Megvannak a magam kételyei, hogy nekem vajon mennyire lesz jó érzés ez a térdremegés téma - leginkább, mert teljesen más kiváltó oka lesz. De azért hősiesen kitartok, mint egy igazi dalia. Majd ráérek összeomlani a fotelben otthon - ami egyébként nagy valószínűséggel meg fog történni. Kimondottan hálás vagyok, hogy egyedül élek, így legalább nem lesz szemtanúja eme nemes eseménynek. -Ha nem vetted volna észre, a zenész is egy kimondottan furcsa állatfajta. - öltöm ki Nadiára a nyelvemet a tükörben. Meg egyébként az egész zenekar nemi életével azért nem vagyok tisztában. Na, nem azért, mert ne osztanák meg szívesen, időnként harsogva, hanem mert nem igazán foglalkoztat. Nem vagyok szomszéd Mari néni, hogy a fülelésben éljem ki a perverzióimat - elvégre vannak kezeim is, nem? -A balett mestered biztosan odáig lehet, hogy ilyen nemes feladatot adtál annak a könyvnek. - nevetek fel. Persze nem tudom. Azt tudom, hogy a mi karmesterünket minimum a guta ütné meg, ha bármi Mozartot használnánk erre. Ott van arra Bach! Legalábbis én tuti őt használnám ajtótámasznak, ha használnék ilyesmit, de hát ki előtt szégyellősködjek ugye. Még a végén meglát a konyhaszék! Nem tagadom, hálásan nyújtózkodom végre, de ez nem jelenti azt, hogy a hülyeségért el kellene mennem a szomszédba. Egyébként is megéri ez a fenékrázás, elvégre hamar egy lábat is lopok mellé. -Minek? Van másik. - vigyorodom el, majd azzal a lendülettel felkapom a másikat is. -Látod? Kettő van. - magyarázom marha komolyan, mielőtt puhán visszaengedném a földre a kisasszonyt, meg a csinod végtagjait, hogy én is visszaszerezzem a cipőimet végre. Noha megértem, miért kell ez a puha valami, bevallom, azért szívesebben bújok vissza a sneakerembe, ami nem tölt el olyan érzéssel, mintha egy szál zokniban sétálnék.
Szeretem a csendet, épp ezért elég kevés embert kedvelek, és még kevesebb embert tűrök meg magam körül. Apa azt szerette ha hallgatok, nem csacsogok, visítok vagy sírok, ő az az ember akinek teljesen feleslegesen könyörögsz, így hamar megtanultam, hogy hallgatni jó, biztonságos. Ahogy végig nézek a társulaton mondhatom, hogy én vagyok az egyetlen aki nem keresi mások társaságát, diszkrét és a magam dolgával törődöm. Épp ezért is oly fura tőlem, hogy jól érzem magam Min - Joon társulásával, nem vall rám, hogy keressem valaki "közelségét", mégis élvezem a közös időinket, ez egy új tapasztalat számomra, talán túl új is, az új néha veszélyes, főleg ha rólam van szó. - Méghogy magas C. Kuncogok magamban. - Ugye tudod, hogy a zenénél hátrány a bot fül? Öltöm ki a nyelvem hegyét. - Akkor legalább már tudod milyen jó érzés. Vigyirodom el, ahogy beállok újra elé, és elölről kezdve mutatom újra a mozdulat sort, de be kell valljam tényleg egész jó. Nos, nem lesz belőle profi, nagyon nem, de ahhoz, hogy szórakozzon, vagy, hogy én rajta, ahhoz határozottan nem rossz. - Miért érzem úgy, hogy nekik sincs nemiéletük ha már ezen gondolkoznak. Bukott ki belőlem meglepetésemben. - Valahogy ez nálunk nem szokott szóba kerülni. Mondjuk nem is a tudós klub rendes tagja egy pár kollégám, de még én sem éreztem rá nagy vágyat, hogy erről diskuráljak, valaha, bárkivel is, pedig nagy klasszikus rajongó vagyok. - Hát, ha ennyire érdekesnek találod van otthon egy ajtótámaszom ami a balett történetéről szól, kölcsön tudom adni. Bár valószínű, hogy sérvet kapok ha megpróbálom megemelni, nem vagyok biztos abban, hogy nem e nehezebb nálam. Épp a cipőm akartam levenni amikor nevetve kezdte el riszálni nekem a fenéket, megálltam a mozdulatban, egyik szemöldököm felvonva néztem egy darabig a jelenetet, aztán amikor rájöttem, hogy már direkt csinálja, élvezve a helyzetet halkan közelebb léptem. - Na elmész te a fenébe. Nevettem fel, és épp lendítettem a lábam, hogy óvatosan meglökjem a hátsóját, amikor megfordult és elkapta a levegőben a lábam. Nem kicsit lepődtem meg. - Szeretném vissza kapni a munkaeszközöm. Vihogtam, miközben lábujjaimmal bökdösni kezdtem.
Mi tagadás, óhatatlanul is kellemes irányba kalandoznak a gondolataim - elvégre igen szép emlékekről beszélgetünk itten, én meg emberből vagyok, nem kőből, még ha sokan azt is hiszik. Igaz, sokan azt is hiszik, hogy kínai vagyok és hogy pont azért vagyok kőből. Meglepő fordulattal egyik sem igaz. -Ó pedig én igazán úgy emlékszem, hogy majdnem kivágtad a magas C-t. - vigyorgok rá csintalanul. Nem tagadom, kimondottan boldogít, hogy nem csak én emlékszem rá szívesen, hanem ő is. Nem vagyok az az önző típus - még akkor sem, ha az illetőt nem tervezem feleségül vagy netán férjül venni. Elvégre az ilyesminek az volna a lényege, hogy minden résztvevő jól érzi magát. -Az jó lesz, mert ha így haladunk, ezúttal nekem fognak remegni a térdeim. - nyögök fel egy kicsit megkönnyebbülten. Még ha jól is érzem magam az órán, azért azt nem mondanám, hogy nem nehéz és megerőltető. A lábaim erőteljesen sikoltoznak egy puha kanapé után. -Meg fogsz lepődni, de nem. Nekem több kollégám is feltette már ezt a kérdést. - rázom meg a fejem, miközben gondosan követem a nő mozdulatait. Azt meg kell hagyni, hogy egy kicsit azért gördülékenyebben megy, mint első nekifutásra. Nem szépen, de gördülékenyen. Jó tanárom van, na. -Hmm… érdekes. - morfondírozok a válasz hallatán, aminek következtében majdnem hasra is esek. Nem kéne morfondíroznom balettozás közben, ezt meg kell jegyeznem a jövőre nézve. -Ó, úgy érted ezt itt? - kérdezem nevetve, majd hátat fordítok neki és még egy kissé meg is rázom az említett testrészt. -Igazán csak egy szavadba kerül és ezer örömmel mutogatom neked. - tüntetőled ebben az irányban is maradok, amíg nyújtok. Elvégre biztosra kell mennem, hogy Nadiának jut elég néznivaló, nehogy panaszra legyen oka a végén.
