Ethan & Melody

**Melody Sharp** · Ethan & Melody - Freedom Szomb. Feb. 24 2024, 21:25

Ethan & Melody

- welcome back to the rough reality -

Szinte én is striguláztam az utolsó heteket és napokat már, mire eljött a mai, hogy a nagybátyám végre kiléphet a börtön falai mögül és újra szabad lehet. Hét év nem kevés idő, mondhatjuk úgy is, hogy kurva sok, egy kicsit esküszöm tartok attól, hogy fog újra hozzászokni a szabadsághoz. Vagy jobban mondva inkább, hogy miként veszi majd fel a ritmust. Nem féltem, Ethan azért mindig két lábbal állt a földön, de innentől kezdve mégiscsak mindig ott lesz egy bélyeg a nevén, ha munkát keres, ha nőt, bármihez is akar kezdeni az életben.
Nem volt kérdés, hogy történjen bármi, ma én leszek ott a bejáratnál, aki várja és kísérem haza, ha összedől az Artemis Hotel bárja nélkülem, akkor is. Senki és semmi nem húzhatta keresztül a számításaimat, így időben összeszedem Ethan kocsiját és indulok a börtön felé Bronxból, mert nem akarom, hogy a végén ő várjon rám.
Ledobom az anyósülésre a táskám és beindítom az autót, ami egy kicsit fura hangot ad ki, de nem törődöm vele túlzottan, hiszen beindult és ez már félsiker... Utoljára körülbelül négy hónapja vettem kölcsön a tragacsot, mert feleslegesen nem kocsikázok, ha nem muszáj, a városban gyorsabban eljutok metróval mindenhová. Amikor viszont kölcsönvettem, mindig volt valami baja. Na jó, nem mindig, de négyből kétszer biztos, hogy fel kellett túrnom az internetet, hogy mi a szar baja lehet, vagy pedig valamelyik srác ismerősömtől kértem segítséget, aki valamit értett is a kocsikhoz.
Szóval igen, elindulok... Felhangosítom a zenét és a már jól ismert útvonalon haladok, amikor aztán pár mérföld után újra pöfékelni kezd és rángatni az autó, nagyjából egy percen belül pedig le is áll.
- Ezt nem hiszem el, baszki – morgom és próbálom újraindítani, természetesen nulla sikerrel. – Miért ilyen fos autódnak kell lenni, Ethan Sharp? Lehetne inkább egy Tesla vagy legalább valami működőképesebb... – vágok a kormányba és kiteszem a vészjelzőt, mielőtt kiszállnék, hogy felnyissam a motorháztetőt. Amihez értek, megnézem, de az olajszinten és az akkumulátor csatlakozásán kívül nem sok mindent vágok. Azok pedig szerintem rendben vannak, de nem ebből diplomáztam, úgyhogy nem vállalok garanciát.
Rögtön a telefonom után nyúlok, lassan oda kellene érnem, de elég egyértelmű, hogy nem fogok, így megpróbálom felhívni Ethant, hátha már elérhető a telefonja, de persze nem, miért is lenne. Nem tudom, hogy egyáltalán van-e benne bármennyi szufla, el fogom-e érni egyáltalán?
- A picsába már – nyitom meg az SMS kezelőfelületet, amit szerintem öt éve legalább nem is használtam, és elkezdek pötyögni neki.
- Tudok segíteni? – lassít le egy autó mellettem és lehúzva az ablakot szól ki.
- Megleszek, köszönöm – intek neki, bár egyelőre még nem tudom, miként, de most először azzal vagyok elfoglalva, hogy valahogy elérjem Ethant, mert nem fogok tudni érte menni.
„Lerobbant ez a szar, elküldöm a koordinátákat, nem tudom... Valahogy ide tudsz jönni? Majd kifizetem a taxit. Én sietnék, mielőtt itt helyben felgyújtom ezt a szerencsecsomagot. Bocsi...”
Elküldöm az üzenetet, miután még egyszer hívni próbáltam, de nem volt elérhető, azért tárcsázom a börtönt is, hogy valahogy adják át az üzenetem.
- Úgy öt perce lépett ki az ajtón – mondja a férfi, én pedig sóhajtok. Nagyon jó. Akkor már csak reménykedem, hogy tényleg nem nullán áll az akksija. A következő autósnak, aki megáll, mert segíteni szeretne már nem mondok nemet, hátha tudunk kezdeni valamit a járgánnyal.
- Olajszint rendben, akkumulátor oké, többihez nem értek – mutatok a motortérre a férfinak.
- Már ez is épp elég rendben van, hogy nőként ezeket meg tudtad nézni – kémleli a baj lehetséges forrását, én pedig folyamatosan az elhaladó taxikat figyelem, hátha valamelyikben a nagybátyám ül.

- 580 szó // outfit -

**Ethan Sharp**

Better to die fighting for freedom then be a prisoner all the days of your life.

Melody & Ethan

Ethan régóta várta már ezt a napot, hét év őrülten sok idő bebörtönözve, elzárva a külvilágtól, ő mégis valahogy a rabságban eltöltött utolsó néhány órát érezte a leghosszabbnak. Nem feltétlenül csak negatív érzések és gondolatok kötik őt a börtönhöz. Fogvatartottként volt elég ideje átgondolnia az életét, a jövőjét, már amennyi még számára hátra van, hiszen minden nappal egyre közelebb kerül a halálhoz, és Ethan esetében ez nem holmi bölcselet, költői megfogalmazás az idő múlására, az öregedésre. Amióta a tüdőrák felütötte a fejét, hirtelen ezernyi dolog kezdte furkálni az oldalát. Olyan jelentéktelen kis semmiségek is, amelyek korábban eszébe sem jutottak.
Annyiszor elképzelt, álmodott már a szabadulásával, hogy most, hogy végre itt áll azon kapu előtt, amin hét évvel ezelőtt, bilincsbe verve belépett, hirtelen nem is tűnik valóságosnak az egész. Talán csak azért, mert annyit mondogatta magának, hogy soha nem szabadul, hogy már el is hitte...
A portán az őr tételesen, a holmijairól felvett értékleltár alapján leszámolja a tárcájában lévő pénzt, átnézi, hogy minden okmány, ami a lecsukásakor volt nála, megvan-e, majd egyszer csak felemel egy színes fotót.
-Szép! - Biccent egy igazán alpári, perverz félmosollyal a szóban forgó fotó felé, amin Melody látható. A kép az egyik utolsó közös pecázásuk alkalmával készült. Tikkasztó hőség volt aznap, a lány a stégen ül egy horgászszékben, forrónaci és bikini felső van rajta, a fején pedig Ethan elnyűtt baseball sapkája, amire kedvenc baseball csapatának logója van hímezve.
-Valóban. - Dörmögi egyetértően, majd elmarja az őr kezéből a fényképet, és a pénzével, irataival együtt visszateszi tárcájába, amit aztán nemesegyszerűséggel farmerja farzsebébe helyez. Visszakapja a cigijét is, melyben már csak két szál van. Egy pillanatra eszébe jut, hogy kihajítsa a kukába. Leszokni a cigiről mesés újrakezdés lenne, főleg ha arra gondolunk, hogy ezzel lelassíthatná a tüdejében elindult rosszindulatú folyamatokat, de aztán hamar meggondolja magát. Mégis miért vonna meg magától valamit, ami mindig is örömet, vígaszt nyújtott számára? Ettől a daganata nem fog eltűnni. Hirtelen azon kezd töprengeni, hogy mi lehet a neve annak a ciginek, amit Melody hozott be neki a börtönbe, hiszen a kezében tartott dohányt már nem árusítják. Mélabús félmosolyba szökken szája széle, ha arra gondol, hogy már csak két szálat szívhat ebből a fajta cigiből, soha többé nem fogja látni a boltok polcain, lassan mindenki elfelejti majd a nevét, a dobozának a színét, a dohányának aromáját. Az elmúlás is ilyen lehet Ethan szerint. Kezdetben mindenkit sokkol, letaglóz, elszomorít, majd szépen lassan hozzászoknak a hiányodhoz, pár év múlva meg már a hangodat, vonásaidat sem tudják tisztán visszaidézni. A mobilja megannyi emléket őriz. Még Cole telefonszáma is benne van, a hívás listáján, azon a végzetes estén Tess szerepel utolsóként. A háttérképe egy közös szelfi Melodyval, ami a Szabadságszobor előtt készült. Számtalan olvasatlan üzenet, melyek közül csupán egy az, amin mai dátum szerepel. Jeges acélszíve megdobban, s hirtelen rosszérzések kerítik hatalmába, mikor meglátja Melody nevét a feladónál. Amint elolvassa, megkönnyebbülésében öblös hangon felnevet, ekkor az őr furcsa szemmel néz rá, de végülis nem vallatja, inkább csak kitárja előtte a szabadulás felé vezető, kétszárnyú kaput, és Ethan Sharp-ra olyan erővel zúdul rá a szabadságérzés, hogy egy pillanatra mintha meg is szédülne. A napfény még bántja a szemét, annak ellenére, hogy azért rendszeresen ki voltak engedve a börtön udvarára, így fel is veszi napszemüvegét, ami miatt Melody mindig azzal piszkálta, hogy úgy néz ki, mint a Mátrixból a Neo, csak nagyobb kiadásban. Mivel a segélykérő üzenetből egyértelművé vált számára, hogy az ígért fuvarja nem fog megérkezni, így gyorsan leint egy, a börtön előtt lebzselő taxit, beül a hátsóülésre és előre nyújtja a mobilját, hogy a sofőr tudja hova kell mennie. Útközben a mellettük elsuhanó tájat nézi, vagy épp régi üzenetváltásokat olvas újra, amikről úgy ítéli, hogy már nincs keresnivalójuk az életében, azokat pedig kitörli.
-Megjöttünk. - Szólal meg egyszer csak a sofőr unottan, majd mondja a bődületes összeget is, ami majdnem a háromszorosa annak az árnak, amit hét évvel ezelőtt kellett volna fizetnie ezért a fuvarért. Mintha a fogát húznák, úgy nyújtja át az összeget, majd ugrik is ki a kocsiból, mikor az útszélén megpillantja az ütött-kopott, bugyikék színű platós Ford-ját, amit már megevett a rozsda és ami annyiszor hagyta már faképnél, mégsem tudna megválni tőle. Sietsége most mégsem kettőjük újra egyesülésének szól, sokkal inkább a lányának, és a mellette, a kocsi motorterében kutakodó ismeretlen alaknak. A csípője mellett ökölbe szorult kezekkel, dübörgő léptekkel halad a páros felé, és bár az eredeti terve az lett volna, hogy kirángatja a fickót a motorháztető alól, hamar meggondolja magát, ugyanis nem bírja ki, hogy ne ölelje végre magához annyi év után az unokahúgát, aki valójában a gyereke. Melody mondhatjuk, hogy napi rendszerességgel látogatta a nagybátyát, de egy üvegfalon keresztül váltani pár szót teljesen más, mint amikor végre megölelhetitek egymást. Úgy szorítja magához a lány, az övéhez képest törékeny testét, hogy majd' szétroppantja, de nem érdekli. Csak öleli, beletemetkezik puha, illatos hajába, két keze közé fogja az arcát, hogy gyönyörködhessen azokban a bájos vonásokban, amik már egészen másképp festenek, mint hét évvel ezelőtt, csókolja kész nővé cseperedett lánya arcát, homlokát, és bizony, ez a koros, sziklaként viselkedő hegyomlás most könnyedén teret enged az érzéseinek, úgy a könnyeinek is.
-Hiányoztál kölyök! - Tárja a színtiszta igazságot a másik elé, mindezt úgy, hogy továbbra sem engedi el annak arcát, tekintetét, mintha ezzel is nyomatékot akarna adni szavainak. A viszontlátás fátyolos ködén keresztül mégis átjut egy alak, és ez nem más, mint az idegen férfi, aki látszólag teljesen összezavarodva nézte végig a Melody és Ethan között lejátszódó jelenetet.
-Ja, kösz, innen már megoldom. Biztos megint leugrott az ékszíj, vagy a saru. - Dörmögi mély baritonján, majd tanácstalanul megdörzsölgeti több napos, őszbe borult borostáját, végül odacsúsztat a srácnak némi aprópénzt, aki úgy néz a tenyerében tartott csekély összegre, mintha egy maréknyi kutyagumit kapott volna. Hát igen, már a borravalónak is egészen más értéke van, mint hét évvel ezelőtt.
-Olyan, mintha már hét éve nem találkoztunk volna, pedig tegnapelőtt is bent voltál. - Lágyan elmosolyodik, és még mindig gyönyörködve nézi Melody arcát, majd az öreglány, jobban mondva, a tragacsa felé fordul, aki nem mellesleg a Sandy nevet viseli, és elég ramaty állapotban van.
-Na nézzük mi van veled már megint te vénszatyor. - Jóízűen, harsányan felnevet. Nem is ő lenne, ha a szabadlábra helyezésének első perceit nem autószereléssel kellene töltenie. De legalább a lánya itt van vele, és ennél semmi nem lehet fontosabb. Minden más majd jön magától. Feltűri kockás ingének ujját, és már hajol is be a motortérbe, már szinte csukott szemmel tudja, hogy hol kell keresnie a problémát.
-Aha, leugrott az ékszíj. - Mormogja orra alatt, teli szájjal, ugyanis időközben a kedvenc cigijének két utolsó szála közül az egyiket már be is dugta a szájába, hogy kedvére füstölhessen, mit sem törődve azzal, hogy mennyire felelőtlen dolog ilyen helyzetben nyíltlángot használni.
-Ideadnád kölyök a tízes kombináltfogót? - Merthogy mióta ezzel a tragaccsal jár, a hátsóülés tele van mindenféle szerszámmal, egyéb tartozékokkal. Nem kezdi el magyarázni a lánynak, hogy mi az a kombinált fogó, hogy hogy néz ki, és miért a tízeset kéri. Melody gyerekkorában annyit sertepertélt körülötte, szerelt Ethannel autót, hogy már simán elmehetne akár autószerelő mellé is segédmunkásnak.
-Ezt itt megfognád? És tartsd egyenesen. - Mutat egy pontra a motortérben, mikor Mel már visszaért a megfelelő szerszámmal, és egy percig sem fordul meg a fejében, hogy a lány talán nem akarja bepiszkolni a ruháját.
-Oké, szerintem elhárítottuk a bajt. Adj egy ötöst, és utána pattanj be az öreglányba, adj egy kövér gázt. - A cigi a kimondott szavaival azonos ritmusban jár fel, s le a szájában, és mikor megkapja a hőn áhított pacsiját, rákacsint a lányra. A motorháztetőt nem csukja le, hunyorogva koncentrál, hogy az indítás után úgy működnek-e a motortérben a dolgok, ahogy az elvárható. Mikor aztán megbizonyosodik arról, hogy minden rendben, visszacsukja a tetőt, és egy elégedett mosolyt küld Melody felé, miközben megpaskolja a kocsit. A szűrőig leégett csikket elpöccinti, végül beül az anyósülésre, csutkáig letekeri az ablakot, és azzal a tudattal gyújt rá a következő szálra, hogy ez az utolsó, amit ebből a cigiből elfog szívni.
-Kibaszott hosszú volt ez a hét év. - Sóhajtja gomolygó cigifüsttel, elterpeszkedve az ülésben, fejét a támlának vetve.
-Kik vették meg a lakásomat? De ami fontosabb kérdés, hol találtál nekem új kecót? - Az Upper East Side-on volt egy egész pofás kis agglegény lakása, de jobbnak látta megválni tőle, akkor épp dübörgött az ingatlanpiac, így a lakás árából befolyt összeget arra fordította, hogy az évek alatt felhalmozódott tartozásait kifizesse. Csupán annyi pénzt hagyott meg, ami futja egy olcsó, egyszemélyes kis garzonra, amit ha minden igaz, Melody el is intézett még a múlthéten, szóval a mai nappal már költözhető is.
-Minden rendben? Jól vagy? Anyád? - Tess felől is kérdez, bár elég kurtán, és nem épp kitörő lelkesedéssel, de hát ez történik akkor, ha a gyereked anyja eltilt a lányodtól, és még az igazat is elhallgatja előle.

