Prue & Shawn

Her aura is made of poetry, roses, and galaxies

A bizalmat felépíteni hosszú évekbe telik, de elegendő egyetlen másodperc hozzá, hogy romokba dönthessük. Általában kristálytisztán szokott összeállni a tökéletes mintázat, hogy megalkossuk az optimális stratégiát, de az utóbbi hónapokban, amióta Prueval már nem csak voltunk egymás mellett, hanem együtt is lettünk, alig hunytam le a szemeimet és a tervezésekből sem vettem ki a részemet. Teljesen ki vagyok miatta, de az utolsó küzdelmünket nem akarom félvállról venni, mert tudom, hogy ez a kilépőnk Ilya árnyékából. Tehát ahelyett, hogy a lopások végrehajtására koncentráltam volna, azzal törődtem, hogy a részeimet fel tudjam halmozni a már meglévő „jussom” mellé: csak az hiányzott volna, hogy az indítótőkémhez hozzá férjenek, vagy bárki tudomást szerezzen róla, milyen nagylelkű volt a Hawthorn család annak idején. A rettegés a gyomromból indul el, akárhányszor elmaszatolom a maradás lehetőségét. A Prue iránti kötődésem még sokallta erősebb, mint a banda, vagy a családom iránti gyűlöletem, tartásom.
- El tudnám viselni egész nap... - búgom a bőrére, éget a hője. Kábultan, lapos pillantás alól nézem meg magamnak, azzal a pillantással, amivel a tudtára adom, milyen fontos nekem. Nevethetnékem támad, de csak fodrozodó kuncogás pattog le az ajkaimról, közben a homlokom az övét érinti lágyan végig szántva rajta horizontális irányban. Nehezen koncentrálok bármi másra, amikor ennyire közel van hozzám. Minden pórusomból árad a sóvárgás iránta, letagadni sem volna értelme.
- Most, hogy mondod... - féloldalas mosoly az első replika, amivel megelőztem szavaimat. Hihetetlen és megismételhetetlen csoda, hogy elbírok a csontjaimból kifelé áramló sürgető zsongással: ne préseljem rögtön a falnak, és ne fejtsem meg a titkait órákig tartó nyögéseket csikarva elő belőle... - Szerintem vetekszik vele egynéhány titulus, de rendben, elfogadom, ha sikerrel járunk és persze, osztozhatunk is rajta - két nap múlva, ezt már csak a tekintetemmel üzenem. Nem csak a szökéssel szerzett címeken, de az életünkön, mindenen, amim van. Az egyetlen, ami ténylegesen számít, hogy ő ott legyen velem.
Vannak pillanatok, amikor egyáltalán nem bánnám, ha felszínre rángathatnám azt a szörnyeteget, aminek apám nevelt minket... Ez is egy olyan, amikor Mike megszakítja a kettőnk intimnek szánt beszélgetését is. Felrobban tőle a halántékomat átszelő ér. Legalábbis a forróság, ami elönti a fejem képes lenne elhitetni velem, hogy ez történik...
- Mármint a tükör? - kihúzom magam, egy lesújtó oldalpillantással nézek utána. Nincs kedvem a sértegetéseihez, vagy az abszurd, fasz jelleméhez, amivel fertőz mindent, ami jó lehet körülötte. A szemöldökeim vonala felfut majdnem a hajtövemig, amikor tovább okádja a szavakat felénk. Tényleg viszket a tenyeremen a bőr, hogy egyszer még utoljára ellássam a baját... - Gondolom, mennyire - suttogom megjátszott görbével a képemen, azután már csak értőn bólintok, a csuklómmal kifelé indított csapásokat intézve felé, üzenve, hogy nyugodtan kitakarodhat innen. A szemem sarkából türelmetlen pillantással nézek Prue felé, amiért még visszatartja ezt a barmot, és csak miután már lelépett, fordulok vissza hozzá. A derekára csúsztatom a tenyerem, szétbontva ujjaimat a hátán, hogy így húzzam magamhoz. Egy megnyugtatónak szánt csókot lehelek az illatos tincsei közé.
- Semmi sem kavarhat be - sikerül a megfelelő magabiztossággal búgnom felé, azután magam elé engedem és követem őt a többiekhez. Ilya rekordidő előtt összetrombitálja az egész csapatot. Kevin tömi a fejét, mint általában és közvetlen mellettünk Cait ácsorog, az epres rágójának tömény, édeskés illatával betöltve a környezetét. Ami egyébként nem zavar, mert ez a raktár és dohos, poros.  
- Ezt gyorsan lezavartátok... - mondja Cait hahotázva azzal az idegesítően vékony hangon, amivel általában sértegetni igyekszik a többieket. Ezúttal minket. Zsebre csúsztatom a kezeimet, ám előtte feltartom a középsőujjamat felé. Átdobja egyik lábát a másik fölött a magas ládán ücsörögve, majd dob egy csókot. Előbb gondolnám, hogy Pruenak, mint nekem.
- Irigy vagy? - Kevin most először néz fel a gumicukros zacskójából, megvillantva azt a mindig elégedett vigyorát. Ő talán az egyetlen, akinek nem lételeme mások szekírozása.
- Mike biztosan örömmel „lezavar” - bököm oda, majd Prue mellett maradok. Ha leül valahová, én akkor is állva várom ki a végét. Amikor Ilya megérkezik, megfeszül minden idegsejtem, mert a megbeszélt párosokon akar varriálni, ami azt jelenti, hogy Pruenak és nekem új tervet kell kitalálnunk. Összeszalad a szemöldökeim vonala, de még azelőtt kisimítom, hogy bárki észrevehetné, hogy problémát okoz a változtatás... Fakó mosollyal bólintok, tudomásul veszem, hogy a szállítást nem bízzák kettőnkre. Ő marad a kocsiban, de nekem a behatolásban kell segédkeznem, mint ahogy a mellékelt ábrákon mutogatja. Kérdések sorakoznak egymás után, a megbeszélés elnyúlik. Valahol annak vége felé a tenyerem rásüllyed Prue vállára, alig észrevehetően megszorítom.