S zórakoztatóbb óra lett, mint amire számítottam, bár magam sem tudom, hogy még is mi volt az, hiszen sok minden megfordult a fejemben, de az egy percig sem, hogy Min - Joon táncolni akar tanulni tőlem, ezer más indok jutott kapásból eszembe amivel a közelemben tudhatom, de a tánc pont nincs köztük, talán azért is mert a férfiak elég kicsi hányada gondol pozitívan a balettra, mint művészetre, vagy unják, vagy azt hiszik, hogy minden mozdulattal tapizni lehet egy nőt, mondjuk pont nem az jut eszembe, akkor próbálok nem leesni egy egy mozdulatnál, hogy de jó, hogy Vincent hozzám ért, ki érti a férfiakat... - Hát, opera énekes azért nem lesz belőlem. Nevettem el magam, és ennél bénább riposztot még életemben nem vágtam rá semmire, mindig a toppon vagyok, most még is hogy a fenébe kevertem a koncertbe az operát, te jó ég, hát ez nagyon kellemetlen volt, miért tud zavarba hozni? Ez valami különleges képessége?! Bár tény, hogy az éjszaka emléke megbizseregteti az érzekeim, egészen beleborzongok, ajkama harapok és el is felejtem egy pillanatra, hogy hol is vagyok és miért. - Hm? Ja, igen, egy kicsit. Felidéztem az ominózus estét, kellemes emlékeket hagyott bennem. Mondhatnám, hogy mély benyomást tett, de az már túl menne a kétértelműség minden határán. - Egyre ügyesebb vagy, kezdőhöz képest nem olyan rossz. Bár még sokat kellene gyakorolnod, de mára már nem tanulunk többet. Átismételjük elölről az egészet, aztán elengedlek pihenni, ha szeretnél. Megfogom a korlátot és elkezdem lassan az elejéről minden mozdulatot. - Hát neked aztán érdekes dolgokon jár az agyad. Szerintem ezen még soha senki nem gondolkozott. Kuncogok halkan, bár mit várok egy olyan embertől akinek az élete a zene. - De ha ennyire foglalkoztat elárulom, hogy a balett Olaszországban kezdődött, de Franciaországban vált világhírűvé. Ha akarod a következő órán átvehetjük a történelmét is. Néha megállok és megigazítom a kezét vagy a lábát, de valahogy szinte ösztönösen egész jó benne. - Rendben, szerintem mára ennyi elég lesz. Nyújtsd le az izmaid, hogy kevésbé legyen izomlázad, és, hogy én is bámulhassam a szép kis fenekedet. Nevetem el magam ahogy kikapcsolom a zenét és a helyére pakolom a lejátszót.
Noha fogalmam sincs, hogy Nadia többi órája is ilyen jó hangulatban zajlik-e, a magam részéről örülök, hogy a kis kacsa módjára való ügyetlenkedésem mellett, vagy ellenére mosolyt tudok csalni az arcára. Kevesen értékelik a humoromat, így ez még nekem is viszonylag ritka. De legalább ellensúlyozom a tényt, hogy minden vagyok, csak kecsesen szökellő gazella nem. -Nem-nem, kisasszony. Az egy másik koncert volt. Azt magácska adta. - vigyorodom el kajánul, mielőtt még lefagyna a képemről, ahogy elbillenek. De legalább ezúttal képes vagyok magamtól is visszatalálni a középpontba. -Még a végén azt fogom hinni, hogy elkalandoztál. - pillantok rá a vállam felett, bár láthatóan nem kimondottan bánom. Mindenkivel megesik, és sanda gyanúm, hogy a balett-mester körülbelül pont olyan engedékeny, mint a mi karmesterünk - mint egy darab kőszikla. Noha büszke vagyok magamra, de azért az ominózus huppanást követően kissé fellélegzek, amikor olyan kifejezéseket használ, mint a “könnyebb”. Még akkor is, ha megvannak a magam kételyei azt illetően, hogy mennyivel könnyebb vajon. De be kell valljam, azt hiszem, kezdem érteni a mozdulatok mögött rejlő logikát, de valószínűleg az is sokat segít, hogy úgy vizslatom Nadia lábát, mintha legalábbis valami fura fétises fickó lennék. De hát na, figyelni kell, ha én is jól akarom csinálni. Persze azt azért gyanítom, hogy utána nem a saját lábamat kellene elkezdenem fixírozni, de hát máshogy nem látom ugye. Ahhoz oda kell néznem, de amúgy ha valaki engem kérdez, akkor egészen hasonlít, amit művelek. -Néha eltűnődöm, hogy ha a zenében olasz kifejezéseket használunk, akkor a balettben meg miért franciát. - dünnyögöm, amikor végre el merem emelni a tekintetemet a lábamtól. Annyival logikusabb lenne, ha legalább ugyanazt a nyelvet használná a kettő, elvégre a balett és a zene szorosan összetartozik. Bár jobban belegondolva elképzelésem sincs, hogy táncolnék fortéban.
V an egy báj abban ahogy próbálkozik tökéletesíteni azokat a mozdulatokat amiket tőlem tanult az imént, szinte már megható lenne ha nem akarnék megpukkadni a nevetéstől közben, ami azért eléggé szakszerűtlen és nem profi táncosra vagy oktatóra vall, én még soha életemben senkit nem nevettem ki azért ahogy táncolt, de nem is tudom, hogy miért, talán mert volt köztünk ami, vagy mert tényleg helyesnek tartom, érzem azt, hogy elengedhetem magam és kuncoghatok ha az esik jól, nem tudom, nem ismerek más érzéseket a haragon és a megvetésen kívül, szóval általában csak tippelek, hogy ha valami új élmény ér akkor az mi is lehet, igen, tudom, forduljak pszichológushoz, balkáni vagyok, mi nem beszélgetünk, iszunk és szexelünk, ugye, hogy jobb terápia? - Hm, tényleg? Nos csörgésre arra emlékszem, de valamiért nekem inkább az asztalomon egymásnak ütődő üvegek hangja rémlik, de lehet, hogy tévedek. Kuncogok halkan ahogy körbejárom a területet, hátat fordítva hunyom le a szemem, és engedem át az agyam és az érzékeim az este emlékeinek, érzem ahogy végig fut rajtam a bizsergés és elönti a meleg a testem, ökölbe szorítom a kezem és akaratlanul is alsó ajkamba harapok. - Hm? Szakít ki a megjegyzése emlékeim viharából. - Ja, igen, nem, nem tudom. Vallom be zavarodottan, majd megköszörülöm a torkom és vissza fordulva próbálok újra odafigyelni rá. Egyre kevésbé tudom türtőztetni maga, hogy ne kezdjek éktelen nevetésbe ahogy az arckifejezéseit nézem, végül nem bírom tovább, megadom magam és a fenekemre huppanva hahotázok, hogy még a könnyem is kicsordul. - Oké, oké, nézzünk valami könnyebbet, legyen a tendu. Gyere megmutatom. Törölgetem le az arcom és állok fel vele szemben, megfogva a korlátot. - Ez egy végtelenül egyszerű mozdulat lesz, ettől talán nincs is egyszerűbb. Fogd meg a rudat, kezedet kecsesen nyújtsd ki, és vedd fel az alapállást. Húzom ki magam és próbálva tartani a szemkontaktust csinálom amit mondok. - A tendu-t végezheted előre, hátra és oldalra. Lényegében annyi az egész, hogy úgy húzod végig a lábfejed a földön, hogy az súrolja, de a sarkad ne. De, mindeközben végig megfeszítve tartod a lábad. Ismétlem meg lassan egymás után a mozdulatokat, hogy amikor készen áll követhessen.
