontással! – intek a mellette pihenő ajándékkupac felé, várva, hogy válasszon. Ha azt hagyja a végére, amelyiket javasoltam, akkor van még egy nagyobb méretű, tapintásra puhább ajándék, benne egy plüss sárkánnyal, amit, ha úgy van, akár párnának is simán befoghat. Tudom, hogy alvósnak ott van Pantoufle, de legyünk őszinték, amilyen kis pöttöm... Először az alvós figurája miatt én is nyusziban gondolkoztam, de miután kiderült, hogy mindkettőnknek sárkány a kínai horoszkópja - csak én az „épp-hogy-még sárkány” vagyok, ő meg kettőnk közül a „kissárkány” - valahogy egyből egyedibbnek tűnt ez a vonal. Arról nem is szólva, hogy amint megláttam ezt, a nagy, kíváncsi, kék szemeivel… mit ne mondjak, hamar eldőlt a kérdés. Kár is lett volna tovább keresgélni, a kínai sárkányok úgy is inkább ijesztőek, mintsem ennyire aranyosak.
A másik ajándék méretre már jóval kisebb, ha lekerül róla a csomagolópapír, akkor egy lapos kis ékszerdobozka, benne egy zöld kristály, almás medállal (meg biztos, ami biztos, egy egyszerű, vékony nyaklánc hozzá, ha esetleg nem lenne valami jól bejáratott kedvence, amit mindig hordana). Ha már a Granny Smith esetünkben nem csak az almafajtát jelenti, hanem jóval több mögöttes tartalma van… valahogy ez is ilyen megláttam, és egyből megszerettem darab volt, amikor ajándékok után nézelődtem.

Csak azért cikizem a hajtogatás miatt, mert egyrészt tetszik ez a kis táncikálás, másrészt meg pontosan tudom már, hogy milyen büntetés jár érte. Ölelgetés, csikizés, és őszintén szólva ez egyáltalán nem visszatartó erő. Sőt! Imádom, amikor így bohóckodik velem, mert bár azt is élvezem, hogy lehet vele múzeumba járni meg ilyesmi, hogy értelmes dolgokról beszélgetünk, nem úgy mint a velem egykorú srácok… de ez is jó, amikor így hozzá tudok bújni, és nagyokat nevetni. Szóval, abban mindenki biztos lehet, hogy lesz még hajtogatós táncolás!
- Na látod. A logisztikát rám bízhatod, én pedig megígérem, hogy vigyázok a szőnyegre mint a szemem fényére! - bólogatok lelkesen. Úgy tűnik a vacsora kérdéssel is jó úton járunk, de még nem kiabálom el. Még enni is kell belőle.
- Jó, hát a ruhákat egy kicsit igen. - kuncogok egy kicsit bűntudatosan. A szégyenlősség nem múlt még el, és bár Dean már látott pizsamában, sőt egy szál pólóban meg bugyiban is, azért még… aggódok, hogy mi lesz ha azokat is le kell egyszer venni. És már kapom is a verbális orra koppintást, jogosan. - Tudod, hogy szégyenlős vagyok. - pirulok el bűntudatosan a fülem hegyéig. Hálás vagyok neki, amiért ennyire türelmes velem, és nem presszionál olyasmik felé, amire még nem állok készen. Nem mondom, már néha megfordult a fejemben, hogy esetleg, talán, és mi lenne ha, de valami mindig visszatartott. Félelem vagy fölösleges izgalom, mert arról szó sincs, hogy benne ne bíznék. Jobban bízok benne, mint saját magamban, tudom, hogy soha semmiféle körülmények között nem ártana nekem. Az utóbbi napokban már komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy léphetnénk egy szinttel feljebb, de akkor jött ez az egész balhé a nagybátyámmal, és őszintén elment a kedvem mindentől. Semmi másra nem vágyok, csak, hogy végre ne kelljen erősnek lenni, összeomolhassak és sírhassak az ölelésében. Már ha még kíváncsi lesz rám, a fejlemények után, és megölelhetem egyáltalán.
- Tudom. - nyugtatom meg, mert fölöslegesen magyaráznánk két irányból ugyanazt. Tudom miért nem akar állatot tartani, és meg is értem a dolgot. Én se akarnék a helyében, hiszen egyrészt óriási felelősség, másrészt meg fölösleges fertőzés veszély.
Nyomja a lelkem egy titok, de nagyon. Csak abban reménykedek, hogy nemsokára megszabadulhatok tőle, és Dean is jól fogadja majd a dolgot. Bár a karácsonyi hangulatot valószínűleg taccsra vágja majd, és sanszos, hogy egymillió kérdése lesz, aminek a felére se tudok válaszolni, mindenképpen jobb lesz mindkettőnknek, ha túlesünk a dolgon.
Persze, hogy mindent alaposan megterveztem. Kétszázszor is, hogy sehol ne csúszhasson be hiba.
- Én meg azt szeretem benned, hogy ez a tulajdonság a te szemedben inkább pozitív. - mosolygok rá halványan, hiszen elég kevesen képesek elviselni, ha mindent alaposan leszervezek. Mindent? Még annál is többet! Mikor egy egész hétvégére szabad kezet kaptam, szinte percre pontos beosztásunk volt. És, bár gyakorlatilag két perc csúszás sem volt benne, mégse volt teher, inkább segítség, hogy “hová is menjünk”. Bele volt kalkulálva a reggeli, készülődés, délelőtti séta a parkban, ebéd, megnéztük a könyvtárban a Micimackó eredeti plüssállatait, aztán bevásároltunk, vacsorát készítettünk, megettük, összekészülődtünk lefekvéshez, megnéztünk egy filmet és aludtunk. És a másnapi terv sem volt kevésbé részletes…
- Nem, dehogy! Mire az utolsóhoz érsz már egyetlen szál hajam sem lenne! - tiltakozok riadtan, amikor azt mondja, hogy naponta egyet nyitna ki. Még csak az kellene! Negyven évet öregednék négy nap alatt…
- Sajnos most nekem sem mondanak semmit. De talán majd egyszer értelmet nyernek, ha elérkezik az idejük. - nézegetem a saját kis cédulámat, aztán a másik mellé teszem. Legyenek csak szépen egy helyen!
- Igenis, a kis lapos marad a végére. - bólogatok, miközben a másik két ajándékot is közelebb húzom magamhoz. Egy nagyobb, egy kisebb.
- Nem, azt hiszem… azt hiszem nem tudom milyenek az anyukák ha kíváncsiak. - mondom nagyon halkan, egész kicsit szomorkásan sütve le a szemeimet. Az én anyukámnak nem adatott meg, hogy kíváncsiskodjon az udvarlóm iránt. Sajnos ez kimaradt az életünkből. Titkom sem volt előtte, így tényleg nem tudhatom, hogy milyenek amikor faggatóznak. Inkább próbálok nem gondolni erre, hanem az ajándékot bontogatom. Egészen meglep, hogy a nagyszülőktől kaptam, nem is értem milyen okkal.
- De… ilyen szép ajándékot készíteni egy idegennek? Nem is érdemeltem ki.. - hitetlenkedek tovább, hiszen az egész pulóverből árad a szeretet és a gondoskodás. Puha, meleg, vastag, szép a mintája, szép a színe, úgy ahogy van tökéletes. még a mérete is. - Akkor is… kellemetlen érzés. - hiszen tudja rólam ő is, hogy szeretek ajándékozni, és egyáltalán nem arról van szó, hogy teher lenne számomra összekészíteni plusz néhány csomagot. Bárcsak lenne nekem is jó nagy családom, és készíthetnék mindenkinek valami különleges meglepetést!
- Te súgtál a mérettel? Honnan tudtad? - kuncogok, hiszen a ruháimban többnyire nincs címke, ami segíthetne. Már csak azért sem, mert a többségük XXS, XS vagy egyenesen gyerek méret. Nincs ebben semmi ciki, farmer rövidnadrágból esküszöm gyerek méret való rám.
Örülök neki, hogy tetszik neki a könyv, bevallom kicsit izgultam miatta, hogy hátha már minden történetet ismer belőle.
- Rendicsek! Majd kikeressük neked belőle azokat, amik kínai írással vannak benne. - mert van néhány történet ezekkel a furcsa írásjelekkel is legyegyezve. Feltételezem, ő azt is el tudja majd olvasni, és le tudja fordítani, hogy én is értsem.
A makett is tetszik neki! Pedig izgultam, hiszen ez inkább olyasmi ami nekem érdekes, az építészet iránt én érdeklődök. Mégis, az a bizonyos könyv hozott minket össze, természetes, hogy a kedvenc épületemet vele szeretném meglátogatni.
- Szuper! Majd kinézünk egy jó kis hétvégét, amikor te is ráérsz és megnézhetjük. - számomra az ilyen kiruccanásoknak már nincsen anyagi jellegű akadálya. Oda megyünk ahová csak akarja, a pénz amit kaptam az apámtól nekem túl sok, és egyedül bármekkora vagyon is élvezhetetlen. Inkább utazgassunk belőle ketten!
- ü-üm. - rázom meg a fejem, hogy még mindig nem akarok bontogatni. Élvezem, hogy őt nézhetem közben. Amikor azonnal fel is próbálja a sálat, akaratlanul is elmosolyodok. - Jól áll! - jegyzem meg, majd egy kicsit igazítok rajta, hiszen az egyik fele megtekeredett.
- Hát, furcsán is festenél a lakásban egy sállal a nyakadban. - kuncogok megint. Még apa mondta mindig, hogy úgy nevetek, mint baba koromban, amikor megcsiklandozta a pocimat. Mikor viszont azt mondja Dean, hogy ne húzzam tovább az időt, magam elé húzom a másik két csomagomat is.
- Rendben, igenis főnök! - vigyorgok jó szélesen. Vele ellentétben én nem szépen, a ragasztónál bontom a csomagokat, hanem igazán átélve az egész pillanatot, széles mozdulatokkal tépem miszlikbe a papírt.
- Ó! … Nahát! Te ki vagy? - mosolyogva emelem ki a papírhalomból a sárkányt - Fényfúria? Nagyon cuki, köszönöm! - alaposan megölelgetem a sárkányt, majd az ölembe helyezem Pantoufle mellé. Azt hiszem, jó barátok lesznek. Persze tudom, hogy a kínai horoszkópom miatt kaptam sárkányt, meg se fordul a fejemben, hogy esetleg házisárkánynak tartana és vegyem célzásnak.
A kisebb dobozt előbb megrázogatom, de nem tudok rájönni, hogy mi lehet benne. Talán csoki? Erről is hamar lerepül a papír, amikor pedig látom, hogy ékszeres doboz, kettőt is kihagy a szívem. Nem számítottam semmiféle ékszerre, az olyan… nagy ajándék. Óvatosan nyitom ki, a kis zöldalma láttán pedig megint csak elérzékenyülök.
- Te sem tudsz szabadulni az almák gondolatától. Gyönyörű!- kezembe veszem a kis medált, és bele fűzöm a láncot is. Majd ha már levettem ezt a pulóvert, a nyakamba teszem, csak most nem akarom elszakítani.
- Rendben, akkor… jöhet az utolsó? - veszem a kezembe a lapos csomagot. Megvárom, amíg előbb Dean bontja ki a teljesen hasonló méretű, és formájú borítékját, aztán én is szaggatom a papírt, de még nem nézem meg mit kaptam.
“Van úgy, hogy nagyobbnak és borzadályosabbnak látszanak a dolgok, ha egyedül vagyunk és félünk.”
Írtam szépen, töltőtollal a borítékra. Egy repülőjegy van benne, Montreal oda-vissza, egész évben bármikor felhasználható. Egy kis szív alakú cédulát ragasztottam rá.
“Ha már nagyon hiányzom neked”
- Nem tudtam hogyan mondjam el… - kezdek bele óvatosan, kezemben szorongatva a saját borítékomat. - El kell mennem innen egy időre. Nem én akartam, és hidd el, bármit megtennék, hogy maradhassak, akármit, de… Január első napjaiban el kell utaznom. - tudja, hogy Kanadában születtem, és a szüleim is kanadai állampolgárok voltak. Értelemszerűen én is az vagyok. Eddig azt hittem, minden rendben van, egész addig, amíg a vér szerinti apám bátyja el nem kezdett szívózni. - Az ügyvédemtől tudtam meg pár hete, hogy a legutóbbi alkalommal anya nem a vízumomat hosszabbította meg, hanem állampolgárságot kért nekem. Nem is tudtam, még gimis voltam, nem én intéztem ezeket az ügyeket. Ez egy hosszabb eljárás, évekig is eltarthat, addig is ideiglenes vízumot kaptam ami most jár le. Az apám… mármint a biológiai apám testvére keresztbe tett a dolognak, elutasították a kérvényemet az állampolgárságra, az Egyetem pedig hiába adott igazolást, nem lehetett ezt a fajta vízumot meghosszabbítani, így… - nagy levegő - vissza kell mennem Kanadába és elölről kell kezdenem az egész folyamatot. - sikerült anélkül elmondanom, hogy elsírtam volna magam, pedig nem volt könnyű. Várom, hogy mondjon valamit, akármit, tegyen fel kérdéseket, akadjon ki, kiabáljon velem vagy bármi. Minden jobb, mint a hallgatás. Talán ha már másodszor gondolja végig, rájön miért írtam, hogy egyedül sokkal félelmetesebb az egész. Nem azt mondtam, egyetlen szóval sem, hogy feladnám a küzdelmet, vagy veszni hagynám ami köztünk van. De arra sem kérhetem, hogy várjon rám, ha nem akar. Meg kell értenem, még ha nem is lesz könnyű, hogy neki túl nagy a távolság. Bár akkor azt hiszem, a lábamat se teszem be soha többé ebbe az országba.
Észre sem vettem, hogy remeg a kezem, amiben a borítékomat tartom. Ha van rajta felirat, elolvasom, ha nincs akkor épp csak bele kukucskálok, hogy mégis mi lehet az az ajándék, amivel Dean készült nekem, és amit ő is inkább a végére tartogatott. Szinte mindegy is, hogy mi az, úgyis amint eljut a tudatomig, krokodilkönnyek borítják el az arcomat.

