Tíz évvel ezelőtt, amikor döntenem kellett, hogy részese akarok-e lenni a családom kétes üzleteinek, nem sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon hová is kellene mennem, sem azon, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. New York remek ötletnek tűnt, mert bár ugyanolyan nagyvárosként, mint Chicago megvannak a saját veszélyei a rázós környékeivel. Mégis sokkal nagyobb szabadságot biztosít gyakorlatilag bárki számára, hogy elvegyülhessen a tömegben. Az embereket itt sokkal kevésbé érdekli, hogy ki vagyok valójában és honnan jöttem. Elég csak azt mondanom, hogy a szüleim meghaltak és gyakorlatilag senki nem gyanakszik, hogy ne lenne így. Azt hiszem, ha egy távolabbi, eldugott kisvárost választok, sokkal nehezebb dolgom lett volna a beilleszkedést tekintve.
Alig két hónappal ezelőttig rettentő szerencsésnek gondoltam magam, amiért sikerült viszonylag nyugodt életet teremtenem magamnak. Egyetemre járhattam és megnyithattam a saját üzletem, ami mindig is az álmom volt, ellentétben a jogi pályával, amit a szüleim akartak rám erőltetni. Különösképp az apám. De mióta megkaptam azt a képeslapot, gyakorlatilag félelemben élem a napjaimat, újabb jelet várok, és akárhová is megyek, mindenki gyanús. Eddig sem bíztam meg túlságosan könnyen az emberekben, de újabban szinte paranoiás vagyok. Attól tartok, hogy amit megpróbáltam a múltban hagyni, most kamatostól a nyakamba szakad.
Ha volt valami, amit érdemes volt megtanulnom apámtól, hát mindenképpen az volt, hogy soha nem szabad egy dologra támaszkodni. Sosem szabad magam abba a hitbe rángatni, hogy ha találok egy megoldást a problémára, akkor az be fog válni. Mindig kell lennie második vagy harmadik lehetőségnek is a tarsolyomban. A végén valamelyiknek működnie kell. Hiszek benne, hogy mindent meg lehet oldani legális, tiszta úton, épp ezért kértem Hailee tanácsát, hátha meg tud nyugtatni engem az egész helyzettel kapcsolatban. Emellett persze azzal is tisztában vagyok, hogy naiv lennék, ha a családom történetének teljes tudatában még elhinném, hogy a jog mindenek felett áll. Ezért is keveredtem olyan környékre sötétedés után, ahol találhatok olyan embert, aki megoldás lehet a problémámra, de éppen törvénybeütköző módon. Muszáj volt tudnom, hogy ha egyik pillanatról a másikra fel kellene adnom a jelenlegi életemet, hogy újra elmenekülhessek a Salerno család elől, akkor van kiút számomra New Yorkból és van valaki, aki tud segíteni nekem ebben.
Még ezer éve kaptam egy címet a fickótól, aki az új irataimat csinálta nekem, de sosem gondoltam volna, hogy valaha még hasznát veszem. Amikor elindultam, fogalmam sem volt róla, hogy megtalálom-e az illetőt és hajlandó lesz-e nekem segíteni. Furcsa megkönnyebbüléssel töltött el mégis, amikor az ajtót nyitó illető a kérdésemre azt felelte, hogy megtaláltam, akit keresek.
- Tudod a számomat. Hívj, ha kellek.
- Még egyszer köszönöm. Mindent köszönök. - Már legalább háromszor indulni készültem, de újabb és újabb történetek merültek fel, én pedig még többet tudtam meg apám ügyleteiről, mint ami elől menekülni akartam. Most csak még inkább helyes döntésnek tartottam, hogy elszöktem.
- Bradley barátai az én barátaim is. - Hamiskás mosoly jelenik meg a nő arcán és elülteti bennem a kíváncsiságot azt illetően, hogy hogyan is ismerkedhetett meg valakivel, aki szabadidejében hamis okmányok gyártásával foglalkozik. De azt hiszem mindenkinek joga van hozzá, hogy meglegyenek a saját kis titkai, amiket meg is akar tartani annak. - Viszlát, Delilah!
- Viszlát! - Hátrapillantok még ugyan a járdáról, de a bejárati ajtón talán már a zár is kattant, én pedig teljesen egyedül maradok a sötét utcán. Igyekszem visszatalálni a buszmegállóhoz, ahol korábban leszálltam a járműről, de az ismeretlen környék nincs a segítségemre. Megfordul a fejemben, hogy korábban kellett volna jönnöm, hiszen akkor talán nem fordul ilyen későre a hazajutás, de attól tartottam, hogy nem találom otthon a nőt. De most sokkal inkább örülök annak, hogy hajlandó volt segíteni nekem, mint hogy milyen késő van.