shawn&petra

All of my whole life through
I never loved no one but you

Szerettem volna hinni abban, hogy most az egyszer majd minden a terveink szerint alakul. Hogy mikor Shawn és én meglépünk innen és kikerülünk Ilya irányítása alól, akkor azt az életet élhetjük, amiről sokszor még hangosan sem mertünk beszélni nehogy elszóljuk magunkat. Most viszont, hogy alig karnyújtásnyira van tőlünk a nekünk szánt szabadság, szinte bátran emlegetjük az elképzeléseinket. Képzeletben megéljük, megtervezzük és hisszük, hogy elmenekülhetünk ebből a világból, ami mindkettőnket egyszerre mentett meg és valahol tett is tönkre. Ilyaval találkozni akkoriban megváltásnak tűnt. Olyan, mintha mentőkötelet dobnának a fuldoklónak és kihúznák vele a partra. Annyi szép ígéretet tartogatott a társulásunk, ami miatt mázlistának éreztem magamat. Családra leltem a személyében és a tervei által célokra is. De aztán ahogyan telt az idő, úgy vele együtt Ilya valós szándékai is megmutatkoztak. Kiderült, hogy az édesgetés amivel etetett minket csak egy része volt annak a színdarabnak mellyel maga mellé toboroz hozzám hasonló elveszett lelkeket. Erre viszont már mindannyian csak akkor eszméltünk rá, amikor megszabadulni ettől késő volt. Ilya önzősége felemésztő volt, sokszor kegyetlen. Kezdetben a szöveg, hogy ezzel jót tesz nekünk még hihető is volt, hisz akkor annyira ki voltunk éhezve a szeretetre, a hovatartozás érzésére. Viszont minél tovább gyötörnek, és minél jobban keserítenek el a körülményeid, annál inkább jössz rá az igényeidre. Ezekben a kettesben töltött pillanatokban Shawnnal mi is így gondolkozunk. Tudjuk mi a fontos, mi az ami jár nekünk. Mert igen, ezt mi kiérdemeltük és ennek tényétől senki sem tud eltántorítani.  
Fejben valahol távol járok. Valamelyik általa említett helyszínen és átélem azt a biztonságos és kellemes érzést amit ez magával hoz. A menekülőt valahol egy elszigetelt helyen, ahol senki nem ismer. Ahol újrakezdhetjük. Aztán csókjaival visszahoz a jelenbe és mosolyt csal az arcomra a lelkesedésével. Kell is ennél több? Ő bízik ebben és őszintén velem akar lenni. Ez már most több, mint amit eddig kaptam bárkitől is vagy amit ezek után valaha is fogok. Kár ezek után kételkednem a terv sikerességében vagy bizonytalankodnom miatta.
- Nem tartom kizártnak, hogy ez történik. - szélesebben terül el az arcomon a mosoly. Ha már a házasság is szóba került, akkor egy kis ártatlan flörtölés itt meg ott csak nem fog akkora botrányt okozni kettőnk között.
A csapatunk dinamikáját bár egyszerű lenne megmagyarázni. Bárcsak kiemelhetnénk valakit közülük és azt mondhatnám, hogy igen, ő egy megbízható alak. De tolvajokról és bűnözőkről beszélünk, így ez a feltétel irreális elvárás lenne a részemről. Mi nem vagyunk az összetartó csoport, akik ne szúrnának hátba az első adandó alkalommal, pedig mennyire jó lenne. A régebben érzett hovatartozás miattuk is alakult ilyen kényszeres meneküléssé. Mert ahol nem vagy kívánatos, ott minek is maradnál? Így a róluk érkezett új információk már meg sem lepnek, még ha valahol mélyen egyfajta remény is megbújik, hogy hátha egyik nap kellemes csalódással fogok rájuk tekinteni. Ez nem az a nap és talán a holnap sem, mi pedig addigra kifutunk az itt töltött időnkből mielőtt megélhetnénk ezeket a változásokat.
- Azt hittem Kevin a csapat szépe. - nevetek most már én is, ám a kérdésén elgondolkozom. - Hamarosan a szökevény leszel. Ha engem kérdezel a legjobb cím amit ezen a csapaton belül elérhetsz. - emlékeztetem őt, hogy olyan mindegy milyen kategóriába sorolnak minket vagy mi magunkat, két nap múlva már egyik sem fog számítani.  
Egyetértésemet bólintással fejezem ki az irányomba. Igen, azt egyikünk sem tagadhatja, hogy kezdetben szükségünk volt Ilyara és a csapatra, meg az életcélra amit adott. Kaptunk valamit általa, de cserébe sokszor duplán el is vett tőlünk. Ha valaki felhozakodna az újrakezdés lehetőségével, akkor talán másképp döntenék. Nem Shawn miatt. Ezt a részét nem bánom a történteknek.
A kérdését furcsállom így rá is szánom magamat a további érdeklődésre, de ő egyből tereli a témát és megpróbálja elvonni a figyelmemet a téma komolyságáról. Megemelkedik emiatt szemöldököm, ám mielőtt válaszolhatnék a nekem felsorakoztatott lehetőségekre meg az ezt követő becézgetésre, egy harmadik fél is becsatlakozik kettőnk pillanatába.
- Milyen...gyomorforgató. - Mike gúnyos megjegyzése miatt kipréselem ajkaim közül a levegőt majd kitekintek Shawn mögül. - Rendkívül röstellem amiért megszakítom ezt itt.. - mutat körbe rajtunk egyáltalán nem nagy örömmel. - De Ilya összehívatta a csapatot. Két percetek van. - jelzi felénk, majd összekapja a két tenyerét.
- Mi okból? - szólok oda mielőtt sarkon fordulna.
- Valami változás állt be, de számít ez? Most pedig pardon, de muszáj hátrálnom mielőtt megfertőznétek. - tartja fel két kezét szinte már színpadiasan, én pedig egy bunkó megjegyzést mormolok el orrom alatt, aztán eligazgatom a felsőmet.
- Remélem semmi ami bekavarna. - halkan jegyzem meg csak Shawnnak, majd mikor a lábam újra a talajt éri, bevárom őt hogy együtt menjünk le a többiekhez.

