Hallja miként kattan a zár, mintha csak itt akarnád tartani őt, vagy megfordult volna a fejedben az, hogy netalán a következő pillanatban el akarhatna rohanni és ezzel akarnád lassítani ebben a tettében. Még ha balga gondolat is, akkor is alig észrevehetően megrándul a szája sarka, mintha csak majdnem elmosolyodna, miközben továbbra is összefont karokkal áll a lakásodban és úgy veszi szemügyre a felfordulást, vagy éppen a port, ami belepi a padlót, netalán még egy-két bútort is. Keresi az ismerős tárgyakat, de nem látja, mire kérdőn pillanat feléd, és csak akkor szólal meg, ha nem értenéd, hogy mi merült fel benne. Feszültség ellenére is csendesen hallgatja a válaszodat, miközben tovább fürkészi a lakásodat és feltűnik neki, hogy eltűnt az a pár növény is ami volt, helyüket egyetlen egy kaktusz vette át, ami ott ücsörög a párkányodon, mint valami katona a várfalon. Talán túlzottan sok időt tölt el gyerekek között, vagy a rajzai között, hogy ez ugrik be egy hétköznapi növényről is. Nem kérdi az okát, hogy miért is vágtál bele a lakásod felújításába, mert sejti,  hiszen részben ő is pontosan ezt teszi, - még ha más okból is -, csak a felújítás helyett a rajzolásba vagy a különféle sütemények sütésébe menekült az elmúlt hónapok alatt. Előbbinek a gyerekek örülnek, míg utóbbinak a kollégák, hiszen ki ne örülne pár naponta friss süteménynek, ugyanakkor senki se gondol arra, hogy ezek elkészítésére mindig az alvási idejéből csíp le. Azóta az eset óta gyakran megesik, hogy nem jön álom a szemére, vagy egy-egy neszre felriad, így egyszerűen muszáj valamivel elterelnie a figyelmét, lefárasztania magát még inkább, főleg, ha egyedül marad. Pedig még több mindent a nyakába vállalt a munkájában is, mintha csak tényleg mindent el akarna követni azért, hogy még kevesebb időt kelljen eltölteni az otthonában. Röpke pillanat erejéig elhúzza a száját, ahogy elméjében megformálódott az utolsó szó, aztán pedig a fennforgásról ismét rád emeli a pillantását. Lassan bólint, amikor azt mondod, hogy 'óvatosan', miközben aggódva felejti rajtad a pillantását.
Tudja, hogy esélyesen azt mondanád, hogy nincs miért aggódnia, de ha rólad van szó, akkor ezt az érzést egyszerűen nem tudja kikapcsolni. Ez már bele van kódolva és ez az érzés csak még inkább elhatalmasodik rajta, amikor eltűnsz a térképről. Fél attól, hogy egyszer nem fogsz visszatérni, hiába tudja, hogy tudsz magadra vigyázni, attól még nem akar olyan jövőre gondolni, amiben nem vagy benne. Lassan mér végig, mintha nem csak azt kutatná, hogy mi változott rajtad, esetleg van-e sérülésed, hanem minden vonásodat ismét elméjébe akarná vésni, pedig könnyedén fel tudja idézni azokat, nincs szüksége frissítésre.  

Figyeli a cselekedeteid, s esélyesen, ha egyszer valaki megkérdezné azt, hogy mi az a dolog, amit nem annyira kedvel benned, akkor az a cigarettázás lenne. Biztosan akadna más is, hiszen senki se tökéletes, de egyszer már kifejtette erről a véleményét, aztán pedig egyszerűen csak elfogadta, hogy nem vagy hajlandó lemondani erről a rossz szokásról. Állja a pillantásodat, és míg azt reméli, hogy mondandódnak köszönhetően tisztulni fog a kép, addig helyette az első pár szóval eléred azt, hogy még inkább összezavarodjon, ami könnyedén ki is ül az arcára, még ha pár másodperc erejéig a vonásai el is lágyultak annak köszönhetően, hogy meghallotta az ismerős becenevet. Egyedül te hívod így és soha nem is hagyná azt, hogy más is így becézze, mert míg te melegséget csempészel a lelkébe azzal, ahogy kiejted, addig másoktól szimplán idegenül hatna. Aprót bólint, mert tudja nem voltál elérhető, viszont azzal amit még utána mondasz, hogy üzentél, arra elkerekedik a szeme, arcára kiül az értetlenség, mert ő rohadtul nem kapott tőled semmit se. Már éppen a telefonját halászná elő, hogy feszülten a képedbe tolja, amikor a folytatással megállítod a tettében. Nem mintha már az első kijelentéseddel nem zavartad volna teljesen össze, viszont erre ráteszel még egy lapáttal az újabb információkkal, amik számára teljesen újdonságként hatnak. A szemöldöke könnyedén szalad feljebb, miközben arcára fájdalmas grimasz ül ki a zavarodottság mellé, mintha még a feltételezésed is fájó és sértő lenne számára. – Sose nyomtalak ki. – csak ennyit képes kinyögni abban a sokkos állapotban, mert minden amit mondasz szinte már-már hazugságnak tűnhetne az ő szemében és talán ezt is gondolná, ha nem te állítanád ezeket. Eme felismerésnek köszönhetően még inkább a kétségek közzé löki őt a valóság, és ha nem lenne ennyire elveszett, vagy nem kattogna ennyire lázasan az elméje, hogy rájöjjön mi történhetett, akkor talán még el is szégyellné magát a korábbi kirohanás miatt, vagy ostobának érezné magát, amiért azt gondolta, hogy magára hagytad.

- Nem volt üzenet. – suttogva szólal meg, miközben arcának vonásai megváltoznak, mondhatni kicsit rémülté, de leginkább kétségbeesetté. Megdörzsöli a halántékát. Nem ért már semmit se. Percek egymást követik, miközben gondolatai és emlékei között ragad. Elveszettsége nem csak arcáról olvasható le, hanem a testtartásából is, vagy éppen abból ahogy aprókat lépve le-föl járkál a lakásodban. – Nem, az nem lehet! - hangja megremeg és a fejét is nemlegesen megingatja, miközben egyértelmű lehet még számodra is, hogy valamivel nagyon nem akar szembe nézni, mert még a tagadás is kevésbé fájdalmas lenne, mintsem a makacs tényekkel farkasszemet nézni. – Nem tenne ilyet… - kételyekkel teli a hangja, mint aki maga se biztos az állításában, miközben a fogaskerekek lázasan kattognak elméjében és bármennyire is szeretne másabb végeredményre jutni, egyszerűen nem tud. Mindig ugyanoda lyukad ki, de a legrosszabb az egészben, hogy igazán most még felmentést se talál a férfi tettére, mint máskor. Idegesen túr a hajába, közben pedig mélyen legbelül tovább reped valami, ami az elmúlt hónapokban is repedezni kezdett. A fájdalom megcsillan a pillantásába és arcának vonásai is arról tanúskodik, hogy a felfedezése túlzottan fájó, amit csak megerősít egy-két könnycsepp is. Ösztönösen nyúl a gyűrűsujjához, de nincs ott az eljegyzési gyűrű, amit sietve rántana le az ujjáról, hogy a pillanat hevében egyszerűen leejtse, vagy csak öklébe zárja. Igazán maga se tudja és nem is számít, hiszen megint valahol elhagyta. Legbelül sikolt, míg hangosan csak fájdalomittas sóhajnak ad hangot és megakadályozza azt, hogy még több könnycsepp meglelje a kiútat. Döbbentem és hitetlenkedve szólal meg, mint aki még mindig képtelen felfogni azt, hogy ki okozhatta a kialakult helyzetet. – Ryan. – egy név, amit te is jól ismersz. Emlékszik egy esetre, amikor csörgött a telefonja, de akkor azt mondta a vőlegénye, hogy ő hívta és csak segíteni akart megtalálni neki a készüléket, mert kivételesen nem rémlett neki hol is hagyta a lakásban. Talán téved és ez nem is akkor volt, hiszen ennyi hónap távlatából nehezen tudná pontosan megmondani. Vívódása közepette meg is érkezik a rossz szokása, hogy mentegetni próbálja a vőlegényét, de legalább egyelőre nem jutott el oda, hogy magában keresse a hibát, amiért ilyen reakciót váltott ki a másikból, vagy amiért ő másként érez bizonyos dolgokkal kapcsolatban, miközben mások szerint örülnie kellene. Hiába is születik meg még is egy pillanat erejéig a felmentő gondolat, attól még ott van az a makacs tény is, hogy arra már nincs ésszerű magyarázat, hogy az üzenet(ek) miként tűnhettek el a telefonjáról, mert ahhoz csak ő fér hozzá és olykor Ryan.

