Az a helyzet, hogy tegnap visszakaptam az autómat és egyben otthagytam annyi pénzt, amennyit már igenis sajnálok egy pár órás melóért kiadni, de ezt a kört már egyszer végigmérgelődtem és nem most kezdem el ismét, holott azért nem mosolyogva adtam át a fizetséget a szerelőknek és ők pontosan tudták, hogy mi az én problémám. Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy az élet nagy oktató, így jó magam is szépen megtanultam, hogy még ebédidőre sem hagyjuk kint az autót vesztegelni az út szélén, hanem szépen beállunk vele a garázsba ha már az új házhoz tartozik az is, tán használni is kellene. Oké, semmi jel nem utalt arra, hogy hatalmas jégeső és felhőszakadás tör ki felettünk, arra meg nincs időm, hogy óránként nézzem az időjárásjelentést, ami aztán vagy beigazolódik, vagy nem.
Akárhogy is, már autóval jöttem dolgozni, s volt is okom miért aggódni, hogy időbe készüljön el az autóm a szervizben, ugyanis bekerültünk abba az időzónába, amikor lényegében bármikor kibújhat Benji a feleségemből és hiába van Natalienak autója, ha ő nem fog tudni fájdalmában vezetni, vagy én nem tudok odaérni esetleg a kórházba. Nem kis félsz van hát bennem, hiába tudom, hogy fél órán belül Queensen belül bárhol ott vagyok kis szerencsével, de hát ki ne lenne végletekig feszült, ha bármikor jöhet egy hívás a nagy pillanat hírével. Az a szerencsém, hogy hozzászoktam már ezekhez a szituációkhoz, vagyis nem a születéshez, ugyanis mindössze egyszer voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy a kezembe szülte meg az útszélen egy kétségbeesett anyuka a kislányát, ellenben ahhoz már mondhatni hozzászoktam, hogy hívásra ugrani és menni kell egy olyan esethez, ahol életekről van szó és vérre is lehet számítani. Pontosabban ez az egyetlen őrült szöveg, amit be tudok mesélni magamnak, miközben dolgoznom kell, de fejben nehéz koncentrálnom már vagy két napja.
És jön az a bizonyos hívás, hála istennek épp akkor, mikor nem a legtávolabbi kerületben mentek egy sérültet, hanem azokban az órákban, amikor is végre fújhatok egyet. Azaz fújhatnék...
Előre jelentettem, hogy milyen helyzetben vagyok, úgyhogy pontosan fel van készülve a munkahelyem is, hogyha menni kell, akkor nekem nagyon mennem kell és menni is fogok, mert nincs az az isten, hogy kihagyjam a gyermekem születését. Nem tudom, mi lenne, ha továbbra is a régi brooklyni helyen dolgoznék, ahol tán még mindig emberhiány van, el tudom képzelni, hogy ott nem engedtek volna el. De ez most pont nem érdekel.
Bizony kell pár mély levegőt vennem vezetés közben, hogy lenyugtassam magam. Nataliet már bevitték a kórházba, egyelőre ennyit tudok, ami nekem elég, hisz nem telefonon szeretnék a feleségemmel beszélni, hanem személyesen.
A kórházba érve gyors léptekkel megyek oda a recepcióshoz.
- Szia Aston, tudom, sajnos elromlott a kávégép, de... - mondja monoton hangon, miközben nagyban ír valamit. Oké, lehet, hogy sokat panaszkodok, amiért mindig elromlik a legjobb automata, ám most még hamarabb és ingerültebben szakítom félbe, mint átlagnapokon szoktam.
- Diane Natalie Miles melyik szobában van? - Felpillant meglepetten a nő.
- Egy fél pillanat, már keresem is - kezdi böngészni a számítógépét, míg én feszülten várok.
-  A szülészeti osztályon keresd! - segítek, mert ennyi idő alatt lassan én is megszülök, nem hogy még Natalie.
- Ohh, csak nem?
- Csináld már kérlek, mert mindjárt megveszek!
- 248. - Gyorsan megköszönöm és már indulok is az említett osztály említett szobája felé, mire a recepciós nő kihajol a fülkéjéből.