▲

**Melody Sharp**

Ethan & Melody

- welcome back to the rough reality -

Figyelem a motorháztetőben matató alakot, ahogy nézegeti a baj forrását, de szerintem ő is csak tapogatózik a sötétben. Mondtam neki, hogy az akksit megnéztem, mégis azt csekkolja már több, mint egy perce. Már ott vagyok, hogy megmondom neki, hogy köszönöm a segítséget, de úgyis hamarosan megérkezik a felmentősereg, mikor közeledő léptekre leszek figyelmes és kipillantva a Ford mögül már szembe is találom magam Ethannel. Hirtelen önt el az izgalom és az ajkaim széles mosolyra húzódnak, ahogy az örömöm elvékonyodott hangon hagyja el a szám. Sürgetően ki is lépek onnan, ahol eddig figyeltem, mit csinál a barátunk, majd két nagy lépéssel elébe is sietek az ölelésnek. Kénytelen vagyok kicsit elrugaszkodni a földtől, hogy felérjek a nyakáig, hogy szorosan ölelhessem át őt. Annyira hiányzott, hogy az utolsó időszakban azt hittem, már sosem jön már el ez a pillanat, hogy az üvegfalon kívül láthatom.
- Végre már... – suttogom és nagyot nyelek, ahogy a nyakába fúrva az arcom előtörnek a könnyeim, melyek most sokkal inkább az örömtől valók, mintsem mástól. Mikor újra földet érnek a lábaim és az arcom a kezei közé fogja, a kézfejemmel megtörlöm a bőröm és halkan elnevetem magam, ahogy észreveszem, hogy ő is meghatódott a kis jeleneten. Tudom jól, hogy ez a hegyomlás külső hatalmas érző szívet takar, jobban ismerem, mint a tenyerem, így nem ér váratlanul ez az egész, mégis mosolyra késztet.
- Ebben nem kételkedem, de szerintem nekem te jobban – kapaszkodom a tekintetébe én is és lassan ki is fújom a levegőt miután elengedte az arcom, aztán a kissé értetlenül felénk pillantó srác felé fordul. Tényleg iszonyatosan hiányzott. Hét év... Mikor lecsukták, rohadt nehéz időszakom volt, három éven át nem tudtam sokszor meglátogatni, mivel kiskorúnak számítottam, így egyedül nem mehettem be a börtönbe hozzá. Elég nehéz volt megoldani, anyám nem szándékozott bejönni velem, ugyanis teljes mértékig elzárkózott az ötlettől, így maradt apa, aki egy ideig szívesen jött, aztán utána kissé ritkultak az alkalmak nála is. Mikor aztán betöltöttem végre a huszonegyet, megállíthatatlan lettem. Akkor mentem, mikor akartam és hiába mondta anya ezerszer, hogy nem kéne, meg hogy Ethan igazából embert ölt, engem ez a tény egy kicsit sem érdekelt. Mindenki hibázik, csak van aki kisebbet, és van, aki rosszkor van rossz helyen...
Ha valaki, Ethan ért ehhez a tragacshoz -meg persze az összes többi kocsihoz is-, így kétségem sem fért hozzá, hogy első blikkre tudni fogja, mi a baj. Nem bírom megállni, hogy ne röhögjem el magam, mikor a srác kezébe csúsztat némi aprót, ami ma arra se elég, hogy valaki kilépjen az utcára. Még az is jobb lett volna, ha nem ad neki semmit, de mindegy, határozottan jókedvre derít a jelenet.
- Itt kint azért egyszerűbb lesz a helyzet – támaszkodom meg a kocsi elején, ahogy felpillantok rá. – Igyekeztem bejárni, ahogy tudtam, de az utóbbi időben kicsit sűrű volt a program. – Nem gondolom, hogy haragudna miatta, mert nagyon jól tudja, mi a helyzet, hogy állandóan melózok, ha pedig nem, akkor vagy Briant kísérem vizsgálatokra vagy pedig próbálom életben tartani a kapcsolatomat vele. És ez a három dolog körülbelül ki is teszi az összes órát a napból. Ettől függetlenül azért viszonylag sikerült úgy mennem a börtönbe, hogy az számomra is elfogadható volt, azért elég nagy prioritást élvezett nekem ez minden más további elintéznivalóval szemben.
Figyelem őt, ahogy a kocsit vizsgálja és maga a látvány, az, hogy végre szabadlábon van, megnyugvással tölt el... Nagyon rég éreztem ilyet. Valami mintha azt súgná, hogy mostantól minden egy fokkal könnyebb lesz majd.
- Jézusom, milyen ereklyéid vannak neked? – kerekedik el a szemem a régi Marlboro látványára, amit a szájába biggyeszt. Szerintem nagyjából öt éve kivonták a forgalomból, nem gondoltam, hogy van esetleg nála még ilyen. Ki tudja, miket rejteget még hét évvel ez előttről.
Eltűnök a hátsó ülésnél a kombináltfogóért, de a helyzet az, hogy én nem épp arról vagyok híres, hogy visszateszek mindent a helyére -még ha ez nem is éppen a rendeltetésszerű helye-, így arrébb dobálok pár másik szerszámot, de a tízest csak az ülés alatt találom meg másik három társaságában, így azokat is visszadobom az ülésre. Régen sokat asszisztáltam mindenféle autószerelésnél Ethannek, de az évek alatt bőven kopott a tudásom, mellesleg mélységekbe menően sosem ástam bele magam a témába. Addig azért persze bőven eljutok, hogy tudjam, mit kér.
A kezébe adom és megfogom, amit kér, majd mikor megvan, belecsapok a kezébe és bepattanok a vezetőülésbe, hogy ráindítsak. Felmutatom a hüvelykujjam, mikor beindul a csodajárgány és elmosolyodok. Mennyivel könnyebb, ha itt van és nem egyedül kell megszenvednem ezzel a szarral. Na jó, nem szar, legalább elvisz A-ból B-be. Ha úgy akarja...
Míg Ethan beszáll, én is rágyújtok, aztán ahogy becsukta az ajtót, el is indulok célirányosan a Bronx felé.
- Nekem mondod? – sóhajtok én is. – Nem volt rövid, az fix. Néha azt hittem, sosem telik le. El sem tudom képzelni, te hogy bírtad ezt ott bent. Én szerintem megőrültem volna. – Csoda, hogy ő nem tette. Büszke is vagyok rá, hiszen tudom, hogy nem egy olyan típus ő sem, aki sokáig egy helyben tud maradni, hát itt most kénytelen volt alkalmazkodni... Biztos van némi hozadéka azért ezeknek az éveknek, de egyelőre nem tűnt fel, szóval reménykedem, hogy ha van, akkor valami jelentéktelenebb stikliben ki is merül a dolog. – Na de mostantól már nem kell senkinek megfelelni, végre oda mész, ahova akarsz, azzal, akivel akarsz... minden más lesz. – Beleszívok a cigimbe, aztán újra a sebváltóra teszem a kezem, a kérdésére pedig lassan fújom ki a füstöt. Ja, igen, a lakás... Hát az se volt egy egyszerű menet persze, mint semmi más.
- Egy befektető vette meg, ezer lakása lehet, Airbnb-vel foglalkozik – vonok vállat, többet nem tudok a fószerről és nem is nagyon érdekelt, hisz a lényeg az volt, hogy elmenjen a kecó. – Hát nem az Upper East Side-on – húzom el a szám, ahogy oldalra pillantok rá. Ma az a pénz, amit évekkel ezelőtt kapott az UES-on lévő lakásáért, a töredékét éri, mellesleg nem kevés el is ment belőle mindenféle tartozásra. – Megnéztem párat és igazából szarabbnál szarabbakat találtam, már majdnem úgy voltam vele, hogy odaköltözöl hozzánk, aztán majd ha kijöttél, eldöntöd te, mit szeretnél, de végül szembe jött egy egész véletlenül, ami egészen elfogadható volt. Viszont Bronxban van és még van rajta némi alakítani való, hogy normálisabban nézzen ki, de költözhető állapotban van – magyarázom és remélem, hogy nem fogja nagy csalódás érni, bár az igaz, hogy tényleg nem ér fel a korábbihoz.
Kérdéseire lassan bólogatok, miközben a kereszteződésnél már majdnem rádudálok az előttem állóra, amiért képtelen kimenni, mert körülbelül egy kamion is kiférne, de végül visszafogom magam.
- Jól. Minden oké. – Jelen pillanatban tényleg ezt érzem, mintha ez, hogy szabadult minden problémát felülírna, ami jelen van az életemben, pedig akad egyébként bőven, de nem most fogom rázúdítani őket, mert jelenleg nem azokkal szeretnék foglalkozni. – Öhm... megvan. Kicsit összekaptam vele... – Nem gondolom, hogy ki kell fejtenem, hogy miért, Ethan valószínűleg sejteni fogja, hogy ő az oka, jobban mondva az, hogy nem annyira tetszett anyának, hogy eljövök érte ma. Nem akartam neki elmondani, de egyértelműen megsejtette a dolgot, mert délelőtt felhívott és a délutánomról kezdett kérdezgetni, meg hogy elmegyek-e vele valahová, amire persze rávágtam, hogy dolgozom, de ő nem vette be és mikor rákérdezett, hogy a nagybátyámért megyek-e, már nem akartam elhallgatni az igazságot. Aztán kishíján rám csapta a telefont. Nem igazán tudom hova tenni ezt az oltári nagy ellenségességet a részéről, hisz volt hét éve, hogy lejjebb hagyjon az ellenszenve a történtekkel kapcsolatban, most viszont az elmúlt időszakban, mintha újra előjött volna minden és folyamatosan azt sulykolta, hogy mennyire nem kellene tartanom a kapcsolatot egyáltalán Ethannel. Gondolom tudta, hogy ha kijön a börtönből, újra teljes része lesz az életemnek, de vélhetően az övének nem, főleg így, hogy már apa se köti hozzá... Úgy érzem, ez egy kicsit kacifántos téma lesz a közeljövőben nálunk, amitől már most égnek áll a hátamon a szőr, de jobb lesz, ha elfogadja, hogy semmivel nem tud eltávolítani a nagybátyámtól.

- 1298 szó // outfit -

**Ethan Sharp**

Better to die fighting for freedom then be a prisoner all the days of your life.

