Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Érdekes, mintha a pillantásában azt vélném felfedezni, hogy pontosan ez volt a célja. Mintha tudná anélkül is, hogy bármit mondanék, hogy elgondolkodtam a dolgon és hogy egy kicsit bosszant is ez a feltételezés, de betudom annak, hogy ezt csak képzelem és nyilvánvalóan nem így van. Egyértelmű, hogy komolyan gondolta, hogy most már nem tudnék vele úgy viselkedni, mint régen. Pedig tudnék. Tuti, hogy tudnék. Hogy az őrületbe tudnám kergetni, addig játszadozni vele, míg a szemével szinte már könyörög egy-egy mozdulatomért, érintésemért. Hihetetlen, mennyire mesteri szinten űztük mi ezt anno, vice versa.
Még a gondolatba is beleborzongok.
Jesszus, mintha irányítani tudná a gondolataimat, hát ez hihetetlen. De mindegy, ez múlt idő. Még szerencse. Ő mondta. Mekkora tévedésekben van…
A kis vallomásom után, mikor belekezd, érdekes ábrázattal tekintek felé, mert már egészen elhiszem, hogy belekergettem egy ilyen nosztalgikus, érzelmesebb oda-vissza vallomásba, de mikor kimondja, a fejemhez kapok.
- Fúj – nyögöm ki, mert tényleg megelevenedik előttem a jelenet. – Ezt bárhol, bármikor, bárkinek letagadnám egyébként, szóval eszedbe ne jusson senki előtt felhozni. – Habár ha jól emlékszem, volt már rá példa anno, amire hasonlóan jártam el, de ez már tényleg csak homályosan él az emlékeimben. A folytatásra pedig már csak elröhögöm magam és én is a mandula után nyúlok, hogy én is bekaphassak egy szemet. – Sok mindenhez bennem volt csak elég kurázsi, azt hiszem – vonok vállat mosolyogva. Jay olyan személyiség, aki elég hamar lyukat tud beszélni az ember hasába, és ha még nem feltétlen is úgy gondolja a másik fél a dolgot, akkor sem mer ellent mondani. Hát én nem olyan ember voltam sosem, aki félt volna a reakciójától vagy attól, hogy mit fog szólni bármihez. Mondjuk abban szerencsém volt, hogy igazából jól el lehetett diskurálni vele a dolgokról, de azért ha érzékeny területet érintett a téma, akkor mindig felhúzta maga köré a falat.
A kérdésére érdeklődőn pillantok fel rá, egyenesen a szemébe, habár nem szándékoztam, csak az arcára akartam nézni, hogy most ezt viccből kérdezi-e? A pillantása viszont ott tartotta az enyémet is.
- Nem utáltalak meg sosem, Jay. Ha így lenne, nem lennék itt – mondom neki szemrebbenés nélkül. Nem utáltam. – Csak csalódtam – teszem hozzá nyersen, ezúttal mindenféle mosoly nélkül, hogy tudja, azért nem annyira „happy” a helyzet, mint ahogy esetleg tűnhet.
A megjegyzésére csak megforgatom a szemem és egy apró sóhajjal jelzem, hogy én ebbe még egyszer bele nem megyek, főleg így, hogy nem egészen látja át a helyzetet, bár már tényleg nem tudom, hogy én láttam-e rosszul a dolgokat akkor vagy tényleg csak ő próbálja mindezt bebizonyítani? Érzem a hangsúlyon, hogy nem az ínyére való, hogy azt mondom, nem hajtogatom ezt többet, de hisz ő mondta, hogy ez nem segít, én meg inkább befogom a számat. Abszurd az is, hogy ő nézi az én elégedett életemet. Melyiket? Vagy csak én maradtam ki valamiből? Az elégedettől azért egy kicsit messze áll. Kifelé mondjuk eléggé úgy fest, mindig is azt akartam, hogy úgy tűnjön.
Végül magamra maradok a gondolataimmal is, meg a döntéssel is, hogy egy lépéssel közelebb taszítom-e magunkat a szakadék felé, aminek a széléről már biztos, hogy nem lesz megállás, de végül arra a döntésre jutok, hogy nem az ördögtől való az együtt alvás, ha nem történik semmi. Mellesleg nem is idegen. Szóval bemegyek és befekszem az ágyba, elsötétül minden, én pedig elfordulok és fogalmam sincs, mit kezdjek a szituációval. Most kicsit keménynek tűnik a hangulat, így szerintem aludni sem fogok tudni, majdnem biztos.
Mikor aztán közelebb hív magához és kérdés nélkül hátrébb is megyek, rögtön megnyugszom. Mintha a karjai biztonságot és megnyugvást hoznának rögtön. A vállamon érzékelt csókja egyszerre riaszt kicsit meg és korbácsolja fel az érzékeimet. Jó ég, hol van még a reggel. Hangtalant, aprót sóhajtok, lassan fújom ki a levegőt, a megjegyzésére pedig elmosolyodom és egy halkat hümmögök.
- Köszönöm – suttogom, majd szépen lassan el is nyom az álom.


