Alexis Rose Kershaw világéletében egy pozitív, közvetlen lány volt. Talán ott van benne az, hogy a vérszerinti szüleit már végleg elveszítette, így soha többé nem akar senki mást elveszíteni. Mindig mosolygós, mondhatni egy igazi tündér, akit mindenki kedvel. Még az is, aki irigységből eljátsza, hogy nem, mert sosem lesz olyan jó ember, mint Alex.
Roppant könnyű a közelébe férkőzni, hiszen bárkivel képes kijönni. Nem ismeri a cserbenhagyás és az elzárkózás fogalmát, ami miatt csalódnia kellett már pár emberben, de ő akkor is mindig képes megbocsájtani. Jól tudja, hogy egyszer pont ez a túláradó kedvesség ás naivitás fogja a vesztét okozni, de ez egyáltalán nem érdekli.
Tanulmányait tekintve mindig is gyengén teljesített az iskolában. Sosem sikerült a fontosabb tantárgyakból hármasnál jobbat összeszednie, de ez sosem keserítette el igazán, az anyukáit már annál jobban, de persze neki erről fogalma sincsen. Mindig is nagy álmai voltak, először orvos akart lenni, hogy még több emberen segíthessen, de aztán ezt hamar feladta, mert rájött, hogy sosem kerülne be az orvosira. Utána elég sok szakmával szemezgetett és még annál is több dologban próbálta ki magát, mindet sikertelenül. Sosem talált még egy olyan dolgot sem, amiben igazán jó lenne, pedig már tényleg sok mindent megpróbált. Pár évvel ezelőttig ez nem zavarta, hiszen úgy volt vele, hogy egy napon majd úgyis rátalál valamire. Ez teljesen megváltozott. Egyetlen egy dolog van, ami a mai napig érdekli és az a színészkedés. Mélyen legbelül tudja, hogy ebben sem kiemelkedő, de igenis fejlődni akar és egyik castingról jár a másikra. Az elutasítások ellenére sem adja fel, olyan kitartás van ebben a lányban, mint talán senki másban ezen a földön. A Színművészeti egyetem sem jött össze neki, de nem csüggedt miatta sokáig, pár órával a rossz hír megkapása után elhatározta, hogy legközelebb is megpróbálkozik vele. Munkát is azért szerzett, hogy megtapasztalja, hogy milyen a való élet, mert folyamatosan tanulni szeretne. Nyitott a változásokra és mindenbe lelkesen kezd bele. Irigylésre méltó az egész lány ragyogó személyisége, hiszen még egy ilyen kedves, lelkes energiabombával biztosan nem találkozol még egyszer.

Jelen

Már hajnal öt is elmúlt a klub üres, kizárólag én vagyok itt bent, hiszen az alkalmazottak is mindnyájan hazaönzönlöttek rajtam és egy biztonsági őrön kívül. A főnök ezúttal engem bízott meg a zárással, ami nem kis felelősség. El kell számolnom a pénzzel, át kell néznem a helyet, hogy biztosan nem maradt-e itt valaki. Mikor legutoljára én zártam egy éppen a hányásában úszó srác fetrengett a férfi mosdó padlóján. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem, de végül összeszedtem magam és mentőt hívtam.
Míg a pultról súrolom le az odaömlött, s odaszáradt alkoholos italokat meg az Isten tudja még miket tisztán látom az ajtó előtt ácsorgó biztonsági őrt, aki a fáradtan dől a falnak és közben lassan szívja cigarettáját. Valószínűnek tartom, ha valaki be akarna ide jönni simán beengedné, hiszen az egész éjszakán át tartó munka eléggé leszívta és ezt több méterről, az üvegen keresztül is látom.
Már az utolsó szegletét sikálom a hatalmas pultnak, amikor hirtelen megáll a kezem és a síkon megjelenő tükörképemet kezdem bámulni. A sminkem elkenődött, hatalmas karikák ülnek a vérben lévő szemeim alatt. Mintha nem is én lennék, a hajam is kócos, ajkaim kiszáradva, mintha nem is ugyanaz a lány lennék, aki pár órával ezelőtt voltam.

23:14

- Lexi, nem látod, hogy a pult másik oldalán mennyien állnak sorba? Ne itt lábatlankodj már! – a dübörgő zenétől is meghallom a tapló munkatársam, Tao ideges hangját.
- Alex vagyok és látom, de itt kért tőlem egy lány. Nem mondhatom azt neki, hogy bocs, de nem szolgállak ki – kiáltok vissza, hogy biztosan meghallja a válaszom. Az órák óta szóló technótól már szétmegy a fejem. Rá sem merek pillantani az órámra, hogy mennyi az idő, mert még hosszú ideig itt leszek.
Kicsit félve pillantok a srácra, de nem néz rám. Lehet, hogy válaszol valamit, de arrébb állok és úgy keverem be a lánynak a gin tonicot. Duplán, ahogy kérte. Amint kész vagyok vele odalépek hozzá és leteszem elé, már a gépbe beütöttem és várom, hogy a kártyáját hozzáérintse a terminálhoz.