Nyűgösen veszem tudomásul, hogy fogalmam sincs hol lehetek, és már éppen a táskámban kotorászom a telefonom után, hogy hívjak magamnak egy taxit, amikor elém toppan valaki a semmiből. Rémülten kapom fel a fejem, és veszem észre, hogy a táska, amiben eddig a telefonomat keresgéltem, már félig a férfi kezében van. Minden értékemmel és papírommal együtt - amiket ugye nem lenne szerencsés megpróbálni hivatalos úton pótolni, mert Dahlia Salerno már tíz éve nem létezik. - Hé! Engedje el! - kiáltok fel hangosan és igyekszem kicsavarni a kezéből a táskát, holott minden önvédelmi óra első leckéje az, hogy ha ilyen helyzetbe keveredik bárki is, a legjobb opció a futás. - Segítség! - Nem sok esélyt látok arra, hogy a táskám, vagy én, vagy így együtt épségben megússzuk ezt a találkozást, de ha sikerül is a fickónak kirángatnia a kezemből a számomra kedves darabot, legalább mondhassam el magamról, hogy tényleg próbáltam megakadályozni. A rendőrség egy egyszerű táskalopás miatt valószínűleg nem törne meg a munka alatt, hogy visszaszerezzék nekem.
Már éppen újra segítség után kiáltanék, amikor teljesen új szereplő lép be a kis drámánkba és gyakorlatilag fél perc alatt visszaszerzi a táskámat. Levegőért kapok, amikor néhány ütés és elcsattan, de tisztában vagyok vele, hogy különösebben nem szólhatok bele. Különben is, valamilyen szinten elégedettséggel tölt el, hogy a férfi megkapja, amit érdemelt. - Nem, jól vagyok... Még magamhoz sem térek igazán, amikor a srác már csuklón is ragad és eltűnünk a sikátorból, magunk mögött hagyva a tolvajt.
- Kö... - megköszörülöm a torkom, hogy rendesen hallható legyen a hangom. - Köszönöm. Nem tudom mit csináltam volna, ha nem segítesz. - A szám széle felfelé görbül, de még képtelen vagyok mosolyogni, annyira abszurd ez az egész. - Mondd, meghálálhatom valahogyan? Delilah vagyok, Delilah Barker. - Azzal kezet nyújtok neki, hogy ilyen módon is megköszönjem neki, hogy gyakorlatilag megmentett a legrosszabbtól, amit jelenleg el tudok viselni az életemben.

Ezer meg egy történetet látunk, vagy olvasunk életünk során a hírekben, amelyek arra tanítanak bennünket, hogy legyünk elővigyázatosabbak. Sőt már egészen kicsi korunktól kezdve arra nevelnek bennünket a szüleink, hogy idegenekkel nem állunk szóba, vagy hogy sötétedés után nem járkálunk egyedül olyan környéken, amiről tudjuk, hogy veszélyes. Na jó, bevallom az utóbbira így konkrétan nem emlékszem, hogy bármelyik szülőm szájából is elhangzott-e valaha, mindenesetre a felnőtté válás során mindenkiben kialakul valamiféle egészséges félelem az ilyen helyzetekkel kapcsolatban. Különösen olyankor, ha alapvetően szeretjük az életünket, és szeretnénk még jó hosszú ideig élni. Azonban soha nem vagyunk eléggé elővigyázatosak, egészen addig, amíg mi nem keveredünk bajba, amiből később tanulhatunk. Például velem soha nem történt még semmi egy elhagyatott utcán, de ugyanakkor meg az is igaz, hogy tizenhat éven át gyakorlatilag úgy vigyáztak rám, mintha valamilyen értékes műtárgy lennék, amit fegyveres őrizetbe kell venni. Az azóta eltelt tíz évben pedig mondhatni rettentő nagy szerencsém volt.
A kivételes szerencsém ellenére is úgy gondolom, hogy a nők egészen nyilvánvaló hátránnyal indulnak az utcai rablások, vagy ne adj' Isten erőszakkal szemben. Mert valami furcsa okból a társadalom nem tanulta még meg, hogy az alapintelligencia fejlesztése mellett a felnövekvő generációknak további skillekre is szüksége lenne, mint például arra is, hogy egy átlagos ember képes legyen megvédeni magát, vagy legyen valamilyen alapvető tudás birtokában, ami segíthet a menekülésben.
Ma jött el a napja, hogy tanulva a majdnem-táskalopás esetéből hamarosan beszerezzek magamnak egy paprika spray-t, vagy egyszer és mindenkorra megtanuljam, hogy ha ismeretlen környéken vagyok, akkor érdemes lenne inkább háztól házig taxiznom, mert akkor sokkal kisebb az esélye, hogy ilyesmi történik velem. Egy biztos, hogy ez az egész kicsit sem segített a már így is kialakuló paranoiámon, mert fogadok, hogy éjszaka még a saját lakásom biztonságában is azon fogom törni a fejem, hogy mi van, ha ennek az egésznek van valami köze ahhoz a képeslaphoz. Hiszen a férfi könnyűszerrel elintézhette volna az egészet annyival, hogy megüt, és pillanatok alatt eltűnhetett volna a táskámmal, amíg én próbálok magamhoz térni. Az is lehet, hogy a mai estét követően nem lenne hülyeség feladnom a kedvenc jóga óráimat és valami önvédelmi kurzusba fektetni a pénzem, mert gyakorlatilag bármikor megtörténhet velem újra ilyesmi, akár tisztességes környéken lakom, akár nem. Ha nem sikerül megoldást találnunk Hailee-vel, akkor nincs más választásom, vissza kell térnem ide.