Kétségbeesetten túr a hajába miután sokadjára is ugyanarra a megfejtésre jutott és rajtad állapodik meg a pillantása. Meg se próbálja leplezni azt, hogy mennyire megtörté és elveszetté vált az elmúlt percek sodrásában. Keze megremeg, ami számára nem újdonság – még ha okát továbbra se érit-, sietve passzírozza a combjához, mintha csak a szituáció miatt életre kelt feszültség lenne okolható ezért. Elhúzza a száját, aztán újra telefonjáért nyúl és kikeresi az üzenetváltásotokat és leejti a pultra eléd, ha csak nem léptél időközben közelebb, akkor feléd nyújtja, hogy lásd tényleg nem tudott semmiről se.

- Ostoba. Idióta. – ismét feszülten csendül a hangja. Esélyesen ebben a pillanatban nehéz lenne megmondani, hogy kire is érti ezt a két szót, pedig jelenleg magára. Marcangolja önmagát a viselkedése miatt és a tévképzetei miatt. - Sajnálom, hogy azt hittem, hogy te... – őszintén és továbbra is elveszetten csendül a hangja, még ha nem csak ő okolható a kialakult helyzetért, hanem te is, mert te is elhitted azt, hogy nem kíváncsi rád, ahogyan ő rólad. A korábbi érzések mellé betársul a szomorúság és a bocsánatkérés is, miközben a pillantásotok találkozik. Mintha egyszerűen ennyi év távlatából is képtelenek lennétek megérteni, hogy a világ változhat, az emberek jöhetnek-mehetnek az életetekben, de ti akkor is ott lesztek egymásnak. Könnyedén szeli át a köztetek lévő távolságot, mielőtt még kitalálhatná miként is akarta befejezni a mondatát, helyette inkább hozzád bújik és szorosan megölel. Pontosan úgy, ahogy az lenni szokott a találkozásaitokkor, még ha ez most kicsit talán másabb is, mert jobban bújik. Érezhetően nagyobb szüksége van erre, mint máskor. Az ismerős és biztonságot jelentő ölelésre, mielőtt tényleg darabokra hullana nem csak a kibontakozott zűrzavar miatt, ami még mindig elméjét uralja, hiszen még nem sikerült rendeznie a gondolatait, ahhoz túlzottan fájdalmas még számára a felismerés, hanem a vállát nyomó sok szar miatt is, amiről neked fogalmad sincs. - Sajnálom. - csak ennyit suttog mellkasodba temetett arccal.

Seraphine & Rhett  

A kommunikációhoz két fél szükségeltetik, és ha késve is, de a tőle telhető időben azonnal válaszolt az üzenetedre, később hívott is, ezért egyszerűen nem képes megérteni a reakciód hevességét -- keresett, próbált elérni, mégha egyetlen egyszer sem sikerült. Hazudna, ha azt mondaná mindent is megtett annak érdekében beszéljetek egymással, tőled tudja meg hogy vagy, mi történt, ne más elejtett szavaiból vagy a rendőrség adatbázisában lévő riportból, és ezzel tisztában van. Lehet egy hónappal később újból kellett volna próbálkoznia, mégha már nem is tartózkodott az országban akkoriban vagy lehet e-mailt kellett volna írnia egy olyan kezdettel, mi szerint tudja mérges vagy rá, de igazán eltelt annyi idő túllépj ezen, megszüntesd a csendrádiót. Lehet neki kellett volna beállítania hozzád, rögtön azután tudomására jutott a fejsérülésed, és le kellett volna szarnia azt ignorálod, legalább a saját szemével győződött volna meg róla rendben leszel. Lehet a hazajövetele után kellett volna, még azelőtt az öccsével találkozott volna. Most már valahol tisztában van vele ezek valamelyikét kellett volna tennie, hiába nem volt ott olyannyira fejben a történtekkor, hogy ezeket meglépje, és nem véletlenül utazott el hónapokra, hagyott hátra mindent, amit mindenki csak 'pihenő' címszóval ismer. Elméleti szinten az volt, gyakorlatilag is, olyan kilencven százalékban. Helyre össze kellett raknia darabjait, elszeparálnia a magánéletét a munkától, újra felhúzni a határvonalakat, és a jelentés lapjain hagyni az incidenst.
Sok 'lehet' szerepel a múltban az ő kontóján, le kellett kaparnia az aggodalom nyomán támadt óhatatlan bűntudatát is, de tudja, ez nem csak az ő sara, és nem tolhatod át rá a felelősséget, mint arra a hevességed enged következtetni, hogy valójában talán ezt gondolod. Mintha mindez csakis miatta lenne így.

Kell egy bő másodperc, amikor távozóra fogod, hogy félretegye a személyes problémáit, amik befolyásolhatnák, és kizárólag rád koncentráljon. Újabbat nyel, letuszakolja a torkában várakozókat, és erőt vesz magán egy nem éppen tisztességes taktika bevetéséhez, aminek a hatásosságában minimális kételyekkel rendelkezik a korábbiak ellenére is. Nem hazugság bukik ki a száján, amivel eléri megállítsd a lépteidet a lépcső tetején. Látja ökölbe vonod az ujjaid, vacillálsz azon tovább menj-e mégiscsak vagy mit csinálj vele, és nem hibáztat érte nem sieted el a döntéshozatalt, akkor sem, amikor a megkent vonásain keresel hozzá segédanyagot válaszok formájában. Az ajtóját nyitva tartva várakozik meddig kéreted magad, a felöltött mosolya, pedig a nagyobb tempójú közeledésedre se törik le, az arcélén csattanó tenyered sem fagyasztja le a helyéről, mindhiába érzi a mozulat csípősségét a bőrén. Hidd el, tudja megérdemelte, valamiért biztosan meg, csak jelenleg nem érdekli túlzottan, hogy álszentül a szívére vegye vagy döbbenten pislogjon vissza rád a vallomásodkor, mintha újkeletű információt osztottál volna meg vele -- ugye az elmúlt időszak alapján...
- Tudom, tudom. - mantrázza meglepettségtől mentes alttal, amikor ellépsz, bemész a lakásba. Nem gúnyol, de ott van a hanghordozásában nem veszi túlságosan komolyan a szavaidat, különben nem fordultál volna vissza, adtad volna be a derekad a néma beinvitálásodra. Nem utolsó sorban, nem is lennél itt. Számító húzás volt a részéről, igen, és ha kérdeznéd se tagadná le, máskor se tette, amikor sugallatok vagy finom terelgetés formájában érte el, amit el akart, mintha az nem a saját kútfejéből származna.