Mikor megébredek, rögtön az arcát kezdem el fürkészni. Jó ég, még mindig nem hiszem el, hogy itt van. Hogy itt vagyok. Hogy vehet pár nap alatt az ember élete ekkora fordulatot? Mintha visszarepültem volna évekkel ezelőttre. S mivel abban sem vagyok biztos, hogy ő valóságos, a kezem rögtön felé nyúl, hogy megbizonyodhassak róla, a felismerés hamar elér, hogy ez nem álom. Mivel úgyis alszik, befejezném a mozdulatot, de mielőtt a végéhez érnék, megszólal, én pedig hirtelen vissza is húzom a kezemet és elmosolyodom.
- Lebuktam – suttogom alig hallhatóan. De ő is, miért nem alszik ilyenkor? Nem hinném, hogy erre az apró érintésre ébredt volna fel. A fejem alá gyűröm a párnát és ezzel kicsit közelebb kerülök hozzá, az arcához. – Tudhatnád, hogy mindig alattomos dolgok járnak a fejemben – mondom még mindig halkan, mint aki attól fél, hogy bárki meghallhatja. A tekintetem pár pillanatra az ajkán állapodik meg, majd feljebb haladok a szeméig. Csak nézem, nem szólalok meg. Mintha a puszta jelenléte képes lenne magához vonzani és azt sugallni, hogy ne gondolkodjak. Hogy irtsam ki a fejemben kavargó gondolatok mindegyikét, és egy pillanatra még el is hiszem, hogy képes vagyok rá. Még az is lehet, hogy erre az időre félre tudnám tenni a gondolkodást, csak át kellene adjam magam a vágynak, annak, hogy érezni akarom az érintését magamon, hogy jelen pillanatban képtelen vagyok másra gondolni, minthogy olyan egyszerű lenne szorosan hozzá simulnom. Olyan szorosan, hogy azt se tudjam, hol kezdődik ő és hol kezdődöm én? Nagyot nyelek, melegem van, úgy érzem, izzik az egész testem.
Jobb kezem magunk közé csúsztatom, mintha ezzel egy kicsit nyitnék felé, habár ha a testemre hallgatnék, most azonnal megszüntetném a köztünk lévő távolságot, hisz a vágy már szinte tényleg éget.  

June & Jay

 

- Pedig épp azt terveztem, hogy hétfőn leülök a főnököd elé, és bizalmasan közlöm vele, mint férfi a férfival: jobb, ha vigyáz veled. Különösen, ha részeg vagy – siklik végig rajta a pillantásom, végül az arcán megállapodik meg, az ajkaimon letörölhetetlen, szemtelen mosoly. – Különösen, ha az a terve, hogy az ágyába csalogasson.
Csak szórakozok. Mégis kinek mesélném el? Meg mi célból? Más lenne a helyzet, ha már öt éve együtt lennénk, összeszokott baráti körrel, és az egyik este bedobnám a poént. De ettől azért elég messze állunk. Nem is baj, ez az öt évig együttlevős szöveg még fiktív gondolatnak is elég kemény. Mostanra kiderült, nem nekem találták ki. Elsősorban azért, mert nem hiszem, hogy valaha is le tudnám kötni magam, de az sem utolsó érv, hogy mellettem sem bírta ki még senki egy évnél hosszabb ideig. Erről jut eszembe, fel kellett volna hívnom Helent. Ma volt a premierje. Vagy tegnap? Annyit pakolgatták, már nem is tudom követni, de nagyon úgy fest, hogy így is-úgyis elfelejtettem. Majd holnap megpróbálom kimagyarázni valahogy.
- És gondolom, ez is csak múlt időben – dobom rá kapából June szavaira, az előbbi „régen tudta, hogy kell az ujja köré csavarni” témára visszautalva. Kurázsiból is kérdés, hogy még mindig igaz lenne-e rá ez az állítás. Ki fogom húzni a gyufát, de szórakoztat. Szeretem piszkálni az önérzetét, amíg ki nem billentem a komfortzónájából. Régen legalábbis elég gyakran bejött.
Igen, jó is, hogy kimondja. Valamiért itt van. De az utóbbi egy óra friss emlékképei után, nem tudnék rá egyértelmű magyarázatot adni. Az étteremben még azt hittem randizunk, főleg miután ő is randiként emlegette a találkozót, aztán kiderült, hogy rendkívül komoly kapcsolatban van, amihez rendkívül ragaszkodik is, de azért feljött a lakásomra, és engedte, hogy megcsókoljam. Teljesen világos, nem?
- Hát, ez megesik olykor – jegyzem meg színtelenül, miután hozzáteszi, hogy csalódott, de nem forgatom tovább a témát, bár vele ellentétben bennem eléggé dolgozik még ez az egész. Inkább magammal viszem a hálóba, őt pedig magára hagyom a dilemmájával: utánam merészkedjen-e, vagy sem. Nem mintha számítana most már, de azt azért valahol jól esik tudni, hogy sosem utált igazán. Pedig meg voltam győződve az ellenkezőjéről.