Mégis valami isteni sugallatnak, vagy kivételes szerencsének hála ez az eset csak tanulópénz marad és a segítségemre siető hős srácnak köszönhetően még csak komolyabb bajom sem esik. Ellenben a támadóval, aki nem ússza meg egy kis kiabálással és fenyegetéssel, olyan ütéseket kap, amik még az én sokkolt agyamig is eljutnak és nézni sem esik jól. Nem is tudom hogyan gondolhattam, hogy ha nem úszhatom meg a múltamat, akkor megpróbálok olyanná válni, aki akkor lettem volna, ha otthon maradok és beszippant a Salerno család sötét oldala.
- Csak neked köszönhetem. - Bár még mindig nem tértem magamhoz az esetből, hiszen minden olyan rettentően gyorsan történt, mégis igyekszem a pillantását keresni, hogy őszintén, szemtől szembe köszönhessem meg neki. Mert ha ő éppen csak két perccel később érkezik, nem úsztam volna meg ennyivel. - Tudom, én.. Igazából éppen egy taxit akartam hívni, és akkor lépett oda hozzám. Szóval... - Szégyellem a zavarom, de valamennyire jogosnak is érzem. Hiszen az előbb majdnem kiraboltak, és ki tudja még mit tett volna a férfi, ha nincs aki közbelépjen. - Nem igazán vagyok ismerős ezen a környéken, fogalmam sem volt róla, hogy ennyire veszélyes lehet. - Mintha önmagában a tény, hogy épp egy okirat hamisító barátjától köszöntem el nemrég nem lenne elég árulkodó a környékkel kapcsolatban. Bravo, Delilah. - Fogalmam sincs mit csináltam volna, ha kés is van nála. De ilyen alapon neked is óvatosabbnak kellett volna lenned, mert Te is megsérülhettél volna. - Ötletem sincs miért védekezem ilyen hevesen és fordítom vissza az egész helyzetet felé, amikor csak meg kellene köszönnöm, hogy volt olyan bátor, hogy közbelépjen.
- Köszönöm. - Halvány mosollyal az arcomon veszem el a felém nyújtott vizet és miközben leküzdök belőle néhány kortyot, igyekszem arra koncentrálni, hogy a szívem ne akarjon kiugrani a torkomon át a mellkasomból. A hetek óta kísértő stressz mellé nem volt túl kellemes adalék ez az este. Amit mindenképpen meg szeretnék köszönni annak, aki gondoskodott a biztonságomról és gyakorlatilag azonnal az eszembe ötlik egy lehetőség, amint a fiú gyomra árulkodóan megkordul.
- Mi lenne, ha meghívnálak valamire? Csak hogy megháláljam, amit tettél... Mondj egy helyet itt a környéken nyugodtan, nem várom el, hogy hazakísérj. Biztosan hosszú napod volt. De.. persze azt is megértem, ha nem akarod.  - Szinte már nevetséges, ahogyan mindketten igyekszünk kimagyarázni magunkat, és talán épp ezért kezd egy vidámabb mosoly elterülni az arcomon, látva az ő vigyorát. Szemöldökön kérdőn szalad a magasba, miközben a válaszát várom, hiszen az is teljesen jogos lenne, ha nem akarná velem az idejét tölteni, mert más késő van. De úgy érzem mindenképpen meg kell hálálnom valahogy.

Nehéz néha tudatában lenni annak, hogy csak azért, mert az én lelkiismeretem és a saját értékrendem nem engedi meg nekem, hogy bármilyen illegális dologba keveredjek, vagy olyasmit csináljak, ami másoknak árthat, attól még igenis nagyon sokan vannak, akik nem visszakoznak, ha arról van szó, hogy ki kell rabolniuk valakit. Arról nem is beszélve, hogy egyébként milyen elmebeteg emberek élnek az egész világon, akik nem pusztán azzal képesek ártani valakinek, hogy rosszat kívánnak neki, vagy ellopnak valamit, hanem léteznek olyanok is, akik nem riadnak vissza attól, hogy a két saját kezükkel gyilkoljanak meg valakit. Persze ilyenkor mindig felmerül, hogy ha olyan helyzetbe kerülnénk, talán mi magunk is képesek lennénk olyan döntéseket hozni, amelyek egy normál hétköznapon még elítélnénk és amitől visszariadnánk. Tény, hogy az ember különböző helyzetekben nagyon másképp reagál, és ha szükség van rá, akár komoly döntéseket is viszonylag hamar meghozunk.