Elviseli a haragként manifesztálódó feszültséged, ami a nyakának hátulsó felét birizgálja ahogy becsukja maga mögött az ajtót, ráfordítja a zárat. Ha kérdeznéd mi történt a lakással ő mindössze annyival felelne megszabadult a felesleges porfogóktól, mondhatni modernizálta, letisztultabbá tette, és a minimális fennforgás azért van, mert elvégzi a szükségszerű felújításokat, amik már szerinte régóta értek. A konyhaszekrény ajtaja se nyikorog már, a nappali ablakánál se sípol a szél, ha odakint tombol az anyatermészet, a csap sem csöpög, a hűtőt kitakarította, gondoskodott a mosógép csöveiről, a falon lévő szögbeverések lukait betömte, lefestette a helyüket, most épp a fürdőt veri szét, annak a bizonyítéka hevernek az előszobából hátra vezető folyosón bizonyítékként, illetve a dohányzóasztal mellett hever egy szerszámosláda. Valójában a hosszú távollét után unta meg a haszontalan díszeket, és ahelyett nagytakarításba kezdett volna csak kidobta őket, miután visszatért. A szerelési, javítási munkálatokba talán te is sejheted, hogy mit követően kezdett bele -- valamivel le kellett kötnie magát a Brunoval történtek, a felfüggesztésének ideje alatt. Nem kezd magyarázkodásba a fürdő padlóján lévő romok miatt, csak arra hívja fel a figyelmed egy 'óvatosan'-nal, amikor elhaladsz előtte, mert odakint azért akad por, törmelék, amit még nem sepert össze. Nem igazán számított vendégre, eredetileg folytatni akarta a munkálatokat.
Az egyetlen, ami új az egy darab kaktusz, ami egyelőre az ablakpárkányon pihen a hamutál közvetlen közelében. Senkit nem kért meg rá gondoskodjon a növényeiről az elmúlt időszakban, így mind kiszáradtak.

Lerakja a pultra a zacskókat, és kinyitja az ablakot, amiből kikövetkeztetheted, hogy rövid időn belül rá fog gyújtani. Ilyen téren rendkívül kiszámítható -- már a kinti szituációból könnyen megtippelhető hamarosan pótolni fogja a nikotinadagját. Előbb azonban megáll egy kicsit, nem akar matatni még a dobozzal sem, amíg az első pár szó el nem hangzik a szájából. A figyelmének egészét megkapod, megérdemled.
- Nem fogok hazudni, egyáltalán nem értem mi történt az imént, Phee. A telefonomhoz nem volt hozzáférésem, amikor azt az üzenetet küldted, nyolc napra rá tudtam elolvasni, akkor rögtön válaszoltam, vártam, hogy ne keresselek rossz időben vagy véletlenül se zaklassalak fel, később hívtalak is, amikor nem reagáltál... még te nyomtál ki. - enyhén megemelkednek a vállai, tekintheted megerősítésnek is arra vonatkozóan, amit mondott. A célzásodat nem értette, talán már koppanhat miért, ha nem is mondta ki -- a kettőtök valósága nagyon távol áll egymástól, hogyan is vonhatott volna párhuzamot? Azt se igazán tudja mi mást mondjon anélkül újabb pofont érdemelne ki magának, a megfogalmazatlan kérdések némán ülnek meg a tekintetében.
Elküldte az üzeneteket, nem szakadt meg a folyamat, a telefonod is kicsöngött, a következőnél kinyomtad, ellenőrizte mindegyiket, hidd el, szemezett velük, mielőtt felszállt volna a repülőre, hogy szóljon-e egyáltalán róla elutazik. Meditált felette, de elég világos volt számára a reakció hiánya, az is egyfajta válasznak minősül végeredményben, és elfogadta. Erre most...? Az elég abszurdul hangzik nem kaptad meg az értesítéseket, egyetlen sms-ét se.
Szusszan egyet, megvakarja a halántékát, és kiveszi a cigarettás dobozt az újabb öngyújtóval egyetemben, jó szokásához híven még most is állandóan elhagyja őket.