Prue & Shawn

Her aura is made of poetry, roses, and galaxies

Van valami igazán figyelemfelhívó és szórakoztató abban, ahogyan Prue kifejezi magát. Okos, hihetetlenül okos, de különleges kisugárzása van, mintha megszokta volna, hogy mindig ő a legokosabb a társaságban, ahol éppen találja magát... Ez egyáltalán nem taszító jelenség, nagyon is bájos a maga módján, ha valaki tudja, érti ezt a „nyelvet”.
Engem rávett, hogy megtanuljam kifejezni magamat hatásosabban, ha azt akartam, hogy észre vegyen... És a fenébe is, semmi mást sem akartam... Helyesebben; soha semmit nem akartam úgy, mint azt, hogy Prue észre vegyen. Amióta meghallottam, ahogyan beszél és kifejezi magát, azonnal tudtam, hogy menthetetlenül bele fogok szeretni. Rettenetesen irritált a csontjaimba hatoló sóvárgás, az álmaimban felbukkanó képek és az, hogy bárhol is voltunk, fél szemmel mindig azt figyeltem ő mit csinál, kivel beszélget...
Nem is kellett sok időnek eltelnie hozzá, hogy tetőtől talpig a függőjévé tegyen. De ezzel párhuzamosan növekedett a céltudatosságom is. Ami a mi családunkra nem igazán jellemző, nem pozitív értelemben. Ennek a gondolatfoszlánynak a további - kellemetlen - függvénye, hogy beszélnünk kell arról, honnan jöttem. Kellene. Talán vagyok olyan ravasz, hogy elrejtőzzek a vérem forrásától és kellemetlen társaságuktól, de ha van egy kevés esélye annak, hogy utol érhetnek... Pruenak tudnia kell.
Nagyon kielégítőnek találom azt, milyen gördülékenyen halad a tervünk. Nem csak a tervünk, az egyetértés közöttünk... Bizserget az évődés vele, minden érintése szívet robbantó hatással van rám. Nevethetnékem van saját együgyűségemen, de kit érdekel, ha gyerekesen viselkedek miatta? Nem azok vagyunk mindannyian? Hiszen csak a játszótereink változtak.
- Hmmmm szeretem, amikor ekkora egyetértésben vagy velem - a tűzzel játszok az ilyen kijelentéseimmel, tudom én, hogy sokkal hevesebb ő annál, mintsem szó nélkül hagyhasson egy ilyen sértegetésnek csúfolt bókolásomat. De képtelen vagyok türtőztetni magamat a közelében. Pont eleget kellett várnom, hogy kettesben lehessünk... Prueval a negédes bújások közben is olyan mindig, mintha az ajkait elhagyó minden mondat egy küzdelem lenne arra vonatkozóan, hogy felül maradjon. Verseny volt. Nyerni akart. De én is...
- Igen - kényszerítem magamat, hogy ránézzek, mielőtt arcélére csókolnék puhán, sürgetőn. Az ígérete nekem egy léleksimogató beleegyezés, mintha megpecsételné a jövőm békességét... Elhiteti velem, hogy megfordulhat a Föld, leeshetnek a csillagok és a szárazföldeket elmoshatják a tengerek habjai... Ő akkor is ott lesz, igent mond nekem és számomra nem marad semmiféle probléma, vagy gond többé.
- Sort bizony - ismétlem el, talán a kelleténél megbabonázottabban. De mentségemre szóljon, nem gondoltam, hogy ez valaha megtörténik majd velem... Soha nem terveztem megkérni egy lány kezét sem... A házasság lehetősége csak azóta vibrál ilyen élénk színekkel szemeim előtt, mióta Prue elfogadta a közeledésemet. De azóta szüntelenül... Nevetséges, tényleg az.
- Miss Hansen, Ön most flörtöl velem? - oldalra húzott, játékos félmosollyal fürkészem. Komolyan veszem a szavait, tudom, hogy elmerengő tekintete mögött több van, mint amit elmond, de attól az én véleményem emellett még megállja a helyét. Mint a párhuzamos igazságok... Természetesen elfogult vagyok vele kapcsolatosan, de már egészen kicsinek sem értettem a felnőttek szabályrendszereit. Igen, még az én családomnak is megvoltak a maga ostoba szabályai... Ha engem kérdeztek, sosem értettem egyet velük. Ahogyan most azzal az önvádaskodással sem, amit a szemeiben látok.
- Ha Te vagy a csapatunk esze és szépe is, nekem mi marad?! - berekedve nevetek és megköszörülöm a torkomat, hogy hangomra találjak. Ő a Királynő a királyok között, ez egyértelmű volt már akkor, amikor felbukkant. Valamivel később, mint én. Átlát a csapat összetételén, megtervez és kénye-kedve szerint alakítgat bennünket... Időnként, bár csak nagyon ritkán elgondolkodom azon, mit lát bennem? Hiába vagyok én egy rejtett, de igen telt birodalom örököse, arról lemondtam. Előtte egy nincstelen gyerek vagyok, aki csak körülötte legyeskedik. Bár a viselkedésem és a tudástáram azért elárulja, hogy valamennyi tanulásnak kitettek a szüleim... Elképzelése sincs mennyinek, milyeneknek. Nem mintha rejtegetném tanult-magamat előtte... Hülyét nem, csak „senkiházit” alakítok.
- Hát ez olyan „Magad Ura vagy!” hangzású, vagy mi, de igen... Tudom, hogy nem vagyunk igazán fontosak. A sörözések és sütögetések csak időtöltések, nincsen mélységük vagy jelentőségük... - gondolok vissza a velük eltöltött évekre. Bár hálás lehetek nekik, elég szar helyzetből mentettek ki, nem dédelgetek álmokat arról, hogy majd itt találok rá arra, amim sosem volt... - Mármint amíg fel nem bukkant a Kisasszony - csenek le álláról magamnak egy csókot.
Kíváncsian kapom fel a fejem, figyelem, miközben beszél. Nagyon fontos nekem, amit most hallani fogok tőle. Hiszen - bár nincs tudatában - rólam beszél... Fejem enyhén oldalra döntöm, új szögből fürkészem az égben tökéletesre faragott arcát, a sötét bogarakat, a hívogató ajkait...
- Tehát lehetségesnek gondolod... - csak suttogom magam elé, alig mozdítva számat hozzá. Eszerint mindenféleképpen van esélyem rá, hogy bizonyíthassam számára, hogy „attól jobb vagyok, mint aminek a nevem ad”.
Értő biccentés a replika, majd egy nemleges fejrázás. Ott bugyog már torkomban, hogy kimondjam hangosan az eddig gondosan elrejtegetett igazságot, de most, ahogy a karomban ölelem, hirtelen már nem olyan fontos arról beszélnem, honnan jöttem, vagy mi a valódi vezetéknevem...
- Nem tudok dönteni, hogy itt és most rögtön tegyelek a magamévá, vagy várjak még egy kicsit, mert attól majd udvariasnak tűnök és jobb színben látsz és csak... - búgom a nyakára az ereimben tomboló vággyal és kétségbeesés szította teljes átéléssel. Fellángolt bennem a bátorság, de azért hozzá kell tennem;  - Azt hiszem, hogy alaposan elcseszted az életed, amikor hagytad, hogy belépjek... - megtalálom a füle alatti puha területet, finoman megszívom a bőrt.

