Brie & Ophelia

Picture, picture, smile for the picture, pose with your brother, won't you be a good sister?
Everyone thinks that we're perfect, please don't let them look through the curtains

A konyhaajtónak dőlve figyelem felvont szemöldökkel az előttem játszódó jelenetet. A tévéből a Toy Story szól, mint ahogy azt már majdhogynem másfél éve teszi minden átkozott szombat délelőtt, de már meg se hallom az animált karakterek száján kiejtett szavakat; annyiszor láttam és hallottam mindegyik részt, hogy az egész nem több fehér zajnál. Agatha – akinek ismételten csak gáláns túlóradíjat kell majd kifizetnem a fáradozásaiért – még reggel beizzította valami süteménnyel a sütőt, így a konyhából édes tészta illata, a nappaliból pedig kacajok és vidám kiáltásoknak hangja száll.
Oldalra biccentem a fejem, de így sem tudom kétséget kizáróan eldönteni, hogy Brianna épp megfulladni szeretne-e a szőnyegben, vagy csak ennyire animáltan próbálja elmagyarázni a hiányos fogsorával vigyorgó Connornak, hogyan is kell úszni. Kutyaúszásban. Víz nélkül. A nappaliban. A harminckilencedik emeleten. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezen miért lepődök meg; Connor kisgyerek, neki legalább jó indoka van élvezni ezt a sületlenséget, Brie-ben pedig felébredhetett a gyermekkori cápamániája. Őszintén, hálás lehetek, amiért még nem kezdte el megint szóról-szóra visszaidézgetni azt a dögunalmas dokumentumfilmjét, amivel hét éves korában majdnem testvérgyilkosságra ösztökélt. Fogadok, hogy már akkor is csak rossz színben akart feltüntetni a szüleink előtt - egy épeszű gyerek sem néz meg ennyiszer egy cápás dokumentumfilmet, csak úgy, szórakozásból. Valami hátsó szándéknak vezérelnie kellett.

Agatha lép mellém, egy pillantást vet a lassan jóízű sikongásokkal kiegészülő kalandra, amit csak az abban résztvevő két fél érthet, és egészen szeretetteljes sóhaj szökik ki a száján.
Ez rögtön visszaránt a jelenbe. Felháborodott elárultsággal - és a hirtelen mozdulatnak hála egy reccsenéssel - kapom felé a fejem. – Mégis kinek a pártján áll? Ne dőljön már be neki maga is! – szólok rá visszafojtott hangon, mert arra van a legkevésbé szükségem, hogy Brie elővegye a megrugdosott kiskutyaszemeit, amik láttán MINDIG ő kapta meg az utolsó darab csokis sütit, pedig nyilvánvalóan az elsőszülöttnek járt volna, és a jelenet felé intek. – Ne mosolyogjon! Az a lány olyan, mint Mark, érti? Maga az ördög! Kezelje úgy, mint Markot; gyerünk, mire vár még, elő a megvetéssel, a pendejo-val, vagy tudom is én mit szokott itt makogni, és az ehetetlenül csípős ételekkel! Egy-kettő!
Agatha az utóbbi időben valamiért mindig a némát játssza előttem, pedig TUDOM, hogy nem az, hiszen eleinte még volt köztünk mindkét oldalról áramló, verbális kommunikáció, el nem tudom képzelni, hogy mit remélhet ettől a szituációtól, mindenesetre az arcmimikája félelmetes fejlődésen ment keresztül. Most éppen a félig felvont szemöldökös, színtiszta szarkazmussal teli „hogyne” arcát fordítja felém. A fizetett személyzetem nem képes legalább úgy tenni, mintha hinne nekem. Arcátlanság.
- Ahogy akarja. Nem kell hinnie nekem, majd megtapasztalja. Csak hogy tudja: Ő az oka, amiért maga ma itt van! – bökök vádlón Brianna felé. Még csak nem is hazudok; a kedves húgom szeretett volna ma látogatóba jönni, én pedig nem vagyok hajlandó egyedül fogadni és elszórakoztatni őt több év rádiócsendje után. Rendben, talán nem volt TELJES rádiócsend, de akkor is. Nem akarok egész nap kettesben (Connor legfeljebb félnek számít) lenni vele és hallgatni, hogy Stanford így, Kalifornia úgy, uhh, említettem már, hogy jogász vagyok, és jaj, láttad, ahogy apa bekönnyezett a diplomaosztómon? Még mit nem. Ezért kértem meg Agathát, hogy vállalja be ezt a plusznapot. Ergo? Az egész Brianna hibája. Mint mindig.
Agatha hirtelen magamra hagy, és már kezdem azt hinni, hogy megsértettem, amikor a kezembe nyom egy teáskannákkal és csészékkel teli tálcát, és beljebb noszogat. Oh, valóban. Azt mondtam, hogy csinálok egy kis teát. Igazság szerint csak venni akartam néhány nyugtatónak szánt levegőt a kínos köszönések után, a teafőzést pedig mindenki érdekében Agathára hagytam, de ezek szerint lejárt a menekülőidőm.

- Áruló – sziszegem még oda a jóérzés kedvéért a házvezetőnőmnek, nehogy véletlenül azt higgye, hogy megfeledkezem erről a tőrről a hátamban, mielőtt a nappali felé venném az irányt, a tűsarkaim kopogásával előre jelezve az érkezésemet. – Itt is vagyok. Zöld tea vagy gyümölcstea, Brie? – helyezem le a tálcát a dohányzóasztalra, mielőtt kecsesen helyet foglalnék az egyik kanapén, az egyik lábamat szokásomhoz híven a másikra helyezve, tökéletes tartással. – Én zöld tea párti vagyok. Lesz egy Versace fotózásom, tudod, hogy megy ez – dobom hátra egy mosolygós szemforgatással a hajamat a vállam fölött, olyan könnyedséggel közölve az információt, mintha minden második héten Versace fotózásokra készülnék, és nem lenne ez akkora szó, amekkora. Még sosem volt ennyire high end fashion felkérésem, és büszke vagyok rá, de igazán nem lenne ellenemre az sem, ha Brie azt hinné, hogy ez mindennapos az életemben. Végtére is, csak egy egészen kicsinykét téveszteném meg vele.
- Tessék, Connor – nyújtom a fiam felé a frissen facsart narancslevét a kedvenc – természetesen – Buzz Lightyear-os üvegében, miután kitöltöttem a teáinkat. Connor egy szemtelen vigyorral fordul felém a plüsscápája felől, és úristen, mégis mióta van plüsscápája, kérlek, ne kelljen ezt még egyszer végigcsinálnom, könyörgöm, de csak a fejét rázza. Próbálom figyelmen kívül hagyni azt az ocsmány cápát, és meglötyögtetem a narancslevet. – Kérlek? A kedvemért?
Fejcsóválás. Megcsikorgatom a fogamat. – Apa kedvéért?
További fejcsóválás. Igyekszem visszafogni az elégedett mosolyomat. – Hát akkor kinek a kedvéért?
- Bee! – mutat kacarászva Briannára.
Tikkel egyet a szemem, és hirtelen nincs mosoly, amit visszafoghatnék. Tipikus, annyira tipikus, nem is tudom, miért vártam mást.
- Akkor Brie NÉNI kedvéért? – szűröm ki a fogaim között.
Bólogatás, sok-sok mosolygós bólogatás.
- Remek, akkor idd meg Brie néni kedvéért. Egy korty se maradjon. Kivéve, ha fájni kezd a pocakod, ne kelljen hányást takarítanunk. – És láss csodát, adom az üveget, és Connor elveszi tőlem, majd rögtön rá is veti magát. Csodálatos. Nem akarok erre gondolni.

- Szóval, Brie – fordulok egy magamra erőltetett mosollyal a húgom felé, miközben ízesíteni kezdem a teámat –, mesélj, milyen újra New Yorkban lenni? Ne tudd meg, hogy anya és apa mennyire aggódott, hogy esetleg Kaliforniában maradnál.
Mily szörnyű lett volna az, mindjárt elhullajtok egy könnycseppet.
- Majd kicsattantak, amikor felhívtad őket a hazaköltözés hírével. Utána egy hétig mást se lehetett hallani, csak a különböző Brianna-történeteket. Olyan bájos időszak volt – hazudom rezzenéstelen arccal. Késztetést érzek rá, hogy végigpillantsak a húgomon. – Híztál?

965, öltözet, <3  | ⚶

Sometimes it's easier
to pretend
that you don't care,
than to admit
it's killing you.