Seraphine & Rhett  

Szavaidra csak bólintással felel, de nem legyint, mint máskor tenné, hogy fátylat rá, viszont így is veheted annak, hogy elfogadta a bocsánatkérésedet. A felszín alatt ő is érzi, hogy talán a kelleténél jobban a szívére vette azt, amit mondtál, hiszen ismer és tudja milyen vagy, de jelenleg a lelkében lakozó káosz és az elméjében uralkodó zűrzavar túlzottan felemészti. Közben pedig a félelem alattomos kígyóként tekeredik köré, miközben egyszerre kérdezne rá kerek-perec arra, hogy miért is kerülőd őt, vagy miért is akartál elillanni, amikor megpillantottad az ajtód előtt gubbasztva, hiszen az őszinteség mindig is fontos szerepet játszott a kapcsolatotokban, kivéve egyetlen egy alkalmat. Élete során egyetlen egyszer hazudott neked, még pedig ama bizonyos hajnalon. A másik dologról soha sem hazudott, egyszerűen csak egy kimondatlan titok maradt a múltjának porosodó lapjain, amit soha senki se olvashatott el. Ugyanakkor a félelem és az, hogy mennyi ideje nem is hallott felőled elegendő ahhoz, hogy most elbizonytalanodjon kettőtökkel kapcsolatban és inkább húzni akarja az időt.
Végül pár perccel később még is elegendő pár szó ahhoz, hogy a gát átszakadjon nála és ne tudja többé kontroll alatt tartani mindazt, ami a köztetek lévő fura helyzetnek köszönhetően életre kelt benne. Érzi, hogy nem kellene teret engednie az érzéseinek és gondolatainak ilyen formában, vagy legalábbis nem itt a folyosón és nem úgy, hogy részben a testvéred halála miatt látogatott meg, de még se tudja magában tartani. Veheted úgyis, hogy végre megkaptad a kérdésedre a választ, amire korábban azt mondta, hogy inkább felejtsd el. Szavak úgy zúdulnak ki ajkai között, mintha csak özönvíz szabadult volna el és abban a pillanatban nem igazán észleli arcod rezdüléseit se, egészen addig, amíg feljebb nem szalad a szemöldököd egy bizonyos szó hallatán, amin legszívesebben újra elnevetné magát – bár nem a boldogságtól-, hiszen ő tényleg így érzi, hogy bünteted őt.
Egy éve annak, hogy nem látott.
Megannyi hónap telt el a betöréskor küldött üzenet óta, amire azóta se érkezett válasz. Még az se érdekelte volna, ha nem érdeklődsz a hogyléte felől, maximum szokatlanul hatott volna, na jó, talán kicsit meg is bántottad volna vele őt, de legfőképpen az fájt neki, hogy még annyit se írtál, mint szoktál, hogy te legalább jól vagy és visszatértél, bárhol is voltál, vagy bármi miatt is tűntél el ismét hónapokra, még ha sejti is, hogy munkáról lehetett szó. Elég régóta ismer, meg rendőrcsaládból származik, így vannak sejtései, még ha konkrétumot általában sose tudott legyen szó rólad, vagy a testvéréről, esetleg édesapjáról.
Még is ezek után mit kellene hinnie?
Úgy érzi, hogy teljesen jogos mindaz amit rád zúdít, hiszen honnan tudhatná, hogy valójában nagyon is téved? Ha megpróbálnád megcáfolni, akkor egyszerűen a képedbe tolná még a telefonját is, hogy megmutassa, hogy ő igazat mond. Sőt, esélyesen az utolsó beszélgetésetekből is tökéletesen tudna idézni, mert annyiszor görgette át újra és újra az elmúlt hónapok árnyékában, hogy meglelje azt, hogy vajon mit ronthatott el és mi az oka annak, hogy szellemet játszol. Tudja, ez talán szánalmasan hathat, de rólad van szó és nem másról. Túl régóta vagy az élete része, s még ha esélyesen soha nem is vallaná be ezt hangosan, akkor se akar elveszíteni, szüksége van rád. Más emberekről az életében, még ha nem is könnyedén, de talán le tudna mondani, ha úgy döntenének el akarnának sétálni, de rólad nem. Te a zűrzavaros kapcsolatotok ellenére is mindig biztos pont voltál az életében. Esélyesen önző emiatt, de akkor is ez a helyzet. Bár ezt még magának se túlgyakran vallja be, nemhogy hangosan kimondja.
Az áradat után úgy érzi, hogy jobb ha távozik, még a kiejtett sajnálom ellenére is. Lassú léptekkel indul el a lépcsőn, amikor is megszólalsz és belefagy a mozdulatba. Teste megfeszül, mintha csak áramütés érné őt. Ajkait összepréseli és szemét lehunyja, de te ezt nem láthatod, hiszen háttal áll neked. A jobb keze a teste mellett ökölbe szorul, hiszen pontosan azon szavakat ejted ki, amikről tudod, hogy hatással lehetnek rá és amik elegendőek lehetnek ahhoz, hogy maradjon. Ha úgy vesszük részben ezt akarta hallani, kár is lenne tagadni. Tudja, hogy nem kellene megfordulnia, mert akkor esélye se lesz kitartania az elhatározása mellett, de még is hátrapillant rád és látja azt a bizonyos mosolyt arcodon, amivel szinte bármit el tudsz érni nála. Csendesen fürkészi az arcodat, majd pedig a kinyíló ajtóra pillant, ami egyértelművé teszi, hogy habozik és őrlődik, miközben te az üstököddel az ajtó felé böksz. Végül a düh egy pillanatra fellobban az íriszeiben ahogy találkozik a pillantása a tiéddel amiatt, hogy ennyire könnyedén el tudod érni azt, hogy maradni akarjon, hogy az ignorálásod miatti elveszettségét képes vagy pár szóval és mosolyoddal enyhíteni. Pillanatok alatt terem előtted, hogy a keze arcodon csattanjon.
- Gyűlöllek! – pontosan annyira hihetően sikerül kiejtenie, mint az várható az adott helyzetben. Az egész úgy hathat, mintha csak egy sértett kisgyerek mondta volna a pillanat hevében, hogy aztán egyszerűen besétáljon az ismerős lakásba. Akár még veheted annak is, hogy ő jelenleg így fejezte ki azt, hogy te is módfelett hiányoztál neki, meg legalább nem küldött el melegebb éghajlatra, legalábbis még. Nem kezd el azon aggódni, hogy esetleg mennyire is fájhatott a pofon, nem agyal azon, hogy mennyi erőt, sértettséget és elveszettség sűrített bele egyetlen egy tettbe, mert amúgy volt miből erőt meríteni az adott pillanatban. Ahogyan még arra a szintre se jut el, hogy bűntudata támadjon miatta, sőt, kivételesen talán úgy érzi, hogy kicsit megérdemled azért, amiért ignoráltad őt, majd pedig a semmiből ennyire könnyedén lefegyverezted és elérted, hogy maradjon.
Csendesen áll meg a lakásodban, hiszen ő már beszélt. Várakozás közben a karjait összefonja maga előtt és kíváncsian pillanat végig a lakáson, amíg netalán az ajtóban bíbelődsz vagy a szatyraidat pakolod le. Kicsit talán úgy tűnhet, mintha azt kutatná mi változott azóta, hogy legutóbb itt járt. Testbeszéde vagy éppen az, ahogy néha rajtad felejti a pillantását beszédes lehet számodra, hogy arra vár, hogy mondj valamit, vagy felelj a „kirohanására”, kételyeire, mert szüksége van a válaszokra. Pár szó nem fogja tudni eloszlatni a félelmét, hiába tetted az elmúlt percekben egyértelművé, hogy szeretnéd, ha maradna, aminek köszönhetően most itt áll a nappalidban. Attól még ott van az, hogy milyen régóta nem hallott felőled és az ebből fakadó értetlensége is.
Amennyiben hosszú percekig nem törted meg a csendet vagy vontad ölelésedbe, akkor végül lopva pillant feléd bárhol is vagy, bármit is csinálsz. Most már alaposabban szemügyre vesz ő is, hogy biztos lehessen abban, hogy te is jól vagy, vagy legalábbis nincs komolyabb bajod.  Mígnem egyszer csak az ösztönei magával nem rántják és sietve lép feléd, hogy ölelésébe zárjon. Ha szemben állsz vele, akkor úgy, ha háttal, akkor egyszerűen hátulról ölel át. Arcát vagy mellkasodhoz vagy hátadhoz fúrja, kezével pedig ruhádba markol, mint aki csak attól félne, hogy ez nem a valóság, hanem a képzelete szüleménye még mindig. Ha pár pillanat után nem tolod el, hanem hagyod, hogy elvesszetek az ölelésben, akkor idővel kicsit ugyan motyogva, de megszólal. – Te is borzasztóan hiányoztál. – kár is lenne tagadni a nyilvánvalót, a tettei és a kimondott szavai egyértelművé tehették ezt már korábban is számodra, hiszen ha nem így lett volna, akkor nem lenne ennyire kibukva rád. Idő múlásával szép lassan elenged és haját kisimítja arcából, miközben kérdőn kutatja a pillantásodat. Egyértelmű, hogy még mindig válaszokra vár, mert pár szóval nem teheted jóvá azt az érzést, amit az „eltűnésed” keltett benne. Ha pedig esetleg hamarabb szólaltál meg, mint ő cselekedhetett volna, akkor csak csendesen fürkészett és hallgatott téged, nem moccant el korábbi helyéről és nem ölelt meg.

Seraphine & Rhett  

Utálja ezt a választ, nem csak tőled, bárkitől, ami hangozzon bármennyire is szexistán, főként a nők száját hagyja el. A jelek láthatóak, legalább olyannyira, mint amennyire érezhető volt a célozgatásod. Megerősítést adhatna róla, ha már bizonyos mértékig belekezdtél kell legyen jelentősége a dolognak, fejezd be, érdekli, meghallgat, közelebb kerül ahhoz megértsen valamit, amire nyíltan jelezte egyébiránt nem sikerül, de a napolás mellett dönt. A feszültséged vitathatatlan, az újbóli találkozásotok, pedig épp elég kínosra sikeredett a lebukott sarkon fordulásának köszönhetően -- nem, nem a folyosó akkusztikáját élvezve akarná megfejteni a helyzetet, sem téged, ami azt illeti.
Bólintással veszi tudomásul a javaslatodat, ha azt szeretnéd felejtse el, el fogja. Ideig óráig, ha úgy fogja megítélni a füllentésed alól kilóg a probléma, mint a ló lába.

A szófordulat ösztönösen jön a nyelvére. Ösztönösen és rosszul, amit szinte abban a pillanatban megbán, amint elhangzik, és azelőtt beelőzöd a szavaiddal, hogy kijavíthatná magát, épp a levegőjét venné a folytatáshoz, amikor felhívod rá a figyelmet. Tudja tudod, hidd el tudja, és máskor nem traktált volna a semmitmondó kifejezéssel, mert jól ismer, neked szökőévente mondta korábban, sosem szándékosan, - hamar megtanulta az ismeretségetek elején, hogy jobb, ha hanyagolja, - ahogyan most sem, mégis mélyre szalad nálad. Az arckifejezésed, a félrevont pillantásod, a szád harapdálása, a hangsúlyod mind, mind ezt üvöltik az arcába, amitől csak még ótvarabbul érzi magát, mint pár perccel korábban tette.
- Sajnálom, és hálás vagyok. - kifogás-, mentségmentesen jelenti ki, csúsztatja át a bocsánatkérését, a korrekcióját a kezébe átvettre vonatkozóan. Talán fel kellene tűnnie neki az arcod megdörzsölése, talán a fáradtságnak láthatóbb jelei is vannak, de ezt nehezen tudná egyértelműen felismerni, nem csak változásnak betudni, miközben egyszerűen nem erre koncentrál. Kényszerszülte mosollyal próbál oldani a feszültségen, mégha nem is viszonzod. Nem hibáztat érte, egyébiránt sem azért préselte ki magából.

