Nálam kevés egyszerűbb ember létezik; egy mondattal tudom jellemezni az egész lényemet: az égvilágon (majdnem) mindenkit utálok. Nem ugyanolyan mértékben, van egy egészségtelen szenvedéllyel lobogó férfigyűlöletem, gondolom az apakomplexus édes adaléka, ami jóval előítéletesebbé tesz, ha róluk van szó, de általában mindenkit megajándékozok az érzéssel. Talán csak azt a pár kitartó idiótát nem, akik a barátaimnak vallják magukat, gőzöm sincs miért. Nálam csak jobbat találnak; elég biztos vagyok benne, hogy mérgező vagyok mind rájuk, mind magamra.
Nincs semmim, ami kiemelne az átlagból. Csak egy vagyok az önbizalom hiányos, apakomplexusos picsák közül, akikből 66-ot a négyzeten találsz minden egyes klubban, és akik a nagy szájukkal próbálnak kompenzálni.
Nem vagyok kiemelkedően intelligens, kedves, vicces, és ha a "kemény külső érző szívet" is takar, az egyrészt remekül rejtegeti magát, másrészt a macskáknak tartogatom. Imádom a dögöket, nem hazudhatok.
Az egyetlen értékem az életrevalóságom és a makacs kitartásom, ha valamit TÉNYLEG elakarok érni, de az egy idő után magától is jön, ha az élet kibasz veled, te pedig azt feleled, hogy kapd be, nem, nem, nem, és bemutatsz neki. Nem mintha annyira élvezném ezt a kínlódó létezést, amit megfűszerez a "boldogság" illúziója, amiről mindenkinek más az elképzelése, honnan tudhatnánk hát, hogy mi az, vagy létezik-e, de erősen működik bennem a "csakazértsem" életérzés. Csak én cseszhetem el az életemet, és kösz, de nem kérek hozzá segítséget a sorstól. Megy az egyedül is.
Nincsenek elvárásaim, mert ha nem számítasz semmire, nem is csalódsz, és elvekben és morális iránytűben is hiányt szenvedek; többnyire csak teszem, amit a pillanat heve diktál. A mélyen vallásos anyám minden bizonnyal forogna a sírjában, ha látná, hogy mennyire nem hat meg semmi az életben, ugyanakkor ez legalább annyira az ő hibája, mint az enyém.
Különben is, ne törjön felettem pálcát valaki, aki a keresztény neveltetése ellenére 19 évesen lelép otthonról, hogy egy priuszos ex-börtöntöltelékkel kezdjen papás-mamást játszani.
Bármit mondhatnak rám, nem érdekel. Bárki mondhatja, az sem. Kivéve ő.
Nem mintha ettől félnem kéne; már halott.




Nem akarok túlozni, de elég szar családi helyzetbe születtem.
Az anyám ugyan egy felső középosztálybeli bevándorló család harmadik generációs tagja volt, abszolút élhette volna az amerikai álmot egy kis kényszeres vallással meghintve, tekintve, hogy a család olyan szentül hitt Istenben, mint hippik a fűben, de nem, mert nem ismerte fel, mennyire szerencsés is. Ahogy sok más, unatkozó, szigorúan nevelt fiatal lány, álmodozott a lázadásról, de tenni nem tett érte, egészen addig, amíg az apám képbe nem került. Halvány lila fingom sincs - csak hogy finom legyek, és oly nőies -, mit keresett egy majd 10 évvel idősebb ex-börtöntöltelék az NYU-n, és hogy találta meg pont az én anyámat, a legjobb tippem szerint épp anyagot árult, de valahogy összekeveredtek.
Olyannyira, hogy az egésznek az lett a vége, hogy jóanyám, velem a hasával lenyúlt annyi pénzt, értéket, és mozdítható elektronikát otthonról, amennyit csak tudott, és elszökött jóapámmal. Ha azt mondom, ez hülye húzás volt, szerintem az nem fejezi ki eléggé a gondolataimat. Nem tudom, mennyire volt az anyám bántalmazva a féreg által, őszintén fogalmam sincs, de ha testileg nem is, lelkileg biztosan kapott.
Nem hiszem, hogy ez volt az első piros zászló, de én a helyében igencsak rosszat kezdtem volna sejteni amögött, hogy nem veszi a nevére a lányát, pedig nem tette; mi több, két hónappal az érkezésem után elment otthonról, és sose láttuk viszont.
Szerintem jobban jártunk így, de anyám nem így gondolhatta, mert olyan depresszióba esett, hogy kisebb csoda, hogy túléltem azt a kisgyerekkoromat, amikor még nem tudtam magam megetetni. A nagyszülők hallani sem akartak rólunk, hiszen házasságon kívül szült, meg lopott is, bűnhődjön a kénköves pokolban, vagy valami hasonló rizsa.
Nyolc éves voltam, amikor arra értem haza az iskolából, hogy begyógyszerezte magát. Már nem tudták megmenteni.


