Semmi rendszer nincs a napjaiban az öccsével történtek óta, és mindezért a felettesét hibáztatja -- ezért is, és jobb híján is. Dühös, elege van, a kézen fekvő opciót választja azáltal, hogy egy emberre fogja a frusztrációjának mindegyik morzsáját, ami extra lendületet adott például a nevetségesen csak sört tartalmazó hűtő ajtajának becsapásához valamivel több, mint másfélórával ezelőtt. Ha dolgozhatna legalább leköthetné magát, beletemetkezhetne valamibe, ami nem az egyik szar reality tévéshow vagy a lakás különféle szegleteinek szétbontása. Jelenleg épp a fürdőé, délelőtt az egyik falról már lebontotta a csempét egyetlen egy megtört darabnak köszönhetően. A törmelékek, a zsákok, a különféle eszközök még szanaszét hevernek a helyiségben, a folyosón a falnak támasztva. A trehány rendezetlenségtől távol áll, de tény, a rendezettségtől is a jelenlegi állapotában, amiről az este hátralévő szakában akart volna gondoskodni.
Akart volna, ha nem lett volna egyik pillanatról a másikra elege, és nem öltözött volna át, ment volna le futni, hogy kiadja magából a gőzt. Alapvetően nem szeret erre fanyalodni, nem kedveli különösebben a futást, mint testmozgást, de ritkán van olyan kedélyállapotban, mint most is, miközben a gondolatai fáradhatatlanul ellene dolgoznak, egyre csak rugdossák, mint a védekezésre képtelen földön fekvőt. A tüdejének kiköpése, az izmok égető sajgása legalább kellően elterelik a figyelmét, a fáradtság majd remélhetően ledönti a lábáról, talán csak erre van szüksége egy pihentetőnek csúfolható alváshoz, ami több lenne, mint az elmúlt időszak konstans forgolódása.

Ahelyett egyenesen feljött volna, tett egy gyors kitért a boltba pár alapvető élelmiszerért, meg két doboz cigarettáért, mert már csak egyetlen szála maradt a korábban megkezdettben, és képtelenség kibírná nélküle az estét. A lépcsőházba belépve is már azt tervezi, hogy amint felér rágyújt. A szervezete követeli a nikotint, akárcsak az agya a stimuláló mozdulatot, ami vele jár.
A liftet választja a lépcsőzés helyett, három szint ugyan nem számít soknak, de a bemelegítést követően cseppet sem kímélő tempóban futott, és ezt érzi. Plusz a legegyszerűbb magyarázata a döntésének az, hogy egyáltalán nincs kedve a felcaplatni. Hiába nyomná el a zacskó zörgését a fülében dübörgő zene, vagy nincs halálosan kimerülve, jobb napjain sem gyakran csapja meg a lépcsőzni vágyás ellenállhatatlan szele, sőt.

A harmadikra felérve fogalma sincs róla, hogy ott vársz a lakása előtt. A tudatlanok nyugalmával lép ki a szerkezetből, engedi el az ajtót, és a nyakát kiroppantva indul, fordul, ütközik neki a tekintete a falnak döntött alakodnak. Rég látott utoljára, megvan az bő egy éve is, és nehezen tudja hova tenni a jelenléted, tekintve, hogy a legutóbbi üzenetét olvasottan hagytad, őt pedig válasz nélkül. Hibáztatna? A legkevésbé sem, valahol, mélyen megkönnyebbült attól ignorálod, netalán haragszol rá, neheztelsz azért, mert nem reagált annak idején az sms-edre. Minden jogod meglenne hozzá, minden jogod meg volt hozzá szarj a fejére, hagyd hadd tépje szét az ideg, az aggodalom, amiért nem kapott választ arra mi történt, hogy van, és megérdemelte másodkézből tudja meg a betörés részleteit. A zavar éppen ezért vág élesen belé a jelenléted kapcsán, mert nem logikus a számára mindezek ellenére, és nem köti össze a pontokat azzal, hogy az öccséről szóló kisebb cikkek egyikét esetleg olvashattad.
A sarkon fordulása automatikus, ösztönös, halk -- lenne, ha nem egy tizedmásodperccel később nyúlna lift vaskos ajtajáért, ami nagy hanggal csapódik be, jelzi valaki kiszállt belőle, márha előzetesen nem jutottál volna erre a következtetésre. Fájdalmasan szorítja össze a szemeit, elhúzza a száját, a kín hatására, pedig félmosolyt költöztet a képére, és ismét az irányodba fordul. Kétli ne vetted volna észre a hátát az imént, ne tudnád mire készülhetett, de nem ezt fogja elsőként hozzád címezni, valljuk be van ezer más módja az első interakciótoknak ennyi idő elteltével. Ezer meg legalább kétszer annyi tekintve mennyi bonyolító tényező van a levegőben.

- Szia, régóta vártál...? - a kérdés vége eléggé levegős, a kezdés eléggé hétköznapi egyszerűségű, de aligha róható fel neki nem egyből a ki-tudja-minek a közepébe vág bele, és puhán közelíti meg a szituációt, miközben a vonásaidból próbál olvasni. Milyen szándékkal tekintesz rá, mennyit változtál -- már amennyit első benyomás alapján leszűrhet ezekből.
Számodra a nyakán lévő tetoválás lehet új, az, hogy a bőrén nyomát hagyta a nap, ami talán nem annyira meglepő egy fél éves periódusnál a trópusokon, de honnan is tudhatnád, nem igaz? Honnan, meg miért.

Seraphine & Rhett  

Tisztában van azzal, hogy otthon kellene lenni és aludnia kéne, hogy kipihenje magát az éjszakai műszak után, de amióta látta a hírt az újságban, azóta csak te jártál az eszében és az, hogy vajon mi is lehet veled. Nem mintha amúgy ne gondolt volna rád, vagy a fájó hiányodra és a közönyödre, amivel bünteted őt és aminek okát továbbra se érti. Nem tudta, hogy mit követett el, amiért még annyit se írtál neki, hogy „Menjen a francba! Vagy felejtse el végre ezt a számot!” Ami fizikai képtelenség lett volna, mert esélyesen a tiédet még a sajátjánál is jobban ismeri. Újra és újra azon kapta magát, hogy bizonyos időközönként az elmúlt hetekben visszatért a beszélgetésetekhez, de nem várta új üzenet, a régiek között pedig nem találta arra választ, hogy miért is ignorálod őt. Mintha a legutolsó segítségkérése egyszerűen lepergett volna rólad és egyáltalán nem érdekelt volna az, hogy miként is van a történtek után, bár, ha jobban belegondolt akkor ezzel nem csak te voltál így, hanem kicsit a vőlegénye is. Ő se hallotta meg azt, hogy azóta az eset óta az a ház minden volt számára, csak a biztonságot jelentő otthon nem. Megszokásból továbbra is otthonnak nevezte, de üresen és ridegen csengett, mert többé már nem érezte magát biztonságban ott, főleg, ha egyedül maradt estére, mert félt egy esetleges újabb betöréstől…
Megszokásból a gyűrűsujjához nyúlt, hogy a gyűrűjét babrálja, de még csak ekkor tűnt fel neki az is, hogy megint nem viseli, mert valahol elhagyta. Mostanában egyre gyakrabban felejtette el visszavenni, hiszen a munkájában nem szerette viselni. Aprót sóhajtott, miközben próbálta visszajátszani elméjében azt, hogy vajon hol is hagyhatta el, mielőtt netalán újabb vitába keveredne emiatt. Ryan mindig kiszúrta, ha nem viselte, aminek általában vita lett a vége, főleg, ha fáradtságra hivatkozva próbálta hárítani azt, hogy még azt se tudta megmondani hol is tette le. Vajon most a kórházban vagy otthon hagyta el? Nem tudta, de igazán nem is érdekelte, mert így legalább senki se akarta megcsodálni, vagy senki se nyaggatta a kelleténél többször azzal, hogy vajon mikor lesz meg az új időpont. Egyszer talán, vagy soha… Nem értette, hogy honnan jött ez a kétely, de igazán nem is foglakozott vele, mert gyakran más dolgok sokkal jobban lekötötték őt, mintsem ezen agyaljon.
Megdörzsölte nyúzott arcát és elnyomott egy ásítást, miközben az ajtódnak dőlt a földön ücsörögve, mintha csak nem lenne jobb dolga annál, hogy úgy tegyen, mint egy elveszett és magára hagyott kutya, aki még is mindennek ellenére hazatalált, hogy aztán az ajtó előtt megvárja azt, aki kitette őt az út szélére. Tudta jól, hogy bolond gondolat ez az egész és talán értelmetlen, de valahogy még is ez írta le leginkább azt, amit abban a pillanatban érzett.
Lehunyta a szemét, mert egyre inkább érezte, hogy mennyire nem tett jót neki az, hogy az elmúlt napokban egyre többször elhanyagolta az alvást egyéb elfoglaltságok miatt. Most például amiatt, hogy elkészítse az annyira imádott indai vajas csirkét megúszós naan-nal, legalábbis legutóbb még szeretted, ha most meg még se lesz rá szükséged, akkor maximum lesz mit hozzávágnod, amiért zaklatni mert téged. Gondolta ez talán egy kis örömet hozhat a borús napjaidba, amit a testvéred elvesztése miatt érzel. Még ha tisztában is volt azzal, hogy egy egyszerű étel nem pótolhat egyetlen egy életet se, de talán az számít, hogy szeretettel és örömmel készült.
Hallotta, hogy pityeg a telefonja, mire lassan lerakta a szatyrot, ügyelve arra, hogy a kedvenc italodat se törje össze, amit szintén becsempészet az „gyógyító csomagba”, legalábbis ő viccesen így nevezte el még reggel, amikor elhatározta, hogy fel fog keresni. Még ha az első kopogás után meg is fordult a fejében, hogy inkább távozik és kilincsre akasztva itt hagy mindent, de aztán valahogy még is itt ragadt az ajtódnak dőlve. Sóhajtott egyet, miután szemügyre vette az üzenetet. Sietve pötyögte be, hogy minden rendben van és Dahliaval találkozik. Nem tudja, hogy mikor fog érkezni. Nem tudta, hogy miért hazudik, de most ösztönösen tört elő belőle ahogy a vőlegényének visszaírt. Azt meg csak remélni tudta, hogy ők ketten nem fognak összefutni, vagy ha mégis, akkor Lia gyorsan kapcsolni fog és falazni fog neki, ahogyan még az egyetemi éveik alatt is tette. Bár az is igaz, hogy soha egyetlen egy pasijának se kellett hazudnia, nem is értette, hogy mi ütött belé, de mielőtt még elmerülhetett volna eme gondolatokban meghallotta a liftajtó becsapódását, mire sietve pillantott a megfelelő irányba, hogy még elkapja azt, hogy esélyesen szökni próbáltál. Vajon azért akartál megfutamodni, mert te már kiszúrtad őt és a jelenléte tényleg ennyire nem kívánatos lenne számodra?
Összepréselte ajkát miközben lesütötte a pillantását, mintha csak a cuccait akarná összeszedni, hogy nehogy valamit leejtsen ahogyan feláll, valójában pedig csak el akarta rejteni azt a fájdalmat, amit az a gondolat okozott neki. Végül állta a pillantásodat, de nem lépett feléd, pedig érezte, hogy a keze nyúlna érted, hogy megöleljen, hogy arcodra tegye tenyerét és jó alaposan szemügyre vegyen, hogy tényleg épségben vagy-e, ahogy máskor is tette, de most nem engedi az ösztönt eluralkodni magán. Egyszerűen csak áll az ajtód előtt, mint aki odafagyott vagy csak egy szobor lenne, nem is hús-vér ember.
- Szia, attól függ… - viszonozza a köszönést, de nem mosolyodik el, inkább csak tanácstalanul néz rád, miközben ő is pontosan annyira nyitottan hagyja az első megszólalását, mint te tetted. Mintha csak egy üveghídon sétálna, ami bármikor beszakadhat alatta. Ha nem szólaltál meg, akkor végül ő törte meg a csendet. – Ha azt veszem, hogy van amire hónapok óta várok mindhiába, akkor ez a pár óra nem is tűnik annyira hosszú időnek. – természetesen az üzenetre utal, amire nem válaszoltál, hiszen honnan is tudhatná, hogy te válaszoltál, de a vőlegénye kitörölte az üzenetedet. Utóbbival meg persze arra céloz, hogy mióta is kerülgeti őt a többi lakó, miközben az ajtód előtt gubbasztott. Látja az új tetoválásodat, meg is kérdezné az okát talán még meg is érintené, hogy ujjával bejárja a „mintát”, de valahogy úgy érzi nincs joga kérdezni, nemhogy megérinteni. Lepillant a kezében lévő szatyorra, aztán újra rád siklik a pillantása, miközben reméli, hogy azért nem úgy fest, mint akit kilapított egy vonat. – Ezt neked hoztam, gondoltam egy kis gin mindig jól jön, ahogyan talán főzni sincs sok kedved a történtek fényében. – feléd nyújtja és reméli, hogy el fogod venni. Talán úgy is veheted, hogy békülni jött, bár nem érti, hogy miért is neki kellene békítőajándékot hoznia, ha ő nem tett semmi rosszat se, de ő ilyen. Szeret gondoskodni azokról, akik fontosak számára és te egy vagy azon személyek közül, bármennyire is viharos a köztetek lévő kötelék, amit még néha ő maga se ért meg igazán.
Egyértelmű, hogy zavarban van, ami régóta nem volt jellemző, ha rólad volt szó. Arrébb kéne lépnie, hogy be tudj menni, de nem akar, mert fél, hogy akkor megint el fogsz tűnni. Idegesen kezdi babrálni a táskája pántját, mígnem ismét megszólal.
- Akarod, hogy elmenjek? Nem akarok zavarni, csak láttam, hogy mi történt a testvéreddel és… - nem fejezi be a mondatot, mert abszurdnak tűnik, amiért kicsit is remélte azt, hogy netalán szükséged lehet rá, mint régen is olykor megesett. -  Részvéten. – csak ennyit tesz hozzá, miközben hangja óvatosan csendül, mert nem tudja, hogy milyen hatással is lesznek rád a szavai. Nem akar fájdalmat okozni, de részben tényleg ezért jött. Aggódott érted, még ha talán ezt nem is feltételeznéd róla a hosszú kihagyás miatt, ami köztetek történt.  