Azt mondani, hogy megviselt lélektanilag az unokaöcsém születése, nagyon erős csúsztatás lenne. Azt mondani, hogy lehet, hogy egy életre elvette a kedvem a szülésről, és hónapokig rémálmaim voltak tőle, közelebb lenne az igazsághoz. Connor egy tündér, összeszorul a szívem, a lehető legjobb értelemben, ha csak ránézek (mióta elmúlt az első, vörös mazsolás korszaka), és meghalnék érte. Tényleg. De hogy én átmenjek azon, amin Ophi… Köszöntem, de nem. Komolyan rémálmaim voltak hónapokig, csak azokban én szültem, Ophi volt mellettem, és biztatás helyett olyanokat mondott, hogy „ha nem nyomsz, ki kell rágnia magát”, meg „úgysem fog sikerülni, ehhez különleges képességek kellenek, amik belőled hiányoznak”, és hasonlók. A legtöbbre nem is szeretek emlékezni. Aztán végül kibújt belőlem apa miniatűr mása, vagy egy rák, vagy egy különösen borzalmas éjszakán, még záróvizsgák alatt… egy unikornis. SOHA nem fogok ezekről beszélni senkinek, aki bármilyen pszichológiai ismerettel rendelkezik, sem a nővéremnek. Valószínűleg bepisilne a röhögéstől, és mivel az is az én hibám lenne, soha többé nem szólna hozzám. Nem mintha most sok örömöm lenne benne, hogy szól…
Mindenesetre szerintem ezek után senki nem csodálná, ha bárki is tudná, hogy annyira nem erőltettem, hogy az újszülött Connor közelében legyek. Persze ha Ophinak szüksége lett volna rám, akkor jövök, de… Kit akarok becsapni? Ha szüksége lenne rám, akkor sem lenne szüksége RÁM hivatalos álláspont szerint, szóval könnyebb volt ráhagyni, és belevetni magam az utolsó félévembe. Aztán jött a Kiki dolog, a vizsgák, utána a teljesen másik államban letett bar vizsga… Bűntudatom van, oké? Mindenre van kifogás, de nem voltam eddig túl jó nagynéni. De most majd próbálkozom. Szuper nagynéni leszek. A legjobb! Nem baj, majd évről évre jobb nagynéni leszek, és akkor máris van konkurencia. Az első évet nem lesz nehéz felülmúlni, könnyű győzelemnek ígérkezik az idei.

Valószínűleg az is segíteni fog, hogy ahogy nő, egyre elrabolhatóbb lesz, és nem kell Ophi előtt égetnem magam a próbálkozásaimmal. Mint most. Alapból már azzal rosszat tehettem, hogy meghívattam magam, de a hétvégén nem volt apáéknál szervezve semmi, én pedig már olyan rég őrizgetem a cápa plüsst, amit Connornak vettem a cápa rezervátumban még mikor a záróvizsgáim után Havaii-on jártam. Jó, most az enyém kicsit magányosnak tűnik a szekrényben, de… majd odaadom Ophi következő gyerekének. Haha. Mekkora mázli, hogy nem olvas a gondolataimban! Akkor lehet, hogy nem engedett volna be az ajtón, de így szerencsére bejutottam egy kicsit távolságtartó puszi-puszi után. Hogy direkt tett úgy, mintha nem látta volna a felé nyújtott ajándékcsomagot a plüssel, vagy tényleg nem látta, mert annyira beleélte magát a beszédbe arról, mennyire későn szóltam, (nem is. én? esélytelen.), azt nem tudom. Mindenesetre feltaláltam magam, és odaadtam én Connornak, miután letelepedtem mellé a játszószőnyegére.
És itt is van azóta az érzés, hogy valami szorítja a mellkasom, Connor minden mosolya, kacagása, ölelése, puszija csak arra sarkall, hogy úgy viselkedjek, mint valami dilis ötéves. De megéri! Szerintem még ötévesen sem viselkedtem úgy, mint egy dilis ötéves. Aztán visszatér Ophi a konyhából a teával, én pedig próbálok visszatalálni az agyam felnőtt részébe. A vigyort azért nem tudom letörölni az arcomról. – Bármelyik jó lesz, köszönöm. – A kanapé ülőrészére támaszkodva feltérdelek, a konyha felé lesve, és emelt hangon hozzáteszem: - Muchas gracias, Agatha! – Nem tudok sokat spanyolul, csak egy nyarat töltöttem ott gyakorlaton, de ilyesmik azért ragadtam rám, Agatha pedig úgy tűnik, hogy értékeli, most is hallom a halk nevetését. Valószínűleg azért, mert nem teszek úgy, mintha azt gondolnám, Ophi állította össze a tálcát. Nem mintha azt feltételezném, nem képes rá, mert dehogynem. Csak épp nem csinálná meg, ha van rá más. – Ó… nem, nem tudom, hogy megy, nem igazán. Jobb olyankor a zöld tea? – kérdezek rá, még mindig mosolyogva. Nem mondanám, hogy ismerem manapság a mindennapjait, eléggé csak különleges alkalmakkor találkozunk, arról nem is beszélve, hogy szeret piszkálni, amitől meg nem jön meg a kedvem menni utána. Szeretem a nővéremet, de nem vagyok benne biztos, hogy a dolog kölcsönös, és ha évekig ezt érzi az ember… Nem véletlen, hogy most is Connor miatt vagyok itt igazából.

Aki ezt értékeli is, és szabályosan könnyeket kell kipislognom a szememből, ahogy kicsit leegyszerűsítve ugyan, de elrikoltja a nevemet. Helyette inkább felnevetek. – Az ilyen eszközök működnek nála? – kérdezem mosolyogva, ahogy megpaskolom az ölem, jelezve Connornak, hogy igazán ihatná ott a kedvemért, bármi is van abban a szuper üvegében. A bókjaimat pár puszival megspékelve meg is osztom vele, mikor az ölembe telepedik, ahol aztán a narancslevét szürcsölgetve bámulni kezdi a tévéképernyőt, tágra nyílt szemein szinte tükröződnek a mese színei. El tudnék itt ücsörögni, csak nézve, ahogy ő nézi a tévét. Aztán Ophi megszólít, én meg felé fordulok, fél kezemet azért Connor derekán tartva, le ne guruljon nekem. Nagyon hirtelen tud megindulni, mint rájöttem… - Kicsit még szokatlan. És hát jogosan aggódtak, az utolsó évemben úgy volt, hogy ott teszem le a bar vizsgát, de végül csak New York mellett döntöttem. Több a szakmai lehetőség – magyarázom, bár erősen ferdítek. Mivel nemzetközi állást szeretnék, mindegy, hogy itt vagy Kaliforniában vagyok, és a Stanford miatt ott is lett volna bőven miből választani, de… nem volt maradásom végül.
Kicsit felszalad a szemöldököm, és megkopik a mosolyom, mikor Ophi tovább kedveskedik, de azon a módon, ami nála valójában kicsit sem kedveskedést jelent, ééééés… igen, a végére ide is szúr. – Hmm… Három héttel ezelőtthöz képest lehet. Az optimális súlyomhoz képest nem – vonok kicsit vállat a kérdésére. Mintha nem lenne eléggé fájó pont, hogy mellette úgy nézek ki, mint egy fogpiszkáló. Nehéz kamasznak lenni egy tökéletesen nőies nővér mellett, aki még szereti is kihangsúlyozni a másik hiányosságait. A melleim hozzá képest nem is léteznek. Mondjuk többnyire már megbékéltem vele, hogy én ilyen vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy egy-egy ilyen megjegyzése… ne esne rosszul. – És veled mi a helyzet? Forgatsz most valamit, vagy épp két munka között vagy? Esetleg színház? Anya emlegetett valami olyasmit, hogy az egyik kedvenc könyvének a megfilmesítésében benne leszel? – próbálkozom annak felidézésével, hogy mit is tudok most róla. Úgy érzem, az utóbbi hónapokban egy kő alatt éltem, mint valami fura bogár. Néha próbáltak beszélni hozzám, de ritkán hallottam meg. Volt is egy fura álmom Kafka Átváltozásáról… Igen, bizarr álmaim vannak.

 | ⚶

Brie & Ophelia

Picture, picture, smile for the picture, pose with your brother, won't you be a good sister?
Everyone thinks that we're perfect, please don't let them look through the curtains

Muchas gracias, Agatha.
Egyenesen vissza kell fognom magam, hogy ne tátogjam kifigurázóan a szavakat, és ha a húgom épp nem velem szemben ülne, biztos nem venném a fáradtságot. Kicsinyes? Mindenképp. Gyerekes? Kissé. Jól esne? Pokolian.
Mindig sikerül lebecsülnöm, hogy Brianna mekkora talpnyaló is tud lenni. Elnézést, „uDvArIaS”, ahogy ő nevezné, de bárki bármit mondjon, ha udvarias akarna lenni, nem sértené meg így a feltételezgetéseivel a vendéglátóját, akár igaza van, akár nincs. Mintha nem ugyanazokban a körökben nőttünk volna fel, esküszöm. Ez az, amit az apánk sótlan helyett csak pimasznak nevezne, de azzal az elégedetten mosolygó, büszke arcával, amibe szívem szerint egy pohár vizet öntenék. Vagy pezsgőt, ragadjon csak. Az egyetlen vigaszom, hogy a sok elbaltázott botoxnak hála a gesztus már-már ijesztő, és mivel rám ritkán vetül, nem kell úgy tennem, mintha ne hökkennék meg a látványtól. Szegény anyánk, akinek azt az arcot látva kell ébrednie.

