Mikor megtudtam, hogy hamarosan kihallgatásra visznek, egész nap ez zsongott a gondolataimban, mint mikor egy kisgyerekkel közlik, hogy másnap vidámparkba mennek. Valahol azért elég bizarr az FBI épületét egy vidámparkhoz hasonlítani, de a filozófusok azt mondják, minden csupán nézőpont kérdése. Az én nézőpontom pedig a kinti világra áhítozik, amiből minden egyes alkalommal kapok egy kis morzsát, valahányszor betuszkolnak a rabszállítóba. A kezeim ugyan bilincsben, és szigorú kíséretem van, de friss levegőt szívok, és a kicsiny rácsos ablakon keresztül újra farkasszemet nézek New York-kal. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire örülni fogok a dugónak. De ami a leginkább vonz ezekben a kirándulásokban, hogy emberek között vagyok. Végre kikerülök a magányból, amitől néha úgy érzem, az elmém is képes megbomlani. Szép lassan. Napról napra. Egyre inkább csak árnyéka vagyok a régi önmagamnak. Ám ezúttal volt még valami, ami miatt alig vártam, hogy elérkezzen ez a pillanat. Naomi? Jól láttam? Tényleg ő lett volna? Vagy már képzelődök is… nem ez lenne az első eset egyébként, jártam már az őrület hajszálvékony mezsgyéjén, még amikor a supermaxben raboskodtam. Ott valóban nem sok hiányzott. De ennek már lassan három és fél vége. Az emlékeim mégsem halványodnak egy árnyalatnyit sem. Viszont ha Naomi tényleg itt van, akkor meg kell találnom. Rá számíthatok. Ezt biztosan tudom. És azt is láttam, hogy ő is felismert. A bökkenő csak az, hogy fogalmam sincs, mit keres az FBI-nál. Egyenruhát láttam rajta, szóval valamin dolgozik, már csak az a kérdés, hogy miattam jött volna? El akar juttatni hozzám valami üzenetet, vagy ne legyek ennyire egoista, és szimplán csak egy másik projekt miatt épült volna be? Egy percig sem kételkedtem benne, hogy ha valakinek, akkor neki sikerülni fog. Bámulatos hamisító a kislány. Már majdnem olyan jó, mint én, villan eszembe váratlanul ez a régi mondatfoszlány, és ezen nagyon halványan el is mosolyodom. Régebben mindig így mutattam be, csak hogy bosszantsam vele. Nem tudom, mit gondolhat rólam. Vajon tudja, hogy nem én voltam? Vagy ha négyszemközt találkoznánk, ez lenne az első kérdése? De bárhogy is, legalább megkérdezné, nem úgy, mint Ivory McLaine, de rá most jobb, ha nem is gondolok, mert csak eltereli a figyelmem. Ahogy megállunk, két fegyveres fazon nyitja is az ajtót, az ő dolguk itt véget ért, ezen a ponton szoktak átadni az FBI embereinek, aki vagy akik aztán a sok ellenőrző ponton és a hosszú folyosókon kanyarogva bekísérnek a belső kihallgató szobákhoz. Általában nem azok az ügynökök, akikkel majd beszélgetni fogok. Most már leszűrhetek ilyen statisztikákat, hiszen ez a sokadik alkalom, hogy itt vagyok, azt nem tudom, mi alapján dől el, hogy kire bízzák ezt a feladatot. A beszélgetési kísérleteimre azért nem annyira nyitottak. Most is egy vadonatúj arc ácsorog előttem, ám épp hogy elindulunk, a meglepetéstől meg is torpanok. A szívem nagyot dobban, mikor Naomi kanyarodik ki az épületből, és határozott lépteivel egyenesen felénk tart. Lopva a mellettem szintén megálló pasasra pillantok, leolvasom róla, hogy ő sem számított az érkezésére, de a napszemüvegét azért leveszi, kettőt lehet találni, hogy vajon mi okból. - Mit akar itt, Dalton? Parancsom van, hogy a foglyot a kilences kihallgatóba kísérjem - szólal meg végül, mikor Naomi már hallótávolságba ér.
“Olyan ő nekem, mint a szerencsecsillagom. Az egyetlen dolog, amit követnem kell.”
Az életem végre kezdett egyenesbe jönni. Még, ha ott is volt az állandó lelepleződés, valamint Shawn felbukkanásának veszélye, de boldog voltam. A munkám, bár még furcsa volt, a törvény ezen oldalán, de egyre jobban ment, és lassan kezdtek megbecsülni a kollegák. Egyik ügy követte a másikat, és sok esetben hasznosnak bizonyult a tudásom. Magánéleti szinten is lassan túlléptem a múlton, és nekiálltam randizgatni, viszont szigorúan csak civilekkel. Nem hiányzott egy kíváncsiskodó kollega sem, hogy turkáljon a magán életemben. Így maradtam a civil embereknél. Ahogyan említettem, volt pár jó randim, de egyik sem hozott nagyon lázba, de élveztem az életet, amennyire csak tudtam. Szóval tényleg minden rendben ment, de aztán egy hete, a világom újra darabkáira szakadt. Éppen egy ügyben kérték a segítségem a terrorelhárításnál, szóval az épület azon részlegébe tartottam. A kezemben a szokásos reggeli kávéval, és az iPaddal, amin titkosítva ott volt az összes adat az ügyről. Aztán felnéztem, mert egy ismerős hangot hallottam meg. Négy ügynök tartott felém, közbefogva Theot, én pedig azt hittem mentem elájulok. Mégis hogyan kerül ő ide? Mi történt vele? Teljesen kába lettem. Majdnem kimondtam a nevét, de aztán gyorsan magamban tartottam. Az ő arca is igencsak meglepett volt. Hát szép kis slamasztikában vagyok! Bár ő még nagyobban lehet, ha ebben a részlegben viszik kihallgatásra. Valami régi, ősi ösztönös erő azt súgta, ártatlan. Ismertem annyira, hogy tudjam, sosem ártana másnak ilyen szinten. Olyan régen nem láttam őt, és csak egy levelet hagytam neki, mondván új életet kezdek. Nem hiszem, hogy számított arra, hogy ennyire újat… - Ki a fegyenc? – kérdeztem az egyik ügynöktől, az meg úgy nézett rám, mintha három fejem nőtt volna. - Szigorúan bizalmas. – vágta rá, majd elsétáltak mellettem. Visszanéztem Theo irányába, és láttam, hogy ő is. Meg kell tudnom, hogy mi folyik itt!
