V, mint valóság. Mert igyekszik mindig a jelen problémáira koncentrálni, és azokkal megbirkózni, már amennyire képes rá.
A, mint alaposság. Menthetetlenül maximalista, és igyekszik mindig minden körülmény mellett megfelelni az elvásároknak akkor is, ha ez néha nehéznek bizonyul.
L, mint levendula. Nem, itt nem kifejezetten a virág mivoltjára kell gondolni, sokkal inkább a halványlila színre, ami határozottan veri számára az összes többit, és lényegében a legkedvencebb árnyalatává avanzsálódott az évek során.
E, mint elmés. Mert nem egy buta lány, azonban ha a helyzet úgy kívánja, képes eljátszani a hülyét annak érdekében, hogy saját magát védhesse meg vele.
R, mint róka. Nem, ez nem a sunyi és ravasz magatartásra utal nála. Négy éves korában kapott egy mára már bőven oszladozó kis plüssfigurát az anyukájától, de ezt még mindig az ágyában szorongatja.
I, mint irónia. Szóval bármit mond, azt nem kell feltétlenül komolyan venni. Kifejezetten kedveli a szarkasztikus és sötét humort is, amit már-már ijesztően komoly fejjel tud reprezentálni a hallgatóközönségének. Többen ezért nem is kedvelik igazán őt.
E, mint elefánt. Ami a számára legkedvesebb állat és a bakancslistáján szerepel az a pont, hogy egyszer lemoshasson egyet közülük.

Egyéb tények, amiket csak szimplán nincs kedvem rendszerezni:

✿ Van egy heg a térdén, amit öt éves korában szerzett, amikor elesett görkorival.
✿ Soha nem volt még háziállata, holott rengeteget könyörgött érte a szüleinek egy időben.
✿ Alapból egyenes haja van, viszont hajmosás után idegesíti, ahogyan az arca körül lobognak a tincsei, ezért két copfba fonja vizesen őket. Lényegében ez eredményezi nála a loknikat.
✿ Az álma, hogy a későbbiek során Párizsba költözhessen, és egy saját kis boltocskát alapíthasson, ahol majd az általa tervezett ruhákat adhatja el.
✿ Középiskolásként iszonyatosan stréber volt, de végül ennek hatására kapott ösztöndíjat a Columbiára, és van lehetősége tanulni.
✿ Anyjától örökölte a szőke haját és a kék szemeit, aki svéd származású.
✿ Apja 19 éves kora óta alkoholfüggő.
✿ Soha nem beszél másoknak magáról, ellenben a legtöbb ember problémáját meghallgatja – már ha egyáltalán hajlandóak hozzá fordulni –
✿ Erős viszketést érez a tenyerében, hogy az építészmérnökök képét egyesével beverje.
✿ Ja, és amúgy néha agresszív.
✿ Dohányzik és káromkodik.
✿ Soha nem akar másokban jó benyomást kelteni, inkább csak önmagát adja
✿ Nehezen szeret barátokat, holott alapvetően ha valakit megkedvel, azzal igyekszik jól bánni.
✿ Hűséges és odaadó (is tud lenni).
✿ Flegmatikus.
✿ Napi három kávét meg szokott inni.
✿ Benne van az egyetemi röplabdacsapatban.

- Két feketét cukorral – állt meg előttem a srác, aki mondhatni minden nap igyekez boldogítani, ellenben borravalót soha nem hagy nekünk, mert ahhoz már túlságosan szemtelen és spúr. Pedig én magam egyetlen pillantással felmértem azt, hogy a ruhái zöme többe került, mint amennyit egy hónap alatt keresek meg itt.
- Szeretnél esetleg még valamit? – kérdeztem vissza, az arcomra fabrikált mosollyal, éppcsak hátrapillantva a vállam felett. Nem igazán kedveltem a srácot, ahogyan itt senkit sem, de mivel itt volt munka és tudtam besegíteni, választásom hát... nem igazán maradt.
