Teljesen jogosan mondhatta volna bárki, hogy ha olyan kurva okos vagyok, hogy látom mennyire toxikus a világ amiben felnőttem és nem élvezem száz százalékig, akkor miért nem folyósítom minden ingóságom és tűnök el a halálba? A probléma pedig talán épp ott kezdődik, hogy bár nem száz százalékos a lelkesedésem a mai este, meg a jópofáskodás iránt, de mégis megvan egy laza hatvan százalékos élvezet az életemmel kapcsolatban, amit a töménytelen mennyiségű pénzünknek köszönhetek. Meg annak, hogy szerencsére születtek még olyan jó fej emberek a köreinkbe, akikkel szívesen lógok, például Felix - akivel egyébként a barátságunk következő szintje már csak a vérszerződés lehetne. Szóval ha összességében, távolról nézzük ezt a remek és piszok drága képet, akkor arra juthatunk, hogy az életben amúgy is lennének a jó pillanatok mellé kifejezetten szarok is és ha már választani lehet, inkább gazdagon legyek cinikus, mint szegényen szerencsétlen. Szívhatom a fogamat amennyire akarom, de legalább nem születtem nőnek és nem fogok arra a sorsra jutni, mint Mona, meg hamarosan Jesie is.
Ez a gondolat egészen őrült irányba indult el a fejemben, amikor megpillantottam Ah In-t. Részben mert bármit megtettem volna, hogy ő ne legyen a családunk tagja, ennek érdekében konkrétan el is határoztam, hogy leülök beszélgetni a húgommal és az idősebb jogán megtiltom neki hogy hozzámenjen a sráchoz, aki megpróbált kinyírni. Ez nem úgy működik, hogy kicsik voltunk és biztos csak játszottunk, ha nem lett volna túl rég a dolog ahhoz hogy pontosan minden részletre emlékezzel, én szíves örömest trappolnék be ma éjszaka a rendőrségre, hogy feljelentést tegyek. De mivel mindketten intelligens felnőtt fiatalemberek vagyunk, azt gondolom elég azzal megoldani, hogy verbálisan bántalmazzuk egymást.
A másik dolog ami megfordult a fejemben konkrétan az, hogy mit tennék, ha nőnek születtem volna és ugyanúgy Ah Inról lenne szó. Az nem kérdés, hogy annyira jól néznék ki nőnek is, hogy a srác meg akarjon fektetni, de még akkor is lenne annyi eszem, hogy én dobom, mielőtt az öregeink gyűrűt húznak az ujjunkra. Egy szó, mint száz, mindenhogyan megúsznám, hogy létrejöjjön bármilyen Yang-Jeong egyezség.
- Azt, hogy én vagyok a világ legjobb ügyfele - jelentem ki vigyorogva. Mona persze soha nem mondott ilyet, és talán jobb is, hogy szabadlevegőn vagyunk, mert így kicsi az esélye, hogy rám szakad az egész épület a sok hazugságtól. Krónikusan tartózkodom az igazmondástól, pontosabban attól, hogy úgy viselkedjek, mint akinek karót nyomtak a seggébe. Szerintem a szar helyzetünkön az sem segít, ha sírunk miatta másoknak. Nem hogy a saját családommal, a húgommal, vagy épp Dannal sem osztom meg őszintén a gondolataimat és ezt végképp nem Ah Innal fogom elkezdeni.
- A mi családunk soha nem volt az a megbocsátó fajta, és tekintve, hogy az életem elég fontos nekem, nem tudom miért kellene másképp viselkednem veled. - Azt a részét már megtartottam magamnak, hogy azzal kapcsolatban kérdezősködjek, hogy pontosan mit akar tőlem és miért nem fordult vissza, amikor meglátta, hogy kivel van dolga. - Hacsak nem úgy érzed, hogy tartozol nekem egy bocsánatkéréssel - kérdőn emeltem meg az egyik szemöldökömet, miközben Ah Inra szegeztem a pillantásomat. Ez utóbbi határozottan kihívás akart lenni a részemről, amiről nem hittem el száz százalékban, hogy bele fog menni. Elvégre mindketten a saját igazunkat állítottuk mindig is és a kettő nem igazán akart összeérni.
- Megnyugtat, hogy te sem vagy nálam okosabb ebben. - Szórakozott mosoly játszott az ajkaimon. Semmi komolyság nem volt a megjegyzésemben, valójában csak nem akartam, hogy olyanok legyünk, mint két búval baszott fiatal, akiket a szüleik olyan helyre rángattak, ahol nem osztogatnak ingyen nyalókát. Jobban belegondolva az utolsó ilyen hely a gyerekorvosi rendelő volt, ahol meg nem Ah Innal bandáztunk, hanem Felix-el, mert rendszeresen összenyaltuk egymást az oviban - képletesen - és egyszerre voltunk betegek. - Miért, mi változott, hogy már nem akarsz eltenni láb alól? - Nem hiszek benne, hogy a korábbi eset tényleg gyilkossági kísérlet lett volna, de azért kurvára rossz viccnek sem tudnám nevezni. Ha őszinte akarok lenni, nem is tudom hogyan kellene megfogalmaznom azt, ami Ah Innal a múltunkat jelenti.