00:03

Ma este csak ketten vagyunk a pultban, mert szerda este van. Ilyenkor nem szokott ekkora tömeg lenni, de most mégis annyian tömörülnek a pulthoz, mint az oroszok. Nem tudom, hogy mi van az emberekkel. Ha tehetném én biztosan a puha ágyamban aludnám az igazak álmát, de arra majd csak napközben kerül sor.
Még véletlenül sem megyek Tao közelébe, mert ma este nincs kedvem a beszólásait hallgatni. Főleg úgy nem, hogy nem igazán szeretek, s tudok neki visszaszólni. Inkább csendben maradok az esetek többségében, hiszen vannak olyan emberek, akikkel hiába akarsz kedves lenni, nem fog sikerülni.
- Hölgyem legalább fél órája itt állok és már legalább tíz utánam érkezőt kiszolgált – hallok meg egy férfi hangot és azonnal abba az irányba kapom a fejem. Érzem, ahogy az arcom elvörösödik, mivel valóban már régen megpillantottam, de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy felvegyem a rendelését. Közelebb lépek hozzá és egyből felüt bennem a felismerés.
A huszas éveiben járhat, igazi arisztokrata lehet, mert majdnem minden este itt van és rengeteg pénzt itthagy. Ő az a férfi, aki mindig kéri, hogy én szolgáljam ki és nem szégyenlős minden egyes alkalommal rengeteg borravalóval megszánni. Nem tudhatja, hogy nem a pénz miatt dolgozom itt, hanem tapasztalatot akarok szerezni. Ez az első munkám és igazából nem vagyok megelégedve magammal. Talán idővel jobb lesz, gyorsabban fogom majd kiszolgálni a vendégeket és lehet, hogy kevesebb poharat török el.
- Ne haragudjon, jöjjön a szokásos? – kérdezem egy bocsánatkérő mosollyal az arcomon és már készülök a legdrágább whiskey-hez nyúlni, amikor látom, hogy szólásra készül.
- Nem, ma inkább valami koktélt innék. Mit ajánl, kedvesem? – nem beszél valami hangosan, így kénytelen vagyok ráhajolni a pultra, hogy meghalljam, amit mond. Tekintetünk szorosan összefonódik, amitől kicsit zavarba jövök, de egyszerűen képtelen vagyok elengedni gyönyörű, gesztenyebarna pillantását.
- Akkor megcsinálom Önnek a hely specialitását – rákacsintok és fájó szívvel ugyan, de visszahúzódom, hogy el tudjam készíteni a koktélt.
- Maga nem iszik velem valamit? – a férfi pár akadályt leküzdve áthajol a pulton és a fülembe mondja mindezt. Tekintetem az arca felé fordítom, ugyanúgy fürkész, mint rövid idővel ezelőtt. Szinte érzem, ahogy a szívverésem felgyorsul és csak abban reménykedem, hogy a főnök vagy Tao éppen nem bámul minket, mert nem akarok lecseszést kapni, hogy nem itt kell flörtölni.
- Sajnálom, de munkaidőben nem iszom – azt már nem teszem hozzá, hogy munkaidőn kívül sem sűrűn, mivel egyáltalán nem bírom az alkoholt.
- Ezt szomorúan hallom – sóhajt majd visszatér eredeti helyzetéhez. Nem szólít meg többször az este folyamán.

Jelen

Élénken él bennem, ahogy a férfi felmászik a pultra és a fülembe suttog. Még most is kiráz a hideg a leheletétől. Elég gyakran jár ide, de még ilyen sosem történt. Ugyan elég sokszor mosolygott rám indokolatlanul és még annál is többször szolgáltam ki, de ilyen intenzitást még sosem éreztem az irányából. Már csak az ilyen érdeklődők miatt is izgalmas itt dolgozni. Nem mondom, hogy nem lenne jobb most a Színművészetin vagy az NYU-n, de még egy rövid ideig ezzel is beérem. Talán jövőre már nem kell itt rostokolnom.
Miután szépen elpakolom a takarítószereket és átnézem az egész klubot egy nagy sóhaj keretein belül nyugtázom magamban, hogy minden rendben van és végre elindulhatok haza.
Ugyan már április van, de az időjárás még nem a legjobb, így magamra kapom a bőrdzsekimet, hogy még véletlenül se fázzak meg és elindulok ki a szórakozóhelyről.
- Ennyi volt mára? – kérdezi, Bob, a biztonsági őr, aki végig itt állt kint a hidegben tegnap este óta. Minden elismerésem neki, mivel én biztosan nem csinálnám ezt a helyében.
- Igen – mosolygok rá fáradtan és kissé meggyötörten.
- Egyébként az a fiú ott téged vár, azt mondta érted jött. Ismered vagy küldjem el? – mutat egy fekete BMW-re, ami pár méterre áll tőlünk. A férfi egyenesen minket bámul, ami egyszerre rémít meg és hoz lázba.
Ugyanaz a férfi, aki tegnap este megdobogtatta a szívem.
- Nem, hagyd csak – válaszolom és elindulok a kocsi felé. Amint odaérek mellé lehúzza az ablakot.
- Szállj be, elviszlek reggelizni, ha már nem akartál meginni velem semmit – közli velem ellenállást nem tűrő hangnemben, mire csak elnevetem magam és bepattanok mellé minden józan eszemet elveszítve. Nem is ismerem és mégis mindenféle kérdés nélkül egyezek bele.
- Alex vagyok – közlöm vele felé fordulva. Arcomon nincs ott a jól megszokott mosoly, ám a kedvesség ugyanúgy sugárzik a hangomból, mint mindig.
- Shane – válaszol egy féloldalas mosollyal az arcán és beindítja a kocsit. – El is rabolhatnálak.
- Tudom – nevetem el magam és hátradőlök az ülésen sodródva az árral.