- Tudom, tudom… idővel majd elmúlik. Mondjuk, talán még mindig jobb ez, mint ha egy szemernyi szégyenlősség se szorult volna beléd. – legalábbis ez a mostani sokkal inkább tűnik logikus és természetesnek viselkedésnek részéről, mint ha már az első találkozásnál szaggatta volna le rólam a ruhát. Ott azért én is elgondolkoztam volna, hogy biztos, hogy a megfelelő emberrel keveredtem-e össze, bár az igazat megvallva, nem is nagyon tudom olyan kaliberű embernek elképzelni. Szóval marad a türelem, aztán idővel remélhetőleg a kíváncsisága csak legyűri a szégyenlősségét.
- Nos, ha az embernek túl sok olyan dolog van az életében, amire nem sok ráhatása van, vagy annyira kiszámíthatatlan, hogy nehéz a jövőre nézve bármit is tervezni vele, olyankor kimondottan megnyugtató tud lenni minden biztos pont a hétköznapok sodrásában. – lehet, hogy ha nem mentem volna keresztül az egészségem miatt mindazon, amin kellett, akkor az én szememben sem lenne annyira pozitív ez a jellemvonás, így viszont megtanultam, nagyon is értékelni. Arról nem is beszélve, hogy így sokkal hatékonyabban lehet bármit is véghezvinni, viszonylag rövid idő alatt, mint amikor az ember csak úszik az árral… És ha valamit, hát, az elmúlt időt sem lehetetlenség visszahozni.
- Ejha! Pedig neked aztán nem lehet semmi panaszod a hajadra… - szép is, sok is van belőle, illik is hozzá… képzelem, hányan irigykednek rá, amikor látják, akár a színe, akár szépen tekergő loknijai miatt. Ha épp nehezen jön álom a szememre, vagy csak megfeledkezek magamról, engem is egész jól le tud foglalni, ahogy a hajával játszok.
- Előbb vagy utóbb biztosan! Mondjuk, előre nehéz lenne megjósolni, hogy mit is jelenthetnek, utólag meg, könnyű okosnak lenni. – elvégre nem vagyunk jósok, bár az sem kizárt, hogy igazából semmilyen hozzánk kötődő jelentése nem lesz. Ki tudja? Azért nem asztrofizika, csak egy pár kínai szerencse süti…
- Ne haragudj. – nézek felé bocsánatkérő tekintettel, mert amilyen lendületben voltam az előbb, eszembe sem jutott, hogy milyen érzékeny téma lehet ez számára. Abból kiindulva pedig, hogy az utóbbi időben ők is kettesben éltek, érthető az is, ha jobban megosztották egymással a dolgaikat, mint mondjuk én anyummal, amikor annyi idős voltam, mint ő.
- Oké, akkor közelítsük a másik irányból. Tényleg indok kell ahhoz, hogy valakit megajándékozzon az ember? – billentem oldalra a fejemet, mert igaz, hogy manapság szeretik ezt sulykolni az emberbe, pláne így karácsony táján, de egyébként az év bármely szakában képes megmelengetni az ember szívét. Akkor is, ha egy teljesen idegennel teszi, és igaz, Eli és a nagyszüleim még eddig nem találkoztak egymással, de így, hogy van egy közös ismerősük, velem együtt már valami kapocs is van köztük, már nem teljesen idegenek…
- Én? Ugyan, kérlek… a télapó kis segítői súgtak. – adom az ártatlant, holott nem volt ám kis munka… ha találtam is olyan darabot, amiben volt méret, azokba is mindbe más volt írva, így aztán maradt a mérőszalag, biztos, ami biztos, meg a körülírás… „Tudod, nagyi, hasonló méretű pulcsit hord, mint ez meg az a rokon, csak kicsit kisebbet.”
- Ó, olyanok is vannak benne? – nézek fel meglepetten a könyvből, mert úgy tűnik, elsőre sikerült átlapozni az összes ilyet, azonban második végigpörgetésre sikerül is elcsípni egyet – Nos, kérlek, az érdekes lesz, én is kíváncsi vagyok, hogy mennyire fogom érteni, valószínűleg attól is függ, hogy az ország melyik részén jegyezték le a történetet. Tudod, az egységesített kínai nyelv, a mandarin, ami a pekingi nyelvjárásból alakult ki, nagyjából száz éves hivatalosan… előtte majdnem minden tartománynak meg volt a saját nyelve. – osztom meg vele érdekesség gyanánt, de mást nem, majd utána járok alaposabban, ha lesz egy kis időm, nyilván nem most fogok nyelvtörténeti kutatást végezni néhány történet miatt, amikor végre kicsit több időnk van, amit együtt tölthetünk.
- Rendben, bár tudod, hogy nálam ez viszonylag rugalmas, ha időben kitaláljuk, mikor szeretnénk menni, akkor gond nélkül alakítom úgy a munkát is, hogy akkorra szabad legyek. Mondjuk, most január 25.-re fog esni a kínai újév, úgyhogy előtte megint egy kicsit hajtósabb időszak lesz. – gondolkozok hangosan, de ha nincs határidő, akár valamikor tavasszal is mehetünk, amikor jobb az idő. Szép, juharlevél mintás sál ide vagy oda, a túlzottan hideg időjárás még mindig nem tartozik a kedvenceim közé, akármilyen szép is a hóesés, meg a havas táj.
Hagyom, had igazgasson a sálon, amíg nem kezd melegem lenni benne, addig úgy is maradhat, most egyébként is ő a soros az ajándékbontogatással. Hát, nem is aprózza el úgy, mint én, ahogy látom, bár azért valahol vérzik a szívem, mennyit birkóztam vele, mire sikerült elfogadhatóan becsomagolni azt a plüssfigurát, erre tessék! Öt másodperc nem kell hozzá, és ennyi volt a csomagolás.
- Ó, hogy neve is van? Nem is tudtam, hogy valójában valami rajzfilmfigura. – ismerem be, bár gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ha be is kapcsolom a tv-t, általában nem a mesecsatornák valamelyikén szoktam kikötni unatkozós estéimen. Ha számomra nem is ismerős a figura, úgy tűnik, Elinek sincs különösebb problémája vele.
- Nem, tényleg nem… de úgy tűnik, családban marad. – mosolygok jót, és vetek egy pillantást az előttem pihenő doboz belső, almás borítására. Arról meg nem is beszélve, hogy mennyivel eredetibb már, mint mondjuk egy snassz virágos, vagy szivecskés medál, vagy minta? A kérdésére csak bólintok, és az utolsó, dobozban maradt ajándékot is kiveszem, s úgy tűnik, ahogy az almák kapcsán, itt is, szinte félelmetesen egy rugóra járt az agyunk. Ami valahol tagadhatatlanul megmosolyogtató, másrészt viszont jó kis visszajelzés, hogy valóban sok mindenről hasonlóan vélekedünk.
„Az utazás nem abban a pillanatban kezdődik, amikor útnak indulunk, és nem akkor fejeződik be, amikor célba érünk. A valóságban sokkal korábban kezdődik, és gyakorlatilag sosem ér véget, mert emlékezetünk szalagja tovább forog bennünk.
Az Eli kezében lapuló, idézettel ellátott boríték igaz, nem repülőjegyet rejt, hanem egy egy hetes nyaralást két főre, Franciaországba, Rennes-be, amit több, választható időpontban lehet beváltani, elszórtan az év során. Ami pedig a programot illeti, az csak rajta múlik – ha szeretné, akár a tengerparti városokat is be lehet járni, vagy vonattal néhány óra alatt akár Párizsban, vagy a Loire völgyében van az ember. Esetleg, ha az Amerikában élő rokonságom nem lenne elég nagy számára, néhány unokatestvéremet, távolabbi hozzátartozómat is felkereshetünk…
Az ő idézetét olvasva azonban nem igazán áll össze a kép, még a repülőjeggyel, és a mellé firkantott kis üzenettel sem, így, csak óvatosan tekintek rá, némi segítséget kérve, igaz, elég meghallanom a bevezetőjét ahhoz, hogy egy dolgot már biztosra vegyek, így látatlanban is: ez nem fog tetszeni…
Nagy a kísértés is, hogy közbeszóljak, kérdezzek, hisz minél többet mond, annál több kérdés merül fel bennem, valahogy mégis erőt veszek magamon, hogy figyelmesen végighallgassam… abban meg magam sem vagyok egészen biztos, hogy a sokk hatására, vagy, mert elsőre fel sem fogtam igazán a szavait, hallgatok még az után is, hogy a mondandója végére ért.
Hirtelen végtelenül hálás vagyok, hogy korábban kértem azt a pohár vizet, ahogy annak is, hogy nem ittam meg mindet, mert most úgy érzem, nagyobb szükségem van rá, mint valaha, ahogy lassan újra felidézem magamban, majd végiggondolom Eli szavait, tekintetem pedig hol az ő vonásain, hol a repülőjegyen pihen.
Valahogy a kérdések többsége egyből ésszerűségét veszti. ”Egy időre…” Mégis mennyire? És honnan is tudhatná pontosan? Alapból is hónapokig, évekig elhúzódhat az ilyesmi, még úgy is, ha az ember ellen nem áskálódnak a saját rokonai. Mióta tudod? Hisz ő is mondta, hogy alig néhány napja tudta meg… Mégis, milyen messzire ér el a rokonai keze? Elég messzire, ha a bevándorlási hivatalnál is keresztbe tudtak tenni neki… A fenébe, miért kell mindig totális katasztrófába fulladnia a dolgoknak, amikor végre rendeződnek az ember dolgai?!
Ha csak pár napja, hogy tudomást szerzett róla, akkor is kész csoda, hogy tudta ilyen jól titkolni, vagy épp tartani magát, amikor találkoztunk, beszéltünk, mert nem lehetett egyszerű dolga, az biztos. Engem is arcon vágtak a szavai, abban sem vagyok biztos, hogy mit érzek pontosan… csalódottság? Szomorúság? Düh? Bizonytalanság? Kétségbeesés? Félelem? Vagy mindezek keveréke? Akárhogy is, elég egy pillantást vetnem Elire és a könnyekben úszó tekintetére, hogy lássam, nála sem jobb a helyzet, sőt… úgy tűnik, az elmúlt napok súlyának tartása eddig tartott. Nekem csak miatta kellemetlen ez az egész, de ő az, akinek az élete fenekestől felfordul, és a jövő évet totális bizonytalanságban kezdi, úgyhogy mielőtt bármit is mondanék neki, leteszem a repülőjegyet, és inkább átköltözök mellé a szőnyegen, hogy magamhoz öleljem.
- Oké, Eli, itt vagyok… - és szinte már mondanám, hogy semmi baj, de elég átlátszó hazugság lenne, ahogy valószínűleg a „ne sírj, lehetne sokkal rosszabb is a helyzet” sem épp a megfelelő biztatás lenne. Jobb híján csak hagyom, had pityeregje ki magát a vállamon, közben hol a haját, hol a hátát simogatva, és csak akkor szólalok meg megint, ha már érzékelem, hogy kezd alább hagyni a sírás, vagy legalább kezd megnyugodni. Addig bőven lefoglal engem is, hogy visszatartsam a könnyeimet és ne csatlakozzak én is hozzá, mert az hiányzik most legkevésbé, és amúgy se oldana meg semmit, bár azért néha-néha így is elhomályosodik a tekintetem.
- Meddig érvényes pontosan a vízumod? Meg azt mondtad korábban, hogy tervekkel jól állsz. Van bármi terved, ötleted, vagy legalább elképzelésed, hogy hogyan tovább? Akár ezzel az egész vízum meg állampolgárság témával, akár… kettőnk kapcsán? – veszek egy mély levegőt, hogy erőt vegyek magamon, mert ha valamire, akkor erre aztán végképp nem számítottam, pláne nem így… karácsony előtt. Az eddigiekből mondjuk nem úgy tűnt, mint ha ez a mostani egy végső búcsú lett volna, de ha már ilyen nehéz helyzetbe keveredtünk, akkor jobb előre tisztázni a dolgokat. Így sem lesz egyszerű, hát, még ha naivan elbeszélünk egymás mellett…

A karácsony alapvetően az egyik kedvenc időszakom volt már régen is. Szerencsére olyan nagyon sokat nem vesztett a fényéből, de ez csak és kizárólag Dean érdeme. Mármint olyan értelemben, hogy egyáltalán létezik. Nincsen családom, vagy különösebb rokoni kapcsolatom, és barátaim is csak elvétve. Akikkel az egyetemen találkozok, ők többnyire tipikus, felszínes, buborékban élő fiúk és lányok, akik mögött ott van apa és anya biztonságot jelentő szoknyája. Csak néhányukkal kötöttem barátságot, de ahhoz nem lennének elegek, hogy ilyen széppé tegyék nekem ezt a napot. Dean viszont egy személyben elegendő hozzá, hogy bárhol és bármikor boldog legyek. Nekem ő az ajándék, és nem azok, amik becsomagolva sorakoznak a fa alatt.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy nem minden ok nélkül éppen ez a két süti került hozzánk, és tudom, hogy most kellett kinyitnunk őket. - rázom meg a fejem komoly arccal, hiszen csak gondolkodnunk kell rajtuk, és majd csak kapnak valamiféle jelentést. Hiszek az ilyen sors szerű dolgokban.
- Semmi baj. - mosolyodok el halványan, és felé nyúlok, hogy megsimogassam a karját. Nagy ajándék, hogy vele lehetnek még a szülei, talán nem is tudja, hogy mekkora. Nem irigykedek rá emiatt, egyszerűen csak vannak dolgok, amiket nem érthetek, mint például a kíváncsi, minden lében kanál anyuka is ilyen.
- Nem, azt hiszem, nem kell hozzá indok. - esek gondolkodóba. A nagyszülei biztosan rettenetesen szeretik őt, ha még a barátnőjének is küldtek egy pulóvert. Azt hiszem, ha az én unokámnak lett volna egészségügyi szempontból ilyen nehéz élete, én is megragadnék minden alkalmat, hogy örömet szerezzek neki és a szeretteinek. Alig várom, hogy egyszer megismerjem a nagyiját!
- Ahaaa… súgtak. - kuncogok, mert el tudom képzelni milyen küzdelmes lehetett valahogy méretet venni rólam. Elképzelésem sincs, hogy hogyan csinálta, de lényeg, hogy ennél jobban nem is sikerülhetett volna. Bár, az igazat megvallva, még hízhatok is a pulcsiba, valószínűleg a nagyi nem számolt vele, hogy ennyire nagyon sovány vagyok.
- Szóval akkor még az is lehet, hogy te sem fogod érteni? - pislogok rá meglepetten, mert hát… erre pont nem számítottam. Eléggé hasznavehetetlen ajándék lenne, ha ő sem tudná elolvasni a kínai szövegeket.
- Hát… lehet akár tavasz is vagy nyár, amikor te szeretnéd. Én ráérek. - naná, hogy ráérek. A kanadai költözés miatt az egyetemen is halasztanom kell így suliba se kell járnom. Átjelentkezni nem tudok, mert most épp nincs olyan időszak… legjobb esetben is egy egész év kiesik a tanulmányaim szempontjából.
Örülök, hogy tetszik neki a sál, és tényleg egész jól kiemeli az ő árnyalatait. Bárcsak többet látnám ebben a sálban… meg úgy általában is. Nem élünk együtt, és nem is vagyunk madzaggal összekötve, de azért átlagosan heti legalább négyszer találkoztunk. Hiányozni fog a társasága, az ölelése, és ez a hihetetlen békesség ami árad belőle.
- Van neki neve, igen. Ha gondolod majd megnézhetjük, aranyos mese. - ajánlom fel, mert őszintén szólva, én is szívesen megnézném újra. Nem kárhoztatom Deant arra, hogy kornyikálós Disney mesékre jöjjön velem a moziba, ezért egyedül néztem meg az Így neveld a sárkányodat új részét is, és a Jégvarázs2-t is. - Azt hiszem Danielle lesz a neve. Danny. - mutatom fel neki a sárkányt, mielőtt ismét megölelgetném. Jó helye lesz itt.
- Hmm! - mosolyodok el egészen elérzékenyülve, pedig tudom, hogy ezt csak így szokás mondani, hogy “családban marad”. Igaz, hogy néhány hónapja még azt se tudtuk, hogy egyáltalán létezik a másikunk. Annyi minden történt azóta, hogy nekem ő már teljesen olyan mintha a családom lenne, jelenleg konkrétan egy személyben. Cseppet sem érdekel, hogy mi a valóság vagy mások mit mondanak, én így érzem és pont.
Van abban valami bájos, hogy mindkettőnket egy-egy boríték vár a végén. Nem tudom, mi lehet ez a meglepetés, de az egészen biztos, hogy ha nincs ez az egész vízumos tragédia, minden idők legjobb ajándéka lenne. Talán még így is az, nem tudhatom. Előbb el kell neki mondanom mindent, nem akarok további titkokat kettőnk között.
Látom az arcán, szája rezdülésein miközben beszélek, hogy rengeteg kérdése lenne. Megértem, én is tele vagyok kérdőjelekkel. Amikor a pohár vízért nyúl, bevallom egy kicsit megijedek, hogy talán jobban sokkoltam, mint kellett volna, de látom, hogy fizikálisan jól van, nem kell amiatt aggódnom, hogy ne adj isten rosszul lesz. Ahogy őt nézem, ugyanazok az érzelmek futnak át rajta, mint amikor én tudomást szereztem a dologról.
Ameddig iszik, és gondolkodik, elolvasom az idézetet a borítékon. Annyira rá vall… és annyira csodálatos lett volna vele elutazni. Ahogy a borítékba kukkantok, és meglátom Franciaországot leírva, egy csapásra elöntenek a könnyek. Nem a szomszéd faluba akart velem menni, hanem Európába. Azt hiszem, még soha nem éreztem egyszerre ennyire szerencsésnek és szerencsétlennek magam. Hozzá bújok, kétségbeesetten szorongatom, a hüppögés már az egész testemet rázza, de így van jól. Ezeket a könnyeket napok óta hurcibáltam magammal, és ha csak egy perccel is tovább kellett volna mosolyognom egy ekkora teherrel a vállamon, lehet kudarcot vallottam volna. Jól esik az ölelése és a simogatás, addig-addig vackolódok, míg a szinte már szokásos módon pihen a fejem az ölében, csak most közben a derekát ölelem, a szokásostól eltérően.
Lassan csillapodik a sírás szelíd könnyezéssé, és néhány hüppögéssé. A ruhám zsebében van zsebkendő, készültem vele, tudtam, hogy kelleni fog… mindenre van tervem, csak erre a helyzetre nincs. Kifújom az orrom, mielőtt még válaszolnék neki.
- Tizedikéig. Az ügyvédem kért pár nap hosszabbítást, talán még egy hetet kapok utána. - szipogok egy kicsit, majd megrázom a fejem. Nincs tervem, nem tudom mihez kezdjek. Életemben először fogalmam sincs, mit tegyek. Legyőztek, megaláztak, megtapostak… nem tudom, hogyan kell innen felállni. - Bevallom megfordult a fejemben, hogy magasról teszek az egészre, és itt maradok, hogy veled lehessek. De az ügyvéd azt mondta, ha megteszem, jönnek a bevándorlásiak, és ki fognak toloncolni, azzal pedi azt kockáztatnám, hogy vissza se engednek ide, hozzád. Aztán arra gondoltam, hogy megkérlek, hogy gyere velem, hiszen tolmácsra, fordításra ott is szükség van. De nem kérhetek ilyesmit, hiszen itt az életed, a munkád, a családod... és… azt hiszem, nem is érek én annyit, hogy ezt mind feladd értem. - teszem még hozzá szomorúan. Elgondolkodva simogatom az ing gombjai mentén, miközben beszélek, így könnyebb, hogy valamivel elterelem a gondolataimat. Milyen puha ez az ing, és mennyire jól áll neki. Hogy szerencsés vagyok, amiért most itt lehetek vele.
- Nem akarlak elveszíteni. - súgom, ahogy újra rá pillantok, a tekintetét keresem. - Nem vehetnek el tőlem, nem tehetik. Ki fogok találni valamit, ha kell át ásom magam a határon ha másképp nem megy. Megígérem. - bújok megint hozzá, mert érzem, hogy jön egy újabb hullám sírás. Meddig tud még két felnőtt, végtelenül gonosz férfi bántani egy lányt? Meddig képesek még elmenni, csak, hogy nekem fájdalmat okozzanak? Nem akarom tudni. Örülök neki, hogy semmit sem tudnak Deanről, mert így legalább őt nem tudják bántani. Elkergethetnek innen, kirakhatnak az országból, de nem tudják meggátolni, hogy visszajöjjek. Megoldást fogok találni erre a helyzetre, talán hamarabb is mint hinnék, mert még nem ismernek. Nem tudják, hogy bármit kockára tennék azért, hogy maradhassak, Deannel.
Eddig bele sem gondoltam, hogy az egy dolog, hogy én harcolni akarok. De mi a helyzet vele? Félve húzódok el, épp csak annyira, hogy mellé ülhessek.
- Te mit szeretnél kettőnkkel? Megértem, ha… ha ez neked túl sok, és… és inkább kiszállsz a dologból. - belepusztulnék, de megérteném. - Ha most még nem tudod, nem gáz, ha időre van szükséged. - tisztában vagyok vele, hogy mit kérek tőle, hogy mennyire kényes dolog, mennyire nehéz döntés. Még ha nem is tart velem Kanadába, itt maradni és várni sem egyszerű.