- Gyengébbekkel nem foglalkozom. - Nem voltam benne teljesen biztos, hogy rendelkezik-e bármilyen színű övvel bármilyen komolyabb küzdősportból, de akármilyen gyerekes volt is, mégis jól esett jelen helyzetben lekicsinyelni a fizikai erejét. Hiába nem vagyok vak és látom magamtól is, hogy minimum egy súlycsoportba tartozunk. - Szerintem amúgy is én bírnám tovább a börtönben - jelentettem még ki egy vigyorral az arcomon, miközben megszívtam a cigit, amit az ő segítségével gyújtottam meg egyáltalán. Pillantásommal követtem a kifújt füst útját, miközben a gondolataimba merültem néhány másodperc erejéig. Annyira szürreális érzés volt Jeong Ah Innal együtt cigizni egy erkélyen, mintha épp álmodnék.
- Ezek szerint nem csak én döntöttem el előre, hogy mit gondolok pontosan erről a helyzetről. - Direkt próbáltam visszaidézni a korábbi szavait. Még a szemem sarkából is felé pillantottam, hogy észleljem, ő látja-e a párhuzamot. Ha a felismerés egy apró szikráját sem vélném felfedezni az arcán, azt hiszem komolyabban is ki kellene őt vizsgálni, mert akkor olyan memóriája lehet, mint egy aranyhalnak. Így nem is lenne csoda, hogy nem emlékszik a lépcsős esetre.
- Most el fogsz szomorodni és tele sírod éjszaka a kispárnádat, ha azt mondom, hogy nem utánad kérdezősködöm minden alkalommal? - Félmosoly játszott az ajkaimon. Ha fel is hozták, biztosan nem voltam jelen. - Elmondod, vagy menjek be és tegyem fel a kérdést mindenki előtt? - Valójában akkor is utána fogok járni a korosztályunk valamelyik pletykafészkénél, ha most fogja magát és elmesél mindent magától, mert minden történetnek két oldala van és egyik sem tekinthető a teljes igazságnak.
- Ja, ismerős... - Elgondolkodva pillantottam végig rajta. Nem feltétlenül vitatkozhattam vele, elvégre nemrég találtam ki, hogy ha nő lennék én is lefeküdnék vele, és ezen a ponton már részben nem akartam vele kötekedni. Épp elégszer sértettem meg eddig, hogy ha tényleg ki akar nyírni akkor megpróbáljon ledobni engem az erkélyről. Habár lehet, hogy nem vagyunk elég magasan hozzá, hogy rögtön belehaljak és akkor éveken át menne a dráma, amikor fél év kómából felkelve bejelentem, hogy ki volt a tettes...
- Kösz, jól. - A kezem, amellyel a korlátnak támaszkodtam még így is megfeszült, habár nem volt tudatos mozdulat. - Nem tudom te milyen világban élsz, de a legeslegkönnyebb dolog leinni magamat és megfeledkezni bizonyos dolgokról. - Nem voltam benne biztos, hogy mennyit tud apám viszonyáról, az új testvéremről, vagy arról, hogy a nagybátyám félig már át is vette a cég fölött az irányítást. Valójában tényleg nem vele akartam megbeszélni ezt az egészet, de abban igaza volt, hogy ő érti a legjobban. Felix tudta mi van, de neki más dolgai voltak, Finn nem ismerte ezt a világot eléggé és nem volt részese, mindenki más meg a saját érdekeit nézte csak. Dan még azt sem tudta, hogy valószínűleg mire annyi idős leszek mint ő, szükségem lesz egy új májra.
- Meg fogsz lepődni, de tényleg nincs szükségem a sajnálatodra. - Zavart, hogy ezt mondta és hogy annyira őszintének hangzott. Sokkal könnyebb volt utálni őt és meghúzni itt a vonalat, mint hogy azon kelljen filóznom, hogy pontosan mit akar tőlem és milyen módon akarja kihasználni azt hogy információkat szerez meg tőlem. Még akkor is, ha nem én leszek az, aki kiteregeti neki a Neoyang dolgait. Mert én csak bizonyos részletekkel vagyok tisztában.
- Ha olyan szarok a családjaink, minek vagyunk még itt? - Költői kérdésnek szántam, direkt nem is fordítottam oda a fejemet. Ettől függetlenül nem zárkóztam el tőle, hogy mégis megválaszolja. A kettőnk helyzete kísértetiesen hasonló volt, a gondolkodásunkat mégis merőben másnak éreztem.
- Meddig maradsz a városban? - Úgy éreztem ezt jó lehet tudni, csak hogy később fel tudjam használni. Mondjuk arra, hogy számoljam az alkalmakat, amikor újra lehetősége lesz lelökni engem a lépcsőn. Akármi történik is, nem fogom elfelejteni neki azt az esetet, beszélgetés - és közös cigizés - ide vagy oda.

Braylen & Ah In

Soha nem gondoltam magamra úgy, mint egy jó emberre, mert pontosan ismertem az álnok oldalam. Az emberek nagyrésze egy-egy szeletet kapott belőlem, de összességében csak egy meg nem értett srácnak gondoltak, akinek a maga módján helyén van a szíve. Általában ezeket a magasröptű következményeket akkor vonták le, amikor mondjuk gyerekekkel láttak együtt, vagy éppen egy random cicát etettem meg az utcán, esetleg a hozzám odaérkező, kíváncsi kiskutyák fejét simogattam meg. Talán tudtam bánni a gyerekekkel, sőt kifejezetten szerettem is őket, és kedveltem az állatokat is. Ennek viszont nem az volt az oka, hogy jó ember lennék, szimplán csak lenyűgözött és vonzott az a határtalan ártatlanság, amit minden alkalommal felfedeztem bennük, amikor körülvettek. Ilyenkor elhittem magamról, hogy én is lehetek hozzájuk hasonló, de huszonegy évesen, felnőttként már közel sem vagyok képes a változásokra.
