● 10 tény Louis Abraham Yorkról
→ 12 éves kora óta töretlenül minden egyes focicsapatnak a vezetője volt.
→ Kiskori álma, hogy rendőrként dolgozzon.
→ Nem túl kitartó, hamar ellustul.
→ Utálja a lekvárt, de az áfonyát mogyoróvajjal hajlandó megenni
→ Nagyjából 15 éves kora óta szerelmes egy lányba, de ettől függetlenül másokkal is próbálkozik folyamatosan.
→ Jó tanuló volt a gimiben.
→ Imádja az állatokat, azon belül is azokat, amiknek legfeljebb négy lába van, és szőrösek, vagy hüllők
→ Soha nem akarta megtalálni az igazi szüleit.
→ Ösztöndíjjal került egy jó iskolába, ahol soha senkinek sem mesélt a szüleiről, de a kedvesége miatt rengeteg barátot szerzett.
→ A tanárai mind azt gondolták, hogy fényes jövő áll előtte.
→ Kiskorában megharapta egy kutya, ami miatt az arcán a mai napig látható egy sebhely.


● Louis Abraham York jó tulajdonságai:
→ Pozitív
→ Jókedvű
→ Jószívű
→ Segítőkész
→ Ragaszkodó
→ Szeretetteljes
→ Okos
→ Ambíciózus
→ Hűséges
→ Őszinte

● Louis Abraham York negatív tulajdonságai:
→ Naiv
→ Hirtelen haragú
→ Túl szenvedélyes
→ Akaratos
→ Konzervatív
→ Túl bizalmas
→ Lusta

● Minden, amit szeret:
→ Stellát és Alexet
→ Foci, sportok
→ Olvasás
→ Sok sok csoki és snack
→ Enni (minél egészségtelenebb és húsosabb, annál jobb)
→ Filmeket nézni
→ Gyerekeket

● Minden, amit nem kedvel:
→ Lekvár
→ Nagyarcú emberek
→ Diszkrimináció
→ Másokkal való, gusztustalan bánásmód
→ Hazudozás
→ Brokkoli
→ Kelbimbó
→ Még több fura ízű zöldségAz utcán végighaladva, szemét a földre szegezve sétált a fiatal férfi, aki még nem kifejezetten szokott hozzá a szerzetesi élethez. Nem is feltétlenül volt biztos abban, hogy ő ezt egyáltalán akarja-e... Hiszen pont a szerelem csodás érzésétől, és a gyermekáldástól fosztja meg magát ezzel együtt, de ettől függetlenül... Túlságosan félt ellentmondani a szülői nyomásnak. Hiszen világ életében a legjobbat akarták neki, ami miatt végül belement a szerzetesi életmódba. Úgy tette le az utolsó esküjét, hogy utána napokig még egy űrt érzett a szívében, és próbált rájönni arra, hogy innen hova tovább? Hogy fogja bírni a temetéseket? Vajon nehéz lesz megjegyezni a házasodni kívánók nevét? Mi van, ha orosz, vagy bolgár felmenőkkel rendelkezőket kell majd összeadnia, és nem helyesen mondja ki a nevüket...? Meghatóan fog pislogni a keresztelők során? Maga sem volt biztos abban, hogy tudja majd venni az akadályokat, de tele volt ambíciókkal. Végül is egész életében csak... A szüleire hallgatott, és sosem érte kifejezetten nagy sérülés.
A fiatal férfit Abelnek hívták, illetve születési nevén Christian volt. Még szoknia kellett azt, hogy papként egy külön identitást kapott, de kezdett beletanulni a dologba. Most Christianként nézett a koszos kis kirakatba, és már mozdult is a keze felé, hogy letörölgesse a port. Kíváncsi volt, hogy vajon miféle üzlet előtt vert gyökeret a lába, de aztán hirtelen olyan kínkeserves csecsemősírás ütötte meg a fülét, hogy abba a szíve is belesajdult. Próbálta keresni a hang forrását, amit hamar meg is talált, egy kukában. Azonnal be is nyúlt a csepp kis kölyökért... Ennyire belemerült volna a gondolataiba? Hogy egészen eddig nem hallotta meg egy kisbaba segélykérő kiáltásait?
Szinte azonnal könyékig merült a szemetesben, hogy megragadhassa a fiú apró testét, amin keresztül érezte, hogy szinte égetően forró. Tartott tőle, hogy nem fogják tudni megmenteni, de ettől függetlenül azonnal a kolostorba rohant vele.