Melody & Ethan

Legszívesebben csak úgy szabadjára engedné egy földet rengető ordítás keretein belül a hét év alatt felhalmozódott érzéseit, gondolatait, vágyik erre a fajta megkönnyebbülésre, de most annyira jó így, szorosan ölelni a lányát, nem gondolni egy percig a még előtte álló útra, egyszerűen csak meg akarja élni a pillanatot, s ezt a könnyekbe fúlt, meghitt viszontlátást mindenképp eltárolja majd az agyának azon részébe, ahol számtalan más, szívet melengető emléket őrizget. Így, ha majd eljön az idő, lesz mibe kapaszkodnia, lesz ami átsegíti őt egy másik világra. De addig még számtalan dolgot be kell fejeznie, meg kell valósítania, többek között itt van a véncsotrogány, amitől ideje volna már megszabadulnia. Legalább ezerszer megígérte neki, hogy felgyújtja, vagy eltolja a legközelebbi vastelepre, ha még egyszer cserben hagyja, de sose vitte rá a lélek. És most megint javításra szorul. Még szerencse, hogy jelenleg banális kis semmiségről van szó, és Melodyval könnyen áthidalják a problémát. Ahogy mindig, az élet más területein is... Miután Maggievel elváltak, s megromlott a kapcsolata testvérével és sógornőjével, már csak Mel maradt neki, de Ethan egy percig sem bánta, inkább boldog volt, hogy még jobban összekovácsolódhatott a lányával.
-Ejha! Fiatal, a húszas éveit élő nő, aki tele van programokkal. Büntetendő dolog! - Nevet fel rekedten, hangjából mégis sugárzik a jókedély, hogy csak viccnek szánta rosszalló megjegyzését. Voltak mélypontjai, és biztos benne, hogy lesz még ilyenből jó pár, ezer, de azt sosem irigyelte a lányától, ha a társaságot, szórakozást választotta helyette. Elég szomorú program naphosszat a börtön falai közt ülni a nagybátyáddal, hogy egy üvegfalon keresztül megbeszéljétek mennyire volt sós vagy épp sótlan a tegnapi babragu. Más, ennél fontosabb kérdéseket ki se tudtak igazából vesézni, hiszen egy őr minimum ott szobrozott ez idő alatt Ethan mögött, s a plusz egy, nemkívánatos személy jelenlétében aligha tud az ember bizalmasabb hangvételű ügyekről csacsogni. Kéthetente egyszer bejárt ugyan a fegyházba egy kirendelt pszichológus, elment pár alkalomra, jobbára csak unaloműzés gyanánt, meg egy kicsit talán azért is, hogy ne érezze magát annyira mocskosul egyedül. Aztán letelt az a fél óra, és újfent egyedül maradt a gondolataival, amik rendre baljós, sötét dolgokra késztették.
-Ameddig bütyköljük a vénlányt, akár mesélhetsz is ezekről a bizonyos sűrű programokról. - Dörmögi cigivel teletuszkolt szájjal valahonnan bajsza alól, mindeközben ráncba futó szemöldökkel Sandy igen csökönyös agyában matat. Aztán hirtelen éles késként léket fúr a fejébe, hogy mit is mondott az imént, és legszívesebben a koponyájára csapná a motorháztetőt amiért ekkora idióta.
-Már ha akarsz! - Menti a menthetetlent. Annyi kérdése van a lányához. Sikerült már végre egy normális palimadarat találnod? Anyáddal laksz még? Mi a helyzet a tánccal, újrakezdted? Tess hogy van? Szokott beszélni rólam? Hiányzom neki?! Nincs mit tenni, igazából, jobban belegondolva, nem is tud mit tenni, mint elfogadja a sorsát, azt hogy Tess örökké az ő nemezise marad, A Nő. Azok ellenére is, hogy minden kapcsolatot megszakítottak egymással.
A lány kérdése hallatán egy szomorkás, nosztalgikus félmosoly görbíti feljebb szája egyik sarkát.
-Amikor Maggievel még házasok voltunk, a szerinte túlzásba vitt szerszám vásárlás miatt veszekedtünk a legtöbbet. Aztán elváltunk, és minden szart megvettem. - Könnyedén megvonja a vállát, s ennek kapcsán eszébe jut ex-neje is. Vajon mi lehet Maggievel? A diagnózis óta hirtelen elkezdett érdeklődni a rég nem látott ismerősök, volt kollégák, barátok iránt. Olyan élesen villan be olykor egy-egy elfeledettnek hitt emlékkép, hogy valósággal belefájdul a feje is, és utána napokig képtelen kiverni a fejéből az illetőt. Rohadt rák!
Igazából tekinthetne erre az egész lerobbanósdira rossz ómenként, de valahol legbelül örül neki, hogy így alakult. Szeret nosztalgiázni, és bizony, a lányával rengeteg olyan közös emléke, élménye van, amiket bármikor szívesen újra átélne.
Ugyan az öreg Sandybe már szinte csak hálni jár a lélek, azért közöserővel még egy utolsó löketet sikerül adniuk neki, remélhetőleg ez a löket elég lesz arra, hogy eljussanak kitűzött céljukhoz. Ha útközben újból lerobbanna azt már biztos rossz jelnek venné Ethan, és több mint valószínű betartaná a régebben tett ígéretét, miszerint felgyújtja és ott hagyja az útszélén megrohadni. De addigis élvezi, hogy az utóbbi időben kissé megnőtt, és itt-ott ezüstbe borult fürtjeibe belekap a menetszél. Pont ilyen érzésnek képzelte el a szabadságot is, és most végre itt van, ráadásul nem mással, mint a lányával osztozhat eme fontos pillanaton. Csupán a börtön említése von némi árnyékot a kettőjük között zajló eszmecserére, Ethan mimikája is megváltozik tőle, az eddigi derűs ráncok most sokkal inkább gondterheltségről árulkodnak homlokán.
-Most ne rontsuk el ezzel a pillanatot kölyök. - Szerencsére jó színész, s bár szándékosan nem néz Mel irányába -hiszen a lánya számára szinte nyitott könyv, a szemeiből azonnal sejtené, hogy nehezen beszél az elmúlt hét évről az apja-, a hangjába sikerül ugyanazt az önfeledtséget, derűt visszacsempésznie, amin percekkel ezelőtt is beszélt.
-Ééédes szabadság! - Leheli megkönnyebbülten, gomolygó füstöt hagyva szavai után, s minél távolabb kerül a fegyháztól, annál inkább elmeri hinni, hogy ez valóban megtörtént, hogy végre tényleg szabad emberként élhet, noha piszkosul nehéz lesz az újrakezdés, főleg ami a munkakeresést illeti, de most még nem akar ezen rágódni. Lesz még rá ideje bőven. Így hát csak szétterpeszkedik, valósággal elfolyik az ülésben, fejét a támlának veti, s csukott szemei ellenére is egy ravasz félmosoly kúszik arcára.
-Még mindig nem tetted le? Anyád elől most is titkolod? - Nem kell konkrétan kimondania mire is gondol, egyértelműen a cigiről faggatja Melt, noha sokáig ő volt az egyetlen felnőtt a családban, aki tudott a lány káros szenvedélyéről, s mindazok ellenére, hogy rosszallóan tekintett a dologra, mégis hogy tilthatta volna meg neki?! Hiszen ő maga is függője a dohánynak már vagy negyven éve, meg különben is, ki ő hogy megtiltsa neki, az apja?! Hivatalosan nem az, biológiailag meg... hát... mind tudjuk az igazat. Ethan még emlékszik arra a bulira, amit Cole és Tess házassági évfordulója alkalmából tartottak szűk családi körben. Épp a teraszon lebzselt, újra és újra átértékelte a minden ponton elszaródott életét, cigifüstbe és tömény whiskey párlatba temetkezett, mikor egyszer csak kivágódott mögötte az erkélyajtó, amin a zaklatott, bömbölő unokahúga, jobban mondva, a lánya rontott ki, és épp valami akkori barátja után sírt. Az volt az első alkalom, mikor Ethan megkínálta Mel-t egy szállal. Olyan erővel rohamozzák meg őt az emlékek, hogy szinte lyukat ütnek a mellkasa közepébe. Ez a nagy, sziklaszilárd ember, aki mindig mások támasza, mankója most teljesen elveszett, vigaszra szorul, legszívesebben ordítva sírna, mint egy óvodás, de még tartja magát. Szerencsére pont időben feledkeznek bele a lakáskérdésbe, ami elég sarkalatos pont. Ethan számára mindenképp. Nincsenek túl nagy igényei, egy egyszobás kis garzonnal bőven beéri, mindegy, csak legyen hova haza mennie.
-Ezek a befektetők igazi szarrágók! - Jegyzi meg némiképp ingerülten, térdén pihentetett keze egy pillanatra ökölbe is szorul. De hát végülis egy szava sem lehet, a lényeg, hogy megkapta a lakásért az ígért összeget és van hol aludnia. Kitartó mosolya talán csak akkor lohad lejjebb egy kicsit, mikor Mel közli vele, hogy egy időre biztosan el kell felejtenie az Upper East Side-ot. Nem kellene, hogy ennyire rosszul érintse, igazából az ottani lakásához fűzött emlékek azok, amik a legjobban fájnak, de majd túl lesz ezen is, ahogy minden máson.
-Szerettem azt a kis kecót kölyök. De minden újrakezdés egy új remény valami jobbra. A picsába. Úgy beszélek, mint valami Bölcs. - Zavarában el is takarja az arcát, nevetését tenyereibe fojtva, majd egy mély lélegzetvétellel hátra túrja össze-vissza álló tincseit, majd Melody irányába fordítja a tekintetét, és hosszú másodpercekig csak bámulja a lány oldalprofilját, miközben számtalan, különböző érzelem fut végig rajta akár egy gyorsvonat. Mikor nőtt fel?! Kérdezi magától majdnem mindennap, és összeszorul a szíve, ha arra gondol, hogy egy hülye hiba miatt mennyi közös perctől fosztotta meg magukat, és akkor még a testvére haláláról nem is beszélt. Hogy Mel-nek szüksége lett volna azokban az időkben egy apára, de Ethan nem lehetett mellette. Minél többet hall az új lakásról, annál nagyobbra nő a torkán akadt gombóc, ezért hát nagyokat, hangosakat nyel annak érdekében, hogy még egy kicsit tartani tudja magát.
-Itt élek már majdnem ötven éve, és Bronx valahogy mindig kimaradt, akkor jártam arra párszor, amikor segélyhíváshoz vonultunk a srácokkal. Nincsenek nagy igényeim. Gondolom egy tisztaságifestés, és füst, költözhető is. Bútorokat hagytak ott? Mert ha nem, akkor nagyon gyorsan el kell kezdenem kunyerálni valahonnan. - Hát igen, azért mindig akadnak újabb és újabb felmerülő problémák amiket meg kell oldani, de hát úgy szép az élet hogyha zajlik. Ahogy egyre beljebb érnek New York nyüzsgő belvárosába, hirtelen feltűnik a láthatáron valami, ami rengeteg eddig látott épülettel ellentétben pontosan ugyanúgy néz ki, mint hét évvel ezelőtt, még a pislákoló LED-es hirdetőtáblát sem cserélték ki, pedig már ideje lenne. Mintha villám csapott volna belé, ugrik egyet az ülésben, egész felélénkül, és kevés túlzással az üvegre tapadva kalimpálni kezd kifelé.
-Bob burgerezője még mindig megvan?! Húzódj le kölyök. A vén fasz! Anno fogadásokat kötöttünk, hogy mikor fog bedőlni az üzlet. - Rikkantja, majd jóízű, harsány nevetésben tör ki, annyira, hogy még a könnye is kicsordul, valószínűleg szegény Mel-nek elképzelése sincs arról, hogy éppen mi történik. Bob nagyon jó régi ismerőse Ethannek, évekkel ezelőtt egy balesetnek hála kerekesszékbe kényszerült, és túl három sikertelen öngyilkossági kísérleten, egyszer csak bevillant az agyába, hogy üzletet kell csinálnia, és ez az üzlet egy út menti büfé képében meg is valósult. Senki se gondolta, hogy a metropolitan kellősközepén, annyi étterem, szórakozóhely és bár mellett életben tud maradni, de Bob ezek szerint rácáfolt az előítéletekre. Valamit jól csinálhat az öreg!
Ha Melody közben lehúzódott, már sejtheti szegény, hogy ez egy hosszú út lesz, de talán ezennel elnézi nagybátyja túlzott lelkesedését. Ethan úgy pattan ki a kocsiból, mintha húsz évet fiatalodott volna. Vegyes érzések kavarognak benne, a gyomra diónyi nagyságúra szűkült, hiszen a történtek után nem tudhatja, hogy majd odabent milyen fogadtatásban lesz része. Mindenesetre kitárja Mel-nek a véncsorosznya ajtaját, és átkarolva lányát a vállainál, húzza közel magához, belecsókolva annak halántékába, és el sem engedi, csak miután beléptek az ütött-kopott, fekete-fehér kockájú, retro járólappal fedett büfébe. Bob épp az egyik asztal körül legyeskedik, és a szokásos öblös, nagy hangján ócska vicceket mesél a vendégeknek, akik meglepő, de vevők rá és nagyokat nevetnek vele együtt egy-egy poénon. Aztán felfigyel az ajtó fölötti kis csengő hangjára, és mintha szellemet látna, úgy méri végig Ethant, aki valóban sokkal jobban nézett ki hét évvel ezelőtt, mint ahogy jelenpillanatban is fest. Bob szerint mindenre gyógyír a nevetés, így hát a kezdeti sokk után hangos hahotázásban tör ki, Ethan a meghatottságtól szóhoz sem bír jutni, nagyokat nyelve kényszeríti vissza könnyeit, de azért a mosoly ott virít a képén, és boldogan ráz kezet kerekesszékes barátjával, majd le is hajol hozzá, hogy jól megölelhessék, hátba is veregethessék egymást. Bob ezután a tőle elvárható módon elsüt egy nagyon gagyi viccet a börtön zuhanyzójában leejtett szappanról, majd a szerinte legelegánsabb boxába kíséri Ethant és Melodyt, ami semmiben sem különbözik a többitől, talán annyi előnye van, hogy ezen az egyen végre kicseréltette a régi, repedezett, cafatokban hámló bőrt egy teljesen újra.
-Na, magatokra hagylak titeket, aztán ne fukarkodj öregem, szarul megy a bolt, kicsit megtömhetnéd a zsebemet, az utóbbi hét évben úgysem adóztál! - Röhögi el magát Bob, végül erősen vállon veregeti Ethant, aki ezekután végre újra egyedül maradhat Melodyval, s miközben fellapozza a két oldalból álló, ütött-kopott étlapot, ami mit sem változott az évek alatt, nem felejtette el egy percig sem, hogy miről beszélgettek a kocsiban.
-Tess-el nem nehéz összekapni. Min vesztetek össze? - Az utolsó idegszála is görcsbe rándul, ha csak megemlítik a nő nevét, de nincs mit tenni, ha úgy tesz, mintha nem létezne és kerüli a témát, az még feltűnőbb, mintha mondjuk állandóan felőle érdeklődne. Közben egy koros, gömbölyded asszonyka érkezik az asztalukhoz egy "a ház ajándéka" felkiáltással, majd az asztal közepére helyez egy kancsó limonádét amiben citrom és lime karikák úszkálnak, meg egy jópofa korsó sört csúsztat Ethan elé, s mielőtt távozna, felveszi a rendelésüket is. A férfi csak azután tolja át a malátát Melodynak, hogy a nő tovább állt.
-Nem iszom! - Jelenti ki sziklaszilárd határozottsággal, és szinte rá sem mer nézni a korsóra.