Seraphine & Rhett  

Megfejthetetlen jelenségként állsz az ajtaja előtt, számtalan felmerülő kérdést szülsz a fejében, amire nem tud logikus választ találni, és márcsak a feltevésükkel is ellentétekbe ütközik -- csoda talán, hogy a fight or flight mód olyan könnyen lépett életbe? Csodának nem csoda, de egy szempillantás alatt nevetségessé tette a kísérletet a puffanó ajtó zaja, a helyzet kínosságát már-már kénytelenné vált az arcára rajzolódó mosolyszüleménnyel elfedni, mintha mi se történt volna. Van ennél az apró malőrnél égetőbb téma is, amit górcső alá vehetnétek, amit reméli előbb fogsz, mint ezt felróni neki, aki láthatóan egyáltalán nem számított a váratlan betoppanásodra. A fogadásodat különben nem boltból épp visszaérve, izzadt edzőruhában eszközölte volna a viszont nem látott időtök fényében. Jelenleg nem ért, és ezen nem segít a nyitásod, aminek a hangsúlya, az azt kísérő arcmimikád is csak további bonyolító tényezőként szolgál a számára.

Attól függ -- mitől?
Az értetlenségét jól leplezi, nem ül ki a vonásaira, miközben árulkodó jelek után kutakodva mér végig tetőtől talpig. Az ő fejében ekként hangzik az, hogy a hogyanléted nyomait ellenőrzi, rendben vagy-e a betörés óta, rendesen eszel-e, mennyit változtál az elmúlt időszakban a fejében lévő képhez képest. A gyűrű hiánya is ekként tűnik fel neki, nem emlékszik rá munkán kívül bármikor levetted volna, és a gondolat Dahl információ elkettyintéséhez csatolása előtt göngyölöd tovább a mondanivalód, mire enyhén megemelkedik a szemöldökvonala, látható mértékkel szusszan. Ismered olyannyira, hogy tudd ez nem egy egyszerű értetlenség ezen a ponton, azt könnyen, bármikor palástolja, de épp most csavartál egyet rajta hiába nem ad neki hangot -- van benne egy késhegynyi kijavítani akarás az egyet nem értése lévén, amit a szőnyeg alá seper.
A valóságotok olybá fest nagyon eltér egymáséitól, aminek kimondását egyelőre megtartja magának, nem akar újabb adag feltételezett haragot magára szabadítani annak ellenére az okáról csak halvány sejtésekkel rendelkezik.
- Mire apellálsz? - puhatolózik, miközben pár lépésnyire áll meg tőled, egész pontosan kettőre, és a szabad kezét a zsebébe csúsztatja a kulcsáért. A beszélgetés nem igazán folyosóra valónak hat már most, de nem sürget vagy szuggerál, hogy állj odébb hozzáférhessen a bejárati ajtajához.

Látja valami nincs rendben, mennyire lecövekeltél, rövid időre, de ismételten elkerülöd a tekintetét, hezitálsz -- talán húzod az időt...? A diszkomfortod az egyedüli dolog, amit biztosra tud mondani, és ami keserű ízt lop a szájába a régóta érlelődő bűntudata nyomán. A jogosságát nem tiszte eldönteni, nem igaz?
A szembogara követi a tied ahogy a szatyorra siklik, onnan visszatalál a vegyes érzelmeket tükröző zöldjeidbe, és egy pillanatra hosszabban lehunyja a szemeit, a saját csomagját fogó kezének fejével dörzsöli meg a homlokát, amikor koppan miért jöttél, milyen történtekre gondolsz. Megint előtör benne az érzés, keresnie kellett volna a megválaszolatlan üzenetek után. Kevésbé fest kutyául, de annál jobban annak érzi magát legalább.
- Nem kellett volna... - és hangosan esik le, szinte hallani a visszhangját a fejében, ami révén meggondolja magát a szóhasználat végett. - Vagyis, köszönöm. Kedves tőled. - nem akar megsérteni azzal elbagatellizálja a gesztust, lekicsinyli, szükségtelennek titulálja, miközben jól esik neki, mert ha nem vette volna rá magát arra végre bemenjen a boltba, te se jöttél volna, akkor továbbra se lenne szinte semmi ehető a lakásában. A mozdulatát követően átveszi a zacskót, ne neked kelljen tartogatnod, és megereszt egy vérszegényebb, de hálás mosolyt.

Nagyobb sóhajt hallat. Borzalmas ahogy a zavarod ragadóssá kezd válni, és a táskapántod tapkododat pótcselekvésként. Már szólna, összeszedettebben, egyenesebben a forró kását kerülgető macska taktika helyett, de magadhoz ragadod a szót. Azt is finoman, elegánsan, újabbat lapátolva a képzeletbeli sírjára. Automatikusan ingatja meg a fejét, hogy elhessegesse a feltételezést, mi szerint zavarnál vagy menned kéne, és előhalássza a kulcsát. Lépne, hogy a zárhoz férhessen, nyisson, mielőtt más formában is tenni, de egy szekundára megakasztja a részvétnyilvánítás, amire végül biccent -- a 'köszönöm' szó használata rohadtul nevetségesen hat a számára valaki halála kapcsán.
- Értékelem. - tényleg. Fogalma sincs miféle zavar van a levegőben köztetek, mi hányja a szikráit, milyen félreértések, akármi vezetett idáig, ezek ellenére megjelentél a küszöbén. Helyet kérőn lép egy felet, hogy ne kelljen melletted elhajolnia. - És ne viccelj, sose zavarsz. Ugyan eléggé rám férne egy zuhany, de ha van kedved bejönni, meglepő módon van kajám, ginem, valamint söröm megosztásra. - próbálja elütni kicsit a helyzet komolyságának élét, és célzás értékkel, álszent módon emeli meg a kezében zörgőket, amik a felsoroltak egy részét tartalmazzák, mintha csak magának köszönhetné, zsákmányának nevezhetné. Az öccse halálát eléggé kerülné a lépcsőház folyosóján, alapjáraton bárhol, de a témával járó hangulatot is, túl sokszor húzta fel magát az egészen, túl makacsul próbál rozsdaként beépülni a mindennapjaiba, és a sors iróniája, hogy hiába van kényszerszabadságon, egyetlen napnyi szünete nincs, amikor ez alól mentesülne. Az agya állandóan az eset köré csavarodik, most, pedig egyszerre eköré, és köréd, mert noha Dahl elszólta magát, utána nézett a rendőrségi aktában pontosan mi történt, azok a sorok tárgyilagosan festették le a közel egy évvel ezelőtti betörés részleteit.

Seraphine & Rhett  

Figyeli a vonásaidat, a rezdüléseidet és nem kerüli el a figyelmét a szusszanásod, vagy éppen az, hogy miként is emelkedik meg a szemöldökvonalad, még ha nem is igazán tudja, hogy melyik szavával is érte el ezt. Beszédes számára az értetlenséged, de még is miként tudna rajta segíteni, ha igazából ő maga se igazán érti a kialakult helyzetet? Ott motoszkál a fejében az, hogy a némaságod és az, hogy annyi ideje nem hallott felőled azt jelentheti, hogy számodra ő már nem fontos. Hiába nem akarja, akkor se tudja figyelmen kívül hagyni azt, hogy a pár pillanattal korábbi tetted is csak erősíti az ezzel kapcsolatos kételyeit, hogy talán hiba volt ide jönnie.
Miért?
Mit tettem?
Hangzanak némán a kérdések, mert nem érti, de míg talán erre kellene rákérdeznie, valahogy még sincs bátorsága hozzá. Mintha csak pontosan ugyanúgy húzni akarná az időt, mit hajdanán tette azon a bizonyos hajnalon, hogy még egy kis időt nyerhessen veled, még akkor is, ha elcseszett ez a helyzet amiben ragadtatok. Ő legalábbis ezt érzi, de legalább végre újra láthat.  
Te közelebb lépsz, ő viszont nem mozdul meg, pedig talán hátrálnia kellene, helyette inkább csak kérdőn felvonja a szemöldökét a kérdésedet hallva és kicsit úgy pillant rád „Tényleg nem érted?”. Tudja mit akar mondani, de valahogy egyetlen egy szót se talál megfelelőnek, ami átfut elméjén, így végül lemondóan sóhajt és megingatja a fejét.
- Nem fontos, inkább felejtsd el. – végül csak ennyit mond, ahelyett hogy azt mondaná, hogy a rádiócsendre gondolt. Vagy megkérdezné, hogy miért is ignorálod őt, de esélyesen túlzottan fél a választól és még nem áll készen arra, hogy szembe nézzen vele, így inkább terel és a némaságot választja.
Aztán eszébe jut a szatyor, mintha csak az lenne a mentőöv, hogy még kicsit maradhasson, mielőtt elküldenéd. Ha szavakkal nem is mondta ki, hogy hiányoztál neki, vagy gondolt rád, attól még talán ez a tette nagyon is beszédes lehet számodra, mert túl jól ismered őt. Mintha csak azt akarta volna ezzel is sugallni, hogy mindennek ellenére is fontos vagy és nem feledkezett meg rólad.
Amint meghallja a válaszodat szomorúan süti le a pillantását és ajkába harap, mert kár lenne tagadnia, hogy nem ilyen reakcióra számított.
- Tudom, nem is azért hoztam, mert kellett… - az utolsó szót kicsit talán erőteljesebben nyomja meg a szavadba vágva, mielőtt még korrigálhatnád magad. Érezheted, hogy szavaid a lelkébe martak, esélyesen a kelleténél jobban, de ha nem lenne minden ennyire zavaros, akkor talán ő se venné ennyire magára, csak leperegne róla, mint máskor is megesett már, hiszen tudja milyen vagy. – Nincs mit. – csak ennyit képes felelni arra, amikor mentenéd a helyzetet, majd miután elveszed tőle a szatyrot fáradtan megdörzsöli az arcát, hajába túr és igyekszik leplezni azt, hogy ásítania kell, hiszen már több mint 24 órája talpon van. Kimerült és fáradt, de akkor is itt akart lenni. Úgy érezte, ha most nem jön el, akkor talán soha nem fog válaszokat kapni, vagy soha nem lesz bátorsága hozzá, hogy ő tegye meg az első lépést. Rád meg esélyesen hiába várna, hogy tegyél felé egy lépést. Legalábbis az elmúlt hosszú hónapoknak köszönhetően így érzi.  
Értékeli a vérszegény mosolyodat, de egyszerűen képtelen rávenni az arcát arra, hogy viszonozza, sőt, igazából arra is képtelen már, hogy igazán el tudja rejteni a szomorúságát vagy az elveszettségét előled. Mintha a fáradtságnak köszönhetően nem tudná már igazán uralni a mimikáját, mert túlzott erőt igényelne tőle, ő benne meg jelenleg nem sok rejtőzik abból.
Míg te nagyot sóhajtasz, ő nagyot nyel, mintha csak valami szorongatná a torkát. Talán inkább neki kellett volna elfutnia a kezedbe nyomva a zacskót, mintsem itt ragadni ebben… nem tudja mi is lenne a legjobb szó rá. Ha netalán ez az utolsó találkozásotok, akkor ő inkább a többire akar emlékezni és nem erre. Lopva a lift felé is pillanat, mint aki tényleg arra készül, hogy inkább távozik, hiába is a kérdése, hogy te dönthess arról, hogy maradjon vagy inkább távozzon, mert netalán zavar téged.
Hátrál a falhoz, hogy hozzáférj az ajtóhoz, miközben a válaszodat emészti és a zacskókra siklik a pillantása mintha az ajánlatodat fontolgatná. Vajon még mindig tartasz a kedvenc söréből is, vagy nem gondoltál arra, hogy be fog ugrani, így nem is töltötted fel a készletedet? A hangod újra elméjében csendül és a semmiből egyszerűen keserűen elneveti magát, ahogy feldereng a válaszod nyitánya.
- Honnan is kéne tudnom azt, hogy még mindig nem zavarok!? – talán nem az ajtóban kellett volna neked szegeznie ezt a kérdést, lehet megvárhatta volna, amíg beljebb engeded magatokat, de egyszerűen kibukott belőle. – Egy éve nem láttalak! Hónapok óta nem reagáltál az üzenetemre! De még annyit se írtál meg, hogy visszatértél és legalább jól vagy! – nem akart így neked esni, még ha nem is kiabál, de ott a keserűség és a fájdalom a hangjában, mert túlzottan fáj neki és nem tudja már teljesen magában tartani mindazt, amit érez. „Ne viccelj, sose zavarsz” szófordulatod valamit eltört benne. Nem tudja többé elfojtani azt, hogy igen is rohadtul aggódott érted és nem egyszer szegett szabályt azzal, hogy rád keresett a kórházi adatbázisban csak hogy biztos lehessen abban, hogy nem valamelyik kórházban fekszel, vagy ami még rosszabb... Sietve ingatja meg a fejét, mert erre még gondolni se akar. De persze ezt te honnan is tudhatnád? Soha nem avatott be, hogy így tesz, ha hosszabb ideje nem hallott felőled. -  Legalább annyit írhattál volna, hogy menjek a fenébe! Még az is jobb lett volna, mint az, hogy levegőnek nézel és büntetsz ki tudja miért... – kezét tanácstalanul széttárja és érzi, hogy egy-két könnycsepp végig gördül az arcán, miközben a hangja is egyre inkább halkabban csendül.
Kirohanását követően kerüli a pillantásodat, legszívesebben elsüllyedne szégyenében, amiről testbeszéde is árulkodik. Pedig nem ordított veled – talán egy nagyon picit megemelte a hangját, de messze nem ordított-, nem zengett tőle a folyosó, de attól még szégyelli magát, hogy így rád borította az érzéseit. Főleg, hogy még a könnyeit se tudta elrejteni előled.
- Sajnálom… - végül csak ennyit mond, mintha csak sajnálná a kimondott szavakat, sajnálná azt, hogy idejött és zavart téged, miközben esélyesen te nem is vagy rá kíváncsi. Pár pillanatig habozik, mert míg legszívesebben megölelne, addig helyette végül megpróbál ellépni melletted, ha csak nem akadályozod meg benne, mert sok minden akart lenni már az életedben, de egy dolog biztosan nem, még pedig a nem kívánatos személy…  
 