Aprót bólintok a szerencse sütis üzenetekre, ami pedig a pulcsiméretet illeti, súgtak bizony. Addig jó nekem, amíg nem tudja, milyen fáradtságos munkával sikerült kiderítenem, a ruhahajtogatós cikizés mellett fogadni mernék, hogy még ezt is hallgathatnám jó ideig!
- Valamennyit biztosan fogok, ha nem is mindent, de ne aggódj, majd megoldom! – nyugtatom meg, mielőtt még kétségbe esne miatta, megvan annak is a maga varázsa, ha már a szöveg elolvasása is magában rejt némi kihívást. Majd elválik, ha komolyabban nekiülök, hogy mennyire lesz könnyű, vagy épp nehéz dolgom vele. De abból kiindulva, hogy a könyv nagy része angolul íródott, talán a kínai nyelvezete sem az a megfejthetetlenül bonyolult lesz, hogy csak dísznek legyen a könyvben.
- Akkor majd kitaláljuk még, mást nem valamelyik iskolai szünetedet kihasználjuk rá, ha nem látnak el túl sok beadandóval. – mert emlékszem ám még erre a régi szép időkből, hiába volt tavaszi meg őszi szünet, ha az ember egyfolytában a könyvek felett görnyedt meg a könyvtárban kuksolt, hogy időben elkészüljön a feladatokkal.
- Persze, miért is ne? – adom be a derekam, animációs filmekből is vannak szépek, jók, igényesek, amiken egy felnőtt sem feltétlen unja halálra magát, Eli ítélőképességében meg bízok annyira, hogy nem akarna valami olyan végigkínlódtatni velem, amiről tudná, hogy nagyon nem az én műfajom. Például a tv-s rajzfilmcsatornákon adott mesék… bezzeg a régi szép idők, amikor még a Tom & Jerry ment! Ami viszont a figura nevét illeti, csak nyugodtan, amit szeretne, elvégre most már az övé.
Utána azonban amennyire kellemesen és meghitten telt eddig a nap, olyan váratlanul ér hideg zuhanyként Eli vallomása. Igen… így már a repülőjegy mellé írt szavak is egészen más értelmet nyernek, hogy összeáll a kép, ám ettől függetlenül mégis nehéz rátalálni a hangomra. Sokáig nem is sikerül, csak kavarognak a különböző kérdések és kifogások a fejemben, így mialatt több-kevesebb sikerrel igyekszem rendet rakni odabent és rendezni őket, addig is Elit igyekszem szótlanul vigasztalni. Rá is ráfér, rám is, és őszintén szólva ötletem sincs, hogy mégis mihez kezdhetnénk egy ilyen elcseszett szituációban, hiába jut eszembe bármi, rövid úton el is vetem az összes ötletet, azok sem lennének az igaziak. A kérdés csak az, van egyáltalán jó megoldás egy ilyen helyzetben?
- Január tíz… az tényleg nem túl sok idő. – sóhajtok nagyot, mert bár van még nagyjából három hét addig, tisztában vagyok vele, hogy mire kettőt pislogunk, már el is fog szaladni az a pár nap. Utána pedig ki tudja, hogy mikor tudnánk legközelebb találkozni?
- Igaza van az ügyvédednek. Lehet, hogy rövidtávon az tűnik a legegyszerűbb megoldásnak, de hosszú távon teljesen elkaszálnád vele a lehetőségeidet. – értek egyet az ügyvédével. Mert ha marad, akkor illegálisan fog az országban tartózkodni, nem tanulhat, nem lehet betegbiztosítása, nem vállalhat munkát, ha mégis, akkor már a fekete munkavállalás vádjára hivatkozva is támadhatják, így pedig ha nem is kaszálja el magát végleg a vízum lehetőségétől, de jó pár évre kitiltathatja magát az Államokból, ha elcsípik… Túl nagy ár néhány plusz napért, vagy hétért cserébe.
- Nekem is megfordult a fejemben, most, hogy mondtad, de ezzel is van egy aprócska baj… Turista vízumot viszonylag egyszerűbb igényelni, de az rövidebb időre szól, és nem dolgozhatnék mellette. Ami pedig a munkavállalással együtt járna, azt Kanadába sem feltétlenül rövidebb idő elintézni… - osztom meg vele, mert igen, van olyan munka, amit kint is tudnék csinálni, internetes, telefonos kapcsolaton keresztül, amerikai megbízókkal, de az még mindig csak töredéke lenne a munkámnak, arról nem is beszélve, hogy személyesen mindent sokkal egyszerűbb, ha helyileg itt vagyok. Ha ő nem jöhet Amerikába, engem meg Kanadából tiltanak ki, akkor aztán végképp megnézhetjük magunkat!
- Én sem akarom, hogy elutazz. – ölelem magamhoz, mint ha az, hogy egy percre se engedem el, megakadályozná, hogy mennie kelljen, vagy egy csapásra megoldana minden problémát… szép is lenne! Mindenesetre legalább addig is van valami megnyugtató benne, a helyzet kilátástalansága ellenére is – Nocsak, csak nem váltasz a hídépítésről a mélyépítészetre? – próbálom egy béna viccel elütni a hangulatot, bár amilyen kilátástalannak tűnik ez az egész, lassan már én se tudom, hogy kínomban inkább sírjak, vagy nevessek.
- Ami azt illeti, nincsenek túl jó emlékeim meg tapasztalataim a távkapcsolatokkal… viszont azt sem szeretném, hogy Kanadába menj, és ennyi volt. A baj csak az, hogy a kettőnek nem igazán van közös nevezője, és mivel neked nemigen van más választásod… próbáljuk meg, aztán hátha idő közben eszünkbe jut valami megoldás? – bár abból kiindulva, hogy az elmúlt időszakban szinte pár naponta találkoztunk, ha másra nem is nagyon volt idő, akkor legalább egy kávéra a városban, furcsa lesz, hogy ezentúl ilyen ritkán lesz alkalmunk látni egymást. Nyilván, létezik telefon, internet, webkamera, de az még sem ugyanolyan, mint személyesen találkozni. Abba meg inkább bele sem merek gondolni, hogy mennyi ideig kéne így kihúznunk, mire rendeződnének a dolgok a bevándorlási hivatallal, pláne, ha azt nézzük, hogy az apja és a nagybátyja miatt Eli gyakorlatilag az árral szemben úszik. Olyan furcsán üresek lesznek a napok, megint…
- Igen… ha van valami megoldás, biztosra veszem, hogy előbb vagy utóbb úgy is rábukkanunk. – még ha elég kicsi is a valószínűsége, annak fényében, hogy ha lenne ilyesmi, esélyesen az ügyvéde már mondta volna, abba azonban egyelőre nem akarok belegondolni, hogy mi van akkor, ha tényleg nem létezik ilyesmi. Ahogy teltek-múltak a percek, és az első (Elinek meg a ki tudja hányadik) sokkot is átvészeltük valahogy, jöttek ám az újabb és újabb ötletek, némelyik hol reálisabb – de időben sokáig tartó – némelyik hol gyorsabb eredménnyel kecsegtető – de szinte teljesen kivitelezhetetlen, vagy őrültség, mígnem egy idő után már ezen utóbbiak is elfogytak. Jelen helyzetben minden lehetséges út zsákutcának tűnik, akármennyire is igyekszünk, nem csoda, ha ez az ember hangulatára is rányomja a bélyegét.
- Sejtem, hogy nagyjából benned is annyi életkedv teng jelen pillanatban, mint bennem, de attól úgy sem lesz jobb, ha csak itt ücsörgünk, és lógatjuk az orrunkat. Kimenjünk a Central Parkba sétálni egyet, hogy kicsit kiszellőztessük a fejünket? Vagy inkább maradjunk itthon és pihenjünk? Akár azt a rajzfilmet is megnézhetjük, amit említettél. – nyújtóztatom ki a lábaimat még mindig a szőnyegen ücsörögve, mert egészen elgémberedtek ettől a hosszas földön ücsörgésben – Vagy dőljünk le pihenni, remélve, hogy ez az egész csak valami rossz álom, aztán holnap reggelre mintegy varázsütésre megoldódik valami karácsonyi csoda folytán? – ironizálom el a helyzetet, mert talán még annak is több értelme lenne, mint itt rágódni a problémán.

Minden ajándék egyformán tetszik, és nagyon örülök mindegyiknek. Személyesek, kedvesek, látszik, hogy nem csak leemelt a polcról valami pacsulit és bevágta egy szatyorba, hanem foglalkozott vele. Bárcsak itt abba is hagytuk volna az ajándékok sorát, és ne vettük volna elő a borítékokat. Ha maradhattunk volna úgy ahogy voltunk, most nem tartanánk itt.
Hozzá bújva valahogy nagy nehezen sikerül megnyugodnom, még ha nem is teljes mértékben. Olyan ez mint egy hullámvasút, csak most már percek óta egyfolytában lefelé tart a kis kocsink. Fog még valaha is felfelé ívelni? Van innen tovább egyáltalán, vagy minden elveszett?
- Hát nem. Tényleg nem sok. - szipogok még egyet, mert azt szeretném, hogy vánszorogjon az idő, a percek is éveknek tűnjenek, de tudom jól, hogy pillanatok alatt el fog repülni ez a kevéske időnk.
- Megijedtem, első rémületemben ez volt az első gondolatom… hogy bármit, csak ne kelljen elmennem innen. - megrázom a fejem, mert tisztában vagyok vele, hogy mekkora butaság lett volna. Sokkal nagyobb, mint amit még megbocsát a bevándorlási hivatal, és nem is hivatkozhattam volna “halálosan szerelmes vagyok” indokra. Azt ők nem értik, nem fogadják el. Talán nem is éreztek még ilyesmit, ha képesek lennének elválasztani minket egymástól.
- Szóval, ez sem lenne járható út. - szontyolodok el végképp. Pedig azt hittem, hogy hátha, esetleg ő jöhetne velem. De ez sem, sehogy se jó, ezek a rohadék bürokraták ahogy csak lehet keresztbe tesznek nekünk. A nagybátyámról már nem is beszélve… mert ebben a tragédiában bizony ő a főkolompos. Mikor kibukott ez az egész, felhívtam az apámat és elküldtem melegebb éghajlatra, de őszinte döbbenet volt a hangjában, és azt mondta utána néz, hogy mit művelt a testvére. Aztán írt egy szűkszavú e-mailt az ügyvédemnek, melyben elhatárolódott a bátyja cselekedeteitől és a korábbi telefonos beszélgetésünk során tanúsított együttműködéstől, de segítséget nem ajánlott a kialakult helyzetre. Nyilván a nyilatkozatot is a saját ügyvédei javaslatára tette nehogy később emiatt is perelhessek. Gyáva egy alak…
Megszeppenek, amikor ilyen szokatlan erővel szorít magához, valószínűleg fel sem tűnt neki, hogy milyen erő van az ölelésében. Egyikünk sem akarja, hogy elmenjek, és ez máris jó, ez már egy olyan alap, amire építhetjük a kiutat ebből a helyzetből. - Olyan alagutat tervezek, ami a határtól egészen idáig, a nappalidig vezet, és szupergyors mágneses kapszulával egy szempillantás alatt itt lehetek veled bármikor. - mosolyodok el a meglehetősen gyenge poén hallatán. Örülök, hogy a humora nem hagyta el még ezekben a nehéz percekben sem.
- Értem. - motyogom összeszorult torokkal, görcsbe ránduló gyomorral. Szóval, a távkapcsolat dolog nem fog menni. Látom én rajta, hogy nem akarja a dolgot, de meg is értem. Nekem se igazán fűlik hozzá a fogam, de még mindig jobb mint elvágni minden szálat.
- Gondolod? - sóhajtok egy nagyot, mert bizony az optimizmus kezd elhagyni. Talán nincs is megoldás erre a helyzetre. Talán mégse egymás mellé lettünk szánva, és nem a közös a mi utunk. Próbálom nem tragédiaként felfogni az egészet, de egyre nehezebb. Mintha attól, hogy beszélünk róla, csak dagadna ez a fekete felhő, ami készül porrá zúzni mindent.
Aztán jönnek a különböző hülye ötletek… extrémek, mérsékelten legálisak és teljesen abszurdak, mint a “farm a határon”, ahol egy fedél alatt, két különböző országban élhettünk volna. Úgy tűnik, ez egy olyan betegség amire nincs gyógymód.
- Sétáljunk, hátha attól kiszellőzik kicsit a fejünk. - bólintok, és én is megmozgatom a tappancsaimat. - Fázni már nem fogunk, kaptunk pihepuha dolgokat a hideg ellen.. - mosolyodok el, és adok neki egy puszit. - Utána pedig alszunk, és reggelre ez az egész rémálom el fog tűnni. Vagy, akár újra napirendre tűzhetjük azt a habfürdős dolgot is, azt hiszem nem szívesen engednélek el egy percre sem, ha nem muszáj. - sóhajtok egy nagyot, aztán valahogy fel kecmergek a szőnyegről.
- Danielle is jöhet sétálni, vagy ne égesselek vele? - emelem fel a sárkányomat, és furcsa módon jön vele Pantoufle is. Eszembe jut valami. - Tudod mit? Pantoufle veled marad. Őt nem tudják kitoloncolni innen.- ültetem az asztalra a nyuszit. - Velem lesz a te sárkányod, veled lesz az én nyulam, amíg ez az egész ügy nem rendeződik. - Bár hiányozni fog a nyuszi szőrös kis fülecskéje, de jobb helye lesz Deannel. Vigyázni fog rá.
Elszaladok mosdóba, kicsit megmosom az arcomat, és utána jó alaposan felöltözök, hogy indulhassunk egy kicsit sétálni. Látom, hogy Dean sincs jobb lelki állapotban, de most valahogy nekem sincs erőm felvidítani őt. Szép csendesen sétálunk, nem sokat, épp csak egy kis kört, mert már sötét is van és hideg is. Akkor torpanok csak meg, amikor visszafelé sétálva, egy fotózás “állja az utunkat”. Megint csak összeszorul a torkom, hogy a dolgok jelenlegi állasa szerint… mi nem fogunk soha ide jutni, esküvői fotózásra. Nem mintha már ezt terveztem volna, de eléggé fájón érint, hogy az esély is elúszni látszik. Még csendesebben baktatok, miközben fél kézzel ölelem a sárkányomat, másik kezemmel Deant.
A lakáshoz visszaérve még mindig kicsit kedvetlennek érzem magam, bár már sokkal jobb, mint egy-két órája volt. Talán ki tudjuk aludni ezt a borzalmas estét, és holnapra már másként látjuk a helyzetünket.
- Arra gondoltam, hogy kár lenne a vacsoráért, ha pocsékba menne. Mit szólnál, ha készítenék pár szendvicset? - ajánlkozok, pedig nem vagyok valami nagyétkű, de enni kell. Neki meg főleg, hiszen gyógyszereket is szed, azzal meg nem érdemes játszani. Ha kell, eszek én is vele, de nem akarom, hogy csak a gyógyszerek zörögjenek éjszakára a pocakjában. - Vagy inkább készítsek habfürdőt? Mit szeretnél? - nézek rá reménykedve, szinte elveszetten. Bármit megtennék, hogy jobb kedvre derítsem. Tényleg, akármit.

Némán hümmögök a szavaira, valóban nem sok… még három hét sincs, és inkább bele sem akarok gondolni, milyen gyorsan el fog szaladni… Legalább annyira, mint amilyen lassan fognak telni a napok, ha Eli már Kanadában lesz.
- Azon nem is csodálkozok. Ha velem közölni valaki, hogy pár napom van elhagyni az országot, ahol az egész életemet leéltem, valószínűleg nekem is hasonló lenne az első gondolatom. – furcsa belegondolni, hogy Eli is itt élte le élete nagy részét, az Államokban, itt nőtt fel, itt tanult, és mindezek ellenére úgy toloncolnák ki, mint ha valami idegen lenne. Csak azért, mert amikor megszületett, a személyigazolványában „kanadai” lett az állampolgársága.
- Hosszú távon sajnos nem igazán. Kanadával nem igazán vagyok képben ilyen téren, de… azt hiszem ezeknél is meg szokták határozni, hogy egy évben maximum hány napot tölthet el az ember így, az ország határain belül. Viszont ha megoldást nem is nyújt a problémára, azért a semmitől még ez is jobb. – húzom el a számat, pláne, ha azt nézzük, hogy mennyi ideig húzódhat ez az egész ügy… Azért az egy hónap, vagy a kilencven nap sem olyan rossz, pláne, ha mondjuk több hónapos távlatról beszélünk, már nagyságrendekkel jobban hangzik, mint egy-egy hét, vagy hosszú hétvége. Majd utána kell járni, hogy mik a lehetőségek, meg hogyan lehetne kihozni belőle a maximumot.
- A határtól a nappalimig? Akkor már nem lenne praktikusabb a te nappalidtól az enyémig? – csóválom a fejem mosolyogva, mert azért már csak nem a határőrök épülete mellett fog felhúzni valami sátrat magának, amíg nem rendeződik a helyzet, az lenne még szép!
- Nézd, Eli… tudom, hogy az, hogy nincsenek túl jó tapasztalataim róla, nem jelenti egyből azt, hogy nekünk se menne, de… nem lesz könnyű, az biztos. Gondolj csak vissza arra a bő egy hétre, amikor sehogy se tudtuk megoldani, hogy találkozzunk. – mert igaz, egész jól sikerült összeszerveznünk a dolgokat, egy ilyenre azonban mégis akadt példa. Abból kiindulva, hogy utána milyen extrán bújós volt ő is órákon át, egy hónap után minimum koalaként csüngne a nyakamon napokig. Lehet, hogy tényleg egyszerűbb lenne pontot tenni ennek az egésznek a végére, de magamat ismerve biztos, hogy megbánnám, amiért meg se próbáltuk, utána meg amiatt rágódnék heteken, hónapokon át.
- Ó, bár úgy lenne! Ha tudnád, hogy eddig hányszor játszottam már el hasonló gondolattal, kár, hogy egyszer sem működött, és reggelre mindig ugyanaz várt. – nevetek kínomban, bár az tagadhatatlan, hogy egy kiadós pihenés sokat tud segíteni kitalálni, hogyan tovább. Igazából amíg Eli nem említi, fel sem tűnik, hogy a tőle kapott sál még mindig a nyakamban díszeleg, még egy pulóvert kell keresnem mellé, aztán nagyon nem is kell többet öltözködni a sétához.
- Ugyan, kérlek, egy plüssfigurával sétálni a parkban, az még közel sem égő, van attól sokkal rosszabb is. – mondjuk a folyosón, oxigénpalackot meg infúziós állványt sétáltatni, kórházi hálóingben… na, az már nagyságrendekkel kellemetlenebb, sok szempontból!
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? Hisz ő az a figura, akit még születésedkor kaptál anyukádtól, akit mindig, mindenhova magaddal viszel… - nézek rá komolyan, mert tisztában vagyok vele, hogy milyen sokat jelent számára, vagy hogy mennyire elérzékenyült, amikor a motelben visszaadtam neki az elveszettnek hitt nyuszit. Most önként hagyná itt nekem? Ha viszont biztos benne, hogy így dönt, akkor az asztalhoz lépve óvatosan végigsimítok az ujjammal a nyuszi fülén – Vigyázni fogok rá, ígérem! És köszönöm… – adom a szavam, mielőtt még készülődni kezdenénk.
Igaz, a séta alatt szinte egyikünk sem szól egy szót sem, mégis van valami kellemesen megnyugtató benne. Az esti kivilágítás, a hűvös, friss levegő, ahogy egymásba karolva sétálgatunk az egyik sétányon. Meglep, hogy ilyen későn még milyen élet van a parkban, azon meg pláne, amikor egy esküvői fotózásba is sikerül belefutnunk. Talán a sors iróniája, hogy pont akkor szembesít azzal, másoknak milyen boldogan alakul a soruk, amikor nálunk pont egy nehezebb időszak következik? Ki tudja? Ha nem jött volna ez az egész vízumos incidens, néhány éven belül talán mi is ilyen önfeledten és vidáman fotózkodnánk a parkban. Így viszont? Jó kis segítség ahhoz, hogy az ember még nyomorultabbul érezze magát, mint egyébként. Akármennyire is örültem, hogy végre végeztek, mi pedig tovább haladhatunk, mégis, akaratlanul is újra és újra visszakanyarodik a gondolatom a parkban lévő pár felé… Mi lenne, ha…? Ha mégsem várnánk éveket?
Szinte fel sem tűnik, hogy már vissza is értünk a lakásomhoz, ahányszor megtettem már ezt az utat, szerintem csukott szemmel is idetalálnék, most amúgy is teljesen máshol járok lélekben. Csak az zökkent ki egy kissé, amikor Eli a vacsoráról kérdez, de már gondolkozás nélkül bólogatok is rá.
- Persze, szendvics, az tökéletes. Amit csak szeretnél. Elkezded? Rögtön jövök segíteni, csak valamit még gyorsan meg kell néznem, egy perc! – szabadkozok egy sort, miközben a fejemmel a dolgozószobám felé intek, majd szinte meg sem várva a válaszát, már megyek is, hogy beleássam magam a polcon sorakozó iratrendezők tengerébe.
Persze, hogy jóval tovább tart az egész, mint egy-két perc, alig valamivel később már csak úgy sorakoznak az itt-ott kinyitogatott mappák és dossziék az asztalomon, miközben az ujjammal türelmetlenül dobolva a billentyűzet mellett, az Internetet bújom bőszen. Ha Eli nem jönne utánam, akkor esélyesen órákat is elücsörögnék most itt úgy, hogy még csak fel sem tűnik, így viszont, ha meghallom vagy látom, egy pillanatra riadtan rezzenek össze, hogy aztán annál nagyobb lelkesedéssel folytassam.
- Azt hiszem, hogy mégis találtam egy megoldást, ami igaz, nem oldja meg csettintésre a problémát, és lehet, hogy elsőre őrültségnek tűnik, de akár még működhet is. Ha benne vagy… - osztom meg vele, ám egyelőre még nem megyek bele a részletekbe, mert van pár fontos tényező, amin könnyen elúszhat az egész. Előbb azokról akarok megbizonyosodni, mielőtt fejest ugranánk a többibe.
- Mondd, Eli… akár apád, akár a nagybátyád… tudnak rólam? – mert ha nem, akkor van egy jó kis ütőkártyánk, amit előnyünkre fordíthatunk, ha viszont beszélt nekik rólam, akkor azt hiszem, borítékolhatjuk, hogy itt is úgy fogják megnehezíteni a dolgunkat, ahogy csak tudják.
- A másik pedig, hogy emlékszel még, mint mondtál az első randijaink egyikén még? – kérdezek rá, ha pedig nem lenne egyértelmű, hogy mire is gondolok – mert tény, hogy ha belelendül, akkor aztán órákig tudja ám ő is mondani – akkor igyekszem felfrissíteni az emlékezetét – Tudod, amikor azt ecsetelted, hogy korábban még nem jártál mással, és közölted, hogy nem is akarsz? Én meg csak jót mosolyogtam rajta, hogy az ilyesmit úgy nem tudhatod, mit hoz még az élet… Most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy még mindig tartod magad a véleményedhez?