▲

**Melody Sharp**

Ethan & Melody

- welcome back to the rough reality -

Tényleg iszonyatosan hiányzott. Hiába próbáltam a tőlem telhető legjobban ott lenni és látogatni, ahányszor csak tudtam, egyszerűen semmi nem hasonlítható össze ezzel, hogy végre itt van és szorosan magamhoz ölelhetem. A nagybátyám mindig fontos szerepet töltött be az életemben, néha még úgy is éreztem, kislányként, hogy erősebb a kötődésem hozzá, mint a saját apámhoz, de ezt akkoriban elég ügyesen elnyomtam magamban, hiszen milyen dolog már ez?! Valahogy jobban szót értettünk és Ethan is sokat szeretett volna lógni velem, ki tudja miért. Erre sosem kerestem igazán választ, vagyis talán az állhatott a háttérben, hogy saját gyerek híján én voltam, aki pótolta ezt az űrt nála. Tudja franc, de igazából nem is érdekel annyira, hiszen a lényeg, hogy fontos nekem és én is neki. Nem kell ennél több.
- Főleg, ha tényleg az állna a háttérben, hogy állandóan csak a barátaimmal lógok és szórakozok, de jelenleg inkább az a büntetendő, hogy semmi időm nincs rájuk – emelem égnek a tekintetem, de azért el is mosolyodok, ahogy meghallom a nevetését. Egyébként tényleg szarul érzem magam amiatt, hogy nem sikerül normális programokat összehozni velük, csak holmi gyors összefutásokat, de azzal vígasztalom magam, hogy lesz ez még jobb. Csak össze kell szednem magam rendesen egy kicsit. Ethan egy picit le van maradva az életemmel ugyan, mert nem sikerült olyan mélyreható beszélgetéseket folytatnunk, de azért nagyvonalakban tisztában van a dolgokkal. És lehet, hogy jobb, ha ez így is marad. Mármint tudom, hogy azért ő is tud aggódni miattam, ha úgy van. Mint az anyám is, néha azért túl tudják tolni, ami persze sokszor érthető, csak... Sokszor pedig a hátam közepére sem kívánom még ezt is. Ettől függetlenül viszont rejtegetni sem akarok semmit, főleg, ha már így rákérdez.
- Sokat dolgozom most, két helyen. Napközben az Artemis Hotelben, esténként meg heti háromszor-négyszer az Emperorban. Szóval nincsenek unalmas napjaim. De ha vannak, akkor ugye próbálom valahogy feldobni kicsit Briant meg némi programot kitalálni vele. – Nem mondom, hogy az én életem most a legizgalmasabb, de elmondom neki természetesen, miből állnak a napjaim. Persze, hogy akarok mesélni neki, attól félek, be sem fog állni a szám amíg el nem válunk ma egymástól. Ha megered a nyelvem, a jóisten se tud megállítani a szófosásban.
Nem tudom, miért kellett veszekedni a túlzott szerszámvásárlás miatt, hisz Ethan nem is Ethan a szerszámok nélkül. Ő az, akinél mindig volt szinte a leglehetetlenebb helyzetekben is olyan eszköz, ami épp kellett, hát mi más kell egy nőnek? Na jó, persze még sok minden, de akkor sem értem a veszekedés mivoltját.
Tudom, hogy nem lehet könnyű a börtönről beszélni neki és nem is akarom bolygatni a témát, hisz érzem én a hangján, hogy nem tudja éppen elengedni ezt, ami nyilván teljesen rendben van. Hét évig be volt zárva. Nagyon hosszú idő. De abban igaza van, hogy nem most a legalkalmasabb erről beszélni, inkább ahogy mondja is, végre szabadság!
- Bocs. Nem is hozom szóba többet, ha nem szeretnéd – konstatálom halkan azért, mert érzem, hogy már ennyitől egy kicsit lejjebb ült a hangulat, azért igyekszik visszahozni, én pedig bele is szívok a cigimbe. A kérdésére mosolyogva és a fejem megrázva fújom ki a füstöt.
- Nem, már lebuktam – vonok vállat nevetve. – Soha nem fogok szerintem leszokni. Tulajdonképp nem is erőltetem. Az évek alatt azért eléggé a függője lettem. – Lehet, hogy mielőtt bement még nem volt annyira vészes a dolog, noha tíz éve dohányzom rendszeresen, akkor talán még nem pöfékeltem ennyit, mint most. A tánc miatt sokszor vissza is fogtam egy kicsit, mert azért ahhoz, hogy normálisan kondiban tudjam magam tartani, nem dukál, ha állandóan szívom a dohányt. Talán kétszer próbáltam meg leszokni, de természetesen kudarcba fulladt a próbálkozás.
Kényes kérdés a lakás téma, tudom, ezért kicsit habozok elmondani, hogy az UES helyett Bronx lesz az új otthona.
- Tudom, hogy szeretted. Lesz is majd még ilyen lakásod, ne aggódj. Azt nem válogathattam meg, kinek adom el – hümmentek. Örültem, hogy a vevő kiperkálta, amit akart érte. – Egyébként is rosszabbul jártál volna valami mezei emberrel, mert az valószínű alkudott volna belőle. – Így viszont teljes árat kapott. Nyilván én sem akartam őt egy szar helyen újra itthon tudni, így ha nem találtam volna olyan lakást, ami normálisnak mondható, akkor tényleg az volt a terv, hogy odaköltözik hozzánk, de nem tudom, Brian vagy ő lőtte volna először fejbe magát a másiktól. Úgyhogy nem bánom, hogy megoldódott a dolog.
- Hé, azért nem olyan rossz, ne aggódj, nem foglak egy szar helyre költöztetni, azért ne becsülj alá, kedves bölcs Ethan Sharp! A tisztasági festés megvolt, bútorokat is szereztem, vagyis a legszükségesebbeket. Ágy van, természetesen francia, szóval nyugodtan vihetsz bárkit, aki melegen tartja neked – sandítok rá oldalra egy félmosoly kíséretében és nem bírom ki, hogy ne vonogassam meg a szemöldököm. Jó ég, hát azt mondjuk elhiszem, ha az első útja majd olyan helyre vezet, ahol felszedhet valakit, mert hét év, az bizony hét év... – Szóval ágy van, szekrény van, sőt még az egyik cuki komódomat is átvittem neked, én úgyis csak kerülgettem és nincs jóban a kislábujjammal sem – mondom komolyan. Tényleg ezerszer belerúgtam kocsist megszégyenítő káromkodás kíséretében.
Ahogy beérünk a belvárosba, kettőt sincs időm pislantani, Ethan már fejvesztve mutogat nekem oldalra, hogy álljak meg.
- Felőlem akár be is zárhatott volna... – morgom, mert kishíján elkapom a bal hátulját egy autónak a hirtelen lekanyarodás miatt. – Remélem te fogadtál arra, hogy még most is nyitva lesz és nem az ellenoldalon álltál. – Sejtem, hogy de. Fogadásokban nem igazán volt jó, de végtére is mindegy is, azért ettől függetlenül tényleg boldogan kanyarodok le neki, ha a napja még ennél is boldogabb lesz attól, ha betol egy nagy burgert és láthatja a régi ismerőseit. Esküszöm, hogy jó nézni, amint kipattan az autóból, olyan, mint egy kisgyerek, aki végre eljutott Disneylandbe. Széles mosolyra húzódik az ajkam és most tényleg egyáltalán nem zavar, hogy kitérőt kellett tennem, hiszen a lényeg úgyis egy: hogy együtt töltsünk egy kis időt végre.
Amint kiszállok és magához húz, boldogan indulok el az oldalán a burgerező felé, ahová belépve a jeleneten jót nevetek, de azért könnyek is szöknek a szemembe a meghatottságtól, amiket még azelőtt letörlök a kardigánom ujjával, mielőtt bármerre is elindulnának. Aztán a box felé megyünk és le is huppanok Ethannel szemben.
A kérdésre, hogy min vesztem össze az anyámmal, kis hatásszünet után válaszolok csak.
- Szerinte nem kellett volna érted jönnöm – sütöm le a szemem, és megingatva a fejem, értetlenül pillantok fel újra a nagybátyámra. – Nem tudom, mi az isten ez a nagy ellenszenv, amit produkál, de végül is... mindegy is. – Mindegy, mert ha akarja, ha nem, nem fogom megszakítani a kapcsolatot Ethannel, ha a fene fenét eszik, akkor sem. Értem én, hogy szerinte nem helyes, hogy azok után, ami történt én ugyanúgy tudok rá tekinteni. Vagyis nem értem... Azt nem értem, ő miért nem tud ugyanúgy nézni rá, mint eddig? Hibázott, elbaszta. Nem kicsit, de már akkor azt tette, amit abban a helyzetben a legjobb döntés volt, amivel már úgy javított rajta, hát még gondolom, hogy az évek alatt bőven megtanulta, hogy ezentúl háromszor is átgondol mindent. Mikor kihozza a nő az italokat, szinte egyszerre mozdulunk a sörért, habár én egy kicsit óvatosabban, mint amilyen határozottan ő elém tolja a korsót. Ha jól esne neki, nem állnék az útjába, mert most úgysem vezet, de szerintem most beleivódott egy jó ideig, hogy nem fog inni alkoholt.
- Hát, nekem sem kéne – hümmentem. Elég szigorúak a szabályok itt New Yorkban az ittas vezetésre tekintve és habár nem vezetek minden nap, sőt, elég keveset ülök a volán mögött, abszolút nem hiányzik sem az, hogy elvegyék esetleg a jogsimat, de egy pénzbírság sem. Magam elé veszem, de látom Ethan arcán, hogy most ettől egy kicsit megfeszültek az izmai, így szó nélkül felállok és visszaviszem a sört a pulthoz, hogy kedvesen visszaadjam és helyette egy üres poharat kérhessek a limonádéhoz.
- Na és mik a terveid az elkövetkezendő napokra? – huppanok vissza nagy lendülettel vele szemben és előrehajolok kicsit az asztalra támaszkodva. – Ja, meló tekintetében ha tudok valamit, szólok. Igazából elképzelhető, hogy az Artemisbe tudsz majd jönni karbantartónak, mert valahogy az utóbbi időben a főnököm nem találja a megfelelő embert rá és már múltkor említettem neki, hogy én tudok egy igazi műszaki zsenit – bököm mellkason, aztán hátra is dőlök és a sarokba csúszok az egyik lábamat magam alá húzva. Igazából Soraya talán van olyan jó ahhoz, hogy ne érdekelje, hogyha börtönviselt emberről van szó, de majd meglátjuk... Azért még szólok majd egy-két embernek, hátha tudnak valamiről.
Mikor elhalad mellettünk a pincérnő két hatalmas burgerrel, amit épp egy másik asztalhoz visz, elkerekedik a szemem.
- Kiszabadulsz és máris annyi a diétámnak! – tátom el a szám, ami aztán széles mosolyba formálódik át. Mindig ő volt az, aki tök könnyen megingatott, ha éppen próbáltam visszafogni magam a tánc miatt vagy éppen csak amiatt, mert úgy láttam tinikoromban, hogy kezdődő narancsbőr van a seggemen. Persze most szó sincs diétáról, mert örülök, ha van időm normálisan enni, na meg nincs, ami miatt most oda kellene figyelnem az étkezésekre. Pedig azért nem lenne rossz, ha nem hagynám el magam teljesen ebből a szempontból, ha netán egyszer... valami oknál fogva visszatérnék a tánchoz. Bár már úgysem tudnék, hisz egy év kihagyás rengeteg idő. De most nem gondolkodom ezen, hiszen tényleg az a lényeg most, hogy Ethan itt van.
- Olyan jó, hogy itt vagy végre. Soha többet nem lehetsz távolabb két napon tovább tőlem, értetted? – pillantok rá fenyegető tekintettel, amit tényleg teljesen komolyan gondolok. Mindig fontos volt számomra, de amióta apám is meghalt, tényleg nagy szükségem lett volna rá. Apámmal ugyan sosem volt olyan a kapcsolatom, mint vele, de azért őt is kétségtelenül szerettem és hiányzik minden átkozott nap. Most már legalább az egyik űr újból beforrni látszik... Végre.