- Előre is gratulálok a csöppséghez! - Természetesen meghallom, mert amilyen hanggal kiabálja, az egész kórház jóformán tudhatja, hogy a feleségem szülni fog, csodálatos! Ez a második alkalom a közelmúltban, hogy személyes közöm van a kórházhoz és nem munka miatt vagyok itt, már a tüdőmön végzett kivizsgálásokon kívül, de azokat már megbántam, csak időpazarlás volt.
Látom, még nem a szülőszobában van, de azért elvégzem a megfelelő fertőtlenítést akár amúgy is mondanák, akár nem, majd benyitok a szobába, ahol több nagy pocakos nő is el van helyezve, egy részük csakugyan a leendő apukákkal. Előre kicsit megráz Natalie látványa, mivel utoljára mikor kórházban láttam, az szörnyű időszak volt, ám ez most teljesen más helyzet.
- Szia! Hogy bírod? Sűrűbben jelentkeznek már a fájdalmak? - lépek oda hozzá szép nyugodtan, beszédtempóm is lassú, inkább örömmel teli, mint pánikolós, pedig belül majd' széttép az ideg.

Azontúl, hogyha kell, minden gond nélkül szépen felmegyek bármilyen színpadra, hogy lyukat beszéljek a nézősereg hasába egy mikrofonon keresztül, de azért nem tartozok azon emberek társaságába, akik szívesen hangoztatják az életüket, vagy teregetik azt ki mondjuk intsagram vagy egyéb online lehetőségen keresztül, így arra is jócskán húzom a számat, hogy a recepciós még utánam kiabál és ezzel a jelenlévők közt mindenki tudhatja, hogy gyerekem születik.Nem titok, de miért kell hangoskodni? Szerencse azonban, hogy gyorsan túljutok ezen az apró kellemetlenségem, mivel már azon jár az agyam, hogy melyik szobába kellene bemennem. A szülészet az az osztály, ahol én legkevesebbszer fordultam meg ezidáig, azt gondolom, érthető okok miatt.
Sokkal összeszedettebben megyek be a szobába, mint amennyire ideges vagyok, köszönök a bent lévőknek, látom a különböző korú férfiakon, hogy ki mennyire jártas már a témában, én speciel semennyire sem még. A nőkön pláne kitűnik, érződik rajtuk, hogy ki az, aki már átesett párszor a szülés kicsit sem kellemes óráin és ki az, aki csak találgat, hogy mi hogyan lesz. Folyton láttam mindenféle kismamáknak szóló könyveket bújni, tudom jól, hogy Natalie fejből kívülről tudja a szülés menetét, akár egy verset, mégis látom az arcán azt a bizonyos aggodalmat, ami egy enyémet is megtalálható.
Elmosolyodom a válaszára, szépen összefoglalja pár szóban, hogy hogyan érzi magát. Talán gonosz dolog, de enyhe megnyugvást és örömöt érzek.
- Hála istennek! - mivelhogy öt gyereket én nem is akarnék. - Mire túl leszel rajta, lehet másodikat se akarsz már bevállalni. - Lehet nem kellene most ezzel tovább viccelődni, de ez a mi formánk. Nekem két gyerek abszolút az a mennyiség, amivel ki tudom maxolni az életem, holott erről még korai beszélni, mert egyelőre ott tartunk, hogy sincs még és hiába a szülés egy nehéz dolog, felnevelni egy gyereket, ráadásul jól szintúgy nem könnyű feladat, úgyhogy jelenleg nem is csak egy dolog miatt aggódok, bár kétség kívül a bennem rejlő feszültség zömét az adja, hogy minden rendben legyen Natalieval és a gyerekkel is, míg Benji kibújik.
- Gyorsan bejutottál a kórházba? - Érdekel, hogy vajon mennyit szenvedhetett egyedül, vagy hogy volt-e valami rizikó az utakon.
Közben odanyújtom neki a kikészített vizet, ahogy azt kéri. Szerencsére mivel eleve magasítottak az ágyak deréktól fölfelé, ezért nem kell sokat mozgolódnia, hogy inni tudjon.