shawn&petra

All of my whole life through
I never loved no one but you

Furán éltem meg mindig is az érzelmi kötelékeket, hisz számomra mindig is volt bennük és mögöttük megbúvó hátsószándék. Bárhonnan is mérjük fel, mindenki akar a másiktól valamit, csak nem mindegy, hogy milyen célból. Lehet csak egy pillanat erejéig használná ki a közös ismeretséget, de könnyen megeshet, hogy hosszan elhúzva és érzelmileg megkínozva a másikat. Aztán itt van a harmadik eset, ami most Shawn és közöttem zajlik. Ez a jóleső, mindent kizáró kis erőd amit magunk köré építettünk, hogy a körülményeinkbe legyen valami emlékezetes is. Ez az a verzió amiről nem hallottam semmit - se jót, se rosszat. Ez számomra ismeretlen, félelmetes, de közben kellemes is. Mintha valami alapjában véve rengetné meg a világomat, de közben építené is a kiszámíthatatlan jövő irányába. A tervek amik kettőnk között elhangzanak nem csak arra szolgálnak, hogy eltiporjuk a másikat vagy kicsaljuk amijük van. Ezek hozzánk adnak valamit, amit eddig nem tapasztalhattunk meg, így mi is csak ízlelgetjük és ismerkedünk vele amíg ki nem találjuk miképpen kezeljük ezt. Idekint kettesben mégis annyira természetesnek hat, hogy nincs bennem a késztetés ami arra ösztökélne, hogy értelmet találjak kettőnk érzéseiben. Itt csak ez a fura köd van, ami körülleng minket és abba a hitbe ringat, hogy egyszer lezárhatjuk életünk jelenleg zajló fejezetét. Egy részem érzi, hogy így lesz, a másiknak meg nem hagyok teret a kibontakozásra. Jobb hinni az első verzióba és arra építeni, mint egy biztos alapra. Ezek a gondolatok mosolyt csalnak az arcomra, itt-ott előcsalt nevetésre késztetnek miközben ez a szirupos boldogság bekúszik a bőröm alá. A szüleim biztosan nem értenének velem egyet, de őket más ösztönzi. Bennem mindig volt valami több, de sosem tudtam megfogni, hogy pontosan mi is lehet az. Most már tudom miben különbözök tőlük és nem lenne értelme velük is megosztanom.
Shawn kérdései magukkal viszik egy olyan irányba gondolataimat ami megint egy lehetséges jövőképet fest le elénk. Nem hazudok amikor azt vallom neki, hogy csak meg akarok húzódni valahol a távolban és a háttérbe, ahova Ilya keze többet nem ér el. Legyen az bárhol is, nekem nem számít, csak képes legyek elfelejteni ami itt zajlik. De a konkrétumot Shawnra bízom, én pedig bőven megelégszem a társaságával.
- Japán jól hangzik. - felelem egyetértően és mosollyal az arcomon. Én nem jutottam el sok helyre, mert a sorsom csak ebbe a pontba gyűrte össze a terveimet, így hiszek neki ebben. Ha azt mondja ott van erre lehetőség, hát felőlem indulhatnánk is. De még várnunk kell a kilépőnkre, mert minden nagyobb terv végzete a felesleges sürgetés. Hiába akarok menekülni innen, ha a türelmetlenségem árán csak még mélyebbre kerülnék ebbe a gödörbe. Így hát várok és reménykedem - mert nekem csak ez maradt.
Hirtelen kijelentése meglepettséget fest arcomra mielőtt halk kuncogással bővíthetné azt.
- Igen? - kérdezek vissza kíváncsian, mintha meg kellene ismételné a terveit. - Arra is sort kerítünk majd. - a hangomban ott cseng egy ígéret, amit úgy gyűjtögetek utunkra mintha egy képzeletbeli doboz terült volna elém. Ide dobom a közös lakást, a nyugodt életet és most a lehetséges eljegyzést. Tényleg így működik ez? Valamiért szürreálisan élem meg mégis jobb kedvre derít.
- Ez eddig sem volt alkudható feltétel. - célzok itt a jelenlétére, de nem megyek bele abba ki és mit érdemel. Akik ismerték a családomat azok azt mondanák börtönt, habár sosem volt ellenünk bizonyítékuk. Apa ügyesen játszotta ki a lapjait és csalta ki az arra érdemesek pénzét, akiknek ezután nem hagyhatta el száját panasz. Megszégyenültek a hatalmas önbizalmuk közepette amikor leültek apámmal szemben. Hisz nem több ő egy koszos senkinél - hangoztatták. És mi tagadás, ő rá is játszott erre a szerepre. Nem csalta meg az álcáját, hogy többnek tűnjön, mert így az ellenfelei mind elkényelmesedtek mint akik garantáltnak érezték a nyereségüket. Apa sosem veszített, de a legtöbben a pokolra kívánták őt, akárcsak anyámat is. Gondolták miért lennék én magam különb? Sokáig hadakoztam azzal hova is tartozok igazából. Jó vagy rossz lennék? A szüleim szerint nézőpont kérdése, én meg azóta is ebbe a kijelentésbe kapaszkodok miközben a két ellentétes oldal között ragadtam. Lehetek ez is vagy az is. Már csak az kell hozzá, hogy a körülmények mit kívánnak meg.
Egymás tettekben történő becézgetése közben a beszélgetésünk sem halványul el így felhozom neki mit hallottam. Visszakérdezése miatt viszont egyből megrázom a fejemet.
- Nem érdemes Mikera időt pazarolni. De jó tudni hányadán állunk vele. - vonom le ebből a következtetést elmerengően. Talán bevehetnénk őt is és azt hinné ő játszik ki minket, közben meg fordítva. De nem lenne értelme ilyen tervekbe bonyolódni amikor magunkra is koncentrálhatunk. Ilya nem fogadta el Mike ajánlatát, ez pedig pont elég információ ahhoz, hogy ne számítson a többiek mire készülnek. Mi védve vagyunk, habár nem sokáig.
- Itt pótolható vagy. Te is, én is. Ilya eszközként tekint ránk és nem emberként, de ezt te is jól tudod. - fintorodok el. Nem mintha érdekelne hogyan viszonyul hozzánk, csak éppen földbe tiporja ezzel az általa hirdetett összetartást. Vele nincs biztonsági háló amibe kapaszkodhatunk ha beüt a baj.
- Talán. Gondolom ha van miért, akkor előfordulhat. - ajkam enyhén lekonyul erre, vállamat meg finoman megvonom mellé. - Mindig úgy gondoltam, hogy ez is motiváció kérdése. Mi jár a fejedben? - ujjammal megcirógatom arcának élét miközben felveszem vele a szemkontaktust, hátha még a vallomása előtt kiolvashatom belőle az engem érdeklő válaszokat.