- 1593 szó // outfit -

**Ethan Sharp**

Better to die fighting for freedom then be a prisoner all the days of your life.

Melody & Ethan

-Azért remélem nem hajtod túl magad! - Dörmögi orra alatt dorgáló hangon, rosszallóan ráncolva szemöldökeit. Bár már rég volt, de nem felejtette el egy pillanatra sem, hogy milyen ebben a rohanó, stresszes világban fiatalnak lenni. Hajtod a pénzt, fáradhatatlan vagy, egyik műszakból esel a másikba, három helyen is gürizel. Összegyűjtöd a lóvét, amit aztán nem tudsz elkölteni, mert a hét napból kilencet gályázol. Aztán hirtelen megöregszel, és már nem boldogít se a pénz, sem pedig az anyagi javak, egyszerűen csak egy nyugodt életre vágysz azokkal az emberekkel körülvéve akiket szeretsz. Ethan sosem értékelte igazán az emberi kapcsolatait. Most viszont mindenre képes lenne azért, ha csak egy kis időre, de visszahozhatná az ikertestvérét, az apját, ha Tessát és Maggiet valahogyan megtudná békíteni. Ha még egy utolsó családi ebédre összeülhetnének. Amikor még minden gondtalan és mesébe illő volt. Talán azt a legnehezebb elfogadnia saját halandóságában, hogy véges az ideje, és bármennyire is helyre akarja hozni a múltban elkövetett hibáit, azok attól még nem fognak egy csapásra kitörlődni senki emlékezetéből. Valójában borzasztóan fél attól, hogy ha már nem lesz, lassan elfelejtik őt, és mindenkinek, aki ismerte, csak a baklövései fognak eszébe jutni, ha rágondolnak. Nem akar így megmaradni az emberek emlékezetében, így a hátralévő idejét jótékony dolgokra fogja fordítani, hogy miután az utolsó adag földet is rálapátolták a koporsójára, több jó, pozitív dolog legyen köthető a nevéhez, mint rossz.
-Igazán kitartó vagy. Már ami Briant illeti. - A végén meg is köszörüli torkát hirtelen támadt zavarában. Melody egy nagyon kreatív, kedves, jó szociális készségekkel megáldott fiatal nő, mindezek tetejében még szemrevaló is, s bár Ethan nem mondhatja meg neki, hogy kivel élje le az életét, attól még nincs ínyére, hogy egy olyan magába fordult, depressziós alak mellett horgonyozzon le, aki csak visszatartja őt. A férfikérdés mindig is nagy falat volt a nagybátya, jobban mondva, az apja számára, s szinte beleőrül, hogy nincs beleszólása Mel döntésébe. Az évek alatt, ha nem is mondta meg szemtől szemben, őszintén a véleményét egy-egy srácról, azért az arcáról, a hangjából, a viselkedéséből Melody mindig könnyedén következtethetett arra, hogy kedvére való-e számára a legújabb udvarló, vagy épp ellenkezőleg.
Kószán bólint csak Mel szavaira, miszerint nincs több beszéd a börtönről, és a rácsok mögött történtekről. Talán egyszer majd eljön az az idő, amikor önként mesél az ott átélt borzalmakról, még az is lehet, hogy ír róla egy könyvet, de egyelőre még túl frissek az emlékek ahhoz, hogy újra át kelljen élnie őket. Így inkább csak beletemetkezik a vén csotrogány motorterébe, ahol rövidesen meg is lelik a baj okozóját.
Kárörvendve, harsányan felnevet, még a fejét is neki kell vetnie a támlának. Szívesen megnézte volna milyen fejet vág Tess, amikor szembesül vele, hogy a lánya úgy füstöl akár a gyárkémény, és hogy valószínűleg ő az utolsó ember a földön, aki ezt megtudta.
-Azért csak óvatosan. - Abszurd ezt egy olyan embertől hallani, akinek a reggelije három szál cigi szokott lenni, és aki valószínűleg az egyetlen felelőtlen, kiskorút veszélyeztető felnőtt volt Mel életében, aki cigivel kínálta, amikor a lánynak szüksége volt rá. Bőven elég, hogy Ethan nyögi az elhúzódó bagózás káros hatásait, beleőrülne, ha a lánya is az ő sorsára jutna. Pedig ha kicsit jobban áttanulmányozzuk a család egészségi állapotát, láthatjuk, hogy előkelő helyet kaptak a rákos megbetegedések, az alkoholizmusra, öngyilkosságra, depresszióra való hajlam. Micsoda csodás kilátások! De most inkább félresepri az útból ezeket a baljós, sötét gondolatokat, és egyszerűen csak megpróbál a most-nak élni. S bár szeretett otthonának eladási körülményei -jobban mondva, inkább a felvásárló fél személye-, nem kicsit bosszantják, megpróbálja elengedni a dolgot, és inkább arra koncentrál, hogy sok rabbal ellentétben neki van hova haza mennie. Még ha csak egy olcsó, egyszobás kis garzonról is van szó, New York egyik legbajosabb negyedében, akkor is jobban járt, mint valami szociális intézménnyel...
-Milyen figyelmes valaki a nagybácsikájával! - Karolja át félkézzel a lányt, és húzza magához, hogy egy röpke csókot leheljen annak arcára. Az egész alig tart tovább néhány kósza másodpercnél, nem akarja elterelni Melody figyelmét a vezetésről, még a végén beleszaladnak egy újabb balesetbe. Egy is bőven elég volt. Az meg, hogy unokahúgként kell a lányára hivatkoznia, minden alkalommal, mikor kimondja, egy újabb éles késszúrásként hatol mellkasa közepébe. De a huszonöt év alatt már hozzászokott, fura, de egyszer sem esett ki a Tess által ráerőltetett szerepből, ami valahol nagyon szomorú, de hát ha azt vesszük, minden csak megszokás kérdése.
-A nőügyek még várathatnak magukra. Először találjam meg egyedül a helyem aztán majd jöhet valaki akivel közösen gyűrhetjük a lepedőt. - Hahotázik jóízűen, ám mindez csak a puszta látszat. Elég zavaros az élete nőnemű személy nélkül is, köszöni szépen. Nem akarja tovább bonyolítani a helyzetét, bár azért néha akad egy kis hiányérzete. Még egy percet sem töltött el egyedül az új lakásban, de már tudja előre, hogy mennyire nehezen viseli majd a magányos estéket, amikor belép a lakásba, és nem lesz kihez szólnia, nem lesz aki meleg főttétellel, megterített asztalnál, gyertyafényes vacsorával várja. Azt azért örömmel veszi tudomásul, hogy Bob étterme továbbra is él és virul. Majd max munka után, hazafelé megáll egy hamburgerért, így a vacsora kérdés már meg is oldódott tulajdonképpen. Talán vesz később egy kutyát, vagy aranyhalat, hogy ne érezze magát egyedül. Micsoda pompás ötletek!
-Remélem nem ugyanarra gondolunk! Amelyiket lefestetted bugyi rózsaszínre, mert valamelyik szőke nős realityben olyat láttál, és én hiába mondtam, hogy szarul fog kinézni, te akkor is kitartóan kampányoltál a szín mellett, és aztán tényleg szar lett?! - Számon kérően vonja fel egyik szemöldökét, de azért a pajkos mosoly ott játszik szája egyik zugában, hiszen -bár nagy veszekedés, sírás lett a dolog vége-, ez is egy olyan kedves emlék, amit már soha senki nem vehet el tőle. Bob igazán baráti fogadtatása jókedvvel tölti el, ha valamitől, hát attól nagyon rettegett hogyan fogják majd őt fogadni a régi ismerősök, barátok. Hányan fordultak el tőle az évek alatt. Igazán hálás amiért Bob ennyire kitartó volt.
-Ne legyél ilyen ünneprontó, emlékszel mennyit jártunk ide egy-egy hoki meccs után? - Pattan vissza a nosztalgiavonatra. Mikor Mel még kislány volt, tényleg érdekelhette ez a fajta, cseppet sem nőies sportág, később viszont, ahogy elkezdett kamaszodni, nőni, már sokkal inkább a kétajtós szekrényként tetszelgő srácok miatt járt ki egy-egy mérkőzésre, mintsem őszinte érdeklődésből. A hely fikarcnyit sem változott, s miközben Ethan az étlapot bújja, azon töpreng, mi lehet Bob titka, mi az amivel még mindig újabb és újabb vendégeket tud ide vonzani. Mielőtt bármit is reagálhatna a Melody által mondottakra, megjelenik az asztaluk mellett a köpcös felszolgálónő, ami épp kapóra jön Ethannek, így legalább van egy kis ideje gondolkodni a válaszon, és még a rendelésüket is leadhatják.
-Biztos az ittasvezetés miatt van még mindig ennyire kiborulva. Majd megnyugszik. - Legyint könnyedén, úgy beszél, mint akit nem is érdekel, hogy mi van Tessával, vagy hogy a mellékelt ábra szerint a nő nagyon is utálja őt.
A sör szerencsére még épp időben elkerül az asztaltól, így is nehéz megállnia, hogy ne hajtsa fel az egész korsó tartalmát két húzásra, de megígérte, hogy felhagy az alkohollal, így ehhez is tartja magát. Leginkább a lánya miatt.
-Hát, nem is tudom, ezen még eddig nem gondolkoztam. Azt hiszem először megpróbálok hozzászokni a szabadsághoz, hogy oda és akkor megyek ahova, amikor akarok. És jó lenne egy... - Mondandója itt tulajdonképpen félbe is szakad, ugyanis időközben megérkeznek a rendelt ebédek, amikhez ajándék szerencsesüti is jár. Milyen bőkezű ez a Bob! Ethan egy XXL-es marha burger tálat rendelt magának sültkrumplival, ketchuppal, kólával. Nem aprózta el, de miért is tenné? Hiszen ünnepelnek!
-Épp erre akartam az előbb kilyukadni. Hogy jó lenne valami testhez álló meló. Az FDNY-nak egy életre búcsút mondhatok, mindenképp kell valami, hogy újrakezdhessem az életem. Ez a karbantartó dolog egész jó ugródeszkának tűnik. Kérnek önéletrajzot, ajánlólevelet meg ilyen hivatalos szarságokat, vagy egy unalmas reggelen csak úgy betoppanok, hogy munkát keresek? Miket kellene csinálni? Azért nem értek én sem mindenhez. - Régen elég sok munkahelyen működött a legutóbb felhozott példa, ma már, ebben a rohanó, digitalizált világban kevésbé tudja elképzelni, hogy úgy menjenek a dolgok.
-Csak minél hamarabb szólj a főnöködnek az érdekemben, egy percig sem akarom, hogy továbbra is az állam tartson el. - Még ha ez rendkívül csábítónak is tűnik, végre saját lábra akar állni, a maga ura szeretne lenni, és ezért mindent el fog követni.
-Mmmm hát ez még mindig verhetetlen! - Szinte szemei is fennakadnak, amint először beleharap az óriás burgerbe. Nem csak a hely kinézete, de az ízek sem változtatok semmit amióta utoljára itt evett.
-Na várjál csak. Diéta? Milyen diéta már megint? Amióta megszülettél, te mást se csinálsz csak diétázol! Ugye nem Brian az oka?! - Meg se próbálja leplezni, mennyire nem szívleli Mel párját, mindazok ellenére, hogy személyesen még nem volt alkalma találkoznia a sráccal. Talán jobb is ez így mindenkinek. Ismerve saját magát, olykor heves vérmérsékletét, valószínűleg nem lenne rest szóvá tenni, Brian mennyire nem érdemli meg Melodyt.
-Na, milyen? Végre valami normálisat is eszel a kecske kaján kívül. - Bök egyik, hamburgerszósztól tocsogó ujjával Melody tányéra felé. Mintha ez a gyorsfagyasztott, olajban áztatott szemét normális kajának számítana...
-Régen csak itt voltál hajlandó megenni a csirke nuggets-eket, emlékszel? - Tör fel benne egy újabb emlékkép aminek könnyedén szót is ad, bár könnyen lehet, hogy erre és a hokis szösszenetre sem emlékszik már Mel. Nem baj, ő féltve őrzi ezeket a pillanatokat.
-Mi a helyzet a tánccal? Mintha azt említetted volna, hogy újra belevágsz...? Remélem senki nem akar ettől eltántorítani? - Ráncolja homlokát, gyanakvóan sandítva fel Melre. Ethan Sharpnak van egy különleges "tehetsége". A nézésével mindenkiből elő tudja csalogatni az igazat, ha akarja a másik, ha nem.