Seraphine & Rhett  

Utálja ezt a választ, nem csak tőled, bárkitől, ami hangozzon bármennyire is szexistán, főként a nők száját hagyja el. A jelek láthatóak, legalább olyannyira, mint amennyire érezhető volt a célozgatásod. Megerősítést adhatna róla, ha már bizonyos mértékig belekezdtél kell legyen jelentősége a dolognak, fejezd be, érdekli, meghallgat, közelebb kerül ahhoz megértsen valamit, amire nyíltan jelezte egyébiránt nem sikerül, de a napolás mellett dönt. A feszültséged vitathatatlan, az újbóli találkozásotok, pedig épp elég kínosra sikeredett a lebukott sarkon fordulásának köszönhetően -- nem, nem a folyosó akkusztikáját élvezve akarná megfejteni a helyzetet, sem téged, ami azt illeti.
Bólintással veszi tudomásul a javaslatodat, ha azt szeretnéd felejtse el, el fogja. Ideig óráig, ha úgy fogja megítélni a füllentésed alól kilóg a probléma, mint a ló lába.

A szófordulat ösztönösen jön a nyelvére. Ösztönösen és rosszul, amit szinte abban a pillanatban megbán, amint elhangzik, és azelőtt beelőzöd a szavaiddal, hogy kijavíthatná magát, épp a levegőjét venné a folytatáshoz, amikor felhívod rá a figyelmet. Tudja tudod, hidd el tudja, és máskor nem traktált volna a semmitmondó kifejezéssel, mert jól ismer, neked szökőévente mondta korábban, sosem szándékosan, - hamar megtanulta az ismeretségetek elején, hogy jobb, ha hanyagolja, - ahogyan most sem, mégis mélyre szalad nálad. Az arckifejezésed, a félrevont pillantásod, a szád harapdálása, a hangsúlyod mind, mind ezt üvöltik az arcába, amitől csak még ótvarabbul érzi magát, mint pár perccel korábban tette.
- Sajnálom, és hálás vagyok. - kifogás-, mentségmentesen jelenti ki, csúsztatja át a bocsánatkérését, a korrekcióját a kezébe átvettre vonatkozóan. Talán fel kellene tűnnie neki az arcod megdörzsölése, talán a fáradtságnak láthatóbb jelei is vannak, de ezt nehezen tudná egyértelműen felismerni, nem csak változásnak betudni, miközben egyszerűen nem erre koncentrál. Kényszerszülte mosollyal próbál oldani a feszültségen, mégha nem is viszonzod. Nem hibáztat érte, egyébiránt sem azért préselte ki magából.

Észreveszi mögé pillantasz, de az agyát elözönlik a részvétnyilvánítással egy időben éledő emlékek, vegyesen a régebbi és a közeli múltból, amikkel nem feltétlen szeretne foglalkozni, mert első sorban az idegein táncolnak a tisztázatlan részletek az öccsével kapcsolatban. Visszavonja a meginduló léptét, hogy ajtót nyisson, és velősen, de őszintén fogalmazva lépne túl ezeken, invitál be végül. Ahogy odébb lépsz teszi meg ő is, amit korábban tervezett, előkerül a kulcs, pont eljut odáig a zárba helyezze, de ismét megtörténik a korábbi precedens -- megakasztod. A nevetésed sokat mondó, érződik belőle, hogy valami nincs rendben, megint. Tudod tíz percbe sűrítve ez most elég sok kezd lenni a számára. A visszakérdezésedre magától értetődőnek tartja a választ, a megfogalmazásod viszont erősen megkérdőjelezhető számára. Nem szakít félbe, hogy kijavítson egyes pontokon, a fizimiskája keveset árul el arról mire gondolhat, míg hallgat, de ismered olyannyira halvány fogalmad lehessen róla, ha nem lovallod bele magad olyannyira a kioktatásába, hogy nem az egyetértésről tanúskodnak a vonásai. Vagy épp a hallottak teljes mértékű elfogadásáról. Mély levegőt vesz, amit nem fúj ki hangosan, a végén az is akaratlanul sértőn jönne ki ugyebár, és önzőn hangzik, de hiába hallja a hangodban mennyire rosszul estek a szavai, nem szeretne még egy számára teljesen értetlen jelenetet a nyakába szakajtani. A 'büntet' szó használatával mégis láthatóan csavarsz egyet a képén, idézed elő ezt a jelenséget, és moccan a szemöldökvonala, mert az eggyel korábbi vád még hagyján lenne, de ez -- nem, nem ért, rohadtul nem ért jelenleg. Az ő üzenetei, megkeresései lettek figyelmen kívül hagyva, nem a te egyetlened, mégha rajta kívül áló okokból kifolyólag nem is tudott rá időben reagálni.
A béketűréséből más már kihozta volna, és nem lenne gondja azzal fekete-fehéren rávilágítson hol hibádzanak a hozzá vágott kijelentések, de rólad van szó, és ha valamit nem is ért, van, amit igen, nagyon is.

Hagyja hadd ülepedjenek le a szavaid, számára és a számodra is. Esze ágában sem lenne szó nélkül elmenni melletted, csenddel 'büntetni,' de hamarabb motyogod el a sajnálatodat, és indulsz meg abba az irányba, ahonnan ő jött nem is olyan régen. Nem nyúl a kezed után, tart vissza, azaz korlátoz a szabad cselekvésben, csak lenyeli a kikívánkozó, ólomsúlyú sóhaját, mialatt átdörgöli a képét.
- Nem mellesleg hiányoztál. - a megnyomott kezdetű mondat végére kattan a zár, nyílik az ajtó, onnan fordul feléd, egyik kezében a kilinccsel, a másikban a szatyrokkal, a tőle megszokott mosollyal, ami hajszálra van a tenyérbemászótól. Valahol adja magát mit kínál, az üstökével is bök egyet befelé, afféle ismétléseként a korábbi ajánlatának, hogy bent folytassátok a társalgást -- vagy felpofozd a puszta létezéséért is. Nem fogsz egyből elmenni, ebben biztos, mást nem tényleg a tenyereddel vezeted le a benned munkálkodó feszültséget, de elmenni? Nem, azután, amit mondott nem.
Noszogatóan néz, még a szerzett, kapott zsákmányt is lendíti kicsit. Csak nem viselkedne így, ha valóban arról lenne szó zavarnád, nem igaz?

Seraphine & Rhett  

Szavaidra csak bólintással felel, de nem legyint, mint máskor tenné, hogy fátylat rá, viszont így is veheted annak, hogy elfogadta a bocsánatkérésedet. A felszín alatt ő is érzi, hogy talán a kelleténél jobban a szívére vette azt, amit mondtál, hiszen ismer és tudja milyen vagy, de jelenleg a lelkében lakozó káosz és az elméjében uralkodó zűrzavar túlzottan felemészti. Közben pedig a félelem alattomos kígyóként tekeredik köré, miközben egyszerre kérdezne rá kerek-perec arra, hogy miért is kerülőd őt, vagy miért is akartál elillanni, amikor megpillantottad az ajtód előtt gubbasztva, hiszen az őszinteség mindig is fontos szerepet játszott a kapcsolatotokban, kivéve egyetlen egy alkalmat. Élete során egyetlen egyszer hazudott neked, még pedig ama bizonyos hajnalon. A másik dologról soha sem hazudott, egyszerűen csak egy kimondatlan titok maradt a múltjának porosodó lapjain, amit soha senki se olvashatott el. Ugyanakkor a félelem és az, hogy mennyi ideje nem is hallott felőled elegendő ahhoz, hogy most elbizonytalanodjon kettőtökkel kapcsolatban és inkább húzni akarja az időt.
Végül pár perccel később még is elegendő pár szó ahhoz, hogy a gát átszakadjon nála és ne tudja többé kontroll alatt tartani mindazt, ami a köztetek lévő fura helyzetnek köszönhetően életre kelt benne. Érzi, hogy nem kellene teret engednie az érzéseinek és gondolatainak ilyen formában, vagy legalábbis nem itt a folyosón és nem úgy, hogy részben a testvéred halála miatt látogatott meg, de még se tudja magában tartani. Veheted úgyis, hogy végre megkaptad a kérdésedre a választ, amire korábban azt mondta, hogy inkább felejtsd el. Szavak úgy zúdulnak ki ajkai között, mintha csak özönvíz szabadult volna el és abban a pillanatban nem igazán észleli arcod rezdüléseit se, egészen addig, amíg feljebb nem szalad a szemöldököd egy bizonyos szó hallatán, amin legszívesebben újra elnevetné magát – bár nem a boldogságtól-, hiszen ő tényleg így érzi, hogy bünteted őt.
Egy éve annak, hogy nem látott.
Megannyi hónap telt el a betöréskor küldött üzenet óta, amire azóta se érkezett válasz. Még az se érdekelte volna, ha nem érdeklődsz a hogyléte felől, maximum szokatlanul hatott volna, na jó, talán kicsit meg is bántottad volna vele őt, de legfőképpen az fájt neki, hogy még annyit se írtál, mint szoktál, hogy te legalább jól vagy és visszatértél, bárhol is voltál, vagy bármi miatt is tűntél el ismét hónapokra, még ha sejti is, hogy munkáról lehetett szó. Elég régóta ismer, meg rendőrcsaládból származik, így vannak sejtései, még ha konkrétumot általában sose tudott legyen szó rólad, vagy a testvéréről, esetleg édesapjáról.
Még is ezek után mit kellene hinnie?
Úgy érzi, hogy teljesen jogos mindaz amit rád zúdít, hiszen honnan tudhatná, hogy valójában nagyon is téved? Ha megpróbálnád megcáfolni, akkor egyszerűen a képedbe tolná még a telefonját is, hogy megmutassa, hogy ő igazat mond. Sőt, esélyesen az utolsó beszélgetésetekből is tökéletesen tudna idézni, mert annyiszor görgette át újra és újra az elmúlt hónapok árnyékában, hogy meglelje azt, hogy vajon mit ronthatott el és mi az oka annak, hogy szellemet játszol. Tudja, ez talán szánalmasan hathat, de rólad van szó és nem másról. Túl régóta vagy az élete része, s még ha esélyesen soha nem is vallaná be ezt hangosan, akkor se akar elveszíteni, szüksége van rád. Más emberekről az életében, még ha nem is könnyedén, de talán le tudna mondani, ha úgy döntenének el akarnának sétálni, de rólad nem. Te a zűrzavaros kapcsolatotok ellenére is mindig biztos pont voltál az életében. Esélyesen önző emiatt, de akkor is ez a helyzet. Bár ezt még magának se túlgyakran vallja be, nemhogy hangosan kimondja.
Az áradat után úgy érzi, hogy jobb ha távozik, még a kiejtett sajnálom ellenére is. Lassú léptekkel indul el a lépcsőn, amikor is megszólalsz és belefagy a mozdulatba. Teste megfeszül, mintha csak áramütés érné őt. Ajkait összepréseli és szemét lehunyja, de te ezt nem láthatod, hiszen háttal áll neked. A jobb keze a teste mellett ökölbe szorul, hiszen pontosan azon szavakat ejted ki, amikről tudod, hogy hatással lehetnek rá és amik elegendőek lehetnek ahhoz, hogy maradjon. Ha úgy vesszük részben ezt akarta hallani, kár is lenne tagadni. Tudja, hogy nem kellene megfordulnia, mert akkor esélye se lesz kitartania az elhatározása mellett, de még is hátrapillant rád és látja azt a bizonyos mosolyt arcodon, amivel szinte bármit el tudsz érni nála. Csendesen fürkészi az arcodat, majd pedig a kinyíló ajtóra pillant, ami egyértelművé teszi, hogy habozik és őrlődik, miközben te az üstököddel az ajtó felé böksz. Végül a düh egy pillanatra fellobban az íriszeiben ahogy találkozik a pillantása a tiéddel amiatt, hogy ennyire könnyedén el tudod érni azt, hogy maradni akarjon, hogy az ignorálásod miatti elveszettségét képes vagy pár szóval és mosolyoddal enyhíteni. Pillanatok alatt terem előtted, hogy a keze arcodon csattanjon.
- Gyűlöllek! – pontosan annyira hihetően sikerül kiejtenie, mint az várható az adott helyzetben. Az egész úgy hathat, mintha csak egy sértett kisgyerek mondta volna a pillanat hevében, hogy aztán egyszerűen besétáljon az ismerős lakásba. Akár még veheted annak is, hogy ő jelenleg így fejezte ki azt, hogy te is módfelett hiányoztál neki, meg legalább nem küldött el melegebb éghajlatra, legalábbis még. Nem kezd el azon aggódni, hogy esetleg mennyire is fájhatott a pofon, nem agyal azon, hogy mennyi erőt, sértettséget és elveszettség sűrített bele egyetlen egy tettbe, mert amúgy volt miből erőt meríteni az adott pillanatban. Ahogyan még arra a szintre se jut el, hogy bűntudata támadjon miatta, sőt, kivételesen talán úgy érzi, hogy kicsit megérdemled azért, amiért ignoráltad őt, majd pedig a semmiből ennyire könnyedén lefegyverezted és elérted, hogy maradjon.
Csendesen áll meg a lakásodban, hiszen ő már beszélt. Várakozás közben a karjait összefonja maga előtt és kíváncsian pillanat végig a lakáson, amíg netalán az ajtóban bíbelődsz vagy a szatyraidat pakolod le. Kicsit talán úgy tűnhet, mintha azt kutatná mi változott azóta, hogy legutóbb itt járt. Testbeszéde vagy éppen az, ahogy néha rajtad felejti a pillantását beszédes lehet számodra, hogy arra vár, hogy mondj valamit, vagy felelj a „kirohanására”, kételyeire, mert szüksége van a válaszokra. Pár szó nem fogja tudni eloszlatni a félelmét, hiába tetted az elmúlt percekben egyértelművé, hogy szeretnéd, ha maradna, aminek köszönhetően most itt áll a nappalidban. Attól még ott van az, hogy milyen régóta nem hallott felőled és az ebből fakadó értetlensége is.
Amennyiben hosszú percekig nem törted meg a csendet vagy vontad ölelésedbe, akkor végül lopva pillant feléd bárhol is vagy, bármit is csinálsz. Most már alaposabban szemügyre vesz ő is, hogy biztos lehessen abban, hogy te is jól vagy, vagy legalábbis nincs komolyabb bajod.  Mígnem egyszer csak az ösztönei magával nem rántják és sietve lép feléd, hogy ölelésébe zárjon. Ha szemben állsz vele, akkor úgy, ha háttal, akkor egyszerűen hátulról ölel át. Arcát vagy mellkasodhoz vagy hátadhoz fúrja, kezével pedig ruhádba markol, mint aki csak attól félne, hogy ez nem a valóság, hanem a képzelete szüleménye még mindig. Ha pár pillanat után nem tolod el, hanem hagyod, hogy elvesszetek az ölelésben, akkor idővel kicsit ugyan motyogva, de megszólal. – Te is borzasztóan hiányoztál. – kár is lenne tagadni a nyilvánvalót, a tettei és a kimondott szavai egyértelművé tehették ezt már korábban is számodra, hiszen ha nem így lett volna, akkor nem lenne ennyire kibukva rád. Idő múlásával szép lassan elenged és haját kisimítja arcából, miközben kérdőn kutatja a pillantásodat. Egyértelmű, hogy még mindig válaszokra vár, mert pár szóval nem teheted jóvá azt az érzést, amit az „eltűnésed” keltett benne. Ha pedig esetleg hamarabb szólaltál meg, mint ő cselekedhetett volna, akkor csak csendesen fürkészett és hallgatott téged, nem moccant el korábbi helyéről és nem ölelt meg.