Kiforrott személyiséggel rendelkezem, és minden alkalommal kikérem magamnak, ha valaki jogosan tart seggfejnek. Persze, talán jó magyarázat lehet erre az, hogy az epilepsziával járó tünetekkel nem könnyű megbirkózni, ahogyan a rohamok mindennapossá válása is idővel megölheti az ember lelkét. Azonban a nyers igazság mégiscsak ugyanaz, mint bárki más esetében. Semmi nem jogosít fel arra másokat, hogy rosszul bánjunk az embertársainkkal. Szeretetre, törődésre vágytam, ezeket pedig úgy akartam megkapni, hogy sosem öntöttem szavakba. Gyakorlatilag a környezetemtől vártam el, hogy kitalálják a gondolataimat, miközben vádaskodtam, vagdalóztam és olyan dolgokat mondtam, amiket egy kicsit később megbántam, aztán egy újabb adag önigazolással etettem be magam annak érdekében, hogy ne érezzem magam annyira fosul a kialakult helyzet miatt.
Talán ezért volt teljesen üres a szívem, amikor Braylent megpillantottam és hirtelen elöntött a bosszúvágy amiatt, amit velem tett. Látszólag én voltam az, aki őt bántotta, de a valóság ennél sokkal árnyaltabb volt, viszont senki nem hitt nekem annak idején. Szar dolog, amikor a kirakósból egy puzzledarab hiányzik, ami nálam van, és nem szólhatok róla senkinek, mert a saját szüleim zsarolnak és tartanak sakkban. Emiatt talán empátiát kellene éreznem iránta, mégis olyan mély gyűlölettel tudtunk egymásra gondolni, hogy végül magam sem tudom, hogy miért mentem oda hozzá. Ha már nekem fájt, akkor reméltem, hogy őt legalább ennyire idegesítette a helyzet és az arcom. Túl hasonló a helyzetünk, túl hasonlóak vagyunk mi ketten is, emiatt pedig képtelenek leszünk megférni egymás mellett és talán örök életünkben gyűlölni fogjuk a másikat. Az egészben az a tré, hogy Braylennek látszólag van erre oka, nekem pedig marad a nesze semmi fogd meg jól betegségem, amiről senkinek sem beszélhetek. Az a bizonyos dolog, ami miatt már élni sem szeretek, de maga a tény, hogy bármikor elvihet egy roham, annyira megijeszt, hogy már meghalni sincs kedvem, csak tengődöm, mint egy idióta. Valójában talán tényleg az is vagyok.
- Te már csak tudhatod – éreztem, ahogyan egy keserédes mosoly ül ki az arcomra – Mit mond a te ügyvéded?
Furcsán ugyanolyanok vagyunk mi ketten. Egyidősek, tehetségesek, szépek, okosak, bár én sokkal kevésbé flancolok az egyetemen, mint ő a hülye építészmérnöki szakjával. Valószínűleg több esze van, mint nekem, de én meg máshoz értek, emiatt pedig még mindig ugyanaz az idegesítő helyzet áll fenn, hogy egyikünk sem emelkedik a másik felé semmiben. Toxikus családi légkör – azért még egy olyan elzárkózó személy is hall dolgokat, mint amilyen én vagyok – ügyvéd testvérek… Itt már csak az a kérdés, hogy melyikünk élvez ezáltal nagyobb védelmet. Erre válaszolni baromi nehéz lett volna, mert én magam sem tudtam hova tenni a kapcsolatomat Dae Illel.
- Szerintem teljesen mindegy, hogy mit mondok neked, te már baromi rég eldöntötted, hogy mit gondolsz a helyzetről, szóval nem erőltetném a témát – úgy rántottam meg a vállam, mintha nem éppenséggel arról lenne szó, hogy annak idején lelöktem a lépcsőn, ő pedig megsérült. Nem állítom, hogy nekem áll feljebb a helyzet, de ettől függetlenül igaz volt az, amit mondtam.
- Egyébként, ha meg kinyírnálak, azzal nem sokat segítenék se a megítélésemen, se a mai alkalmon. Nekem körülbelül annyi kedvem van itt lenni, mint neked – nyilvánvalóan szerepet játszottunk, amitől nekem nemes egyszerűséggel felfordult a gyomrom. Soha nem éreztem magam idevalónak, összességében normális életre vágytam. Ha elcserélhetném a szüleimet és minden pénzünket olyan személyekre, akik legalább azt a lehetőséget megadták volna nekem, hogy kikezeljenek a betegségemből, akkor gondolkodás nélkül léptem volna ki ebből az életből. Ha ugyanezt a kérdést teszik fel tíz évvel ezelőtt, akkor semmiképp sem akartam volna elhagyni a bátyám. Mostanában nem tudom mit gondoljak magunkról. Szeretném őt jobban szeretni, ami néha nagyon jól megy, néha pedig pont úgy érzem magam, mintha elárult volna.
- És bevállalod, hogy a kurvám legyél? – ahelyett, hogy a kezébe nyomtam volna a gyújtót, lepattintottam a fém fedelét annak és már magát a lángot tartottam oda neki. Azért valamennyire szórakoztatott a helyzet – Ha nem vagy elég bátor hozzá, akkor el is veheted.
Nem ismertük egymást elég jól, de ha magához képest sokat nem változott, akkor valószínűleg utálni fogja azt, amit most művelek vele. Nyilvánvalóan patthelyzet volt, a kezemből pedig nem verheti ki a gyújtót, mert gondolom revansként nem gyújtaná rám az egész szállodát.