▲

**Melody Sharp**

Ethan & Melody

- welcome back to the rough reality -

- Nem – vágom rá elég hirtelen ahhoz, hogy levehesse, hogy ez nem annyira igaz. – Igyekszem nem – teszem hozzá, mielőtt úgyis megszól, hogy nem hisz nekem. Ami azt illeti, tényleg visszább kéne vennem a tempóból kicsit és meg is tehetném, ha akarnám, ha egy kicsit lejjebb vennék a büszkeségemből és anyámnak is engedném, hogy kisegítsen, ha úgy van, de mindig utáltam kérni és azt is, ha valamit nem tudok egyedül megoldani. Tudom, hogy szívesen segítene anyagilag is, ha nagyon kellene, de nem akarom. Egyelőre nem tartok ott, hogy ez legyen az egyetlen megoldás.
- Szerinted nem kéne annak lennem? – biccentem oldalra a fejem. – Kell neki a segítség, egyedül nem boldogulna. Egy éve volt a baleset, még nem jött bele a dolgokba annyira... Mondjuk az az igazság, hogy nem is töri magát túlzottan. – Igazán próbálkozhatna jobban is, vagy igyekezhetne, hogy megtartson, de szerintem ő pont az ellenkezőjét próbálja jelenleg elérni és ugyanazon a véleményen van, mint az emberek többsége, hogy jobb lenne nekem nélküle.
- Bagoly mondja? – emelkedik meg a szemöldököm, ahogy oldalra sandítok rá. – Óvatos vagyok, még van pár évem ahhoz, hogy elgondolkodjak a hosszútávú káros hatásokról. – Persze tudom, hogy sosem lehet ezt elég korán elkezdeni, nem szándékozom tüdőrákos lenni nyilván, de ahányszor kísérletet tettem eddig arra, hogy leteszem a cigit, sosem sikerült... Túlságosan a függője vagyok.
Egyértelmű volt, hogy nem abban az állapotban költöztetem be Ethant a lakásba, ahogy az volt, mikor átvettem. Oké, az igaz. hogy a börtönnél még az is jobb helynek számított volna, de otthonossá akartam neki tenni egy kicsit, ha már a régi nem lehet az övé.
- Ez határozottan jó tervnek hangzik – bólogatok lassan, hiszen tudom, hogy először neki kell talpra állnia. – Csak aztán nehogy azon kapd magad, hogy csak magaddal törődsz, miközben futnak utánad a nők. Egy borotválkozás mondjuk kelleni fog – mosolyodom el, mert az tényleg ráfér Ethanre. – Lehet el is viszlek egy barberhez első nekifutásra. – Mondjuk tudom, hogy ő nem az, aki rábízza magát másra, inkább maga csinálja majd meg. Ismerem.
Eltátom a szám, mikor felidézi a rózsaszín komódos emléket.
- Na! Nem is lett olyan szar... – dünnyögöm, de ahogy halványan felsejlik a kép, elnevetem magam. – Oké, tényleg nem lett a legszebb. De ha így folytatod, még valamelyik nap tényleg beállítok vele hozzád, aztán akkor hiába keresel nőt, akivel gyűrheted a lepedőt, mert lesz, ami elüldözze őket– fenyegetőzöm, de persze totál komolytalanul. Hát ez tényleg elég vicces jelenet volt, bár akkor, abban a pillanatban nem tűnt annak, eléggé bőghetnékem lett, hogy egy normális komódom volt, amit szerettem volna menőbbé tenni, de nemhogy jobb, sokkal szarabb lett. Azóta viszont nem volt szívem kidobni, így anyámnál rostokol a szobámban azóta is.
- A hokimeccsekre tisztán emlékszem. Fuh, szerintem azóta nem is voltam. Majd valamikor elmehetnénk egyre. – Rengeteg minden van, amit régen csináltam a nagybátyámmal vagy az apámmal, de mióta úgymond kiestek az életemből hosszabb időre vagy éppen örökre, azóta elmaradoztak ezek a programok nálam. – A burger lehet, hogy felejthető volt, ha nem rémlik – teszem hozzá, mert csak ha nagyon-nagyon kutakodom az emlékeimben, akkor lelek fel talán egy-két emléket az itteni kajálásainkból.
Figyelem a felszolgálót, ahogy elénk csúsztatja az italokat, majd mikor elmegy és Ethan felveti a lehetséges okot, amiért anyám ennyire ellenséges, hirtelen kapom rá a tekintetem.
- Elég ideje volt arra, hogy megeméssze a történteket. Gondolod, hogy ez áll a háttérben és még mindig nem fogadta el, hogy megtörtént és kész?! Ugyan már, a sógora vagy, a családja... Már csak elvből sem állok így hozzá a történtekhez. – Számomra ez azóta elég nagy kérdőjel, mióta ekkora ellenszenvet véltem először felfedezni és nem tudom hová tenni a dolgot. Valami azt súgja, hogy ezen kívül más is áll a dolgok mögött, de az igazi ok felfedezésére se időm, se energiám nincs egyelőre...
Elég hamar eltüntetem a korsó sört, mondjuk, ha ez a Bob ennyire ismeri Ethant és mint kiderült azzal is tisztában van, hogy hol volt az elmúlt években, gondolkozhatna egy kicsit jobban is, de mindegy. Az emberek már csak ilyenek.
Tervben volt ez már nálam, hogy segítek Ethannek valami munkát találni, mert gondoltam, hogy nem lesz egyszerű. Az emberek nagyon előítéletesek, így sokan már elvből elutasítják azokat, akiknek az előéletükben van valami bibi.
- Amennyire szarban van a hotel mostanában a karbantartók terén, szerintem bőven elég Sorayának, ha rendesen elvégzed majd a megjavítandó dolgokat. – Az előző a kis szerszámos zugban dőlt ki a sok piától, a másik pedig lelépett egy szó nélkül és aztán soha többet nem láttuk viszont. – Szerintem semmi extra. Mármint ha valami komplexebb dologról van szó és nem vagy elég hozzá, úgyis kihívják a szakit, aki csak azzal foglalkozik. Itt inkább ilyen apróbb dolgokra kell gondolni. Elromlik a zár, vagy ha a szobákban van valami gond, fürdőszobában, ilyenek. Simán meg tudod oldani azokat a dolgokat gond nélkül, ami az elvárás – magyarázom neki. A hét év kiesés se fog gondot okozni, ezek tényleg olyan dolgok, amikhez nem kell érteni az atomfizikához, csupán jó, ha egy kézben vannak tartva.
- Holnap úgyis dolgozom, majd szólok, aztán rád csörgök, ha be kéne jönnöd. Azért egy ilyen interjú szerű biztos lesz meg egy-két próbanap, de majd megmondom neki, hogy mi a helyzet, hogy ha úgy adódna, feleslegesen ne gyere be, de fixen nem lesz ezzel gondja. – Legalábbis amennyire nekem eddig sikerült megismernem Sorayát, nem olyannak tűnik, akit meghat, ha valaki pár évet leült a börtönben. Értsen a dolgához, ez a lényeg. Velem is elég megértő volt mindig, ha valami oknál fogva megcsúsztam a melóban bármiféle módon.
Beleharapok én is a burgerembe, ami meg kell hagyni, tényleg nem rossz, úgyhogy már kicsit bánom is, hogy betértünk ide. Még a végén ideszokok. Ja, mégsem, úgysincs időm arra, hogy beüljek bárhova is enni. Örülök, ha út közben bekapok két falat valamit...
- Most kivételesen nincs szó ilyesmiről. Egyébként sem a pasik miatt diétáztam sokszor, hanem inkább a tánc volt az oka... – nézek rá kicsit felhúzott orral, mikor arra gondol, hogy Brian miatt diétáznék. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy Ethannek nem szíve csücske Brian, pedig még csak nem is találkozott vele. Imádom az előítéleteit. – Amúgy Brian nem olyan, hogy bármikor is kérte volna, hogy fogyózzak – teszek egy próbát a védelmére, mert ha valami, ez tényleg nem jellemző rá.
- Tényleg jó – dünnyögöm félig teli szájjal, aztán mikor a csirke nuggetset említi, felkapom a fejem és körülnézek. – Ja, basszus! Ez az a hely? Akkor még valahogy máshogy nézett ki – ráncolom a szemöldököm. Elképzelhető, hogy csak az én emlékeim homályosak, de tényleg nem így rémlik. – Ha ezt hamarabb mondod, lehet, hogy azt kértem volna – hümmögök egyet, mert az tényleg isteni finom volt, imádtam!
A kérdésére hirtelen kapom fel a fejem és összeráncolt szemöldökkel próbálok visszaemlékezni, hogy mikor mondtam ilyet.
- Én ilyet biztos nem mondtam – jelentem ki határozottan. – Azt mondtam taláááán, hogy már nem is biztos, hogy újra bele tudnék vágni. Mármint nem tervezem, hogy visszatérjek, legalábbis... Ah, ez bonyolult nagyon – ingatom meg a fejem és inkább beleharapok újra a hamburgerbe, így legalább kapok egy fél percnyi időt, mire ki tudom találni, hogy magyarázzam el neki. Kicsit lassabban is kezdem el rágni a kaját. – Szóval nem, nem térek vissza. Most gondolj bele, hogy minden egyes nap hazamenjek és vagy nem beszélek Briannek a benti dolgokról vagy pedig rázúdítom az élményeket. Egyik sem jó taktika. Neki is az élete volt a tánc és ketté tört amiatt a szar baleset miatt és oké, mondja szinte minden második nap, hogy menjek vissza, de látom rajta, hogy nem tudná feldolgozni a mindennapokban azt. Mellesleg úgyis kiesett egy év, most már a kutyának sem kellenék körülbelül, a kondim is a béka segge alatt van, úgyhogy sehogy sincs rá esély – kezdem el tépkedni a szalvéta sarkát. Nem szeretek erről sokat beszélni, de neki elmondom, mi a helyzet, mert túl bőven nem fejtettem ki sosem neki a börtön falain belül.
- És ne nézz így rám! – pillantok újra rá, mert annyira utálom ezt a nézését, hogy el sem tudom mondani. Sosem tudtam ilyenkor nem az igazat mondani és ez elég idegesítő volt. – Eltántorítom én magam, nem kell hozzá senki – vonok vállat egy nagy sóhaj kíséretében, mielőtt belekortyolnék a limonádéba, amit idő közben én is kaptam a sör helyett.

- 1338 szó // outfit -

**Ethan Sharp**

Better to die fighting for freedom then be a prisoner all the days of your life.