Seraphine & Rhett  

A kommunikációhoz két fél szükségeltetik, és ha késve is, de a tőle telhető időben azonnal válaszolt az üzenetedre, később hívott is, ezért egyszerűen nem képes megérteni a reakciód hevességét -- keresett, próbált elérni, mégha egyetlen egyszer sem sikerült. Hazudna, ha azt mondaná mindent is megtett annak érdekében beszéljetek egymással, tőled tudja meg hogy vagy, mi történt, ne más elejtett szavaiból vagy a rendőrség adatbázisában lévő riportból, és ezzel tisztában van. Lehet egy hónappal később újból kellett volna próbálkoznia, mégha már nem is tartózkodott az országban akkoriban vagy lehet e-mailt kellett volna írnia egy olyan kezdettel, mi szerint tudja mérges vagy rá, de igazán eltelt annyi idő túllépj ezen, megszüntesd a csendrádiót. Lehet neki kellett volna beállítania hozzád, rögtön azután tudomására jutott a fejsérülésed, és le kellett volna szarnia azt ignorálod, legalább a saját szemével győződött volna meg róla rendben leszel. Lehet a hazajövetele után kellett volna, még azelőtt az öccsével találkozott volna. Most már valahol tisztában van vele ezek valamelyikét kellett volna tennie, hiába nem volt ott olyannyira fejben a történtekkor, hogy ezeket meglépje, és nem véletlenül utazott el hónapokra, hagyott hátra mindent, amit mindenki csak 'pihenő' címszóval ismer. Elméleti szinten az volt, gyakorlatilag is, olyan kilencven százalékban. Helyre össze kellett raknia darabjait, elszeparálnia a magánéletét a munkától, újra felhúzni a határvonalakat, és a jelentés lapjain hagyni az incidenst.
Sok 'lehet' szerepel a múltban az ő kontóján, le kellett kaparnia az aggodalom nyomán támadt óhatatlan bűntudatát is, de tudja, ez nem csak az ő sara, és nem tolhatod át rá a felelősséget, mint arra a hevességed enged következtetni, hogy valójában talán ezt gondolod. Mintha mindez csakis miatta lenne így.

Kell egy bő másodperc, amikor távozóra fogod, hogy félretegye a személyes problémáit, amik befolyásolhatnák, és kizárólag rád koncentráljon. Újabbat nyel, letuszakolja a torkában várakozókat, és erőt vesz magán egy nem éppen tisztességes taktika bevetéséhez, aminek a hatásosságában minimális kételyekkel rendelkezik a korábbiak ellenére is. Nem hazugság bukik ki a száján, amivel eléri megállítsd a lépteidet a lépcső tetején. Látja ökölbe vonod az ujjaid, vacillálsz azon tovább menj-e mégiscsak vagy mit csinálj vele, és nem hibáztat érte nem sieted el a döntéshozatalt, akkor sem, amikor a megkent vonásain keresel hozzá segédanyagot válaszok formájában. Az ajtóját nyitva tartva várakozik meddig kéreted magad, a felöltött mosolya, pedig a nagyobb tempójú közeledésedre se törik le, az arcélén csattanó tenyered sem fagyasztja le a helyéről, mindhiába érzi a mozulat csípősségét a bőrén. Hidd el, tudja megérdemelte, valamiért biztosan meg, csak jelenleg nem érdekli túlzottan, hogy álszentül a szívére vegye vagy döbbenten pislogjon vissza rád a vallomásodkor, mintha újkeletű információt osztottál volna meg vele -- ugye az elmúlt időszak alapján...
- Tudom, tudom. - mantrázza meglepettségtől mentes alttal, amikor ellépsz, bemész a lakásba. Nem gúnyol, de ott van a hanghordozásában nem veszi túlságosan komolyan a szavaidat, különben nem fordultál volna vissza, adtad volna be a derekad a néma beinvitálásodra. Nem utolsó sorban, nem is lennél itt. Számító húzás volt a részéről, igen, és ha kérdeznéd se tagadná le, máskor se tette, amikor sugallatok vagy finom terelgetés formájában érte el, amit el akart, mintha az nem a saját kútfejéből származna.

Elviseli a haragként manifesztálódó feszültséged, ami a nyakának hátulsó felét birizgálja ahogy becsukja maga mögött az ajtót, ráfordítja a zárat. Ha kérdeznéd mi történt a lakással ő mindössze annyival felelne megszabadult a felesleges porfogóktól, mondhatni modernizálta, letisztultabbá tette, és a minimális fennforgás azért van, mert elvégzi a szükségszerű felújításokat, amik már szerinte régóta értek. A konyhaszekrény ajtaja se nyikorog már, a nappali ablakánál se sípol a szél, ha odakint tombol az anyatermészet, a csap sem csöpög, a hűtőt kitakarította, gondoskodott a mosógép csöveiről, a falon lévő szögbeverések lukait betömte, lefestette a helyüket, most épp a fürdőt veri szét, annak a bizonyítéka hevernek az előszobából hátra vezető folyosón bizonyítékként, illetve a dohányzóasztal mellett hever egy szerszámosláda. Valójában a hosszú távollét után unta meg a haszontalan díszeket, és ahelyett nagytakarításba kezdett volna csak kidobta őket, miután visszatért. A szerelési, javítási munkálatokba talán te is sejheted, hogy mit követően kezdett bele -- valamivel le kellett kötnie magát a Brunoval történtek, a felfüggesztésének ideje alatt. Nem kezd magyarázkodásba a fürdő padlóján lévő romok miatt, csak arra hívja fel a figyelmed egy 'óvatosan'-nal, amikor elhaladsz előtte, mert odakint azért akad por, törmelék, amit még nem sepert össze. Nem igazán számított vendégre, eredetileg folytatni akarta a munkálatokat.
Az egyetlen, ami új az egy darab kaktusz, ami egyelőre az ablakpárkányon pihen a hamutál közvetlen közelében. Senkit nem kért meg rá gondoskodjon a növényeiről az elmúlt időszakban, így mind kiszáradtak.

Lerakja a pultra a zacskókat, és kinyitja az ablakot, amiből kikövetkeztetheted, hogy rövid időn belül rá fog gyújtani. Ilyen téren rendkívül kiszámítható -- már a kinti szituációból könnyen megtippelhető hamarosan pótolni fogja a nikotinadagját. Előbb azonban megáll egy kicsit, nem akar matatni még a dobozzal sem, amíg az első pár szó el nem hangzik a szájából. A figyelmének egészét megkapod, megérdemled.
- Nem fogok hazudni, egyáltalán nem értem mi történt az imént, Phee. A telefonomhoz nem volt hozzáférésem, amikor azt az üzenetet küldted, nyolc napra rá tudtam elolvasni, akkor rögtön válaszoltam, vártam, hogy ne keresselek rossz időben vagy véletlenül se zaklassalak fel, később hívtalak is, amikor nem reagáltál... még te nyomtál ki. - enyhén megemelkednek a vállai, tekintheted megerősítésnek is arra vonatkozóan, amit mondott. A célzásodat nem értette, talán már koppanhat miért, ha nem is mondta ki -- a kettőtök valósága nagyon távol áll egymástól, hogyan is vonhatott volna párhuzamot? Azt se igazán tudja mi mást mondjon anélkül újabb pofont érdemelne ki magának, a megfogalmazatlan kérdések némán ülnek meg a tekintetében.
Elküldte az üzeneteket, nem szakadt meg a folyamat, a telefonod is kicsöngött, a következőnél kinyomtad, ellenőrizte mindegyiket, hidd el, szemezett velük, mielőtt felszállt volna a repülőre, hogy szóljon-e egyáltalán róla elutazik. Meditált felette, de elég világos volt számára a reakció hiánya, az is egyfajta válasznak minősül végeredményben, és elfogadta. Erre most...? Az elég abszurdul hangzik nem kaptad meg az értesítéseket, egyetlen sms-ét se.
Szusszan egyet, megvakarja a halántékát, és kiveszi a cigarettás dobozt az újabb öngyújtóval egyetemben, jó szokásához híven még most is állandóan elhagyja őket.