Nincsenek téveszméim, tisztában vagyok vele, hogy milyen fejeket vághatok, ezért is pillogok meglehetősen ritkán a tükör felé. Meg azért is, mert tartok tőle, hogy ha elfordítom a fejem, akkor elesnék. De még így is időnként sikerül megpillantanom a csodás képemet. Csodálom, hogy Nadia még nem tette szóvá - elvégre még nem tudom, hogy ez nemsokára kegyetlenül meg fog változni. -Igen, tudod, én vagyok a fura srác, aki hátul klimpírozik a háromszöggel. - vigyorodom el, mintha nem én lennék a zenekar szólistája. Nem mintha ezt a tudományomat ott gyakran mutogathatnám. Meglehetősen ritkán írnak nekünk a zeneszerzők szólókat. -Igazad van. Egyáltalán nem állna jól a törött orr. - adok neki igazat, meg aztán kezd azért nagyjából összeállni a fejemben a dolog. Legalábbis a logikája, ettől még nem tudom könnyebben kivitelezni. De azért még így is segít, ha az ember érti, hogy mire törekszik. -Pedig én még azt hittem, hogy a női táskák a nehezek, nem a ruhák. - nevetek fel kissé. Csak egy kicsit, mert ha túlzásba viszem, akkor nagy eséllyel fogok landolni a padlón. Meg aztán láthatóan egyre kevésbé tudok a vicceimre koncentrálni, ami talán nem is baj. Jobban leköt, hogy ne dőljek össze, mint valami rosszul felépített kártyavár. Szóval el lehet képzelni, hogy meglepődöm, amikor nem én sütöm el a következő magasröptű poént. Az első pár pillanatban csak állok ott teljesen döbbent arccal, akkora szemekkel, mint valami tányér, de végül belélem is kipukkad a nevetés, aminek következtében persze cseppet sem elegánsan lehuppanok a hátsó felemre, de még ezt sem bánom. A földön ülve várom, hogy csillapodjon a rötyögésem, hogy sikerüljön onnan feltápászkodni. -Ugyan már. Tényleg úgy nézek ki. - legyintek vigyorogva. -Mentségemre legyen, úgy is érzem magam. - Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne törjek ki egy újabb hahotában, de attól tartok, akkor aztán szegény Nadi sem tudná már összeszedni magát egyáltalán, pedig hát látom én, hogy nagyon igyekszik. Csak épp ez az én jelenlétemben nem olyan könnyű.
A hogy figyelem a mozdulatait, időnként az arcára vándorol a tekintetem, és most őszintén kezdtem megsajnálni Őt, mert amilyen kifejezéseket vág, hát, egyszerre vicces és te jó ég, én most kínzom érzés, bár ez az esetek többségében nem szokott érdekelni, ha vállalta és akarta akkor számoljon azzal, hogy nem kicsit lesz eleinte kellemetlen, sőt, aki több éve űzi tudja őszintén elmondani, hogy ez az idővel sem lesz könnyebb, mert ahogy az olimpikonokat, minket sem kérdeznek meg, hogy minden rendben van e, fáj e valami, vagy épp mikor jön meg a havink, bár amennyi lány itt van, soha nem lenne előadás ha erre kellene várni. - Valóban? Hát akkor onnan vagy ismerős... Tudtam, hogy láttalak már valahol... Kuncogtam halkan, miközben a vállára tettem a kezem és hátrébb húztam, hogy újra teljesen egyenes lehessen a válla. - Sajnálom, hogy kellemetlen, de ha előre esik a vállad, rossz lesz a tartásod, ha rossz a tartásod arra nem építhetsz mozgást, mert könnyebben fogsz elesni és megsérülni, tudom, hogy nem a profi szintre törekedsz, de sajnálnám ha betörne az a cuki képed, vagy épp el a kezed, ez egy csellistánál elég hátrányos lenne... Forgattam csak a szemeim, még a végén rajta marad ez a propeller dolog. - Néha majdnem nehezebb a ruha, mint én, láttad a Carmen jelmezem... És bár igyekeznek könnyűvé tenni mégsem hagyhatják ki belőle a szövetanyagot, így mindig készülnöm kell arra, hogy akár nem kevés plusz súly is nyomja majd az ujjaim. - Igen, egyébként elég ügyesen mozogsz, már csak az arcodnak kellene parancsolnod, mert olyan fejet vágsz, mint aki épp wc-n ül. Ennyi, kész, nem bírom tovább, kitört belőlem a nevetés, még a könnyem is csorog, annyira nevettem, hogy le kellett ülnöm a padlóra mielőtt én is összepisilem magam. - Ne haragudj, nem tudom mi ütött belém, kérek pár percet amíg össze szedem magam. Törölgetem a könnyeim és próbálom rendezni a légzésem, hát ez most nem nagyon megy nekem...
Azért az legyen a mentségemre, hogy én nagyon igyekszem komoly lenni. Csak épp annyi időt töltök az életemben azzal, hogy komoly vagyok, meg nagyoncsellista, hogy a maradék időben nehezemre esik. De a poénhegyek közepette azért keményen próbálkozom, és bár nem gyakorolok látványos dolgokat, azért a javulás látható. Vagyis hát én látom, amikor időnként lopva el merek sandítani a tükör felé. Ezt egyelőre mondjuk nem csinálom valami gyakran, mert egyáltalán nem érzem magamat még elég stabilnak hozzá, hogy forgolódjak. Felteszem, ez majd idővel megérkezik. Majd, amikor már nem kell ennyire fókuszálnom a fenekem behúzására, mert magától megy. -Hát… nem tudom, észrevetted-e, de eléggé ülőmunkám van. - felelem a kérdésre, hogy vannak-e terveim. Persze az megeshet, hogy majd nehezemre esik szétfeszegetni a lábaimat, hogy betámasszam a csellót, de hát van nekem két szép kezem. Majd legfeljebb azokkal rakosgatom a lábaimat. -Na, akkor aztán tényleg úgy fogok kinézni, mint egy törött propeller. - Nehezemre esik megállni, hogy ne pukkadjon ki belőlem a nevetés. Nadiának persze jól áll a tányérszoknya, de én nem vagyok se Nadia, se étkészlet. A képességeimet meg inkább hagyjuk amúgy is. -Ez amolyan költői kérdés volt. - Nem teszem hozzá, hogy úgy érzem magam ebben a pliének nevezett pózban, mint aki mindjárt berotyizik, mert egészen biztosan meg vagyok győződve róla, hogy nem értékelné. Vajon ő is így érezte magát annak idején az első óráján? Vagy ez a korral jár? Párszor azért elkezd vándorolni a sarkam, ahogy én itten pliézek, de hősiesen visszaigazítom mindhárom alkalommal oda, ahová valók. Majd igyekszem nem túl feltűnően fellélegezni, amikor kiegyenesíthetem a lábaimat. Még hogy nem görcsös… könnyű azt mondani! Felemelkedni már csak azért is könnyebb, mert arra könnyebb fókuszálni, hogy elnyomjam magamtól a padlót, mint arra, hogy ne omoljak össze cseppet sem kecsesen vagy légiesen. Aztán azért csak megpróbálom másodszorra is, mikor realizálom, hogy fogalmam sincs, jó helyen vannak-e egyes testrészeim, de nem merek lenézni, mert akkor biztos, hogy el fog mozogni minden és nem vagyok meggyőződve róla, hogy sikerülne jól visszarendezni, így aztán segélykérően pillantok Nadiára. -Hasonlít? - Mert hát legyünk őszinték, én itt legfeljebb a rút kiskacsát tudom maximum előadni. De ha a termék nyomokban mogyorót tartalmaz, akkor az már kezdetnek jó. Akkor már van egy irányjelző táblám. Meg aztán nem tagadom, úgy kapaszkodom abba a korlátba is, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Félek, ha elengedném, akkor egyszerűen elborulnék előre, mint egy krumpliszsák. Bár ez nem a bekakilást imitáló mozgássoroknak köszönhető, hanem annak a ténynek, hogy rendszerint a lábaimmal előrefelé állok és még egyelőre nem mondanám olyan stabilnak magamat kacsalábakon. Rendszerint ülni szoktam ilyen lábállással, nem ácsorogni.