- Én képes vagyok elengedni a múltat – hazugság, mégis megrántottam a vállam – Tudom, hogy alapvetően baromi érdekesnek tartod magad, nyilvánvalóan sokak számára az is vagy, de nekem nem érsz annyit, hogy miattad rohadjak meg a rácsok mögött.
Talán fújtunk egymásra, és bajunk volt a másikkal, de komolyan ártani neki az már másik kérdés volt. Némi verekedés, egymás lelökése a lépcsőn azért, mert tinédzserek vagyunk, beleférne. Viszont ennek ellenére nem tudnék komolyabban elbánni vele. Valószínűleg nem is lenne egyszerű, mint egy óvatlan pillanatban meglökni őt, amire akkor sem emlékeztem, ha fejre állt volna körülöttem az egész világ.
- Nem hallottál róla? – ezen a ponton már képtelen voltam nem nevetni – Pedig elég nagyot szólt az, amit csináltam. Majdnem akkorát, mint amikor lelöktelek a lépcsőn, és ezzel kapcsolatban sem hisz nekem senki.
Azt már nem tettem hozzá, hogy az emberek fele ezen a helyen valószínűleg nem szimplán problémásnak, hanem bolondnak is tart, és azért állnak szóba velem, mert túl jó lehetőség az örökségem és attól akarnak megfosztani. Az, hogy ezzel tisztában vagyok, bizonyítja magát a tényt, hogy nem őrültem meg még teljesen, de a saját mentális állapotomat én sem vallom jónak.
- Az összes? – a kérdő hangsúly ellenére magabiztosan néztem rá – Általában amerre megyek, az összes lány le akar velem feküdni. Gondolom, ha valakinek, akkor neked ismerős lehet az érzés.
Kettőnk között annyi volt a különbség, hogy az esetek nagy részében nekem csak a szám járt, mert nagyon ritkán találkoztam olyan lánnyal, aki ki tudott hozni belőlem valamit, ami miatt végül csak úgy lefeküdtem vele. Sok esetben képtelen vagyok olyan emberekhez hozzáérni és közösködni velük, akikhez nem fűznek érzelmi szálak. Ez nem undor a részemről, szimplán csak szeretem meghúzni a határokat azért, hogy ne sérüljek meg a legvégén.
- Hogy bírod? – elég egyértelmű volt, hogy mire gondolok – Tudom, hogy nem velem akarod megbeszélni az egészet. De ha érdekel, akkor talán átérzem a helyzetet. Nem fogsz tudni azon kívül tenni semmit, hogy leiszod magad, vagy gondoskodsz arról, hogy ne gondolj az egészre.
Nem néztem rá, mikor ezeket a szavakat kimondtam. Vékony jégen jártam jelenleg, alapvetően pedig pontosan tudtam, hogy a családi kapcsolataim kiteregetése, főleg az ellenségnek nem okos dolog. Viszont én nem tudtam csak úgy bepiálni és elfelejteni a gondjaimat, emiatt pedig egyre nehezebb volt engedni a nyomásnak.
- Sajnálom. Őszintén – csak most vetettem rá egy pillantást aztán szívtam bele a cigimbe és ráztam meg a fejem – Akkor is, ha nincs szükséged rá. Az én családom sem normális, szóval ironikus, de meg tudom érteni az érzéseidet.

Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha apámba szorul egy kis lelkiismeret. Tisztában vagyok vele, hogy akkor én magam is egészen más ember lennék és talán néha lenne bennem egy fikarcnyi szégyenérzet a tetteimmel kapcsolatban. Takarózhatok azzal, hogy miatta vagyok olyan, amilyen - és hiszem, hogy nagy mértékben hozzájárul a családi hátterünk ahhoz, hogy milyen emberek leszünk -, de attól még nekem is el kell ismernem, hogy bizonyos dolgokat csak és kizárólag saját magamnak köszönhetek. Nevelhetnek engem akárhogy, ha aztán én magam hozom meg az életben fontos döntéseket, legyen szó magamról, vagy arról, hogy másokra milyen hatással vagyok.
Mindig is büszke voltam. A származásomra, a kinézetemre, ideig-óráig még arra is, hogy milyen teljesítményt nyújtok tanulás terén. Bizonyos dolgok azóta jelentősen átértékelődtek bennem, a büszkeségem azonban mit sem csorbult, sőt talán csak még inkább a saját fejem után mentem, amikor lehetőségem volt rá. Nevetséges belegondolni, hogy épp az olyan alkalmak alól nem tudom kihúzni magamat, mint a mai is, amikor annyi kapcsolatom és ismerősöm van. Repülőre is szállhatnék és ünnepelhetném a szabadságomat az ország másik felén, távol attól a hamis világtól, amit mindannyian fenntartunk, mert egyszer valaki elkezdte, most pedig nehezebb kilépni belőle, mint azt bárki is gondolná. Sőt, nem is igazán tehetjük meg. Oka van annak is, hogy én itt vagyok, még pedig a bankkártyámon lévő összeghez való hozzáférés.