- Méregtelenítő hatásai vannak. Egészségesebb, és diéták alatt erősen ajánlott – magyarázom, és megpróbálok nem túlságosan leereszkedő lenni, csak egy egészen leheletnyit. Mint ahogy egy gyermekkel tennéd. Vagy egy ostoba tudatlannal, aki megpróbálja a fast fashiont a designer márkákhoz hasonlítani, mert utóbbiakat nem tudja megvásárolni, és meg kell próbálnia nem rosszul éreznie magát a tény miatt.
Végül Brie-nek is zöld teát készítek, úgy ahogy én iszom (egy édesítő, az ajánlottnál kicsit több citromlé), mert ártani nem árthat, és biztos vagyok benne, hogy nem létező diétája van. Felé nyújtom, amennyiben el tudja venni az ölében ücsörgő Connor mellett.
- Néha – felelek, éppen csak nem fogcsikorgatva. Bármikor máskor ezer örömmel fogadok minden olyan szituációt, ami azt jelenti, hogy Connor valaki más nyakában lóg – milyen szerencsés, hogy három nővére is van – az enyém helyett, de ez Brie. Tisztában vagyok vele, hogy egy 15 hónapos gyermektől igazán nem észszerű elvárni a hűséget, de örülnék neki, ha a húgom jelenlétében inkább felém húzna az érdeklődése. Vagy legalább sírhatna egy kicsit az ölében. Hol marad a „szégyenlős vagyok, mami, takarj el” műsor, amikor szükség lenne rá? – Imádja az apját, a jobb napokon bármit el lehet nála érni egy videóhívás ígéretével. Gyerekek – forgatok szemet drámaian.
Nem mintha ne érteném a fiam logikáját; Markot valamivel kevesebbszer látja, mint engem, érthető, hogy rá többször vágyik. Ettől függetlenül nyilvánvalóan ÉN vagyok a kedvenc szülője, azon rendkívül egyszerű oknál fogva, hogy ÉN préseltem ki az ÉN testemből, és mélyen az elmémbe égett az a 21 óra. Azt olvastam valamelyik reggel egy cikkben, hogy a női agy specifikusan törekszik rá, hogy elhomályosítsa a szülés traumatikus emlékét a további utódok reményében, éppen ezért emlékszek vissza minden nap legalább egyszer, nehogy elfelejtsem, miért nem akarok még egy gyereket.
Mindenesetre, nincs verseny, és ha lenne is, én nyerném. Mark nem tud mivel nevezni, amíg nem hordott ki és szült meg egy gyereket. Aztán szenvedett a szülés utáni teste formába hozásával.
Connor persze teljesen érdektelen a forrongásomra, csak iszogatja a narancslevét és ide-oda dülöngél Brianna karjai között. Á-ru-ló. Így bízz a férfiakban.

- Pedig micsoda karriert csinálhattál volna mondjuk… Los Angelesben! Lehettél volna hírességek ügyvédje. A környezetvédelem most kifejezetten népszerű az ő köreikben is. – Gondolom én. Fogalmam sincs, hogy tényleg így van-e, de mivel minden irányból a globális felmelegedésről hallani, feltételezem, lenne rá kereslet. Én úgy érzem, elvégeztem a dolgom az energiatakarékos elektronikámmal és a nem futószalagon gyártott, minőségi divat irányába tett támogatásaimmal. És a szemetet is szelektíven gyűjtjük. Azt hiszem.
- Hmmm – emelem a számhoz a csészémet, csak ennyivel reagálva Brie súlyára. Nem kétkedő a hangom, ugyan, dehogy!
Valóban nem tűnik túl kerekdednek (kettőnk közül mindig is ő volt a piszkafa), éppen ezért csak kérdeztem, és nem egyenesen azt javasoltam neki, hogy vegyen vissza a hamburgerekből. Igazán nem tehetek róla, ha ő ebből arra a következtetésre jutott, hogy kövérnek tartom.
Szööööörnyen röstellem!

- Forgatások között vagyok. Májusban mutattuk be a Palace of Sandet, aminek jóváhagyták a második filmjét – trilógiáról beszélünk -, ősszel terveztük eredetileg a forgatás, de az ütközik a sorozatom, a Rule utolsó évadával, úgyhogy előbbi forgatása jövő januárra csúszik, míg utóbbit augusztus végével kezdjük – mesélem egy apró szájhúzás kíséretében. Nem akartam ilyen sokáig érdembeli forgatás nélkül maradni (tekintve, hogy ebben az évben csak egy reklámfilmet forgattam le), de így jött ki a lépés a promóciók, Connor, és a botrány között.
- Igen, akarnak egy Üvöltő szeleket, ami végre vissza is hozhatná legalább a forgatás költségeit, de nem tudom, mennyire vágyok még egy kosztümös drámára. Nem akarok skatulyába kerülni, és a karrieremnek jobb lenne valami… modernebb. Ugyanakkor, ha sikerül összeegyeztetni a forgatást a Rule-lal, tekintve, hogy helyszínileg megoldható, vélhetőleg elvállalom. Legalább anya örülhet – vonok vállat egy kissé érdektelenül. Klasszikus angol irodalmi szerep, kisujjból is kirázom. Legalább háromszor olvastam minden Brontë könyvet, és rengeteg Austen színdarabban szerepeltem az egyetem ideje alatt.
- Hallottam egy pletykát, hogy jövőre egy Szentivánéji álom film is tervben van valamelyik stúdiónál, az egy fokkal jobban érdekelne, még ha nem is kifejezetten modern – vallom be egy vágyakozás teljes sóhajjal. Az egész család tud a Shakespeare-imádatomról - ami mellett kifejezetten szerencsés az Ophelia név -, ezen vélhetőleg senki nem lepődik meg.

- Kedves tőled, hogy érdeklődsz, de ha csak az udvariasság vezérel, ne tedd. Gondolom még a Palace of Sandet sem volt időd megnézni, Miss Elfoglalt – teszem hozzá némi szurkálódással. Legalább nem neheztelek, ennél többet nem kérhet tőlem. Tudom-tudom, jogi kar, záróvizsgák, bar vizsga, blablabla, én pedig egy keresett színésznő vagyok, aki még így is kirepült a családjával a húga diplomaosztójára. Haláli unalmas volt, nem mellesleg, nem győztem sóhajtozni. – Apropó, hogy megy az álláskeresés? Csodálom, hogy a vezetékneved hallatán még nem vettek fel sehova.

906, öltözet, <3  | ⚶

Sometimes it's easier
to pretend
that you don't care,
than to admit
it's killing you.

Belemehetnék, ha tisztában vagyok a zöldtea hatásaival, elvégre egész életemben nagy biológiabolond voltam, legyen szó állatokról, vagy növényekről, a tea pedig egy kifejezetten kedvelt témaköröm, de nem teszem. Leginkább azért, mert Ophi tüskéit semmi sem hozza ki jobban, mint mikor rámutatok, hogy már tudok valamit, amit épp ő mondott el nekem. Egy időben sportot űztem belőle, hogy mikor felhozott valami témát, hirtelen tizenöt másik dolgot elmondtam róla, és rákérdeztem három másikra, azt tudja-e, de… szeretném azt hinni, hogy ebből már kinőttem. Ellenben a nővéremmel, aki még mindig ugyanolyan leereszkedően tud velem beszélni, mint annak idején, amitől rászoktam erre. Vidám nap elé nézek. – Diétázol? De hát tökéletesen nézel ki, ahogy vagy. Igazából konkrétan mintha magazinból léptél volna ki – nézek végig rajta. Tényleg úgy néz ki. Mikor ajtót nyitott, eléggé el is szégyelltem magam a szolid overallom miatt, de hát… azért jöttem, hogy a szőnyegen játsszak Connorral, nem azért, hogy címlapfotó készüljön rólam. Hál istennek. Mosolyogva veszem át a felém nyújtott bögrét egy köszönöm kíséretében, és nagyon igyekszem nem az unokaöcsémre borítani az egészet, mert ott halnék meg a szégyentől. Sikerrel járok, bár mivel elég forrónak tűnik a tea, csak lerakom magam mellé a földre, hogy ne kísértsem a sorsot vele.