- Nem az ország hiányozna… az egy cseppet sem érdekel. - sóhajtok egy jó nagyot, hiszen iskolás koromig Kanadában éltem, nekem az a táj sem ismeretlen teljesen, ahogy az emberekkel sincs gondom. Sokkal inkább Dean hiányozna, és az a különleges valami, ami köztünk van. Vagy már megint csak “dramatizálok”, ahogy apám mondta a telefonba? Állítása szerint Kanada nem a Marson van, nem kellene emiatt így kiakadnom. Direkt nem érveltem neki sem földrajzi, sem egyéb magánéleti-párkapcsolati tényezőkkel, mert semmi köze hozzá. Amíg csak lehet, meg szeretném óvni Deant a Boswell-ektől, és az ő mocsok dolgaiktól.
- Igen, tudom… de a semminél talán még az is több lenne. - megcsóválom a fejem, mert nem elég, persze, hogy nem elég egy évben néhány hét vagy maximum hónap közösen. Szerencsére van átjárás a két ország közt különösebb vízum nélkül is, főleg az amerikai állampolgároknak, az én esetem viszont más. Itt tanulni, dolgozni, élni nem lehet csak úgy.
- Azt is lehet. Vagy beszélhetnék néhány fizika szakos ismerőssel, hátha tudnak építeni egy teleportálót. - terelem teljesen a sci-fi irányába a gondolatot. Mert jelenleg még a teleportálás is valószínűbbnek tűnik, mint, hogy én érvényes vízumot kapjak.
- De… de talán működne, egy ideig, csak amíg meg nem oldódik ez a helyzet. Meg kellene próbálnunk, hátha nem is kell olyan sokáig külön lennünk, hátha hamar találnak az ügyvédek valami megoldást... - kezdem az alkudozást, hiszen ilyen könnyen nem adhatja fel. Tudom milyen pokoli volt az is, amikor nem tudtunk egy héti találkozni. Olyan szorosan öleltem utána, hogy azt hittem össze fognak roppanni a bordái. De még a havonta-két havonta találkozás is jobb, mint ha soha többé nem láthatnám. Nem lenne miért felkelnem reggel, nem lenne miért kimozdulnom az ágyból, se enni, se aludni… céltalan lennék, és szó szerint menne el az életkedvem is. Ezekkel nyilván nem fogom őt presszionálni, mert ez az én saját hülyeségem, de tény és való, hogy nem nagy karriert jósolnék magamnak ezen a világon, ha a kitelepüléssel együtt őt is elveszíteném egy csapásra. Az már valószínűleg túl sok lenne.
- Azért nem működött, mert akkor nem én aludtam melletted. Holnapra talán más színben látjuk ezt is.- próbálok egy kis lelket önteni belé, bár tudom, hogy ebben a szituációban egy ilyen aranyos megjegyzés édes kevés.
- Akkor Danny is velünk jön. Legalább megmutathatom neki a várost, gondolom nem kézben vitted a lakásodig. - kuncogok kissé, ahogy a plüsst emelgetem, mintha sebesen szelné a felhőket reptében. Talán gyerekes vagyok, talán túlságosan infantilis, vagy ahogy mások röviden szokták mondani: túl fiatal Dean mellé. De azt hiszem, ezeken a dolgaimon az sem segítene, ha harminc, negyven vagy hatvan éves lennék. Pont ugyanígy báboznék Pantoufle-al is vacsora előtt, és ugyanúgy ott aludna az éjjeli szekrényen. Azért nem velem, ölelgetve, mert már rászoktam, hogy Deant ölelem, hozzá bújok éjszaka.
- Persze, hogy ezt szeretném. Pantoufle ért hozzá, hogyan kell vigyázni a szeretteimre. Ő fog vigyázni rád, és nem fordítva, majd csak figyeld meg. - mosolyodok el, hiszen apa is magával vitte az űrállomásra, és ő is biztonságban hazaért. Deant is óvni fogja a nyuszim, hogy ne kerüljön kórházba vagy ilyesmi, amíg nem vagyok itt. Bele se merek gondolni, hogy ha esetleg valamilyen fertőzés vagy más egyéb miatt kórházba kerülne, nem tudnék mellette lenni. Pedig már a legelső napon, még ott a retró bútorok közt megígértem neki, hogy mellette leszek a jó időkben és a rossz időkben is. Ironikus, hogy úgy tűnik, nem tudom állni a szavam.
A séta jót tesz, a hűvös levegő egy kicsit átszellőzteti a fejem, a többlet oxigén pedig új erőt ad. Most, hogy ez a titok már nem nyomja a vállam, könnyebbnek érzem magam. Talán gondolkodni is könnyebb lesz, hogy mit csináljak, mit tehetnék ebben a helyzetben. Meg fogom találni a kibúvót, csak idő kérdése. Lehet, hogy a megoldás az orrunk előtt van, csak nem is tudunk még róla, épp a szemünket nem szúrja ki.
Danielle jól viselkedik a séta alatt, egyszer sem csúszik ki a kezemből. Igaz, féltőn ölelem magamhoz, amikor a fényképezkedő párocskába botlunk, és az ara mosolyogva mutat felé, de szerencsére a fotós megrázza a fejét. Nem adom, még kölcsönbe se! Ne is álmodjon róla, hogy az én sárkányom majd jól mutat a fehér ruhája mellett. Ő az enyém, Deantől kaptam, és soha soha nem adom ki a kezeim közül. Pláne, jelen körülmények közt, hogy Danny részt vegyen egy esküvői fotózáson, miközben mi így szenvedünk! Valami beöltözős lagzi lehet, mert mindkettejük ruhája kissé szokatlan, régies, szinte már középkori, a lány haja érdekesen van befonva. Alig várom, hogy végezzenek, és mehessünk tovább. Rossz érzés látni más határtalan boldogságát, amikor minket pont ilyen szerencsétlenség ért. Pedig, pár év múlva, lehettünk volna ez a boldogan mosolygó pár mi is.
A lakásban jó meleg van, így azonnal veszem is le a kabátot és a sapkát, keresem a mamuszkámat a csizma helyett. Bár evésre szinte gondolni sem tudok, talán Deant felvidítaná, ha tényleg nem kellene könyörögnie nekem azért, hogy vacsorázzak rendesen. Még ha most az egyszer érthető is lenne a tányér kurkászása, amit általában produkálok.
- Rendben, menj csak. Addig előkészítem a Beaulieu-fondüt. - mosolygok rá halványan, és a konyha felé veszem az irányt. Alaposan megmosom a kezem, majd felmérem, hogy milyen alapanyagok vannak itthon. Szinte minden megvan apa különleges téli csemegéjéhez, így Dean után eredek, hogy megkérdezzem akar-e segíteni. Amint a dolgozó szoba ajtajához érek, látom, hogy valami sürgős dolga lehet, talán egy határidős munka amiről megfeledkezett. Ha ez eltereli a gondolatait, akkor csak csinálja, örülnék neki, ha valami feledtetni tudná vele a mai estét. Egyedül állok neki szendvicseket készíteni, amiket háromszög formára vágok, majd keresek egy kerek sütő formát, meg a kis fondüs tálkát. A szendvicseket szépen körbe rendezem, az edény közepére megy a fondüs tálka, abba a sajt. Vajat olvasztok, és megkenegetem a szendvicsek kiálló csücskeit, majd a sütőbe teszem, húsz percre. Addig a koktélparadicsomból, és a többi zöldségből apró nyársakat készítek, a maradék sonkát kockákra vágom, és ezeket is felszúrom, meg még néhány szőlőszemet is megmosok. Mindent szépen elrendezgetek a nagy tálcán, már csak a szendvicsekre és az olvadt sajtra kell várni. Majdnem egy órát szöszmötöltem, a vacsora is lassan kész lesz, így ki is kapcsolom a sütőt, de még bent hagyom melegedni.
Óvatosan kopogok az ajtófélfán, mégis sikerült Deant megijeszteni, pedig nem akartam. Teát is hoztam neki, igaz nem olyan finom mint amit ő szokott, hanem sima filteres, de most talán ez is megteszi.
- Milyen megoldást? - kérdezem döbbenten, és a bögréket inkább le is teszem az ablakpárkányra, hogy még véletlenül se boruljanak az irataira. - Persze, hogy benne vagyok! Mit találtál? - akármekkora őrültség is, biztos, hogy sokkal kisebb, mint illegálisan itt maradni. Ha pedig azt jelentené, hogy nem kell elszakadnunk egymástól, már kezdhetjük is, ide azokkal a papírokkal!
- Nem, nem tudnak. - rázom meg a fejem értetlenül, mert nem áll össze, hogy mi közük nekik ehhez az egészhez. - Semmit sem tudnak, azt sem, hogy létezel. Nem akartam, hogy téged is bántsanak, ezért még a saját ügyvédemnek sem beszéltem rólad. - nyugtatom meg egy kicsit, mert azt gondolom, hogy egy kicsit saját maga miatt is aggódik. Én is azt tenném, mert bár nem hiszem, hogy akár a bulvár lapokban utána olvasott a biológiai apám családjának, de az már egyértelmű lehet neki, hogy a szarkavaráshoz, na ahhoz aztán értenek.
Még értetlenebbül állok az asztal mellett, mert fogalmam sincs mire gondol.
- Sokmindent mondtam… - felelem óvatosan, egy kis segítséget kérve. Látom, hogy az arca kipirult, talán túl meleg van idebent. Ösztönösen nyúlnék a homloka felé, hogy megfogjam nem-e lett hirtelen láza, de inkább nem kezdek el anyáskodni, tudom, hogy azt nem szereti. Amikor viszont elmondja, hogy mire gondol, már végképp nem értek semmit. - Persze, hogy tartom. Dean, nekem senki más nem létezett se régebben, se ezután. Senki mást nem akarok, csak téged még ha butaságnak is tartod. Én várni fogok rád, hogy megint veled lehessek, akárhová is száműznek. Talán kételkedsz bennem? - megrázom a fejem szomorkásan. Talán ő már a tovább lépésen gondolkodik? Az ajkamba harapok a gondolattól, hiszen ezzel nem számoltam. Az annyira tapintatlan lenne, annyira nem vallana rá! Miért ezek a furcsa kérdések, mégis hová szeretne kilyukadni?
- Minden rendben, mon Amour? - kérdezem aggódva, mert számomra olyannyira zavarosak ez a két, egymástól teljesen független kérdés, hogy elgondolkodok vajon tisztában van-e azzal, amit mond. Az ablakhoz sietek, hogy kinyissam, és egy kis friss levegőt engedjek be. Aggódom érte, hogy talán mégis túl sok volt neki ez a bejelentés, és valami az agyára ment. Amint sikerült résnyire nyitnom az ablakot, hogy járjon a levegő, már vissza is szökdécselek hozzá, hogy megint az íróasztal mellett állva faggassam. - Miért kérdezel ilyeneket? Persze, hogy szeretlek és szeretni is foglak, ez a butaság, hogy nem hiszel nekem.

Jót mosolygok a teleportálós felvetésen, csak egy baj van vele – kár, hogy ennek is annyi a valószínűsége, mint a többi, hasonlóan elvetemült ötletnek, ami kínunkban eszünkbe jutott… Ettől talán még a rendes vízum ügyintézés is gyorsabban haladna.
- Az lesz. Így, hogy téged nem engednek vissza, meg ilyen kiemelt figyelem övez, hála a rokonaid erőfeszítéseinek, kizárásos alapon én vagyok az, akinek rugalmasabbnak kell lenni. Mire ott tartunk, majd utána nézek, hogy pontosan milyen lehetőségek vannak, aztán megpróbáljuk kihozni ebből az egész, szerencsétlen helyzetből a legtöbbet, amit lehet. – ami valószínűleg így sem fog a nyomába sem érni annak, mint ha Eli maradhatna itt, New Yorkban, de ez van, ezt kell szeretni, reménykedjünk benne, hogy ahogy ő is mondta, nem fog olyan sokáig tartani ez az átmeneti időszak. Inkább nézzük a jó oldalát, még mindig lehetne sokkal, de sokkal rosszabb ez az egész helyzet…
- Igen, az sem kizárt. Reméljük, hogy igazad lesz. Van is egy mondás, miszerint soha ne hozz fontos döntést úgy, ha nagyon boldog, szomorú, vagy dühös vagy… - akármilyen nehéz is ellenállni neki, de tényleg van benne igazság, mert a pillanatnyi felfokozott hangulat hevében igencsak rossz döntéseket tud hozni az ember. Talán ha alszunk egy nagyot erre az egészre mi is tisztábban és nyugodtabban fogjuk tudni megközelíteni a problémát, vagy kevésbé tűnik legalább vészesnek… bár arra elég elenyésző reményt látok.
- Nem, valóban nem. Még csak az hiányzott volna, hogy valami autós felverje ránk a latyakot, aztán fürdethettem volna őt is így karácsony előtt! – jegyzem meg, mert abból kiindulva, hogy milyen világos, halvány színei vannak, minden kis piszok meglátszódott volna rajta, amit a hazaúton szed össze, arról nem is beszélve, hogy igen… ennyi idősen nem épp plüssöket sétáltatva szoktam közlekedni a városban. Egyszerűen nem az én műfajom, ettől függetlenül tudom, hogy Eli így is mindenhová magával hurcolássza a nyusziját, így ha szeretné, ki vagyok én, hogy nemet mondjak neki?
- Hát, ha te mondod… mondjuk okozott már máskor is meglepetést a kis tapsifüles, reméljük, nem most küldi szabadságra ezt a különleges képességét. – mosolyodok el, miközben az asztalra ültetem az említett kis figurát, addig se keljen lába, amíg mi sétálni megyünk. Mert a szökéshez, bújócskához is egész jól ért, azt már tudjuk…
Annak ellenére, hogy nem igazán beszélgetünk közben, kimondottan jól esik a séta, a hűvös esti levegő a szoba fojtogató melege után. És bár igyekszem kiszellőztetni a fejemet, lecsillapítani a megállás nélkül kavargó gondolatokat odabent, mégis újra és újra azon kapom magam, hogy újabb és újabb lehetőségeket veszek fontolóra. Mi lenne, ha…? És ha…? Mondjuk nem lepődök meg annak, hogy ilyen nehezen megy, elvégre csak nemrégiben osztotta meg velem Eli a hírt… Idő kell az ilyesmihez, pláne, hogy azt nézzük, ő már napok óta aggodalmaskodik miatta.
Nem mondom, más sem hiányzott most ennek az egésznek a tetejébe, mint egy esküvői fotózás. Lehet, hogy máskor még jól is szórakoztam volna rajta, pláne annak fényében, hogy egészen érdekes, nem mindennapi öltözékben jöttek ki fotózkodni a parkba, így viszont csak igyekszem szó nélkül, türelmesen kivárni, hogy végezzenek, és tovább tudjunk haladni. Nem, annyi rosszindulat még ezek után sincs bennem, hogy szándékosan rondítsak bele a fotózásukba, akkor már inkább igyekszem azzal elterelni a gondolataimat, amiről korábban beszéltünk, hogyan lehetne megoldani, hogy én utazzak ki Kanadába hosszabb időre.  Emlékszem, hogy még korábban volt megbízásom ilyesmi témában, vízumhoz fordítottam hivatalos papírokat, de akármennyire is töröm a fejem, az nem ugrik be, hogy pontosan mikor, vagy milyen névre, csak az, hogy még valamikor év eleje környékén biztosan volt egy. De valószínűleg korábban is, annak ellenére, hogy nem ugrik most be.
- Beaulieu-fondü? Nahát, ez érdekesen hangzik! – nézek rá kíváncsian, mielőtt még eltűnnék a dolgozószobám irányába, mert ez a fotózás, meg a korábbi munkáim eszembe juttattak valamit, ami egyszerűen nem hagy nyugodni… Tényleg jól emlékszem, és létezik ilyesmi, vagy csak a képzeletem játszik velem? És ha létezik, akkor biztos, hogy ez a jó ötlet?
Akárhogy is, az hamar bebizonyosodik, hogy tényleg volt több, vízumigényléshez kötődő megbízásom az évek során, egészen változatos felhozatalban, ahogy az is, hogy az egyik esetünkben tényleg járható út lenne… legalábbis miután az aktuális tudnivalókat, feltételeket is átfutottam, már csak az a kérdés ezek után, hogy Eli mit szólna ehhez az egészhez. Vajon örülne neki, vagy komplett őrültnek titulálna? Épp ezen merengek a monitor előtt ücsörögve, amikor meghallom a kopogását, nem csoda, hogy a frászt hozza rám… Hogy tud ilyen csendben közlekedni?!
- Ez is vízum, ugyanúgy a bevándorlási hivatalon keresztül lehet intézni, csak ez egy speciálisabb esetben igényelhető fajta. – válaszolok elöljáróban csak ennyit, mielőtt rátérnék két sarkallatos pontra, amin könnyen el tud úszni ez az egész dolog, attól függetlenül, hogy Eli mit szól majd hozzá a végén. Feleslegesen pedig nem akarom hitegetni, így mielőbb bármi konkrétat is elárulnék neki a továbbiakról, inkább a kérdésekről faggatom ki.
Apró bólintással veszem tudomásul, hogy még az ügyvédjének sem szólt rólam, és lehet, hogy más esetben még rosszul is esne, de ismerve a családját… lehet, még akkor se. Mindenesetre, így most jobb nem is lehetne, így csak próbálom leleplezni a mosolyomat, hogy legalább az egyiket már kipipálhatjuk… mire pedig a másik kérdést is megválaszolja, már nem is nagyon megy a leplezés…
- Hogy mi? Dehogy, nem azért kérdeztem! – vágom rá egyből, ahogy szóba kerül, hogy kételkednék, még ha nem is teljesen igaz… Persze emlékszem, mit mondott múltkor, és nem úgy néz ki azóta sem, mint ha nagyon meggondolva volna magát, de pár órával ezelőtt komolyan megfordult a fejemben, hogy így, hogy ilyen távolságra, meg hosszú időre elszakadunk egymástól, vajon mennyi idő kell hozzá, hogy meggondolja magát?
- Persze! Jobb nem is lehetne. Azt hiszem. Eddig legalábbis. – felelem vidáman, holott látom rajta, hogy még semmit nem ért, sőt, valószínűleg én sem adhatok túl sok bizakodásra okot így, hogy látszólag egy rakás, egymástól független dologgal traktálom. De csak pár perc, és remélhetőleg neki is összeáll a kép! Aztán akár életünk legszebb karácsonya lesz a mostani, akár a földkerekség legkínosabbja, az már biztos, hogy így is elég emlékezetes lesz.
- Eli… inkább gyere, ülj le! Elmesélem! – amíg kinyitja az ablakot, addig az iratokat arrébb tolva csinálok annyi szabad helyet az asztal szélén, hogy kényelmesen le tudjon ülni, mert úgy hiszem, jobb, ha inkább ülve hallgatja végig ezt az egészet, annak ellenére, hogy nem az a szívbajos fajta.
- Tudod, a parkban sétálva eszembe jutott valami, és így, hogy utána néztem kicsit a korábbi munkáimban, rájöttem, hogy van egy opció, amit eddig nem néztünk. Szóval, ez is vízum, és igaz, hogy ezt sem adják csettintésre, de… alapvetően sokkal gyorsabb az ügyintézési idő annak ellenére, hogy egy több lépcsős folyamat, és többször meg kell erősíteni a vízumigénylést. De így legalább, ha időközben esetleg változna a helyzet, vagy valamelyikünk meggondolná magát, akkor bármikor félbe lehet hagyni. Eleinte csak ideiglenest adnak, viszont, ha minden jól megy, akkor nagyjából két és fél év után már a véglegeset, és ami az egyik legjobb az egészben, hogy igaz, itt is szigorú az elbírálás, de ahogy a neten utána néztem, ennek a sikere abszolút rajtunk múlna, nem apádék rosszindulatán. – megyek bele a részletekbe, mielőtt még felpattannék a helyemről, hogy az ablakpárkánytól visszahozzam azt a két bögre teát, egyet Eli felé nyújtva, a másikból pedig én iszok néhány kortyot, mielőtt folytatnám.
- Rájöttem, hogy egész eddig rossz oldalról közelítettük meg a problémát. Apád és nagybátyád amerikai állampolgár, te kanadai vagy, nem csoda, hogy úgy tettek neked keresztbe mindenhol, ahogy nem szégyellték, mert a jogszabályok az ő oldalukon álltak. Viszont ha azt nézzük, hogy én is amerikai vagyok, alkotmányos jogomban áll mondjuk megnősülni… vagy abban az országban élni együtt a feleségemmel, ahol születtem. Akkor is, ha ő példának okáért kanadai állampolgár… - sandítottam Elire a bögrém mögül, vajon kezdi már kapisgálni, hogy hova is szeretnék kilyukadni? Mindenesetre, ha még nem kapott eddig szívrohamot, akkor néhány újabb korty után leteszem az asztalon biztos távolságba a bögrémet – meg az övét is, biztos, ami biztos – mielőtt a kezei után nyúlva folytatnám.
- Házasodjunk össze! – térek végre a lényegre, és bár normális esetben nem is ilyen hamar terveztem, és nem is éppen így, ilyen körülmények között, de ember tervez ugyebár… az élet meg egy ecsetvonással keresztül húzza a számításait. Amennyiben sikerül elintézni, hogy mégse kelljen visszautaznia Kanadába, akár egy kis időre sem, az talán kellő kompenzáció ahhoz, hogy nem épp a legromantikusabb lánykérés lesz az emberiség történetében. Ha viszont addig a pontig a másik se nem lett rosszul, se nem menekült világgá, akkor…
- Elaine Anook Beaulieu… Megtisztelsz azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