~ Egy héttel később ~
Eléggé nagy sokk volt, mint kiderült, hogy mivel vádolják az egykori mentorom. Még mindig nem hittem el, így tervet eszeltem ki, hogy beszélni tudjak vele. Hetente egyszer az FBI ide szállítja, újabb kihallgatásra, szóval cselekedtem. Hamisítottam pár papírt arról, hogy engedélyem legyen nekem is átszállítani, esetleg kihallgatni. Szóval megtettem. A seggfej Richard, avagy rendes nevén Richard Mason vitte most kihallgatásra, én pedig diadalmas mosollyal elé toltam a hamisított papírt. Theo arca kérdő volt, és kicsit meglepett, én pedig igyekeztem nem azokba a szép kék szemeibe nézni, amitől elolvadtam. - Remek. – morgott Mason, majd átadta nekem. - Köszönöm Mason ügynök. – vigyorogtam rá korántsem kedves mosollyal. Hím soviniszta disznó ez a pasi. Nem egyszer tett rám, és pár kolléganőmre megjegyzést. - Boldogul vele? – nézett végig rajtam. - Nem, én csak egy esetlen kislány vagyok. – forgatom meg a szemeim, mire ő is így tesz, egy mély sóhaj keretén belül, aztán lelép, én pedig azonnal Theo felé fordulok. - Azt hiszem van miről beszélnünk, de egyelőre csak én kérdezek. – nézek szigorúan a férfire, akit mindig is szerettem. - Hogyan kerültél ekkora bajba? Mégis merre járt akkor a zseniális elméd? – akadtam ki, és közben karon fogtam őt, és elindultunk a kilences kihallgató felé. Nem egy hosszú séta, de elég arra, hogy kihallgassam én is. Fogalmam sem volt arról, hogyan fogom én ezt helyrehozni anélkül, hogy lebuknék, hiszen terrortámadással vádolják, ami a hazánk ellen elkövetett egyik legnagyobb bűn. Rendesen benne volt a közepében, az biztos, én pedig tudtam, hogy bajba keveredhetek, de szándékomban állt segíteni neki. Ahhoz kétség sem fért, hogy nem bűnös. Sok balhéban benne volt, de ilyenre sosem vetemedne.
Ahogy meglebegteti előttünk azt a papírt, a szemöldököm automatikusan feljebb mozdul pár milliméternyit. Nem az engedélyen lepődöm meg, abban halálosan biztos vagyok, hogy hamisítvány, eredeti semmiképp nem lehet, hanem ezen a sebességen. És hatékonyságon. Egyetlen hete találkozott a pillantásunk, és ő máris gondoskodott róla, hogy tudjunk beszélni, mégpedig az FBI orra előtt, az ügynökök pillantásától kísérve, a legnagyobb tűzvonalban, mégis teljesen legálisan. Egy névlegesen éppen általuk kiállított papír segítségével. Figyelnem kell, hogy még időben visszafogjak egy automatikusan formálódó mosolyt. Jó őt újra látni. Lenyűgözőbb, mint valaha. És ezt most nem csupán vizuálisan értem. Az FBI-hoz beépülni nem gyerekjáték, fogalmam sincs, hogy csinálta, de az biztos, hogy leesett az állam, amikor megláttam. Nem gondolom, hogy valaha is alábecsültem volna a képességeit, de erre én sem számítottam. Nem tudom, mi történt az elmúlt években, de mikor annakidején lelépett, azt hittem, többé már nem látom. Erre tessék. A semmiből bukkant fel, a lehető legnagyobb segítség formájában. Csupa rejtély ez a nő. A párbeszédüket hallgatva a stílusa azért még mindig a régi. Mikor az eredeti kísérőm eltűnik a színről, már bátrabban nézek a szemébe. Tudom, hogy a sétánk alatt végig úgy kell tennünk, mintha most látnánk egymást először, ami annyira nem is lesz könnyű feladat, de most ebben a fél percben, még mielőtt elindulnánk, még engedélyezek magamnak egy elismeréssel vegyes, üdvözlő félmosolyt. És hagyom, hogy a tekintetem elárulja, mennyire örülök, hogy látom. - Ahogy óhajtja, Dalton ügynök – mondom ki különös hangsúllyal az utolsó két szót, majd az induláshoz magamra öltöm a pókerarcot. A szemében szigorúságot látok, ami nem tudom, hogy pontosan minek szól, bár tippem az éppenséggel van egy pár. Az viszont biztos, hogy hamarosan ki fog derülni. Igaza van, elég sok megbeszélnivalónk lenne, de abban is, hogy az idő rendkívül szűkös. Egyelőre muszáj azokra az információkra koncentrálnunk, ami neki szükséges. - Rossz kérdés. Látom, nem vallatónak épültél be – vágom rá azonnal, viszonozva a halvány csipkelődést, ami mindig is jelen volt köztünk. – Ez egy nagyon hosszú történet. A feléig sem jutnék, mire bekísérsz abba a kihallgatóba. A válaszomat részben az is indokolja, hogy egészen konkrét kérdéseket akarok tőle hallani. Tudni akarom, hogy mit gondol. Bűnösnek hisz, de segíteni akar, vagy tudja, hogy ártatlan vagyok? Régen jól ismertük egymást, de Ivy példáján okulva nem vehetem biztosra az álláspontját. Elvégre a vád, ami ellenem szól, a lehető legsúlyosabb. Ráadásul, ha nem lett volna elég, hogy minden bizonyíték ellenem szól, még beismerő vallomást is tettem. Kicsit sem csodálkoznék rajta, ha ő is összezavarodott volna. Talán én is ezt tenném a helyében. A mi szakmánkban senkiben sem szabad megbízni, még a saját társadban sem ajánlatos. És lám, ő is lelépett annakidején. Engem pedig most terrorizmussal vádolnak. Nem a legeszményibb újratalálkozás. De a mi kapcsolatunk sosem volt zökkenőmentes. - Következő?