Á lmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is lesz olyan órám ahol nevetni fog bárki is, mert hát, elég szigorúan veszem az oktatási időt, nem szeretem ha késnek, pár percet még elnézek, de aki tíz percet kési, számítson arra, hogy egyedül lesz, nem szeretem ha feleslegesen rabolják az időmet, ha már én megtisztelek mindenkit azzal, hogy időben itt vagyok, akkor elvárom visszafelé is minimum ugyan ezt. Mert bár nem rossz pénz, de nem vagyok köteles eltűrni vagy oktatni senkit akit nem tartok rá méltónak. Igazából nem értem az emberek miért akarnak csak pár mozdulatot megtanulni egy olyan műfajból amit soha többé nem fognak használni, mármint, érted, menőzni mással is lehet, nem rossz táncos, még ha csak hobbi szinten is űzi, nem lenne szüksége erre, mert így holnapra csak a fájdalom marad, nem a tudás. - Több komolyságot fiatalember! Kulcsolom magam előtt össze a karom és vonom fel az egyik szemöldököm, bár tény, hogy mosolyra húzódnak ajkaim, Istenem, ezt a dinkát meg honnan szalasztották? - Látszik. Járom lassan körbe ahogy figyelem a tartását. nem rossz, nem rossz, most mozgassunk meg kicsit más izmokat is. - Remélem holnapra nem terveztél programot, akkor most nézzünk egy másik gyakorlatot. Álltam meg vele szemben. - Hát, nincs túl nagy csípőd, ha szeretnél keresek neked is egyet, biztosan helyesen mutatna rajtad. Felvettem az alapállást és végig gondoltam a következő lépést. - Eljön annak is az ideje, hova kapkodsz? És most, Plié. Az egyszerűbb változatot fogjuk most megcsinálni, sarkak a talajon maradnak. Emlékszel még arra, hogy a sarkak összeérnek és két lábfej kifelé? Na azt az állást vedd fel, közben kapaszkodj a rúdba. Mutatom neki én is a helyes tartást. - Központból tartjuk feszesen, egyenes háttal, de maga a mozdulat cseppet sem görcsös, nem szabad erőltetni a csípőt vagy a bokát. A hajlítás és felemelkedés egyenesen történik, itt kell nagyon figyelni arra, hogy a fenekünk ne lógjon ki a tengelyből. A térdek természetesen kifelé néznek, hogy természetes legyen a kifordított póz. Sose üljünk bele a pliébe, amint elértük a legmélyebb pontot, egy rövid pillanatra megállítjuk a mozdulatot, majd rögtön elindulunk vissza. A talaj nyomása hangsúlyos, főként, amikor visszafelé jövünk, mert olyan izmokat erősít, amelyek nélkülözhetetlenek lesznek az ugráshoz és forgáshoz. Megfogom a korlátot és lassan, hogy követni tudja végzem el a gyakorlatot, így alaposan kinyújtunk minden izmot. Nem vagyok oda a balettozó pasikért, mert hisztis seggfejek, rosszabbak, mint egy nő, de be kell vallanom neki jól áll, valahogy, nem tudom, jó nézni.
Ha engem kérdez bárki, szerintem egészen kezdek belejönni a dologba. Már persze ahhoz képest, hogy kábé fél órája kezdtem az egész műfajt, meg hogy öreg is vagyok. És persze a világért sem vallanám be Nadiának, hogy mostanra kedvem lenne visszavonni azt a régi megjegyzésemet a merev csípőjéről, mert én örülök, hogyha a lábaim képesek derékszöget bezárni, nemhogy még olyan kacsalábon álljak, mint ő. Meg aztán nem könnyíti meg, ha nevettetnek, miközben én itt próbálok sudár nyárfa lenni. Merthogy kipukkad belőlem a nevetés, amikor meghallom, hogy vakavaka. -Igen. Csak az Shakira nélkül pörög. - felelem végül, amikor a hahota rötyögéssé szelídül végre, én pedig visszapakolom a lábaimat a lehetetlen pozíciójukba. Vagyis hát nekem még elég lehetetlennek tűnik. Nem könnyű, főleg akkor, amikor még ilyen vakavaka is van mellé. -Igenis. Parancs, értettem. - vágom magam haptákba. -Szeretem a citromtortát. - teszem hozzá vigyorogva, miközben behúzom az emlegetett hátsó fertályat. Pedig ha engem kérdez bárki, vétek rejtegetni ezt a popót. Férfihoz képest nagyon szép, kerek fenekem van. Ez az egyik legerősebb szexepilem. De azt hiszem, ez a fel-alá lebegés egész jót fog tenni neki, mert már így is rejtély számomra, hogy hogy nem görcsölt be semmim. Valószínáleg ezt holnap azért elég erősen meg fogom érezni. -És még habos is, amikor tütü van rajtad. - teszem hozzá. Azért annak örülök, hogy a férfi táncosoknak azt nem kell viselni. Elképzelésem sincs, hogy tudnék egyensúlyozni egy nagy tányérral a derekam körül. -Szóval… hogy tudtok ti ebben a pózban olyan nagyokat ugrani? - kérdezem végül néhány további fel-le libegés után, amitől úgy érzem magam, mintha egy élő lift lennék. De becsületemre legyen mondva, hogy sikerül megtartanom sudár nyárfaságomat mindeközben.
Van egy olyan sanda rossz érzésem, hogy ez az oktatásnak nemigen nevezhető mai óra eléggé kudarcba fulladt, és ez most nem költői túlzás, mert már az első tíz percben próbáltam nem hangosan nevetni és könnyeket potyogtatni, nem tudom, hogy tudja ezt elérni nálam, pedig nem vagyok egy heherészős alkat, komolynak és precíznek lettem szó szerint teremtve apám által, aki jobban hitt a testi fenyítésben, mint abban, hogyan érezzük jól magunkat bármi által is. Így nekem a balett maradt a menekvés, ami lássuk be, nem egy könnyed szabadulási forma, főleg ha a Oroszországban nevelkedsz, sok máig kellemetlen emlékem maradt meg, de ez tett azzá aki ma vagyok, maximalista és törekvő. - Ja, igen, az a vakavakavaka. Forgatom az ujjam körbe, hát megnéztem volna ezeket a repülő fém madarakat a mínusz sok fokban repülni. Nemigen fordult meg az én gyerekkoromban, nagyon sokára szoktam meg azt a sok zajt, ami itt várt engem. És bár hét éve élek itt, még mindig tudok új kifejezéseket hallani, annak aki autodidakta módon tanulta meg a nyelvet mindig tudsz újat mondani, de már megtanultam kezelni a váratlan helyzeteket, csak az akcentusom nem tudom elnyomni, ennyire nem tudok még arra is figyelni. Figyelemmel kísérem minden mozdulatát, és bár egy részt tényleg vicces, másrészt azért le a kalappal, hogy tényleg mennyire próbálja betartani amit mondok, kezd belejönni. - Ne kalandozz el. Még lehet, hogy azt a törött propellert megtanítom egy újabb mozdulatra, csak ez már lefelé megy. Paskolom meg a hátsóját, hogy húzza vissza, úgy látom ez a törzsvásárló dolog eléggé felcsigázta az érdeklődését. - Tudod, hogy szokták mondani. A gyümölcs jót tesz az egészségnek. Forgatom a szemem a citromtorta kifejezés hallatán. - Szóval egyszerre vagyok savanyú és édes? Micsoda gondolataid vannak neked. Próbálok nem hangosan vihogni rajta, pedig már kezdtem megtalálni a saját belső szigor hangom, de úgy érzem, most ez sem fog össze jönni.
