Erős személyiség, nem könnyű megtörni őt, ahogyan az olajfestéket is csak hígítani lehet (például terpentinnel), az ő lelkét is. Csak először az aköré emelt falakat kell egy kicsit leolvasztani.
Mint a pasztellszínek, a belsője igazából lágyabb érzelmek kavalkádjával teli. Segítőkész, nagylelkű, kedves és még humoros is azokkal, akik közel állnak hozzá.
Továbbá a stresszhelyzetek nem okoznak neki gondot, az olyan helyzetekben is próbál a lehető legjobb formájában lenni.
Tűzzománc, magas olvadáspontú, nagy hőt igényel. Párhuzamba állítható vele, mert szenvedélyes szerető, noha a figyelméért, törődésért az illetőnek tenni is kell valamit.
Szereti és értékeli a művészeteket. Koncertek, színházi előadások, táncestek, mind kellemes szabadidős programok számára. De egy képzőművészet okoz neki igazán örömöt, ez pedig nem más, mint a festészet. Illusztrációk, tájképek, csendéletek, portrék, sőt még akt festmények is megtalálhatók a portfóliójában.
Mértékkel szokott inni, de kedvenc italai közé tartoznak a minőségibb borok és pezsgők. A kávét feketén, erősen issza. Ami pedig a kedvenc ételeit illeti, különböző sajt fajták és sajtból készült ételek mindig a menüjén vannak, ahogyan a legtöbb kanadai, francia ételkülönlegesség is.
Angol mellett a franciát is anyanyelvi szinten beszéli.

Rossz szokásai közé tartozik az alkalmankénti cigarettahasználat, pár szál elszívása félévenként, csak társaságban, melyről viszont próbál teljesen leszokni.
A pókerjátékokról is le kéne szoknia, még ha a vetkőzőspóker is a kedvence.
Mint már említve volt, kisebb falakat emelt maga mögé, amiket meg kell olvasztani azoknak, akik tudni is szeretnék milyen személyiség is ő igazából. Avagy csak le kell kaparniuk egy kis felesleges (festék) réteget róla, mint az itt-ott elejtett negatív hangvételű megjegyzések, gúnyos mosolyok.
Rossz szokások? Neki is megvannak a magáéi, melyek megfigyelhetők nála: káromkodás, ajakharapdálás; kötekedés; a kulcsai/pénztárcája/mobilja elhagyása random helyeken a lakásában vagy a munkahelyén; dolgok átrendezés ahelyett, hogy kitakarítana.

Hajlamos annyira belemerülni a munkájába, hogy emiatt gyakran túlórázik és túlhajszolja magát az egészségének rovására

Első látásra, az egyenes testtartásával, az elegáns, nőies járásával, csábító mosolyával úgy tűnhet, hogy tökéletes, mert az emberek, a nyilvánosság előtt igenis a tökéletesség látszatára törekedik. De az igazság az, hogy ő sem tökéletes, vannak hibái és titkai neki is.
[A következő adatok Valerie Lafontaine Wikipedia oldaláról származnak.]

Valerie Lafontaine (született 1989-ben) egy francia gyökerekkel rendelkező, kanadai származású, de jelenleg amerikában élő festő és képregény író, rajzoló. A munkái a kritikusok szerint: „Nagyítók, melyek az emberek gyengeségeire, titkos vágyaira fókuszálnak, felfedezve az egyediséget. Összehasonítva a férfit és nőt, kihangsúlyozva az intimitást, mindezt egy modern, kissé liberális és feminista vonásokkal megtoldva.”
2016 óta egy művészeti galériát működtet Brooklynban, mely saját alkotásai mellett más művészek alkotásait is kiállítja, árulja. A galéria ezen kívül otthont ad még kulturális rendezvényeknek és negyedévenként a látogatók workshopok keretében maguk is elkészíthetnek egy-egy festményt vagy kisebb szobort.

Élete
1989-ben született Montreálban. Édesapja kiváló rendőr volt, édesanyja pedig híres festő. A család 1999 tavaszán költözött New Yorkba, Amerikába.
Valerie anyjának köszönhetően még gyermekkorában megszerette a művészeteket. Eleinte balettiskolába járt, ám egy baleset következtében kénytelen volt otthagyni. Ezután, a középiskolás évei alatt a festészet iránt kezdett el érdeklődni. E téren tanulmányai aztán a New York University-n folytatta tovább, 2013-ban alapdiplomát, 2015-ben mesterdiplomát szerzett képzőművészetből. Alapképzési ideje alatt a festészet mellett a képregény készítésbe is betekintést szerzett. Tanulmányai alatt, mielőtt megszerezte a mesterdiplomáját egy évet külföldi szakmai gyakorlat keretében Párizsban töltött.
2015 decemberében anyja váratlanul meghalt, melynek következtében 2016 elején ténylegesen átvette anyja művészeti galériájának, az Arcadia Gallerynek az igazgatói székét és az épület azóta is az ő irányítása alatt működik.