- A telefonszámodat is hozzácsapod? – húzta gúnyos kis vigyorra az arcait, én pedig hálát adtam az égnek azért, hogy a kávét általában frissen szoktuk főzni. Így lényegében megspóroltam magamnak a bűntudatot amiért szívesen okoznék neki minimum harmadfokú égési sérüléseket a tenyérbemászó, és idegesítő fején. Mindenesetre mivel nem tudok mit kezdeni az alaptalan nyomulásával, csak a szemeimet forgatva vettem elő a két kistányért. Már szinte minden nap feltűnt a srác így pontosan tudtam, hogy melyik sarokban fogja elfogyasztani a kávéját a haverja társaságában. Mondanám őket kedves törzsvendégeknek, de lényegében köcsög kis fuckboy mind a kettő. Számomra pedig ez kifejezetten idegesítő, főleg Braylen részéről – igen, már be is mutatkozott nekem – aki annyira meg akarna kapni, de azért naponta más lányokkal jelenik meg az oldalán.
- Igen szófukar vagy ma, Valerie – pislogott rám, miközben az asztalra csapta a tenyerét és közelebb hajolt hozzám, hogy jobban láthassa az arcomat – Történt valami baj?
- Mindjárt fog, ha nem mászol ki az aurámból, Braylen! – sziszegtem a fogaim között a szavakat hátrahőkölve tőle. Komolyan, ha nem kéne annyira a pénz, akkor minden bizonnyal áthúznám ezt az elkényeztetett kisherceget a pult felett, de sajnos nincs más választásom jelen helyzetben, tűrni kell azt, amit művel... Nap mint nap. Csak tudnám, hogy miért jó ez neki egyáltalán... Én vagyok a csaj, akit csak teljesen hülyeségből szédíteni próbál, aztán a nagy haverjával nekiállnak röhögni rajtam, mi? Több oka nem lehet a dolognak, legalábbis én nem igazán látok abban rációt, hogy majd pont egy magamfajta fogja felkelteni az érdeklődését egy olyan srácnak, mint aki a pult másik oldalán áll. És itt nem arról van szó, hogy magamat degradálnám, őt pedig piedesztálra ememlném. Ha valahogy le kéne írni őt, akkor határozottan a nagyképű, magáról túl sokat gondoló, számító, másikat kegyetlenül kihasználó alakról van szó. Nekem pedig mindez nem szimpatikus, és egyszerűen csak nem akarok egy lenni Braylen listáján azok a csajok közül, akik „megvoltak”.
- Jól van Baba, nyugodj már meg! – lökte el magát az asztaltól, de természetesen az idegesítő vigyorát is megvillantva – Ne drámázz már ennyit, Rie! Amúgy lefőtt a kávé.
Én magam is éreztem, ahogyan a pofátlanságára villant egyet az amúgy is kifejezetten világoskék tekintetem, viszont nem volt más választásom, el kellett indulnom az italért. Ha ez a tökfej azt érzi, hogy győzött, akkor talán hajlandó lesz a vásárlással eltöltött idő során visszavenni. Az meg már csak tényleg a szerencsén múlik, hogy hányszor fogja ezt az orrom alá dörgölni. Ha ma nem akar nagyon szadista lenni, akkor szerintem megúszom hárommal.
- Parancsolj – nyújtottam át a pult felett a két kis csészét, majd intettem a melegszendvicsek felé is, amiket mindig vinni szokott.
- Nem most nem, Cicám – csóválta meg a fejét – A tegnapi éjszaka elég durvára sikeredett, szóval csak ennyi. Még látjuk egymást.
Az utolsó megjegyzésére már nem igazán reagáltam, csak leszámoltam a pénzt, amit időközben az asztalra csapott nekem, majd eltűntem a pult mögött és azon gondolkoztam, hogy mennyire elcsesztem. Be kellett volna építenem pár órát reggelre a keddi napokon.


- Menj be hozzá nyugodtan! – mosolygott rám a nővér, mire én is az ajkamba harapva bólintottam egy aprót. Nem voltam benne biztos, hogy eléggé fel vagyok készülve lelkileg a helyzetre, hiszen már egyre megterhelőbb volt számomra a dolog. Viszont neki szüksége volt rám, én pedig nem hagyhattam magára.