Észreveszi mögé pillantasz, de az agyát elözönlik a részvétnyilvánítással egy időben éledő emlékek, vegyesen a régebbi és a közeli múltból, amikkel nem feltétlen szeretne foglalkozni, mert első sorban az idegein táncolnak a tisztázatlan részletek az öccsével kapcsolatban. Visszavonja a meginduló léptét, hogy ajtót nyisson, és velősen, de őszintén fogalmazva lépne túl ezeken, invitál be végül. Ahogy odébb lépsz teszi meg ő is, amit korábban tervezett, előkerül a kulcs, pont eljut odáig a zárba helyezze, de ismét megtörténik a korábbi precedens -- megakasztod. A nevetésed sokat mondó, érződik belőle, hogy valami nincs rendben, megint. Tudod tíz percbe sűrítve ez most elég sok kezd lenni a számára. A visszakérdezésedre magától értetődőnek tartja a választ, a megfogalmazásod viszont erősen megkérdőjelezhető számára. Nem szakít félbe, hogy kijavítson egyes pontokon, a fizimiskája keveset árul el arról mire gondolhat, míg hallgat, de ismered olyannyira halvány fogalmad lehessen róla, ha nem lovallod bele magad olyannyira a kioktatásába, hogy nem az egyetértésről tanúskodnak a vonásai. Vagy épp a hallottak teljes mértékű elfogadásáról. Mély levegőt vesz, amit nem fúj ki hangosan, a végén az is akaratlanul sértőn jönne ki ugyebár, és önzőn hangzik, de hiába hallja a hangodban mennyire rosszul estek a szavai, nem szeretne még egy számára teljesen értetlen jelenetet a nyakába szakajtani. A 'büntet' szó használatával mégis láthatóan csavarsz egyet a képén, idézed elő ezt a jelenséget, és moccan a szemöldökvonala, mert az eggyel korábbi vád még hagyján lenne, de ez -- nem, nem ért, rohadtul nem ért jelenleg. Az ő üzenetei, megkeresései lettek figyelmen kívül hagyva, nem a te egyetlened, mégha rajta kívül áló okokból kifolyólag nem is tudott rá időben reagálni.
A béketűréséből más már kihozta volna, és nem lenne gondja azzal fekete-fehéren rávilágítson hol hibádzanak a hozzá vágott kijelentések, de rólad van szó, és ha valamit nem is ért, van, amit igen, nagyon is.

Hagyja hadd ülepedjenek le a szavaid, számára és a számodra is. Esze ágában sem lenne szó nélkül elmenni melletted, csenddel 'büntetni,' de hamarabb motyogod el a sajnálatodat, és indulsz meg abba az irányba, ahonnan ő jött nem is olyan régen. Nem nyúl a kezed után, tart vissza, azaz korlátoz a szabad cselekvésben, csak lenyeli a kikívánkozó, ólomsúlyú sóhaját, mialatt átdörgöli a képét.
- Nem mellesleg hiányoztál. - a megnyomott kezdetű mondat végére kattan a zár, nyílik az ajtó, onnan fordul feléd, egyik kezében a kilinccsel, a másikban a szatyrokkal, a tőle megszokott mosollyal, ami hajszálra van a tenyérbemászótól. Valahol adja magát mit kínál, az üstökével is bök egyet befelé, afféle ismétléseként a korábbi ajánlatának, hogy bent folytassátok a társalgást -- vagy felpofozd a puszta létezéséért is. Nem fogsz egyből elmenni, ebben biztos, mást nem tényleg a tenyereddel vezeted le a benned munkálkodó feszültséget, de elmenni? Nem, azután, amit mondott nem.
Noszogatóan néz, még a szerzett, kapott zsákmányt is lendíti kicsit. Csak nem viselkedne így, ha valóban arról lenne szó zavarnád, nem igaz?

Seraphine & Rhett  

Figyeli a vonásaidat, a rezdüléseidet és nem kerüli el a figyelmét a szusszanásod, vagy éppen az, hogy miként is emelkedik meg a szemöldökvonalad, még ha nem is igazán tudja, hogy melyik szavával is érte el ezt. Beszédes számára az értetlenséged, de még is miként tudna rajta segíteni, ha igazából ő maga se igazán érti a kialakult helyzetet? Ott motoszkál a fejében az, hogy a némaságod és az, hogy annyi ideje nem hallott felőled azt jelentheti, hogy számodra ő már nem fontos. Hiába nem akarja, akkor se tudja figyelmen kívül hagyni azt, hogy a pár pillanattal korábbi tetted is csak erősíti az ezzel kapcsolatos kételyeit, hogy talán hiba volt ide jönnie.
Miért?
Mit tettem?
Hangzanak némán a kérdések, mert nem érti, de míg talán erre kellene rákérdeznie, valahogy még sincs bátorsága hozzá. Mintha csak pontosan ugyanúgy húzni akarná az időt, mit hajdanán tette azon a bizonyos hajnalon, hogy még egy kis időt nyerhessen veled, még akkor is, ha elcseszett ez a helyzet amiben ragadtatok. Ő legalábbis ezt érzi, de legalább végre újra láthat.  
Te közelebb lépsz, ő viszont nem mozdul meg, pedig talán hátrálnia kellene, helyette inkább csak kérdőn felvonja a szemöldökét a kérdésedet hallva és kicsit úgy pillant rád „Tényleg nem érted?”. Tudja mit akar mondani, de valahogy egyetlen egy szót se talál megfelelőnek, ami átfut elméjén, így végül lemondóan sóhajt és megingatja a fejét.
- Nem fontos, inkább felejtsd el. – végül csak ennyit mond, ahelyett hogy azt mondaná, hogy a rádiócsendre gondolt. Vagy megkérdezné, hogy miért is ignorálod őt, de esélyesen túlzottan fél a választól és még nem áll készen arra, hogy szembe nézzen vele, így inkább terel és a némaságot választja.
Aztán eszébe jut a szatyor, mintha csak az lenne a mentőöv, hogy még kicsit maradhasson, mielőtt elküldenéd. Ha szavakkal nem is mondta ki, hogy hiányoztál neki, vagy gondolt rád, attól még talán ez a tette nagyon is beszédes lehet számodra, mert túl jól ismered őt. Mintha csak azt akarta volna ezzel is sugallni, hogy mindennek ellenére is fontos vagy és nem feledkezett meg rólad.
Amint meghallja a válaszodat szomorúan süti le a pillantását és ajkába harap, mert kár lenne tagadnia, hogy nem ilyen reakcióra számított.
- Tudom, nem is azért hoztam, mert kellett… - az utolsó szót kicsit talán erőteljesebben nyomja meg a szavadba vágva, mielőtt még korrigálhatnád magad. Érezheted, hogy szavaid a lelkébe martak, esélyesen a kelleténél jobban, de ha nem lenne minden ennyire zavaros, akkor talán ő se venné ennyire magára, csak leperegne róla, mint máskor is megesett már, hiszen tudja milyen vagy. – Nincs mit. – csak ennyit képes felelni arra, amikor mentenéd a helyzetet, majd miután elveszed tőle a szatyrot fáradtan megdörzsöli az arcát, hajába túr és igyekszik leplezni azt, hogy ásítania kell, hiszen már több mint 24 órája talpon van. Kimerült és fáradt, de akkor is itt akart lenni. Úgy érezte, ha most nem jön el, akkor talán soha nem fog válaszokat kapni, vagy soha nem lesz bátorsága hozzá, hogy ő tegye meg az első lépést. Rád meg esélyesen hiába várna, hogy tegyél felé egy lépést. Legalábbis az elmúlt hosszú hónapoknak köszönhetően így érzi.  
Értékeli a vérszegény mosolyodat, de egyszerűen képtelen rávenni az arcát arra, hogy viszonozza, sőt, igazából arra is képtelen már, hogy igazán el tudja rejteni a szomorúságát vagy az elveszettségét előled. Mintha a fáradtságnak köszönhetően nem tudná már igazán uralni a mimikáját, mert túlzott erőt igényelne tőle, ő benne meg jelenleg nem sok rejtőzik abból.
Míg te nagyot sóhajtasz, ő nagyot nyel, mintha csak valami szorongatná a torkát. Talán inkább neki kellett volna elfutnia a kezedbe nyomva a zacskót, mintsem itt ragadni ebben… nem tudja mi is lenne a legjobb szó rá. Ha netalán ez az utolsó találkozásotok, akkor ő inkább a többire akar emlékezni és nem erre. Lopva a lift felé is pillanat, mint aki tényleg arra készül, hogy inkább távozik, hiába is a kérdése, hogy te dönthess arról, hogy maradjon vagy inkább távozzon, mert netalán zavar téged.
Hátrál a falhoz, hogy hozzáférj az ajtóhoz, miközben a válaszodat emészti és a zacskókra siklik a pillantása mintha az ajánlatodat fontolgatná. Vajon még mindig tartasz a kedvenc söréből is, vagy nem gondoltál arra, hogy be fog ugrani, így nem is töltötted fel a készletedet? A hangod újra elméjében csendül és a semmiből egyszerűen keserűen elneveti magát, ahogy feldereng a válaszod nyitánya.
- Honnan is kéne tudnom azt, hogy még mindig nem zavarok!? – talán nem az ajtóban kellett volna neked szegeznie ezt a kérdést, lehet megvárhatta volna, amíg beljebb engeded magatokat, de egyszerűen kibukott belőle. – Egy éve nem láttalak! Hónapok óta nem reagáltál az üzenetemre! De még annyit se írtál meg, hogy visszatértél és legalább jól vagy! – nem akart így neked esni, még ha nem is kiabál, de ott a keserűség és a fájdalom a hangjában, mert túlzottan fáj neki és nem tudja már teljesen magában tartani mindazt, amit érez. „Ne viccelj, sose zavarsz” szófordulatod valamit eltört benne. Nem tudja többé elfojtani azt, hogy igen is rohadtul aggódott érted és nem egyszer szegett szabályt azzal, hogy rád keresett a kórházi adatbázisban csak hogy biztos lehessen abban, hogy nem valamelyik kórházban fekszel, vagy ami még rosszabb... Sietve ingatja meg a fejét, mert erre még gondolni se akar. De persze ezt te honnan is tudhatnád? Soha nem avatott be, hogy így tesz, ha hosszabb ideje nem hallott felőled. -  Legalább annyit írhattál volna, hogy menjek a fenébe! Még az is jobb lett volna, mint az, hogy levegőnek nézel és büntetsz ki tudja miért... – kezét tanácstalanul széttárja és érzi, hogy egy-két könnycsepp végig gördül az arcán, miközben a hangja is egyre inkább halkabban csendül.
Kirohanását követően kerüli a pillantásodat, legszívesebben elsüllyedne szégyenében, amiről testbeszéde is árulkodik. Pedig nem ordított veled – talán egy nagyon picit megemelte a hangját, de messze nem ordított-, nem zengett tőle a folyosó, de attól még szégyelli magát, hogy így rád borította az érzéseit. Főleg, hogy még a könnyeit se tudta elrejteni előled.
- Sajnálom… - végül csak ennyit mond, mintha csak sajnálná a kimondott szavakat, sajnálná azt, hogy idejött és zavart téged, miközben esélyesen te nem is vagy rá kíváncsi. Pár pillanatig habozik, mert míg legszívesebben megölelne, addig helyette végül megpróbál ellépni melletted, ha csak nem akadályozod meg benne, mert sok minden akart lenni már az életedben, de egy dolog biztosan nem, még pedig a nem kívánatos személy…  
 