Magam sem tudom, hogy miért töltöm azzal az éjszakát, hogy a vonásait figyelem. De ha az álom úgyis elkerül… És ha épp ma este hánytuk rá a maradék pár lapát földet arra a bizonyos sírra, amiben a közös múltunk gubbaszt jó tíz mérette a föld alatt, jó ideje már, de eddig talán a lezáratlanság érzése egyben azt az illúziót is magában hordozta, hogy még bármi megtörténhet. Volt, mikor bíztam benne, hogy egyszer majd újra találkozunk. Főleg az első másfél évben. Aztán ez valahogy elaludt bennem, nem is akartam már, még rá gondolni se, az élet elég sok kihívást tartogatott, amik elvonták a figyelmem, és teljesen más irányba tereltek. De tegnap azért újra megkísértett a gondolat, hogy milyen lenne, ha a lezáratlanságunk azt jelentené, hogy még nem végeztünk teljesen egymással. Talán jobb is, hogy csak gondolat szintjén maradt. Igaza van abban, hogy jobb, ha ez az egész a múlt ködében marad, és végre teljes egészében betemetjük az utolsó kiskaput is.
Most, hogy megtörtént, azért mégis érzem a súlyát, és talán pont ez nem hagy aludni. Ez az éjszaka az utolsó, amikor ilyen közel tudhatom magamhoz, és ilyen bensőséges helyzetben és hangulatban fekszünk egymás mellett. Mint akik között még ott van az a kapocs, ami ahogy felkel a nap, végleg feloldódik. Nem akarom alvásra pazarolni ezeket a perceket.
Ahogy mozdul, viszont lehunyom a szemem. Azért azt nem akarom, hogy tudjon róla. Arra számítok, hogy egy-két percen belül újra mély álomba merül, de az arcomon végigszántó simogatása meglep, úgy döntök, inkább megtöröm a csendet.
Azonnal visszahúzza a kezét, szinte érzem, ahogy a hangom hallatán megrezzen.
- De le ám – mormogom én is a suttogásához igazodva, és egy félmosollyal visszanyitom a szemem.
- Tudom. Nálad alattomosabb és gonoszabb boszorkát nem is ismertem – a hangomba játékosság vegyül, a tekintetem megcsillan. És én ezt tagadhatatlanul imádtam benne.
Pár másodpercig nem hallatszik más, csak a halk szuszogásunk. Ahogy nézzük egymást, a képzeletem bebarangolja a testét, de a tekintetem nem mozdítom az arcáról. Ha ezt nem töröm meg, meg fogom kívánni, ezzel tisztában vagyok, de mégis jól esik.
Megfogom a közénk csúsztatott kezét, és az ajkamhoz emelve apró puszit a középső ujjhegyére.
- De szexi a melegítőd. Úgyhogy meg van bocsátva – mosolyodom el újra, aztán egy hirtelen ötlet nyomán gyengéden vissza is teszem a csuklóját a lepedőre, a kezem pedig becsúsztatom a takarója alá, azon belül is a felsője széle alá bújva, hogy az ujjaim végigtáncoljanak a köldöke alatt, és a játékos izgő-mozgó érintésekkel kiugrasszam a nyuszit a bokorból. A szökőkutas akciója óta vártam a tökéletes pillanatot a visszavágóra.
Bármit is mond, a tökéletes szöveget már előre legyártottam.
- Csak hogy hiteles maradjak. Tíz évesen imádtam halálra csikizni a csajokat, pláne egy pizsamapartin...