Seraphine & Rhett  

Hallja miként kattan a zár, mintha csak itt akarnád tartani őt, vagy megfordult volna a fejedben az, hogy netalán a következő pillanatban el akarhatna rohanni és ezzel akarnád lassítani ebben a tettében. Még ha balga gondolat is, akkor is alig észrevehetően megrándul a szája sarka, mintha csak majdnem elmosolyodna, miközben továbbra is összefont karokkal áll a lakásodban és úgy veszi szemügyre a felfordulást, vagy éppen a port, ami belepi a padlót, netalán még egy-két bútort is. Keresi az ismerős tárgyakat, de nem látja, mire kérdőn pillanat feléd, és csak akkor szólal meg, ha nem értenéd, hogy mi merült fel benne. Feszültség ellenére is csendesen hallgatja a válaszodat, miközben tovább fürkészi a lakásodat és feltűnik neki, hogy eltűnt az a pár növény is ami volt, helyüket egyetlen egy kaktusz vette át, ami ott ücsörög a párkányodon, mint valami katona a várfalon. Talán túlzottan sok időt tölt el gyerekek között, vagy a rajzai között, hogy ez ugrik be egy hétköznapi növényről is. Nem kérdi az okát, hogy miért is vágtál bele a lakásod felújításába, mert sejti,  hiszen részben ő is pontosan ezt teszi, - még ha más okból is -, csak a felújítás helyett a rajzolásba vagy a különféle sütemények sütésébe menekült az elmúlt hónapok alatt. Előbbinek a gyerekek örülnek, míg utóbbinak a kollégák, hiszen ki ne örülne pár naponta friss süteménynek, ugyanakkor senki se gondol arra, hogy ezek elkészítésére mindig az alvási idejéből csíp le. Azóta az eset óta gyakran megesik, hogy nem jön álom a szemére, vagy egy-egy neszre felriad, így egyszerűen muszáj valamivel elterelnie a figyelmét, lefárasztania magát még inkább, főleg, ha egyedül marad. Pedig még több mindent a nyakába vállalt a munkájában is, mintha csak tényleg mindent el akarna követni azért, hogy még kevesebb időt kelljen eltölteni az otthonában. Röpke pillanat erejéig elhúzza a száját, ahogy elméjében megformálódott az utolsó szó, aztán pedig a fennforgásról ismét rád emeli a pillantását. Lassan bólint, amikor azt mondod, hogy 'óvatosan', miközben aggódva felejti rajtad a pillantását.
Tudja, hogy esélyesen azt mondanád, hogy nincs miért aggódnia, de ha rólad van szó, akkor ezt az érzést egyszerűen nem tudja kikapcsolni. Ez már bele van kódolva és ez az érzés csak még inkább elhatalmasodik rajta, amikor eltűnsz a térképről. Fél attól, hogy egyszer nem fogsz visszatérni, hiába tudja, hogy tudsz magadra vigyázni, attól még nem akar olyan jövőre gondolni, amiben nem vagy benne. Lassan mér végig, mintha nem csak azt kutatná, hogy mi változott rajtad, esetleg van-e sérülésed, hanem minden vonásodat ismét elméjébe akarná vésni, pedig könnyedén fel tudja idézni azokat, nincs szüksége frissítésre.  

Figyeli a cselekedeteid, s esélyesen, ha egyszer valaki megkérdezné azt, hogy mi az a dolog, amit nem annyira kedvel benned, akkor az a cigarettázás lenne. Biztosan akadna más is, hiszen senki se tökéletes, de egyszer már kifejtette erről a véleményét, aztán pedig egyszerűen csak elfogadta, hogy nem vagy hajlandó lemondani erről a rossz szokásról. Állja a pillantásodat, és míg azt reméli, hogy mondandódnak köszönhetően tisztulni fog a kép, addig helyette az első pár szóval eléred azt, hogy még inkább összezavarodjon, ami könnyedén ki is ül az arcára, még ha pár másodperc erejéig a vonásai el is lágyultak annak köszönhetően, hogy meghallotta az ismerős becenevet. Egyedül te hívod így és soha nem is hagyná azt, hogy más is így becézze, mert míg te melegséget csempészel a lelkébe azzal, ahogy kiejted, addig másoktól szimplán idegenül hatna. Aprót bólint, mert tudja nem voltál elérhető, viszont azzal amit még utána mondasz, hogy üzentél, arra elkerekedik a szeme, arcára kiül az értetlenség, mert ő rohadtul nem kapott tőled semmit se. Már éppen a telefonját halászná elő, hogy feszülten a képedbe tolja, amikor a folytatással megállítod a tettében. Nem mintha már az első kijelentéseddel nem zavartad volna teljesen össze, viszont erre ráteszel még egy lapáttal az újabb információkkal, amik számára teljesen újdonságként hatnak. A szemöldöke könnyedén szalad feljebb, miközben arcára fájdalmas grimasz ül ki a zavarodottság mellé, mintha még a feltételezésed is fájó és sértő lenne számára. – Sose nyomtalak ki. – csak ennyit képes kinyögni abban a sokkos állapotban, mert minden amit mondasz szinte már-már hazugságnak tűnhetne az ő szemében és talán ezt is gondolná, ha nem te állítanád ezeket. Eme felismerésnek köszönhetően még inkább a kétségek közzé löki őt a valóság, és ha nem lenne ennyire elveszett, vagy nem kattogna ennyire lázasan az elméje, hogy rájöjjön mi történhetett, akkor talán még el is szégyellné magát a korábbi kirohanás miatt, vagy ostobának érezné magát, amiért azt gondolta, hogy magára hagytad.

- Nem volt üzenet. – suttogva szólal meg, miközben arcának vonásai megváltoznak, mondhatni kicsit rémülté, de leginkább kétségbeesetté. Megdörzsöli a halántékát. Nem ért már semmit se. Percek egymást követik, miközben gondolatai és emlékei között ragad. Elveszettsége nem csak arcáról olvasható le, hanem a testtartásából is, vagy éppen abból ahogy aprókat lépve le-föl járkál a lakásodban. – Nem, az nem lehet! - hangja megremeg és a fejét is nemlegesen megingatja, miközben egyértelmű lehet még számodra is, hogy valamivel nagyon nem akar szembe nézni, mert még a tagadás is kevésbé fájdalmas lenne, mintsem a makacs tényekkel farkasszemet nézni. – Nem tenne ilyet… - kételyekkel teli a hangja, mint aki maga se biztos az állításában, miközben a fogaskerekek lázasan kattognak elméjében és bármennyire is szeretne másabb végeredményre jutni, egyszerűen nem tud. Mindig ugyanoda lyukad ki, de a legrosszabb az egészben, hogy igazán most még felmentést se talál a férfi tettére, mint máskor. Idegesen túr a hajába, közben pedig mélyen legbelül tovább reped valami, ami az elmúlt hónapokban is repedezni kezdett. A fájdalom megcsillan a pillantásába és arcának vonásai is arról tanúskodik, hogy a felfedezése túlzottan fájó, amit csak megerősít egy-két könnycsepp is. Ösztönösen nyúl a gyűrűsujjához, de nincs ott az eljegyzési gyűrű, amit sietve rántana le az ujjáról, hogy a pillanat hevében egyszerűen leejtse, vagy csak öklébe zárja. Igazán maga se tudja és nem is számít, hiszen megint valahol elhagyta. Legbelül sikolt, míg hangosan csak fájdalomittas sóhajnak ad hangot és megakadályozza azt, hogy még több könnycsepp meglelje a kiútat. Döbbentem és hitetlenkedve szólal meg, mint aki még mindig képtelen felfogni azt, hogy ki okozhatta a kialakult helyzetet. – Ryan. – egy név, amit te is jól ismersz. Emlékszik egy esetre, amikor csörgött a telefonja, de akkor azt mondta a vőlegénye, hogy ő hívta és csak segíteni akart megtalálni neki a készüléket, mert kivételesen nem rémlett neki hol is hagyta a lakásban. Talán téved és ez nem is akkor volt, hiszen ennyi hónap távlatából nehezen tudná pontosan megmondani. Vívódása közepette meg is érkezik a rossz szokása, hogy mentegetni próbálja a vőlegényét, de legalább egyelőre nem jutott el oda, hogy magában keresse a hibát, amiért ilyen reakciót váltott ki a másikból, vagy amiért ő másként érez bizonyos dolgokkal kapcsolatban, miközben mások szerint örülnie kellene. Hiába is születik meg még is egy pillanat erejéig a felmentő gondolat, attól még ott van az a makacs tény is, hogy arra már nincs ésszerű magyarázat, hogy az üzenet(ek) miként tűnhettek el a telefonjáról, mert ahhoz csak ő fér hozzá és olykor Ryan.

Kétségbeesetten túr a hajába miután sokadjára is ugyanarra a megfejtésre jutott és rajtad állapodik meg a pillantása. Meg se próbálja leplezni azt, hogy mennyire megtörté és elveszetté vált az elmúlt percek sodrásában. Keze megremeg, ami számára nem újdonság – még ha okát továbbra se érit-, sietve passzírozza a combjához, mintha csak a szituáció miatt életre kelt feszültség lenne okolható ezért. Elhúzza a száját, aztán újra telefonjáért nyúl és kikeresi az üzenetváltásotokat és leejti a pultra eléd, ha csak nem léptél időközben közelebb, akkor feléd nyújtja, hogy lásd tényleg nem tudott semmiről se.

- Ostoba. Idióta. – ismét feszülten csendül a hangja. Esélyesen ebben a pillanatban nehéz lenne megmondani, hogy kire is érti ezt a két szót, pedig jelenleg magára. Marcangolja önmagát a viselkedése miatt és a tévképzetei miatt. - Sajnálom, hogy azt hittem, hogy te... – őszintén és továbbra is elveszetten csendül a hangja, még ha nem csak ő okolható a kialakult helyzetért, hanem te is, mert te is elhitted azt, hogy nem kíváncsi rád, ahogyan ő rólad. A korábbi érzések mellé betársul a szomorúság és a bocsánatkérés is, miközben a pillantásotok találkozik. Mintha egyszerűen ennyi év távlatából is képtelenek lennétek megérteni, hogy a világ változhat, az emberek jöhetnek-mehetnek az életetekben, de ti akkor is ott lesztek egymásnak. Könnyedén szeli át a köztetek lévő távolságot, mielőtt még kitalálhatná miként is akarta befejezni a mondatát, helyette inkább hozzád bújik és szorosan megölel. Pontosan úgy, ahogy az lenni szokott a találkozásaitokkor, még ha ez most kicsit talán másabb is, mert jobban bújik. Érezhetően nagyobb szüksége van erre, mint máskor. Az ismerős és biztonságot jelentő ölelésre, mielőtt tényleg darabokra hullana nem csak a kibontakozott zűrzavar miatt, ami még mindig elméjét uralja, hiszen még nem sikerült rendeznie a gondolatait, ahhoz túlzottan fájdalmas még számára a felismerés, hanem a vállát nyomó sok szar miatt is, amiről neked fogalmad sincs. - Sajnálom. - csak ennyit suttog mellkasodba temetett arccal.

Seraphine & Rhett  

A figyelmét nem kerülte el a kérdő pillantásod, amivel a lakást illetted, nagyon is sejti mire kérdezel rá némán, de elég meredek kanyart venne a beszélgetés az arcán még mindig érzett pofon elcsattanását követően, ha mellékesen megjegyezné kidobta őket, nem igaz? A tiedével azonos verbalitással emelkednek meg enyhén a vállai felelet gyanánt, hogy ne tegyen rá semmire se egy lapáttal, mert újból ignorálással 'büntetne.' A maga részéről lényegtelen témának tartja, a magyarázata is olyan egyszerű nem pazarolna rá szaakat, és főleg arról van szó, hogy nem most -- azokat egyébként is alaposan szortírozza a gondolatai között, melyikeket, milyen sorrendbe rakjon egymás mögé a két pont lehető legegyszerűbben megérthető összekötéséhez. Az óvva intés automatikusan szakítja ezt a folyamatot félbe, bukik át a száján a mozdulattal egyetemben, ami után érzékeli rajta hagyod a pillantásodat, és ismer annyira tisztában legyen vele miért teszed. Az aggodalom átvette a helyét egy momentumra a haragodnak, kettőt se kell tippelnie a megoldáshoz, de a felszínes végigmérésével te magad is láthatod, levonhatod a következtetést, hogy kutya baja sincs. A futáshoz felvett szerelés ugyan takar bármilyen feltételes sérülést, amit szerezhetett, de összességében úgy fest rendben, egyben van, a Nap nyomai egy fokkal élettel telibb hatást is kölcsönöz a bőrének -- mégha ott is az a zavaróan új, számodra ismeretlen varrat a nyakánál. A szeme alatt sincsenek sötét karikák, a kialvatlanság jelei nem figyelhetőek meg rajta, tehát a körülményekhez képest igenis jól van, gondoskodik magáról.
Mégcsak mondania sem kell, hogy nincs miért aggódnod.