Bármennyire is viccesen festek, meg vicceseket mondok, az igazság az, hogy tényleg úgy érzem magam, mint valami törött propeller. És gyanítom, a látvány meglehetősen hasonló lehet, bár egyelőre a tükör felé még nem mertem fordulni, mert attól tartok, hogy ha megmozdítom a fejemet, akkor valamim nem fog többé feszesen állni. A kemény munkához hozzá vagyok szokva, de ahhoz még nem, hogy egyszerre ennyi testrészre odafigyeljek. -Propeller. Tudod, az van a helikoptereken. - felelem, de még mindig nem fordítom a fejemet sehova, hanem memorizálom az egyébként meglehetősen kellemetlen érzést, amibe majd a jövőben vissza kell raknom magamat. Külön örülök, hogy az emelkedéshez a demonstráció legalább a látószögemen belül történik, mert a szememet legalább merem mozgatni. Bevallom, az első felszólításra elég tornaórásan tárom ki a karomat, de aztán próbálom lemásolni Nadia jóval elegánsabb kéztartását. Meg behúzni a fenekemet. Az azt hiszem jelenleg a legnagyobb kihívás ebben az egészben. Persze így is elkezdek inogni, így aztán kimondottan hálás vagyok, amikor felveti, hogy menjek a korláthoz. Ahol újra behajtogatom a hátsómat. Azért meg kell hagyni, hogy ezúttal egy kicsit gyorsabban rendezem magam oda, mert mostmár tudom, hogy törött propellernek kell éreznem magam. Aztán ahogy elkezdek emelkedni, azt is megértem, amiről beszél. -Nem görcsöl. - felelem, de azért az arckifejezésemből egyértelművé válik, hogy azért kimondottan kellemesnek így sem nevezném az érzést. Persze, nekem nem szokásom félbehajtani magamat naponta többször. Valószínűleg ez az oka. -Nagyon vigyázni fogok rá. - vigyorodom el, ahogy elképzelem a törzsvásárlói kártyát, és azzal a lendülettel a fenekem elindul a természetes helyére - én meg vissza a földre. Hát, akkor hajtogasuk magunkat nádszállá harmadszorra is! Talán jobb is, hogy erre fókuszálok, mert így nem igazán jut el az éle Nadia mondandójának hozzám, csak maga az információ. -Rendben van, Citromtorta kisasszony. - felelem egyszerűen, miközben újra kitárom a karomat. Nekem annyira nem szívfájdalom egyébként se, ha nincs megörökítve a szenvedésem. Lássuk be, egy kezdő balett táncos nem igazán festői látvány még, odáig sok idő, mire valaki eljut.
É n egy komoly embernek tartom magam, álmokkal, tervekkel, célokkal és vágyakkal, főleg, vágyakkal... De ugyebár vágyni sok mindenre lehet, ugyan úgy egy ölelésre vagy egy csókra, mint arra, hogy sikeres légy, vagy az én esetemben príma balerina, hogy könnyen ráérezz az új változásra és könnyedén vedd az akadályokat, a szerepeket, amiket ugyanúgy nekünk is magunkra kell öltenünk, mint a színészeknek, csak a mi feladatunk nehezebb, hiszen nem a szavaink által adjuk el önmagunkat, hanem mindezt némán adjuk át, a mozdulataink és a táncunk kifejezése révén. Erre besétál itt nekem egy csámpás srác, pocsék humorral és mégis az arcom kell takarnom, hogy ne hangosan nevetve nyomjam el a zene kellemes dallamát, próbálom fékezni a testem reakcióit, hogy ne rázkódjon a vállam és csorogjon a könnyem, de ez elég nehezen kivitelezhető, oktatás szempontjából, még talán sosem volt ilyen pocsék órám, mégsem bánom, hogy vesztegeti az időm, mégis feldobja a napom. - Hogy egy törött micsoda? Komolyan fogom a fejem, hogy te szentséges atya úr Isten, ezek honnan jönnek? Mármint a pocsék viccek, most kezdtük de már is szünet kell... Nekem... Hogy össze szedjem magam. - Igen, valóban nagy szerencse. Akkor kezdjük felfelé, ahogy kérted, és azt megköszönöm ha nélkülözöd a brümmögést. Nem hittem, hogy valaha ezt fogom mondani, de most haza akarok menni, ezt ki kell pihennie a nemlétező lelkivilágomnak. - Oké, propeller, akkor karokat szét, stabil oldaltartásban és kezd el magad egyre feljebb tolni a lábujjhegy felé, minél magasabbra, így. Állok meg előtte és mutatom szépen lassan, hogy emelheti fel magát, de úgy érzem ez sem lesz egy könnyű menet, ritkán tanítok felnőtteket, a gyerekeknek ez jobban megy. - Várj, inkább gyere és kapaszkodj meg a korlátban, majd vedd fel az alaphelyzetet, húzd ki magad, mondom húzd, a másik kezed is oldalra és lassan próbáld újra, érezni fogod, hogy nyúlik a vádlid, ha begörcsölni, nyújtsd le. Nem a fájdalom lenne a lényeg. Legalább is nem most és nem neki. - Majd legközelebbre csinálok egy törzsvásárlói kártyát és azon tudod jelölni a puszikat, jó? Kibukott belőled az értelem Nadia.... - Te aztán szeretsz szenvedni ha már gyűjtöd a tánctanárokat, de az én óráimon nincsenek fényképek, ez nem egy vicces vagy magadat illegető táncforma, itt mindenki más szinten van, és máshogy megy neki, ha annyira kacaghatnékotok van akkor mutasd meg amit tanultál, és most pedig húzd ki magad, egyenes tartás, csípőd magad alá és kezdj el lábujjhegyre gördülni. Egy, kettő... Azt hiszem végre megtaláltam a bennem rejlő szigort, kiásta magát a humorhegy alól, és most kezdi felhúzni magát...
Be kell valljam, még úgy is rengeteg meglepetés vár, hogy nem becsültem le a balettot előre. Van már elég rutinom ahhoz, hogy tudjam, ami egyszerűnek tűnik, az rendszerint nem az. De azt azért nem gondoltam, hogy egyszerűen állni sem leszek képes. Eddig abban a hitben éltem, hogy egész jó vagyok ácsorgásban. Sokat szoktam ácsorogni. Csak hát… nem pont úgy, mint aki éppen Chaplin-hasonmásnak készül. Csapnivaló Chaplin vagyok, az már egyszer biztos. -Még jó, hogy csellózni ülve kell. - állapítom meg rettentő bölcsen, noha ez még csak nem is teljesen igaz. Az elektromos csellónak kifejezetten jót tesz, ha az ember inkább feláll, de annyi baj legyen. Van üldögélős verzióm is szerencsére. -Hát, innen fentről olyan érzés, mintha törött propellernek készülnék, de ha jól néz ki, akkor az a fontos. Úgy legalább tudni fogom, mikor csinálom jól. - Általában bármennyire elfuserált is egy érzés, ezek segítenek a legtöbbet. Úgy legalább tudom, hogy belül mit is keresek legközelebb, mert a tükörből csak nehezebben menne. Általában nem igazán látok kezdő balerinákat, így az egyetlen vizuális támpontom Nadia lenne, aki évezredekkel jár előttem ebben. -Hát az túlzás, hogy kezdek hozzászokni, de azt hiszem, meg tudok állni. - Egyelőre legalábbis. Azért ugrabugrálni még nem kezdenék el, bármennyire is menőnek találtam még fél órával ezelőtt. -Ha már törött propeller, akkor fel. Ígérem, nem kezdek el brümmögni. - vigyorgok rá, mintha egyébként nem az kötné le az összes figyelmemet, hogy magam alá húzzam a fenekemet. Nem vagyok egy kimondottan pucsítós típus, de azért kétségtelenül szokatlan, hogy ennyire behúzzam. -Ne is! Gyűjtöm a puszikat! - vágom rá hezitálás nélkül. Minél jobban szenvedek, annál több puszit tudok majd behajtani a végén. És még tanulok is valami újat. Kimondottan ravasz egy fickó vagyok! De megállom, hogy elnevessem magamat, mert tudom, ha most elkezdek rázkódni, akkor borulni fogok, így megregulázom az ábrázatomat és igyekszem olyan szépen libegni, ming Sandra Bullock a Beépített szépségben. -Apropó! A másik tánctanárom kérte, hogy majd csináljak neki képet. Kimondottan üdvösnek tartja, hogy valami mást is kipróbálok. - Ő is jártas több műfajban is. Azt mondja, mindenki tud mindegyik stílusból tanulni, ha kellően nyitott rá.