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Mikor a „főnökömet” emlegeti, kis híján megáll a szívem is, ne közöljön csak semmit vele, mint férfi a férfival, mert annak egész biztos, hogy jó vége nem lenne.
A folytatásra pedig már csak halkan felnevetek inkább kínomban, mint jókedvemben, és egy pillanatig sem hezitálok a reakción.
- Oh, az ágyába? Ez munkakapcsolat. – Persze. Vajon akkor valóban az lenne, ha egyébként mi nem ismertük volna már eleve egymást? Ha csak két ismeretlenként kerültünk volna a Timeshoz? De ezen nem most fogok elfilozofálgatni. Jó anyám, ha ez kiderül, mit fogok én hallgatni Jaytől? Egyre csak beljebb és beljebb sodrom magam a mocsárban, amiből még nem tudom, hogyan fogok kimászni...
Azt nem tudom egyelőre, hogy mi a célja az effajta múltidőre utaló megjegyzéseivel, de szerintem provokálni akar és teljesen tudatosan. Tudja, hogy rengeteg bizonyítási vágyam van, főleg ha egy idő után felgyülemlik, és ezt fel is használja ellenem. Erre aztán már nem is reagálok szóban, csak széles mosolyra húzom az ajkaim. Hjaj, Jay.
- Csak reménykedik az ember, hogy nem abban fog csalódni, aki roppant fontos számára – mondom már alig hallhatóan, mire elmegy a szoba felé, nem tudom, hogy hall-e belőle valamit, vagy sem és azt sem, hogy ezt neki célzom-e vagy inkább magamnak?! Az már egész biztos, hogy a holnapi napom csupa agyalás lesz, ezen fogok kattogni, ha a fejem teljesen kitisztult, hiszen ez az egész önmagában annyira idegörlő. Mi van, ha csak elmentünk egymás mellett?


Fura helyzet, egyszerre jóleső, egyszerre kis bűntudatot keltő. Ha hazamentem volna, biztos, hogy megbántam volna. Így viszont nincs mit megbánni, hiszen tudom, hogy az alvásnál több nem fog több történni közöttünk.
Mégsem bírok aludni. A testem minden porcikája ellenkezik, hogy rendesen, mély álomba zuhanjak. Mikor megfordulok és kinyitom a szemem, kis ideig csak figyelem, ahogy békésen alszik. Meg tudtam volna szokni ezt, imádtam vele ébredni, vele feküdni és utáltam visszajönni New Yorkba, mert Amszterdamot is nagyon szerettem, de most már mindegy, ezen nem lehet változtatni. Az viszont tényleg roppant mód idegesít, hogy ő nem ugyanúgy látta a dolgokat, mint én. Nem lehet, hogy csak egy egymás melletti elbeszélés okozta a kapcsolatunk végét.
Engedek a késztetésnek, hogy megérintsem, hiszen úgyis alszik, gondolom én, de mikor a semmiből megszólal, megijedek.
Ismert. Szóval csak ismert. Hát igen, végül is, így van helyesen, már megbeszéltük, hogy most már nem ismerjük a másikat. Sajnos.
- Hiányzik a boszorka? – kérdezem halkan, miközben nem veszem le a tekintetem az arcáról.
Hirtelen minden részem és lényem hihetetlenül kívánni kezdi, az emlékeimben felsejlik egy – egy jelenet azokról az éjszakákról – és persze a nappalokról-, amikor nem tudtunk parancsolni ezeknek az vágyaknak, de nem is kellett. Néha egészen hihetetlen volt, hogy mennyire egymásra voltunk hangolva és szinte kitaláltuk egymás kívánságait. Az biztos, hogy a szex mindig kiválóan működött köztünk és én mindig azt vallottam, ha az hibádzik, akkor megette a fene az egészet. Persze emellett minden másnak is stimmelnie kell.
- Nem is látod, honnan tudod, hogy szexi? – mosolyodom el szélesen, halkan kuncogva.
A gondolatok visszarepítenek az időben egy kicsit és rögtön újra akarom élni őket, most akarom, azonnal. Az ujjaimra hintett csókja, majd a takaró alatti motoszkálása csak egyre közelebb lök ahhoz a vékony vonalhoz, ami még elválaszt attól, hogy egy pillanat alatt billenjek át a másik oldalra, ahol nem érdekel már semmi és senki.
Nem tudom, mire készül, de nem sejtek semmi jót, hisz ez már erősen súrolja a tizenhatos korhatárt, nem pedig a tizenkét éves pizsamaparti fogalmát.
Aztán pillanatokon belül tisztává válik számomra is, hogy, mit akar, ahogy az ujjai az oldalamba kapnak, már ugrok – vagyis ugranék arrébb-, de a menekülés közel sem ilyen egyszerű.
- Jaaaaaay, ne csiiiin... – sikkantok fel halálos nevetésbe fulladva, szinte már hangtalanul nevetek és kapálózom, mikor már úgy érzem nem bírom tovább, itt fogok meghalni a kínzó padon... vagyis ágyon, így veszek egy mély levegőt és erőt gyűjtök, hogy egy kicsit is óvatlanabb pillanatában kitérhessek alóla és elkaphassam a kezét vagy a csuklóját – ahol éppen érem – és egy percig sem habozva hajolok közelebb hozzá, hogy az ajka után kapjak és kissé sem lágy csókban forrjak össze vele. Már a támadása előtt is éppen eléggé elkalandoztak a gondolataim, tulajdonképp ez az utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban, ami most határozottan túlcsordult. Szépen lassan fölé kerekedek, és a csípőjét közrefogom a belső combjaimmal, de ezalatt egy pillanatra sem szakadok el tőle. Égek a vágytól, megőrülök, ha most azonnal nem kapom meg, hisz tényleg annyira akarom. Képtelen vagyok megállni és behúzni a vészféket.
- Touché – suttogom az ajkára és félmosolyra húzom a szám. Provokál. Most már egész biztos...