"Olyan ő nekem, mint a szerencsecsillagom. Az egyetlen dolog, amit követnem kell.”
Ahogyan kiejti a nevem, Dalton ügynök... nem is tudom, rossz érzésem van, mintha ezzel elárultam volna. Ő azt hiszi azért épültem be, hogy segítsek neki, ebben biztos vagyok, pedig csak önös érdekek vezéreltek. Egyszerűen már nem bírtam tovább, a barátaim halála, az életforma, a tetteim következménye, egyszerűen új életet kellett kezdenem, és csak abban reménykedtem, higy, ha Theo megtudja, meg fogja érteni. Ebben a tekintetben voltak kétségeim, sajnos. A másik, hogy itt van Ivy. Vegyesek az érzésem a nővel kapcsolatban, és mindig is azok voltak. Azonban amíg Theot boldoggá tette, félreálltam, bármennyire is szerettem őt. Most viszont más a helyzet, a nő itt van, és ő is FBI ügynök. Fogalmam sincs arról, hogy Theo vajon sejti, vagy sem. Ekkora csapást nem tudom, mennyire bírna el. Ivy, én... és az FBI. Kíváncsi vagyok, ő segít e neki, vagy egyáltalán mennyire van képben. Én viszont nem hagyom cserben Theot. Ezzel csak az a baj, hogy nem tudom, miképp tehetném legális úton. Bármennyire is gondolkodok, egy ilyen fajta ötlet sem jut eszembe. Egy hete tudom, hogy itt van, és máris törvényt szegtem érte. Vajon meddig lennék képes elmenni érte a továbbiakban? Az biztos, hogy semmit sem változott, hiszen még egy ilyen komoly ügyben is viccelődik. Én pedig aggódom érte. Tudom, mégis mit tehetne? Sírjon? Vagy talán sajnálkozzon? Ő nem olyan. Ismerem jól. Azt is tudom, hogy így leplezi a meglepettségét, és zavarát. Mégis ahogyan a szemeibe nézek, látom a fájdalmát. Megviseli az ittlét, amin nem is csodálkozok. - Ne viccelődj, Theo, ez komoly. – válaszolom komolyan, majd egy pillanatra megállok vele. Azonban, sejtem, hogy tényleg hosszú történet, és van mit mondania. Terrorizmus? Még mindig nem fér a fejembe. - Tudom, hogy ártatlan vagy. – nézek rá komolyan, és látom, hogy erre furcsa csillogás lesz a szemében. - De nem érem be ennyivel. El kell mesélned mindent, és komolyan kell venned engem is. Már nem az összetört Naomi áll előtted. – nézek mélyen a szemeibe. Istenem azok a szemek! Annyira dögös... Koncentrálj Naomi! Meg kell tudnod mindent arról, hogyan is került ide. Az akták tartalmát ismerem, de az ő szemszöge is érdekel. Az idő azonban az ellenségünk… - Fogok rá találni módot, hogy tudjunk beszélni, de túlzásba sem vihetem, mert gyanús lenne. – felelem komolyan, majd újra elindulok vele. Közben találkozok pár kollégával, akik gyanúsan néznek. Gondolom, mert nem mindennapi, hogy éppen ilyen zöldfülűvel legyen ilyen rab. Amikor végre elhaladnak mellettünk, és kikerülnek a láthatárból, ismét Theo felé fordulok. Annyira hiányzott! - Mi a terved a kijutást illetően? – kérdezem tőle halkan, mert, ahogyan említettem, kizárt, hogy éppen neki ne legyen terve. - Legális úton tervezed, vagy egyéb? – nézek rá komolyan. Már új életem van, és nem akarom megkockáztatni, de ha Theoról van szó, nem a józan eszem vezérel. Szóval nagy kérdés még mindig, hogy meddig lennék hajlandó elmenni érte?
Ez komoly. Egy pillanatra végiggyűrűzik bennem ez a mondat. A nyakamba varrtak egy terrortámadást, ami során számos ember meghalt, én pedig már több mint három éve raboskodom, olyasmiért, amit nem én követtem el. Lényegében engem is megfosztottak az életemtől, ugyanúgy, mint a robbantás áldozatait, csak az én halálom sokkal lassabb és kínzóbb etapokban megy majd végbe. Lesz rá bő negyven évem, hogy felzárkózzak. Szóval igen, összességében, azt hiszem, ki lehet jelenteni, hogy ez most egy komoly szituáció. - Hát, ebben nem tévedsz – jegyzek meg csupán ennyit, de nem nézek rá. Egyrészt annyira nem is akarok, jobb, ha nem látja a vonásaimat, a tekintetem talán túlságosan beszédes lenne, másrészt annyira nem is ajánlatos, hisz’ nem akarom lebuktatni. De talán pont ezért áll meg. - Mennünk kell tovább – mormolom figyelmeztetően, ezúttal mélyen a szemébe nézve, még mielőtt bárkinek is feltűnhetne, túlságosan sokan figyelnek, vagy figyelhetnek ahhoz, hogy ezt megengedhessük magunknak. Már így is sokat kockáztatunk. Ő épp úgy, ahogy én. A következő mondat hallatán viszont még az ütő is megáll bennem. Ha akarnék, sem tudnék megszólalni néhány pillanatig. A tagjaim furcsán elgyengülnek, levegőt vennem is nehéz, úgy érzem magam, mintha villám csapott volna belém. Milyen érdekes. Három és fél éve várom, hogy halljam valakitől ezt a mondatot. A véget nem érő vádak, gyűlölködés, megvetés, kételkedés és önvád mellett. Mindig is ott lapult a vágyakozás, hogy valaki majd hisz nekem. Nemcsak hogy hisz, anélkül bízik bennem, hogy előbb meg akarna bizonyosodni róla. Nem hittem volna, hogy ez még megtörténik. Ivy volt az egyetlen, akiben reménykedtem. De ez a pillanat sosem jött el. Erre Naomi…? Róla már szintén lemondtam egyszer. Az egy héttel ez előtti felbukkanása is teljes meglepetésként ért. Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt. De ha velem van, mégis merre járt eddig? Csak hallgatom a szavait, és látszólag úgy lépkedek mellette, mintha a kihallgatáson érvényben lévő jogaimról tartana kiselőadást, de belül teljesen mást élek át. Már nem az összetört Naomi áll előttem? Ekkor újra átpillantok rá, és hagyom, hogy pár pillanat erejéig ismét találkozzon a tekintetünk. Valóban nem. Akit látok, az egy erős, határozott nő, kettőnk közül ő az, aki abszolút előnyére változott, míg én csak zuhantam a lejtőn. Igaza van, nagyon ügyelnünk kell rá, hogy hol, hogyan és mennyit találkozunk, mielőtt gyanússá válhatna. És azt is jól meg kell válogatnunk, hogy ebben a kevés időben, miről beszélünk. Azonban bármennyire rövid is az időnk, egyvalami még szükséges, mielőtt bármit is elmondanék neki. - Honnan tudjam, hogy bízhatok benned? – Nem esik jól kimondanom a kérdést, hiszen épp az előbb hangzott el a szájából, amire évekig várakoztam. De az itt létem, és hogy ide kerültem, azt a kevés bizalmamat is eltűntette, ami még létezett bennem az embereket illetően. Sajnos nem zárhatom ki automatikusan, hogy ez is egy újabb csapda lenne. Ki tudja, miért épült be az FBI-hoz? Milyen ügyön dolgozik éppen? És kivel? Vajon tudott róla, hogy itt vagyok, vagy őt ugyanolyan váratlanul érte a találkozó, mint engem? Az arcán, mintha ezt láttam volna múlt héten. Nem várom tőle, hogy hosszasan fejtegesse, hiszen arra nincs időnk, de valami kell, akármi, egy szó, egy mondat, egy utalás, bármi, ami elég erős ahhoz, hogy elmondjam neki az igazat, azzal a verzióval szemben, amit az FBI-nak mondtam. Mert ha bármi is kiszivárog belőle, a tervemnek lőttek. Ha megtudják, hogy valójában évek óta blöffölök nekik, és én is ugyanúgy kapom valakitől az információkat a különféle bűnügyekkel kapcsolatban, mint ahogy ők tőlem, az utolsó reményem is elúszik a szabadulást illetően. Ezt semmi miatt nem kockáztathatom. Ezt neki is meg kell értenie. Vagyis, ha most még nem is érti, miután mindent elmeséltem neki, bizonyára meg fogja majd.
“i would rather walk with a friend in the dark than alone in the light”
Látni rajta, hogy mennyire megvisel ez a helyzet, amin nem is csodálkozom. Takarni akarja előttem a szép szemeinek fájdalmait, de hiába, én túl jól ismerem őt. Természetesen nem hozom fel neki ezt, felesleges lenne a jelen helyzetben. Azonban ő nem kímél, hiszen mikor megkérdezi, bízhat e bennem, erős fájdalmat kezdek el érezni. Csalódtam? Talán... mégis elhiszem, hogy nem könnyű a helyzete, és mióta itt van semmi jóra nem számíthatott. Nem beszélve arról, hogy én léptem le tőle annak idején. Legalább megbeszélhettem volna vele. Bár félő, akkor maradtam volna vele, és tovább néztem volna, ahogyan Ivy-val van. Azt pedig nem tudom meddig bírtam volna elviselni. Másfelől, lehet hogy lehet megakadályoztam volna ezt, ami most történt vele. Ivy miért nem tette? Vajon találkozott Ivy-val? Tudja, hogy itt dolgozik? Lehet ezért bizalmatlan velem is? Elárulva érzi magát? Ezt is meg tudnám érteni, de én más vagyok, ezt meg kell értenie végre. Elveszítettem a barátaim, menekülnöm kellett, és még ott volt ez a viszonzatlan szerelem is. Úgy éreztem megfulladok. Természetesen a kettő nem összehasonlítható, mégis mind közre játszott abban, hogy lelépjek. Emlékszem mennyire fájt annak idején, és most is szinte éreztem, hogy fojtogat az elvesztésük hiánya.De nem szabad most erre gondolnom, értük erősnek kell lennem, de Theo miatt is. Nem lesz könnyű. Túl sok az emlék, és a be nem gyógyult seb... Látni őket együtt, hallani ahogyan Theo róla beszél, miközben tudtam, sosem lesz esélyem nála. Szép pár voltak, igen, - legalábbis a képek alapján- de ez az én fájdalmamon nem segített. A becsületem irányukba mégis képes voltam megőrizni. Hogyan? Magam sem tudom, de sikerült. Most pedig itt vagyunk, és csak rám számíthat. Legalábbis így látom. Vagy Ivy is segít neki? Nem tudom, és egyre több kérdés merül fel, mint amennyi választ kaphatnék. Eléggé ledöbbentem, mikor ideérkezésemkor megláttam a lányt. Persze eszem ágában sem volt mutatkozni előtte, hiszen nem tudhattam, hogyan állna a dolgokhoz. - Miért bízhatsz bennem?– fordulok felé komolyan, és talán a kelleténél kicsit hevesebben, közben végig a szemeibe nézek. Biztos vagyok benne, hogy a „ gyilkol a tekintetével” szó illik most rám. Minden akarat erőmre szükségem van, hogy higgadt maradjak, és ne rendezzek jelentet. Tudom, nincs meg ehhez minden jogom, az említettek miatt, de bízhat bennem. De vajon én is benne? - Mert én vagyok az. Mindig is számíthattunk egymásra, és az életemmel jövök neked. Ideje viszonoznom. – válaszolom komolyan, majd karon fogom, és tovább vezetem a kihallgatók irányába. Csak remélni tudom, hogy senkinek sem tűnt fel semmi, a kettőnk beszélgetéséből. Nem tudom meddig kell elmennem ezért a férfiért megint, de tényleg jöttem neki egyel. Megmentette az életem, megszabadított Shawntól, még ha egy időre is, és igen, meg kell neki hálálnom. Már csak abban reménykedem, hogy nem törik újra össze a szívem, mert hiába tagadom önmagamnak is, még mindig érzek Theo iránt valamit.