A mondanivalója végeztével nem gyújt rá azonnal, csak előkészíti a cigarettát, és a gyújtót hozzá. Eleve a futás előtt is megfordult a fejében elszívjon egy szálat, a boltba tett kitérőjénél is, csak nem vitte magával az utolsót, ami a kabátzsebében pihen a fogason, így most komolyan le kell gyűrnie a késztetést a rád kiülő értetlenség fázisainak láttán. A zavarod csak növeli az övét, viszont veled ellentétben higgadtan kezeli ezen a ponton, nem járkál fel s alá, végig ugyanott marad a konyhasziget mellett. Felesleges kommentár lett volna a részéről, hogy biztos benne nem mást hívott, nem csak megszakadt a vonal, és amikor említést teszel róla nem kapott üzenetet, ő nyúl a mobiljáért, hogy elővéve azt elkezdje kikeresni a bizonyítékát. Nevezhető szakmai ártalomnak is, de jobb szeret ezekre hagyatkozni, mint feltételezésekbe bocsátkozni, amikbe az elhangzottak alapján főként nem szeretne, mert elég zavaros az összkép.
- Nem tudom mi lehet az oka, a telefonod épen megúszta...? - nem mondja ki konkrétan a készülékhibára gondol, de arra céloz, mert az logikus magyarázat lehetne, mégha iszonyat gyér is, és fel kellett volna tűnnie neki másoknál is jelentkeznek ilyen anomáliák. Fel-felnéz rád, miközben megnyitja az üzeneteket, és a pulton csúsztatja feléd, hogy ha szeretnéd olvasd el, ám külön nem hívja fel rá a figyelmed, mert látja mennyire elmerülsz a gondolataidba, agyalsz, és ezzel egyenesen arányosan nő benned a feszültség. A hallottak feldolgozásában nem fog megszakítani, a magad módján teszed, és ő jelenleg csak annyit tehet szemmel tart, meghallgat, türelmesen vár hova vezet a fejbéli nyomozásod, mi az, ami ennyire zsigerileg rág közben. Nem utolsó sorban egyelőre a szőnyeg alá sepri, hogy szerinte mi járhat a fejedben, mi a másik lehetőség, ha nem a telefonod lenne a hibás, hiába kerül ismételten a fókuszába a jegygyűrűd hiánya az ujjadról.
Egy, két lépést tesz feléd, miközben a pulton hagyja a cigijét, mert a megnyugvás jelei teljesen elkerülnek, és most már benne is erősen szöget üt a ragadós aggodalom. Javaslatot tenne épp, hogy gyere, ülj le a kanapéra, vegyétek át az elejétől mi történt, lépésről lépésre, amikor leszalad az arcodon az a pár könnycsepp, és Ryan-t hozod szóba, amire visszafogottan elhúzza a száját. Inkább gondolkodó jelleggel, és félredöntött fejjel int, igyekszik magára terelni a koncentrációdat, mielőtt túlságosan belelovallod magad egy pillanatnyilag logikusnak tűnő teóriába, hagynád jobban eluralkodjon rajtad az ideg, az érzelmek vegyes áradata.
- Phee, hé, előbb összegezzük a dolgokat, rendben? - hazugsággal nem fog kecsegtetni, hogy talán valami harmadik opció felmerül a tények összevetése után, de egyelőre csak azt akarja kicsit csillapodj, ne a szeme láttára hullj darabjaidra. Amíg erre nem bólintasz rá addig közelíteni fog, a felkarodnál fogva próbál majd noszogatva a szófa felé terelni, ha hagyod, de persze ránéz a telefonodra, ha előveszed, és néma bólintással, enyhén emelkedő szemöldökvonallal konstatálja valóban semmi nem érkezett tőle. A tenyere viszketni kezd, véleményformálódik benne, amit a sóhajával együtt nyel le, mert eddig se ejtett eddig egyetlen rossz szót a vőlegényedről -- legfeljebb Dahlia célzó kommentárjaira bólogatott vagy vont vállat visszafogott egyetértésként.

- Kérlek, egyik se vagy. - a zaklatottságod szintje mostanra már az egekben van, így a lapockád megsimításával próbálkozik csillapítani annak reményében lesz valamennyi hatása a mozdulatnak, vagy ezáltal jobban elérnek a szavai hozzád. A bocsánatkérésedre is csak megcsóválja a fejét, pontosan tudod szükségtelennek tartja a káosz közepén magadra vedd a dolgot, önhibáztatásba kezdj -- nem, mintha az ő gondolatai között nem az fogalmazódna meg valóban kellett volna a nyaralás ideje alatt írnia, ha nem is előtte, de. Mindkettőtöknek megvolt a maga baja, ami miatt könnyebben elfogadta a félreértést.
A mozdulatot megerősítené szavakkal is, de odafurakodsz, a karjaid szorosan fonódnak köré, mit sem törődve azzal ahogy azt már a folyosón is említette, hogy a futás után ráférne egy alapos zuhany -- a fejbúbodra szusszanva von oda, a hátadat cirógatva igyekszik ugyanazt megkísérelni, amit a felkarod érintve próbált nemrég. Fogalma sincs róla mi zajlik otthon, hogy ilyen könnyen fogadtad el annak a lehetőségét Ryan lehet a ludas, még ő is az utolsó lehetőségek közé sorolta volna, megvárta volna körbejárjátok, akármi, de hangosan eszébe se jutott volna kimondani. A feszültség odalopódzik a bőre alá, másfajta, mint a tied, viszont észrevétlen marad a számodra, nem hárítja rád a legkisebb szegmensét se.
- Én is sajnálom. - máskor utánad küldött volna pár gif-et, meme-t, akármit, míg válaszra nem bír, de -- elhúzza a száját, amit azonnal megreguláz. A sok sajnálattal sokra mentek, hiába nem haragudott rád a történteket illetően, mielőtt idejöttél volna, a te pillanatnyidat legalább most megérti a kifakadásodkor, és ez az, amitől enyhén megsüllyed  a gyomra.

Az ölelésből nem fog kibontakozni, rád bízza meddig van rá szükséged, csak azt követően fog megszólalni is.
- Mielőtt folytatjuk felteszem a kérdést, kérsz valamit? - zsebkendőt, vizet, alkoholt -- ő esélyesen az utóbbit fogja választani a halogatott dohány társaságában.

Seraphine & Rhett  

Látja, hogy miként készíted elő a cigarettát és a gyújtót, de a gondolatai szép lassan magával rántják miután beavattad őt a te valóságodba, ami merőben eltér az övétől. A másodpercek múlásával a külvilág is kezd kicsit megszűnni számára, mintha csak újabb és újabb köröket futna egy útvesztőben, amiből képtelen kitalálni. Mindegy hogy merre indul el, mindegy hogy melyik elágazásnál merre is kanyarodik, mert végül ugyanott találja magát, közben pedig a fejében egyre nagyobb lesz a zűrzavar. A fejében életre kelő hangzavar egyre hangosabb, mintha csak minden emlékkép, vagy gondolat azon lenne, hogy megőrjítse őt, mert egyik se akarja kivárni a sorát, hanem egyszerre zúdul rá minden, aminek köszönhetően csak még inkább összezavarodik. Fájdalmas grimasz szökik arcára, miközben ismételten megdörzsöli a halántékát, kicsit az ujjaival erőteljesebben nyomja meg azt, mint aki tényleg kezd az őrület határa felé sodródni, vagy csak ezzel képes lenne elcsendesíteni egy idegesítő és hangos koncertre emlékeztető ricsajt az elméjében, pedig idejét se tudja már, hogy mikor is tudta úgy igazán lecsendesíteni az elméjét. Néha ugyan megesett az, hogy olyan érzése támadt, mintha a hangerőt valaki lejjebb csavarta volna, de a duruzsolás igazán soha nem szűnt meg, egyszerűen csak igyekezett megtanulni együtt élni ezzel az újdonsággal, ami a balesetet követő vitájuk után burjánzott el.

Le és föl járkál a lakásodban, mintha csak lyukat akarna taposni a padlódba, de valójában csak a feszültség készteti erre, na meg ott van az is, hogy képletesen úgy érzi, hogy így van esélye elmenekülnie ama gondolatfoszlány elől, ami kezd kibontakozni a káoszból, de ő még képtelen igazán szembe nézni vele. Túlzottan kegyetlenül hat, arról nem is beszélve, hogy magában hordozza az árulás kegyetlen és fájdalmas csókját is, mint valami méreg, ami szép lassan szétárad az ereiben, hogy aztán megbénítsa és lassú, kegyetlen pusztulásra ítélje a gazdatestet.
Nem érzékeli, hogy a telefonodat előveszed, hiszen éppen tagadásba sodorja magát. Sokkal egyszerűbb a tagadást választania, mint elfogadni a tényeket, vagy legalábbis a sejtés által ébredő keserű és fájdalmas érzéssel szembe nézni, ami ott várakozik a lelkében lakozó sötétségben, hogy újra sebet ejtsen rajta. Szófoszlányokat önkénytelenül ejti ki, mintha már képtelen lenne csak az elméjében megmaradni. Kérdésedre rád emeli végre a pillantását, ami jelenleg úgy hathat, mint akit éppen most kínoztak meg. Fájdalom, elveszettség és félelem is fellelhető a pillantásában, arról nem is beszélve, hogy a belsőjét marcangolja az, hogy szörnyű embernek érzi magát, amiért a következtetése egyre inkább egy bizonyos irányba sodorja őt.
Megingatja a fejét.
- Bárcsak úgy lenne. – szinte már könyörgően csendül a hangja, mint aki boldogan elfogadná ezt a gyér ötletet is, mert kellemesebb lenne, mint a feltételezhető igazság. Ajkába harap, a plafonra emeli a pillantását, miközben lehunyja a szemét. Akár ezt veheted annak is, hogy próbál nem darabokra hullani előtted, vagy csak erőt gyűjt ahhoz, hogy ismét meglelje a hangját, ami jelenleg úgy csendül, mintha csak egy szellem beszélne. Erőtlen és roppantmód elveszett. – Nem lett baja. Azóta is azt használom és még aznap is használtam, miután ellátták a sérülésemet. – honnan is tudhatnád, hogy volt olyan, akit ő értesített, mert Ryan nem tette volna meg, viszont tudta jól, hogy Dahlia másnap biztosan megtudná. Erős a folyosói pletyka és inkább ő akart szólni neki, főleg, hogy ő és Wade is ott volt a próbavacsorán. A legjobb barátja és annak a férje, akivel azóta egészen jóbarátokká váltak. Hálás volt azért, hogy mind a ketten ott lettek volna, hogy támogassák őt, még ha tudta is jól, hogy ott sincs minden rendben, de most nem ragadt le annál, hogy a saját érzéseit visszagyömöszölje a ládákba, hogy a barátaiét helyezze előtérbe. Most egyszerűen csak tovább kóvályog a fejében életre kelt útvesztőben, hogy aztán ismételten megtorpanjon a kijárathoz vezető ösvényen.
Keze megremeg, miközben egy-két könnycsepp valahogy még is utat tört magának, mintha azzal együtt a lelkének pár darabkája is tovareppenne, ürességet hagyva maga után. Úgy ejti ki azt a nevet, mintha egyszerre kívánná a pokolba az illetőt, ugyanakkor a legfájdalmasabb dolog is lenne, amit jelenleg ki kell mondania, s ezzel együtemben érzi, ahogy az árulás kegyetlen tőrként fúródik a szívébe, amivel újabb láthatatlan sebet karcol bele, amit sose lesz képes eltűntetni, ahogy a többit se tudta igazán befoltozni az elmúlt hónapok alatt. Bármit meg tett volna azért, hogy eltörölje azon eseményeket, szavakat és tetteket, amik megperzselték a lelkét, szívét és elméjét is, de nem találta meg a megfelelő gyógyírt rá, ahogyan felmentést se a férfi viselkedésére. Látja, miként húzod el a szádat, de nem reagál rá.
Hangod villámként hasít az elméjében lakozó káoszba, s alig hogy felfogja mit is mondasz a düh lángja felrobban az íriszeiben. Ha elég közel állsz hozzá, akkor még lök is rajtad egyet, nem mintha esélye lenne arrébb taszajtani téged, de akkor is.
- Neee!!! – hangjában megbúvó fájdalom ellenére is túlzottan erőteljesen csendül a hangja és nem foglalkozik azzal, hogy esetleg őrültnek hiheted emiatt. Abban a pillanatban nem foglalkozik semmivel se, mert túlzottan égeti a belsőjét egy tűz, ami néha ugyan csak parázslik, de mégis ott van és időről időre megperzseli. – Ne csináld te is azt, amit ők!!– pillantása villámokat szór, kezével idegesen feléd bök. A családjára emlékeztetik a szavaid, akik mindig azzal jöttek, hogy milyen szerencsés, milyen nagyszerű ember Ryan, miközben neki a kezdetekkor is akadtak kételyei, de valahogy nem foglalkozott a falakon lévő repedésekkel, mert úgy gondolta vele van a gond, amiért akad olyan, ami zavarja a férfiban és a családjának van igaza. Olykor azt is érezte eme megnyilvánulások miatt, mintha saját boldogságát akarná elgáncsolni, így egyszerűen csak szép lassan egyre kevésbé hallotta meg az intőjeleket a fejében, helyette a boldogságmadarába kapaszkodott, mintha tényleg minden tökéletes lenne. Az elmúlt időben viszont a repedések egyre inkább kezdték megmutatni magukat.
Hiába tudja, hogy segíteni szeretnél neki, azt hiszed, hogy ő nem szeretne inkább másik megoldást erre az elbaszott helyzetre? Hidd el mindent elkövetett azért, míg némaságba burkolózott, de egyszerűen nem ment. A telefonját legszívesebben a falhoz vágná, de helyette csak feléd mutatja miután remegő kézzel kikereste a beszélgetéseket. Még ebben a kikészült állapotában is látja a reakciódat, amikor a készülékre pillantasz, mire sietve ajkába harapva próbálja elnyomni a sírást és azzal kikívánkozó nyüszítést, mielőtt megszólalna. – Mind a ketten tudjuk… - hangja megremeg, testtartása és pillantása is arról árulkodik, hogy összetört, ha a lökése ellenére is még is hozzáérsz, akkor nem húzza el a karját, hagyja azt is, hogy a kanapé felé tereld, ahova lerogy, lábát felhúzza mit sem törődve az illemmel és arcát részben tenyerébe temeti, míg ujjaival fejbőrébe váj, mintha csak így lenne képes arra, hogy a felszín alatt megbúvó vihar ne mutatkozhasson meg esőformájában a felszínen a könnyei által.