June & Jay

 

- Nem vagyok elég részeg ahhoz, hogy kifejtsem: ez a kettő a férfiaknál egyáltalán nem válik el olyan élesen – feszítem tovább a húrt. Részben, mert szórakoztat, de azért is, hogy kicsaljam belőle az igazat. Gyanús nekem ez a Mr. Washington, és ahogy ő fogalmazott, a köztük lévő roppant bizalmas kapcsolat. Ha velem nem is, de vele nem kizárt, hogy megcsalta már azt a rendkívül kitartó és hősszerelmes rómeóját. Hogy szakadna rá az ég.
- Majd egyszer emlékeztess rá – toldom hozzá sunyi mosollyal.
Rossz hallani, hogy csalódott bennem, ezt mindig is afféle csendes gyilkos kifejezésnek tartottam, mikor azt mondják, hogy nem haragszom – te fellélegzel, hogy akkor nincs nagy gond –, erre hozzáteszik: csak csalódtam. Na persze. Szívesen hozzátenném, hogy másban nem is igazán lehet, csak azokban, akik fontosak számodra, mert ha nem így lenne, magasról le is szarnád az egészet. De erre inkább már nem reagálok, hagyom, hogy felolvadjon a közeledő éjszakában. Úgyse akarna beszélni róla, ezt már elég világosan kifejtette az előbb. Végül is, ezzel azt is kimondta, hogy fontos voltam neki, ez épp elég fájdalomdíj. És az is feltűnik, hogy nem volt múlt időben.