M ég sosem gondolkoztam el azon, hogy milyen szabadnak lenni, hiszen mindig is lekötöttem magam valamivel, mindig is tartoztam valahova, és e miatt sosem voltam igazán szabad, az apám szerint egy nő dolga, hogy jó feleség legyen, művelt, a társaság lelke és természetesen tegyen a férje kedvére, bármi is legyen az, nos erre én nagyon hamar rájöttem, hogy nem vagyok képes, nem tudok ennyit odadobni magamból, hogy többé már ne én lehessek, hanem az akit elvár egy férfi, nem, köszönöm. Talán ilyen módon tudok egyedül független lenni, ha nem akarom máshoz hozzá láncolni magam, de a balett, egy olyan mély és elszakíthatatlan kötelék, amit nem adok fel amíg élek. - Van egy olyan rossz érzésem, hogy holnap nagyon fog ez még neked fájni, igen, tudom, most úgy néz ki, mintha ez csak egy egyszerű állás lenne, hát engem már csomószor láttál így, néha akkor is ha csak elbambulok és nem veszem észre, de, neked ez új, olyan izmokat mozgat meg amikre eddig nem is gondoltál, szóval ha holnap nem tudsz felállni akkor jól csináltad. Addig is kiskacsám, egyenesen a térded is, mert ez most olyan, mint egy elfuserált pukedli. Guggoltam le elé, hogy mindkét térdére rátéve a kezem nyomjam felfelé amíg egyenes nem lesz, majd felnéztem rá. - Így jó lesz, na milyen? Ha ezt most látná bárki nem hinné el, hogy csak a térdét igazgattam, szóval gyorsan felpattanok és megköszörülöm a torkom. - Mármint megállni így, kezdenek hozzá szokni az izületeid? Adjunk hozzá egy kis zenét. Odasétáltam és bekapcsoltam egy lágy és lassabb klasszikust. - Ne csak a füleddel figyelj, a lábadban érezd, lassan fogjuk kezdeni, mennyire terheljük a vádlid? Előre vagy fel induljunk meg? Nem állhatunk egész nap egy helyben, bármennyire is vonzó a semmittevés a fájdalom helyett. - Puszit mi? Ugye tudod, hogy nem leszek kíméletesebb csak azért meg flörtölsz a tanárnőddel? Nevetem el magam, Nadia, több komolyságot...
Tulajdonképpen csodálkozom is, hogy Nadia még nem fetreng a röhögéstől, ahogy itt szerencsétlenkedek. Biztos a rutin meg az évek teszik, nem én vagyok az első, akit ilyen helyzetben lát. Minden esetre nekem meglehetősen… kijózanító élmény. Megszoktam már, hogy amit csinálok, azokban jó vagyok, és noha tudom, hogy ezeket a dolgokat minimum évek óta űzöm, mégis az embert elragadja az a kis gonosz egómanó néha. Nos, az én egómanóm jelenleg keményen szenved, de feltett szándékom tovább kínozni. Szeretem a kihívásokat. -Egyelőre csak megállni szeretnék. - heherészek, bár azért magamban megjegyzem. Ugyan kétlem, hogy most hirtelen felindulásból csatlakoznék valami jógacsoporthoz is, ennyi szabadidőm azért nincs, de néhány gyakorlatot belepasszírozni a napomba talán nem fog annyira fájni. Mármint hogy a napirendemnek. Nekem biztosan fog. Ahogy megbök, automatikusan húzom ki magamat, de ezzel egyidőben egy széles vigyor is elterül a képemen. Ejnye, hát már megint hol jár az eszem… -Oda majd kérek puszit később! - reklamálok rákacsintva, miközben serényen igyekszem azért. Ebből mondjuk legfeljebb az erőlködés látszódik a fejemen, ami nagyjából úgy fest, mintha éppen készülnék telerakni a gatyámat, de annyi baj legyen. Azért megnyugtató tény: nem rakom tele a gatyámat. -Igen, de más. A latin táncoknál úgy kell kihúzni magunkat, ahogy azt… általában is tesszük. Tudod, nincs merev csípő. - nevetek rá, mert főként ebben különbözik. Az egy sokkal természetesebb egyenes tartás. -Nem tudom, szoktad-e magadat visszanézni felvételen. De amikor táncolsz, az olyan, mintha repülnél. - mosolygok rá, hátha így jobban érti, mire céloztam a szabadsággal. Én vagyok erre a legjobb példa. -Látod, én még az alapállással is küzdök, neked viszont ez a rengeteg gyakorlás és kötöttség azt hozza magával, hogy amikor te csinálod ugyanezt, akkor pofonegyszerűnek tűnik. Olyan ez, mint a zene. - Ezzel persze valószínűleg nem mondtam neki semmi újat. De tény és való, hogy amennyire utáltam gyerekként azt a rengeteg csellóórát, most pont annyira vagyok büszke. Mert az, amivel akkor küzdöttem, ma már bemelegítés csupán. Ezért sem rettenek vissza a kihívástól. Egy ilyen utat már megjártam, nem idegen a számomra. Most egyszerűen csak más terepen csinálom ugyanazt.
H át, meg kell mondanom elég mulattató látvány ahogy próbál megállni de ez mégsem igazán megy, többségében ezért is foglalkoznak kevesen felnőttekkel, mert ehhez már nagyobb fokú türelem kell, még egy gyerkőcnek nem ennyire kötöttek már az izmai és minden gond nélkül teszi meg ezeket a kért lábtartásokat, addig egy felnőttnek ez már komoly kihívás, és azt is el tudom képzelni, hogy fájdalmas, ezek már annyira belém vannak rögzülve, hogy én már észre sem veszem azt ha fájna, már inkább egy hosszú nap végén az izomfájdalom az ami jelzi, hogy véges a saját időm is, de még erről is próbálok sokszor nem tudomást venni. Halkan felnevetek a kérdésén, ha én annyiszor kapnék egy dollárt... - Nem, egyáltalán nem gond, a felnőtteknek sokkal több izomzata van letapadva és bekötve, mint egy gyereknek, többségében ezért is kell ezt a fajta mozgást már gyerekként kezdeni, másrészt, mert már rég nem vagytok ennyire hajlékonyak, én ezeket a lépéseket több, mint húsz éve kezdtem el és ma már olyan természetes, mint a levegővétel, de te talán óvodában párszor állhattál így, nincs meg az az izommemória, ami ehhez szükségeltetik, ha helyesen akarod csinálni, akkor először a yoga-t ajánlom, hogy hajlékonyabb lehessen az izmod és az izületeid, ha neked ez így is megfelel, akkor segítek megtanulni, hogy állj meg, majd tanulj meg lépni és végül ugrani, sasszézni, vagy bármi hasonlót. Mögé lépve paskoltam meg a hátát. - Addig is ha nem húzod ki magad elborulsz. Pont így. Bököm meg egy ujjal az oldalát, a nem stabil állás következménye a popsi fájdalom, ez most viccesen hangzik, de rendszeresen esnek seggre amiért nem jól tartják a lábuk, nem egyenes a hát, túl elől a váll és hasonlóak, ez nem egy aerobik vagy hasonló, itt fontos, hogy betartsd amit mond az oktató. - A latintáncokban is fontos az egyenes hát, de itt még inkább. Szabadok? Hát... Így is fel lehet fogni... Kevés ennél kötöttebb műfaj létezhet, ha egyáltalán létezik...