Ellenben úgy, hogy egész életemben, és különösen már itt, a New Yorkban töltött éveim alatt igyekeztem elkerülni a bajt, most pedig mégis csőstül szakad a nyakamba, eléggé megviseli az idegeimet. Hol félelmet érzek, hol pedig haragot, amiért annak ellenére is bajba keveredem, hogy gyakorlatilag semmi rosszat nem tettem egész életemben. Nyilván az apám ezt egészen másképp gondolhatja, már ha egyáltalán tőle származik az a képeslap. Ő valószínűleg úgy tekint rám, mint egy egyszerű árulóra, akinek meg kell fizetnie a tetteiért. Pontosabban azért, mert nem voltam hű a családomhoz és ahhoz, amit ő hosszú éveken át gondosan felépített körénk.
Persze teljesen feleslegesen kapcsolnám össze a mostani pitiáner táskarablót apámmal, aki valószínűleg nem ilyen eszközökkel küldene újabb üzenetet. Már ha az eredeti tőle származik. Amire most nem is érdemes gondolnom, habár épp emiatt jártam ezen a környéken. De úgy érzem, ha csak tovább idegesítem magam vele, akkor az eddigi ijedelem mellett egyszerűen szívrohamot kapok, itt az utca közepén.
- Nem, komolyan... Számomra ez nem semmiség. - Kötöm az ebet a karóhoz, mert el kell ismerni, hogy nem egyszerűen megfogta nekem az ajtót valahol, vagy szólt rám, hogy elhagytam valamit. Nem, ez a fiatal srác vette a bátorságot és úgy ütötte meg azt a fickót, hogy legközelebb háromszor is meggondolja, hogy hasonlót csináljon.
- Igazad van, tényleg bárhol megtörténhet az emberrel. - Nem teszem hozzá, de gondolatban még hozzáteszem, hogy a képeslap óta lehetnék óvatosabb is. - Nem, tényleg nem a környéken lakom. Csak.. meglátogattam valakit. De ez most nem is érdekes - halkan, zavaromban nevetek fel, mert gondolom baromira nem érdekli, hogy éppen mit is kereshettem itt. Tulajdonképpen még annak is örülnöm kellene, hogy ilyen kedvesen próbál megnyugtatni, és ráébreszteni, akár csak egy gyereket szokás, hogy akármennyire is bízunk embertársainkban, néhány környéken érdemes óvatosabbnak lenni.
- Gondolod, hogy akár arra is képes lett volna a fickó? - Pillantásom rémülten siklik  a fiú arcára, csak mert számomra - aki egész életében menekült az ilyenek elől - ijesztően hat a valóság. Én magam, aki alkalomadtán szívese jár hospice szolgálatokhoz önkénteskedni soha nem keveredtem még olyan helyzetbe, hogy meg kelljen tapasztalnom az ilyesfajta hideg valóságot. - Mindenesetre még szerencse, hogy egyikünknek sem esett komolyabb baja. Függetlenül attól, hogy először nem akartál, most mégis itt vagy. Szeretném meghálálni valahogyan. - Hiszen Louis nem is tudja, hogy mennyit segített nekem pusztán azzal, hogy ilyen önzetlen volt. Már csak az hiányzott volna, hogy egy még veszélyesebb környékre kelljen mennem, hogy új papírokat szerezzek magamnak. Amivel itt, New Yorkban biztosan megjártam volna, mivel Chicagóban még csak-csak akadtak olyanok, akik az apám köreibe tartoztak, vagy legalábbis alvilági, illegálisan végzett munkákból szerezték a pénzüket és akkor tudtak nekem segíteni. Most már teljesen magamra vagyok utalva, na meg persze Hailee-re, aki talán tud nekem abban segíteni, hogy valahogy eltüntessük a nyomokat Dahlia Salerno és Delilah Barker között.
- Kérlek. - Halvány mosollyal az arcomon bólintok, mert azt hiszem ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. Persze nem szeretném olyasmibe sem belekényszeríteni, amit nem akar, mert hát mégiscsak két teljesen ismeretlen ember vagyunk egymásnak, annak ellenére is, hogy tudjuk egymás nevét. De attól még éppen az előbb derült ki, hogy a sikátorban kiütött fickóval ellentétben mi azért jobb emberek vagyunk. - Rendben, legyen így. - Meleg mosollyal nézek fel Louisra, akivel immár sikerült megegyeznünk abban, hogy milyen feltételek mellett is leszünk teljesen nyugodtak az este további részében. Őszintén szólva kedvesnek találom az aggodalmát, mert vele ellentétben más talán már percekkel ezelőtt itt is hagyott volna. Vagy ha már itt tartunk, ahogy a srác is mondta, egyszerűen oda sem jöttek volna, én pedig törhetném a fejem, hogy mégis mit csináljak. - Ha akkor történne velem valami, amikor már nem vagy ott, akkor esküszöm én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere - nevetek fel nem kifejezetten boldogan, hanem mert az már tényleg nevetséges lenne, ha épp megmenekülök valamitől, aztán rám szakad az ég egy órával később.