- Szeretnéd, hogy béna viccekkel szórakoztassalak? Lehet a nevetés okozta izomrándulásoktól megindulna előbb, vagy fájdalmat oltanánk egy másik fájdalommal, és egy igazán szar vicctől Benji is inkább menekülőre fogná, úgyhogy hátha gyorsan túl leszel rajta... - Vagy éppenséggel úgy dönt, hogy ő onnan ki nem jön, mert hülye az apja. Igen, határozottan sokat és baromságokat beszélek már most, ami első jele annak, hogy mellesleg tökre be vagyok szarva attól, ami következni fog ki tudja mikor.  

- Nem úgy fogalmaznék, hogy nem kedvelem, csak akkor is mondtam, hogy ötöt azért nem vállalnék be szülőként, mert lehet egynél se tudok jó apa lenni - felelek egyértelműen, mert a végén még elbeszélnénk egymás mellett és nem tudom, hogy mennyire viccből mondja, ha úgy, akkor nekem nem így érződik, ami persze lehet a fájdalmától is. Lehet nem most kellene egyeztetni a családról kialakított elképzeléseinket, a végén még kiderülne hogy totál más vonalon akarunk haladni, bár ha úgy vesszük, hogy Benjit sem mi terveztük, hanem csak megtörtént, akkor lehet teljesen felesleges ezen gondolkodni, mert az élet majd ad annyit, amennyit akar.
Tudomásul véve, hogy egyhamar nem lesz következő, legalábbis tudatosan, inkább rátérek a közelmúltra, az legalább fix és Natalie hangulatát sem a stressz irányárba tolom el. Nem akarom mondani neki, hogy megkértem a főnökömet, hogyha az adott címről érkezik a hívás, akkor ne engem küldjön, a legutóbbi eset nagyon megrázott, mikor ott találtam Nataliet a fának csapódva, nem hiszem, hogy tudtam higgadtan gondolkozni és jó döntéseket meghozni és mindketten jobban járhatunk, ha ugyanúgy szakképzett mentőápolók mennek ki hozzá, akik a feladatukra tudnak koncentrálni, én pedig majd szépen bekocsikázok a kórházba.
- Nem tudtam titokban tartani, hogy gyerekem lesz - mosolyodok el, igazából még büszkén is, mivel ez egy olyan téma, amit bárki szívesen elújságolna bárkinek, főleg a munkatársainak, akikkel én kifejezetten jóban lettem és egy merő újdonság a múltkori brooklyni helyzethez képest.
Tudom, hogy kurvára fáj neki, hiába próbálja tettetni, hogy annyira brutálisan nem, mondjuk én sosem tapasztaltam és soha nem is fogom. Mindenesetre bedobom a formám és már elkezdek szar vicceken gondolkozni.
- Miért ne? Tudok egy jót - mondom fellelkesülve, miközben szorosan fogom a kezét. - Például hogy hívják a sült nyulat?! - várok egy másodpercet, majd folytatom. - Tepsifüles - röhögöm el magam, de csak azért, hogy a szar viccemtől csak a hülye vigyorom a durvább, hátha legalább utóbbitól elröhögi magát. - De oké, többet nem mondok, ígérem!

Nagyjából három órán át ülök Natalie mellett, ami önmagában így nem igaz, mivel számomra lehetetlen egy órán át is ülni, szóval időként sétálgattam fel-le, kinéztem az ablakon és minden ami szokásos tőlem, mint egy folyton talpon lévő embertől, de lehet az is benne van, hogy ilyenkor még dolgozni vagyok és most is érzi a szervezetem, hogy menni kell, csak épp úgy jött össze, hogy hát mégsem, mert várunk, rohadt sokat, és szerintem már mindketten arra várunk, hogy jöjjön már ki Benji, mert ez idegtépő. Fogom Natalie kezét, pontosan érzem, hogy mikor szorítja meg jobban, mikor kevésbé. Elhúzóm szám sarkát, nem jó hírrel szolgálhatok kérésére.
- Én biztosan nem adhatok neked, legfeljebb az orvosok. De megkérdezem. - Arról nem is beszélve, hogy én főként a manhattani orvosokat ismerem, a queensi kórházzal bár vannak azért ismerőseim, olyan bizalmasok, mint az előbbi helyen nem igazán és azt mondom, teljesen jogos, hogy nem engednek gyógyszereket más, főleg nem vendégek és betegek kezébe. Felállok és megindulok a folyosó felé, mikor látom az orvost felém közeledni és egyenesen Nataliet szólítja meg. Egekbe szökik a pulzusom.
