Már majdnem egy éve vagyok annál az FBI ügynöknél, Harry Larsonnál vagyok, akinek kizárólagos bizalmat szavaztam azon rengeteg ügynök közül, akik akkor megpróbáltak kihallgatni. Persze nem gyanúsítottként, hanem tanúként, mármint azután, hogy meggyőzték a rendőrséget, hogy nem csak egy szökött fiatalkorú vagyok. A kihallgatásommal próbálkozó ügynökök között viszont nem csak FBI-os volt, hanem szinte az egész ABC felsorakozott úgy, mint DEA, NSA, DIA. De egyik sem tudott belőlem kihúzni egy árva szót sem, mert nem bíztam bennük, sőt, kifejezetten féltem tőlük.
Viszont furcsa mód Harry Larson volt az, akitől mindenki félt, mégis ő volt az egyetlen, aki rájött, hogy, amíg kamera van, ami képet és hangot rögzít, én nem vagyok hajlandó megszólalni, de még csak megmozdulni se nagyon. Így átvitt egy kisebb tárgyalóba, ahol csak ketten voltunk, és se kamera, se a tükör mögött hallgatózó idegenek nem voltak. Ő nem egyből az ügyről kérdezett, egy kicsit engedte, hogy oldódjak, és kicsit mesélt arról, hogy szerinte mi történt, és miért lenne fontos segítenem, és megígérte, hogy bármi történjen is, meg fog védeni. Amíg beszélt, addig néha láttam meg-megvillanni a szemében egy olyan fájdalmat, amit én is éreztem, így még inkább meg tudtam benne bízni, és végül elkezdtem beszélni, hogy miket tudok a mostohacsaládomról, akik után nem csak otthon, Puerto Ricoban nyomoznak, hanem itt az Államokban is.
Mivel kialakult köztünk egy kapocs, így a főnöke arra kérte, hogy ő vigyázzon rám, sőt, amíg be nem töltöm a tizennyolcat, addig legyen a gyámom, hogy ne kerüljek vissza a „Rendszerbe”, mint árva. Ő kicsit vonakodva, de belement, végül pedig olyan jóban lettünk, hogy Ő olyan lett nekem, mint a bácsikám, azaz „mi tío”, én meg számára olyan, mint az unokahúga, így végül végleg nála maradtam.
A tárgyalásoknak, amik a mostohaszüleim és a mostohabátyám ellen mennek még nem értek véget, és bár nem védekezhetnek szabad lábon, még mindig nagyon sok olyan emberük van kint, akik mindent elkövetnek azért, hogy engem kiiktassanak a képből, és hogy ezzel a vád ne álljon olyan stabilan a lábán. Ezzel viszont egy körülbelül huszonnégy órás felügyeletet kaptam a nyakamba, és, ha úgy adódik, akkor én is megyek oda, ahova Tío és a beosztottja mennek, még iskolaidőben is. Most viszont nyári szünet van, így hiába a tervek, miszerint belehúzok a munkába, Tío visz magával egy katonai kiképző központba.
Harry Larson régen az egyik legeslegjobb katonai mesterlövész volt, csak sajnos az aktív szolgálatból leszerelték egészségügyi gondok miatt, de szükség esetén még képez ki katonákat, mint most is. Néhány hete hivatalos levelet kapott az egyik kiképző bázisról, ahova felkérték kiképzőnek. Szerencsére nem kell elhagynia az országot, így engem is visz magával. Tío így nyugodt lesz, mert személyesen vigyázhat rám, és nem kell lepasszolnia, és így még engem is tanítgathat lőni nem csak az FBI alagsori lőterén. Meg talán találunk olyan kadétot, akivel az önvédelmet is gyakorolhatom, mert Tío csapatának mozdulatait már kezdem kiismerni. Bár remélem, hogy nem hegyomlásnyi méretű kadétot szemel ki erre a célra. Minden esetre érdekes lesz, főleg, hogy gőzöm sincs, hogy a fennmaradó időben mit fogok tudni csinálni, hiszen ott biztos, hogy nem kószálhatok el csak úgy.
A repülőutat én végigaludtam, bár egy félszem altató is hozzájárult a dologhoz, mert annak ellenére, hogy már repültem, inkább vagyok a talajon. A reptéren már vártak ránk egy katonai autóval, ami egyenesen a központba vitt minket, ahol először megmutatták azt a helyet, ahol aludni fogunk, és lehet, ahol nekem a napom nagy részét kell majd töltenem. A szobák, amiket kaptunk, eredetileg egymásból nyíltak, csak néhány éve egy átalakítás miatt az ajtót lezárták, és szekrényekkel takarták el, most viszont egy kicsit átrendezték a berendezéseket, és újra összenyitották őket az ittlétünk idejéig.