Elismerem, hogy későn jöttem rá arra, mit kellene meglépnem annak érdekében, hogy még a saját családomtól se kelljen függenem. De ha mások képesek azzal nyugtatni magukat, hogy jobb később, mint soha, akkor én is hátradőlhetek és megveregethetem a saját vállamat, amiért megtaláltam a kiutat. Akkor majd nyugodt szívvel teszek arra, amit apám kér tőlem és itt hagyom ezt a hülye helyet, a saját kedvem szerint. Egyelőre azonban itt ragadtam ezen a szar helyen, szar társaságban. Az erkélyre érkező személy dobja csak fel valamelyest az egyébként laposodni kezdő hangulatomat. Ahelyett, hogy a Felixel váltott üzeneteimre koncentrálnám tehát a figyelmemet, inkább azzal foglalkozom, ami most számít.
- Mindenkinek azt mondaná az ügyvédje, hogy ezt híresztelje - jelentem ki könnyedén. Szeretném azt hinni, hogy csak viccből állítjuk egy történetről a létező legkülönbözőbb dolgokat, de újra meg újra rá kell jönnöm, hogy tudnak még az emberek meglepetést okozni nekem. Ah Innal sincs ez másképp, aki nem tűnik olyan agyatlannak, hogy megpróbálja előadni a tudatlant. - Legalább van valami sokkal izgalmasabb, amiről beszélgethetünk, mint a családi állapotunk és az, hogy melyikünknek hány lány kezét ajánlották fel odabent, nem gondolod? - A hangom semleges, a pillantásom pedig hamar elfordítom róla. Akkor sem volt kedvem a fejét nézni, amikor a családjaink meg akartak egyezni a történtek miatt, és most sincs.
- Igen. - Nem gondolkodtam túl sokat a válaszon, így nem is gondolom, hogy különösebben taktikázásnak tűnt volna egy szál cigit venni a felém nyújtott dobozból. Nem hoztam magammal és mégis vágytam egy szálra, ez az egész ilyen egyszerű volt. Más kérdés, hogy innentől kezdve arra is rászorultam, hogy a gyújtóját is megossza velem.
- Ezt nem nekem kellene magyaráznod, hanem később a rendőrségnek, amikor elkapnak miatta. - Szórakozott mosoly ült ki az arcomra, miközben magyaráztam neki. Egyáltalán nem hittem benne, hogy most bekattan és tényleg megpróbál lelökni az erkélyről, akármilyen érdekes lett volna akciófilmbe illően megmenekülni az egésztől. Viszont a bent zajló események rákényszerítettek bennünket arra, hogy ha nem is túl lelkesen egymás társaságával kapcsolatban, de mégis jól viselkedjünk. Egy cigi erejéig azt hiszem képesek leszünk meglenni egymás mellett mindenféle balhé nélkül. Viszont, ha már itt van...
- Ha nem befejezni jöttél, amit elkezdtél, akkor miért vagy a városban? - Egészen eddig nem pillantottam rá, most azonban a teljes figyelmemet neki szentelte, a fejem mellett a törzsem is valamelyest az ő irányába fordult és nem is akartam másfelé nézni, amíg nem válaszolt nekem.
- Van megoldás rá, hogy békén hagyjanak. - Amit természetesen nem terveztem csak olyan egyszerűen megosztani vele. Sőt, egyelőre azon is el kellett gondolkodnom, hogy meg akarom-e osztani vele a saját, jól bevált taktikámat. - Akarod tudni melyik lány feküdne le veled szívesen a jelenlévők közül? - Logikus. Ha nem akarjuk egymás társaságát élvezni, hát keressünk valaki olyat, akivel megtehetjük. Jelen helyzetben pedig történjen bármi, csak ne nekem kelljen Jeong Ah In-t szórakoztatnom.

Braylen & Ah In

Az, hogy sikerült kikerülnöm a szüleim bűvköréből és már lényegében nem ők felügyelték az életem, egyáltalán nem jelentette, hogy nem voltak kötelezettségeim. Ismertem őket, ezért lényegében én a magam részéről nagyon meglepődtem a tényen, hogy sikerült őket legalább az egyetemi jelentkezésemmel átvernem. Mindenesetre az, hogy lebuktam, csak éppen annyira nyugtatott meg, hogy most már nem éltem úgy, mint egy űzött vad, mert folyamatosan ellenőriztek engem. Általában a családi beszélgetéseink nem arról szóltak, hogy pontosan, hogy érzem magam, sokkal inkább csak próbálták bennem erősíteni, hogy mi az, amiről nem beszélhetek Dae Ilnek. Viszont nem viselkedhettek ők sem furán a testvérem előtt, így néhány lehetőségem volt arra, hogy kifejezzem feléjük az ellenszenvemet. Pont ezért is került rám pár új tetoválás, többek között a kézfejemre is, amiért a mai alkalommal muszáj volt kesztyűt viselnem. Sokan emlegették nekem azt, hogy a maffiatagok varratják ki magukat, én pedig őszintén hittem azt, hogy ténylegesen elkezdtem hasonlítani rájuk. Ezt az egészet nem bántam, mert nekem tetszettek, innentől kezdve mindenki más véleménye le volt szarva.
Ahogy észrevettem az itteni elit köröket, ők maguk is egészen kedveltek engem. Legalábbis biztosan jó fényt vet rám az, hogy már önálló vagyonnal rendelkezem – abszolút pletyka szinten terjedt el, de tényleg igaznak bizonyult – és a tanulmányaim után befektetéseket szeretnék csinálni. A szüleim is büszkék voltak erre, azt már nem említették, hogy miként tervezem mindezt megoldani… Csak a keretsztori volt a fontos. Ha rajtuk múlna, minden bizonnyal végig járhatnám az utat, amit saját magamnak kezdtem el kikövezni, viszont csakis kizárólag az ő szabályaik szerint. Én pedig végre szerettem volna a saját sarkamra állni, azaz megtenni dolgokat csak azért, mert én úgy döntöttem, hogy ezeket érdemes lenne meglépni.