Seraphine & Rhett  

Megfejthetetlen jelenségként állsz az ajtaja előtt, számtalan felmerülő kérdést szülsz a fejében, amire nem tud logikus választ találni, és márcsak a feltevésükkel is ellentétekbe ütközik -- csoda talán, hogy a fight or flight mód olyan könnyen lépett életbe? Csodának nem csoda, de egy szempillantás alatt nevetségessé tette a kísérletet a puffanó ajtó zaja, a helyzet kínosságát már-már kénytelenné vált az arcára rajzolódó mosolyszüleménnyel elfedni, mintha mi se történt volna. Van ennél az apró malőrnél égetőbb téma is, amit górcső alá vehetnétek, amit reméli előbb fogsz, mint ezt felróni neki, aki láthatóan egyáltalán nem számított a váratlan betoppanásodra. A fogadásodat különben nem boltból épp visszaérve, izzadt edzőruhában eszközölte volna a viszont nem látott időtök fényében. Jelenleg nem ért, és ezen nem segít a nyitásod, aminek a hangsúlya, az azt kísérő arcmimikád is csak további bonyolító tényezőként szolgál a számára.

Attól függ -- mitől?
Az értetlenségét jól leplezi, nem ül ki a vonásaira, miközben árulkodó jelek után kutakodva mér végig tetőtől talpig. Az ő fejében ekként hangzik az, hogy a hogyanléted nyomait ellenőrzi, rendben vagy-e a betörés óta, rendesen eszel-e, mennyit változtál az elmúlt időszakban a fejében lévő képhez képest. A gyűrű hiánya is ekként tűnik fel neki, nem emlékszik rá munkán kívül bármikor levetted volna, és a gondolat Dahl információ elkettyintéséhez csatolása előtt göngyölöd tovább a mondanivalód, mire enyhén megemelkedik a szemöldökvonala, látható mértékkel szusszan. Ismered olyannyira, hogy tudd ez nem egy egyszerű értetlenség ezen a ponton, azt könnyen, bármikor palástolja, de épp most csavartál egyet rajta hiába nem ad neki hangot -- van benne egy késhegynyi kijavítani akarás az egyet nem értése lévén, amit a szőnyeg alá seper.
A valóságotok olybá fest nagyon eltér egymáséitól, aminek kimondását egyelőre megtartja magának, nem akar újabb adag feltételezett haragot magára szabadítani annak ellenére az okáról csak halvány sejtésekkel rendelkezik.
- Mire apellálsz? - puhatolózik, miközben pár lépésnyire áll meg tőled, egész pontosan kettőre, és a szabad kezét a zsebébe csúsztatja a kulcsáért. A beszélgetés nem igazán folyosóra valónak hat már most, de nem sürget vagy szuggerál, hogy állj odébb hozzáférhessen a bejárati ajtajához.

Látja valami nincs rendben, mennyire lecövekeltél, rövid időre, de ismételten elkerülöd a tekintetét, hezitálsz -- talán húzod az időt...? A diszkomfortod az egyedüli dolog, amit biztosra tud mondani, és ami keserű ízt lop a szájába a régóta érlelődő bűntudata nyomán. A jogosságát nem tiszte eldönteni, nem igaz?
A szembogara követi a tied ahogy a szatyorra siklik, onnan visszatalál a vegyes érzelmeket tükröző zöldjeidbe, és egy pillanatra hosszabban lehunyja a szemeit, a saját csomagját fogó kezének fejével dörzsöli meg a homlokát, amikor koppan miért jöttél, milyen történtekre gondolsz. Megint előtör benne az érzés, keresnie kellett volna a megválaszolatlan üzenetek után. Kevésbé fest kutyául, de annál jobban annak érzi magát legalább.
- Nem kellett volna... - és hangosan esik le, szinte hallani a visszhangját a fejében, ami révén meggondolja magát a szóhasználat végett. - Vagyis, köszönöm. Kedves tőled. - nem akar megsérteni azzal elbagatellizálja a gesztust, lekicsinyli, szükségtelennek titulálja, miközben jól esik neki, mert ha nem vette volna rá magát arra végre bemenjen a boltba, te se jöttél volna, akkor továbbra se lenne szinte semmi ehető a lakásában. A mozdulatát követően átveszi a zacskót, ne neked kelljen tartogatnod, és megereszt egy vérszegényebb, de hálás mosolyt.