- Félek, hogy a lehető legtöbb is kevés lesz nekünk. Neked, leginkább hiszen ez az egész képtelen és borzalmas helyzet miattam alakult ki. Jobbat érdemelsz ennél. Nálam. - csalódottan rázom meg a fejem, és igazából erre választ sem várok tőle. Már így is képtelenségnek tűnt, hogy éppen én kellenék neki. Fiatalabb vagyok, nem is valami szép, van egy zűrös családom, telistele vagyok komplexusokkal (mint azt már bizonyára tudja), és még megannyi dolgot tudok mondani ami eleve a kettőnk kapcsolata ellen szólt. De eddig megoldottuk, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, dacolva a sok hülye konvencionális szemponttal, amik mások fején szaladtak át. A fizikai távolság azonban egy olyan tényező, ami nem elhanyagolható. Miért kellene neki egy, a fenti hátrányokkal rendelkező lány, ha éppenséggel helyben kaphatna egy sokkal jobbat is. Csinosabbat, okosabbat, “felnőttebbet”, akivel hasonló korúak. Találni fog valakit, aki mellette tud lenni, és nem több ezer mérföldre rostokol.
Tönkretettem a karácsonyi hangulatot, a gyönyörű ajándékát, és úgy tűnik még a vacsorát is. Mindent is. Egy kicsit megsimogatom a vállát, ebben a sok szempontból is szomorú és dühítő helyzetben.
- Akkor mi se hozzunk még döntéseket. Ebben a fenenagy boldogságban! - mosolyodok el halványan. Ez az egyetlen amit nem tudnak elvenni. A világszemlélet, hogy mindig előre tudok tekinteni, megoldást és nem problémákat keresve. Pontosan emiatt nem fognak tudni megállítani, kijátszani sem legyőzni a rokonaim. Van miért és kiért küzdenem, sokkal szebb és nemesebb cél mint ami miatt ők munkálkodnak.
- Vajon a sárkányok szeretik a habfürdőt? - nézegetem őt elgondolkodva. Ha latyakos lett volna, valószínűleg be kell tenni a mosógépbe, vagy kézzel kellett volna kiszedni a pihepuha kis testéből a foltokat. Kész rémálom lett volna, szóval bőven megértem, hogy Dean inkább zacskóban hozta haza. A sárkányoknak kiváló a szaglása és a hallása is, szóval valamicskét csak érzékelt a Nagy Almából.
- Csak tartsd mindig a közeledben, és ő majd teszi a dolgát. - billentem oldalra a fejem, mert bár ő nem valami babonás (hozzám képest), én hiszek ezekben a szelíd, szeretet-hókuszpókuszokban. Egy ilyen kis állatka mint Pantoufle épp amiatt bír hatalmas erővel, mert benne van az ember szeretete és törődése. Amikor csak hozzá ér majd, mindig érezni fogja. Pantoufle igen komoly feladatot kapott, sokkal komolyabbat, mint eddig bármelyik megbízatása.
Szó se róla, hogy teljesen szokatlan tőlünk ez a nagy csend. Én általában csacsogok, vagy Dean mesél valami érdekeset. Nem tőmondatokban szoktunk séta közben kommunikálni, hanem hosszú, nagyon hosszú monológokban, amit a másik mindig érdeklődve hallgat, legyen szó bármiről. Most csak kétszer szóltunk egymáshoz (“nem fázol még?” és “vigyázz, az egy mélyebb pocsolya”), ami persze ismerve az előzményeket teljesen érthető, ugyanakkor mégis van benne valami dermesztő. A fotózás csak rontott a hangulatomon, és nem tagadom, hogy jól esett, hogy amikor végeztek, és mehettünk tovább, szorosabban tudtam bújni Deanhez. Pokoli érzés ilyen boldogságot látni, miközben úgy érzem, mintha egy kút mélyén lebegnék, ahonnan nem lehet kimászni.
Hazaérve bár nem rajongok a gondolatért, felajánlom, hogy vacsorázzunk. Hátha ő örülne neki, és ha nem kellene könyörögni minden egyes falatkáért, talán egy egészen kicsit jobb kedve lenne. Csak bólinok, amikor eltűnik a dolgozó szobája irányába. Voltam már máskor is egyedül a konyhában, vagy a nappaliban, és szerintem megbízhatunk már annyira egymásban, hogy tudja: nem kutakodok és nem piszkálok semmit. Nyugodtan dolgozhat, én is megpróbálom addig elterelni valamivel a gondolataim. A szendvicsekkel túl hamar végzek, így a nappaliban is összeszedem a szemetet, csomagoló papírokat, az ajándékokat szép kis kupacokban a fa alá teszem. Mivel meleg van idebent, még a pulcsit is szépen összehajtom, hogy vissza kerüljön a karácsonyfa alá. Elolvasom, hogy hová utazhatunk, és mik az időpont lehetőségek, és közben arra gondolok, hogy egyáltalán kihúzzuk-e addig együtt, amíg elmehetnénk oda.
Mikor már nincs mit csinálnom, és kezd aggasztóan hiányozni Dean is, akkor megint elmegyek a dolgozója felé, és be is kopogok. Látom, hogy megijedt, így elmosolyodok, próbálom engesztelni.
- Bocsi… nem akartalak megjeszteni. A mamusz az oka, olyan puha…! Legközelebb varrok rá kis csengőket. - lerakom a bögréket, de hirtelen a korábbi kedvetlenségből én is izgatottra váltok, mikor előhozakodik azzal, hogy talán lenne megoldás. Miféle?
- Milyen speciális esetben? - pislogok rá elgondolkodva, és komolyan átszalad az agyamon, hogy valami nem okés vele. Speciális eset? Azért ha lehet, marajon meg minden végtagom, ha mondjuk például nyomorékok előbb kapnak vízumot! Kíváncsian várom a folytatást is, de a kérdései teljesen összezavarnak. Mi köze az apámnak ehhez a helyzethez? Miért érdekes az most, hogy mit tud róla? És főleg, hogyan függ ez a kérdés össze azzal, hogy vele akarok-e maradni? Micsoda butaság ez?! Értetlenkedve vágom rá a válaszomat, hogy eszemben sincs soha senki mással lenni csak vele. Komolyan elgondolkodok rajta, hogy kételkedik bennem, és ennek hangot is adok.
- Ha a távolság miatt aggódsz… - kezdem, és sóhajtok egy rövidet - Amiatt nem kell, hidd el, a Holdról is ugyanígy szeretnélek, és senki másra nem fogok gondolni sem. Megígérem. Bízz bennem kérlek. - sosem volt féltékeny, vagy ilyesmi. Talán most sem az, csak az agyára ment már a sok gondolkodás, és azt se tudja miket beszél. Aggodalmasan nézem, hogy nincs-e valami baj, gutaütés, pillanatnyi elmezavar… de látszólag teljesen jól van, ami még inkább megijeszt.
- Nem értelek. - pislogok döbbenten a vidámsága láttán, már magam is teljesen összezavarodva. Mi a fene ütött belé? Mit talált, vagy mit talált ki? Mondja már! Miután kinyitom az ablakot, leülök az asztal szélére ahogy szoktam, és azonnal a kezem nyújtom felé, de látom, hogy olyan lelkes, hogy inkább az ölemben kulcsolom össze a kezeim, nem akarom meggátolni a gesztikulálásban.
Csak hallgatom és hallgatom, ezt a furcsa bevezetőt. Aligha hangzik legálisnak a dolog, pedig biztosan az, hiszen kevés nála becsületesebb embert ismerek. Nagyon sok kérdést szeretnék feltenni közben, de ahogy ő végig hallgatott a nagy bejelentés kapcsán, én is szótlanul ülök és figyelek.
- Meggondolni magunkat? Mégis miben? És hogy érted, hogy rajtunk múlna? - kérdezem halkan, amikor a teáért megy. Persze sejtem, hogy választ nem fog adni a kérdéseimre, most olyan, mintha buborékban lenne. Még sosem láttam ilyennek azelőtt. Izgatottnak tűnik, és vidámnak, ami alapvetően nem lenne baj, de jelen körülmények közt? Inkább aggodalomra ad okot. Teljesen elment az esze?
Miközben újra elkezd beszélni, a bögrébe kapaszkodok. Igen, azt eddig is tudtam, hogy árral szemben úsztam, az apámék elég csúnyán tettek nekem keresztbe ahol csak tudtak. Amikor viszont a saját alkotmányos jogairól kezd beszélni, képtelen vagyok elrejteni a megdöbbenésem. Jó nagyot kortyolok a teából, épp mielőtt elvenné tőlem, részben azért is, hogy ne vágjak közbe az ostoba kérdéseimmel a mondandójába. Bár sosem voltak szívproblémáim, most egyszerre érzem azt, hogy megszűnik működni hosszú másodpercekre, aztán meg eszeveszetten kalimpál. Számban a teával, döbbenettől elkeredekett szemekkel kapaszkodok a kezébe.
Házasodjunk össze?!
A tea jó része félre is szalad a sokk miatt. Jól hallottam?! Lassan jut el a tudatomig, hogy mit mondott, sőt szinte el sem jut. Annyira képtelenség, és… és olyan nagyon messze voltunk még ettől a döntéstől. Hiszen még a szüleinek sem mutatott be, most pedig előáll ezzel a felettébb racionális, de a legkevésbé sem romantikus felvetéssel? Hát csoda, hogy félrenyeltem azt az átkozott teát?!
Valahogy leerőszakolom a torkomon a többit is, hogy ne prüszkoljem telibe Dean iratait. Már régebb óta hallgatok egy levegővel, mint egy gyöngyhalász, a fülemben dübörög a vérem.
- Pillanat! - talán egyébként is megszédültem volna egy ilyen kérdéstől, így viszont hirtelen rántom ki a kezem a kezéből, hogy szám elé téve köhögjek a félrenyelt tea miatt. Nem lesz itt semmi hiba, jó páros vagyunk. Egyszer csak kinyírja valamelyikünk a másikat valami közepesen sokkoló hírrel!
Még fél perc sem kell, hogy már ismét őt nézzem, mert a kérdése még választ vár. Megtörlöm a kezem egy antibacis kendővel, ezt a dobozt még én vettem neki pár hete. A koszos könyvtári könyvek és ezrek által összetapogatott hivatalos iratok után könnyebben tudja fertőtleníteni a kezét, hogy ne kapjon el semmiféle fertőzést. A kezéért nyúlok, de továbbra is komoly arccal méregetem.
- Dean, alig pár órája még éppen te mondtad, hogy ne hozzunk döntést ha boldogok vagyunk, szomorúak vagy dühösek. És bár boldogok éppen nem vagyunk, a másik kettő még bőven játszik. Ez… ez nem játék, nem ugorhatsz bele csak úgy, a helyzet miatt. - ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy nem ezt a választ akarta hallani. Bár, még az is lehet, hogy pont ezt. Hiszen tudja jól, hogy milyen nagyon szeretem, mégse állok neki ugrándozni és sikoltozni. Az nem én lennék, és talán nem is az a fajta szerelem lenne, mint amivel őt szeretem. Nekem az fontosabb, hogy ő ne bánja meg ezt a kérdést, sőt az egész felvetést, mint, hogy engem mennyire boldoggá tenne, ha a felesége lehetnék. Szeretném, ha biztos lenne a dolgában, hogy mit is szeretne, tényleg mellettem akarja-e leélni azt a bizonyos hátralévőt?
- Semmit sem szeretnék jobban, Dean. - mosolyodok el először halványan, és talán csak azért nem pityeredek el meghatottan, mert ma már kijutott a sírásból épp elég. - Ha tényleg ezt szeretnéd, és te sem akarsz többé mással lenni… akkor én lennék a legboldogabb a világon, ha a feleséged lehetnék! - megőrültünk. Legalábbis a saját vigyorom, Dean mosolya és ez az egész, bohózatba illő jelenet erre enged következtetni, de ez sem számít. Tudom, hogy nem így tervezte, és azt is, hogy ennek még egyáltalán nem jött el az ideje. Túl óvatosak voltunk mindketten, talán féltettük a szívünket attól, hogy összetörik. Csak azzal nem számoltunk, hogy minden óvatos tipegés ellenére kalapáccsal zúznának rájuk, mert hát a szerelem nem óvatoskodik. Arra van befolyásunk, hogy meddig megyünk el, hányszor találkozunk, mit teszünk, de arra nincs, hogy a szív mit érezzen. Még ha csak egy pillanatnyi fény is ez az alagút végén, és meggondolná magát már holnap reggelre, akkor is boldoggá tett a kérdésével. Talán épp annyira nehéz lenne elengednie, mint nekem őt. Mielőtt még átölelném, egy pillanatra alább hagy az eufóriám.
- Ugye nem vicceltél? Nem gondoltad még meg magad? - pislogok rá riadtan. Teljes érzelmi sokkot kaptam mára, az is csoda lenne, ha a tulajdon nevemet még meg tudnám mondani, ha kérdezik. Ha kiderül, hogy csak viccelt, azt hiszem még el is ájulok. Mert úgy szép az élet ha zajlik, az viszont tény, hogy ennyi izgalom bárkinek a ketyegőjét kiakasztaná.