Sajnálom, hogy annyira nem ismerem Connor mindennapjait, és nem tudom, hogyan kell elérni nála, hogy megigyon dolgokat, meg egyáltalán, hogyan kell bánni vele. Gyanítom, hogy még csilli-vili új játék vagyok számára most, és ha pár óránál többet lennék vele, nem lenne ilyen könnyű dolgom. Nincsenek illúzióim, nem vagyok egy gyereksuttogó. Csak nagyon lelkes, ha róla van szó, és egyelőre ezzel mindent kárpótolok. Szinte érzem az Ophi felől áradó helytelenítő hullámokat, és ismerve a nővérem… még értem is, miért idegesíti, hogy Connor kedvelni látszik. Vajon ahogy nő, majd elpártol tőlem, mert ezt látja követendő példának? Jajj, remélem nem. Nagyon erősen kell próbálkoznom, hogy ellensúlyozzam az Ophival köztünk lévő viszonyt. Mondjuk kész vagyok rá. – Gondolom mikor oda voltál forgatni, vagy promózni, akkor ez pont fordítva volt? – kérdezek rá, és remélem, hogy igen, mert ha épp most eszébe juttattam, hogy nem, akkor lehet, hogy leönt zöldteával. Aztán rám mosolyog, és azt mondja, hogy csak azért tette, mert a zöldtea egészséges, az én bőröm meg olyan fakó és egyenetlen. Ami mondjuk az övéhez képest nem lenne hazugság.

A szakmai döntéseim meghozataláról eddig nem sokszor beszélgettünk még vele, és nem vagyok benne biztos, hogy eléggé távoli még az oka annak, hogy végül hazajöttem, ahhoz, hogy meg akarjam vele tárgyalni. – Igaz. Kár, hogy az a része soha nem igazán volt az én asztalom, amire a hírességeknek szüksége van. Jobban szeretek irodák mélyén szerződéseket bújni, mint szerepelni – ismerem el végül az egyik okát annak, hogy hazajöttem. Persze ez kevéssé érdekelt volna, ha Kiki… Szóval nem ez volt a fő indok, cseppet sem, mert hát arra is lehettem volna vállalati környezetvédelmi jogász, természetesen. De itt a családom, itt vannak a gyökereim, még ha az egyetem alatt eléggé el is távolodtam tőlük. Ami ott tartott, annak vége, és hová térhetne vissza ilyenkor az ember, ha nem a gyökereihez? – Plusz… itt is lakik épp elég híresség, nem? – próbálkozom a téma elütésével egy viccel, bár a humor igazából sosem volt az erősségem. Nem ugyanazokat a dolgokat találom viccesnek, mint mások.
- Valószínűleg az overall nem annyira előnyös… - vonok kicsit vállat, mikor arra csak hümmög egy sort, hogy nem vagyok még túl az optimális súlyomon. Nem igazán tehetek róla, hogy körte alkatom van, szemben az ő homokórájával. Ha én fogyok, akkor az ciciből megy le, pedig lássuk be, onnan nem sok mi tud még lejjebb menni. És mégis! Mondjuk ezzel együtt egy afrikai törzsi férfitől megkaptam, hogy biztos egészséges babákat fogok ontani magamból, mert csodálatosan széles a csípőm, szóval minden viszonyítás kérdése? Mellem az nincs, de rám néznek, és azt gondolják, hogy „na, ez a nő aztán tudna szülni”. Kár, hogy nem akar.

Nagyon igyekszem koncentrálni Ophi válaszára a forgatásokról, és megjegyezni a címeket, amikkel dobálózik. Ha már eddig nem tettem, mert hogy nem tettem. Támogatom a nővérem minden színésznői aspirációjában, tényleg, és nem csak hóbortból, hanem mert szerintem tényleg csodás színésznő. De az utóbbi évem egy akkora elmebaj volt, hogy a bar vizsgán kívül szükségeseken kívül SEMMI nem ment be, vagy maradt meg a fejemben. Egyszerűen csak nem. Nem azért, mert ne érdekelt volna, hanem mert nem volt neki hely. – Mármint akkor most… augusztusig nem forgatsz? – kérdezek rá, próbálván felfogni, hogy mi van, ami nehezebb, mint gondoltam. Pedig nem vagyok hülye, tényleg, de sok az új információ, és néha az ilyenekhez nekem jól jön egy naptár. Kézzel foghatóan, előttem. Lehet mindjárt előveszem a táskámból… - Üvöltő szelek? Catherine szerepe? Ki lenne Heathcliff? Vagy még nem ennyire előrehaladott a tárgyalás? – nézek rá a bögrém felett kérdőn, és őszintén, szívesen megnézném vele az Üvöltő szeleket. Nem a kedvenc Brontë könyvem, de Catherine és Heathcliff kapcsolatára igazán lehetne egy jó filmet építeni.
- Shakespeare? – mosolyodom el szélesen. – Hát persze, hogy az érdekelne. – Igazából nincs szükség rá, hogy megkérdezzem, miért, és ezt mindketten tudjuk. Ez olyan valami, amit a hülye is tud róla, de legalábbis bárki, aki valaha kicsit is vette a fáradtságot, hogy figyeljen rá. Bármi, ami Shakespeare, az jöhet, és nincs női szerep, amit ő ne tudna jobban eljátszani, mint az, aki végül eljátszotta.

Bűntudatosan lesütöm a tekintetem, mikor a szememre veti, hogy biztos még az új filmjét sem láttam, mert… teljességgel igaza van. Van rá mentségem. De akkor is. – Nem udvariasságból érdeklődöm, és bár az új filmed még tényleg nem volt érkezésem megnézni, mindenképp meg fogom. Sajnálom, hogy eddig nem tettem. Fokozatosan térek vissza a való világba, most már nem lesznek ilyen eltűnéseim – fogadkozom, és nem csak a karrierje nyomonkövetése miatt, hanem a kezemben ficergő Connor miatt is. – Álláskeresés? – kérdezek vissza szórakozottan. – Nem mondta apa vagy anya? Három hete kezdtem a Hall & Schneider környezetvédelmi osztályán. Ezért nem jöttem hamarabb, kicsit el voltam havazva az új lakással, meg az új munkával – magyarázom, ahogy kitartom a tenyerem, hogy Connor csapkodhassa, mert vagy ez, vagy a combom. Vajon... mi ez a kezén? Én esküszöm, hogy mikor ide ült, még tiszta volt. Most mitől ragacsos?

   | ⚶

Brie & Ophelia

Picture, picture, smile for the picture, pose with your brother, won't you be a good sister?
Everyone thinks that we're perfect, please don't let them look through the curtains

A magabiztosságot sugárzó emberek (vagy az annak látszani akarók) gyakran hangoztatják a kapott bókok hallatán, hogy a hízelgés mit sem ér náluk – és teljes mértékig igazuk van. Ha valaki értékelhető tulajdonságokkal rendelkezik, és ezek létezésével tisztában is van, nincs szüksége rá, hogy mások által validáltassa magát.
Én is tudom, hogy nincs szükségem mások jóváhagyására, hogy csodálatosnak tartsam magam, ezért csodálatosnak is tartom magam, mert csodálatos vagyok. Pofonegyszerű logika, mint tudni, hogy az egyik lábadat a másik elé kell helyezned, hogy előrébb juss. Technikailag semmivel sem leszek lélekben gazdagabb, testben pedig boldogabb attól, ha azt hallom a húgom szájából, hogy tökéletes vagyok, gyakorlatilag mégis jól esik. Nem mondhatnám, hogy úgy vágyok rá, mint ahogy arra Marktól vágyok a fáradtabb, gyengébb pillanataimban, de nem is lenne túlságosan fair összehasonlítani a kettőt, tekintve, hogy egy ex elismerése mindig olyan tökéletes, mint egy frissen betört Manolo Blahnik cipőbe bújtatni a lábamat, a húgomé viszont legfeljebb csak egy sál lehet. Hiába kasmír, ha én csak évente kétszer veszem fel, mert eltakarja a nyakláncaimat, amik a logikámat követve a szüleim elismerését jelenthetik. Ha választanom kell a kettő közül, a sálnak mennie kell.

Önelégülten lökök hátra néhány hajtincset a vállam fölött, pontosan tudva, hogy több, mint precízenen állítottam be reggel, és elég terméket használtam hozzá, hogy biztosan számomra tetsző eredményt kapjak így is. – Köszönöm, Brie, de ne légy naiv. Te is tudod, hogy senki nem tökéletes.
Elég szerény vagyok hozzá, hogy tudjam, én sem vagyok az. Éppencsak sokkalta közelebb állok hozzá, mint a többség. Tessék, beismerem, hogy nekem is vannak hibáim! Csak nem sok, és többnyire bájosak. Mint a szeplőim. Tíz év múlva a fiatalságom zálogát fogják jelenteni. Természetesen, mint mindenben, Brie-nek ebben is utánoznia kell.
Amilyen gyorsan kész voltam mosolyogni a húgomnak, olyan gyorsan válik a gesztus jegessé. Hogy nevezheti valaki magát ügyvédnek, ha ilyen tökéletesen tud a saját szájába lépni? Kétlem, hogyha feltenném a kérdést, használható választ kapnék rá; Mark se tud soha válaszolni. Azaz, tudni tud, csak éppen a kifogásai annyit érnek, mint halottnak a csók. Vagy Jennifernek az észérvek.
- Nem éppen – felelek a fogaim közül szűrve, majd kortyolok egyet a teámból, hogy kissé összeszedjem magam, mielőtt a nemtetszésem túl nyilvánvalóan mutatkoznak meg. Nem adhatok fegyvert Brianna kezébe, hogy aztán játszhassa az ártatlan bárányka játékát a szüleink előtt. – Három hónaposan hagytam az apjánál, a legtöbb gondolata még akörül forgott, hogy betudja-e nyomni a szájába a lábujjait, és ha igen, vajon mennyi fér be egyszerre.
A válasz az első kérdésre igen, a másodikra pedig öt, én pedig nem tudom, hogy érzem magam a ténytől, hogy ezt kapásból fel tudom idézni. Méghogy rossz szülő vagyok! A kedvenc Chanel kosztümömet rá, hogy Mark csak értetlen pofákat vágna a kérdés hallatán, majd engem nézne ostobának, amiért feltettem.