- De, őszintén szólva egy kicsit az vagyok. - Eddig nem figyeltem annyira a hasamra, na meg talán ez az egész táskarablós dolog is tett rá egy lapáttal, de amikor megkérdezi, hogy én nem vagyok-e éhes, azon kapom magam, hogy már fele annyira sem tartom rossz ötletnek az evést, mint mondjuk tíz perccel ezelőtt. - Biztos jó lesz a Subway? Bár.. te tudod mit szeretnél. Na meg a környéket is te ismered jobban - mosolyogva fejezem be, miközben azért igyekszem körbe-körbe pillantani, magam sem tudom, hogy azért-e, mert a környéket próbálom felmérni, vagy mert még mindig nem nyugodtam meg teljesen és a zakatoló szívem igyekszem megnyugtatni azzal, hogy tudatosítom magamban: minden oké.
- Igen. - Bólintok egyet, majd elfogadom a kezét és megrázom azt. - De nyugodtan szólíthatsz simán Lilahnak is, amelyik jobban tetszik.  - Én magam már megbarátkoztam a nevemmel, és igazából akármelyik formáját szeretem, mert összecseng a régi nevemmel, a Dahliával, amit egyébként szerettem, mert úgy éreztem magam tőle, mint egy virág. De akkor még gyerek voltam. Most pedig olyan felnőtté váltam, akinek nem volt igazi, normális gyerekkora.
- Örvendek, Louis. - Jegyzem meg mosolyogva, igyekezve nem túlságosan vigyorogni azon, amit mond. - Hidd el nem gondolom, hogy paraszt lennél. - Nem bírok komoly maradni és elnevetem magam, mielőtt betérnénk a kiválasztott helyre, ahol ehetünk.
- Annak ellenére, hogy nem szoktál supermant játszani, most elég jól ment. Sportolsz? Lehet, hogy nekem is kellene... - magyarázom mosolyogva, míg ránk nem kerül a sor, hogy leadjunk a rendelésünket. Kérdő pillantást vetek Louisra, hogy kezdje csak ő, hiszen megérdemli. Én pedig még így is rosszul érzem magam, hogy csak ennyivel hálálom meg.

- Ebben nem kételkedem. - Egyetértően bólintok, s bevallom őszintén kicsit meglep, hogy épp egy olyan fiatal srác képes már-már túlságosan is pontosan megfogalmazni ezt, mint akivel szemben állok. Habár nyilván nem válik a hátrányára, ha tisztában van azzal, hogy a világnak van egy rossz oldala is és nem minden napsütés és boldogság, de nem kellene, hogy legyen még benne valamennyi naivitás a fiatal kora miatt? - Tulajdonképpen nincs is szükség feljelentésre. Semmi komoly nem történt, így gyakorlatilag csak néhány nyomtatvánnyal több keringene valamelyik őrsön... - Megvonom a vállaimat. Nem mondom, hogy nem bízom a rendőrökben, de egész eddigi életemben igyekeztem kerülni őket. Különösen az elmúlt tíz évben.
Persze mindannyian nagyon különböző dolgokon megyünk keresztül az életben és ötletem sincs, hogy Louis életében mi történhetett, ráadásul úgy érzem, hogy nem is vagyok jogosult arra, hogy egyáltalán érdeklődjek efelől. Mindenesetre megjegyzem magamnak, hogy ha valaha gyerekem lesz - már ha lesz egyáltalán és megélem azt a kort, vagy magát a találkozást valakivel, akivel hajlandó is lennék gyereket vállalni -, igyekszem majd olyan életet biztosítani neki, amelyben nem kell túl hamar felnőni. Sokszor persze nem rajtunk múlik, hogy milyen életünk van, hanem a körülmények szabják meg számunkra. Ellenben sokan vannak azok is, akik abban hisznek, hogy akármilyen legyen is az adott szituáció, mi emberek képesek vagyunk a saját kezünkbe venni az irányítást, csak elég akaraterő szükségeltetik hozzá.
Talán én is ezek közé az emberek közé tartozom, különösen azóta, hogy megjött az a képeslap. Sok mindenre nem vagyok képes, hiszen közelében sem vagyok annak, amire apám képes, vagy bárki más, aki hozzá hasonló. De legalább nem ülök tétlenül várva a következő lépést, hanem igyekszem kihasználni a megmaradt opcióimat. Habár valószínűleg az lenne a legegyszerűbb, ha fognám magam és új életet kezdenék mondjuk Európában. De a helyzet az, hogy nem akarok elfutni.