Mikor újra megáll, és felém fordul, a tekintete szinte villámokat szór, és olyan vadul fúródik az enyémbe, hogy egyetlen másodperc után el is fordítom a fejem. Vissza előre. És semleges arccal várakozó állásba helyezkedem. Hogy ha esetleg figyelne minket valaki, azt szűrhesse le: azért ilyen mérges, mert valamivel kihúztam a gyufát. Mondjuk egy szexista megjegyzéssel, mint amit az előbb a kollégája is produkált. Ezt egészen könnyen el is hitetném, ha valami álló faszú keménylegény úgy vélné, itt a remek alkalom, hogy trubadúrlovagot játsszon, és a hölgy segítségére siessen. Elfordítom a fejem, de attól láttam a tekintetében, hogy rosszul érintette, amit mondtam. Nem akartam megbántani, de szükséges ez az óvatosság a részemről, nem is értem, miért veszi készpénznek, hogy automatikusan megbízom benne, miután hosszú évekig nem láttuk egymást. És az egész úgy indult, hogy ő lépett le szó nélkül. Sosem haragudtam érte, mert sejtettem, hogy megvolt rá az oka – vagyis mégiscsak bízom benne –, de ebbe a tervbe most egy hangyányi hiba sem csúszhat. Így is túlságosan kockázatos minden. A válasza viszont őszintének hangzik. Vagy csak nem tudok elvonatkoztatni az előbbi elgyengülésemtől, amikor kimondta, hogy ártatlannak tart, talán tudat alatt elérte vele, hogy hinni karjak neki. Mert tényleg hinni akarok. Szerencsére nem vár választ a szavaira, hanem miután végigmondja, már megyünk is tovább, én pedig várok még egy kicsit a reakcióval, de sokat nem lehet, mert azért olyan nagyon nincs messze az a kihallgató szoba, még ha ezernyi biztonsági szarságon is kell hozzá keresztülmenni. - Rendben – jelzem végül röviden, hogy készen állok őszintén beszélni vele. Bár teljesen biztos azért nem vagyok benne, hogy ez jó ötlet. A jelenlegi helyzetemben viszont nem nagyon válogathatok. A felbukkanása valóban nagy segítség lehet, olyasmi, amivel egyáltalán sem számoltam. – Milyen módot?– Tud találni a beszélgetésre. Ugyan azt mondta, most csak ő kérdezhet, de a szabályok betartása sosem volt az erősségem. - Legális út nem létezik – ingatom meg a fejem, alig láthatóan. Mintha nem tudná. Soha semmihez. Ezt az egyet már jól megtanultam. Ha valami igazán fontos lenne, a törvény és a bürokrácia nem a te oldaladon áll. - Életfogytiglant kaptam – nyomatékosítom, hogy emlékeztessem, bár fogalmam sincs, mennyit tud az ügyemről. Ami amúgy nem igaz, mert vádalkut kötöttem, de nem azért, hogy hamarabb kijussak, hanem hogy a segítségükre legyek, és ezáltal – tudtukon kívül – ők is az enyémre. A mi a tervem részt nagyvonalúan kihagyom, nincs idő rá, hogy elmagyarázzam, így is csak ilyen tőmondatokban beszélhetek, a legfontosabb infóval viszont ellátom, amíg még van rá lehetőség. - De az egyikük megvan. – És ez olyan nyom, amire éveket vártam. Ahogy kimondom, meg is keményedik a tekintetem, a hangom pedig szinte megremeg. Részben az elfojtott indulattól, és ez hallható is rajta, de a felcsillanó reménytől ugyanúgy, hogy végre talán beindulnak az események.
“i would rather walk with a friend in the dark than alone in the light”
Amikor azt mondja legális út nem létezik, hirtelen úgy érzem a világ forogni kezd velem. Kell lennie! Nem azért küzdöttem ennyit, hogy visszatérjek a bűnözéshez. Mégis itt van Theo, akinek annyi mindent köszönhetek… mondhatni az életem, és úgy érzem lassan megfulladok. Segíteni akarok neki, de ha nincs legális út, vajon hogyan? Képes lennék érte feláldozni mindenem? Amikor a szemébe nézek egy pillanatra úgy érzem igen, de a lelkiismeretem azonnal megszólal. Aztán újabb sokk, hogy életfogytiglanit kapott. Hirtelen forogni kezd velem a szoba, de van annyi erőm, hogy picit belé kapaszkodva megtámasszam magam. Nagyot nyelek, ahogyan szorosan kapaszkodom a karjába, és lassan tudatosul bennem, mennyire más így érinteni őt. Egy pillanatra elveszek meseszép kék szemeiben, és eszembe jutnak azok a régi szép idők együtt. Sosem állt módomban közelebb kerülni hozzá, és ennyi év után, ilyen helyzetbe kerülünk. Mindig is volt bennem egy halvány reménysugár, ami azt mondta… „Talán egy nap visszatalálsz hozzá”, most pedig, hogy itt vagyunk, minden elromlott. Arra viszont ismét elterelőnek a gondolataim mostani fájdalmas medrükből, hogy van valaki, egy nyom… egy gyanúsított. - Ha mondasz egy nevet, kinyomozom. Segítek neked, Theo. Ennyivel tartozom, sőt… - felelem suttogva komolyan, miközben ismét elindulunk az úton. Csak remélni tudom, hogy majd lesz módom kimagyarázni a botlásom a feletteseimnek. Majd arra fogom, hogy sokat dolgoztam, nem ettem, ezért szédülgetek itt az USA állítólagos közellenségével, akinek szinte belestem a karjaiba. - Nem hiszek a véletlenekben, te is tudod, de ez most, hogy találkoztunk nem véletlen. – válaszolok komolyan, miközben egyre inkább közeledünk a kihallgató felé. Nem akarom, hogy véget érjen ez a beszélgetés. Furcsa, hogy itt mindig szaladni szoktam, azzal a céllal, hogy mihamarább a folyosó végére érhessek egy ügy miatt, mert a feletteseim nyúznak az aktával, most mégis az van, hogy azt kívánom, bárcsak végtelen lenne. hiába menekültem el Theo és az érzéseim elől, újra felszínre fognak törni, érzem, tudom. Elég volt ez a pár perc vele, úgy érzem, leugranék érte egy hídról, ha arra kérne. Másfelől már nem ugyan az az ember vagyok, mint régen, fontos nekem az új életem… Naomi nincs többé… helyébe a magabiztos nyomozó,Valerie lépett. mégis hogyan fordíthatnék ennek hátat? - Holnap ismét meglátogatlak az infók miatt, addig kitalálom hogyan. – válaszolom komolyan. – Addig is, egy nevet kérek. – felelem. Jobb lesz ,ha megbízik bennem, mert nem igen hiszem, hogy rajtam kívül van más, aki segíthetne neki. Nevezzük női megérzésnek.