- Persze, gondolom én – jegyzek csak meg ennyit az indoklásaira.
Nem is számítottam másra, csak hiún reménykedtem benne, hogy talán a kaliforniai időjárás és az új, a szüleinktől mentes közeg elegendőnek bizonyul, hogy Brie ne akarjon hazajönni, és a kapcsolatunk végre rátérhessen a „hálaadáskor és karácsonykor találkozunk” áldásos útjára.
A mi viszonyunknak csodát tenne a távolság; minél messzebb van tőlem a húgom, annál kevésbé idegesít. Mint amikor Afrikában hentergett a porban, vagy tudom is én, mit művelt; nem azt mondom, hogy ne kívántam volna, hogy házasodjon össze valakivel és költözzön végleg oda, de sokkal vidámabban írtam alá a születésnapi üdvözlőkártyáit. Még szívecskét is rajzoltam rá. Aztán kihúztam, amikor erre ráeszméltem.
Kénytelen vagyok egy kissé túlzó sóhajjal megforgatni a szemem. – Igen, én is ugyanezt mondtam. Augusztustól kezdek neki, és utána a jövő évbe nyúlóan elfoglalt leszek. Jövő januártól ráadásul utaznom is kell.
Még nem beszéltünk Markkal arról, mi tévők leszünk Connorral, ha újra Marokkóba kell mennem fél évre, de most valamivel jobban szimpatizálok Connor utaztatásával, mint anno. Nem csak azért, mert már elég idős lesz hozzá, hogy folytonos felügyelet mellett (amit nyilvánvalóan itthon is igényelne) ne okozzon különösebb problémát, hanem a fejlődése érdekében is. Az első három év a legfontosabb, és nem szeretnék túlságosan sokat távol tölteni tőle. Más kérdés, hogy ebbe Mark mennyire egyezne bele úgy, hogy az Connor kárára se váljon. Meglepően ragaszkodni tud néha a gyerekhez, talán a gyarapodó éveivel nem csak ősz hajszálakat gyűjtöget, de szentimentális érzéseket is.
- Igen, én lennék Catherine. A férfi főszerep kapcsán egy színházi színészfiúban gondolkodnak, valami… Jeffrey, talán? Nem túl professzionális tőlem, de megmondom őszintén, elfeledkeztem róla – vallom be egy nem túlságosan sajnálkozó vállvonással. Mindenki tisztában van vele, hogy az én nevem lenne az igazi húzóerő. A Palace of Sand - és meglepő módon Connor létezése - biztosította az ehhez szükséges népszerűséget, már csak arról kell gondoskodnom, hogy ez ne csak három napig tartson.

- Persze-persze, tudom, ezerszer és egyszer hallottam. Egyetem, diploma, költözés, blablablah. Mindenesetre, ha megnézted, szívesen fogadom a véleményed. – Hazudok. Azaz, nem teljesen. Fogadom én a véleményét, nem arról van szó, csak éppen nem fog a lelkembe marni, ha nem tetszik neki. Mindössze egy újabb bizonyítéka lesz, hogy Brie ízlésficamos, és fogalmam sincs, hogyan köthet össze minket vér és DNS. Ha nem hasonlítanánk egymásra, azt mondanám, az egyikünk örökbefogadott. És mivel Rebecca rám hasonlít jobban, így amikor azt mondom, hogy „az egyikünk”, azt úgy értem, hogy Brianna.
Különben is, miért fogadtak volna örökbe a szüleink még egy lányt, amikor már ott voltam nekik ÉN?

Éppen a lábaimat szeretném kicserélni, hogy a jobb kerüljön felülre, és a bal alulra, a zsibbadás elkerülése érdekében, amikor Brie közli velem, hogy már dolgozik. A Hall & Schneidernél. SCHNEIDER.
Oh hell fucking no.
A lábam fájdalmasan csattan alulról a kávézóasztalnak, én pedig sziszegve rántom vissza magam felé, Connor érdeklődő pislogásától kísérve.
- Hogy az a… - nyúlok le, hogy finoman megmasszírozzam a sérült végtagot.
- Mami üt! – állapítja meg aztán, és itt ki is merül az érdeklődése, és újra a tévére tapad a tekintete.
De még mennyire, hogy ütni fogok.
Nem, nem vehetem készpénznek, amit hallottam. Brie csak bosszantani próbál, hogy kakilna Connor az ölébe.  
Krákogva egyenesedek ki újra, és úgy mosolyodok el, mintha az egész meg se történt volna.
- Bocsáss meg, de azt hiszem, rosszul hallottalak. Mintha azt mondtad volna, Hall & Schneider, de tudom, hogy azt nem mondhattad, hiszen miféle húg lennél, ha nem számoltál volna be róla, hogy annál a cégnél helyezkedtél el, ami az ex-szeretőm és az egy szem gyermekem apjának a nevét viseli, hmm? – biccentem oldalra a fejem, és még most is vagyok olyan engedékeny, hogy hajlandó vagyok a fáradtság számlájára írni a félrehallást. – Tudod, kiről beszélek, hiszen szeretettel emlékeztetsz rá mindig, hogy miatta törtem el majdnem a kézfejedet a szülőszobám. Felteszem hát még egyszer a kérdést; Brianna, hol dolgozol?

1085 , öltözet, <3  | ⚶

Sometimes it's easier
to pretend
that you don't care,
than to admit
it's killing you.

Nem ez az első eset, hogy megkapom a családomtól, hogy naiv vagyok. Sőt, elég gyakori. Pedig szerintem nincs igazuk, nem naiv vagyok. Maximum idealista. De szerintem az, hogy ők naivnak látnak, nem az én vesztem, hanem az övék. Szerintem Ophi tökéletes, ahogy van, gyönyörű, és nem csak most, hanem az volt terhesen is, az akkor is, ha valami csoda folytán úgy mutatkozik, mint egy halandó ember. Szerintem nem kéne változnia semmiért és senkiért. Boldogabb lenne, ha nem akarna mindenki számára tökéletesnek tűnni, mert ahogy ő is mondja, senki sem ténylegesen tökéletes. De ő tökéletesen Ophi. Nem vagyok naiv. Csak nem gondolom, hogy a tökéletes egy egyetemes, objektivizálható fogalom. Megéri ezen vitáznom valakivel, aki karriert épített arra, hogy mások hogyan látják? Nem hiszem. – Senkinek nem is kell tökéletesnek lennie. De te tudod, mit csinálsz – hagyom hát rá, mert valóban, ő tudja, mit csinál magával. A karrierjével. Mindenével. Hát mi beleszólásom van nekem? Kevesebb, mint egy random embernek az utcán, úgy sejtem. Elvégre én csak a naiv húga vagyok.

Nos, talán nem kéne olyan kérdéseket feltennem, amikre nem tudom előre, hogy biztonságos a válasz. Elszoktam már a vele való beszélgetéstől, pedig egy időben már-már jó voltam benne. Mindig csak olyat kérdeztem, amit anya már előtte elmondott, és Ophinak pozitív a válasz. Ha Ophi boldog, mindenki boldog. Ha nem… Nos, ember legyen a talpán, aki figyelmen kívül tudja hagyni. – Ó… jogos. Ebbe nem gondoltam bele – ismerem el, mert tényleg nem. Pedig alapvetően belegondolok dolgokba, de a nővéremmel beszélgetni néha egy olyan szinten komplikált folyamat számomra, hogy kudarcot vallok. Míg az egyik szálon azt remélem, jót mondok, a másik szálon tudhatnám, hogy nem, de annyira jót akarok mondani, hogy csak kibököm, és utólag jövök rá, hogy mit is tettem. Mint most. Mire kimondtam, tudtam, hogy hazárdjáték, de akkorra már késő volt.