A nagyszüleimből előjött az irgalmas szamaritánus, vagy rájöttek, hogy a büszkeségük miatt elvesztették a lányukat, nem tudom, nem is érdekel, de magukhoz vettek az árvaház helyett.
Sose volt túl erős kapcsolatom az anyámmal, azóta utáltam, amióta képes vagyok emlékezni, amiért megfoszt a gyerekkoromtól azzal, hogy a pénzkeresésen kívül rám hagy minden teendőt, amit egy felnőttnek kellene végeznie, de a halála engem is helyrerakott egy kicsit agyban. Rádöbbentett, hogy minden hibája ellenére is szerettem, és ma is szeretem, még ha el is ítélem a döntéseket, amiket hozott. Az apám hiányában (akinek a nevét sem tudom), a nagyszüleim lettek az elsőszámú ellenségek.
Ők voltak azok, akik magunkra hagytak minket. Ők voltak azok, akik segíthettek volna, de nem tették. Akik álszent módon hittek a megbocsátás erejében, és mégsem voltak képesek rá.
Gyűlöltem őket.
És az érzés valamilyen szinten kölcsönös lehetett - szerintem az apám hiányába ők is engem okoltak a történtekért. Ha tényleg így volt, még nagyobb pöcsök, mint amekkorának elsőre gondoltam őket.
Lehet, hogy nekem is meglehetett volna a magam amerikai álma, ha megbékélek velük, vagy legalább elviselem őket, és diplomát szerzek a pénzükből, határozottan az lett volna az okosabb döntés - és utána is az arcukba vághattam volna, hogy mit is gondolok róluk -, de nem ezt tettem, mert egy barom vagyok.
Ehelyett még a középiskola alatt pincérnősködni kezdtem, hogy pénzt, saját pénzt szerezzek, és az érettségim után elköltözzek. Meg is tettem. Fiatal voltam és hülye, azt hittem boldogulok.
Aztán pofán vert a valóság.


Botrányos kamasz voltam. Pia, drog, szex, minden volt, és a többség csak azért, hogy a nagyszüleimet bosszantsam. Egy ideig még rosszabb "felnőtt" voltam, mint tini, mert szabadnak éreztem magam, és azt hittem, enyém a világ, és ettől leszek boldog.
Aha, hogyne.
Brooklyn egyik szebb környékére költöztem, ami csakugyan nem volt a legokosabb döntésem, mert bőven meghaladta a költségvetésemet, én viszont úgy voltam vele, hogy hé, kit érdekel? Beolvastam a nagyszülőknek, eljöttem, nevet változtattam, van félretett pénzem, vannak emberek, akikkel belőhetem magam, a pincérmelós főnököm sose fog kirúgni, mindegy mit teszek, és mennyit kések, mert időről-időre lefeküdtem vele, minden okés lesz.
Mi baj történhetne?
A fogyó pénz és a piával és droggal sem múló konstans szarul érzés téríthetett valamennyire észhez, hogy ez így nem fog menni, de már voltaképpen késő volt. Anyagilag már sehogy nem jöttem volna jól ki a helyzetből.
Ekkortájt mosolygott rám valami elbaszott szerencse, mert felfigyeltek rám az ügynökségnél, ahol ma is vagyok. Teljesen jó hely, minden legális (egy részt leszámítva), te döntöd el mennyi fotómunkát és mennyi escortot vállalsz, és ha nem akarsz lefeküdni a kuncsaftokkal, csak olyanoknak adják ki az portfóliódat, akiknek tényleg a kíséret és a társaság a fő célja. Aztán persze, ha akarsz, ugyanúgy az ágyukba bújhatsz, és kurvának is kevésbé érzed magad tőle, mert nem fizetnek érte.
De én akkor éppen szarban voltam, gyorsan kellett megszednem magam, ha megakartam tartani a lakást a fejem fölött, meg kifizetni a tartozásaimat, és amúgy sem az erkölcseimről voltam híres, bevállaltam hát egy-két nagyobb pénzt hozó munkát. Viszlát pincérnő, helló prosti.
Sose akartam flancosan nevezett piroslámpás nőci lenni, és mégis megástam magamnak a gödröt, ami oda vezetett.
Utáltam magam érte, és ha erősebb vagyok, kitartóbb vagyok, biztosan találtam volna más megoldást. De már megtettem; ez van. Kénytelen vagyok együtt élni a tudattal, és elfogadni azt.
Persze, már nem szorulok rá, lett egy icipici nevem a fotómodellek körében, van annyi modellmunkám, hogy elég legyen időről-időre néhány gazdag vén fószerbe karolnom, és csakis karolnom, ha megszalad a kezem a pénzzel - de hála az égnek, ez is egyre ritkább.
Talán épp rendeződni látszik az életem; lett néhány barátom, pár macskám, biztos a megélhetésem, és a nikotinok kívül semmitől sem függők.
Mégsem érzem magam boldognak.
Miért nem?
Anyu, miért nem vagyok boldog?