Munkássága
Egyetemi évei alatt ő maga is képregény rajongóvá vált, 2014-ben publikálta első képregényét, mely főként a tinédzser korosztályt célozta meg. Több díjra is jelölték, de 2017-ben publikált második képregénye az, amivel már díjakat is.
Fő tevékenységének viszont a festészetet tartja, mely mellett a képregénykészítésre mint szabadidős tevékenységként gondol. Festményeit már tanulmányai alatt több műteremben kiállították, díjakban részesítették.

Magánélete
2017-ben felbontotta a házasságát, mely csupán csak két évig tartott. Magánéletéről nem igen beszél a média előtt. Jelenleg egyedül él Brooklynban.


[2019 tavasza, napjainkban.]
A mai napok egyike azoknak az alkalmaknak, mikor a galéria csordultig megtelik élettel, a soron következő kiállás ugyanis rengeteg személyt vonzott be az épületbe. A nagyteremben legalábbis egy kisebb tömeg gyűlt össze, akik csoportokban állva már is a falakon függő festményeken legeltetik a tekintetüket, társaiknak kifejezve a véleményüket, mérlegelve, hogy melyik alkotást lesz majd érdemes megvásárolniuk és otthonukban új helyet találni nekik.
Nem tudom őket hibáztatni. Én köztük járva legeltetem a tekintetemet őrajtuk. Vajon mi járhat a fejükben miközben a festményeket nézik? Miféle érzelmeket válthatnak ki bennük a vásznakon megjelenő jelentek, formák, színek kavalkádja?
Eltűnődök azon is, hogy a svédasztalnál álló idős pár figyelmét az étel- és italkínálat vonzza-e, vagy az asztal fölött kiáltott nagy, sajt fondüből készült, Mona Lisára emlékeztető hölgyet megörökítő műről folytatnak nagy diszkurzust…
Pillantásom tovasiklik róluk egy nőre, aki magányosan áll az egyik festmény előtt, kezében a köszöntőitalnak szánt pezsgővel. Kíváncsiságom arra ösztökél, hogy lassan odasétáljak hozzá és megszólítsam.
- Mit gondol? – kérdezem meg, ugyancsak a képre nézve.
A festményen a sötét színek uralkodnak, amit ki lehet venni belőle és ami igazán megvilágításban, hangsúlyban van rajta, az a vörös hajzuhataggal rendelkező női alak, ki éppen átadja magát a gyönyörnek miközben meztelen estét erős férfi kezek ölelik körbe.
A nő eltűnődik a kérdésen, testsúlyát egyik lábáról a másikra rakja. – Azt hiszem, hogy a festő többet akar mutatni testi vágynál. Mármint az arcáról könnyen leolvasható, hogy éppen mit élhet át, de ha az ember leveszi róla a tekintetét és inkább azt figyeli, hogyan öleli a férfi… Egyrészt birtokló, viszont az egyik kezük egymásba kulcsolták, ami arra utal, hogy nem csupán az ösztöneik vezérlik őket…
- Úgy értettem, hogy milyen érzelmeket vált ki önben? – pontosítok a kérdésemen, közbevágva a szavaiba.
- Ó… Ez esetben… Vágyat. Át akarom érezni, amit a nő érez. Akarom a gyönyört és a törődést, amit ő érez. A fekete háttér, sötét színek először kicsit nyomasztónak hatottak, de amikor megfigyeltem a nő és a férfi mimikáját egy kicsit megnyugtatott, hogy tudom, létezik ilyen is még, nem csak a… Durva változata az együttléteknek, ami mostanában trend a film-, és könyviparban – mondja el titkos, bűnös gondolatait, majd figyelmét a festményről végre rám szegezi és ekkor meglepettség suhan át az arcán. – Csak nem Valerie Lafontainehez van szerencsém?
- De igen – bólintok.
- Már hallottam a munkásságáról. Mikor megláttam ezt a festményt - mutat maga mögé – Tudtam, hogy csak az öné lehet. Egészen cseles, hogy festők nevei nem szerepelnek a festményeknél, csupán csak a sorszámuk.
- Mi a szórakozás abban, hogy ha elmondjuk, ki festette? – kérdezem meg, majd rövid magyarázattal szolgálok neki. - Igen, megveheti, pusztán mert az a személy festette, de az otthonában nem a festőt fogja felakasztani és nézni, hanem a festményt. Itt pedig minden festmény megérdemli, hogy új gazdára találjon.