Ennek ellenére érdemes volt tartani valamennyire az egyensúlyt, így elmentem azokra az eseményekre, amikre a szüleim is felhívták a figyelmem. Fontos volt ebben a helyzetben fegyelmezettnek maradni, mert attól eléggé féltem, hogy haza fognak majd zavarni. az ilyen eseményekre eljártam, néha szóba elegyedtem egy-egy alakkal, akikről később mesélhettem az apámnak, de eddig egyetlen alkalommal sem tartottam meg az ígéretemet azzal kapcsolatban, hogy a lányaikkal találkozom majd.
Viszont mindennek van határa, így én magam sem voltam képes egész este több anyám korú nőnek udvarolni, és lényegében hiába tettem meg ezt, valahogy hányinger és pánik fogott el az egész gondolatától. Ritkán voltam szerelmes, még ritkábban törtek rám olyan vágyak, hogy feltétlenül fejest ugorjak az életbe, és mindenképp meg akarjak dugni valakit. Lényegében eléggé utáltam az embereket ahhoz, hogy egy ilyen beszélgetés extra kényelmetlen legyen számomra, ami miatt csak szabadulni akartam ettől az egész helyzettől.
Gondolkoztam egy ideig azon, hogy talán meg kellene keresnem Dae Il-t, de pár kör keringés után nem találtam sehol. Éppen ezért sem akartam kísérteni a sorsot, inkább úgy éreztem, hogy jobb lenne szívni némi friss levegőt. Arra mondjuk nem számítottam, és egyáltalán nem is készültem arra, hogy egyáltalán lesz társaságom.
Jó ideje nem láttam már a középső Yang fiút. Mivel a családjaink között volt kapcsolat – konkrétan a nagybátyja a bátyám barátja volt – hallottam bizonyos dolgokat az életéről. Hiába volt nekünk múltunk, hiába gyűlöltük egymást azért, mert ismertük a saját oldalunkat egy dologgal kapcsolatban, egyszerűen képtelen lettem volna beleállni abba, ami náluk történt. Ez viszont se az én, se az ő elbaszottságán nem javított. Mind a ketten eléggé emlékeztünk arra a bizonyos esetre, ami miatt gyűlöltük egymást. Ugyanakkor azt hiszem, hogy senki sincs ebben a környezetben, aki nála vagy esetlegesen nálam jobb társaság lehet… És talán ez volt az, ami leginkább rondította a szituációt.
- Nem akarlak kinyírni, és akkor sem akartalak – a fejemet rázva dőltem neki a korlátnak, aztán kotorászni kezdtem a fekete bőrkötéses, fém doboz után a zsebemben – Bármennyire hihetetlen a történetem. És elég régen is történt már ahhoz, hogy esetlegesen megfeledkezzünk róla.
Az más kérdés volt, hogy egyikünk sem tűnik annak a típusnak, aki könnyen megbocsájtja másoknak azt, amit ellene követtek el. Én a magam részéről figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, amit a helyzetre tett, szimplán csak a számba raktam egy szállal a cigimből. Elég egyértelmű volt, hogy engem nem érdekel, hogy őt zavarja-e a füstölés, arrébb menni pedig nem szándékoztam, így az egyetlen megoldás az volt, ha őt is bevonom a buliba.
- Kérsz? – nem számítottam arra, hogy el fogja fogadni, de azért parasztság nem megosztani másokkal az ilyen dolgokat – Egyébként nem tudtam, hogy itt leszel, szóval nem foghatod rám, hogy a te kinyírásodat próbálom elkövetni. Főleg, hogy mellesleg ugyanabban a cipőben járunk.
Minden bizonnyal az olyan jóképű srácok, mint amilyenek mi vagyunk – mert Braylen esetében sem volt letagadható ez a tény, persze no homo – mindig kelendőek voltak az ilyen eseményeken. Az már teljesen más kérdés volt, hogy senki sem kérdezett meg egyikünket sem arról, hogy milyen szívesen vinnénk a bőrünket a vásárra, így némiképp talán gondolhatok úgy erre a helyzetre, hogy két rossz közöl a kevésbé kellemetlent választom. Utálom Braylent, de ha valaki, ő biztosan nem fog házassági ajánlatot tenni nekem, így jobb vele maradni, mint visszamenni a tömegbe.

Nem tudom mit vártam attól, hogy gyarapodott a családom egy újabb testvérrel, vagy hogy a nagybátyáim most már szintén New Yorkban székelnek. Legfőképp semmit. Nem számítottam semmiféle megváltásra, vagy feloldozásra, ami azokat a rohadtul unalmas eseményeket illeti, amelyekre ha eddig nem mondhattuk, hogy mindig kötelezően el voltam rángatva, akkor Dan és Jae érkezése óta már szabályosan engem akartak megtenni a szüleim az események sztárvendégének. Persze csak családi körben. Nem vagyok hülye, nagyon jól tudom, hogy mire ment a ki a játék, viszont ahogyan eddig sem szerettem pénzes öreg fasziknak parolázni és arról mesélni minden alkalommal, hogy mit tanulok az egyetemen, vagy történetesen mennyire nem érdekel az, hogy én magam is a Neoyang vezetőihez csatlakozzam, úgy most sem akartam változtatni azon a jó szokásomon, hogy egyszerűen ott hagyom az egészet, amikor már elegem van belőle.