Kicsit lehajtom a fejem, mikor felsóhajt a kérdésemre, mikor szerintem annyira nem volt szörnyű. Csak visszakérdeztem. – Persze, értettem, csak… távolinak tűnt, és nem voltam benne biztos, hogy jól értettem. De ezek szerint utána bőven pótlod a pörgést. Meg hát… közben sem fogsz unatkozni, tudom, hogy nem csak forgatásokból állsz ki, ami a munkát illeti – próbálkozom a hibám kijavításával, és reménykedem, hogy erre válaszul nem egy kioktatást kapok arról, hogy neki most Connorral kell lennie. Mert tudom. Ugyanakkor azt is, hogy imád dolgozni, és nem bír megülni a fenekén hosszan. Connornak meg annyi családtagja van, aki szívesen tölt vele időt, hogy győzzenek válogatni most, hogy már idősebb, és talán ránk merik bízni. – És… ezúttal hogy tervezed? Marad Connor az apjával, vagy már elég idős, hogy elkísérjen? – kérdezek rá óvatosan, mert megint olyan kérdést tettem rá, aminek a válasza ismeretlen előttem, és mint olyan, bármilyen reakciót kiválthat belőle. Veszélyes, mondjuk ki.

Nem tudom, miért kérdeztem rá egyáltalán, kit szánnak a férfi szerepre, hát nem igazán ismerem a színészeket, a színházi világból meg pláne nem. De azért lehetett volna szerencsém, és lehetett volna valaki olyan, akit mégis ismerek, mert már dolgoztak együtt, vagy láttam valamiben. Mégsincs. – De akkor annyira nem is vagy még biztos benne, nem? – vetem fel, mert hát ha nem is biztos, hogy akarja, minek kezdje megjegyezni, ki más van még tárgyalásban a castinggal? Nem jegyzem meg hangosan, hogy szerintem minden kosztümös filmben is szerepelnie kéne, mert arra termett, mert azt hiszem, mostanság pont ezellen a beskatulyázottság ellen küzd, és csúnya lenne tőlem ilyet mondani. Meg hát nem kosztümös filmekben is ugyanolyan jó. De a kosztümös filmekben valahogy… Nem tudom, lehet, hogy csak azért szeretem bennük annyira, mert ott sokkal jobban el tudok vonatkoztatni attól az embertől, akivel egyébként felnőttem, és akivel van egy elég bonyolult kapcsolatom.

Talán pont ezért is támogattam mindig a színészkedésben. Mert végre valami, amiben ÉN állok a pártján. Álltam. Már most nincsenek pártok, mindenki egyöntetűen szurkol a karrierjéért, de nem volt ez mindig így, eleinte apa és anya nem rajongott az ötletért. Végre valamiben ő és én alkothattunk egységfrontot, még ha csak rövid ideig is. Nem hiszem, hogy olyan sokat jelentett neki a támogatásom, de nekem annak idején jól esett megmondani a magamét hatszemközt a szüleinknek arról, mennyivel nem kevésbé becsülendő szakma, mint bármelyik másik, és mennyire vakok a lányukra, ha nem ismerik fel, hogy ha akar, bármiben lehet kiváló, igen, ebben is. Gyakorlatilag erre a világra nevelték, nézzenek vele szembe. Ahogy azzal is, hogy manapság nincs olyan szakma, ami biztos sikerhez vezet, meg a többi, Venn-diagramokkal is megtámogatott érvem feléjük. De igaza van, ez elég keveset ér, ha közben nem nézem meg a kijött filmjeit. Ugyanakkor nem üres kifogásokat puffogtattam, igaz? Mindegy, nem számít. – Esetleg megnézhetnénk együtt? Már ha csinálsz ilyet – vetem fel óvatosan, mert elég rég volt, mikor mi utoljára együtt néztünk bármit is. Nem is nagyon voltam itthon, nem is nagyon érdekeltük egymást. De most itthon vagyok, és… érdekel.

Összerezzenek, mikor a munkahelyem említésére Ophi majd felrúgja az asztalt, még ha nem is direkt. Ajjaj. Mit vétettem? Tényleg nem mondta se anya, se apa? De hát apa intézte. Anya meg mindenről beszámol mindenkinek. Erről miért nem? Miért nekem kellett volna, hát nem is beszéltünk?! Connor megpróbál a tévé felé mászni az ölemből, de gyáva vagyok, és nem hagyom, ha kell, hát pajzsként mögé bújok. Szerencsére én vagyok az erősebb, ő meg annyira nem tiltakozik, csak párszor próbál megindulni, aztán megint leköti a tévé. Megértem, hogy minél távolabb lenne. Süketnek kéne lennie, hogy ne hallja ki az anyja hangjából a közelgő viharfelhőket. Szerintem sötétebb is lett a szobában. Cseng a fülem, ahogy pislogva nézek vissza rá a fenyegető kérdése után, és esküszöm, alig lepődnék meg, ha belém csapna a villám. De régen sikerült már ezt éreztetnie velem, a fenébe. – Én… azt hittem, anyáék mondani fogják. Hiszen nem is beszéltünk, mikor kellett volna szólnom? Apa rendezte egyáltalán az egészet, azt hittem, hogy köztudott, vagy egyenesen régebb óta tervezte – habogok kicsit, letéve magam mellé a földre a bögrém, talán azért, hogy két kézzel tarthassam magam elé Connort, ha gond van, talán nem, soha senki sem fogja megtudni. Remélem legalábbis, hogy nem kerül rá sor. Ophelia jó színész, de én meg vele nőttem fel, nem dőlök be a kedélyes felvetésének arról, hogy talán félrehallotta, pláne mert nem hallotta félre. – Eleinte le sem esett, hogy Mark az a Schneider a névben. Még csak egy szinten sem igazán járunk, a héten láttam egyáltalán először. Ne csinálj úgy, mintha valami szörnyű bűncselekményt követtem volna el, kérlek. Én is mindent anyától tudok meg, ami veled történik, azt hittem, feléd is közvetítik a történéseket – próbálom megelőzni azt a bizonyos villámcsapást, ami nagyon is valószínű, ha más nem, hát verbálisan.

   | ⚶

Brie & Ophelia

Picture, picture, smile for the picture, pose with your brother, won't you be a good sister?
Everyone thinks that we're perfect, please don't let them look through the curtains

Az átlagembereknek sokszor zavaros a színészek élete, ez tény és való. Még jó szívvel hibáztatni sem lehet őket a tudatlanságukért, ahhoz túlságosan sok marketinggel és hazugsággal éltették a „Hollywoodi álom” fényűző életmódját az abban élők, így a nagyközönség érhető mód többnyire az életszínvonalunk kényelmességére vagy a munkásságunkra asszociál első körben, ha ránk gondol. Ha eszükbe is jut, hogy mindezekért kis híján vérrel és izzadtsággal (és néha nem csak kis híján), vagy ha kevésbé drámai akarok lenni (nem akarok), az utolsó percig beütemezett napirendekkel, sokszor kínzón hosszú forgatási időkkel vagy éppen a lehetetlen szépségideáloknak való megfeleléssel fizetünk, általában az utolsó helyeket foglalják el a kis mentális listájukon. És ez rendben is van. Személy szerint nem arra vágyok, hogy sajnáljanak a nehézségeimért, hanem tiszteljenek a teljesítményemért.
Ha nem a húgom lenne, vélhetőleg Brie-vel is türelmesebb lennék az értelmezési problémái kapcsán. Így viszont elvárásaim vannak; elvárások, amiknek nem felel meg. Mily’ meglepő.
- Nos, nyilván. Mint környezetvédelmi jogász, minden bizonnyal te is tisztában vagy vele, hogy mennyit ér a jó presztízs, és mekkora befolyással bírhat egy-egy ügyesen felépített brand. A színészeknél sem más ez; két forgatás között időt kell szakítanunk rá, hogy megfelelő irányba terelgessük a megítélésünket – foglalom össze röviden a további munkáim fontosabb lényegét (a kevésbé fontos a pénz lenne, ami nekem nem prioritás), noha kivételesen tartom annyira értelmesnek Brie-t, hogy minderre ő is rájöjjön, ha jobban belegondol. Más kérdés, hogy ezt megteszi-e, mielőtt szóra nyitja a száját.

Marokkó témájára aprócseprő helyezkedésbe kezdek a kanapén, amit nem neveznék éppen fészkelődésnek, de hamar véget vetek neki, amint realizálom, mit művelek, nehogy a húgom valami nem létezőt olvasson ki a mozdulataimból.
- Szeretném, ha velem jönne – pillantok a békés hangulatú Connor felé. Olyan sokszor ilyen kis csendes és nyugodt, annyira könnyen kezelhető az esetek többségében. Tudom, hogy szerencsésebb vagyok, mint a legtöbb első gyermekes anyuka, hiszen nem csak erőforrásokban gazdálkodok, de alapvetően a fiammal sem nehéz. Hálás vagyok érte. Annyi szerepben csalódtam már – lány, feleség, szerető -, nem szerettem volna az „anyát” is felvenni ezek közé. – Kétlem, hogy Mark bánná. Biztos örülne, ha arra az időre visszatérhetne az… agglegényesebb életmódjához – mosolyodok el lenézően, a számhoz emelve a csészémet. Igazából csodálkozok, hogy még nem érkezett célozgatás azzal kapcsolatban, hogy Connor sűrű jelenléte megnehezíti a légyottjait. Gyanítom, csak idő kérdése. A gondolat keserű szájízt hagy a számban, mire vádlón bámulok a csészém tartalmára. Agatha elronthatott valamit a teafűvel. – Különben is, elsőre vele maradt, most én jövök.
Akkor úgyis irritálta a kialakult helyzetet, most nem lesz majd min bosszankodnia. Hálás lehet nekem. Megint. Lassan listát kellene vezetnem az áldásokról, amiket Mark Schneider nekem köszönhet - kezdve a személyemmel.