Ahogy válaszolni kezdek a kérdéseire, és közlöm vele a tényeket, érzem, hogy gyengül a fogása a karomon. Eddig sem volt erős, hiszen csak formalitás, a bilincsek tartanak, és ha innen próbálnék meg megszökni, bizonyára négy lépés után szabotálnák is az esztelen akciómat. Voltak már bravúros húzásaim, de éppen az FBI épületéből meglógni, még nekem is nagy falat lenne. Lehetetlen vállalkozás, és túlságosan sok értelme sem lenne. Viszont ahogy haladunk, egyre inkább úgy érzem: én vezetem őt, és nem fordítva. Nem tudom, mit érezhet, mennyit tudhat, vagy mi játszódhat le benne. És meg sem tudhatom egyelőre, habár kíváncsi vagyok, az utóbbi néhány évben hozzászoktam a várakozáshoz. Csak ezekből az apró jelekből tudok tájékozódni. De bármennyire is el akarok határolódni tőle, az érintése mást jelent, mint az eddigiek. Rég éreztem, hogy valaki úgy ér hozzám, hogy az valódi kontaktust jelent, és nem úgy, mintha valami undorító tárgyat taszigálna A bőröm halványan bizseregni kezd az ujjai alatt. Amíg nem történt meg, nem is tudtam, hogy ennyire elszoktam tőle. - Épp ez az. A név hiányzik – mormolom szinte hangtalanul, és a lehető legkevésbé artikulálva. Fogalmam sincs, ki a fickó, én is csak sötétben tapogatok. – Az FBI Joseph Peterson néven ismeri, de ez csak álnév, az aktáját most fogom elolvasni. – Már amit megkapok belőle, hogy fel tudjam térképezni az akciójukat. - Ha segíteni akarsz, tudd meg, hogy mi az, amit kihagytak belőle. – Mert biztos vagyok benne, hogy nem adnak oda mindent. Blacksmith nem bízik bennem, Ivy pedig még kevésbé. Elég csak kimondanom a nevét, a mellkasom rögtön elnehezedik. De koncentrálnom kell. Mindjárt belépek azon az ajtón, és ott fog ülni előttem. Hiába volt időm ezúttal, hogy felkészüljek, erre egyszerűen nem lehet. Átfut az agyamon, hogy neki is megemlítem, hogy éppen Ivy az, aki megkapta az ügyet. De nem. Inkább nem ejtem ki a számon. Nem hozom szóba. Nem akarok róla beszélni. Viszont az ő jelenléte legalább annyira meglepett, mint Ivyé. Erről pedig eszembe jut, hogy még azt sem tudom, mit keres itt. Azt mondja, nem véletlen a találkozás? - Milyen céllal épültél be? – kérdezek rá, mert ezt azért nekem sem árt tudnom. Nem hinném, hogy miattam, ahhoz túlságosan meglepődött, amikor meglátott. De akkor mi lehet? Hiába találgatok, nem tudom megfejteni. De végül is rég találkoztunk, mostanra bizonyára már teljesen mások a szereplői az életének, akiket nem is ismerhetek. Ahogy a céljait sem, fogalmam sincs, mi történt vele, mióta felszívódott. Az ígéretre, hogy holnap meglátogat, meglepődöm. El tudná intézni? Ezek szerint ilyen fontos beosztásba sikerült behamisítania magát? Ez több mint amire számítottam. Közben az utolsó folyosóra kanyarodunk, aminek a végén már ott a kihallgató szoba. Ivyval. Az aktával. Meg minden félelmemmel. Mielőtt odaérnénk, és átadhatna a kollégáknak, még utoljára, lopva rápillantok. - Nem tartozol semmivel – suttogom, amit szinte el is nyel a cipőnk kopogása. De azt akarom, hogy tudja, nem várok tőle semmi lelkiismeret-furdalásból fakadó őrültséget, mert egyszerűen nincs mit törlesztenie. Sosem azért tettem, amit tettem, mert visszavárnám tőle. Vagy várnék bármit is cserébe, nem fogom megzsarolni vele. Valamiért itt van. És ahogy ismerem, meg ahogy az előbb az ő szájából is elhangzott, nem véletlen. Nincs szükség rá, hogy eltérjen az eredeti tervéről, és hülyeséget csináljon. Attól nem leszek boldogabb, ha őt is mellém teszik az egyik szomszédos cellába. - Felejtsd el. Túl kockázatos – mondok csak ennyit, mielőtt hallótávolságba kerülnénk az őrökkel, és néhány lépés után, oda is érünk hozzájuk.