- Eli… ha a következő megnyilvánulásod az lesz, hogy inkább maradjunk barátok, akkor esküszöm, most azonnal világgá megyek. Kimegyek a reptérre, aztán felszállok a legelső gépre, amire sikerül feljutni, attól függetlenül, merre tart. – ha már az elmúlt pár órában azon törtük magunkat, hogy valami megoldást találjunk erre a váratlan helyzetre, ki ne találja nekem, hogy semmi sem üti meg a „minimum” mércét, vagy hogy most kezd rá nekem erre a mártírkodós, önsajnáltatós kesergésre, mert ha valamivel, hát azzal végképp ki lehet kergetni a világból. Ezzel a vízum-problémával így is akadt kellő akadály, amit valahogy el kéne hárítani, ne generáljon már még plusz problémákat is mellé, ráadásul pont olyanokból, amikkel eddig semmi gond nem volt!
- Végül is, úgy is karácsony van, néhány napig minden zárva lesz meg szünetel. - jegyzem meg, hisz még ha valami világmegváltó ötletünk is támadna, esélyesen úgy sem sokat tudunk kezdeni vele, amíg nem támad fel újra az élet New Yorkban.
- Ez jó kérdés, még sosem érdeklődtem meg egyiktől sem. Ha nem is szeretik, csak elviselik. - állapítom meg tűnődve, ahogy a figura felé nyúlok, és a fenekén virító elmaradhatatlan cetlit szemügyre véve a mosási, tisztítási instrukciókkal.
- Rendben, majd igyekszem, aztán meglátjuk, mennyire együttműködő! – mondjuk úgy terveztem, hogy marad itt lakáson belül, tekintve, hogy milyen jó a szökésben, de miután tényleg nem egy nagy darab, lehet, hogy néha a kabát, vagy zakó belső zsebében is megsétáltatom majd. Sok vizet ott sem zavarna, az meg majd elválik, mennyire viseljük nehezen ezt a távkapcsolat dolgot. Eddig nem mondtam volna magam túlzottan babonásnak, aztán ki tudja? Lehet, hogy pár hét után mindenhová magammal hurcolom majd a nyuszit.
Mindenesetre, amíg Eli itt van, addig ő marad itthon őrizni a lakást, mialatt mi kimozdulunk egy kis sétára a Central Parkba, ciki lenne, ha már most elhagynám esetleg, úgy, hogy jogos tulajdonosa is itt van. Egyébként sem maradtunk sokáig távolt, egyrészt, mert így estére egész lehűlt a levegő, másrészt az esküvői fotózás volt az utolsó, ami bármelyikünknek is hiányzott jelen pillanatban. Még ha valami gondolatot fel is ébresztett bennem a hazafelé úton, ami aztán pár perc alatt olyan szinten kinőtte magát, hogy aztán alig értem, hogy hazaérjünk, és alaposabban utánajárjak a témának.
- Áh, jobb ez így. Ha meg egyfolytában csilingelne, akkor az menne az agyunkra. – legyintek a mamusz kapcsán, végül is én sem vagyok olyan ijedős, nem államtitkokat fordítok valami nemzetbiztonsági cégnek, csak… ez a mai nap kicsit megviselte az idegeimet.
- Egy eléggé… speciális esetben. Türelem, nemsokára megtudod! – mosolygok rá sejtelmesen, mert egyelőre eszem ágában sincs lelőni a poént, egyből a dolgok közepébe csapva. Ez esetben talán célravezetőbb, ha apránként, fokozatosan vezetem fel a témát, első körben megérdeklődve két, első ránézésre talán abszolút nem ideillő témát.
- Eli, én bízok. Bízz te is egy kicsit bennem, mindjárt meglátod, mi jutott eszembe! – mosolygok rá vidáman, még ha látom is rajta, hogy nem igazán tudja hová rakni ezt az egész eddigi helyzetet meg információhalmazt, amit apránként megosztok vele.
- Nem tudom, bármiben. Mondjuk, hogy mégis inkább Kanadában szeretnél élni? Vagy várnál ezzel az… egésszel. – mert abszolút megértem, ha a háta közepére sem kíván egy esküvőt, vagy nem akar ilyen fiatalon elköteleződni úgy, hogy még előtte az egész élet. Már amikor én annyi idős voltam, mint ő, akkor sem volt divat húsz éves kor alatt házasodni, ahhoz képest meg? Lassan már harminc alatt sem. – És úgy értem, hogy rajtunk múlna, hogy apádék nem igazán tudnának beleszólni a folyamatba. – tekintve, hogy ilyen esetben az én nevem alatt futna a vízumigénylés, valószínűleg ők is csak később tájékozódnának róla, már ha egyáltalán… De a sok kérdés és magyarázkodás közepette, szép lassan csak rátérek végre a lényegre, remélve, hogy nem sokkolom túlságosan az ötletemmel, kérdésemmel. Nos, amíg fel nem tettem, csak reménykedtem, azonban látva az első reakcióit, egy kicsikét azért én is megijedek, elbizonytalanodok.
Igyekszem nyugodt maradni, és türelmesen várakozni, de amikor félrenyeli a teáját, aztán egyik pillanatról a másikra rántja el a kezeit, az én szívem is kihagy néhány ütemet, és kezdek azon morfondírozni, hogy lehet, annyira talán mégsem volt jó ötlet, mint amennyire elsőre tűnt. Az azonban biztos, hogy az a néhány másodperc, vagy perc sokkal többnek tűnt, mint ami valójában volt, amíg arra vártam, hogy végre megszólaljon és mondjon valamit. Akármit. Addig jobb híján csak idegesen tördelem a kezeimet, ha már úgy is felszabadultak.
- Tudom, de… kivétel erősíti a szabályt. Tisztában vagyok vele, hogy nem játék, ha csak poénnak gondoltam volna, akkor valahol az alagút meg a teleportkapu között említettem volna. – persze, nyilván ez is benne volt a pakliban, és gondoltam rá, hogy akármennyire is oldaná meg a jelenlegi problémánkat egy huszárvágással egy esküvő, ha a másik nemet mond, akkor igazából úgy is mindegy az egész.
- Nézd, Eli… Ha nem hinnék benne, hogy működhetne ez az egész hosszú távon, vagy kelletlen kényszermegoldásként gondolnék rá, akkor fel sem hoztam volna ezt az egészet. Tudod… az évek során már annyi mindenről kellett lemondanom, akár akarva, vagy akaratlanul, főképp a betegségem miatt, hogy sajnálnám, ha kettőnk is erre a sorsra jutna. Úgy, hogy ez esetben egy darab papír valójában minden gondot megoldana, és nem kellene hónapokat, vagy éveket várni a bürokrácia útvesztőiben kóborolva. Szóval ebből kiindulva, miért ne ugorhatnánk bele csak úgy, a helyzet miatt, ha neked sincs kifogásod ellene? Egyszer élünk. – vontam vállat, miután egy kicsit bővebben is kifejtettem az álláspontomat neki, csak mielőtt még azt hinné, hogy minden érzelem nélkül, csak a vízum miatt álltam elő a javaslattal. Oké, tagadhatatlan, hogy annak is köze van hozzá, elvégre, ha nem lennénk ilyen kutyaszorítóban, biztos, hogy eszembe sem jutott volna ilyen hamar ez az egész, viszont ha már eddig is olyan jól megvoltunk és működött köztünk, minden társadalmi szemmel felvetett „de” ellenére, akkor miért hagynánk veszni, vagy szép lassan elenyészni?
- Persze, természetesen, ha nem akarsz egyből dönteni, azt is megértem, elvégre nem kis döntés… nyugodtan aludj rá párat, vagy gondolkozz rajta, amíg szeretnél. – ajánlom fel, elvégre annak se lenne sok értelme, hogy most, itt rögtön kikényszerítsek valami választ belőle, amit utána egy életen át bánni fog. Az meg már más kérdés, hogy én hány szívrohamot hordok ki lábon, ha mondjuk napokig fog rágódni a dolgon, de eszem ágában sincs ilyesfajta érzelmi zsarolással élni. Jusson el magától a döntésig, mert ha csak azért mond igent, hogy ne bántson meg, azzal se vagyunk sokkal előrébb… hosszú távon biztosan nem. Mindezek ellenére úgy tűnik, mégis hamarabb kapok választ, mint hittem, ahogy pedig meghallom, ha akarnám, se tudnám eltűntetni a mosolyt a képemről.
- Olyannak ismersz, mint aki ilyesmivel viccelődne? – kérdezek vissza, miközben fel is kelek a helyemről, hogy egy megkönnyebbült sóhajt követően újra megölelgessem a másikat, immáron szavak nélkül. Akkor hát, megvan a megoldás… egyelőre még fura belegondolni, hogy ahhoz képest, hogy néhány órája még milyen letörten rostokoltunk a fenyőfa mellett, most egy szempillantás alatt vettek egészen más irányt a dolgok. Kicsit olyan hihetetlen, tündérmesébe illő, amolyan „túl szép ahhoz, hogy igaz legyen”, mindenesetre remélem, hogy jó sokáig fog tartani.
- Nos akkor, így mindezek fényében, boldog karácsonyt még egyszer, kis menyasszonyom! – ízlelgetem a szót vidáman, mielőtt még folytatnám – És nem szeretnélek elkeseríteni, de… lehetséges, hogy így a gondosan megtervezett programterved a következő napokra némi újratervezésre szorul. – „rondítok bele”  máris a nagy idillbe, bár talán nem olyan rossz a helyzet, ha azt nézzük, hogy egy hosszú távollét előtti utolsó együtt töltött napjaink helyett, a közös élet első napjait kell majd megszervezni.

- Vettem az adást, főnök. - mosolyodok el halványan, amikor meghallom a kirohanását. - Bár épp az lenne a cél, hogy elkerüljük az utazást… - teszem még hozzá már jóval szélesebb mosollyal, csak, hogy végképp oldjam a hangulatot. Tudom, hogy nem szereti az önsajnálást, se a fölösleges probléma generálását. Meg tudom érteni, magam is hasonlóan vagyok ezzel, mármint általában. Csak néha, és igazán súlyos esetekben szalad el velem a ló, hogy egy icipicit engedek a depressziónak. Ezt azért mégse vetheti a szememre.
- Legalább alaposan utána tudunk járni, ha találunk valamit. Egyébként pedig, ha valahogy mégis sikerülne kibújni alóla, elég egy ötlet, és az ügyvédem máris készíti a papírokat. Amilyen óradíjon dolgoznak, szerintem belefér egy kis karácsonyi túlóra, ha azt mondom így továbbra is az ügyfelük maradok… az amúgy is dupla díjas az ünnepi műszak. - teszem még hozzá vidáman. Persze, úgy tűnhet, hogy két kézzel szórom a pénzt, pedig igazság szerint pont az ellenkezője igaz. Az ügyvéd tiszteletdíját nem számolva, elég alacsonyan tartom a kiadásaimat.
- Mit ír? Harminc fok, centrifuga nélkül? - kérdezek rá a sárkányfürdetés rejtelmeire, ha már egyszer a cédulát bűvöli Dean. Olyan aprók azok a kis piktogramok, hogy én el se tudom őket innen olvasni.
- Hát, ez csak rajtatok múlik. Hátha jó páros lesztek kettecskén. - vonok vállat mosolyogva, és máris látom, hogy Pantoufle milyen jó helyen lesz itt az asztalon. Vajon dean megölelgeti majd, ha hiányzok neki? Nem az a kimondottan szentimentális, tárgyakhoz ragaszkodós típus, de hátha a nyuszim egy kicsit ezen is változtat.
A séta is rövidre sikeredett, mert bár eredetileg tudtam volna menni még egy kört, de nem kockáztattam volna meg szívesen, hogy még egyszer beleszaladjunk a fotózásba, így cseppet sem bántam, hogy hazafelé vettük az irányt. Amíg Dean olvasott, én megcsináltam a vacsorát, és rendet is tettem a nappaliban. Jól példázza a teljesen padlóra került lelkivilágot, ha képesek voltunk úgy elmenni otthonról, hogy tele volt a szőnyeg ajándékokkal és csomagolópapírral. Dean, meg a nagy tisztaság és rendmánia úgy tűnik mégis megingatható, csak kellően nagy lökés kell neki. Egyébként, szeretem ezt a lakást, mert annak ellenére, hogy kisebb fajta, nagyon is otthonos. A nappali, méretei ellenére kifejezetten szellős, köszönhetően a már fent említett szimmetria és rendezettség preferálás miatt.
- Végül is, nem vagyok olyan nagyon tehén, nem kell rám kolomp. - jegyzem meg mókásan, ahogy közelebb kerülök hozzá.
- Oké, türelmes vagyok, de akkor ne csigázz ennyire! - jegyzem meg halovány mosollyal, hiszen látom, hogy milliószor jobb a kedve, mint néhány órával ezelőtt. Már ezért is megérte, hogy bejött ide, hát még ha tényleg talált bármi használhatót.
- Rendben… bízok benned. - ráncolom továbbra is értetlenül a homlokom. Fogalmam sincs mire akar rávezetni, de ha ennyi infóból magamtól kellett volna rájönnöm, hát az a rossz hírem van, hogy nem fog menni. Fogalmam sincs mit próbál nekem felvezetni ezekkel a kérdésekkel.
- Várnék? De hát mire? Vagy mivel?- teszem fel a logikus kérdést, kínomban már rövid nevetéssel kísérve. Mire kellene várnom? Hogy piros hó esik-e? Vagy megvénülök-e mire mi együtt lehetnénk?
- Az más. - bólogatok, hiszen már értem. Ha ez egy apámtól független folyamat lenne, akkor nem tudja beleütni a nagy duda orrát, és kevesebb esélye van keresztbe tenni. Cseles!
Mikor azonban előrukkol a konkrét ötlettel-ajánlattal-kérdéssel, köpni-nyelni nem tudok. Szó szerint, mivel félre sikerült nyelni a teát nagy igyekezetemben. Láthatja, hogy nem jókedvemből hagyom őt válasz nélkül, hanem konkrétan fuldoklok, de szerencsére ez is rendeződik, és még csak a hátamat se kellett ütögetnie. Látom, hogy aggódik, bár nem mutatja, de tudom. Akkor szokta ezt csinálni a kezeivel, ha szorong valami miatt.
Mégse azzal kezdem, ami minden normális nő reakciója lenne, ha megkérik a kezét. Vagy nem vagyok normális vagy ez nem egy átlagos szituáció, mindenesetre mielőtt még fejest ugranánk ebbe a dologba, előtte pár dolgot tisztáznunk kell. Például, hogy semmi értelme pániktól vezérelve ilyen ajánlatokat tennie, ha félúton meggondolná magát. Nem abban kételkedek, hogy szeret-e, hanem abban, hogy valóban készenáll-e erre a lépésre. Mert én, ahogy mondani szokás: “csak utánad!”.
- Tudom, hogy felfogod, hogy ez mennyire nagy dolog. És értékelem is! Amiatt aggódok, hogy… emiatt az egész helyzet miatt kényszernek éreznéd, hogy ezt megtedd. Csak… csak tudnom kellett, hogy ez nem egy olyan pánik reakció-e. - pirulok el egy kicsit, mert az ember ijedtében bizony sok dologra képes, amiket aztán később jól meg is bán. Nem szeretném, ha a házasság egy lenne ezek közül a közös életünkben.
Egészen elszégyellem magam, amikor hosszabban is kifejti a miérteket. Tisztában vagyok szinte az első perctől fogva a betegségével. Tudom, hogy eddig is mennyi lemondással járt az élete, és egyszer már mesélt arról a lányról is, aki olajra lépett mikor kórházba került. Túl sok dolgot veszített már el, és nem tehetett ellene semmit. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek, amikor tenni akar valamit az elvesztés ellen?
- Ne haragudj. - kezdem óvatosan a bocsánatkérést, miközben ujjaimmal a kezét morzsolgatom óvatosan. - Tudom, hogy te is sokmindenen mentél már keresztül, és sok dologról vagy személyről kellett már lemondanod. És végtére is, ez csak egy papír, nem lesz bélyeg a homlokodon, ha esetleg mégsem sikerülnek jól a dolgok, tőlünk függetlenül. Én… azt is tudom, hogy még ha terveztél volna is ilyesmit, majd, valamikor, egyszer talán, akkor sem így, ilyen körülmények közt. Sajnálom, hogy ez a dolog így keresztbe tesz nekünk, mármint a dolog Disney hercegnősen nyálas és rózsaszín ködös módjának. De ha tényleg ezt akarod, hiszek neked és nem vonom kétségbe, nem firtatom, hogy miért. Megígérem. - teszek neki egy könnyelmű ígéretet is, az őszinte szavak mellé, márpedig azt tudhatja, hogy én aztán ígéreteket nagyon nehezen teszek.
- Nem kell gondolkodni, csak… húú!- hogy is mondjam el neki? Csalódott vagyok? Szomorú? Dehogy is, hiszen így együtt maradhatnánk! Csak éppen ez az egész annyira de annyira nem romantikus, inkább mint egy szerződést megkötni, olyan. Két felnőtt komoly megbeszélése, virágok meg lufik helyett. Nem fair, ennél több járt volna nekünk, ha magunktól jutottunk volna el idáig. Mégis válaszolok neki, hogy ha csak egy kicsit is, de el tudjam ragadtatni magam az érzéstől, végtére is, mégis csak a szerelmem megkérte a kezemet vagy mi a fene!
- Nem. Nem úgy ismerlek. - felelem egy egész kicsit bepárásodott szemekkel, és inkább szorosan magamhoz ölelem. Te jó ég, mekkora fába vágtuk a fejszénket! Jó érzés, hogy miközben Deant ölelem, azt érzem, hogy ő is megkönnyebbült. Pedig ha lehet, az ő szempontjából most fordultak csak komolyra a dolgok. Eddig a költözésem őt csak annyiban érintette, hogy ritkán találkoztunk volna. Így viszont, egy életre a nyakán maradok, ha minden jól megy. Vajon ezt szeretné? Mármint… örülne neki, ha ásó-kapa meg nagyharang, mostantól, örökké együtt? Valamivel nyugodtabban bújok hozzá, lelkesen szimatolgatva az illatát, hátha még jobban bekábulok tőle.
Csak kuncogok, amikor azt mondja: “kis menyasszonyom”. Nahát! Hogy ez milyen jól hangzik! Már éppen nyújtózkodnék az asztalról, hogy csókot lopjak, amikor jelzi, hogy programváltozásra lesz szükség. Hűha, tényleg! Meglepetten zuttyanok vissza az asztal szélére, és elgondolkodva pislogok felé. Hát, lehet, hogy én is belerondítok az ő terveibe.
- Ha most elmondok valamit, megígéred, hogy nem akadsz ki nagyon? - ilyen felvezető után csak nagyon lehet kiakadni! Ezzel még én is tisztában vagyok. - Szóval, igazából nem jön a bácsikám holnap… nem akartam, hogy azt gondold, hogy egyedül lennék karácsonykor és emiatt kényszernek érezd, hogy magaddal vigyél a szüleidhez. Azt hittem, ha úgy tudod, hogy én sem lennék egyedül, akkor mindent úgy csinálhatsz ahogy te szeretnéd. - bűntudatosan hajtom le a fejem, mint a rossz gyerekek az iskolában - Tényleg nem hazudni akartam, csak… nem akartam a nyakadba akaszkodni, ha egyszer te másképp döntöttél. - jövök zavarba, mert bár tény, hogy ez elég hülyeségnek hangzik, de talán megérti és ki sem akad nagyon. Elvégre nem halt meg senki, és nem dőlt össze a világ sem. Nem utolsó sorban magamtól mondtam el, nem neki kellett rájönnie a dolgokra. Csak aggodalmasan rágcsálom az ajkam, várva, hogy mennyire szúr le a füllentés miatt. Már csak nem csinálja vissza az egészet, pont egy ilyen apróság okán… ha tudná a nagyobbik titkomat is, akkor még csak megérteném, de nincs az az isten, hogy bevalljam neki a táplálkozási gondokat is. Ha meg megkérdezné, hogy titkolok-e még valamit, hazudni fogok mint a huzat. Meg tudom oldani egyedül is, elvégre enni még a babák is tudnak, nincs ebben semmi nehéz, nem kell emiatt aggódnia. - Legalább nem kell a bácsikámmal terveznünk a héten, ez végül is jó dolog. Vagy nagyon utálsz? - kérdezem azért reménykedve, hogy nem olyan nagyon.