Egy gyors eligazítás után Tíot máris várta az első bemutatkozás, majd az első órája. Nekem pedig nem messze a lőtértől mutattak egy helyet, ahol a katonák erőnléti és ügyességi feladatokat szoktak végrehajtani. Itt pedig volt is néhány lelkes egyén, akik gyakoroltak, habár elvileg nem volt itt kiképzés. Minden esetre elég napos volt az idő, és még az egyik padon volt is egy kis hely, ahova letelepedtem a telefonommal zenét hallgatni és játszani. Persze arról nem is álmodoztam, hogy ez nem fog feltűnést kelteni, hiszen csak tizennyolc éves vagyok, és éppen hogy elérem a százhatvan centimétert, így olyan „hű-de-nagy-darab” sem vagyok”. Összegezve, itt nagyon kilógok a sorból, ja, arról nem is beszélve, hogy én civilben vagyok, bár most nem a sulis ruháimban, ami inkább egy gothicus stílus, jó sok feketével. Fekete most is van rajtam, de csak a pólóm, mert a nadrágom egy egyszerű farmer. Így meg sem lepődtem, hogy hamarosan néhányan „véletlenül” pont odajöttek a padhoz.

Flor § Mace

Már nem igazán emlékszem, hogy milyen voltam öt éves korom előtt, de mintha olyan lettem volna, mint az összes többi korombeli. Viszont Anyuék halála után gyűlöltem az egész világot, és senkivel sem akartam szóba állni, kapcsolatot teremteni. Bezárkóztam. De egy idő után az árvaházban akadtak olyan gyerekek, akikkel mégis megtaláltam a közös hangot, nagyon jóban lettünk, és vakon bíztunk egymásban, és sosem árultuk el egymást. Rengeteg szabályt megszegtünk, de mindenben együtt voltunk, a büntetésben is, ha kellett, bár erre nem igazán volt példa. Viszont miután a mostohacsaládomhoz kerültem, igaz nem is volt egy év, de ott a poklot jártam meg. Ez talán még rosszabb volt, mint, amikor magamra maradtam, mert itt olyan dolgokat éltem át, amiket senkinek sem lenne szabad. Amikor beszélnem kellett néhány dologról, hogy mit láttam, hallottam, tapasztaltam náluk, akkor még a sokat megélt ügynökökön is látszott, hogy elborzadnak. És igazából nagyon sok mindent el sem mondtam, még Tíonak sem, bár szerintem sejti mik történhettek.
Azóta viszont mióta Tío magához vett, furcsa kettősség él bennem, és, ha valaki csak úgy kívülről látna, nem kizárt, hogy skizofrénnek ítélne. A suliban én vagyok a beforduló, fekete ruhában járó lány, aki alig szól bárkihez, és akihez szintén nem szólnak, ha csak nem elkerülhetetlen. De ez kell, hogy ne tudjanak semmit sem a múltamról, hogy ne kerüljenek esetleg bajba, vagy ne kerüljek én bajba miattuk. Otthon egész normálisan viselkedek, de suliból, ha nem dolgozni megyek, általában egyenesen az FBI iroda felé veszem az irányt, hogy biztosan ne történjen baj, viszont már nem egyszer fordult elő, hogy Tío asztala mellett a földön kuporogva tanultam, mert csak így éreztem biztonságban magam. Ennek ellenére viszont bizonyos helyzetekben meg annyira lobbanékony vagyok, hogy még Tío beosztottjai, akik szintén szoktak vigyázni rám, is hátrahőkölnek. Mindent összevetve elég zavart viselkedést produkálok. És gőzöm sincs, hogy egy új terepen, ráadásul egy katonai kiképzőbázison hogyan fogok viselkedni. Minden esetre próbálnom kellene nem szégyent és/vagy fejfájást okozni Tíonak. Egyáltalán nem tudom mit várjak az ottani helyzettől.
Furcsa érzés volt, amikor megtudtam. Egyszerre voltam nyugodt, hisz az az ember volt mellettem, akiben már a világon mindennél jobban bíztam, de féltem is, mert hallottam történeteket, hogy milyen egy kiképző bázison nőnek lenni. Persze az én helyzetem egészen más lesz, mint azoké, akik szintén katonák lesznek, de akkor is egy olyan hely, ahol rengeteg férfi van összezárva hosszú időn keresztül. Talán ez a figyelem az, amitől a legjobban menekülnék, és amit sosem akarok megtapasztalni. Hülye helyzetben leszek, már előre tudom, hiszen egyedül képtelen vagyok megmaradni hosszabb távon egy szobában, de valószínűleg a barakkok körül sem járkálhatok kedvemre. Tío pedig fegyveres kiképzést fog tartani, ahol nem igazán lézenghetek, mert volt alkalmam látni újonc FBI-ost, aki a felettese megjelenésére úgy kezdett el hadonászni a pisztollyal, hogy sokan hasra vágták magukat. Itt pedig puskákkal, nagy hatótávú puskákkal, is fognak dolgozni, így még durvább lenne, ha nem tudnának rendesen koncentrálni.