Kérdésére már rá is vágnám, hogy de, nagyon szeretnék bemenni, hozzá vagyok szokva a vérhez és minden belsőség látványához, nem lesz gond, de folytatja és érzem, hogy ő nem akarja hogy bent legyek vele. Az ijedtségtől is kissé elgondolkozok, hogy mit kellene most tennem, miközben Nataliet már el is kezdik tolni, én pedig nem akarok láb alatt lenni, vagy jelenlétemmel aggasztani őt, ha azt szeretné, hogy ne menjek be, akkor ezt tiszteletben tartom. Minden gyorsan történik és erre nem lehet felkészülni még a három órás várakozás során sem, de azért bólintok még.

Mindenki tudja, hogy mi fog következni, én is, Natalie is, mégsem tudjuk megítélni, hogy mikor jön el a megfelelő idő és valamiért a szenvedős időszakot csak a vacak poénokkal és a fel-le járkálással tudom tölteni, az nem jutna még véletlenül sem eszembe, hogy megbeszéljük, miként akarjuk átélni a szülést és igen, ő átéli ahogy, míg én is egy másik, sokkal kellemesebb módon, úgyhogy teljes sokk telepszik rám, azt kéri, hogy maradjak kint a születés közben.
Ez abszolút ellentmondást jelentett az én elképzelésemmel, elvégre ott akartam lenni a gyerekem születésekor, hallani akarom, ahogyan felsír, látni akarom első mozdulatait, mert úgy érzem, hogy ezek nem csak Natalienak adathatnak meg, hanem nekem, mint a gyerek apjának is.
Mégis megtorpanok, mert tartom annyira tiszteletben Natalie kérését, hogy ne süketen gázoljak át rajta. Az ajtó előtt eddig igencsak ritkán látott idegeskedéssel sétálgatok a teljes védőöltözetemben és azon gondolkodok, hogy vajon kibújt-e már. S minél inkább csak várok szüntelenül, annál biztosabban érzem, hogy nem akar lemaradni róla, nem akarok egy kivetett szennyes lenni, akit leejtenek az ajtó előtt. Akármit is hoznék fel érvnek, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy Natalie miért akarta, hogy mint maradjak és ami azt illeti, ha már úgyis egymásnak ugrunk az eset miatt otthon, legalább láthassam saját gyermekem világra jöttét.
Benyitok. Halk vagyok, az egyik nő rám pillant, nem akadályoz meg, nem kéri, hogy távozzak, úgyhogy tovább megyen egyenesen az ágyhoz és épp időben a szemem elé tárul minden kép. Arra már pont nincs elég idő, hogy Nataliehoz lépjek és tudjam támogatni, de Benji kicsi testét meglátom, meghallom sírását és elönt egy különleges érzés, valami fenomenális, amit nem sikerül értelmeznem egyből. Míg a szülésznő elviszi megtisztítani, én Nataliera pillantok, odalépek hozzá. Lágyan végigsimítok meggyötört arcán, de hát láttam én már rosszabb állapotban is, ettől még ugyanolyan örömteli szemekkel nézek rá. Nehéz bármit mondani, nem tudok bőbeszédű lenni.
- Nagyon ügyes voltál, anyuka! - mondom teli érzelmekkel, s már hátrébb is lépek, hogy kényelmesen a karjaiba tudják helyezni a már bebugyolált Benjit.
Egy ideig csak nézem őket, Benjit és Nataliet együtt, nagyon nehezen tudom felfogni, hogy Benji tényleg a fiam, természetesen nem azért, mert lenne erre látható indokom, hanem mert olyannyira hihetetlen ez az én szememmel.
Veszek egy mélyebb, alig hallható levegőt, mikor Natalie felém nyújtja Benjit. Óvatosan átveszem tőle valahogy úgy, ahogy ő is fogta. Anno kaptam valami ehhez fogható kiképzést, de az már régen volt.
- Tényleg igazi család lettünk - nézem az ölemben békésen fekvő kisfiút mosolyogva. Azt hiszem, most jön majd az a rész, hogy mindenkinek elmondjuk, hogy szülők lettünk.