- Rendben, abból úgy sem lehet baj, ha egy ügyvéd is ránéz az esetleges papírokra, vagy átbeszélünk vele egy-egy adott témát. – mert lehet, hogy egy szimpla ügyintézős papírral én is boldogulok, de ha már Eli eleve nyakig ül a kakaóban az elutasított vízumkérelem miatt, nem árt, ha egy olyan ember is van talonban, aki a jog különféle útvesztőiben jártasan mozog.
- Valami harminc fokos dőlésszöget, csiga meg lombik nélkül… - teszek úgy, mint ha minimum egyiptomi hieroglifák virítanának a cetlin mosási instrukciók helyett, bár elég csak maga elé vizionálni az említett dolgokat, aztán könnyűszerrel rájön, hogy igen, valami olyasmi. Túl nagy meglepetés valószínűleg nincs a dologban.
- Hátha. – ismétlem utána, mert inkább vele lennék jó páros, de a nemrég megtudottak fényében csak a nyuszija az, aki maradhat, ő már nem annyira sokáig… Addig is, Pantoufle várhat. Esélyesen olyan jó páros amúgy sem leszünk soha, mint ő és Eli.
És úgy tűnik, hogy egyhamar nem is kell megismertetnünk a kis plüssárkányt a mosógéppel, mert annak ellenére, hogy más is szemet vetett rá az esti sétánk során, tiszta bőrrel megúszta ebben a latyakos időben odakint. Ki gondolta volna, hogy ennyire népszerű figura? Akár még meg is nézhetnénk az animációs filmet, amiben szerepel, ha nem jutna eszembe a séta közben a fotózkodó párt látva egy ötlet, ami még működhet is – én magam pedig nem tűnnék el szinte egyből a dolgozószobám rejtekében, amint hazaérünk. Sem a nappaliban, ajándékbontást követően uralkodó felfordulás nem tűnik fel, sem az, hogy a különféle akták és iratok, szabályok felett görnyedve milyen gyorsan elrepült az idő, pedig az ilyen száraz, hivatalos iratok bújása sohasem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. Talán a személyes érintettség miatt, vagy mert ez megoldást nyújthat az esetünkben, de ezúttal sokkal érdekesebbnek tűnik a téma. Legalábbis, amíg Eli fel nem bukkan.
- Te és a tehénség… Nem is értem, hogy jutott eszedbe ilyesmi. – csóválom a fejemet, mert ha még kétszer annyit nyomna súlyra, mint amennyit most, akkor talán… de így? Olyan kis vékonyka, hogy a hasát szappanozza, és a háta habzik.
- Oké, oké, mondom már! – kezdek bele az unszolását hallva, igaz, annyira még sem egyszerű a dolog, legalábbis felvezetni ezt az egészet, így, hogy ki tudja, hogyan fogadja majd ezt az egészet? Még ha tippelni kéne, sem tudnék, így hát inkább jó távolról megközelítve, de elkezdem felvázolni neki a tudnivalókat, remélve, hogy idő közben leesik neki, hogy milyen irányba tart a játék.
- Nem is tudom, bármivel… Egy ilyen nagy elhatározással, a költözéssel, hogy még jobban felforgasd a megszokott dolgaidat… - adok pár ötletet, igaz, a konkrét, egyértelmű utalást most is mellőzőm, mert félő, hogy amúgy nem tudnék a végére jutni a kis mondandómnak. Látom az arcán az értetlenséget, hogy nem igazán akar összeállni neki a kép, és huhh, fordított esetben biztos, hogy én is hülyét kapnék, nyögje már ki a másik, hogy mi van! Mondjuk, végül is, túl sokat már neki sem kell várni rá, mire összekaparom a bátorságom hozzá, és feltenném azt a bizonyos kérdést…
Hogy aztán a következő, örökkévalóságnak tűnő másodpercekben én kínlódjak, aggódjak, őrlődjek azon, hogy mégis, mi lesz ennek az egésznek a vége. Mondjuk… nem is értem, miért vagyok meglepődve, hogy szóhoz sem jut, ha egyből rávágott volna egy igent… nem, olyan maximum a mesékben létezne, az eddigi rövidke, közös múltunkat figyelembe véve. Ebből kiindulva meg, már az is haladás, hogy nem akadt ki egyből, vagy mondott zsigerből nemet. Ettől függetlenül még mindig idegőrlő a várakozás.
- Nem, nem pánik reakció. – rázom meg a fejem, és próbálnék valami példát hozni rá, hogy esetemben mi számítana annak, de… igazából belegondolva, nem hiszem, hogy annyira jellemző lenne rám az ilyesmi. Pedig volt már pár váratlan, kellemetlen fordulat az életem során, de valahogy eddig mindig sikerült megtalálni a helyzethez képest – szerintem – legjobb megoldást. Abból kiindulva pedig, hogy most milyen jellegű problémával nézünk szembe, nem is értem, hogy miért nem jutott eszembe előbb?
- Vagyis… ha még két perccel azután jutott volna eszembe, hogy a fenyőfa mellett elmondtad, hogy mi a tényállás, akkor lehet, hogy nem lett volna mentségem ellene, de azóta többször átgondolva ezt az egészet, már nem mondanék rá ilyesmit. Igaz, hogy nem régóta ismerjük egymást, de az eddigiek alapján hiszek benne, hogy hosszú távon is működhet ez az egész. Ha megpróbálom elképzelni az életemet, mondjuk tíz év múlva, gond nélkül el tudom képzelni kettőnket, milyen lenne az életünk, amit a korábbi kapcsolataim esetében nem feltétlenül tudtam volna elmondani… – igaz, nem agyaltam az eljegyzésen napokig, hetekig, hónapokig, mint az ember normális esetben tenné, hanem valóban hirtelen jött ötlet, de nincs is annyi rendelkezésünkre álló idő jelenleg. De ha ő is hasonlóan látja, szerinte is működőképes lenne, akkor miért vesztegessünk el hónapokat, vagy akár éveket? Amikor ez is egy megoldás? Ha meg mégsem működne… nos, azt valahogy nehezen tudom elképzelni azok alapján, ahogy eddig megismertem.
- Semmi gond, nincs miért bocsánatot kérned. Érthető, hogy az ember egy ilyen döntés előtt szeretne tisztában lenni azzal, hogy a másik hányadán áll az egész helyzettel, vagy mit gondol róla. – mégis csak nagyobb volumenű, meghatározóbb témáról van szó, mint hogy reggelire teát, vagy kávét igyon az ember, vagy épp kék, vagy szürke zokniért nyúljon a fiókba.
- Nos, igen… abban igazat van, hogy ha minden külső tényező nélkül jutottunk volna el idáig, akkor esélyesen máskor és másképp szerveztem volna én is. – adok igazat neki, mert ahogy a karácsonyi ajándékozást is próbáltuk a lehető legszemélyesebbé tenni, még úgy is, hogy ilyen rövid ideje ismerjük egymást, lehet találgatni, akkor mondjuk egy lánykérés megtervezése mennyi időbe meg energiába telt volna – Szóval ilyen szempontból ez most kissé szerencsétlen szituáció, de… nézd a jó oldalát! Annak ellenére, hogy nem feltétlenül ez lesz életünk legemlékezetesebb napja, később bármilyen más évfordulót vagy eseményt intézhetünk olyan „Disney hercegnősen nyálasra és rózsaszín ködösre”, amilyenre csak szeretnéd. – idézem az ő szavait, arról nem is beszélve, hogy ha nem kell az apja és nagybátyja fenyegetésétől, vagy épp a bevándorlási hivataltól és a vízumlejárati határidőtől rettegni, valószínűleg sokkal rugalmasabban és nyugodtabban lehet majd terveznünk is. Ha nem lóg ott az ember nyaka felett a bárd…
- Tudom, tudom… - vagy ha azt nem is, sejtem, hogy mire akar célozni, olyan hihetetlennek tűnik az egész, őrültségnek, nem is éppen ilyenre számítana az ember, nem is így intézné, ha mások lennének a körülmények… sajnos, azokkal nem igazán tudunk mit kezdeni, az élet szeret közbeszólni, mint már tapasztalhattuk. Majd utólag igyekszünk szépíteni rajta, már amit lehet, részemről mondjuk egy gyűrűvel, ha már ilyen szerencsétlenül alakult a szituáció, hogy még az sincs per pillanat.
Végre csak sikerül döntenie, vagy ha az már magában eddig is megvolt, velem is megosztania, hogy szerintem három állammal arrébb érzékelni lehetett, mekkora kő esett le a szívemről. Eszem ágában sincs elengedni, legalábbis amíg a programváltozás szóba nem kerül, igaz, én az ügyintézéssel kapcsolatos dolgokra értettem. Amikor viszont ő is megszólal, csak aggódva vonom fel a szemöldökömet.
- Mit ne mondjak, jól kezdődik… - sóhajtok nagyot, és nem ígérek semmit, amíg ki nem böki, hogy miről van szó, csak türelmetlenül ácsorgok vele szemben, hogy nekikezdjen végre.
- Eli… - dörgölöm meg fáradtan a halántékomat, és nem is tudom hirtelen, hogy mit reagálhatnék a hallottakra – Értékelem a figyelmességedet, hogy csak nekem akartál jót, de jobban örülnék, ha a későbbiekben inkább őszinte lennél, még ha sokszor kellemetlenebb is. Pláne, ha már közösen vágunk bele a jövőbe, sokat könnyítene a helyzeten. – az élet természetes velejárója, hogy néha rosszra fordulnak a dolgok, de még akkor is könnyebb együtt megoldást keresni az ilyen szituációkban, mint napokkal később, amikor az utolsó előtti pillanatban bukik ki valami kellemetlenség. Eddig sem ettem embert, ezután sem áll szándékomban semmiért sem leharapni a fejét.
- Nem, nem utállak. - rázom meg a fejem, elvégre a jó szándék vezérelte, még ha ilyen szerencsétlenül is alakult az egész – Van még esetleg valami, amikor tudnom kéne? Ha már tiszta lapokkal kezdünk? – nézek felé kérdő tekintettel, itt a nagy lehetőség, ha bármit szeretne megosztani velem, csupa fül vagyok! Ha viszont nincs más meglepetés a tarsolyában, akkor vissza is kanyarodok a korábbi témához.
- Igazából, a szüleimtől már így is hallgatom egy ideje, hogy mikor ismerhetnek már meg végre… Essünk túl rajta? Vagy attól függetlenül, hogy nem jön a bácsikád, inkább várnál még vele egy kicsit? – sokat nyilván nem, elvégre ha már eljegyeztük egymást, meg pár hónapon belül egy esküvőt is össze kéne hoznunk, nagyon nincs hova húzni az időt, értelemszerűen – Azt nem ígérem biztosra, hogy az első találkozással együtt az eljegyzést is mondom nekik, mert eléggé hangulat és helyzetfüggő, hogy hogyan fogadnák, de… mást nem, idén még arra is sort kerítünk. – egyszerre csak egy lépést, ugyebár, az a biztos. Igaz, nem ez lenne az első, hirtelen jött ötletem, amivel kiakasztanám őket, vagy nem értenék, elvégre ott volt a továbbtanulás, a kínai szak, a költözés… de az utóbbi pár évben egész megkíméltem az idegeiket ilyen téren, arról nem is beszélve, hogy itt csak egyedül kellett elszenvednem a fejmosásokat meg hüledezéseket. Eli karácsonyát nem feltétlenül akarnám ilyesmivel tönkre tenni.

Elég egy tükröződő felületben megpillantani magamat, jelen esetben az ablak üvegén, mikor a teákat teszem a párkányra, és máris aggodalmasan pillantok magamra. Én és a tehénség… nem is állnak olyan messze egymástól, ha jobban megnézné, ő is láthatná. Dagi vagyok, nincs mese.
- Hát… rajtuk szokott lenni csengő, meg a birkákon… birka mégse lehetek. - bár, a bongyori bozont megvan hozzá, hogy inkább birkára hasonlítsak. Eszembe se jutna levágatni, tudom, hogy Dean is szereti piszkálgatni, egyszer még fel is ébredtem rá, hogy a hajammal játszott.
Utána viszont egy kicsit más mederbe terelődik a beszélgetés, és úgy tűnik Dean tényleg talált megoldást, bár még nem tudom, hogy mi lehet az. Persze, egy kicsit idegesít, hogy nem tudom mire gondol, frusztrált vagyok és kíváncsi is. Azt tudom, hogy semmi olyasmire nem kérne ami törvénytelen vagy fájdalmas lenne, esetleg erkölcsileg megkérdőjelezhető. Ő nem olyan, tehát félnivalóm nincsen, a többi pedig lényegében nem számít. Mégis kíváncsi vagyok, hogy mit talált ki, mi volt az a dolog, ami nekem nem jutott eszembe, pedig ugyanúgy az orrom előtt volt.
Nem csodálom, hogy ilyen hosszan vezette fel a dolgot, és ilyen komoly rákészülés kellett a kérdés előtt. Nekem sem menne könnyebben a helyében. Ráadásul ez hagyományosan a férfiak “feladata”, ebben a kérdésben akár most, akár később neki kellett meghoznia a döntést. Fura, hogy a férfiak (alapvetően) akkor házasodnak ha akarnak, a nők meg akkor ha tudnak. Mert hogyan nézne ki ha a nő kérné meg a férfi “kezét”? Mindezek ellenére, nem kis felelősséget készül a nyakába venni, talán olyasmit, ahová ha nincsenek a körülmények sosem jutunk el magunktól. A házasság nem játék, még ha esetünkben most tulajdonképpen csak egy papír lenne az egész. Úgy gondolom, hogy nem fog jobban szeretni, se kevésbé, és pontosan ugyanabban a mederben fog haladni a kapcsolatunk mint eddig. Ez most csak… adminisztráció, amit adott esetben akár vissza is csinálhatunk. Nem mintha valaha is vissza akarnám csinálni.
Ettől függetlenül tudni szeretném, hogy tényleg ezt akarja-e. Cseppet sem lennék boldog, ha néhány hónap múlva a válást intézni mászkálhatnék a bíróságra. A tea félrenyelése ad egy kis időt, hogy átgondoljam mit is kellene mondanom. Most először érzem magam tényleg túl fiatalnak ehhez az egészhez… Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Attól félek, hogy szó szerint nem vagyok elég érett egy ekkora felelősségre, félek, hogy nem lennék jó felesége. Elvégre még tanulok, nincs munkám sem, és még rengeteg dolgot kell tanulnom a kapcsolatokról. Nem arról van szó, hogy bizonyos ajtókat szeretnék nyitva hagyni, mert eszemben sincs. Vele képzelem el a következő ötven-hatvan évet, de ettől függetlenül én sem tapsolok a gondolattól hogy így felpörögtek az események. Még akkor sem, ha tulajdonképpen nagyon is örülök neki, hogy megkért, hogy legyek a felesége.
Végül hallva a magyarázatát a kérdéseimre, én is megnyugszok. Szerettem volna biztosan tudni, hogy nem csak a pillanat hevében szánta rá magát, és nem csak amiatt mert kell az a vízum. Pokoli lenne úgy együtt élni, hogy közben tudnám, hogy valójában nem szeret annyira, mint egy ilyen jellegű kapcsolatban kellene.
- Jó neked. - mosolyodok el halványan. - Én nem látom magunkat tíz év múlva. Őszintén szólva még tíz nap múlva sem. - megcsóválom a fejemet, hogy aztán őszintén nézzek a szemébe - De azt hiszem, csak melletted tudom elképzelni az életet. Nem tudom, hogy mi lesz velünk, hol vagy hogyan fogunk élni sok év múlva, csak azt tudom, hogy melletted szeretnék lenni. Vajon ez elég ahhoz, hogy sikerüljön? Elég az, hogy rettenetesen szeretlek, fel tudok nőni a feladathoz? - teszem fel az engem nyomasztó kérdést, miközben tudom jól, hogy erre neki sem lehet válasza. Ezt nem lehet tudni, se megjósolni. Nincsenek illúzióim. Nekem kell fejlődnöm és tanulnom, ha azt akarjuk, hogy működjön, hiszen neki már van épp elég élettapasztalata. Én vagyok egy sült hal a világban.
- Csak nem akarok csalódást okozni. - vallom be szégyellősen. Mindig is maximalista voltam, megfelelési kényszerem néha túlságosan nagy léptékben tör rám. Ahogy ismerem magam, ezt is tökéletesen akarom majd csinálni, hogy Dean boldog legyen mellettem. Már előre látom az átsírt éjszakákat, amikor szar feleségnek fogom érezni magam, mondjuk azért mert nem színsorrendben tettem a zoknikat a fiókba. Igen, ennyire törekedni fogok rá, hogy ne csesszem el.
- Tudom… tudom, ez valahogy nem vallott rád. - mosolygok rá egy kicsit, mert ennél azért jócskán tervezősebb és szervezősebb ő is. Már csak nem így dobta volna be a kérdést más körülmények közt! - Hé! Tulajdonképpen ennél Disney hercegnősebb nem is lehetne. - megsimogatom az arcát, ha hagyja, és közben már egészen más hangulatban nézem őt. Tudom mit akarok, és nincs is szükségem se időre se ígéretekre. Azt épp az imént tette, amikor feltette a kérdést. - Váratlan is volt, spontán is, és őszinte... Plusz most te lehetsz a jóképű herceg aki megment. Kell ennél nyálasabb és csillámpónisabb? Csak ez nem a “happy end”, hanem valami új és csúcsszuper dolognak a kezdete. - kezd visszajönni a régi hozzáállásom a dolgokhoz, így szokás szerint hozzá teszem még amit szoktam: - Pozitívan, Dean! Nem csak pozitívan realistán!
Oké, most az élet közbeszólt. Nem így terveztük és nem is most. Már ha terveztük egyáltalán. Lehet, hogy pár év múlva ez a nap, a mostani beszélgetésünk egy keserű és fájó emlék lesz, a kapkodás miatt, és a romantikának a hiánya miatt. Nem mintha szoktunk volna olyan igazán nyálas dolgokat csinálni, de azért mégis, nem ez a dolgok hagyományos módja. De az is lehet, hogy az után a bizonyos pár év után ez egy nagyon is szép emlék lesz, hiszen talán bebizonyosodik, hogy fölöslegesen vártunk volna. Minek várni, ha tulajdonképpen itt van a mai nap a cselekedésre? Érzem én, hogy attól az igentől ő is megnyugodott, ezek szerint azért valamennyire izgul ő is az egész szituáció miatt. Végül is megértem, elég nagy lutri volt megkérni a kezemet, hiszen ennyire rövid ismeretség után simán mondhattam volna nemet is. Mondhattam volna, de nem tettem.
Aztán mikor a program változás merül fel, jó nagyot sóhajtok. Na, hát ezért nem kell hazudni, mert az MINDIG kiderül. Így vagy úgy, de kiderül és csak még több bajt okoz mint az igazság okozott volna. Inkább bevallom, hogy a bácsikám nem jön el látogatóba, és azt is, hogy miért hazudtam neki. Talán megérti és nem akad ki rám nagyon.
- Tudom… tudom, és sajnálom. Csak annyira… - a hajamba túrok idegesen, mert nem igazán tudom megmagyarázni, hogy miért tettem. - Sokminden történt egyszerre, és nem akartalak még ezzel is terhelni. Összezavarodtam, bár ez nem mentség, elismerem. Többet nem leszek ilyen buta. - sóhajtok magam is fáradtan. Belefátadtam az elmúlt hetekbe és főleg napokba, a sok titok és a félelem kimerített. Most, hogy rendeződni látszanak a dolgok, már magam is elismerem, hogy elkövettem néhány hülyeséget. Őszinte lehettem volna vele, hamarabb is beavathattam volna mindenbe, de bevallom nagyon féltem, hogy mit hogyan fogadna. Mert ilyen szép mentésre nem számíthattam, a legjobb esetben is abban reménykedtem, hogy kiutazik velem, amikor mennem kell, és pár napig talán velem maradhat.
- Nem, nincs semmi. - hazudok aztán mégis újra, szemrebbenés nélkül, és talán azért is hangozhat olyan őszintének és igaznak, mert tényleg elhiszem, egy pillanatra legalábbis, hogy nincs semmi amiről tudnia kellene. Hogy magam is megoldom a dolgokat, és nincs szükség rá, hogy a segítségét kérjem az egyre súlyosabbá váló táplálkozási zavarral kapcsolatban. Nem fogok orvoshoz menni vele, valahogy le fogom győzni saját magamat. Helyre hozom amit elrontottam, nem fogom még ezzel is Deant stresszelni. Van épp elég más bajunk most. Neki meg úgy általában is van elég más egészségügyi jellegű problémája.
- Szeretném megismerni őket. Veled mennék, ha nem okoz gondot. - felelem szégyenlősen. Eddig valahogy nem mondtam így ki neki, hogy igazából mennyire szeretnék találkozni a családjával, megismerni őket, és valahogy kiérdemelni, hogy szeressenek de legalábbis elfogadjanak. Tudom, korábban erre több esélyem lett volna, még így a rögtönzött eljegyzés előtt. Hiszen ki örülne neki, ha a gyereke pár hónapnyi együtt járás után el akarna venni egy bevándorló csitrit? Hátrányból indulok, de mindent el fogok követni, hogy megkedveljenek.
- Ezt rád bízom, te jobban ismered őket, hogy hogyan fogadnák. Bár sajnos túl sokáig tényleg nem húzhatjuk a dolgot, a körülmények miatt. - utálom ezt mondani. Hogy a körülmények miatt, pedig most gyakorlatilag minden azok miatt történik velünk. - Talán egyszerre épp elég lesz megismerniük engem, aztán ha jól vesszük az akadályt, akkor elmondhatjuk legközelebb. Vagy pár hét múlva, ha már egy egész kicsit megkedvelnek. Mégse úgy szakadjak bele a családodba, hogy helyből utálnak. - csalódottan hajtom le a fejem egy kicsit, mert nagyon is félek tőle, hogy egyáltalán szimpatikus leszek-e nekik vagy sem. Dean mesélt már róluk, és bár nem kannibálok, de azért mégis… épp eleget hallottuk már mástól (én legalábbis, az úgynevezett barátaimtól), hogy nem passzolunk össze. Mindezt a korkülönbségre alapozták, ami abszurdum. Azok csak számok, ezek meg mi vagyunk, aki csak lát minket együtt, egészen biztosan nem ez az első gondolata még akkor sem, ha látványos a dolog.
Elgondolkodok egy kicsit, ha hagyja magát akkor vissza bújok Deanhez, és békésen szuszogok egy-két percig. Elég nagy fába vágtuk a fejszénket, de talán sikerül megugrani ezt a kihívást is. Elvégre, az már kiderült, hogy ha problémába ütközünk, tudunk együttműködni. Ez is menni fog.
- Kész van a vacsora is, de én már egy kicsit fáradt vagyok. Azt hiszem, sok volt ez a nap egyszerre. - vallom be neki a dolgot, de nem akaródzik elengedni. - Nagy baj lenne, ha nem hosszasan falatozgatnánk, hanem csak simán megennénk? - pillantok rá fel megint csak Bambi szemekkel, és remélem támogatni fogja a javaslatomat. - A maradék energiámat szívesebben használnám arra, hogy készítsünk egy jó kis habfürdőt, vagy inkább bújjunk össze és nézzünk meg egy filmet.Igazából ez után a nap után semmi mást nem szeretnék csak hozzád bújni. - szeretnék megnyugodni, talán ebből ő is rájön majd. Túlságosan zaklatott állapotban hagytuk el a lakást még órákkal ezelőtt, és még nincs fél órája sem, hogy végre megnyugodhattunk mert Dean talált megoldást a bajunkra. Holnap minden más lesz, és ki tudja, talán úgy ébredünk majd, hogy a világot rózsaszínben látjuk, az előttünk álló szervezést és adminisztrációt pedig nem tehernek érezzük, hanem örömmel vetjük bele magunkat. Lehet, hogy most az egyszer tényleg segíteni fog más színben látni a dolgokat, ha alszunk rá egyet.

