Dahlia Salerno. Született: Chicago, Illinois állam, 1993. június 23. Claretta és Alton Salerno első gyermekeként. Apja a chicagói alvilág egyik vezető személyisége számos vállalkozás tulajdonosa, anyja háztartásbeli.
A kislány a Salerno család hercegnője, bármit megkap, amire vágyik, legyen szó iskolai helyről, ruhákról, vagy ékszerekről. Házon kívül fegyveres őrök kísérik, jogi egyetemen fog tanulni, ha végez, megkapja az egyik családi vállalkozást. Aki rajta keresztül próbál hasznot húzni a Salerno családból, vagy a versenytársak javára információkat szivárogtat ki, azt rövid időn belül golyóval a fejében találják meg a külvárosban.
Lázad a rendszer ellen, de kérései nem találnak válaszra, puszta tinédzser-hóbortnak vannak tekintve. Kedvessége újra meg újra gyengeségnek van tekintve, az iskolában nem barátkozhat akárkivel. Nem hajlandó megjelenni a lőtéren, szerinte a bosszú nem megoldás, akármi legyen is a probléma.

Delilah May Barker. Született: Tíz éve, stresszhelyzetben egy okmányhamisítóval való futó találkozás alkalmával. Dover, New York állam, 1993. február 3., szülei elhunytak.
Üzleti gazdaságtan és menedzsment végzett kitűnő minősítéssel, diploma után álmát megvalósítva saját ruhaüzletet nyitott annak a táskányi készpénznek egy részéből, amit otthonról nyúlt le. Szereti a nagyvárosokat, mert egyszerre lehet egy ember a sok közül és köszönhet barátként a sarki újságosnak. Emberszerető, sokszor mégis nehezére esik megbízni azokban, akik nap, mint nap körülveszik , mert még mindig menekül a múltja elől.
Becsületes munkával keresi a pénzét, szabadidejében önkénteskedik hospice szolgálatnál, vagy a szabadban tölti az idejét, saját szórakoztatására fest, vagy olvas. Két hónapja van fegyvere. Nem tudja használni.

- Kedvesem!
Lépéseim lelassulnak, a kezem megáll a lépcsőkorláton, amit épp megragadni készültem felfelé menet. Hátrafordulok és szembe találom magam a főbérlő nénivel, aki újra szólásra nyitja a száját:
- Lilah, kedvesem!
- Csókolom, Mrs. Harris! - arcomra kedves mosoly költözik, a néni zaklatott arcát és kezében szorongatott borítékot látva azonban gyanakodva lépek hozzá közelebb. - Talán valami baj van?
Három éve élek már ebben az épületben, és mindig jó bérlője voltam a néninek, akivel azóta sikerült egészen össze is barátkoznunk. Azt hiszi egy az állam másik végén fekvő kisvárosból érkeztem, hogy megvalósítsam az álmaim, és hogy tíz éve azért vagyok már teljesen egyedül, mert a szüleim meghaltak. Fogalma sincs róla, hogy a nevem valójában nem Delilah és a szüleim néhány államra innen nagyon is jó egészségnek örvendnek.
- Képzeld csak el, mi történt ma! - Mély levegőt vesz, és már tudom, hogy úgy fog mesélni a napjáról, mint amikor bárki megkérdezi tőle, hogy mi mindent mondott neki az orvos a rendszeres kivizsgálások alkalmával. Semmi bajom azonban a helyzettel, amíg az elkövetkezendő három évben is hagyjuk egymást békén élni az életünket, eltekintve attól a néhány alkalomtól, amikor a lépcsőházban beszélgetünk tíz-tizenöt percet. - ...elképzelésem sincs honnan vette az a futárfiú, hogy itt lakhat, akinek a levelet hozta. Ez a mai fiatalság! Már meg se haragudj. De Isten a tanúm rá, hogy azt mondta, a Te lakásod a cím, kedveském. Pedig hidd el nekem, hiába vagyok közel hetven éves, én még most is tisztán emlékszem rá, hogy abban a lakásban ugyan nem lakott semmilyen Dahlia Salerno. Ha a megboldogult férjem még élne...! Csak tudnám, hogy...
Már alig hallom a szavait, amikor eljut a tudatomig, hogy a nevemen szólított. Az igazi nevemen, amit tíz éve próbálok magam mögött hagyni. Amiről azt hittem, hogy sikerült, amikor a kezembe vehettem az új papírokat és megszületett Delilah Barker. Új életet akartam kezdeni, távol a családomtól és mindattól a sötétségtől, ami a hatalommal járt, ha Salerno-nak születtél. A szívem olyan sebességre kapcsolva dobog a mellkasomban, hogy szinte már fáj, erőszakkal kell újra meg újra levegőt vennem, hogy ne ájuljak egyenesen a lépcsőház csempéire.
- Mit is tetszett mondani, kinek a nevére érkezett a levél? - nyögöm ki nagy nehezen, miközben az ízületeim már egészen fehér színben kezdenek játszani, olyan erővel szorítom a lépcső korlátját.
- Hát épp most mondom, hogy Dahlia Salerno van ide írva. Nem is tudom kislányom, talán vissza kellene vinnünk a postára, megmondani, hogy rossz helyen kopogtatott az a fiatal fiú, hah! Biztosan új volt még, csak ne lett volna olyan erőszakos, hogy mindenképpen itt akarja hagyni...
- Igen... - lehelem alig hallhatóan, még mindig a lélekjelenlétet keresve, hogy bármit tudjak kezdeni ezzel az abszurd helyzettel.
- De én már olyan öreg vagyok. Messze is van a posta, sajnos a derekam már nem bírja úgy, mint húsz évvel ezelőtt. Bezzeg amikor olyan fiatal voltam, mint Te! - Közben olyan intenzitással mutogat, hogy csak úgy lebeg előttem az a darab papír, amitől mindjárt szívrohamot kapok.
- Adja csak ide nyugodtan, majd én elviszem. Ne tessék aggódni többet miatta! - Talán kicsit hevesebben veszem el tőle a borítékot, amikor végül felém nyújtja. Látom az arcán az enyhe döbbenetet, amit a zaklatott viselkedésem felett tanúsít, de nem érdekel. Még mindig viharosan dobogó szívvel fordítok hátat neki és indulok el felfelé a lépcsőn. A lépcsőfordulótól már kettesével szedem a fokokat és úgy érek fel a harmadikra, hogy még inkább kapkodom a levegőt.
A levélre egésze addig nem merek nézni, amíg be nem kerültem az ajtón és be nem zártam gondosan mind a két zárt rajta. Remegő kézzel tépem fel a ragasztót, miközben a gondolataimat ezer kérdés árasztja el. Ki küldte a levelet? Hogyan találtak rám? Mit akarnak tőlem? Mit akar ezzel üzenni? Biztonságban vagyok még egyáltalán? Mi van, ha most is figyelik a lakást? Mi fog történni, ha apám rám talál? És mi van, ha nem ő küldte a borítékot? Mit kellene csinálnom?
Kis híján elájulok, amikor végül kicsúsztatom a borítékból a tartalmát. Egy képeslap, mindenféle üzenet nélkül, csak az eredeti képen virítanak az "Üdvözlet Chicagóból!" szavak. Én pedig úgy érzem forog velem a világ. Mindennek vége. Rám találtak.