Tudom én, hogy talán egy kicsit túlságosan is optimista vagyok. Láttam már Nadia lábait és vagyok elég profi a saját szakmámban ahhoz, hogy tudjam, hogy ez nem magától történt. De azért én bizakodom, pláne, hogy én amúgy is csak kezdő vagyok és vajmi kevés esélye van, hogy napi 10-12 órában patacipőkben topogjak fel-alá. Viszont segíti ezt a fenenagy optimizmust, hogy tudom, hogy ügyetlen leszek. Így aztán előttem áll a döntés, hogy sírni, vagy nevetni szeretnék rajta. Az utóbbit választottam. -Na ugye. - felelem elégedetten. Hát mondtam én, hogy a másik cipőm még rosszabb lett volna, nem hitt nekem. Pedig csak tudom, elvégre az én cipőm, nem az övé. Rá egy kicsit nagy lenne. -Értem én. - vigyorodok el végül. Félreértés ne essék, egész biztos vagyok benne, hogy a viseletnek oka van, és hogy ez valóban az oka. Csak épp abban is ugyanilyen biztos vagyok, hogy Nadia ki fogja élvezni az… egyéb előnyeit is a dolognak. Nem tudom érte hibáztatni, én is így tennék igazából. Nem is vitatkozom vele inkább, hanem serényen nekilátok annak a bemelegítésnek, különben nem fog tudni perecet hajtogatni belőlem. Szerintem mondjuk így se, de még nem akarom (ennyire) kiábrándítani. Ráérünk még az ilyesfajta csalódásokra. -Ez azért megnyugtató. - fújom ki a levegőt a megjegyzése hallatán, amint lassan végre befejezem itt a hajlongást meg körzéseket. Más hegyes részekkel természetesen tudok szolgálni szíves-örömest. De azért tényleg nem csak viccelődni jöttem. Erre ő is rájöhet, amint elkezdem követni az instrukcióit. Vagyis mondjuk inkább úgy, hogy próbálom. Szálfaegyenesen még azért meg tudok állni, de a lábaim rakosgatása már kevésbé sikerül jól. Vagy hát legalábbis én így érzem, mert az enyémek bizony nem fordulnak ki 180 fokban. De így igaza lesz, mert a nagy koncentrálásban eleresztem a többi részemet is, és elkezdek új hajlongani, mint azok a levegővel fújt reklámfigurák. Becsületemre legyen mondva azért, hogy nem adom fel a dolgot, de egy ponton azért kissé kétkedve nézek a nőre. -Az nem baj, hogy nekem nem olyan… nagyon fordul? - Elvégre ő a szakértő. Én legfeljebb úgy érzem magam, mint egy elefánt, de az most talán mellékes. -Hát erről nem vagyok meggyőződve. - heherészek kissé. Mármint arról, hogy nem egy balettozó kacsa vagyok. Mert leginkább valószínűleg úgy festhetek, de semmiképpen sem daliás biodíszletre hasonlítok. -Hát, még nem tudom igazán. - ismerem be. -Tulajdonképpen csak nagyon kíváncsi típus vagyok. A balett annyira… más. Nagyon szigorú, és mégis ettől tűntök igazán szabadnak. - Én speciel nem tűnök annak, és nem is érzem úgy magam. De gyanítom, hogy ezen a fázison ők maguk is átestek már, még ha nem is igazán tudom Nadiát elképzelni így szerencsétlenkedni.
F elnőtt korban már ritkán ajánlott a balett elkezdése, részint mert már nem olyan hajlékony az emberi test, hacsak nem egész életedben csináltad azt amit én, de ez komoly edzésekkel és lemondásokkal jár, természetesen a szórakozás kedvéért mindig akad egy - két ember aki meg szeretne ismerkedni a balett fájdalmas világával, de ez a lelkesedés gyorsan el szokott múlni mikor rájönnek, hogy nem olyan egyszerű, mint amilyen szép. - Az majd kiderül. Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket. Még én sem vagyok mindig boldog ha táncolok, pedig nekem az életem és a lét elemem ez a formája az önkifejezésnek. Ő viszont abszolút kezdő, tehát igen, szép ez, de majd meglátjuk mire jut az első óra végén. - Az lehet, még a végén hoztad volna nekem a számlát, hogy lekopott az orra. Inkább ezt vedd fel, mert ebben a fogalmazzunk úgy, hogy cipőben nem fogsz tudni még helyes alapállást sem megtartani, összeakadna a sarkad. Én már sűrűn észre sem veszem, hogy kitekert pózokban áll a lábfejem, Flor meg is jegyezte, hogy neki már ez sem menne, pedig nem csináltam semmit. - Látnom kell a mozdulataid, fogjuk rá, hogy most ez a helyes válasz, jó? Nevetem el magam, jól van na, tényleg helyes kis feneke van, nem tehetek róla, fura módon én azon oroszok közé tartozom akiknek inkább pezseg a vére, mondjuk már New Yorkban kezdtem bontogatni a szárnyaim minden téren. - Kíváncsian fogom várni, most viszont melegíts be, a bokád és a térded se hagyd ki, a válladra és a nyakadra is szükséged lesz. Valamiért mindenki azt hiszi, hogy ehhez csak lábak kellenek, ha szabad ilyen zavarosan fogalmaznom. - Egyelőre elég ha másod hegyes, a többi majd kialakul. Nem hagyhattam ki, hogy meg ne jegyezzem eme elmés észrevételem. Lassan odasétálok egyik kezem a hasára a másikat a derekára teszem. - Húzd be a hasad, a csípőd pedig magad alá billentsd, egyenes váll, fejtetővel felfelé, kihúzod a hátad, az első lábállással kezdjük, a két sarkad összeér a lábfejek pedig egyenesen oldalra. Ez könnyű, a gyerekek sűrűn csinálják ezt a mozdulatot, így bennünk van. A második ugyan ez, csak pici terpesszel, így könnyebb megszoknod a lábtartást. A harmadik az alap állás, húzd a két lábad ugyan abban a pozícióban egymás elé. Húzd ki magad vagy el fogsz borulni. Az alapok még egyszerűek, így mindig azzal kezdünk. - Egyenesen azt a lábat, nem egy balettozó kacsa vagy. Ütögetem meg a térdeit. - Van valami konkrét kívánságod arról amit szeretnél megtanulni? Kérdem miközben körbe sétálom és kiigazítom itt ott a tartását.