- Bízom benne, hogy legalább a taxisofőrök rendesek ezen a környéken - felelem mosolyogva. Sosem tekintettem magamra teljesen elveszett, segítségre szoruló nőként, de a helyzet az, hogy épp a nemrég lezajlott szituáció bizonyítja be, hogy néha igenis nagyobb elővigyázatossággal kellene járnom-kelnem a világban. Mindenesetre azt már tényleg szeretném túlzásnak érezni, hogy a fiú még a taxisofőrt is teljes mértékben átvilágítsa, mert bizony akkor nagyon megcsappanna a bizalmam az emberiségben, mint egészben és a végén Haileevel közösen lehetnénk paranoiásak. - Azért nyugtass meg, hogy az ilyen esetek nem mindennaposak itt és nem nézed végig, ahogy valakit kirabolnak... - Kérdő pillantásom ráemelem, s őszinte kíváncsisággal várom a válaszát. Ha azt mondja, hogy gyakoribb az ilyesmi, mint gondolnám, akkor bizony csalódom a város vezetésében, amiért képtelen valamit tenni ez ügyben. Csoda, ha nem bízom a hatóságokban?
- Jogos - halkan nevetek a magyarázatán, s egyetértésem jeleként még bólintok is néhányat. Nyilvánvalóan nem akarok ráerőltetni semmit, egyszerűen csak fogalma sincs róla mennyire megkönnyítette az egyébként sem túl könnyű napjaimat. Még csak az hiányzott volna, ha iratok és tulajdonképpen személyazonosság nélkül maradok. Azért, hogy megmentett a legrosszabbtól, megérdemli, hogy kompenzáljam valamivel. Főleg mert ő volt az egyetlen, aki csak egy kicsi hajlandóságot mutatott az eset iránt. A legkisebb jelenleg, hogy mennyibe fog nekem kerülni az, hogy meghívom valamire.
- Áá, értem. - Elmosolyodom a válaszát hallva, mert tulajdonképpen nem ment nagyon félre az a bizonyos tipp. - Gondolom amerikai fociról volt szó. Na és.. mit dolgozol? Persze csak ha nem túl tolakodó, hogy ennyit kérdezősködöm. - Nem szeretnék tapintatlan lenni, ugyanakkor azt is elég cikinek tartanám, ha nem tudnánk összehozni egy normális beszélgetést. Az pedig, hogy mit dolgozik a másik, vagy hogy milyen sportot űz, talán még az egészen normális kategóriába tartozik, amire most kifejezetten szükségem van. Egy kis normalitásra.
- Tudom az nem segítene rajtam egy ehhez hasonló helyzetben is, de jógázni szeretek. Már ha azt lehet sportnak tekinteni... - fűzöm hozzá mosolyogva, nem lesajnálva ezzel magát a jógát, egyszerűen csak arra a célra, hogy megvédjem magam a tudásommal, valószínűleg nem jelentene segítséget. - Szerintem rajtam csak valamilyen önvédelmi óra segítene. - Ami önmagában, mint ötlet, tulajdonképpen senki számára nem lehet hátrányos. Mindazok után, ami ma történt és amin egyébként is keresztülmegyek, tulajdonképpen nem is lenne túl nagy butaság. Amellett, hogy egyébként megtanulok végre normálisan lőni is, csak a biztonság kedvéért. Legfőképp a sajátom érdekében.
Mosolyogva köszönöm meg, hogy nem csak megmentett ma este, de még akkor úriember is, hogy az ajtót is kinyitja nekem. Csak örülni tudok annak, hogy nem valami még furább alakkal futottam össze, aki talán rosszabb dolgokra is képes lett volna velem, mint az az ember, aki egyszerűen a táskámat akarta ellopni. Kis híján elmosolyodom rajta, hogy mennyire befolyással volt rám a Haileevel való találkozásom, akinek hála most már én is kezdek kicsivel jobban paranoiás lenni és olyasmiket gondolni, amiket korábban csak a filmekben és sorozatokban láttam viszont. Eszemben sincs azonban félelemben élni egész további életemben és minden alkalommal a hátam mögé lesni, ha sötétedés után az utcán vagyok, vagy ha nem túl szimpatikus alakkal sodródom össze az utcán. Ezért is igyekszem inkább a pozitív oldalára koncentrálni és kihasználni, hogy van alkalmam kicsit beszélgetni a sráccal. Az új ismeretségek is fontosak, igaz?  
- Ha tudod már mit kérsz, rendelj nyugodtan - szólok oda Lounak, míg én a falról olvasható menüre emelem a szemeimet. - Nekem ugyanis még ötletem sincs. - Tény, hogy nem sokat járok ilyen jellegű étterembe, habár alapvetően semmi bajom velük. Egyszerűen csak szeretek főzni és mivel sokat járok a piacra is, megvan rá a lehetőségem, hogy én magam készítsem el az ételeimet otthon.