Keserűen elneveti magát, amikor te annak adsz hangot, hogy egyik se, de nem kezd ellenkezni, hiszen a nevetése is kellően éreztethette veled azt, hogy jelenleg nem ért egyet veled. Össze van zavarodva és hiába próbál rájönni arra, hogy Ryan miért is tehette, egyszerűen képtelen rájönni, mert úgy érzi, hogy sose adott okot arra, hogy ne bízzon meg benne. Úgy érezte, hogy sose hanyagolta el őt, igyekezet mindent megtenni érte. S míg jelenleg egyik pillanatban teljes szívéből szinte gyűlöli a férfit az újabb felfedezésnek köszönhetően az elmúlt viharos hónapok árnyékában, attól még ott van egyfajta szeretet is, amit nem tud csak úgy kiölni magából, mintha sose létezett volna. Bonyolult, de ki hibáztatná ezért, hiszen ki lenne képes ilyen helyzetben tisztán gondolkodni? Senki.
Az érintésed jól eső, de a káoszt és a fájdalmát nem vagy képes vele elvenni, ahogyan a fejében lévő hangzavart se. Nem elég, hogy a szíve és az agya ismételten harcban állnak, most még az elméjében is harc dúl. Amikor kifejezi, hogy sajnálja, akkor végre ismét rád pillant, így látja azt is, hogy miként ingatod meg a fejedet. Rövid ideig egyszerűen csak hagyja, hogy a pillantásotok összefonódjon, míg nem egyszerűen csak az ölelésedbe fúrja magát. Szorosan bújik hozzád, mint egy kisgyerek tenné a legkedveltebb plüssével. Kicsit kapaszkodik beléd és nem érdekli az se, hogy esetleg egy zuhany tényleg rád férne a futás miatt, mert csak az számít, hogy itt vagy. Eleinte kicsit ugyan szipog, mert még se tudja teljesen lenyelni a könnyeit, de aztán a közelséged és cirógatásod érezhetően megteszi a hatását. Az idő múlásával kicsit ellazul, már nem annyira feszült a testtartása, az elméjében lévő hangzavar fura módon csillapodni látszik, mintha csak valaki szép lassan egyre jobban letekerné a hangerőt, mígnem teljesen megszűnik. Nagyot szusszan, majd amikor azt mondod, hogy te is sajnálod, akkor csak még inkább hozzád simul, s míg eleinte mellkasodhoz fúrta a fejét, addig most kicsit moccan és nyakadhoz fúrja az arcát, bele se gondolva abba, hogy ez esetleg neked kellemetlen vagy kényelmetlen lehet. Lehelete a bőrödet cirógatja, miközben ő lehunyja a szemét és egyszerűen csak élvezi azt, hogy végre az elméjében mindenki befogta. A csend, ami máskor egészen nyomasztónak hatott számára, most jóleső és ott van egy halovány érzés, mint egy pislákoló fény, aminek köszönhetően úgy kezdi érezni magát, hogy végre otthon van, vagy legalábbis biztonságban. Régóta nem érezte egyiket se.
Fogalma sincs, hogy mennyi ideig is maradhattok úgy a kanapén, s esélyesen ha még pár perccel tovább elnyújtja a pillanatot, akkor nem kizárt, hogy be is aludt volna annak köszönhetően, hogy alapból is túlzottan fáradt volt, de az érzelmeinek viaskodása csak még inkább kimerítette őt.

Lassan mászik ki az ölelésedből, miközben te megszólalsz. Egy pillanatra elgondolkozik, miközben letörli az arcára száradt könnycseppeket, kisimítja az arcába tapadt tincseket.
- Zsebkendő és alkohol jöhet. – még mindig kicsit halkan csendül a hangja, de ugyan ki hibáztatná ezért? Míg te elmész, addig ő lerúgja a cipőjét, aztán elveszi tőled a zsebkendőt, hogy kifújja az orrát, utána pedig elveszi az italt is. Sietve húzza meg, mit sem törődve azzal, hogy mit is nyomtál a kezébe. Kisebb grimasznál többet nem kapsz, ha rágyújtasz, s közben reméli, hogy nem akarod egyből visszaterelni a témát a kibukott igazságra, még időre van szüksége, miközben a hangzavar szép lassan éledezni kezd az elméjében most, hogy már nem veszik el a karjaid között.
Ha van lehetősége rá, akkor kicsit közelebb csúszik hozzád, keze arcodra siklik, pontosan oda, ahova a pofont kaptad korábban, eleinte csak gyengéden megcirógatja a bőrödet, majd minden szó nélkül egy gyengéd puszit nyom rá, hogy aztán az ujjaival felfedezze a tetoválásodat.
- Munka miatt vagy más az oka? – kérdőn pillanat rád, hiszen annak ellenére is, hogy tényleg érdekli a tetoválásod miértje, azért egyértelmű lehet számodra is az, hogy terelni próbál, másabb vizekre akar evezni és ezáltal homokba dugni a fejét. Újabbat kortyol az italból, majd hátradől a kanapén és rólad a plafonra vezeti a pillantását.
- Még a bontásnál tartasz, vagy már a helyreállításnál? – sejthető a kérdésének oka, hiszen szívesen leverne egy-két csempét, vagy akár mást is összetörne jelenleg, hogy kiadja a benne ragadt feszültséget, mert bármennyire is nem akar, attól még újra és újra visszatér a korábbi fájdalmas igazsághoz.  

Seraphine & Rhett  

Az a baj a mai technológiával, hogy alapműködésében sokkal megbízhatóbb, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Ha nem megy át az üzenet értesítést kap a küldő fél, mi szerint nem sikerült azt kézbesíteni, és ha más sem jelezte feléd miért nem válaszolsz neki sem hívás, sem szöveges formában -- igen, logikus a manuális machinálás. Csakhogy ő az utolsó személy, aki ezt a saját gondolati szintjén is megszilárdíthatja, mint teóriát, és láthatóan felzaklat téged még azelőtt hangot adnál annak, ami benned szintén megfogalmazódik. Számára két opció van, vagy megerősíti, akaratlanul talán belelök a hatványozódó érzelmi hullámodba, miközben fogalma sincs róla odahaza mi a helyzet veletek, vagy megpróbál lenyugtatni előbb, és milliószor jobban hangzik a fejében a második alternatíva. Tudod nem hülyének néz, szándékosan kerüli a felvetésedet tagadó megjegyzést is, csak azt akarja alább hagyjon a kezed remegése, a tekinteted vizenyőssége, megállj egy pillanatra, mielőtt túlontúl magával sodor egy egyoldalú következtetés. Az, hogy ő mit gondol az egészről abszolút lényegtelen, azon nem fog változtatni téged hogyan érintenek a történtek, mennyire megviselnek a következményei. Ő jobban kezeli, higgadtabban, ha nem is nyeri el a tetszését az mi vezetett idáig, azt lenyeli, és rád koncentrál.
Éles a kontraszt kettőtök közt, amit mi sem mutat jobban, mint az őt ma másodjára megpörkölő tüzed, a taszajtási próbálkozásod, hogy levezesd rajta a mérgedet. Megadón tartja fel a kezét jelzésként, ha a szavaira nem vagy vevő, de nem moccan el a helyéről, nem fog utánad lépni, nyúlni megragadja a jobbod egy újabb csapás megelőzése végett.
- Miről beszélsz...? - mások sarát kened rá, aminek a részletei érdeklik ahhoz megértse miről van szó, mert így csak a nyugtatási próbálkozásra tud gondolni, ami óhatatlanul taposott rá még jobban a pattanásig feszült idegeidre. Lassan engedi le a kezeit, szusszan ahogy a megfejtéseden dolgozik, a válaszodat hallgatja ahhoz egészebb képet kapjon, és ellenőrzi a felé tartott képernyőt, amin a te üzeneted látható utoljára.
A szemöldökének moccanása nem azért van, mert nem hitte el nem kaptad meg a küldeményeit, sokkal inkább azért, mert valóban újabb megerősítésnek számít, és mégse bökheti ki a régóta tartogatott véleményét a bűnbakról. Lehet hallani szeretnéd, lehet jobb szeretnéd azt hallani, mint amit mondani fog, de --
- A tudjuk, és értjük között van különbség. - nem, nem védi a vőlegényed, akivel az első találkozástól kezdve egyértelmű volt a viszonyuk, a másik eldöntötte helyette is, ő meg nem tett semmilyen erőfeszítést azon változtasson rajta, hidegen hagyta. Mielőtt még azt hinnéd mégis a védelmére kelt, kiegészítést fűz a mondanivalójához, hogy elkerüljön egy újabb lejtőt, amin lecsúsznál. - Kell valami magyarázata legyen miért cselekedett így. - nem ismeri jól, neki elképzelése sincs, a balesetet megelőző időszakotokról sem, mert más okból kifolyólag, de kommunikálni akkor se volt lehetősége veled. Viszont attól függetlenül milyen is Ryan, nem nézi ki belőle ne indok nélkül tette volna, amit tett -- az más lapra tartozik, hogy ettől még nem lesz kevésbé elbaszott a határátlépése.
Finoman terel a kanapé felé, ha nem ellenkezel, a kezével int, állával bök, és ha megteszed az első lépést fogja csak támogatólag megsimítani a felkarod, amíg helyet nem foglalsz. Hidd el, a cipőd foglalkoztatja a legkevésbé, amíg ő odébb tolja a dohányzóasztalon a délutánról megüresedett kávés bögréjét, hogy ő annak fájára tegye le magát közvetlenül veled szemben.

Hektikus, ez a legjobb kifejezés a szituációra, a mostani találkozásotokra, aminek egy nyugodtabb momentumához értek a kínszülte nevetésed lecsengése után. A szusszanás szól ennek, szól a saját, szól a te tagjaidban érezhető fáradtságnak egyaránt, és ha kicsivel korábban adsz hangot a sajnálatod, szólna annak is, mert noha hasonlóan érez nem keresett fel később, de még az elutazás előtt, keserű jegyeket ültet a nyelve alá mindketten annyiban hagytátok az egészet. Nincs mit tenni, nem is fogja említeni, itt helyben lenyeli sok mindennel együtt, így csak az üstökét ingatja meg enyhén hátrébb dőlve, amint megérzi felfelé tekintesz, és hasonképp fejezi ki magát hozzád. Terhet nem vesz le a válláról a kimondása, de annak örül a tiédről úgy fest igen, és már épp annak is tenné, értékelné valóban enyhülni látszol, aminek hatására ő is megpihenne kicsit, amikor túlságosan odafurakszol, megérzi a leheleted a nyakbőrén.
Lehet máskor ebből nem lenne baj, ne érintené kényelmetlenül, most azonban igen, mert Phee, ez nem a helyzet, pillanat, amikor és ahol minden szálat ugyanonnan vesztek fel, ahol hagytátok őket. Ez alatt az egy, fél év alatt sok minden történt, és hiába van rólad szó, hiába születik részéről nehezen 'nem' a számodra, hiába néz el, enged meg olyat, amit másnak aligha tenne, hiába van ezzel hellyel-közzel tisztában -- ez most nem, nagyon nem. Hiányoztál neki, aggódott érted, puhatolózott utánad csendes csatornákon, hogy meggyőződjön róla egyben vagy, nagyjából rendben, de -- nem.
Nem fog előbb kibújni az ölelésből, van annyira összeszedett ne feszüljön be, adja jelét a kényelmetlenségének, jól eltusolja a jeleket, nehogy felvedd őket, rosszul essen, mert akármennyire is rosszul hangozzon, azt már mindennek tetejében elég nehezen tudná elviselni még ez is rád nyomja a bélyegét, ezáltal rá, amiért szét vagy esve, vagy voltál. Inkább nem kockáztat.