- Nem, valóban nem. Fontolgatom a lehetőséget, maradjunk ennyiben. – Klasszikus irodalmi szerepben játszani egyszerre hálás és hálátlan feladat. A kritikusok kifejezetten szeretik őket, és – szerintem, és minden agysejttel rendelkező élőlény szerint – nehéz őket elrontani, ha a jelmeztervezők odateszik magukat és veszik a fáradtságot a történelmi korszak tanulmányozására, de nem túl izgalmas olyan szerepbe bújni, amit előtted is eljátszottak már hatan, és utánad is elfognak. Nem szeretem az ekkora mértékű konkurenciát; nem azért, mert kételkedek benne, hogy ne lennék képes túlragyogni őket (ugyan, kérlek), de megértem, ha a nyolcadik (hogy készülhetett abból a könyvből hét feldolgozás?) Jane Eyre filmre már senki nem ül be lelkesen, még akkor sem, ha speciel én lennék Jane. Ami nem lehetnék, mert nem vagyok jelentéktelen külsejű.
Meg aztán, nem teljesen lényegi pont, de nem szívesen festegetem a hajam szerepek kedvéért. Azért vannak manapság olyan csodálatosan élethű parókák, hogy erre ne legyen szükség. Ennek ellenére persze megteszem, és meg is tettem már, ha arról van vagy volt szó, de Jane Eyre szerepe pont nem ebbe a kategóriába esik.

Nem leplezett meglepettséggel vonom fel az egyik szemöldököm. Tudom, hogy Brie szeret olykor egy árva kiskutya képében tetszelegni, mintha nem arra nevelték volna, hogy soha ne hunyászkodjon meg, de néha még ettől függetlenül is meglep, hogy mennyire nyilvánvalóan óvatoskodó tud lenni. Olykor még egy leheletnyi bűntudat is elfog, ha felém fordítja a nevetségesen bánatos tekintetét. Aztán eszembe jut, hogy nem csináltam semmi rosszat, csak önmagam vagyok. Ahhoz minden jogom megvan.
- Nem szoktam, de ha ragaszkodsz hozzá, akár kivételt is tehetek.
Hazugság. Mindig visszanézem az alakításaimat, akár lassítva is, hogy minden apró hibát az emlékeimbe égethessek, és ezáltal soha többé ne kövessem el őket, de ezt a választ nem szeretik az interjúk során. A "könnyed" és "laza" színésznők képe manapság sokkal népszerűbb, még ha hazugságra is épülnek. Köszönjük, Jennifer Lawrence.

Sok mindent gondolok a húgomról, és nem tagadom, hogyha ezek nagyja nem is a szó szoros értelemben negatív, pozitívnak sem mondható. Valami, amivel egyrészt szerintem minden idősebb testvér együtt tud érezni, másrészt pedig rémesen bosszantó, az nem pusztán a szülők hasonlítgató szokása, de a kistestvérünk utánzása, amivel gyakorlatilag adják a szülők alá a lovat.
Ha ki kellene választanom a kedvenc jellemvonásomat Brianna személyiségéből, az pont ehhez kapcsolódna; hogy sose volt szokása a nyomdokaimba szegődni, és ugyanazokban a versenyszámokban küzdeni velem apa és anya figyelméért. Nem, Brie már akkor is a maga intellektuális útját járta, és az eszével és a memóriájával nyűgözött le mindenkit, míg az én fegyverem a bájam, közvetlenségem, tánc- és énektehetségemben rejlett. Persze, akkor – és valamelyest még most is – ezekért sem zártam a szívembe, mert szimplán túlságosan is jól teljesített mindenben, amihez hozzányúlt, míg nekem akadtak nehézségeim, de mára képes vagyok beismerni, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna.
Mihez kezdtem volna egy húggal, akit ugyanaz érdekel, mint engem, és sokkal jobban csinálja? Akár a végrendeletem megírásához is hozzákezdhettem volna, annyira megszűntem volna a szüleim szemében létezni.
De úgy tűnik, az utánzós játék nem hiányzott a kapcsolatunkból, csak késve érkezett meg.
- Ebben a szent pillanatban engedd el a fiamat, Brianna Chastity Dermot, mégis hány éves vagy? Komfort takarót nem szeretnél? – villantom a taktikusan elém helyezett Connorra, majd vissza Brie-re a szemem.
Kénytelen vagyok sziszegni, mert addig nem emelhetem fel a hangom, amíg a fiam ül velem szemben. Ő azzal a privilégiummal született, hogy legfeljebb akkor fogom ellene fordítani az indulataimat teljes valójukban, ha hímsoviniszta lesz belőle, vagy ha idő előtt nagymamát csinál belőlem. Ó, egek, egyszer az is leszek ezek szerint, ugye? Remélem, méltóságteljesen fogok megöregedni. Mondjuk, Mark mellett minden annak fog tűnni. Ha megéli azt a kort, ami egyáltalán nem biztos, ha megtudom, hogy szánt szándékkal rejtegette előlem ezt az információt.
- Apa szervezte? – csattanok fel, mielőtt emlékeztetném magam, hogy még mindig nem kiabálhatok, különben Connor olyan elárultan fog rám pillogni, mint most. Sajnálom, kicsim, de ha nagyobb leszel és megismered ezt az átkozott családot, majd megérted a mamit is. – Hogy volt mersze?! Bedugni téged oda, miközben fél éve még azt hallgattam, hogy Mark Schneider mekkora megbízhatatlan seggfej, és hogy a család közelébe nem jöhet, erre mára már megint akkora puszipajtások, hogy a hátam mögött szervezkedik vele?! – pattanok fel felháborodottan, hogy megkerüljem a kanapét és a hajamba túrva fel-alá kezdjek járkálni. Mit tervez az apám, és miért tervezi a tudtomon kívül? Mi oka volt NEM beavatni, hogy Brie a Hall & Schneidernél fog dolgozni?
- TE! Te pedig! – bökök a tőlem telhető leghevesebben a húgom felé. Ha nem kiabálhatok a hangommal, a testbeszédem megteszi helyettem! – Későn köszöntött be a kamaszkor? Szólj, ha felbukkannak a pattanásaid, mindenképp kerítek neked rá egy tonikot! Nem hiszem el, MOST kell kitalálnod, hogy nem vagy képes önálló ötletekre és döntések meghozatalára? Ahelyett, hogy mindketten hagynánk a másiknak, hogy élje a maga életét, neeeeem, neked MUSZÁJ volt az egyetlen New York-i ügyvédi irodánál elhelyezkedned, ahol NEKEM bármiféle érdekeltségem van! – csapom dühösen a csípőmre a kezeimet. - Legközelebb szeretnéd, ha meghagynám neked a meg nem evett szendvicsemet is, mondd? Esetleg adjam neked a második gyerekemet, ha létezni fog, vagy micsoda? Mellesleg, miféle agyhalott kifogás az, hogy nem tudtad, melyik sztárügyvéd neve szerepel a Hall & Schneiderben? A Google-t a Stanfordon is ismerik, de okvetlen javíts ki, ó hatalmas jogász, ha tévednék!

1288 , öltözet, <3  | ⚶

Sometimes it's easier
to pretend
that you don't care,
than to admit
it's killing you.

Őszintén szólva fogalmam sincs, mi fán teremnek a színészek. Nem igazán. Persze mikor Ophi kitalálta, hogy ő az lesz, akkor utánanéztem sok mindennek velük kapcsolatban, de a napjaiknak éppen nem. Így aztán nem igazán tudom, hogy megy egy forgatás, milyen az, mikor nincs forgatás, még egy fotózás alapvetően előkészületeivel sem vagyok tisztában, úgy tűnik. Nem gondolnám, hogy ez akkora szörnyűség részemről, mert úgy sejtem, a nővérem sem sokat tud arról, én mit csinálok a mindennapjaimban munka címszó alatt. Szóval… kvittek vagyunk? De ebbe nem fogok belemenni, mert teljesen olyan hangsúllyal mondta, mintha nekem ezt tényleg tudnom kéne, és azért ott van egy kis kétely, hogy mi van, ha tényleg tudnom kéne? Ha illene? Csak épp nem voltam itthon az utóbbi… nyolc évben, nem igazán, így aztán vannak elmaradásaim. Főleg Ophi felé. A bűntudat nagy úr, és hát a nővérem mindig is jó volt benne, hogy felkeltse bennem. – Biztosan jól fognak sikerülni a képek, csodásan festesz – mosolygok hát rá, egy biztonságosnak tűnő válasz mellett maradva.