Látom rajta, hogy még szívesen kérdezne tőlem ezt-azt, de ekkor a titkárnőm elsuhan mellettem, gyengéden megérintve a vállamat. – Ideje elkezdeni – jelenti ki, ellentmondást nem tűrve. Már elég ideig szemlélődtem én magam is, míg arra vártunk, hogy összegyűljen egy tömeg. Nyissuk meg hát hivatalosan is a kiállítással egybekötött árusítást.
A titkárnőm sebesen a színpadra lépked, egészen annak közepére állított mikrofonhoz, melyet rögtön meg is érint, jelezve a színpad oldalán lévő kisebb zenekarnak, hogy egy ideig abbahagyhatják a zenélést. A vendégek és a jelenlévő művészek mind a színpad felé fordítják a tekintetüket, egyesek közelebb is lépkednek.
Még egy utolsó pillanatom van arra, hogy a kék kosztümömet és a kontyba tűzött hajamat egy kicsit megigazítsam, mielőtt a titkárnőm int nekem, hogy lépjek oda a mikrofonhoz.
- Üdvözlök minden kedves vendéget és művészt! Valerie Lafontaine vagyok, a galéria igazgatója – szólítom meg kedvesen a tömeget. Kis hatásszünet, egy visszafogott mosolyt megengedek magamnak mielőtt folytatom a beszédemet. - Az Arcadia Galléria számára megtiszteltetés immár a sokadik alkalommal egy kiállítás keretében, a rendszeresen visszatérő művészeink mellett, felkarolnia kezdő művészeket, kik egyedi világszemlélete, miket műveikben igyekeztek megeleveníteni, kiemelik őket az átlagemberek közül. Megemlítendő, hogy most először néhány szobrot is megfigyelhetnek. Miközben a műveket nézik, maguk is észre vehetik, hogy az alkotások egy téma köré csoportosulnak: az élet. A művek az élet különböző szakaszait, pillanatait örökítik meg, kifejezve az érme mindkét oldalát. Minden darabot, amit itt találnak a teremben, lehetőségük van megvásárolni a kiállítás végeztével. Remélem, hogy minden műben meglelik az értéket. Most pedig engedjék meg, hogy beszédemet útravalóként egy Van Gogh idézettel zárjam: „Az élet olyan, mint a rajzolás: néha gyorsan és határozottan kell cselekednünk, a dolgokat erélyesen kézbe vennünk, és arról gondoskodnunk, hogy a nagy vonalak villámgyorsan előttünk álljanak. Semmiféle lagymatagságnak, kételkedésnek itt nincs helye, a kéz nem remeghet, a szem nem pisloghat ide-oda, hanem egyedül csak arra irányulhat a tekintet, ami előttünk van.” A kiállítást ezennel megnyitom. Köszönöm a figyelmüket!
A közönség lelkesen tapsolni kezd, minek hatására egy újabb apró mosolyt villantok és biccentek a tömeg felé. Aztán intek a zenekarnak, mire ők újra belekezdnek egy kellemes, lágyan megkomponált műbe, megadva a hangulatot az egész eseménynek. A színpadról lejőve elkezdem személyesen is köszönteni az ismerős vendégeket, művészeket. Csupán pár mondatot váltok mindenkivel, visszafogottan körbejárva a kötelező kérdéseket, bár ezt leginkább az egyes újságírókkal teszem, akik kíváncsiságát szintén felkeltette a kiállítás.
Délután maradék részét a műtermemben elvonultan, készülő festményemnek szentelem. Az estét viszont… Az este viszont már nem a makulátlan megjelenésről, kimért mosolyról, a tökéletes galériatulajdonosnőről szól, aki eltökélten viszi tovább az anyja örökségét. Ekkor már kicsit elengedhetem magam, kiengedhetem gőzt. Főként péntek este, hétvégenként elmehetek egy bárba, ihatok egy erős italt. Talán egy cigarettát is elszívhatok, miközben az anyanyelvi szintű francia tudásomat is megcsillogtatom az ott összegyűlt társaság előtt, biliárdjáték vagy póker közben, ami kedvencem. Ha szerencsém, valaki még meg is hív egy italra, flörtöl velem, majd megkérem, hogy álljon nekem modellt és ha igent mond, végül az ő otthonában ér véget a történet, én ugyanis soha nem viszek haza munkát. Ilyet se. Egyszer már megtettem és mi lett belőle? Két évig tartó házasságnak nevezett, mérgező kapcsolat. Nem kívánom újra. Élni akarok. Az élet pedig számomra a művészet, akarom és megragadom, hogy ha van rá lehetőségem, kerüljön elém bármilyen formában. Ez az én életstílusom.