Nagyon szívesen felszívódtam volna, elhagytam volna a helyszínt és úgy gondoltam volna rá, mint felesleges időtöltésre - ami sok általam végzett tevékenység kapcsán bekövetkezett már. Mindig van valami, amiben kipróbálom magam, aztán megunom és egyszerűen abbahagyom. Sok esetben az emberi kapcsolatokkal is ez a helyzet. Alig néhány ember volt képes kivételt képezni ez alól, akiket azóta is töretlenül a barátomnak tekintek, még ha vannak is olyan helyzetek, amikor pofátlanul használom ki ezt a státuszt.
Most is, amikor az erkélyen sunnyogva kerülöm a társaságot, meg a banyákat, akik semmi másra nem vágynak, csak hogy a kriptaszökevény férjük löttyedt segge után valaki olyannak a karját fogdossák, mint én, vagy a velem egykorú úriemberek, akik jelen vannak, lényegében Finnt fárasztottam. Sokkal szívesebben lettem volna egy olyan buliban, ahol az én társaságom, az én ismerőseim és olyan emberek vesznek részt, akik előtt nem számít, hogy milyen színű a bankkártyám, de még azt sem veszik túl komolyan, hogy éppen kihez hogyan szóltam. Hamis ez a világ és pont azért gyűlölöm annyira, mert eszemben sincs közéjük tartozni.
"Dolgom van. Békén hagynál?"
"Esélytelen."
"Rohadj meg."
"Ez nem valami kedves tőled. Mi dolgod egyáltalán?"
"Megnyerem a fogadásunk."
A fejemet csóválva lőttem tele a Finn és köztem zajló beszélgetést szuggesztív hangulatjelekkel, amikor azonban szimplán egy középső ujjat kaptam vissza válaszként, úgy ítéltem, hogy ideje tényleg békén hagyni őt. Felháborított a gondolat, hogy esetleg igaza lehet és tényleg esélye van megnyerni a fogadást, ami miatt történetesen én is eléggé próbálkoztam... Mély levegőt vettem és úgy kezdtem el tapogatni a zsebeimet, mintha valóban lenne esélye, hogy van nálam egy doboz cigi. Holott valahol nagyon is tisztában voltam vele, hogy ez olyasmi, amit nem a szüleim előtt fogok elkövetni, tehát valószínűleg nem is pakoltam bele a zakómba az emlegetett dobozt. Kár. Nem tekintem magamat ténylegesen dohányzó embernek és ha be is csúszik egy-két szál, akkor is nyolcvan százalékban nem egy szimpla szálról van szó. Jelen állapotomban már annak is örültem volna, ha csak egy szimpla szál van nálam.
Felesleges lenne megkeresnem Yenát, mert nem hiszem, hogy azok után, ahogy a kiakadására reagáltam lenne még egy jó éjszakánk egymással. Az öccse valószínűleg a férfi mosdóban bujkál, de nincs kedvem óvodásokat zaklatni. Felix pedig... Felix. Elmúltak már azok az idők, amikor megvolt az a kifejezetten jó kifogása az ilyen és ehhez hasonló események kihagyására, hogy Japánban tartózkodik. Jobban belegondolva pontosan olyan esemény a mai is, amin megjelenhetett volna. Azt pedig, hogy pontosan mivel húzta ki magát alóla és mivel múlatja az időt ahelyett, hogy egymást szórakoztatnánk, feltétlenül meg akarom tudni. Előveszem a korábban zsebre vágott telefonomat és gyors mozdulatokkal keresem ki Felix nevét a kontaktok között.
Felpillantok, amikor újabb ember érkezik az erkélyre és másodszor is vissza kell néznem az illetőre, hogy megbizonyosodjak arról, nem csalnak a szemeim. Az arckifejezésem nem árulkodik semmiről; sem az enyhe meglepetésről, amit afölött érzek, hogy történetesen tényleg Jeong Ah In léptei kopognak a padlón, sem pedig az ellenszenvről, amit egymás iránt érzünk. Na jó, talán az ellenszenv igenis ott van az arcomon.
- Rettentő romantikus. - Fanyar megjegyzésemet követően összeszorítom az állkapcsomat. Talán ez az egy jele annak, hogy ugyanazok az érzések kavarognak bennem, mint amilyenné a hangulat vált hirtelen az erkélyen. - Mi van, azért jöttél, hogy befejezd, amit korábban nem tudtál? - Egyik szemöldököm felszalad, a pillantásomat elemelem róla és a vállam fölött átpillantok a korláton. - Nem biztos, hogy meghalok, ha innen löksz le. - Viszonylag nyugodt hangon, talán még egy kicsit szórakozottan is jegyzem meg neki a dolgot. Érdekelt ugyan, hogy pontosan mit keres itt - nem itt az eseményen, sokkal inkább New Yorkban -, mert minden információ lehet kincs. Viszont eszemben sem volt ezt ilyen nyíltan megkérdezni tőle.

Braylen & Ah In

- Szerintem egy nyakkendő elférne még – jegyezte meg Dae Il, mire én csak elhúztam a számat. Soha életemben nem szerettem túlzottan a nyakkendőnket, azonban a jótékonysági esemény miatt, amit tartottak, hát lényegében tényleg illett volna szebben felöltöznöm. Én a magam részéről tartottam a dresszkódot, mivel feketében voltam. Azt nem szabták meg, hogy milyen nadrágot illene felvenni, én pedig elég divatosnak gondoltam a hétvégén csináltatott zakómat ahhoz, hogy tökéletesen nézzen ki egy fekete farmerral is.