“i would rather walk with a friend in the dark than alone in the light”
Szinte érzem, ahogyan fogynak a percek, és nemsokára át kell adnom őt a kihallgatóba. Mégis mit mondjak neki? Tényleg segíteni akarok, de én már nem az vagyok, akit ő ismert. Új életet kezdtem. Mégis, mikor az illetőről beszél, aki álnéven fut, és ártott neki, meggyengülök. Megígértem, hogy kinyomozom, de mégis, hogyan tehetném? Másfelől nem vagyok én annyira nagy hal itt. Műkincsek, ahhoz értek, nem gyilkosok, és terroristák elkapásához. Azonban, ha úgy gondolok rájuk, mint egy tolvajra, és mintha műkincs után nyomoznék, talán elérek valamit. Jó ember szeretnék lenni, nem az, aki régen. Nem hiába vagyok itt, nem hiába hívnak másképp. Mégis, képtelen vagyok neki nemet mondani. Egy pillanatig elcsodálkozok azon, hogy ő fogja olvasni az aktát, de ha jobban belegondolok, az FBI most kihasználhatja őt bármire, hiszen nincs veszíteni valója. Talán rossz helyet választottam a vezeklésre, de apáca mégsem lehettem nem igaz? - Kiderítem. – vágom rá azonnal, és mikor arról kérdez, mi céllal épültem be, képtelen vagyok megszólalni. Mégis hogyan mondhatnám meg neki, hogy nem beépülök, hanem vezeklek? Azt, hogy új életet kezdtem, és igyekszem jobb emberré válni? Nem mintha Theo nem lenne jó ember, a legjobb, akit ismerek, de a két jóság nem ugyan az. Ő egy bűnöző, és igen, nem terrorista, de tolvaj. Sok embert megloptunk. Olyanokat, akik megdolgoztak a pénzért… Mégis ha belenézek azokba a kék szemekbe, végem. Azt érzem, hogy érte bármire képes lennék. Hegyet másznék, és átkelnék a legmélyebb folyón, de … a valóság annyira más. Nem szabad, hogy ismét hatalmába kerítsenek az iránta táplált érzelmeim. Mielőtt még bármit is mondhatnék neki, már megjelenik két FBI ügynök, és átveszi tőlem. - Thomson ügynök. – biccentek felé. – Meghoztam a foglyot. - Dalton ügynök. – biccent ő is felém, közben megkíséri Theot a kihallgatóba. Fél szemmel még látom bent Ivyt, és a gombóc a torkomban nőni kezd. Hiába tudom, hogy Theo szereti, én nem kedvelem. Mégis hogyan teheti ezt vele? Miért nem segít neki? Hogyan képes elhinni róla ezt a sok szörnyűséget? - Watson ügynök. – biccentek a másik ügynök felé, mikor megjelenik, és ő is vissza nekem, egy köszönés keretén belül. - Miért maga? Nem is ezen a részlegen dolgozik. – szól még oda Watson, de én egy vállrándítással elintézem. - Ne engem kérdezzen, én csak leszállítottam őt. – ezzel sarkon is fordulok, és az irodám felé veszem az irányt. Ezt megúsztam! A jövőben ki kell találnom egy történet, hogy miért én hozom kihallgatásra Theot…
***
A nap hátralévő részét az aktába temetkezve töltöm, és centiről centire átrágom magam rajta. Úgy hajnali egy felé érek haza, de még mindig nem tudom, hogyan keveredhetett Theo ilyesmibe. A név is zsákutca. Hiába kutatok Joseph Peterson után, semmi. Tehát tényleg álnév. Mégis mit kéne tennem? Talán az utcán keressem? Az egyik ismerősöm tudhat valamit. Ennek az életemnek már régen hátat fordítottam. Egész éjjel forgolódom, és vívódom, mit tegyek, de reggel végül nehéz szívvel ugyan, de felhívom egy régi barátom, akit még az utcán ismerem meg. Egy kávézóban találkozunk. A tag mindig is rám volt startolva, így női bájaim kihasználva szedek ki belőle információkat. Lecserélem az inget, és a fekete zakóm, ami az FBI-nál előírás, egy laza farmernadrágra és nyomatott pólóra. A hajam pedig szabadon engedem. A magas sarkú pedig marad. Hát látszik, hogy nem aludtam éjjel, de ez van. Talán a kávé majd segít… - Szia szépségem. – vigyorog rám Alvaro. Magas, tetovált pasi, a húszas évei közepén. Jó pasi, és mindig is oda volt értem, csak sajnos az egója túl nagy ahhoz, hogy férfiszámba vegyem. Sosem szerettem az ilyen macsó alkatú férfiakat. Az én esetem… nos tudjuk ki. - Szia. – mosolygok rá, és megölelem. Közben meg haditervet készítek, hogy ha letapiz, eltöröm a kezét, de szerencsére erre nem kerül sor. - Mi van veled? Eltűntél. – válaszolja komolyan, miután leült velem szemben a kávézóban. Hangulatos kis hely volt, az ötvenes évek hangulatával. Szerettem ide járni, de már jó ideje nem tettem az álcám miatt. Nem hiányzik, hogy összekössék a régi életemmel. - Dolgom volt. Szóval...infó kéne. – válaszolom komolyan, és a mosoly az ő arcáról és lehervad. - Drága lesz ez neked, főleg ennyi idő után. – válaszolja komolyan. - A pénz nem számít. – teszem hozzá. - Egy randi az ára. – villantja felém a vigyorát, és legszívesebben behúznék neki ezért. Még mindig egy önelégült barom. - Pénzt kapsz, elégedj meg ennyivel. – amilyen csúnyán csak tudtam ránéztem, de nem éppen hatotta meg. - Viszlát Naomi. – köszön el tőlem, majd felkel. A rohadékja! Másban nem bízhatok ez a szomorú tény. Bármennyire is idegesítő egy alak. - Rendben, egy randi. – szűröm ki a fogaim közül. Alvaro elégedetten leül velem szembe és villantja a vigyorát, amitől még inkább be akarnék húzni neki. - Ez már tetszik. Most már beszélhetünk az üzletről. – kacsint rám. - Ahogyan említettem, infó kéne. A pasi