Prue & Shawn

Her aura is made of poetry, roses, and galaxies

Elhatalmasodik rajtam a vágy, hogy leromboljam az egész világot körülöttünk - és felfedezzem őt. Füstös hangja áttör az esőcseppek koncertjén, basszus, ilyen hangszínt álmodni sem lehet... Beszívom az alsó ajkam, és bele is harapok, hogy ne nyögjek fel. A feszültség és vágyakozás egy területen gomolyog a nadrágom alatt, feszítő érzést hagy maga után. A mellkasomban megmagyarázhatatlan sötétség ébredezik... Fekete, ravasz, gonosz és még veszélyesen kegyetlen is. Ő a katalizátora a fenevad ébredezésének, amire apám és hatalmaskodó családom semmilyen módszerrel képtelen volt hatni... Prue mellett tényleg kicseszett szuperhősnek, vagy főgonosznak (nézőpont kérdése) képzelem magamat. Mintha elemi erő sarjadzana az ereimben, a szöveteket csiklandozva belülről. Felvértez olyan - képzelt - tulajdonságokkal és képeségekkel, amikre mindig is vágytam...
Az 'Elátkozott herceg' mondta mind, akit ismertem, szerettem annyira, hogy felnyissam legbelső ellenkezésem, gyönge tiltakozásomat a rendszerünk ellen és elmondjam, nem vagyok való a világunkba. A félelem és rettegés, a rosszallás bilincsei lehorgonyozták a testemet és amikor ölnöm kellett volna, nem sikerült... Egyszer sem. A büntetés nem maradt el, apám szerette a legbrutálisabb módszerekkel a fejem falaiba vésni, hogy kinek születtem, s hogy a helyem eldöntetett a világban... Nem engem bántott. Azokat, akik közel kerültek hozzám, szépen sorban. A végén már senki sem mert mellettem megmaradni, az öcsém sem. Lehet, hogy emiatt távolodtunk el? Megtudom-e valaha?
Talán már akkor gránátokkal játszottam, amikor még csak a szőnyeg szélén csurgattam a nyálamat. Ha rajta múlt volna... És mégis csalódnia kellett. Nem lett belőlem az a szörnyeteg, akivé ő faragott, vagy akart az évek alatt. Tudom, hogy milyen módszerekkel dolgoznak, pontosan emiatt tudtam a bandával maradni, mert tudtam, mire kell figyeljek, hogy a számukra láthatatlan lehessek... Arra nem számítottam, hogy itt aztán elcsavarják a fejemet és elveszítve a józanságomat, mindent, ami voltam: átformálnak. Valami jobbá. Határozottan jobban szerettem szerelmesnek és odaadónak lenni, mint egy üres, mások által meghatározott és előre megálmodott örökösnek. Prue mellett visszataláltam önmagamhoz, de mégsem volt ez egészen pontosan az, amit akartam tőle, belőle magamnak... Azért harcolok, hogy azt az életet élhessük, amit mi akarunk és, hogy később se találjanak ránk. Soha többé nem akarok az lenni, akinek születtem. Az akarok lenni, akit én választottam magamnak...
- A világ másik oldala? - bújom orrom hegyével ahol csak érem közben, lapos pillantás alól fürkészem az arcát, a telt ajkait. - Japánban rengeteg ilyen tucatváros van, szerintem jól éreznénk magunkat ott... - búgom alig hallhatóan, rekedten. Az igazság az, hogy nem érdekel, hová fogunk menni. Csak az, hogy együtt maradjunk - hiszen ez a legfontosabb, igaz?
Lemossa az ösztönös vágyat képemről a szavainak jelentése, hogy valami gyöngédebb, finomabb, szomorú és egyszerre boldog ábrázat költözzön fel a képemre. Ez a nő lesz a halálom, esküszöm! A szerelem kifejezése is kevésnek érződik ahhoz a kellemesen édes cirógatáshoz, ami a lelkemet simogatja mellette... És az, amit mond, ahogy mondja. Hány alkalommal hallottam nőktől konkrét vágyálmokat, mit akarnak, sőt követelnek... Erre fel itt van előttem a megtestesült tökéletesség és neki semmi másra sincs szüksége, csak rám. Ha tudná, hogy az ő álmai az enyémek is... Bárhová elteleportálnám kettőnket, ahová csak szeretné.
- Agh, el foglak venni - nevetve csóválom a fejemet. Tudom, hogy ijesztő is lehet egy ilyen levegőbe ejtett - de konkrét - szándék dobálása, csak úgy, spontán, mégis kibukik belőlem, ahogy fogvillantós mosollyal a pofámon nézem őt. Hogy lehetek ekkora mázlista? Nem értem, hogy a tömény szar után, ami mögöttem van és a nevem alá vésték az örökidőkre, még hogy érdemlem meg őt?!
- Jó - nyögöm, miközben felpakolom a korlátra. Olyan szorosan simulok hozzá, hogy a levegőt is kipréseljem onnan és persze, még az is kellemetlenül érezze magát, ha közénk állna...
 - Ugye viccelsz? - hátra hőkölve nézek utána, nevető, de értetlen arccal.  - Nem, dehogy. Sőt, igen csak kevés azért cserébe, hogy így kellett élned eddig... - utalok az utóbbi időszakra, hiszen a „szerény körülmény” még igen csak enyhe kifejezés arra, hogyan boldogultunk itt  -, ha bárhová is elvágynál, akkor sem lennének nagy igényeid. De azért persze eltölt némi elégedettséggel, hogy ott akarsz lenni, ahol én leszek - nevetve fúrom képem a nyakába, csókkal incselkedek, csiklandoznám.
- Tehát mégsem vagyok pótolhatatlan? - ingatom a fejem. Szeretem, hogy ennyire éles és tompa a kettőnk közötti kémia... Egyszerre akarom összetörni, darabokra szaggatni és aztán saját magamnak összeilleszteni. Nem érdekelne, ha nem illeszkednek - megoldanám. És közben csak arra vágyom, hogy kényeztethessem, szerethessem, csodálhassam egy életen át... Picsába, megszállott vagyok. Függő, de egyetlen porcikám sem bánja. Sőt...
A csókba invitálást elfogadva hevesen kapok a lehetőség után - szerencséje. Durván, mohón adom tudtára, mit érzek, miféle hevességet csihol mellkasomban... is. Elszakadnak ajkaink, de a homloka enyémnek koccan, úgy maradunk. Kellemes, nyugtató, szüksége is van rá minden hormontól duzzadó sejtemnek...
- Kettő - elismétlem. Tetszik a hangzása, feltölt lelkesedéssel és türelemmel is, olyan közel a cél. Látom magam előtt, milyen lesz a normális élet és ennek az ígérete elbájol.
- Micsoda? - halk nevetéssel kérdezem, nedvesítve ajkaimon. Nem töröm meg a szemkontaktust, csak hahotázok idétlenül.  - Szeretnéd, hogy beverjem Mike képét? - kihúzom magam, peckesen, mint egy nemes-bunyós. Csapdába ejtem közben karjaimmal, összefésülöm fenekén az ujjaimat, vállára csúsztatom az államat. Így tökéletesen rálátok a mögötte elterülő panorámára és arra is van lehetőségem, hogy a borostámmal tovább ingereljem a puha bőrt nyakán.
- Szerinted egy ember meg tud változni? - egymásra préselem ajkaimat. Igen, ez is egy olyan elcseszett próbálkozásféle lenne, hogy végre elmondjam a teljes igazságot arról, hogy ki vagyok. Azt akarom, hogy tudja - hiába a rettegésem, hogy emiatt baja eshet... Nincs olyan tüze apám haragjának, aminek egyetlen lángja is megérinthetné őt. Sosem hagynám... De azt akarom, hogy a nő, akivel összekötöm az életem: tudja.