Melody & Ethan

Valahol büszke a lányára amiért nem hagyta el Briant az első adandó alkalommal miután kiderült, a srác valószínűleg ebben az életben már nem fog tudni lábra állni. Nem sok, Melody korabeli fiatal nő lett volna képes ekkora elhatározásra a helyében. Mindezek ellenére nem nézi jó szemmel, hogy a fiatalkorát egy tolókocsis, minden bizonnyal depressziós férfira fecsérli, akit pelenkázni kell...
Elkezdhetné győzködni a lányát arról, mi lenne neki a legjobb, de mégis hogy jönne ő ahhoz, hogy büntetett előélettel, csúfos kudarcot vallott kapcsolatokkal a háta mögött, tanácsokat osztogasson, főleg párkapcsolat témakörben?! Szóval, inkább csak egy savanyú mosollyal bólint a lány szavaira, így ugorva át a kényes témát, a véleményét pedig inkább megtartja magának. Meg talán Tessnek, feltéve, ha a nő még valaha hajlandó lesz szóba állni Ethannel. Lehajtott fejjel belevigyorog a retro, piros alapon fehér pöttyös abroszba, amint Mel burkoltan megdorgálja. Ethan Sharp ebben az életben már nem fog leszokni a dohányzásról. Az állapotán nem javítana, visszafordítani se tudná, hát miért fosztaná meg magát a nikotintól már erre a kevés időre?! Melodyért ettől független azért aggódik, a mellékelt ábra is jól mutatja, hogy a családjuk halmozottan ki van téve a rákos megbetegedéseknek. Nem akarja, hogy a lányának is végig kelljen járnia azt az utat, amit neki, vagy épp a testvérének.
-Hát, az én karrierem, meg más is már igen csak leáldozóban van. Szóval, attól nem félek, hogy úgy kell majd levakarnom magamról a nőket. - Sunyi félvigyorral sandít fel a vele szemben ülőre, s mikor amaz kritizálni kezdi az igen csak elburjánzott arcszőrét, Ethan automatikusan simít végig a képén.
-A borotválkozástól már annál inkább! - Jegyzi meg viccesen, bár a barber, mint fogalom, az ő tudástárából valahogy kimaradt. Hiszen ő régen is csak fodrászként ismerte őket. Ez a barber megnevezés nem olyan rég jött be a köztudatba, és hát a börtön falai között efféle luxus szolgáltatások aligha voltak. Ha igazításra volt szükséged, jött a börtönőr és letolta nullással a hajad. Ez volt a nagy fazonírozás odabent...
-Ezt majd még meglátjuk. Először költözzek be, legyen egy munkám, kezdjek el végre újra élni. - Tőle nem megszokottan egy kissé elkomorul hangja, ám amint ezt észleli, újfent visszavarázsolja arcára jókedélyű mosolyát, és próbál valami bugyuta viccelődéssel elvenni a dolgok éléből:
-Aztán majd talán hajlandó leszek megszabadulni a szőrömtől. - Mindezt egy kisgyerek dacosságával jelenti ki, úgy mintha valami hatalmas áldozatot hozna egy ártatlan fazonírozással.
-Hohóó, ne fenyegess, Sharp! - Szűkíti egy vonallá szemeit, akár szigorúnak is lehetne nevezni az ábrázatát, de a szája sarkában örökké jelenlévő kis mosoly, a szemeibe játszadozó fények nem engedik ezt láttatni a másik személlyel. És hogy mire föl a megnevezés? Talán még Melody is emlékszik rá, hogy amikor tizenegy volt, egy családi kirándulás alkalmával csocsó mérkőzésre hívta ki a nagybátyát, aminek a tétjére Ethan már nem is emlékszik, de az tisztán itt mereng benne, ahogy Melody a fejéhez vágta az alábbi mondatot: Lássuk ki lesz a jobb, Sharp!
Az akkor még kislány Mel elszántságától, és tulajdonképpen az egésztől, a közlésformától, a szavaktól amiket használt, mindenki majd' belefulladt az Apperoljába. Ez a kedves emlék örökre megmaradt Ethanben, és a mai napig sokat emlegeti mikor eszébe jut. Már akkor látszott rajta, hogy az ő vére. És bármikor készen állna rá, hogy ezt Melody tudtára is adja, de nem akarja hátba szúrni sógornőjét. Addig biztosan nem, amíg nem beszélt vele négyszemközt, nem mérte fel a terepet, hogy most mégis hányadán állnak a nővel. Nem akar "áruláshoz" folyamodni, ez az aljas lépés az utolsó utáni lenne a tarsolyában... Mindenkinek az lenne a legjobb, ha hármasban le tudnának ülni együtt, és csak apránként adagolni Melodynak az igazságot, megpróbálva megértetni vele a dolgok miértjét, amiből elég sok van. Mindez azonban már Tessán fog múlni.
-Nahát! Akkor arra is emlékszel gondolom, hogy a New York Rangers vagy a Florida Panthers nyerte azt a meccset?! - Vonja fel kíváncsian egyik szemöldökét, győzelemittas félmosollyal dőlve hátra székében, karjait összefűzve mellkasa előtt. A meccs egyébként döntetlen lett, egy később megrendezett visszavágón végül a Florida Panthers kikapott. Ethan halálbiztos benne, hogy Mel nem emlékszik ennyire részletekbe menően a meccsre, hiszen már akkor is jobban érdekelte a lányt az, hogy vajon milyen test rejlik a súlyos védőruhák, mezek mögött. Aztán ki tudja?! Az öreget is érhetik meglepetések. Azt a szomorkás, csalódott mosolyt már nem képes leplezni borostás képén, amely akkor kúszik a felszínre, mikor egyetlen sógornőjéről ejtenek néhány szót. Tanácstalanságában felsóhajt, a Melody által elmondottak nem túl biztatóak, már ha arra gondol, hogy békülési szándékkal és egy óriási szívességgel, vagyis, inkább egyfajta kompromisszumkötés miatt kívánja felkeresni Tessát. Nem halhat úgy meg, hogy Mel nem tudja az igazságot, hogy legalább életében egyszer nem szólítja a lányának, Melody pedig az apjának.
-Az anyád mindig is szeszélyes volt. Még a te korodban is. De biztos megvan az oka amiért ennyire utál. Majd beszélek vele... - Ha túl szótlan a témát illetőleg, az feltűnő lehet. Ha nagyon hevesen kesereg miatta, az szintén árulkodó jel. Így hát letudja ennyivel a témát, bár tény és való, hogy legszívesebben minden sérelmét, amit Tess okoz neki a hallgatásával, ridegségével, Melody nyakába zúdítaná, de félő, hogy a lány vállai nem bírnák el ezt a terhet, így inkább csupán magában őrlődik.
Érdeklődve ráncolja szemöldökeit, s miközben lányát hallgatja a szállodai karbantartó állásról, nagyot kortyol a kitöltött limonádéjából.
-De azért ugye nem fillérekért kell majd ott gályáznom?! Elvállalom, biztos hogy elvállalom, valami kell, hogy meg tudjak állni újra a saját lábamon, de azt semmi szín alatt nem szeretném, hogy hülyére vegyenek. - Vonja fel némiképp gyanakvóan szemöldökét. Sose volt könnyű eset, ezzel ő maga is tisztában van, de konokságán már nem most, vénségére fog felülkerekedni. S ha jobban belegondolunk, ez valahol így van jól. Akárcsak a dupla húsos hamburgere, ami rövid várakozási idő után meg is érkezik, és szinte csak utólag, az első harapás után realizálja, hogy ez az első "nem börtön kosztja". Valóságos orgazmus ízlelőbimbóinak a fűszeres hús az ízetlen, sótlan menza kaja után. És hogy ezt az olajban tocsogó, ízfokozókkal telenyomott, dietetikusok rémét a lányával közösen fogyaszthatja el, ezzel mintegy megünnepelve szabadulását, már csak hab a tortán! A kétségek pedig csupán amiatt merültek fel benne, mert hallott az őröktől egyet, s mást, hogy a társadalom mennyire nehezen -bizonyos esetekben egyáltalán nem-, fogadja vissza az elítélteket, nehéz nekik olyan munkahelyet találniuk, amivel nagyobb karriert lehet bejárni, mint mondjuk a kórházi takarító, utcaseprő vagy az újságkihordó. Mindezt természetesen éhbérért.
Mikor Melody megemlíti, hogy majd beszél ezzel a bizonyos Sorayával Ethan érdekében, ahhoz már nem fűz semmit hozzá, csupán bólint egyet, de máris ökölnyi görcsbe rándul a gyomra a gondolattól, hogy állásinterjúra kell mennie. Már a börtönévek előtt is gyűlölte ezeket a hivatalos meetingeket, hát még most mennyire utálni fogja, hiszen a társadalom által rá kiszabott előítélet halálos bárdként lebeg a feje fölött. Pedig ő igazán törekszik arra, hogy jó, jobb ember legyen.
Mikor kitérnek a lány állandó diétájára, és Mel feltűnő magyarázkodásokba kezd, Ethan csupán összefonja mellkasa előtt a karjait, gyanakvóan vonja fel szemöldökeit, szája sarkában egy éppen csak megbújó félmosollyal. Ez az az arckifejezése amivel mindenkinek a veséjébe lát, ami többnyire képes kihúzni a másikból az igazat, bár a lányával talán egy fokkal nehezebb dolga lesz, mégis csak az ő vére...
-Látom már te is öregszel. Megnyugodtam. - Neveti el magát halkan, majd a nap folyamán sokagyára újból körbe járatja tekintetét a helyen. Nem csodálja, hogy Mel nem ismerte fel, hiszen fénykorában még teljesen másképp nézett ki. De nem azért, mert Bob azóta átalakította volna az épületet, a jelek szerint még egy tisztasági festésre se futotta, elég lelakott kis büfé, valami varázsa mégis lehet, hiszen évek óta töretlenül működik, és a jelek szerint naponta több vendéget is ellát. A nuggetsek említésére egy nosztalgikus mosoly kerekedik arcára, s már int is a köpcös felszolgálónőnek, hogy rendeljen egy egész bokszot, szigorúan ketchuppal, mert Melody mindig azzal ette kölyökkorában. Bár könnyen lehet, hogy ma már inkább majonéz párti, vagy egyik sem.
-Ha nem tudod megenni majd elcsomagoltatjuk és haza viszed. - Kacsint rá. Nagyon nincs ínyére, hogy a lánya a jelek szerint -vagyis inkább az ő meglátása szerint-, sanyargatja, éhezteti magát. Azt se bánja, ha Brian eszi meg, vagy ha Melody kidobja az első kukába, neki nyugodtabb a lelkiismerete, hogy tudja, gondoskodott róla. Pont ebben a tudatban szeretné majd utoljára lehunyni a szemét. Hogy tudja, a hátralévő életében gondoskodott azokról, akik igazán fontosak neki. Kibukni látszik a szög a zsákból, amint szóba kerül a tánc. Egy pillanatra megáll Ethan szájában a falat, hirtelen ezer meg egy vulgáris kifejezés jön a szájára a hallottak miatt, végül inkább visszanyel minden epés megjegyzést, ami felgyűlt benne. Még csak most kapta vissza a lányát, érzékeli, hogy Melody számára fontos Brian, nem akarja máris eltaszítani magától azzal, hogy semmirekellő nyomoréknak titulálja a párját. Pedig szívesen megtenné.
Hangosan, nagy kortyokat nyeldekel a kitöltött limonádéjából Mel magyarázkodása után. Még egyfajta kínos csend is beáll kettejük közé, és mielőtt kifejtené a véleményét, megtörli egy szalvétába a száját, majd torkot köszörül.
-Szerintem nem biztos, hogy jó ötlet, ha Brian akarata szerint cselekszel. Vagy ha mindig az ő érdekeit, kívánságait helyezed előtérbe a sajátoddal szemben. Kölyök, még fiatal vagy, de kettőt pislogsz és az élet csak úgy elrepül feletted, hidd el, rohadtul bánni fogod, hogy nem az álmaidat követted, mert olyan ember volt melletted, aki csak visszatartott. - A hangja igazán kedves, halkan dörmög, megnyugtató. Még saját magát is meglepi vele, mennyire higgadtan sikerült kifejtenie véleményét a dologgal kapcsolatban. Végszóként kicsit megemelkedik székéről, hogy az asztal felett áthajolva egy csókot nyomjon Melody homlokára. Minden egyes ilyen szeretetteljes gesztus alkalmával arra gondol, vajon hányszor lesz még alkalma megölelni, megpuszilni a lányát. És ettől összeszorul a szíve.
-Na de! Mit csinálsz a jövőhét hétvégén? El akarok menni a régi helyünkre horgászni, kempingezni. - Jut eszébe váratlanul. Persze még meg kell szoknia, hogy Melody már nem az a kislány, aki régen sokkal szívesebben töltött időt a nagybátyával, mint mondjuk a barátaival.