egy szellem, de komoly terrorcselekedethez lehet köze. Az illető Joseph Peterson néven fut. Csak ennyit tudok. – válaszolom komolyan és Alvaro arcán egy pillanatig csodálkozás fut végig. - Mibe keveredtél? - Az téged ne érdekeljen, csak derítsd ki, amit csak tudsz. - Rendben, de holnap nyolcra legyél kész, a randira. – ismét rám kacsint, én pedig csak egy bárgyú vigyort ejtek felé. Más sem kellett nekem, csak ez a katyvasz, de Theoért megérte. - Ha kapok infókat, akkor megyek veled randizni, addig nem. – teszem hozzá. - Ez fair ajánlat. – adja meg magát. - Azért légy óvatos. Ez az ember nem kispályás. – teszem hozzá, mert bármennyire is idegesítő Alvaro, nem akarom, hogy baja essen. Kérdés persze akkor miért vontam belé? Mert nem volt más választásom. Theoért teszem. Csak remélni tudom, hogy közben nem buktatom le magam, mert ahogyan említettem, ez az új életem most mindennél fontosabb. Kivéve talán Őt…
***
Másnap amint munkába érek ismét elintézem, hogy találkozhassak Theoval. A cellája előtt várok, hogy ismét a kihallgató felé beszélhessek vele. Az őr átadja nekem, én pedig elindulok vele. - Már rajta vagyok az ügyön, egy régi baráttal beszéltem Joseph Peterson névről. Egy emberem már ráállt. – felelem komolyan. - Napokon belül lesz válasz. – teszem hozzá, miközben a folyosón haladunk. - Te mire jutottál? – suttogom neki. Nagyon remélem, hogy sikerült valamit megtudnia az aktából. Közben még mindig rosszul érzem magam, mert segítek neki. Nem akarok visszatérni a régi életformámhoz. A múltam lezártam, habár a szívem egy részét mindig is Theonál hagytam, sőt, az egészet, de túl sok sebet kaptam ahhoz, hogy visszatérjek. Most is, amennyire csak lehet törvényes keretek között szeretnék kutatni. Alvaro, nos, mondjuk afféle informátorom lesz, csak le ne leplezzem magam előtte is.
Ritkán fordul elő, hogy két egymás utáni nap is bevisznek kihallgatásra, és ez a mai váratlanul is ér. Nem szóltak előre. A fantáziám pedig rögtön beindul. Lehet, hogy Blacksmith máris ráharapott volna az ajánlatomra? Lehetséges lenne? Vagy valami váratlan fordulat történt az ügyben, és ezért ilyen sürgős? De az is lehet, hogy egy teljesen független nyomozásról van szó, csak így jött ki az időzítés. Nem akarom idő előtt beleélni magam, mert akkor nagy csalódás lesz, ha végül nemet mondanak. És egyelőre nincs B tervem. Illetve… Míg a rabszállítóban zötykölődöm, Valerie jár a fejemben, és ez a tegnapi, váratlan találkozás. Ő abszolút új bábu a sakktáblán, akivel egyáltalán nem számoltam, de ha a múltunkra gondolok, a felbukkanása nagy segítség lehet. Azt mondta, kideríti, mit lehet megtudni Petersonról, és valóban erre van most a legnagyobb szükségem, de végül én magam kértem rá, hogy maradjon veszteg, és ne csináljon semmit. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy sokat válogassak a kínálkozó lehetőségek között, de őt nem akarnám bajba sodorni. Márpedig, ha ebbe az ügybe belekeveredik… annak lehetetlen belátni a következményeit. Már csak azért is, mert én magam is nagyon keveset tudok arról, kik mozgatják a szálakat, és mi érdekük van rá. Az áthelyezésem óta egyre biztosabb vagyok benne, hogy az FBI-tól is szemmel tart valaki. De ki és miért? Számtalan kérdés sorakozik a fejemben, de abban biztos vagyok, hogy Valerie bármit is csinál itt, nagy veszélynek teszem ki ezzel. Nem válaszolt rá, hogy mit keres konkrétan az FBI-nál, gondolom, nem volt elég ideje kifejteni, vagy ez is olyasmi, amiről nem beszélne a folyosó közepén, ahogy én sem a saját dolgaimról, de azért nagyon nem mindegy. Ha vicces kedvemben lennék, el is süthetném, hogy lassan minden nő, akihez valami közöm volt, úgy néz ki, előbb vagy utóbb az FBI-nál végzi. Ivy terrorelhárítós csapata azért viszi a prímet. Bárhonnan nézem, ez elég övön aluli ütés volt. Mikor a kocsi megáll, kinyitják a cellaként kialakított ülésteret, de ahogy kikászálódok, a tekintetem újra Valerie-n állapodik meg. Próbálok saccolni, hogy ez most jó, vagy inkább rossz ómen lehet. Nem tudom eldönteni, hogy melyik verziónak örülnék jobban: ha szót fogadott volna, és nem avatkozott volna bele az ügybe, vagy ha máris mindent tudna Petersonról, amire csak szükségem lesz úgy tizenöt perc leforgása múlva. Átadnak neki, és újra kettesben haladunk az FBI folyosóján. - Kértelek, hogy ne avatkozz bele – döntök seperc alatt ez a válasz mellett, ahogy a beszámolóját hallgatom, a hangom komor és határozott. Nem akarom, hogy bármi mást lásson rajtam, mint hogy nem értek egyet azzal, amit csinál. – Nem kell segítség. Megoldom. Hidegnek és elutasítónak kell látnia. Hátha fellázad az önérzete, vagy megbántom vele annyira, hogy ne akarja folytatni. Nem esik jól így beszélnem vele, de arra kell gondolnom, hogy muszáj. - Nem tudom, ma miért hoztak be – kerülöm ki szándékosan a választ. Ez mondjuk épp igaz is. - Inkább magadról mesélj. Hogy kerülsz az FBI-hoz? - hívom fel rá a figyelmét, hogy ezzel a válasszal még adós. Több éve nem láttam. Semmit nem tudok róla.
Kezdőlap