Ami nem sokáig sikerül, jól beletenyerelek valami darázsfészekbe Marokkóval kapcsolatban, ritkán látom Ophit feszengeni, vagy talán nem is az a jó szó rá. Mindenesetre látszik, hogy a téma még nem lefutott, és nem élvezi. Kicsit nem tudom, hogy áll ő az anyasággal. Az biztos, hogy nem az a fajta, aki mindent sutba dob, mert szült egyet, és nem is csügg majomszeretettel a fián. Szereti. Ha a vak talán nem is, de aki őt ismeri, az mindenképp látja, hogy szereti Connort. Akkor is, ha tudom, hogy szeretik azon köszörülni a nyelvüket, hogy olyan kicsin az apjánál hagyta egy időre. Azt is értem, másnak miért lehetett furcsa. Nekem csak azért volt az, mert addig ugyebár nem is tudtuk az apa kilétét, és azt hittem, hogy azért, mert… nem méltó hozzá. Bár ezzel kapcsolatban még üléseznek az esküdtek. Nem ismerem annyira Markot, hogy bármilyen szinten is minősítsem a kapcsolatukat. Azt viszont tudom, hogy Ophi nem azért hagyta nála a fiát, mert ne szeretné. És nekem igazából ennyi elég ahhoz, hogy ne is ítélkezzek a döntése felett. Biztos megvoltak rá az indokai. Némelyiket még én is meg tudnám fogalmazni. – Az ő ügyeire nincs rálátásom, de az biztos, hogy manapság nem akkora dolog hétvégéken ide-oda repkedni, ha úgy van. Ha meg nem ér rá, akkor itthon sem annyira érne rá, szóval miért ne veled lenne? – A pénz számunkra nem akadály, maximum idővel nem vagyunk úgy elengedve, mint szeretnénk. De azt az időt, amit forgatáson tölt, csak meg lehet oldani, nem? Elsőre is megoldották, és úgy gondolom, hogy egy nő egyébként is nehezebben viseli a távollétet a gyerekétől, mint egy férfi. Belénk nevelt társadalmi szerepek és hasonlók.

Mondhatnám arra, hogy fontolgatja a szerepet, hogy anya örülne, ha elfogadná, de egyrészt tudja, másrészt meg olyan… gyerekes lenne felhívni a figyelmét rá, hogyan okozhatna örömet a szüleinknek. Pedig eléggé ez a család dinamikája, csak mi ketten teljesen más irányból közelítettük meg a problémát. Ophi szórakoztat. Én… nos, nem szórakoztatok. Okos vagyok. Ennyi. Szerencsére a szüleink erre is büszkék tudnak lenni, még ha sok minden másra nem is, amit teszek. Mindenesetre a nővéremnek nincs szüksége arra, hogy megmondjam, minek örülnének a szüleink. Mindketten pontosan tudjuk. Mindkettőnket a magunk módján formált az igyekezet. Az ilyen gondolatmenetek végén sosem tudom eldönteni, hogy kevesebb vagy több pszichológiai könyvet kéne olvasnom. Néha úgy érzem, körbe-körbe járok. Aztán néha meg úgy, hogy haladok valamerre. Előre vagy hátra. Mindenesetre próbálkozom. Igen, Ophival is. – Örülnék neki – mosolyodom el boldogan, ahogy azt mondja, velem kivételt tesz. Azt most nem hallom meg, hogy akkor, ha ragaszkodom hozzá, mert az elrontaná. Meg amúgy sem ragaszkodom hozzá. Arról nem is beszélve, hogy ha a nővérem nem akar valamit, ragaszkodhatok én hozzá, mint proton a neutronhoz, hamarabb robban atombomba, mint hogy az legyen, amit én akarok. – Jövő hétvégén valamikor? – vetem fel, hátha jó neki. Hétközben nem igazán van rá kapacitásom, és erre a hétvégére azt hiszem, minden időt felhasználok lassan, amit velem hajlandó tölteni, mióta csak az eszem tudom. Egy idő után egyszerűen csak... nem vagyunk kompatibilisek. Egyszer azt mondta, idegesítően lélegzem, de akkor épp nagyon kamaszodott, szóval szeretem a hormonokra fogni.

Ezt… sokszor felhozom egyébként nála mentségül, lehet, hogy kicsit szexista vagyok, és inkább el kéne fogadnom, hogy a nővérem… temperamentumos. Temperamentumosabb, mint ami nekem még kényelmes. Ha tudom, hogy ekkora baj lesz abból, hogy abban az irodában helyezkedem el, ahol a fia apja dolgozik, hát meg sem közelítem. És ez most nem költői túlzás. De többnyire semennyire sem érdekli mi van velem, amíg nem zavarom, így néha elfelejtem, hol vannak a határai. Mark körül úgy tűnik, tíz mérföldes körzetben, ha rólam van szó, ami… nem fair? Mit gondol, mit csinálok vele? Lehet, hogy neki az esetei az idősebb férfiak, és átadja magát az apakomplexusának, de én hamarabb fordulok meg a titkárnők után az irodában, mint bármelyik férfi után. Nem mintha bajom lenne velük. Csak annyira nem kedvelem az ügyvéd férfiakat. Persze mindezt csak elméletben, mert gyakorlatban nem tennék olyan megalázóan közönséges dolgot, mint valaki után fordulni, hogy megnézzem magamnak. Még mit nem. – De, perpillanat azt is szeretnék. Meg láthatatlanná tevő köpenyt – rázom meg a fejem válaszul arra, hogy rakjam le a fiát. Mert nem, nem fogom. Kevés dolog nyújt ellene védelmet, ha egyszer belelendül. Kihasználom Connort, amíg még lehet. Majd mikor undok kamasz lesz, már úgysem állhatok mögé.
Ennek ellenére persze belelendül, tudtam én, hogy belefog, láttam rajta. Idegállapotba került. Végem. Végünk. Kicsit sajnálom Markot. Elvégre neki nem lesz szex egy darabig. Bár nem tudom, most egyáltalán hogy vannak, de ezért biztosan jár valami büntetés, és a nőverem nagyon jól tudja, kit minél fogva lehet megragadni. Velem elég, ha kiabál. – Mark sem tudta, hogy jövök, semmi köze az osztályhoz, ahová kerültem – jegyzem meg halkan, bár úgy sejtem, hogy ezzel épp nem fogok nála semmit elérni. – Apa Mr. Hallnak mutatott be, még a bar sem volt meg. – Hazudni nem érdemes, plusz tényleg jó lenne, ha megértené, hogy ez nem valami összeesküvés a háta mögött, csak a család kapcsolatait használva kaptam állást. Ha már itt tartunk, neki a család kapcsolatainak köszönhetően lett Mark a szeretője, szóval kvázi így lett fia, szóval… ő vesse rám az utolsó követ? Az enyém legalább egy ideiglenes állapot.

Aztán egyre jobban belelovallja magát, az én szemembe pedig könnyek szöknek, mert sosem bírtam, ha… bántott. Sokszor bánt. Valahol már megszoktam. Valószínűleg nem véletlen, hogy az évek során nem sokszor találkoztunk csak azért, hogy együtt legyünk. Biztos én is bántom. Biztos ezzel is megbántottam, holott eszembe sem jutott, hogy egyáltalán érdekelheti. Ha tudom, nem megyek oda, esküszöm. Világ életemben nagy konfliktuskerülő voltam, ha a családomról volt szó, lehet ezért mentem ügyvédnek, az hátha megtanít vitatkozni. Minden más szituációban megy is a véleményem kifejtése. A családommal kevéssé. Lesütöm a szemem, mielőtt kibuggyanna belőle egy könnycsepp, pislogok kicsit, de nem igazán akar eltűnni, csak Connor elmosódott buksiját látom. Ophi meg csak mondja. Az a megalázó könnycsepp meg csak kipottyan. Nos… azt hiszem, mára ennyi elég volt a családi programból. Kicsit közelebb húzom Connort, nyomok pár gyors puszit a homlokára, aztán elengedem, hagy menjen, és nekiállok feltápászkodni a földről, közben diszkréten letörölve azt a pár újabb könnycseppet, ami kiszökött. Csak tovább bosszantanám vele Ophit. – Sajnálom, ha ezt az egészet a személyed elleni támadásnak éled meg, nem annak szántam. Eszembe sem jutott, hogy egyáltalán érdekelne. Legközelebb majd jobban tudom. Most pedig megyek, nem zavarok tovább – mondom összeszorult torokkal, de ahhoz képest már-már monoton stílusban, miután felállok, majd fogom a táskám, és megindulok kifelé. Mondanám, hogy érzem, mikor nem látnak szívesen, és ez igaz is, de hát már mikor megérkeztem, akkor sem látott szívesen, szóval a távozásom nem erről szól. A távozásom arról szól, hogy szeretnék kicsit egyedül lenni valahol, és békében pityeregni kicsit, anélkül, hogy Ophi a szememre hányná, hogy undorítóan gyerekes vagyok.

     | ⚶