Nagyobb sóhajt hallat. Borzalmas ahogy a zavarod ragadóssá kezd válni, és a táskapántod tapkododat pótcselekvésként. Már szólna, összeszedettebben, egyenesebben a forró kását kerülgető macska taktika helyett, de magadhoz ragadod a szót. Azt is finoman, elegánsan, újabbat lapátolva a képzeletbeli sírjára. Automatikusan ingatja meg a fejét, hogy elhessegesse a feltételezést, mi szerint zavarnál vagy menned kéne, és előhalássza a kulcsát. Lépne, hogy a zárhoz férhessen, nyisson, mielőtt más formában is tenni, de egy szekundára megakasztja a részvétnyilvánítás, amire végül biccent -- a 'köszönöm' szó használata rohadtul nevetségesen hat a számára valaki halála kapcsán.
- Értékelem. - tényleg. Fogalma sincs miféle zavar van a levegőben köztetek, mi hányja a szikráit, milyen félreértések, akármi vezetett idáig, ezek ellenére megjelentél a küszöbén. Helyet kérőn lép egy felet, hogy ne kelljen melletted elhajolnia. - És ne viccelj, sose zavarsz. Ugyan eléggé rám férne egy zuhany, de ha van kedved bejönni, meglepő módon van kajám, ginem, valamint söröm megosztásra. - próbálja elütni kicsit a helyzet komolyságának élét, és célzás értékkel, álszent módon emeli meg a kezében zörgőket, amik a felsoroltak egy részét tartalmazzák, mintha csak magának köszönhetné, zsákmányának nevezhetné. Az öccse halálát eléggé kerülné a lépcsőház folyosóján, alapjáraton bárhol, de a témával járó hangulatot is, túl sokszor húzta fel magát az egészen, túl makacsul próbál rozsdaként beépülni a mindennapjaiba, és a sors iróniája, hogy hiába van kényszerszabadságon, egyetlen napnyi szünete nincs, amikor ez alól mentesülne. Az agya állandóan az eset köré csavarodik, most, pedig egyszerre eköré, és köréd, mert noha Dahl elszólta magát, utána nézett a rendőrségi aktában pontosan mi történt, azok a sorok tárgyilagosan festették le a közel egy évvel ezelőtti betörés részleteit.

Seraphine & Rhett  

Tisztában van azzal, hogy otthon kellene lenni és aludnia kéne, hogy kipihenje magát az éjszakai műszak után, de amióta látta a hírt az újságban, azóta csak te jártál az eszében és az, hogy vajon mi is lehet veled. Nem mintha amúgy ne gondolt volna rád, vagy a fájó hiányodra és a közönyödre, amivel bünteted őt és aminek okát továbbra se érti. Nem tudta, hogy mit követett el, amiért még annyit se írtál neki, hogy „Menjen a francba! Vagy felejtse el végre ezt a számot!” Ami fizikai képtelenség lett volna, mert esélyesen a tiédet még a sajátjánál is jobban ismeri. Újra és újra azon kapta magát, hogy bizonyos időközönként az elmúlt hetekben visszatért a beszélgetésetekhez, de nem várta új üzenet, a régiek között pedig nem találta arra választ, hogy miért is ignorálod őt. Mintha a legutolsó segítségkérése egyszerűen lepergett volna rólad és egyáltalán nem érdekelt volna az, hogy miként is van a történtek után, bár, ha jobban belegondolt akkor ezzel nem csak te voltál így, hanem kicsit a vőlegénye is. Ő se hallotta meg azt, hogy azóta az eset óta az a ház minden volt számára, csak a biztonságot jelentő otthon nem. Megszokásból továbbra is otthonnak nevezte, de üresen és ridegen csengett, mert többé már nem érezte magát biztonságban ott, főleg, ha egyedül maradt estére, mert félt egy esetleges újabb betöréstől…
Megszokásból a gyűrűsujjához nyúlt, hogy a gyűrűjét babrálja, de még csak ekkor tűnt fel neki az is, hogy megint nem viseli, mert valahol elhagyta. Mostanában egyre gyakrabban felejtette el visszavenni, hiszen a munkájában nem szerette viselni. Aprót sóhajtott, miközben próbálta visszajátszani elméjében azt, hogy vajon hol is hagyhatta el, mielőtt netalán újabb vitába keveredne emiatt. Ryan mindig kiszúrta, ha nem viselte, aminek általában vita lett a vége, főleg, ha fáradtságra hivatkozva próbálta hárítani azt, hogy még azt se tudta megmondani hol is tette le. Vajon most a kórházban vagy otthon hagyta el? Nem tudta, de igazán nem is érdekelte, mert így legalább senki se akarta megcsodálni, vagy senki se nyaggatta a kelleténél többször azzal, hogy vajon mikor lesz meg az új időpont. Egyszer talán, vagy soha… Nem értette, hogy honnan jött ez a kétely, de igazán nem is foglakozott vele, mert gyakran más dolgok sokkal jobban lekötötték őt, mintsem ezen agyaljon.
Megdörzsölte nyúzott arcát és elnyomott egy ásítást, miközben az ajtódnak dőlt a földön ücsörögve, mintha csak nem lenne jobb dolga annál, hogy úgy tegyen, mint egy elveszett és magára hagyott kutya, aki még is mindennek ellenére hazatalált, hogy aztán az ajtó előtt megvárja azt, aki kitette őt az út szélére. Tudta jól, hogy bolond gondolat ez az egész és talán értelmetlen, de valahogy még is ez írta le leginkább azt, amit abban a pillanatban érzett.
Lehunyta a szemét, mert egyre inkább érezte, hogy mennyire nem tett jót neki az, hogy az elmúlt napokban egyre többször elhanyagolta az alvást egyéb elfoglaltságok miatt. Most például amiatt, hogy elkészítse az annyira imádott indai vajas csirkét megúszós naan-nal, legalábbis legutóbb még szeretted, ha most meg még se lesz rá szükséged, akkor maximum lesz mit hozzávágnod, amiért zaklatni mert téged. Gondolta ez talán egy kis örömet hozhat a borús napjaidba, amit a testvéred elvesztése miatt érzel. Még ha tisztában is volt azzal, hogy egy egyszerű étel nem pótolhat egyetlen egy életet se, de talán az számít, hogy szeretettel és örömmel készült.
Hallotta, hogy pityeg a telefonja, mire lassan lerakta a szatyrot, ügyelve arra, hogy a kedvenc italodat se törje össze, amit szintén becsempészet az „gyógyító csomagba”, legalábbis ő viccesen így nevezte el még reggel, amikor elhatározta, hogy fel fog keresni. Még ha az első kopogás után meg is fordult a fejében, hogy inkább távozik és kilincsre akasztva itt hagy mindent, de aztán valahogy még is itt ragadt az ajtódnak dőlve. Sóhajtott egyet, miután szemügyre vette az üzenetet. Sietve pötyögte be, hogy minden rendben van és Dahliaval találkozik. Nem tudja, hogy mikor fog érkezni. Nem tudta, hogy miért hazudik, de most ösztönösen tört elő belőle ahogy a vőlegényének visszaírt. Azt meg csak remélni tudta, hogy ők ketten nem fognak összefutni, vagy ha mégis, akkor Lia gyorsan kapcsolni fog és falazni fog neki, ahogyan még az egyetemi éveik alatt is tette. Bár az is igaz, hogy soha egyetlen egy pasijának se kellett hazudnia, nem is értette, hogy mi ütött belé, de mielőtt még elmerülhetett volna eme gondolatokban meghallotta a liftajtó becsapódását, mire sietve pillantott a megfelelő irányba, hogy még elkapja azt, hogy esélyesen szökni próbáltál. Vajon azért akartál megfutamodni, mert te már kiszúrtad őt és a jelenléte tényleg ennyire nem kívánatos lenne számodra?
Összepréselte ajkát miközben lesütötte a pillantását, mintha csak a cuccait akarná összeszedni, hogy nehogy valamit leejtsen ahogyan feláll, valójában pedig csak el akarta rejteni azt a fájdalmat, amit az a gondolat okozott neki. Végül állta a pillantásodat, de nem lépett feléd, pedig érezte, hogy a keze nyúlna érted, hogy megöleljen, hogy arcodra tegye tenyerét és jó alaposan szemügyre vegyen, hogy tényleg épségben vagy-e, ahogy máskor is tette, de most nem engedi az ösztönt eluralkodni magán. Egyszerűen csak áll az ajtód előtt, mint aki odafagyott vagy csak egy szobor lenne, nem is hús-vér ember.
- Szia, attól függ… - viszonozza a köszönést, de nem mosolyodik el, inkább csak tanácstalanul néz rád, miközben ő is pontosan annyira nyitottan hagyja az első megszólalását, mint te tetted. Mintha csak egy üveghídon sétálna, ami bármikor beszakadhat alatta. Ha nem szólaltál meg, akkor végül ő törte meg a csendet. – Ha azt veszem, hogy van amire hónapok óta várok mindhiába, akkor ez a pár óra nem is tűnik annyira hosszú időnek. – természetesen az üzenetre utal, amire nem válaszoltál, hiszen honnan is tudhatná, hogy te válaszoltál, de a vőlegénye kitörölte az üzenetedet. Utóbbival meg persze arra céloz, hogy mióta is kerülgeti őt a többi lakó, miközben az ajtód előtt gubbasztott. Látja az új tetoválásodat, meg is kérdezné az okát talán még meg is érintené, hogy ujjával bejárja a „mintát”, de valahogy úgy érzi nincs joga kérdezni, nemhogy megérinteni. Lepillant a kezében lévő szatyorra, aztán újra rád siklik a pillantása, miközben reméli, hogy azért nem úgy fest, mint akit kilapított egy vonat. – Ezt neked hoztam, gondoltam egy kis gin mindig jól jön, ahogyan talán főzni sincs sok kedved a történtek fényében. – feléd nyújtja és reméli, hogy el fogod venni. Talán úgy is veheted, hogy békülni jött, bár nem érti, hogy miért is neki kellene békítőajándékot hoznia, ha ő nem tett semmi rosszat se, de ő ilyen. Szeret gondoskodni azokról, akik fontosak számára és te egy vagy azon személyek közül, bármennyire is viharos a köztetek lévő kötelék, amit még néha ő maga se ért meg igazán.
Egyértelmű, hogy zavarban van, ami régóta nem volt jellemző, ha rólad volt szó. Arrébb kéne lépnie, hogy be tudj menni, de nem akar, mert fél, hogy akkor megint el fogsz tűnni. Idegesen kezdi babrálni a táskája pántját, mígnem ismét megszólal.
- Akarod, hogy elmenjek? Nem akarok zavarni, csak láttam, hogy mi történt a testvéreddel és… - nem fejezi be a mondatot, mert abszurdnak tűnik, amiért kicsit is remélte azt, hogy netalán szükséged lehet rá, mint régen is olykor megesett. -  Részvéten. – csak ennyit tesz hozzá, miközben hangja óvatosan csendül, mert nem tudja, hogy milyen hatással is lesznek rád a szavai. Nem akar fájdalmat okozni, de részben tényleg ezért jött. Aggódott érted, még ha talán ezt nem is feltételeznéd róla a hosszú kihagyás miatt, ami köztetek történt.  