shawn&petra

All of my whole life through
I never loved no one but you

A szüleim életében nem sok őszinte pillanat volt, de a házasságuk egyike volt azon kevés momentumoknak. Apa sokszor viccelődött is ezzel, hogy csak egy jelentőséggel bíró rablás történt az esetükben és az is csak a szíve volt.  
Ezt akkoriban nagyon kínos volt hallani tőlük, de ha ezt kivettük a képletből akkor tagadhatatlan, hogy felnéztem rájuk. Volt valami megingathatatlan összetartás kettejük között, amely mindig arra ösztönözte őket, hogy jóban s rosszban egyaránt kitartsanak a másik mellett. Érdekes, hogy ezek után sosem kerültek szóba közöttünk az én jövőbeli kapcsolataim. Semmi jó tanács vagy tiltás a részükről csak a fülsüketítő csend. Anya időnként elhintette, hogy ebben a világban aminek a részesei vagyunk a szerelem nem telepszik meg és ha mégis akkor csak megbánás lesz a vége. Azt mondta a mi életünk ehhez túl bizonytalan. És bár örömmel nyitottam volna szólásra a számat, hogy felemlegessem kettejüket, mint példát az ellenkezőjére, de nem engedte. Mintha valami mindig is ott lapult volna a felszín alatt amiről nem szívesen beszélnek. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon mi tartja össze őket? Mit kell megtennünk egy kapcsolat működéséért egy kárhozatra ítélt világban? Amikor Ilya a szárnyai alá vett, nem gondoltam volna, hogy egyszer itt találok majd rá pont ezekre válaszokra. A szedett-vedett társaság minden tagja romlott volt a maga módján. És bár az elején azzal hitegettem magamat, hogy én különb vagyok tőlük, de ahogyan a csalások számai növekednek, úgy aljasodik le maga az azt megélt személy is a körülötte lévő szinthez. Ilya mellett csak tartozni akartam valahova és ő kérdés nélkül teljesítette mások vágyait. Azt hogy cserébe mit kért? Elsősorban hűséget, a többi meg képlékeny és úgy változik ahogyan a körülmények is. Shawn is ennek a csapatnak a részese volt és nem sokkal utánam bólintott Ilya a maradására. Eleinte voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, de aztán minél több melót osztott ránk az úgynevezett főnökünk annál elviselhetőbbé vált, míg nem egy nap azt vettem észre, hogy többre fűzzük a kapcsolatot csupán a munkánál.  
Ilya előtt persze tartanunk kellett a szánkat, mert abban a pillanatban valamelyikünk repült volna innen, de a vérünkben volt mások átverése. Miért ne lett volna ez pont nekünk gyerekjáték?  
A Shawnnal együtt töltött hetek fantasztikusak voltak. Reményteliek. Sokszor eszembe jutottak anya szavai és nem értettem őket, hisz ez ami közöttünk zajlott több, mint működőképes. Tudja ki vagyok, én is hogy ő kicsoda. Nem kell megjátszanom magamat előtte és úgy tennem mintha tisztességes életet élnék, mert az első sorból követheti azt végig. És mégis ebben a ritka pillanatban amikor a többiek nincsenek a közelben a jövőnket tervezgetjük távol attól aminek jelenleg is részesei vagyunk.  
Ilya kezd az agyamra menni és amíg ennek felismerése kezdetben csak irritáló zümmögés volt a fejemben, az mostanra elviselhetetlen zsivajjá vált amitől minél előbb meg kellett szabadulnom.  
Egy melót kaptunk tőle a napokban amivel szerinte nagyot kaszálhatunk. Lefordítom: ő fog, mi elénk meg néhány morzsát odaszór és elnevezi a „részünknek.” Pedig mi visszük érte vásárra a bőrünket és kockáztatjuk a lebukást, mégis mi vagyunk azok akiknek néhány dollárral kiszúrja a szemét a hatalmas jutalékból.