- Nem lehet az egyetlen neve Abraham a gyereknek! – jelentette ki Faith nővér, miközben a kicsi, még névtelen fiúcska az ujjait rágcsálva nézte a ide-oda ingatva a fejét a két vitázó fél között – Egyelőre nem találtuk meg a szüleit, szóval nincs jogunk nekünk anyakönyveztetni... Nem tudjuk, hogy milyen nevet szeretnének a kisfiúnak.
- Megtaláltuk a gyereket, nem? Innentől kezdve talán jogunk van nekünk is elnevezni őt, nem? Az Abraham pedig egy nagyon szép név, amit egyenesen egy prófétától kapna...
- És ha bántani fogják az iskolában miatta? Manapság a legtöbben népszerű, rövid nevekkel élik le az életüket. Gondolnunk kell arra, hogy ne szidalmazzák a gyerekek miatta, Atyám – próbált meg érvelni Faith nővér az idős férfinak, aki apátként nem igazán mérlegelte azt, hogy a mai, rohanó világban talán egy kisfiú céltáblává válna egy bibliai vonatkoztatású név miatt.
- De a kicsi Abraham... – nyüszítette a férfi – Ő is Isten gyermeke! Eszerint kéne nevelnünk és vigyáznunk rá. Hátha szerzetesi útra szeretne lépni később...
- Atyám! Egy fél hónapos csecsemőről van szó! Legyen a második neve Abraham, és az elsőröl megkérdezzük a gyerekeket. Mit szólna ehhez?
Faith nővér javaslata teljesen kompromisszumképes volt, de mindez az idős papot nem győzte meg. A kisfiú szerencséjére viszont ekkor lépett be az ajtón Abel atya, aki épp eléggé hangosan tette be ahhoz a nehéz bükkfát, hogy mind a két felnőtt felkapta a fejét rá, de még a kicsi is felé nézett.
- Atyám, Faith nővér – biccentett oda feléjük, majd azonnal a kiságyban fekvő bébihez ment, aki elmosolyodott, amint megtalálta a fiatal férfit, és rögtön rá is markolt a férfi mutatóujjára.
- Ha van beleszólásom a dologba... – kezdte bizonytalanul, mire mind türelmesen vártak – Szeretném, ha Louis lenne a kisfiú neve. Az öcsém után, aki tizenhat éves korában hunyt el. Ezzel a véremmé fogadnám őt, és jobban vigyáznék rá, mint a testvéremre korábban bármikor. Isten szolgálata mellett ennek a csöppségnek is az édesapja szeretnék lenni, ha már a saját szülei lemondtak róla.
Pár pillanatig csend volt a helyiségben, de aztán végül mind a két idősebb bólintott egyet. Talán titkon érezték azt, hogy ennek így kellett lennie... Hiszen mégiscsak ő volt az ember, akinek a pici baba az életét köszönhette.