- Nem tudom megkötni – tökéletes kifogásnak bizonyult a részemről, ami igaz is volt. Mindig a személyzetből valaki csinálta meg nekem otthon, és általában kedvesen meg is jegyezték nekem, hogy emlékeztetem őket a „kisfiukra”. Aki már harminc plusz éves és egy hivatalban dolgozik, ezért a mindennapi öltözékükhöz tartozik az öltöny meg a nyakkendő. Most már meg tudják kötni maguknak, de „az én koromban” szintén problémájuk volt a nyakkendőjükkel. Ezen én csak mosolyogtam, de nem igazán tudtam mit mondani rá soha.
- Majd én megkötöm neked, mit szólsz hozzá? Ez jól mutatna a zakóddal – ellenkezni akartam, de még mielőtt megtehettem volna, a bátyám már közelebb is lépett, hogy felhajthassa a galléromat és elintézze a nyakkendőtémát. Tudtam, hogy ha nem találom majd kényelmesnek, akkor nem fogja rám erőszakolni... Legalábbis nem tudtam elképzelni, hogy megtegye. Azt is elmondta már nekem a héten legalább négyszer, hogy ha unalmasnak találnám az eseményt, akkor nem kell mennem csak azért, mert anyáék úgy szeretnék. Biztosított róla, hogy nem fogják megtudni, de ő nem ismeri a szüleink ördögi oldalát... Mindent megtudnak, amit meg akarnak tudni.
- ... És akkor így kell átbújtatnod. Utána már csak meghúzod finoman és már meg is van – vagy ezredjére hallom a nyakkendőkötés technikáját, de most sem figyeltem oda eléggé ahhoz, hogy egyáltalán megjegyezzem. Csak nagy szemekkel meredtem a testvéremre, aki ettől elnevette magát.
- Milyen? – ahogy lassan a tükör felé fordultam, hogy szemügyre vehessem a művét, hát... Voltak a fejemben gondolatok, de egyáltalán nem pozitívak. Kivert a víz ettől a szado-mazo eszköztől, amit sokkal inkább el tudtam volna képzelni egyes szexuális játékok használata közben, mint bármilyen más szituációban. Biztos Dae Il is csak azért hordja, hogy pornósabbnak nézzen ki tőle, vagy olyan legyen, mint Hugh Hefner volt fiatal korában. Mondjuk talán ez már egy kicsit szélsőséges hasonlat. Tudom, hogy halott emberre jót illik mondani, vagy semmit, de bármilyen oldalról vesszük szemügyre Dae Ilt, a fiatal Hefner sem érhet a nyomába, ami a külsejét illeti.
- Mindjárt megfulladok – és tényleg érződött a hangomon, hogy kényelmesen pont nem érzem magam, aminek hatására a bátyám meglazította a nyakkendőt és el is távolította onnan azt. Tudtam, hogy ez fog történni.
Ahogyan azt is helyesen jósolta meg, hogy unatkozni fogok ezen a helyen. Engedelmesen köszöntöttem mindenkit és egy ideig könnyedén kerültem ki az alkoholos italokat. Sok pletyka keringett erről a bizonyos témáról, de a mai este egyelőre szerencsésnek bizonyult. És a bátyám félelme sem igazolódott be az öltözékemmel kapcsolatban, mert több dicséretet kaptam, mint rosszalló pillantást. Valami perverz milf nő meg is jegyezte, hogy azokat a lábakat, amikkel én rendelkezem még szép, hogy mutogatom, és csevegtünk egy sort arról, hogy a középiskolában kézilabdáztam, illetve fociztam is, most pedig az egyetem keretein belül igyekszem valami hozzám illő sportot találni.
Minél több emberrel beszélgettem és udvariaskodtam a teremben, annál inkább kezdett számomra unalmassá válni az egész hely. Éppen ezért is kértem elnézést az egyik édesanyától, - aki egyébként már kimondta egy mondaton belül négyszer a „házasság”, „szép”, és „lányom” szót – majd léptem le arra hivatkozva, hogy nem érzem magam jól a tömegre és szükségem lenne némi friss levegőre. Természetesen megígértem neki, hogy amint visszatérek a terembe, megkeresem és beszélni fogok vele. Ezt nem lesz nehéz betartani, mivel egyáltalán nem terveztem visszamenni.
Alig vártam, hogy a növényekkel körbepakol erkélyre lépjek, ahol kicsit hűvös volt a levegő. A zakóm sokkal inkább volt divatos, mint praktikus ebben a helyzetben, mivel nem igazán óvott meg a hidegtől. Nyilvánvaló volt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt az egész cécót brutális módon gyűlöli, hiszen azonnal megpillantottam egy srácot az üvegkorlátnak támaszkodni, az arcomra pedig akaratlanul is kiült egy a leggonoszabb mosolyaim közül. Kevés embert gyűlölök úgy igazán, sokkal inkább jellemző rám a közömbösség, viszont ez a srác határozottan közéjük tartozott... Mivel volt múltunk egymással.
- Hát újra találkozunk – a hangom kettészelte a csendes éjszakát annak ellenére is, hogy nyugodtan beszéltem. Viszont amint megjelentem az erkélyen, lényegében vágni lehetett közöttünk a feszültséget – Jó megint látni téged, Braylen.
Határozottan fellelhető volt a hangomban az irónia, de ha már mind a ketten egy ilyen unalmas, magamutogató szaron veszünk részt, akkor tehetnénk egy kicsit érdekesebbé ezt az egész estét.