▲

**Melody Sharp**

Ethan & Melody

- welcome back to the rough reality -

Nem kell megszólalnia, látom én, hogy ő sem ért egyet velem, így jobb is, ha átugorjuk ezt a témát. Nem szeretnék veszekedni vele az első napján, mikor szabadlábon van, mellesleg egyébként is meglehet, valahol mindenki másnak igaza van. Egyszerűen csak... Nem tudom, hogy miként tudnám megtenni azt, hogy elhagyjam anélkül, hogy belerokkannék a lelkiismeret furdalásba.
- Több önbizalmat kérnék! – pillantok rá szúrós tekintettel, de persze bújkáló mosollyal a szám sarkában. Tulajdonképp én meg attól nem félek, hogy majd nem akad valaki, akivel gyűrheti a lepedőt. Ötvenhárom éves létére szerintem még mindig azok közé a férfiak közé tartozik, aki nagyon is rendben van. Tulajdonképp nem véletlen, hogy a barátnőim között is akadt anno olyan, aki megjegyezte, hogy a nagybátyám megéri a pénzét. Érdekes, hogy az apám ugyanúgy nézett ki, de valahogy sosem olyan volt a kisugárzása, mint Ethannek.
- Mielőtt munkát keresel, kérlek szedd le ezt a bozontot a fejedről – bíztatom, mert mégiscsak bizalomgerjesztőbb lesz, ha normálisan néz majd ki. Azért bárki bármit mond, nagyon is fontos az első benyomás, és ha lendíthetünk a dolgokon, miért ne tennénk, nemde?
Visszavágnék, de nem tudok, ugyanis nekem is élénken él az emlékeimben a jelenet, mikor csocsóversenyre hívtam ki Ethant tíz éves korom körül, így hamar ki is tör belőlem a nevetés.
- Jó ég. Ugye ezt még húsz év múlva is fel fogjátok idézni? – Merthogy nem csak tőle, hanem a fél rokonságtól hallgatom, de nem bánom, ugyanis ez tényleg egy jó megszólalásom volt. – Emlékszel, hogy mi volt a tét? – emelkedik meg a szemöldököm, majd mielőtt válaszolna, már el is árulom. – Hogy egy napra a másik szolgájává válunk, és én arra is emlékszem, hogy én nyertem. Akkor ittam életem legtöbb kakaóját – hümmentek, ugyanis Ethan lelkiismeretesen hordta nekem, ahogy kiejtettem a számon a „kakaó” szót. Igazából a mai napig nem tudom, hogy hagyott-e nyerni vagy tényleg ennyire jól játszottam, de valami azt súgja, hogy inkább az elsőről volt szó. Ma viszont simán megverném, ez egész biztos, ugyanis tökélyre fejlesztettem a csocsótudásom. Lehet, hogy ki is hívom majd egy visszavágóra így közel tizenöt év elteltével. Szemem automatikusan körbe is jár a helyen, hogy esetleg van-e itt asztal, de egyelőre nem látok, de hátha az egyik sarokban.
Sok minden emlékem megvan a gyerek- és tinédzserkoromból. Ethan szerves része volt az életünknek, mindig a családunk körül volt és mindig számíthattam is rá, ha bármi kellett. Csúnyán hangzik talán, de most istentelen boldog vagyok, hogy végre kiszabadult és egy kicsit újra lesz apám, mert habár nem ugyanaz, de mégis... Mindig imádtam őt.
- Jól van, mindenre én sem emlékezhetek – tárom szét a karom, mikor észreveszem az arcán a győzelemittas mosolyt. – Te talán tudod? – szűkül össze a tekintetem, ahogy a vonásait fixírozom. Majd megint azt mondja, hogy én csak a pasik miatt jártam oda, pedig... nem csak!
Anyám egy külön oldalt érdemelne a forgatókönyvben, ugyanis nem egyszerű mostanában valamiért. És ami eszembe jutott még...
- Az is lehet, hogy túlságosan emlékezteted apára. Nyilván nehéz, hogy ne jusson eszébe rólad... – Lévén egyformák. Legalábbis külsőre. Belsőre nem sok közük volt sosem egymáshoz, legalábbis mióta én a világon vagyok, de gondolom ez előtte sem volt másként.
Nem mondom, hogy egy karbantartói meló maga az állommeló, de szerintem kezdésnek tökéletes ahhoz, hogy Ethan vissza tudjon illeszkedni a tárdadalomba. Ha már lesz referenciája, el tud indulni valahonnan, már egy fokkal könnyebb lesz.
- Nem tudom, mennyit fizetnek a karbantartóknak, de én sem panaszkodom a fizetésre, szóval azt semmi esetre sem gondolom, hogy fillérekért kellene dolgoznod – vázolom fel a helyzetet. Hülyeséget nem akarok mondani, így inkább semmi konkrétumot nem mondok neki a pénzzel kapcsolatban. Abban viszont egy pillanatig sem kételkedem, hogy nem fog finnyáskodni. Tudna, ha úgy van és akarna, de most nem abban a helyzetben van -sajnos- és ezt ő is tudja. Mellesleg ez nem a legszarabb munka a földkerekségen, ez egész biztos.
Nem tudom, miért néz rám Ethan így, ugyanis most tényleg teljesen az igazságot mondom neki, így inkább megrázom a fejem és csak legyintek egyet. Nem fogok leállni vele ezen vitázni. Viszont ez a hamburger tényleg nagyon jól esik most. Állandóan csak rohanok és alig ülök le normálisan kajálni, szóval ezt megejthetnénk máskor is. Nuggetssel is. Csak bólintok az ajánlatra, hogy hazaviszem a maradékot, addig úgysem hagy békén, míg nem töm tele kajával. El is mosolyodok ezen az egészen.
Aztán előjön a kellemetlenebb téma és csak remélni merem, hogy nem kezd el papolni nekem, mert ebben a témában elég nehezen türtőztetem magam. Látom az arcán, hogy szinte küzd a szavakkal, hogy ne zúdítsa rám a nemtetszését és szinte én is üzenek a tekintetemmel, hogy el se kezdje. Aztán végül belekezd, de teljesen máshogy, mint amire számítottam. Lemondóan sóhajtok és nagyot nyelek, mert azt hiszem, most fogom itt helyben elbőgni magam, főleg, mikor áthajol az asztalon, hogy a homlokomra nyomjon egy puszit.
- Átgondolom majd – mondom reszketeg hangon és mélyen szívom be a levegőt, hogy a kibuggyanni készülő könnyeimet visszaszorítsam. Tényleg sok lemondással jár ez az egész, tudom én is. Valószínűleg, ha ez az egész nem történik meg, már a balett babérjaira törtem volna és mostanra nem két kibaszott bárban rostokolnék pultosként.
Viszont Ethan hamar tesz róla, hogy a rosszkedvem lejjebb hagyjon és egyébként is, nem ma szeretném lehúzni a hangulatot ilyesmikkel, mikor végre már szabadlábon van. Nekem kellene most őt húznom-vonnom magammal és felpörgetni a napját, nem pedig fordítva. A programötlete mosolyt csal az arcomra.
- Hát, nyilván dolgozom – préselem össze az ajkam. Meg kell szoknia, hogy már nem olyan könnyen működnek ezek a programok velem, mint hét éve, amikor nem volt másra gondom, minthogy az iskolapadot koptassam, illetve bejárjak a táncórákra. Most sűrű nagyon. – De megpróbálom elcserélni a műszakot és akkor mehetünk. Már vágyom oda én is. Egyszer kimentem egyedül, mikor csendre volt szükségem, de hamar eljöttem, mert rájöttem, hogy egyedül nem ugyanaz, mint veled – mesélem neki el az incidenst. Csak ültem ott és gondolkodtam a dolgaimon tíz percig, aztán visszaültem a kocsiba és eljöttem. Hazafelé meg egy jót bőgtem, amiért nem lehet mellettem, amikor pont rohadtul szükségem lenne rá.
Az utolsó falatot kapom be a burgerből és egy húzásra megiszom a limonádét is, aztán nagyot fújva dőlök hátra.
- Kidurranok. – Nem kell az a nuggets. – Menjünk már el ahhoz a barberhez... meg elmehetnénk venni pár új ruhát is neked – vonogatom meg a szemöldököm, ahogy felajánlom a programot. – A kockás ing már kiment a divatból – nevetem el magam halkan, de persze, nem akarom megváltoztatni a stílusát. Azért nem fog ártani neki pár új darab, persze, ha belemegy. Ha nem, akkor majd rendelek neki párat, de azért szerintem jó buli lenne, ha együtt elmennénk...

- 1081 szó // outfit -

**Ethan Sharp** · Re: Ethan & Melody - Freedom Szer. Aug. 07 2024, 17:29

Better to die fighting for freedom then be a prisoner all the days of your life.

Melody & Ethan

Szolidan, visszafogottan belemosolyog az épp az ujjai között, az asztalon pörgetett, kopott poháralátétbe, amint a lánya önbizalmat próbál belé sulykolni. Régen, mikor még fiatal volt -de még a börtön évek előtt is-, abszolút tisztában volt az adottságaival. Sose élt vissza a bugyilohasztó mosolyával -kivétel ez alól talán egy-két jelentéktelen, egyszeri alkalmas pásztoróra valami idegen lotyóval-, nem volt hivalkodó, nem erőltette rá magát a nőkre -nem is igazán volt rá szüksége, inkább a gyengébbik nem akarta minden áron kiszívni az ő vérét-, mára azonban mindez sokat változott. Ha belenéz a tükörbe, egy kócos, rendezetlen szakállú, megöregedett férfit lát, akinek a szemeiben, az arcán itt-ott megülő ráncokban visszatükröződik minden, amit eddigi élete során át kellett élnie. A tekintete, mimikája még a teljesen idegen, ismeretlen emberek számára is nyitott könyvként szolgálnak Ethan életéről. A sors furcsa fintora, hogy talán épp most, az ötvenes éveinek elejére jutott el oda ahova mások sokkal korábban elérnek. Hogy végre megállapodna. Egyszerűen csak szeretné letenni a súlyos terheket, melyek alatt már roskadoznak a vállai. Akar maga mellé valakit, akit néha elvisz étterembe, akivel megnézhet valami értelmetlen, bugyuta romantikus vígjátékot a moziban, akivel együtt főzhet, akinek megmasszírozhatja a talpát egy hosszú, fárasztó munkanap után. Akit egyszerűen csak szerethet, akit már egyszer elveszített az önös érdekei miatt, a saját hibáiból adódóan. Pontosan ezért, a romlott belsőértékei végett nem látja magán azt, amit Melody igen.
-Neee. Pedig úgy terveztem, hogy addig növesztem ameddig nem lesz olyan hosszú, mint anno Bon Jovinak. - Ennél a pontnál egy csábos kacsintással hátra túrja a koránt sem Bon Jovi-s "loboncát", majd hirtelen felindulásból egyik kezét tölcsérré formálva szája elé emeli, amolyan rögtönzött mikrofonként.
-Whooah, we're half way there, whooah livin' on a prayer... - Ez így, ebben a formában, ráadásul nyilvános helyen elég égő -Mel számára biztosan-, de azt a lány is beismerheti, hogy a nagybátyának nincs rossz hangja. Sőt, annyira nincs rossz hangja, hogy annak idején, amikor a Grease-t készültek a gimnáziumban amatőr módon újra megfilmesíteni, fogadásból elment egy meghallgatásra, és be is válogatták Danny szerepére, amiről aztán lecsúszott, ugyanis a legutolsó megmérettetésre már nem ment el, helyette valami illegális utcai autóversenyen vett részt a többiekkel, mert rohadtul fel akarta szedni -az irónia, s a véletlen kedvéért-, Sandynek nevezett lányt, aki akkoriban a legdögösebb csaj hírében állt, és többen végig mentek rajta, mint a 66-os úton. Nos, ha az amatőr musical-es Sandy nem is lett az övé, dögös Sandyt legalább megkaphatta pár órára... Kellemes, szívet melengető emlékek ezek, de nem annyira, mint a Melody gyerekkorához kapcsolódóak, így az oly' gyakran felemlegetett csocsó versenyük is, melynek valóban a szolgaság volt a tétje. Jól emlékszik Melody kakaó maratonjára. A lány már akkor is rettenthetetlen és elszánt volt. Annyira, hogy nem szólt senkinek, amikor már kétrét görnyedt a fájdalomtól, ami a töménytelen mennyiségű kakaó miatt kínozta, és ami következtében kórházba került, ahol ki is kapták egykettőre a vakbelét. Tagadhatatlanul Sharp vér csordogál a szöszi ereiben. Azóta nem fogadtak.
Egy ravasz félmosoly húzódik meg szája egyik szegletében, képzeletben nagyképűen megveregeti mellkasát, hogy már megint igaza volt.
-A New York Rangers, természetesen! - Vágja rá olyan gőggel, magasztosan, mintha a kedvenc csapata ezután a mérkőzés után soha nem kapott volna ki egyetlen ellenféltől sem, és mindig győztes meccseket produkáltak volna.
Cole hallatán azért fordul egyet az épp aktuális falat a torkában, nagyokat kell nyelnie, hogy visszaküzdhesse a nyelőcsövébe. Cole a hazugság édes, csendes hullámai közt ringatózva ment a túlvilágra, ám fivérének halála koránt sem hozott megnyugvást sem az ő, sem pedig az épp szóban forgó Tessa számára. Éppen ezért elhatározta, hogy ő nem fog úgy meghalni, hogy a lánya továbbra is hazugságban éljen, vagy hogy más szembesítse a tényekkel. Ám ez koránt sem a legmegfelelőbb pillanat a színvallásra, így a testvérével kapcsolatos kérdéskört is igyekszik minél hamarabb rövidre zárni.
-Illene kimennem majd a temetőbe. - Jegyzi meg, mintha csak terelni próbálna, de azt legalább okosan teszi, mert nem a téma teljes kerülésével vágja ki magát a helyzetből. Azzal pedig tényleg nem hazudott, hogy ki kellene mennie a temetőbe. Már évek óta nem volt, nem mintha bármit is jelentene, vagy segítene a helyzetén az, hogy kiviszi a testvére kedvenc whiskey-ét meg két poharat, és tölt egyet Colenak is, majd órákon keresztül beszél egy névvel ellátott sírkőhöz a gondjairól...
-Hát jó, én bízom benned. - Sóhajtja amolyan beletörődően. Nem nevezhető előre lépésnek a karrierjében, hogy tűzoltóból hotel karbantartó lesz, de Melnek igaza van, nem panaszkodhat. Kezdetnek tökéletes, már az is nagy dolog, ha nem hal éhen. Azért ez mégsem olyan munka, mintha mások szemetét égetné az arra kijelölt helyen, vagy ha egy kórházban takarítaná a vért, fekáliát és hányást éhbérért.
Az ő -elég rövidnek bizonyuló-, jövője után Melodyé is pillanatok alatt terítékre kerül, s bármennyire is annak ellenkezőjét igyekszik mutatni a lánya, ő valahol érzi, látja rajta, hogy nem boldog a jelenlegi életével, Brian mellett. Mindezt mégse vághatja a fejéhez, nem veszhet össze már most az egyetlen emberrel, aki még hajlandó szóba állni, foglalkozni vele, így egy gondoskodó homlokpuszival egyelőre lezártnak tekinti a témát, de azért érezteti Melel, hogy nem elégedett, úgy is mondhatnánk, aggódik. S mikor a lány könnyfátyoltól ködös szemeibe néz, már látja bennük az igazságot, miszerint Melody valóban boldogtalan lehet. És ettől még Ethan Sharp kőszíve is megszakad. Talán az képes egy kicsit lágyítani rajta, hogy Melody látszólag elfogadja a ráadás nuggetseket, bár a közös hétvégére kapott kétes válasz igen hamar gondterhes ráncokba szedi homlokát. Valahogy mindig elfelejti, hogy Melody már nem az a "kislány", aki akkor volt, mikor ő bevonult a börtönbe.
-Oké, oké értettem Miss Elfoglalt. Akkor majd a vénróka alkalmazkodik a te naptáradhoz. - Akár gúnyosnak is tűnhet ez a megjegyzés, bár a lány már ismeri annyira, hogy tudja, ez minden volt Ethan részéről csak sértés nem. S ha mondjuk Melody az évek alatt erről megfeledkezett volna -bár ezt kétli-, akkor egy biztató, szelíd mosollyal hosszan pislant egyet, csak hogy a lány meggyőződhessen a dolgokról. Bármikor képes lenne ott hagyni csapot-papot, eldobni mindent, ha Melodynak szüksége lenne rá, ez nem kérdés. Amíg él, azon lesz, hogy soha ne kelljen újra magányosnak éreznie magát a lányának.
-Addig nem hagysz békén ameddig el nem viszel egy ruhatár frissítésre igaz? - Vonja fel gyanakvóan egyik szemöldökét, majd megadóan, hosszú, mély sóhaj kíséretében hátra veti a fejét, tenyerei combjain csattannak.
-Minden kívánságod így teljesüljön! - Dörmögi, ezzel magukhoz inti a kiégett, középkorú pincérnőt, megkéri, hogy a nuggetseket csomagolja el, hagy némi borravalót, rendezi a számlát, s amennyiben Melody is készen áll az indulásra, úgy átkarolja a lánya vállát, egy csókot nyom annak halántékára, és egyszerűen csak átadja magát a szabadság érzésnek.

▲

Ajánlott tartalom

» wasted time | Melody&Ethan
» Deja Vu - Levi & Melody
» Melody Sharp
» The End. {Melody x Levi}
» Sorry. {Melody x Levi}