- Stellaaaaa – kiáltottam, miközben próbáltam megtalálni az irányt, amerre a levendulaveteményes között futott el a lány. Akkoriban még jóval alacsonyabb voltam nála, amit a mai napig szeret a szememre vetni. „Soha nem értél utol a rövid lábaiddal, Lulu! Ezért kellett volna megenned a spenótot, amit ebédként szolgáltak fel nekünk a kolostorban!” Egyszer bele is nyomta a fejem, mert azt hitte, hogy ezzel majd jóra tud nevelni, de én csak sírva kerestem meg az első atyát, hogy beárulhassam neki.
- Stella, merre vagy? – fordultam körbe a tengelyem körül, nagy lendülettel, hátha meglátom valahol hosszú, szőke hajkoronát, ami apró hullámokban hullott alá akkoriban. Nem sokkal később láttam is a kék ruhácskába bújtatott testét ellibbenni előlem, de én rögtön vigyorogva lódultam meg, hátha sikerül elkapnom ezúttal. Viszont alig négy évesen gyengébb voltam nála, és a cipőm fűzője – amit éppen akkoriban tanulgattam bekötni, de nem volt olyan alkalom, amikor egyedül sikerült volna – csak anyira oldódott ki, hogy végül egy hatalmas hasassal kerüljek a földre... Újabb okot kapva ezzel arra, hogy ordíthassak valami miatt. Talán egy kicsit túl sok figyelmet érdemeltem, ami miatt a legtöbb nővét és papot folyamatos készenlétben tartottam. Nem tudtam egyedül aludni. Képtelen voltam arra, hogy egyedül egyek. Ha azt mondták nekem, hogy foglaljam el magam, és játszak szépen magamban, valamiért az sem ment kifejezetten... Sokkal szociálisabb kölyök voltam, mint a legtöbben itt, és ezért ha valami fájt, ha valami miatt boldog voltam, vagy ha éppen szomorú, akkor azt mindig másokkal akartam megosztani.
- Lulu, ne kiabálj már! – futott oda hozzám végül a kék szemű lány, és egyetlen mozdulattal talpra rántott – Csak egy picit lehorzsolódott a bőr a térdeden! Ebbe nem fogsz belehalni.
- De fáj! – kiabáltam vissza neki, miközben kövér kis könnycseppek gördültek végig az arcomon – Fáj Stella!!!
Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg miatta estem el. Sosem vádoltam meg ilyesmivel, valamiért az a lány számomra egy kisebb csodának számított... Amikor misére vittek minket, mindig mellé ültem, mert hasonlított a szőke angyalokra. Faith nővér pedig előszeretettel nevezett engem az öccsének, ezért pedig akkoriban büszkén düllesztett mellkassal ültem mellette. Alapvetően amikor iskolába mentem, megtapasztaltam, hogy rengeteg osztálytársam utálta a nővérét, de én ezzel nem így voltam... Hiszen neki hála tanultam meg cipőt kötni! Akkor pedig nem lehet rossz ember, ugye? Kisfiúként ezt mindig csak ilyen egyszerűen fogtam fel.
- Gyere, leragasztom neked, aztán megtanulunk rendesen cipőt kötni, jó Lulu? – ragadott kézen, én pedig csak kapkodtam utána a lábaimat, majd két órányi, folyamatos nyuszifülhajtogatás után végre sikerült megalkotnom egyedül, az első önálló masnikat a cipőimre. Ez volt az a pillanat, amikor Stellával valószínűleg életre szóló barátságot tudtunk kötni egymással, és ténylegesen testvérek lettünk. Sokan mondták az általános iskolában, hogy valamelyikünk biztosan zabigyerek – akkoriban nem tudtam, hogy ez mit jelent, a kolostorban meg persze átvertek ezzel kapcsolatban – mert semmi hasonlóság nincs közöttünk. Pont ezért is döntöttem úgy 14 éves fejjel, érett kiskamaszként, hogy nem azt a középiskolát választom majd, amelyikbe ő járt... Ami miatt végül senki sem tudta meg egészen mostanáig, hogy miért nem rendeztem nálunk sosem bulikat. Sokan arra gyanakodtak, hogy túl kicsi lenne hozzá a házunk, vagy a szüleim állandóan otthon vannak, és ezért nem tudtam megtenni, csupán a barátaimhoz mehettem át. Valójában soha nem voltak szüleim. A vasárnapi meccsre azért érkeztem mindig én a legutoljára, mert Abel atya feltétlen meg akart áldani előtte, hogy jó teljesítménnyel zárhassam a meccseket. Őszintén én személy szerint nem lettem túlságosan hívő, de nem volt szívem azt mondani neki, hogy hülyeségnek gondolom ezt az egészet. Pont azért nem, mert valahol talán... Mégis voltak szüleink. Faith nővér és Abel atya úgy vigyáztak ránk, mintha csak a saját vérük lennénk. Pont ezért mondhatom azt, hogy sajnos kétszer sikerült elveszítenem a szüleimet, hiszen Faith nővér már nincsen a sorainkban. Ugyanez viszont Stellával háromszor történt meg, én pedig mellette kellett állnom, hogy ne roskadjon össze a dolog súlya alatt. Végül én lettem az erősebb. A nagyobb, a masszívabb, és a személy, aki mindentől megvédte őt. Lehet, hogy ez az egész a cipőkötés miatt alakult így... Egyszer nyújtott nekem segítő kezet, ami miatt úgy szegődtem a nyomába, mint a világ legkitartóbb, örökké fiatalon maradó kiskutyája...