Teljes szentséggel meg vagyok róla győződve, hogy jól öltöztem fel. Mármint a cipőt leszámítva, de olyanom meg nem volt. Szóval el lehet képzelni, hogy mekkora meglepi vár rám nemsokára, amikor kicsit se hercegiesen belibegek a próbaterembe. De hát aki kíváncsi… azt hamar leszidják. Persze tulajdonképpen gondolhattam volna, hogy ha valaki olyan szigorú saját magával, mint Nadia, akkor valószínűleg másokkal is az, így aztán legfeljebb magamat vághatnám kupán. De oda se neki. Végül is hasonló katonai szigorban nevelkedtem, így annyira nem idegen azért a dolog, még ha tőle egy kicsit meghökkentő is első nekifutásra. -Nekem mindig jó a kedvem. - vágom rá. Ez egyébként nem igaz, de ezt igyekszem legalábbis sugározni. Nem lenne túlzottan profi a húrok felett sírdogálni, hogyha rossz napom van, nem igaz? -Negyvenkettes. Csak ilyenem volt otthon. A makkos cipőért még kevésbé rajongtál volna. - kuncogok a nem létező bajszom alatt, mert borotválkozom. De azért sietve kifűzöm az edzőcipőmet és átvedlek a zoknikba. Nem mondom, kissé furcsa érzés, mert ritkán vagyok mezítláb. Ez meg olyan, mintha mezítláb volnék, de mégse. -Nem tetszett mondani, hogy a hátsómat kívánja csodálni ma. - vonom fel a szemöldököm. Mert hát az egy dolog, hogy nincs is olyan nadrágom, de ő se nagyon mondta, hogy kellene. Ha tudom, akkor nyilván elmentem volna vásárolni. Még lehet, hogy szalagot is vettem volna a hajamba. -Azt majd később megmutatom. - kacsintok Nadira, miközben serényen elkezdek bemelegíteni. Ez legalább olyasmi, amin nem lepődöm meg. Az állandó lábak nyakba rakosgatása azért igencsak bajos lehet bemelegítés nélkül. -Azért figyelmeztetlek, az én spiccem nem olyan szép hegyes, mint a tiéd. - jegyzem meg, miközben átmozgatom a lábaimat. Más részeim persze tudnak kifejezetten hegyesek is lenni, ha úgy vesszük, de arra azt hiszem, hogy most még nem lesz szükség. Később még az is megeshet. Azért meg kell hagyni, megvannak a magam kételyei a balett-képességeimet illetően. A latin táncban annak idején pont a könnyedsége tetszett meg. Nem mintha ott nem lennének nehéz mozdulatok és ne kellene gyakorolni. De az azért mégiscsak a lényegében más. Persze, aztán ki tudja. Lehet, hogy a toxikus perfekcionizmus, amit egész életemben elvártak tőlem, az itt is hasznomra lesz majd.
B e kell vallanom, hogy amikor Min - Joon felhívott, hogy tanulni szeretne tőlem, több dolog is meglepett, először is, hogy honnan a fenéből szerezte meg a számom? Erre azóta sem tudok rájönni, a második, én komolyan azt hittem, hogy csak viccel amikor azt mondta, hogy kipróbálná magát ebben a műfajban is, hisz sokan mondják, aztán valahogy mégsem csöng állandóan a telefonom, hála Istennek... Kíváncsian várom, hogy meddig fog ez a lelkesedés tartani, lesz e második óra, vagy egyáltalán eljutunk e ennek a végéig. De most komolyan, ki pofázta el a számom? Alig két - három ember ismeri plusz a HR, mégsem tud senki semmit... Szokásosan telt a reggelem, hisz ki más menne fél hatkor edzőterembe, mint én és Mimi, néhány balerina élvezi ha bámulják őket edzés közben, aztán vagyunk mi, akik inkább csak kerülik az ilyen pillantásokat. Mimi meghívott reggelizni, mert hát edzés után az a legjobb ha tömöd a fejed, ja, nem, de na, enni muszáj, hosszú napom lesz. Reggel kómásan nem találtam a nadrágot amiben oktatni szoktam, amibe beleizzadtam az edzőterembe pedig nyilván nem veszem fel újra, így csak a bodym, egy harisnyát és némi szoknyát készítettem be, ha lehet ezt annak nevezni, hiszen anyagilag közelebb áll a tütühöz, mégsem az. Mire Min - Joon odaért már átöltöztem és túl voltam a bemelegítésen, amilyen szerencsés a ma reggelem amikor öltöztem elpattant a gumi ami a hajam fogta, önmagában a csatok pedig édes kevés ezt kordában tartani, szóval ma leengedve marad. - Szia. Tartsd meg ezt a jó kedvet az óra végéig is. Fordulok a hang irányába, majd csípőre teszem a kezem és felvont szemöldökkel mérem végig, miközben a mondókáját hallgatom. - Na azt látom, ebben a holdjáróban az alap állás sem fog menni, szóval ezt gyorsan vesd le, mekkora a lábad? Mindjárt nézek neked egy könnyű gyakorló cipőt.. A fiúknak mindig van bekészítve, mert előszeretettel szaggatják szét a behemót lábaikkal. - Ezt vedd fel, ma még elnézem ezt a nadrágnak nevezhető valamit, de ha komolyabban foglalkoznál a tánccal akkor ettől testhezállóbb kell, hogy lássam a mozdulataid. Azt azért nem jegyzem meg hangosan, hogy a hátsója sem lenne benne utolsó. - Kezdjünk a bemelegítéseddel, izületek átmozgatásával, nyak, vállak, kar, lábfej, térd. Mert ebben is, mint bármely sportban elég komoly sérüléseket lehet szerezni. És ne aggódj, mire végzek veled, a lábadon is lesz bőrkeményedés, bár egyszer bemutathatnád azt a kezed is, amelyik érdes. Az utolját persze már csak halkan szinte magamnak jegyeztem meg, miközben elindítottam egy hangulathoz illő zenét.
Bevallom, így reggelre, amikor is megtudom, mi is az a balett, már nem vagyok olyan bátor, mint a múltkor, amikor kitaláltam, hogy ki akarom próbálni. Félreértés ne essék, továbbra is emelem az összes kalapomat az összes balerina előtt, csak épp abban nem vagyok már annyira biztos, hogy minderre én is képes vagyok. Ide azért jócskán kevés a ritmusérzék, meg a jó hangulat, ami a latin táncoknál kezdetnek nem rossz. Nyilvánvalóan, hosszabb távon ott is kevés, de hát… más a kettő azért. Azért igyekeztem “megcsinálni a házi feladatot” és megpróbáltam nagyon szakértő módjára megnézni néhány videót. Valószínüleg pont ez az, amitől kevésbé vagyok bátor. Nadiát emelgetni persze nem kihívás, még akkor se, ha szépen akarom emelgetni, mert hát olyan könnyű, mint egy tollpihe. De ez a gazellás szökellés… Abban sem vagyok egyébként teljesen biztos, hogy mit is kellene viselnem, szóval csak magamra húzom a szokásos melegítőt, amiben egyébként is járok táncolni. Még spárgázni is tudnék benne… ha tudnék spárgázni. Odaérve nem lepődöm meg, hogy a nőt már ott találom, kissé el is mosolyodom, mert ez a szokás közös bennünk. Én is korábban érkeztem, csak én nem olyan sokkal, elvégre nem tudnék mit gyakorolni az óra előtt egyébként se. -Jó napot, kisasszony! Tetszik tudni, itt lesz a Balett zöldfülű csellistáknak oktatás? - lépek be vigyorogva. -Nem tudtam, mit húzzak a lábamra, mert nekem se patacipőm nincs, se olyan fura, keresztpántos zoknim. - jegyzem meg kissé szégyenlősen, a sportcipős lábamra pillantva. Arra még rájöttem magamtól is, hogy ez nem lesz ideális, de hát nagy választék nem volt, mert vagy ez, vagy a makkos cipő. Akkor már inkább ez, szerintem ebben egyetérthetünk. -De bőrkeményedést már beszereztem, csak nem jó helyre. - viccelem el a dolgot. Nem lehet azt mondani, hogy teljesen felkészületlen vagyok, na. Nem vagyok elegáns és nincs szép cipőm, na de bőrkeményedésem! Az van ám!
Kezdőlap