Amikor megérkeztünk valóban nem tudtam sokáig megülni a szobában, a fenekemen. Viszont minden igyekezetem ellenére mégsem sikerült eléggé félreeső helyet találni, pedig abban bíztam, hogy a gyakorlatozás eléggé elvonja rólam a figyelmet, és lesz jó néhány percem, amíg észrevesznek. Távolról nem tűntek annyira nagynak, mint mikor körém gyűltek. Féltem. És nem is kicsit, bár próbáltam nem mutatni, és annyira kizárni őket, amennyire csak lehetett, de sehogy sem akart összejönni. Már kezdtem volna pánikba esni, és azon agyalni, hogyan lehetne a leggyorsabban Tío segítségét kérni, amikor meghallottam egy erélyes, parancsoló hangot. Nem volt túl hangos, a közelében sem volt egy igazi ordításnak, de még én is összerezzentem, pedig nem is engem utasítottak rendre. Legalább is egyelőre. A körülöttem tornyosuló kadétok viszont szinte kővé dermedtek, ami viszont megnyugtató hatással volt rám. Kontroll alá kerültek.
Ez a pillanatnyi nyugalom viszont csak addig tartott, amíg a kadétok el nem tűntek, és meg nem láttam egy nagyon morcos, nagyon magas, kigyúrt férfit. Láttam rajta a nem tetszés, amiben biztos, hogy benne volt az is, hogy én itt vagyok. Félelmetes volt, mert valószínűleg állva is jócskán fölém magasodott volna, de így, hogy ültem, még hatalmasabbnak tűnt.
Köszönésére kihúztam a fülesemet, amit eddig a világ minden kincséért sem tettem volna meg. - Üdv - mondtam nagyon bátortalanul, őt ismételve. Lehet, ha önállóan kellett volna köszönnöm, csak egy bólintásra telt volna tőlem. Láttam a visszafogott indulatot a szemében, és aggódtam, de mégsem úgy, ahogy szerintem kellett volna, és ezt nem tudtam hova tenni. - Flor vagyok, és Tíoval… - oké, ezzel nem hiszem, hogy beljebb leszünk, - akarom mondani Harry Larsonnal érkeztem. Biztos hallotta, hogy ő fogja tartani egy ideig a lőgyakorlatokat. - Nem igazán tudtam, hogy Ford őrnagynak mond-e ez a név valamit, de eddig mindenki, aki megtudta, hogy Harry Larson itt van, és felocsúdott az első döbbenetből, olyan tisztelet fogadta, amit ritkán látni, főleg civilként. (Persze, amit én nem tudtam, hogy Tío… Harry Larson egy olyan ex-katonai mesterlövész, aki részt vett a „Sivatagi vihar” fedőnevű akcióban, és sokakat megmentett.) - Engem pedig nem tudott hova tenni, így jöttem vele - oké, ez így kicsit fura, de jobb, mint az igazság, hogy egy „kaszárnyában”, lányként, nagyobb biztonságban vagyok, mint otthon. - Egyébként köszönöm az előbbit - nézek rá hálásan, miközben felállok, de egyelőre nem akarom megfogalmazni, hogy még úgy is, hogy egy kicsit félek tőle is, mennyire megkönnyebbültem attól, amit tett. Úgy kiszolgáltatottabbnak érezném magam. - És nem akartam felfordulást okozni - teszem még hozzá, és szerintem kihallatszódik a hangomból, hogy valóban sajnálom, és nem akartam rosszat.
Most viszont, hogy már én is talpon vagyok, látom, hogy hozzám képest szinte egy óriás. Szerintem, ha egyenesen maga elé nyújtaná a kézét, el tudnék úgy sétálni alatta, hogy hozzá sem érek a karjához. Ez a tény, meg az, hogy mennyire szigorúnak néz ki, valahogy minden eddigi önbizalmamat elvette. Pedig úgy szeretném megnézi, milyen is egy fizikai kiképzés! De nem hiszem, hogy a közeljövőben lesz bátorságom megkérdezni tőle ilyeneket. Valószínűleg az is nagy szó, hogy nem harapta le a fejemet, hiszen lényegében én okoztam a rendbontást, bár az is igaz, hogy a kadétok már előttem itt voltak.