A szomszédaink nagyrésze kicsi korom óta rácsodálkoztak arra, hogy mennyire hasonlítok az édesanyámra. A hosszú, aranyló fürtök, a világítóan kék szemek, és a majdhogynem hófehér bőröm mind olyan tulajdonságok voltak, amiket tőle örököltem. Annak idején, amikor még minden rendben volt a családban, sokat viccelődtünk azon, hogy én egyedül az ő gyereke lehetek, mert az ajka ívét, az orrának vonalát, a kis kerek arcot... Mindent örököltem tőle. Ezért tisztában is vagyok valamennyire azzal, hogy nem vagyok egy csúnya lány, viszont anyu... Valahogy más volt. Olyan energiái voltak, olyan mosolya, ami képes volt mások napjait bearanyozni, ténylegesen egy angyalnak tűnt. Emlékszem a mosolyára, amikor kicsi koromban kis szászorszépeket tűzdelt a hosszú hajfonataimba. Emlékszem minden gyengéd pillantására, minden érintésére, a jóéjtpuszikra.
Most viszont ha rá kell néznem, hihetetlen fájdalom tölt el. Abból a nőből, aki régen volt, lényegében már semmi sem maradt. Mert anyámnál nagyjából három hónapja diagnosztizáltak rákot, ami már akkor áttétes volt, amikor észrevették. Innentől kezdve vált el a realitásérzékem a vágyaimtól. Mert bár az eszem tudta, hogy ez ennyi volt, hogy nem leszek képes megmenteni már őt, amiért a daganat a testében szétterjedt, ettől függetlenül megpróbáltam. Minden spórolt pénzemet a kemoba és különböző gyógymódokba öltem, de minden kevésnek bizonyul. Anya gyönyörű, világos tincseinek már nyoma sincs, és az egykor gyönyörű vonásai is torzulni kezdtek már. Sokszor képtelen volt kinyitni a szemét, ébren maradni. Az utóbbi pár napban már fel sem ismert engem.
- Szia – erőltettem végül egy mosolyt az arcomra, miközben odasétáltam az ágyhoz, és finoman megcirógattam a mutatóujjammal a kézfejét – Hogy érzed magad?
A szemei csukva voltak, aprót rezdültek a pillái. Ma különösen gyengének tűnt, ami eléggé meg is ijesztett, de ezt igyekeztem nem kimutatni. Ha esetleg mégis ki tudná nyitni a szemét, akkor azt szerettem volna, ha a mosolyomat látja, nem pedig, hogy mennyire megijeszt ez az egész helyzet.
- Tudja... – kezdett bele, mire beharaptam az ajkam – Érzem, hogy lassan vége lesz ennek. Napról napra csak rosszabbul vagyok. Engem már nem lehet megmenteni.
Lassan nyitotta ki a szemeit és nézett rám, de én már a pillantásából rájöttem arra, hogy nem ismert fel. A mai nem egy lesz a kedvesebb napok közül, amikor „csak” erősnek kell mutatnom magam előtte. Éreztem, ahogyan a szívem apró darabokra törik, de az arcom nem is rendült.
- Én magam meg rosszul érzem magam amiatt, hogy elmegyek – mondta nekem, és észrevettem a szemében csillogó könnyeket – Van egy kislányom, akit nem hagyhatok magára. Clarissának most lenne a legnagyobb szüksége rám.
Megremegett a szám széle, és lesütöttem a szemem. Nekem is bűntudatom lett attól, hogy anya még most is csak rám gondol és mennyire bánthatja az, amilyen helyzetbe keveredtünk. Én pedig ebben a pillanatban csak annyit kívántam, hogy legyen vége számára, hogy ne szenvedjen már többet és tudjon békében nyugodni az eddigi életünk után. Találja meg a boldogságát egy másik világban, ha itt nem tudta.
- A lányod erős, és ki fogja bírni. Ezt megígérhetem neked – pillantottam dacosan a szemébe pár másodipercnyi szünet után, mire végre sikerült összeszednem magam. Én magam már nem voltam benne biztos, hogy mindez tényleg így van, de... Anyáért legalább meg kell próbálnom küzdeni.
- Kérlek... Vigyázz az én Clarissámra. Ne hagyd, hogy megsérüljön – olyan erővel kapott a kezem után, hogy azon én magam is meglepődtem. Éreztem, hogy a szituáció egy kicsit kezd sok lenni, de belementem a játékba. Bólintottam neki a kérésére, amire lassan el is erjedt a szorítása a kezemen és megkönnyebbülten süppedt vissza az álmaiba. Én csak akkor mertem elengedni a könnyeimet, amikor már megbizonyosodtam arról, hogy tényleg alszik.