- Nos, tíz nap múlva… ha minden jól megy, akkor addigra elbírálják az új kérvényünket, megkapod a három hónapra szóló ideiglenes vízumodat, mi pedig nekiállhatunk kitalálni, meg megszervezni, hogy milyen legyen az esküvő. – gondolkozok hangosan. Igaz, elég szűk a határidő, de nekünk se egy több száz fős rendezvényt kell egyenesbe hozni ennyi idő alatt, szóval nem hiszem, hogy különösebb probléma lenne vele. Talán még az időpont és a gyűrű, ami az idő szűke miatt egy kicsit nehezebb lehet, de elég nagy ez a város, valahogyan majd megoldjuk!
- Nézd Eli, kezdetnek szerintem bőven elegendő, a többi meg majd kialakul idővel, majd összeszokunk, meg felnövünk a feladathoz. Másfelől meg, annyira talán nem kell túlaggódni, vagy túlmisztifikálni a dolgot, inkább fogd fel úgy, hogy ezentúl lesz kivel megosztani a mindennapi örömöket, meg nem egyedül kell megküzdened a felmerülő gondokkal. – eszem ágában sincs teljességgel megváltoztatni, vagy olyan plusz terheket róni a nyakába, amit nem bír el, extra, lehetetlen kívánságaim sincsenek, mert nem erről szól ez az egész.
- Csak nem fogsz, eddig sem okoztál. – felelem bíztatóan, mert igaz, néha vannak kisebb nézeteltéréseink, van, hogy másképp vélekedünk a dolgokról, de ez a természetes. Eddig legalábbis semmi olyasmit nem követett el, amiért tényleg igazán csalódtam volna benne, vagy megharagudtam volna érte.
- Végül is… - merengek el a Disney-s megjegyzésén – Igaz, se a szőke, se a herceg nem stimmel, és fehér ló helyett csak egy fehér plüss sárkány van, de részletkérdés. – ahogy az is, hogy a kis sárkány is az övé most már, nem az enyém. Ellenben, amikor látom, hogy kezd végre visszatérni a szokásos pozitív hozzáállása, én is sokkal nyugodtabb leszek. Jó lesz ez, eddig is jól alakult, ezután is így fog, még ha így elsőre kicsit félelmetesnek is tűnik!
Na jó, ami a pár perccel ezelőtti kijelentésemet illeti, miszerint úgy sem fog csalódást okozni, lehet, hogy kicsit korai volt, legalábbis ahogy felmerül a programváltozás terve, és kiderül, hogy mégsem jön a nagybátyja, annak ellenére, hogy a napokban többször is felmerült, tessék! Csak füllentett az egészről.
- Tudom… Mással egy év alatt nem történik annyi minden, mint velünk ebben a pár napban, vagy hétben. Nem, valóban nem mentség, de akkor legyen ez a tanulópénz, hogy a későbbiekben többet ne forduljon elő. – megértem, hogy nehéz időszak áll mögötte, még alig egy órával ezelőtt is totál kilátástalannak tűnt minden, valahol logikus, hogy legalább egy kisebb problémától meg akart szabadulni, ha már ennyi nagyobb nyomta a vállát. De tekintve, hogy már rajta vagyunk az ügyön, és remélhetőleg rövid időn belül egyenesbe jönnek a dolgok, jó lenne, ha a későbbiekben mellőzné az ilyen füllentéseket. Aprót bólintok, amikor biztosít róla, hogy nincs más, amiről tudnom kéne, akkor ezt meg is beszéltük!
- Dehogy probléma, miért lenne? – kérdezek vissza. Igaz, nem épp így beszéltük meg, de annyi minden változott pár óra leforgása alatt… igazából eddig is én voltam az, aki inkább még várt volna a bemutatással, akkor így ezen is túl leszünk. Egyébként meg ha ott is alszunk a szüleimnél, elférünk kényelmesen, abból kiindulva meg, hogy ennyi milyen „sokat” szokott enni, meg anyám hogy be tud lendülni a karácsonyi főzőcskézéssel, még az a veszély sem áll fenn, hogy valaki éhen maradna.
- Majd írok nekik egy üzenetet, vagy reggel felhívom őket, hogy kettőnkre számítsanak. – teszem hozzá, aztán a probléma meg is van oldva. Probléma? Szerintem így is oda meg vissza lesznek örömükben!
- Miért? Pedig milyen stílusos lenne, pár hónappal később küldeni nekik egy meghívót, hogy „A hétvégén megnősültem. Üdv, a fiatok”. – poénkodom el a dolgot, annak ellenére, hogy amúgy a valóságban közel se lennék ilyen bátor, hogy egy hasonlót be merjek játszani. Még csak az kéne! Te jó ég, bele sem merek gondolni, hogy meddig hallgathatnám utána anyámtól… Esélyesen így is fogom, hogy de minek egyből esküvő, de az legyen egy másik nap problémája.
- Ne butáskodj, nem hiszem, hogy egyből utálnának. Sőt… attól igazából nem annyira tartok, hogy ne jönnétek ki egymással. Maximum azt furcsállhatják, hogy miért kell ilyen hamar esküvő? – abban viszont nem vagyok egészen biztos, mennyire lenne jó ötlet részletesebben beavatni őket ebbe az egész vízum témába. Előbb-utóbb mondjuk úgy is kiderülne, az tény… Idővel majd megbékélnek, pláne, ha látják, hogy egyébként jól megvagyunk.
- Tényleg, a vacsora! Az teljesen ki is ment a fejemből. Ne haragudj, hogy nem mentem segíteni se… miért nem szóltál? – nézek bűnbánó tekintettel az asztalon heverő irathalom felé, ha előbb felbukkant volna, akkor én se hagytam volna mindent rá a konyhában, csak… finoman szólva is leragadtam a megoldás keresésénél.
- Dehogy, egyáltalán nem. Úgy tűnik, hogy a jövőben úgy is lesz bőven időnk lustálkodós, beszélgetős, falatozgatós vacsorákhoz, akár a fenyő mellett, akár csak úgy. – teszem hozzá, hisz a következő napokban ha akarnánk, akkor se nagyon tudnánk mit intézni, utána meg? Annyi mindent kell, hogy belegondolni is félek, lehet nem ártana listát írni, hogy biztosan ne maradjon majd ki semmi. De! Akkor meg mondhatjuk, hogy legalább közben is kell némi kikapcsolódás.
- Hát, azt nem ígérem, hogy ha filmet nézünk, nem alszok el rajta… Tényleg elég eseménydús volt ez a mai nap. – fárasztó, megterhelő, nem is annyira fizikai, mintsem mentális értelemben, szóval a legkevésbé sem vagyok meglepve, hogy kivételesen ő sem csattan ki az energiától – Én inkább a fürdőre szavaznék, aztán bújjunk ágyba, úgy is ránk fér a pihenés. A holnapi nap sem lesz kevésbé fárasztó, mint a mai. – na jó, talán valamivel kevésbé, de én már előre rettegek attól a kérdésáradattól, amit Elire fognak zúdítani az ősök – Mást nem, ha gondolod, az ügyvédedet tájékoztathatod a fejleményekről, ha lesz egy kis időd, aztán karácsony után be is adhatjuk az új kérelmet. – mondhatnám, hogy akár már holnap, de ismerve a hivatalnokokat, úgy se nyúlna hozzá a kutya se a következő pár napban. Akkor inkább várjunk mi is néhány napot vele, aztán hátha megúszunk egy kör hiánypótlást.
- Nos, most viszont akkor lássuk azt a híres-neves Beaulieu-fondüt! – terelem vissza a vacsorára a témát, majd már hessegetem is Elit a konyha felé, mert akármilyen fáradt is, nincs kifogás, enni azért kell! Meg ne menjen már pocsékba az ő fáradozása sem, holnap pedig megújult erővel vághatunk bele az előttünk álló ötletelésbe, szervezésbe…

Fülem hegyéig elvörösödök, mikor beavat a részletekbe, hogy tíz nap múlva már lehet egy vízumom, és szervezhetjük az esküvőt. Egyszerre izgalmas és félelmetes.
- Még sosem gondoltam rá, hogy milyen esküvőt szeretnék. Mármint, még kislányként sem álmodoztam ilyesmiről. - mosolygok rá halványan. A legtöbb tinilány mindenhová ruhákat rajzol, meg tervezi az ülésrendet, menüt, nászutat, pedig még csak két hete jár valakivel. Én ilyesmire még csak gondolni sem mertem mostanáig, így meglehetősen tanácstalan vagyok a témában. - Majd beavatsz, hogy például kínában vagy a franciáknál milyen hagyományok vannak? Hátha át tudunk venni abból is valamit. - kapok végül némi ihletet, de itt nagyjából meg is állt a gondolkodás. Azt sem tudom, hogy hol lehetne az esküvő, nem, hogy milyen legyen a dekoráció! Mondjuk van egy dátum, ami tetszene, így első blikkre, csak az hamarabb van mint három hónap, nem is kevéssel. Majd holnap megkérdezem tőle, hogy mit szólna egy szimmetrikus esküvői dátumhoz. Még az is lehet, hogy jó ötletnek tartaná.
- Végül is, ketten leszünk. Nagy baj nem lehet. - bólintok a szavaira már magam is egy egész kicsit megnyugodva. Mert azért meggyőzve nem vagyok arról, hogy minden tökéletes lesz, de talán nem is ez számít, hanem az, hogy együtt maradhatunk. Egyedül a papír miatt lett sürgős az esküvő, de egyébként minden haladhat szépen a saját medrében és majd kialakul. Lehet, hogy két hónap múlva már azt fogja mondani, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, mert idegesíti ez vagy az.
- Majd igyekezni fogok. - felelem elszántan. Lehet mondani, hogy nem ismerjük még egymást elég jól, meg túl fiatal vagyok, meg nem passzolunk össze, de azt nem mondhatja senki, hogy nem próbáltam meg, vagy nem tettem bele mindent.
- Nem is kell szőke herceg meg fehér ló, ha te meg Danny itt vagytok. - aranyos az a kis sárkány, szerintem ma vele (is) alszom. Bár ijesztő ez az egész, kezd visszatérni a hitem is, és máris megoldásokat keresek, nem a problémát.
Persze, hogy kiderül a kis füllentésem, bár nem szerettem volna. Azért találtam ki, hogy neki ne legyen kellemetlen, elvégre eddig egész szépen húzta-halasztotta a találkozást a szüleivel, gondolom azért, mert nem akart még bemutatni. Azt ugyan nem tudom miért, hogy a kettőnk dolgában nem volt elég biztos hozzá, vagy más oka volt, de tény, hogy nem akart még bemutatni a szüleinek. Miért kellett volna erőszakoskodnom? Inkább kitaláltam a nagybácsi látogatását, hogy ne érezze magát kellemetlenül amiért én egyedül leszek a hotelben.
- Igyekezni fogok. - csak ennyit ígérek meg, hiszen előfordulhat még, hogy valamit el kell titkolnom előle, vagy hazudni fogok. Nem ígérek totális őszinteséget, az amúgy is veszélyes, ha emberek közti kapcsolatokról van szó. Kegyes hazugságok, vagy egy-egy meglepetés miatti füllentés, talán még belefér.
- Hát, csak, hogy így váratlanul beállítok én is. - jövök zavarba, hiszen a szülei szempontjából meglehetősen váratlan vendég lennék. Vagy nem? - Inkább hívd fel őket, az mégis csak kedvesebb. - teszek egy javaslatot, mert így is lehet, hogy megfekszi a szülei gyomrát egy-két infó, minek hergelni őket? Hirtelen teljesen le is sápadok. Ez még viccnek is rossz! - Dean Calver! Tudom, hogy a családban te vagy a szívbajos, de igazán gondolhatnál anyukádra is. Ha egy ilyen üzenetet küldenél, több infarktusa lenne öt perc alatt mint neked eddigi életedben. - csóválom a fejem miközben felhívom rá a figyelmét, hogy tök fölöslegesen nem kéne mindenkit sokkolni.
- Az jó lenne, ha kedvelnének. - tördelem aggódva a kezeimet, és egy egészen apró mosoly is megjelenik a szám sarkában. Bele sem gondoltam eddig, hogy ha minden jól megy, nem csak egy társat kapok az életben, hanem egy családot is. Nekem is lehetne egy igazi családom. - Hát… talán elmondhatjuk majd nekik ezt is. Tudják, hogy már egy ideje együtt járunk, és mivel eddig fel sem merült ez az egész vízum kérdés…tudhatják már, hogy nem emiatt vagyok veled, nem ezért szeretnék veled lenni. Hátha megértenék a dolgot. - vetem fel, elvégre vannak még csodák, hátha a szülei is megértőek lennének velünk.
- Nem akartalak zavarni, gondoltam ha a munka megnyugtat, akkor békén hagylak. - mosolygok rá biztatóan. Semmiség volt összekészíteni a szendvicseket, igazából ennél sokkal bonyolultabb ételeket is főztem már.
- Valahogy nem tudom rólad elképzelni a lustálkodást. - kuncogok, miközben adok neki egy kis puszit. Általában korán reggel szokott kelni, én még nagyban húzom a lóbőrt mikor ő már az íróasztalnál ül. A rendmánia, meg a napi rutinja, a gyógyszerek időpontjai miatt mindennek megvan a maga helye és ideje, így azt hiszem, még nem volt szerencsém ő lustálkodni látni. Olvasgatni igen, meg tévét is néztünk már, de az, hogy csak üldögéljünk vagy feküdjünk és szó szerint semmit se csináljunk, olyat még nem láttam. Pedig szívesen megnézném!
- Akkor nem nézünk filmet, nem muszáj. - engedem el azonnal a filmezés kérdését. Semmi értelme úgy belekezdeni, hogy mind a ketten öt perc után már horpasztunk. - Rendben. - bólintok, de ahogy belegondolok ebbe a közös fürdőzés témába újra, már szinte bánom is, hogy felvetettem. Le kell vennem minden ruhámat előtte. És ha csúnyának tart majd? Nem gondolom, hogy szóvá tenné, de… mi van, ha mégis? Muszáj lesz leadnom pár kilót, különben még a végén meggondolja magát, elvégre ki akarna egy kis tehénkét elvenni?
Az órámra pillantok, aztán megrázom a fejem.
- Nem, már késő van. Írok neki egy sms-t, hogy találtál megoldást, és amint tud hívjon vissza. Rendes bácsi, szerintem már reggel visszahív, hogy mik a fejlemények. Valószínűleg egyéb papírmunkával is elhalmoz majd minket, nem csak ami a hivatalnak kell. "Miss Beaulieu, gondolkodtunk a dolgon, és élnénk néhány kiegészítő javaslattal"- utánzom a derék ügyvéd hanglejtését. Bár tudom, hogy nem haverkodni akar, hanem a munkáját végzi, de mégis kedvelem az ügyvédemet, és talán ő is engem. Tudom, hogy lehetőségeihez mérten mindig az érdekeimet nézi, és megpróbál megvédeni. Igen, egy zsák pénzembe kerülnek, az apámmal folytatott per során kapott “kártérítésből” majd’ egy millió lett a jutalékuk. Ennyi pénzért konkrétan az éjszaka közepén is felhívhatnám őket, és nekik azonnal ugrani kellene a számítógép elé, írni a papírokat.
- Ó, imádni fogod! - ugrándozok a konyha felé, ahogy terelget. Felveszem a sütő kesztyűket, és a szépen megterített asztalra teszem a sütőformát, benne a gusztusosan megpirult szendvicsekkel, olvadt sajttal. Bár nem vagyok valami nagyétkű, de ezt most még én is valóban megkívántam. Szépen leülök a helyemre, és jó nagy lelkesedéssel nyúlok egy kiálló kenyér csücsökért - Az a legjobb benne, ahogy nyúlik a sajt. - húzom kifelé szép lassan, majd ahogy a tányéromra tettem némi olvadt sajt kíséretében, nem tudom megállni, hogy ne adjak még egy puszit Deannek. - Boldog Karácsonyt neked is. Azt hiszem, nekem még sose volt ilyen jó! - nem is kaptam még ekkora ajándékot mint ő, az is tény!