Seraphine & Rhett  

Semmi rendszer nincs a napjaiban az öccsével történtek óta, és mindezért a felettesét hibáztatja -- ezért is, és jobb híján is. Dühös, elege van, a kézen fekvő opciót választja azáltal, hogy egy emberre fogja a frusztrációjának mindegyik morzsáját, ami extra lendületet adott például a nevetségesen csak sört tartalmazó hűtő ajtajának becsapásához valamivel több, mint másfélórával ezelőtt. Ha dolgozhatna legalább leköthetné magát, beletemetkezhetne valamibe, ami nem az egyik szar reality tévéshow vagy a lakás különféle szegleteinek szétbontása. Jelenleg épp a fürdőé, délelőtt az egyik falról már lebontotta a csempét egyetlen egy megtört darabnak köszönhetően. A törmelékek, a zsákok, a különféle eszközök még szanaszét hevernek a helyiségben, a folyosón a falnak támasztva. A trehány rendezetlenségtől távol áll, de tény, a rendezettségtől is a jelenlegi állapotában, amiről az este hátralévő szakában akart volna gondoskodni.
Akart volna, ha nem lett volna egyik pillanatról a másikra elege, és nem öltözött volna át, ment volna le futni, hogy kiadja magából a gőzt. Alapvetően nem szeret erre fanyalodni, nem kedveli különösebben a futást, mint testmozgást, de ritkán van olyan kedélyállapotban, mint most is, miközben a gondolatai fáradhatatlanul ellene dolgoznak, egyre csak rugdossák, mint a védekezésre képtelen földön fekvőt. A tüdejének kiköpése, az izmok égető sajgása legalább kellően elterelik a figyelmét, a fáradtság majd remélhetően ledönti a lábáról, talán csak erre van szüksége egy pihentetőnek csúfolható alváshoz, ami több lenne, mint az elmúlt időszak konstans forgolódása.

Ahelyett egyenesen feljött volna, tett egy gyors kitért a boltba pár alapvető élelmiszerért, meg két doboz cigarettáért, mert már csak egyetlen szála maradt a korábban megkezdettben, és képtelenség kibírná nélküle az estét. A lépcsőházba belépve is már azt tervezi, hogy amint felér rágyújt. A szervezete követeli a nikotint, akárcsak az agya a stimuláló mozdulatot, ami vele jár.
A liftet választja a lépcsőzés helyett, három szint ugyan nem számít soknak, de a bemelegítést követően cseppet sem kímélő tempóban futott, és ezt érzi. Plusz a legegyszerűbb magyarázata a döntésének az, hogy egyáltalán nincs kedve a felcaplatni. Hiába nyomná el a zacskó zörgését a fülében dübörgő zene, vagy nincs halálosan kimerülve, jobb napjain sem gyakran csapja meg a lépcsőzni vágyás ellenállhatatlan szele, sőt.

A harmadikra felérve fogalma sincs róla, hogy ott vársz a lakása előtt. A tudatlanok nyugalmával lép ki a szerkezetből, engedi el az ajtót, és a nyakát kiroppantva indul, fordul, ütközik neki a tekintete a falnak döntött alakodnak. Rég látott utoljára, megvan az bő egy éve is, és nehezen tudja hova tenni a jelenléted, tekintve, hogy a legutóbbi üzenetét olvasottan hagytad, őt pedig válasz nélkül. Hibáztatna? A legkevésbé sem, valahol, mélyen megkönnyebbült attól ignorálod, netalán haragszol rá, neheztelsz azért, mert nem reagált annak idején az sms-edre. Minden jogod meglenne hozzá, minden jogod meg volt hozzá szarj a fejére, hagyd hadd tépje szét az ideg, az aggodalom, amiért nem kapott választ arra mi történt, hogy van, és megérdemelte másodkézből tudja meg a betörés részleteit. A zavar éppen ezért vág élesen belé a jelenléted kapcsán, mert nem logikus a számára mindezek ellenére, és nem köti össze a pontokat azzal, hogy az öccséről szóló kisebb cikkek egyikét esetleg olvashattad.
A sarkon fordulása automatikus, ösztönös, halk -- lenne, ha nem egy tizedmásodperccel később nyúlna lift vaskos ajtajáért, ami nagy hanggal csapódik be, jelzi valaki kiszállt belőle, márha előzetesen nem jutottál volna erre a következtetésre. Fájdalmasan szorítja össze a szemeit, elhúzza a száját, a kín hatására, pedig félmosolyt költöztet a képére, és ismét az irányodba fordul. Kétli ne vetted volna észre a hátát az imént, ne tudnád mire készülhetett, de nem ezt fogja elsőként hozzád címezni, valljuk be van ezer más módja az első interakciótoknak ennyi idő elteltével. Ezer meg legalább kétszer annyi tekintve mennyi bonyolító tényező van a levegőben.

- Szia, régóta vártál...? - a kérdés vége eléggé levegős, a kezdés eléggé hétköznapi egyszerűségű, de aligha róható fel neki nem egyből a ki-tudja-minek a közepébe vág bele, és puhán közelíti meg a szituációt, miközben a vonásaidból próbál olvasni. Milyen szándékkal tekintesz rá, mennyit változtál -- már amennyit első benyomás alapján leszűrhet ezekből.
Számodra a nyakán lévő tetoválás lehet új, az, hogy a bőrén nyomát hagyta a nap, ami talán nem annyira meglepő egy fél éves periódusnál a trópusokon, de honnan is tudhatnád, nem igaz? Honnan, meg miért.

Seraphine & Rhett