- Lehet, hogy unalmas vagyok, de azt hiszem én maradok a pulykásnál, cheddar sajttal. - Szavaimat félig Louisnak, félig pedig a minket kiszolgáló személyzetnek szánom, s a legfontosabbakon kívül még a többi hozzávalót is felsorolom nekik, amire egy ilyen kései órán vágyom. - És szeretnénk még sütit is kérni. Mit kérsz inni? - A hűtőre mutatok, ahol az emlegetett üdítők sorakoznak és csak remélni merem, hogy nem most kezd el szégyenlős lenni. Ha valaki, hát ő megérdemli ezt a kis meghívást.
- Nem tudom miért, de nekem mindig az ennél az üzletláncnál dolgozó személyzettel van a legpozitívabb élményem - magyarázom, immár csak a srácnak, miután megkaptuk a rendelésünket és fizettem is, közben pedig találomra indulok az egyik asztal felé, ahol helyet is foglalok.

Talán nem kifejezetten a legjobb döntés valaki olyanban megbízni feltétlen nélkül, akit épp Manhattan egy olyan környékén ismertem meg, ahol majdnem megfosztottak a jelenlegi kilétemtől, a papírjaimmal és tulajdonképpen minden fontos iratommal együtt. Kulcsfontosságúak számomra azok a dolgok, amelyek a táskámban vannak, főleg mert annak érdekében, hogy a "családi örökségtől" eltávolodjak, rég le is mondtam mindenről, ami törvénybe ütköző. Nyilvánvalóan azt az új életet, amit már Delilah Barkerként kezdtem élni, egy hatalmas csalással kellett kezdenem, elfeledkezve a saját nevemről, családomról és származásomról. De akkor, sok évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy ez lesz a helyes döntés. Most sem érzek mást, mint hogy meg kell bíznom a srácban, aki percekkel ezelőtt bizonyította, hogy a környék egyes lakóival és hírnevével ellentétben igenis megvan benne a segítőkészség és az arra való hajlandóság, hogy megakadályozzon egy bűntényt. Önmagában ez a hozzáállás pedig már mindenképpen pozitívum számomra. Ezért is akarom valamivel meghálálni neki, ami jelen esetben hamar egy meghívás lesz, ha már kiderült, hogy épp éhes. Azt hiszem ez a legkevesebb, amit megtehetek.
Tény, hogy ez az eset nem sokat segít az egyébként is növekvő paranoiámon, azonban ha most arra kellene koncentrálnom, hogy mi lenne velem a papírjaim nélkül - amely esetben tulajdonképpen még egy rendőrörsre sem mehetnék be Delilahként -, csak még inkább elkezdenék kapkodni és elővigyázatosság nélkül cselekednék, ami jelen esetben a lehető legrosszabb lépés lenne. Persze meglenne annak a lehetősége, hogy egyszerűen visszamegyek Chicagóba és beszélek apámmal, de... Egyelőre nem akartam ebbe mélyebben belekeveredni a szükségesnél. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem kapok újabb figyelmeztetést, vagy üzenetet, hiszen az elmúlt tíz évben gyakorlatilag semmi olyasmit nem tettem, ami miatt azt érdemelném, hogy a családomhoz kell forduljak. Talán ez az, ami miatt a leginkább dühös vagyok az egész miatt. Nem kértem ezt, nem tettem semmit, ami miatt ezt érdemelném, mégis szinte pánikban élem a napjaimat és fejvesztve keresem a megoldást, hogy ha szükség van rá, legyen opcióm. Ez az egyetlen dolog, amit apámtól tanultam és a mai napig betartok. Mindig kell, hogy legyen másik lehetőség. Képtelen vagyok nem a legrosszabb opciókra gondolni azt illetően, hogy mi lesz a következő, az emiatt érzett cselekvésképtelenség pedig megőrjít.
- Te pedig.. gondolom itt nőttél fel? - Elég bizonytalanul hangzik a kérdés, csak mert nem akarok átlépni semmilyen határt. Egyáltalán nem ismerjük egymást és nincs is jogom arról faggatni, hogy pontosan milyen élete volt, vagy milyen okból ismerheti a környéket annyira, amennyire. Nyilvánvalóan azt sem mondhatom rá biztosan, hogy a város ezen részében élte le eddigi életét, mert pusztán tíz év alatt én is eléggé otthonosan mozgok már New Yorkban, szóval simán megvan az esélye, hogy ő sem él itt hosszabb ideje, mégis tisztában van azokkal a dolgokkal, amelyek bármilyen szomorúak, mégis a mindennapok részei. Gondolok itt például arra, hogy hiába próbáljuk naivan elképzelni a világot úgy, hogy minden embernek pusztán jó szándékai vannak és mindenki a legjobbat akarja az embertársainak, vagy hogy szimplán nem létezik emberi gonoszság. Ez pedig nyilvánvalóan nincs így és naiv dolog lenne elhinni.