Amikor először felhoztam Shawnnak az ötletet csak a színtiszta harag beszélt belőlem. Aztán másodszorra bepakoltam azt az őrült ötletek közé, míg nem elértük azt a szintet ahol tervet kovácsolunk a mi részünk lenyúlásáért.  
Az utolsó meló – így emlegettük. A nagy ugródeszka ami egészen addig visz minket amíg Ilya minden létező nyoma el nem tűnik. Szinte boldogsággal tölt el egy olyan elképzelt világ gondolata, ahol nem kell csettintésre mozdulnom és cselekednem még ha egy részem igenis élvezi mások átverését. Lehet csak amiatt ragaszkodom ehhez ennyire, mert eddig más életutat nem ismertem. Shawn gyorsan visszaránt a valóságba mielőtt túlságosan elbíznám magamat. Még mindig itt vagyunk ezen a nyomorult helyen, de minden nappal egyre közelebb a kijutáshoz.
Mosolyogva fogadom közelségét és úgy simulok bele karjaiba mintha mindig is ott lett volna a helyem. Az elején még őrültségnek ható ötlet mostanra már a mentőkötelet szimbolizálta számunkra. Számomra talán egy kicsit jobban is, mert vele ellentétben az én megtakarításaim végesek, de ez a mostani meló sok problémámra gyógyírként szolgálna. Nem mintha ez a beszélgetés szóba került volna közöttünk. Ahhoz túlságosan is elvette az eszünket a menekülés édes íze, mint ahogyan most is.  
- Minél messzebb innen. – könnyedén hangzik el tőlem a válasz mindenféle konkrétum nélkül mielőtt jobban átgondolhatnám azokat.  – Őrültségnek hangzik, ha egyszerűen csak el akarok vegyülni valahol? Nézzünk ki egy zsúfolt várost ahol senkit nem érdeklünk, aztán éljünk átlag életet, mint mások. – foglalom össze mire is gondolok itt pontosan. A szüleim jutnak újra eszembe és keresem azt az egy soha be nem vallott titkot. Idegesít, hisz nem tudhatom, hogy már a birtokában vagyok annak vagy még a közelében sem? De attól még mindez ugyanúgy működhet. - Nem vágyom sehova, csak kikerülni innen. Veled. Ennyi az egész. – egy sóhajtás hagyja el ajkaimat erre a gondolatra, közben a vállamat is finoman megvonom. Nem hoz lázba egyetlen turista látványosság sem amiért mások annyira remegnek vagy a világ körüli utazás ténye sem. Ezeket bármikor láthatom, nem úgy mint a higgadt életet, amit akarok és amire mellette most lehetőségem lett.  
- Az vagyok, Shawn. – jegyzem meg őszintén és a szemeit fürkészem miután felkerülök a korlátra. Kezem eközben végigfut arcának mentén és végül a vállán állapodik meg. – Most éppen igen. Akkor pedig még jobban, ha már nem leszünk itt. Szerinted nincsenek nagy igényeim, ugye? – jót mosolygok ezen, hisz néha csak ennyire egyszerű. Ha leválasztod magadról azokat az utánfutó embereket akik megkeserítik az életedet akkor sok problémád is egyből megoldódik.  
- Talán..az elején, de aztán nem fognak időt pazarolni ránk. Mégis mennyi idő beszervezni a helyünkre két ugyanilyen elveszett balekot? – játszom el a gondolattal, miközben Shawnnak már máshol jár az esze. Mosolyom szélesebb ívet ölt mielőtt teljesítve kérését egy csókra invitálnám őt. A vállán pihentetett kezem most erősebben talál ott kapaszkodót, miközben jobbomat a tarkójára simítom. Van kettőnkben valami ami feltölt és annak látszatát kelti, hogy bármire képes vagyok.  
- Már csak két nap és vége. – az ajkaiba suttogom eme csodás tényt, a homlokomat pedig az ő homlokára hajtom.  
- Nem is mondtam, hogy az a mocsok Mike próbált kitúrni minket a melóból. Arról győzködte Ilyat, hogy ő sokkal jobb lenne, de Ilya hallani sem akart erről. Szüksége van a kis csoda párosára. – szinte meghatódva görbülnek lefelé ajkaim, miközben Shawn íriszeit fürkészem.