Megvár, kivár. Egyszerre esik meg nem is a nehezére, ami miatt jól fog jönni a megérdeklődött, gyors beszerzőkör. Egy másodpercig még figyeli az arcod, ahogy rendbe teszed magad, utána vágja rá azt 'máris hozom őket', áll fel hozzá. A zsebkendőt az egyik fiókból veszi elő, a hűtőben viszont kicsit kutakodnia kell, sőt, ellenőriznie kell egyáltalán még jó-e a legutóbb, azaz régen neked vásárolt sör -- nem, nem jó. Marad a whisky vagy a gin, de egyelőre az előbbinél marad, abból önt egy-egy adagot, azokkal a kezében tér vissza, nyújtja át őket a részedre egy 'tessék' kíséretében, és a pohár hirtelen meghúzását apró, elismerő bólintásokkal taglalja. Hazudna, ha azt mondaná nem érzi át -- más lapra tartozik, ezt gyakran teszi, más-más minőségben, más-más oknál fogva.
- Egészség. - emeli utólag az ő italát, de egyelőre nem iszik bele, hanem megy tovább a cigarettájáért, amivel az ablak mellé telepszik le, a párkánynak támaszkodva, miután elhúzta a függönyt. Az ablak nyitva, a füst nagyja ki fog menni. A másodperc töredékére megfordult a fejében rákérdezzen zavarna-e, ha rágyújt, de megenged magának ennyi önzést, megengedi magának a luxust, hogy ennyit összekaparjon a komfortérzetének növeléséhez, és megkönnyebbülve szív rá a szálra, amint annak vége beizzik a láng következtében. Nem csak a függő szervezete fogadja örömmel a nikotint, a lelke is valahol, jézus, a szemét is kissé hosszabban hunyja le az első szippantásnál. Pont annyira hosszan, hogy mire kinyitja már pont felállsz a bekuckózott helyedről, elindulsz felé. A szeszből változatlanul nem fogyaszt, a cigaretta jobban vonzza, aminek a füstjét még inkább oldalra fújja ki ahogy odaérsz hozzá.
Szó szerint.
A tekintetét rajtad nyugosztalja, míg a néma bocsánatkérést odasimítod a korábban megcsapott arcélére, míg a rád jellemző impulzivitással, közvetlenséggel nyomsz rá csókot, míg a kezed ismét moccan, hogy az új bőrvarratát tapintsd meg. Aprót moccan, ível felfelé a szájszéle -- tudod most, ebben a pillanatban realizálja talán mi is lehetett Ryan tettei mögött, és ahelyett megosztaná, ezt is magában tartja.
- Mixnek mondanám. Elvesztettem egy fogadást. - relatíve szűkszavúan fejezi ki magát, amiből leszűrhető a munkája olyan részéhez tartozik a magyarázat, amiről nem szokott, tehát nem is fog beszélni. Technikailag megtehetné, vannak részek, amiket elfedhetne a történetben, amik teljesen ártatlanok, de ennek ellenére nagyon szigorúan nem szokott szót ejteni ezekről.
- ...de a következőt megnyertem, szóval. - hosszabban kitartottan emeli meg a vállát, pillant fel egy másodperc erejéig a plafonra az álhencegés álszerény vigyorral kivágott momentumában, mintha nagyobbat szakított volna. Ez tulajdonképpen igaz, de mostanra a két csík a nyakán olyannyira nemkívánatos mementóvá vált, ez sokat nem javít a helyzeten. Míg te iszol, ő újabbat szív a dohányból, kifelé legyezgeti a füstjét, és teljességgel hagyja arra tereld a beszélgetést amerre szeretnéd. Ő se bánja a szünetet, sőt.
- Bontás. Lecserélem a csempét a fürdőben -- szolgáld ki magad nyugodtan. - nem teszi hozzá 'ha kedved van,' ismer, ismer, és eredetileg csak az egyik oldalt akarta fullosan leszedni, a meglévő mintával visszacsempézni a falat -- ja, a szokásos improvizálása, nem kell tudnod róla.
- Azt ne kérdezd milyen lesz, még nem tudom. - a pernyét kipöccinti az ablakon, szabad kezével most veszi magához a párkányra rakott poharát, és kortyol bele az alkoholba. - Azok a faerezet kinézetűek egész jól néznek ki mondjuk. - mélázik el a hirtelen jött ihlet felett, és még egyszer iszik a whisky-ből, miközben szemmel tart. Az ilyenben, azaz berendezés, dekor, egyértelmű ki a szakértő közületek -- nem, nem ő.

Seraphine & Rhett  

A visszakérdezésed megakasztja őt az önmarcangolásban, zavarodottság pár másodperc erejéig kiül az arcára, miközben próbál kicsit tisztábban látni a háborgó érzéseinek tengerében. Túlzottan zaklatott, így csak ekkor tűnik fel neki az is, hogy a jobbját megfogtad, de nem tud hibáztatni érte és nem is próbálja meg kiszabadítani a karját. A fáradtságnak köszönhetően képtelen uralni az érzéseit és cselekedeteit, még ha ezerszázalék is, hogy nagyon pocsékul fogja érezni magát egy tisztább momentumában, amikor majd visszagondol arra, hogy miként is omlott össze előtted, de ezekben a pillanatokban képtelen a higgadtságra vagy arra, hogy az érzéseit elnyomja, vagy éppen ne engedje útjára a könnyeit.  
A düh és csalódottság ott tombol az ereiben és az elméjében, miközben próbálja elfogadhatóbbá formálni a gondolatait, mielőtt még olyat mondana, amit szintén később megbánna, hiszen pontosan tudja, hogy fontos számodra a családja. Még egészen fiatal volt, amikor a család részévé váltál és tisztán emlékszik, hogy mennyire szívesen töltötted ott az idődet, viszont azt is tudja, hogy örökké se hallgathat, hogy mire is célzott a pillanat hevében.
- A családomra emlékeztetett az, amit mondtál. – nehéz kimondania ezeket a szavakat és ez számodra is egyértelmű lehet, miközben szomorúan elhúzza a száját és a szabad kezével a hajába túr. – Ők mindig azzal jönnek, hogy milyen szerencsés vagyok és mennyire nagyszerű ember Ryan, miközben nekem a kezdetekor is akadtak kételyeim, de nekik köszönhetően… - alig észrevehetően megrántja a vállait és ajkába harap, hogy megakadályozza azt, hogy befejezze a mondatot, mert hirtelen úgy érzi, hogy többet mondott, mint kellett volna. Ez nem a te gondod, hanem az övé. Ugyanakkor még sose mondta ki ezt hangosan, soha senkire nem bízta ilyen téren az érzéseit, te vagy az első és ez ijesztő számára, mert hirtelen minden még valóságosabbá válik ez által. Tudja, hogy nincs másik lehetőség, hiába szeretné a tagadást választani a történtekre, és az ezzel életre kelő keserű érzés tüskeként fúródik a szívébe, ahogy az a gondolat se hagyja nyugodni, hogy talán miatta alakult ki ez a helyzet. Nem, nem ami köztetek van, hanem ami közte és vőlegénye között van. Talán a családjának volt igaza és tényleg nagyszerű emberről van szó, csak ő volt mindig a balga, amiért ott is hibákat látott, ahol talán nem is volt. Talán azok a repedések, amik egyre inkább megmutatkoznak, nem is léteznek, csak az ő képzelete szüleménye és ezért üti fel a fejét egy-egy nyári viharra emlékeztető veszekedés is a kapcsolatukban. Pedig ő mindig is igyekezett mindent megtenni, meghallani édesanyja tanácsait is, ha éppen kicsit elveszett volt vagy nem értette, hogy mi történik, hiszen sok mindenben remekelt már élete során, de a kapcsolataira ez nem volt igaz. Általában egészen hamar zátonyra futottak, kivéve ezt az egyet.
Megforgatja a szemét, mert tudja, igazad van, de jelenleg még is bosszantja a megnyilvánulásod, nem vágyik most életbölcsességekre. – Ezzel nehéz vitába szállni, de fura, hogy pont te próbálsz meg ilyen módon javítani a helyzetén. – tény, hogy nem szeret láthatatlanba pálcát törni senki feje felett se, de most még is ebbe a hibába esik, ha pedig te és Ryan közötti viszonyra gondol, akkor még inkább nem érti, hogy miért is véded őt, legalábbis számára jelenleg úgy hatnak a szavaid.
- Magyarázat mindenre létezik, csak néha az nem javít semmin se, hanem csak ront. – jelenleg pontosan ettől fél a leginkább, ha rákérdezne nála, akkor csak még nagyobb zűrzavar kerekedne az egészből, így hiába szókimondó, addig most esélyesen a hallgatást fogja választani és elzárja a többi kevésbé szimpatikus, felemelő érzés és emlék közé ezt is, mintsem nyíltan netalán egy újabb csatát robbantson ki odahaza.
Hagyja hogy a kanapé felé tereld, miközben jelenleg úgy érzi, hogy az energiája a béka segge alatt van, a kibukása és a gondolataiban való bolyongás túlzottan ellopták a tartalékát. Könnyedén helyezi kényelembe magát a kanapédon, mintha nem is ezer éve járt volna a lakásodban.


Most hogy kicsit csendesebbé vált a zűrzavar a felszín alatt, így lát egy kis esélyt arra, hogy megpróbálja picit rendezni a gondolatait, míg az italra vár. Amikor visszatérsz a pohárral, akkor hálásan pillant rád és minden szó nélkül húzza meg annak tartalmát. Kisebb grimasz kiül az arcára, majd meglötyköli a poháraljában maradt nedűt, aztán halovány mosollyal pillant rád és a poharadnak koccantja az övét.
- Egészségünkre. – bár legszívesebben talán azt mondaná, hogy az elcseszett helyzetre, mert még mindig annak érzi, több okból kifolyólag is, de bölcsen a hallgatás mellett dönt. Figyeli a sziluettedet, hogy miként sétálsz az ablakhoz, míg ő kényelembe helyezi magát a kanapédon. Igen, pontosan úgy viselkedik, mint amikor az ember igazán otthonosan érzi magát és a közeledben mindig is ezt érezte, még ha sose értette igazán az okát, hogy te miért is vagy másabb az életében, mint mások, vagyis egyszer már majdnem teljesmértékben szembe nézett az igazsággal, de még időben sietve zárta el egy ládikóba ezer lakat és lánc alá, amikor kimondtad hajdanán a boldogító igent.  Az volt a második alkalom, amikor összetörted őt, az első az volt, amikor elsétáltál, a harmadik meg az, amiről fogalmad se lehet, de mindennek ellenére is képes volt visszaterelni a kapcsolatotokat a megszokott mederbe, ő pedig azóta is úgy tesz, mintha az a láda nem is létezne.
Míg te elveszel a cigaretta nyújtotta mámorban, addig ő egyszerűen maga mögött hagyja a kanapét és nesztelenül odasétál hozzád, amikor a pillantásotok találkozik, akkor elmosolyodik, majd jön a néma bocsánatkérés a részéről, amit először érintése sugall, majd a puszija, mígnem az ujja a tetoválásodon állapodik meg. S ahogy korábban a kanapén az ölelésedbe fúrva se gondolt arra, hogy esetleg félreérthető lehet a szituáció, vagy kényelmetlen számodra, úgy most se fordul meg a fejében. Túlzottan közvetlen az emberekkel, még ha nem is ennyire, mint veled, de sok év köt össze titeket megannyi közös lent és fent pillanattal egyetemben. Nem aggódja túl, nem gondol bele, hogy egy-egy tette netalán mit sugallhat számodra, egyszerűen csak hagyja, hogy az ösztönei irányítsák őt és nem számol a következményekkel se. Nem kizárt, hogy emiatt felelőtlennek vagy önzőnek hathat, pedig egyik se igaz rá.  
Szűkszavúságod beszédes számára, még egyszer utoljára végighúzza az ujját mind a két vonalon, aztán egyszerűen maga mellé ejti a kezét és neki dől a falnak.
- Nem vagy véletlenül angol? – persze, hogy csak ugrat, de mielőtt még felelhetnél, azelőtt megszólal. – Akkor jelentkezhetnél James Bond szerepére is. Szerintem tökéletesen megállnád a helyed, hiszen sármos vagy és belőled is néha pont annyira nehéz kihúzni egy-egy bővebb választ, mint belőle. – amikor a férfiasságodat említi, akkor ártatlanul elmosolyodik és még legyint is egyet, mintha semmiség lenne, hiszen számára nem nehéz ezt kimondani. Kicsit olyan, mintha csak azt jegyezné meg, hogy éppen milyen idő van kint.
Játékosan megingatja a fejét és meglapogatja a felkarodat az álszerénységed láttán és már majdnem rákérdezne, hogy mi lett volna, ha veszítesz, de van egy olyan érzése, hogy úgyse árulnád el, így inkább nem is kérdez.
- Biztos vagy ebben? – a fürdőszoba ajtóból pillant vissza rád, mert lehet a szikével jól bánik, pontosan tudja miként foltozzon össze valakit, vagy hol vágjon, de ez eléggé messze áll tőle, ami a fürdőszobádban vár rá, még ha a korábbi kisebb bolondozás ellenére is úgy érzi, hogy maradt még benne korábbról düh, keserűség és fájdalom, amit szívesen levezetne ilyen formában. – Mármint fogalmam sincs, hogy kell csempét bontani, csak ütök és hagyom leessen, vagy van valami technikája? – érdeklődve csendül a hangja, mert nem akar nagyobb kárt okozni a lakásodban, mint ami tervben van. Remélhetőleg a pillanat heve se fogja magával rántani, hogy aztán úgy kelljen majd leállítani őt.  
Kíváncsian fürkész téged, néha a fürdő felé pillant és pár lélegzetvételnyi időre elgondolkodik az ötleteden.
- Szerintem illene hozzád, ha gondolod akár elmehetünk együtt is körbenézni. Fogalmam sincs, hogy mostanában milyen csempéket lehet kapni. – hirtelen jön az ötlet és mielőtt még a nyelvére haraphatna, újra beszélni kezd. – Ha gondolod, akkor a következő két napban ráérek, szívesen segítek. Akár a takarításban vagy főzésben, hogy te nyugodtan tudj dolgozni. – sejteni lehet, hogy jelenleg nem igazán akar otthon maradni, de talán teljesen érthető a korábban történtek miatt. Sőt, valójában esélyesen ma este is hamarabb menne Dahliahoz, mintsem haza, ha nem tudná, hogy ott is van valami zűr, még ha a pontos részleteket nem is ismeri.

Most, hogy az érzései nem tombolnak annyira hevesen, mint korábban újra egyre inkább érzi az irántad való aggódást és önzőnek érzi magát, hogy rá terelődött téma, a szégyenről nem is beszélve, hiszen te éppen gyászolsz. S hiába van ott a nyelve hegyén egy kérdés, mert egyelőre még se szegezi neked, hanem inkább kivár a megfelelő pillanatra. Bár talán olyan nem is létezik, de akkor is.
- Szóval megmutatod, hogy miként is kell halálos ítéletet beváltani néhány csempén? – inkább visszaterel titeket a korábbi felvetéséhez és továbbra is rajtad felejti a pillantását, mert tényleg szeretné kiadni a felszín alatt tomboló érzéseket, meg kicsit úgy érzi, hogy neked is jót tehet az ilyen fajta elterelés, hiszen esélyesen okkal vágtál bele és nem csak arról van szó, hogy unatkoztál.

Seraphine & Rhett