- Nem akarlak ám faggatni, csak azért érdekel, mert ha ilyen jól ismered a környéket, biztosan volt már hasonló tapasztalatod. Vagy rosszul gondolom? - Felpillantok rá, még a szemöldököm is megemelem valamelyest a kérdő hangsúlyom mellé. Nem várom el, hogy válaszoljon, azzal is megelégszem, ha közli velem, hogy túl sokat kérdezek. De azt hiszem ez jelen helyzetben igenis megbocsátható, már csak azért is, mert épp az előbb raboltak ki majdnem.
- És akkor ez én szomszédságomban még azon szoktak panaszkodni, hogy van, aki barlangban lakik és becsapja az ajtót... - szórakozottan nevetek fel, mert az általam emlegetett példa most valahogy töredékének tűnik annak, amiről beszélgetünk. Ezek a problémák jellemzően még mindig nevetségesen hatnak, amikor a világ más tájain történt katasztrófák kerülnek elő, de tény, hogy minden embernek a saját élete és körülményei a legfontosabbak. Azzal foglalkozunk, ami körülvesz bennünket és kevés esetben vagyunk képesek a teljes önzetlenségre.
- Igazából mindig érdekelt milyen moziban dolgozni. De amilyen rém történeteket hallani arról, hogy az emberek mire képesek, holott elviekben kulturálódni járnak... - Nagyot sóhajtok, s finoman megvonom a vállam. Tényleg egészen extrém esetekről is olvasni és ami a legrosszabb, hogy sokszor nincs más, aki kezelje ezeket, mint azok az alkalmazottak, akiket egyébként nem arra tanítottak be, hogy eszeveszett, sokszor agresszív vendéget kezeljenek. Néha elgondolkodom hova jutott ez az ország és milyen emberek élnek itt. - Nekem egy ruhaboltom van jó pár utcával feljebb. - Felelek mosolyogva a visszakérdezésre. Mindig is ez volt a vágyam, így amikor szóba kerül, tisztán látni rajtam, hogy büszke vagyok arra, hogy megtehetem. Arról már persze senki nem tud, hogy miből épült mindaz, ami most az életem, ez pedig így is van jól.
- Nem mondasz butaságot. - Bólintok, azt viszont már nem teszem hozzá, hogy tulajdonképpen hiába értek vele egyet, jelen helyzetben nem látok más jól működő módszert az önvédelemre azon kívül, hogy fegyvert tartok otthon. Ami egyfelől teljes felelőtlenség, mert nem értek túlzottan ahhoz, hogyan is kell használni, másrészt meg épp ebből kifolyólag valószínűleg, ha olyan helyzetbe is keverednék, semmire nem mennék vele. Sőt, ha már éppenséggel mindennek a negatív oldalát nézzük, még bajom is lehet belőle.
Viszonylag hamar sikerül megoldanunk a rendelést, ami részben annak köszönhető, hogy a lány, aki kiszolgál bennünket, nagyon gördülékenyen végzi a munkáját, másrészt meg maga Louis is kifejezetten határozottan tudja mit akar enni, ami nálunk nőknél nagyon nem jellemző, hacsak nem olyan helyről van szó, ahol kívül fújjuk a menüt. Én legalábbis mindig legalább öt percet eltöltök azzal, hogy újra meg újra megkérdőjelezem a döntésemet.
- Na ezzel nem is tudnék jobban egyetérteni. A vendéglátás ezen része soha nem vonzott. - Főleg mert nekem vele ellentétben sem a habitusom, sem a testsúlyom nem volt meg ahhoz, hogy az ilyen kényes helyzeteket különösebben kezelni tudjam. Néha még a bevásárlásomat is elég volt felcipelni a lakásomba, nem hogy neki álljak verekedni valakivel az utcán, amikor ki akar rabolni, vagy éppenséggel kituszkoljak valakit az ajtón, mert vállalhatatlan állapotban van. Ezt a mai este is bebizonyította.
- Nem, azt hiszem ez viszonylag jogos kérdés. - Jegyzem meg halkan nevetve, miközben kifejezetten ügyelek arra, hogy ne nézzek fel rá, a szemeibe, nehogy bármi jelét adjam annak, hogy mi zajlik le bennem valójában. A cél, hogy ne legyen ebből rendőrségi ügy. - Egy ismerősöm ismerősével találkoztam. - Megacélozom magam, úgy pillantok fel a srácra, hogy még egy mosolyt is sikerül valahogyan az arcomra varázsolnom. Csak remélni tudom, hogy ha jobban is bele akar menni a sztoriba, addig sikerül kiötlenem egy értelmes magyarázatot.
- Jó étvágyat! - finoman bólintottam egyet, miközben a korábban ajkaimon formálódó mosoly ezúttal szélesebbé és sokkal őszintébbé válik. - Ne, kérlek, dehogyis! Ez a legkevesebb, amiért segítettél.