Flor § Mace

Tío volt katona, és egy olyan helyen dolgozik, ami szintén a hierarchikusságra épül, ahol a felső vezető megmondja mit és hogyan kell megcsinálni, az alatta lévő pedig vagy végrehajtja, vagy lejjebb osztja, ha tudta, de felfelé nincs bírálat, kérdés. Nekem ez fura, és szerintem sosem tudnék vele teljesen azonosulni. De hiába láttam ezt a felépítést kicsiben, az itteni szinte félelmetes számomra. Tudom, itt ez a legjobb, de akkor is… Ráadásul ott vannak az olyan személyek, mint Tío és Ford őrnagy, akik már azzal is tiszteletet parancsolnak, hogy megjelennek valahol, bár engem inkább félelemmel tölt el. Mármint nem Tío, tőle már nem tudok félni, és nem is kell, de Ford őrnagy még mindig ijesztő a számomra.
Azt hiszem, hogy az Őrnagy, olyan személy, mint én; személyesen kell találkoznia valakivel, hogy igazán megismerjen valakit. Tío egyszer szerepelt egy toborzási plakáton, amivel itt szembesültem, de, ha jól gondolom, akkor sem önszántából. Sosem szerette a reflektort, és igazából, amennyire hallottam eddig, ez a beállítottság van a legtávolabb a mesterlövészektől. Ők inkább a háttérben, magányosan húzódnak meg, mozdulatlanul várva órákig, hogy a megfelelő személy a célkeresztjükbe kerüljön és megadják nekik az engedélyt a lövésre. Ez egy olyan önfegyelmet igényel, amire szerintem születni kell. - Még nem találkozott vele személyesen, jól gondolom? - kérdezem meg kíváncsian.
Kezdek elkeseredni. Ha egy kiképző sem tudja megmondani, hogy lennék a legjobb helyen, (ami lehetőleg nem a szobám), akkor nem tudom, hogy ki fogja tudni ezt. Így gondterhelten és szomorúan le is hajtom a fejemet. Nem szeretek gondot okozni másoknak, és még kevésbé szem előtt lenni. De annak azért örülök, hogy tudja, nem állt szándékomban rendbontást előidézni.
Ahogy végig néz a csapaton, már éppen bocsánatot akarok kérni, hogy ennyi baj van velem, és szépen visszasomfordálnék a szoba magányába, de ekkor ismét felém fordulva rám szegezi tekintetét. A száját elhagyó szavak viszont nagyon meglepnek. Lehet, mégsem kell az elkövetkezendő időszakot egyedül töltenem a négy fal között? Amikor tökéletesen összefoglalja, hogy hogyan is érzem magam itt, csak elhagyatott szemekkel és kicsit félre döntött fejjel bólogatok, hogy valóban unatkozok, és nem „jobb dolgom”, semmilyen dolgom nincs. A gondolatmenetének a végére viszont még a számat is eltátom a döbbenettől, és, ha meg tudnék szólalni, akkor biztos, hogy megkérdezném, hogy nem nagy kegyetlenség ez a „kocsi után futtatni a kadétokat” kiképzési elv. Viszont mivel a tüdőmben ragadt a levegő, így nem kérdezem meg, amúgy sem lenne szerencsés ilyet kérdezni egy kiképzőtől.
Eléggé elvesztem a gondolataimban a kiképzési módszerét illetően, így már csak akkor ocsúdok, amikor elindul. Ettől függetlenül minden szavát hallottam, és igazság szerint kíváncsi is voltam a bázisra. Így szinte futva indultam meg utána, hogy behozzam a lemaradásomat. - Köszönöm! De biztos nem fogok zavarni? - kérdezem félve, halkan, mint egy megerősítést várva, hogy valóban nem okozok több gondot az eddigieknél.
A monológjánál megváltozott a hanglejtése, ami nyugtatólag hatott rám, és máris nem látom és látom olyan rémisztőnek, mint az elején. Bár semmi pénzért nem lennék a csapatában, akiket most képez ki. Így viszont már talán jobban fogok tudni kérdezni tőle ezt-azt. De egyelőre csak követni próbálom, ami nem egyszerű, főleg, hogy ő szinte egyet lép mire én kettőt. Az úti célunk felé tartva próbálok úgy állni, haladni, hogy mindig lehetőleg az Őrnagy takarásában legyek a kadétokkal szemben. Valamiért nagyon nem akaródzik a szemük elé kerülni. Nem tudom, hogy adott-e valamilyen jelzést a csapatnak, hogy hova menjünk, vagy az még csak ez után jön, így csak csendben próbálom követni a történéseket.