Prue & Shawn

Her aura is made of poetry, roses, and galaxies

Ha most agyoncsapna egy villám, nem lennék mérges... Az esőfüggyöny mögött állva eszembe jut, hogy még az istenverte időjárás is borúsan fest, mint a fejemben hömpölygő komor hangvitelű gondolatok és a készenlét állapota; hogy beszéljek magamról. Az eső cseppek kopognak a falon mellettünk, az erkély védelmet nyújt, mégis érzem a hűvös párát becsapódni közénk. Prue ujjai a korlátra markolnak, az én hormonoktól megvadult agyam pedig azon kattog, milyen gyönyörűek... Ez elég hülyén hangzik, mert mégis kinek vannak gyönyörű ujjai? Kezei? És ki az, aki észrevesz ilyesmit? De az ő ujjai tényleg azok. És, ha már merengőn figyelem baljára lépve, ezredszer is megállapítom, hogy külsőre minden gyönyörű rajta. A szembogarai, ahogy a sötét szemöldökök alól előragyognak, mint szikrázó napsütés a hullámzó vizeken, az állkapcsának élesen kirajzolódó vonala, határozott keretet ad az arcának. És az arccsontok elegáns ívei, a sűrű hajzuhatag, ami egyszerre tűnik kócosnak és tökéletesen ápoltnak... Kaján mosoly ül föl szám sarkába, tenyerem kígyóként csúszik dereka mentén körbe, mellkasom a hátának koccan. Elutasítom a mindenség negatív auráját, mert nem lehet, hogy rám telepedjen, amikor végre kettesben vagyunk...
- Szóval... - államat a vállára helyezem nehezékként -, az a szitu, hogy gyűlik a pénz a számlámon és már csak egyetlen balhéra van szükségünk - öblös, enyhén hullámzó nevetés tör elő belőlem. Gyenge kacagás ez, szerelmes búgásnak nevezné bármilyen író. Erősítve ölelésén, szabad kezem is útjára indul, ujjaim végül valahol a hasfalán keresztezik egymást. Orrom hegyével illatos tincsei közé szimatolok, esküszöm, sosem unom meg... Sosem kérdeztem tőle, mennyi pénze van, eltökélt szándékom saját zsebből finanszírozni a nagy lepattanásunkat. Mennyei érzés cirógatja a mellkasomat, ha arra gondolok, hogy hamarosan leszakadhatunk a bandától, nem kell majd rettegnem apám kezétől sem, az öcsém fenyegetéseit is elmossa a távolság... Hogy a végén már csak Prue marad. Valahol a világ másik oldalán, ahol még a nap is másképpen kel...
- Utána pedig - laza mozdulattal kényszerítem szembe magammal, járomcsontom érinti övét, ahogy bőre az enyémhez simul -, vége ennek a rémálomnak - a fülébe súgom, hogy még az zivatar se vehesse el tőlünk ezt a titkot. A szám megkeresi a fülkagylója alatti területet, finom, puha a bőre, csókokkal hintem körbe. Onnan veszem a levegőt, mintha eddig fulladoztam volna... Lefojtok egy mélyről feltörekedni kívánkozó sóhajt, ahogy a hátán maradt tenyereim közelebb marják csípőjét az ágyékomhoz. Hamar érezheti, milyen hatással van rám... Hiába fáradtunk bele a mai napba, felvillanyoz a közelsége. Pattog a feszültség közöttünk, érzem, hogy borzolja a kedélyeket.
- Még meg sem kérdeztem, hogy hová mennél először? - mielőtt letelepszünk, biztosítani akarom Pruenak, hogy láthassa a világ csodáit. Apámnak köszönhetően én már bejártam zöldfülűként a nagyját... Semmi érdekeset nem találnék benne magamnak, mert ami engem kíváncsisággal és izgalommal tölt fel, éppen a karomból néz fel rám. Picsába, milyen hatalma van fölöttem... Sosem gondoltam volna, hogy idővel lesz majd egy olyan nő az életemben, aki kénye-kedve szerint bábjaként rángathat keresztül egy egész életen... És tessék!
Feltolom a fejem, vagy legalábbis annyira el, hogy felvehessük a szemkontaktust. Negédes illatfelhője csiklandozza neki szentelt porcikáimat és persze, a gerjedelmem is reagál rá.
- Azt akarom, hogy boldog legyél - vallom be a nyilvánvaló célomat. Tudom, hogy eddig még csak a levegőbe beszéltünk, mert nem hittünk eléggé ebben az álomban, de mostanra a küszöbére léptünk és innen már ki nem dobhat minket senki... A két kezemmel tekerném ki a nyakát annak, aki megpróbálja az utunkat állni. A szabadság és szerelem ígéretével a tarsolyomban legyőzhetetlennek érzem magam. A boldogság túlteng a hasamban, combjai alá marva felkapom az ölembe. Felültetem a korlátra magammal szemben, el nem engedve, helyet harcolva magamnak a két lába közé. Egyszerre röhejes és csodálatos így érezni, létezni...
- Szerinted a többiek nem fognak utánunk jönni? - nem kell befejeznem hozzá, hogy tudja, mire célzok. Oszlopos tagjai lettünk a csapatnak, ráadásul engem befogadtak, amikor elmenekültem apámtól és nem kérdeztek semmit. Pedig tudom, hogy sejtették honnan jöttem és azt is, hogy ki lehetek. Mégsem kérdeztek, nem faggatóztak. Nyilván jól jöttek a képességeim, volt az a pénz, ami elfedte a kíváncsiságukat... De azt is tudom, hogy sosem egyeznének bele, hogy bontsuk a szövetségünket, mert ez egy fenekelten széf, amit fel akarnak tölteni. Hiába, ha nekem nem jelent semmit és másféle életre vágyok...  
- Csókolj meg - kérem tőle, olyan közelségből, ahol már rég megrészegít... Imádom, amikor pír jelenik meg az orcáin és hát szent kötelességemnek érzem, hogy előhívogassam őket. Kár, hogy szép ruha van rajta, mert fogalmam sincs, elbírom e viselni rajta még tovább. A mindenem ez a lány... - Vagy én foglak, de annak nem lesz vége hamar - a hangom pimasz éléből sejtheti, hogy nem viccelek. Más erre utaló jelek is vannak...