Elmosolyodom a reakcióján. Nem az volt a szándékom, hogy megijesszem, de így se jött ki rosszul.
- Néha elég mazochista tudok lenni – mormogom válaszul, ha a körítést lemetsszük, voltaképp arra, hogy hiányzik-e még. A tekintetem az övében időzik, nehéz lehet eldönteni, hogy ez most egy őszinte vagy egy játékos megszólalás volt. Talán még én se tudnám pontosan, lehet, kicsit mindkettő.
A melegítős kérdésen újra elmosolyodom. Honnan tudom?
- Egész este azt csodáltam, felejthetetlen élmény volt – ironizálok roppant meggyőző hangon. – Plusz az enyém, szóval eléggé képben vagyok... – A folytatást csak egy kis szünet után teszem hozzá. – Ami azt illeti nem csak a ruhák, de a te paramétereiddel is.
Ezen a téren azért nem fakultak meg az emlékeim, öt év ide vagy oda, most is vonzódom hozzá, és baromi nehéz beismernem, de a vallomása előtt, miszerint van valakije, mégpedig komoly, úgy voltam vele, hogy akarom... ha őrültség is, talán most más lenne, elvégre nincsenek már azok az akadályok, mint akkor, ki tudja, működött-e volna, de megkísértett a gondolat, hogy megpróbáljam. De nem akarja. Megint nem, pedig látom és érzem is rajta, hogy nem vagyok teljesen semleges neki. Megtehetem, hogy kisajtolok belőle egy éjszakát, még mindig, hisz’ látom a tekintetében éledező tüzet, ismerem már ezt a pillantását, de azt kérte tőlem, hogy ne tegyem. És én sem tudom, hogy beérném-e ezzel. Vagy hogy akarnám-e azok után, hogy ilyen pökhendin elutasított. Utálom azokat a szavakat, amiket hozzám vágott. Bizonyára ezzel ő is tisztában volt.
Bárhogy is, elérkezettnek látom az időt, hogy gyanútlanul bevihessem a bosszú-támadást, amit még a szökőkútnál ígértem meg neki. Sikerül is a terv, bár arra nem igazán számítok, hogy ekkora lendületet merít belőle, és másodpercekkel később gyakorlatilag rajtam ülve köt ki. Még jó, hogy a takaró közöttünk van, mert egy ilyen csók után, és ahogy a combjaival a csípőmre szorít, én is roppant könnyen tovább tudnám gondolni ezt a szituációt. Érzem, hogy ég benne a vágy, a csuklóm szorításán épp úgy, mint ahogy a csókjából árad a szenvedély.
Illetve… nem számítok? Ha visszagondolok, egyetlen egy alkalom sem jut eszembe, mikor ennek a játéknak nem szex lett a vége. De akkor sem gondoltam, hogy tényleg megteszi.
- June... - suttogom az ajkaira, mikor az első pár heves csók után levegőért kapunk. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg le akarom állítani, de valahol tudom, hogy meg kellene tennem. - Kemény gyerekkorod lehetett, ha ilyen rázós pizsamapartikon vagy túl - utalok vissza bujkáló mosollyal a szabályra, amit ő maga kötött ki, mielőtt lefeküdt volna mellém.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Tudom, hogy nem válik el a kettő egymástól, nemhogy a férfiaknál, de a nőknél sem.
- Na, ehhez még én sem vagyok elég részeg, szóval inkább ejtsük is a témát – próbálok inkább kevésbé ingoványos talaj felé sasszézni. A következő megjegyzését viszont nem igazán tudom, mire érti.
- Hogy? – emelkedik meg a szemöldököm, hogy tisztázzuk, ezt most mire érti? Most célozgat vagy mi van?
Nem reagál a megjegyzésemre, én sem igazán tudom, hogy miben reménykedem inkább, hogy meghallja vagy sem? Bár nem akarok ma már ebbe jobban belefolyni, inkább békésen lefeküdni mellé és aludni, ami persze nem olyan egyszerű feladat Jay mellett.

Tudok én burkoltan kérdezni, ha akarok, nyilván mondjuk ő is tudja, hogy mire irányul a kérdés, és persze ő sem mondja ki egész konkrétan a választ – igazából jól is van ez így, nem kell mindig pontos választ adni, úgyis lehet olvasni a sorok között, bár Jaynél sosem lehet tudni-.
- Azt tudom – mosolyodom el l halványan. Néha azért nagyon jó lenne belelátni az emberek fejébe, mellesleg most biztos ki is használnám ezt a képességet, ha lenne, de sajnos nincs. Átka is akadna azért bőven, gondolom. Sőt, valószínűleg inkább az.
A melegítőnadrágról folytatott eszmecsere pedig csak még inkább jókedvre derít, de ez nem elég arra, hogy elvonatkoztassak a bennem dolgozó és lappangó vágytól.
- Hm, hát akkor lehet, hogy legközelebb a fejemre húzom, hogy inkább az arcomat csodáld, ne pedig az alsóbb végtagjaimat – emelkedik meg a szemöldököm kicsit. Apró sóhaj szökik ki az ajkaim közül, amikor emlékeztet rá, hogy teljes mértékig tisztában van a „paramétereimmel”, és a helyzet az, hogy hát... én is az övéivel.
- Ha öt év után még mindig tisztában vagy vele, akkor eléggé az emlékezetedbe vésődhetett – kacér mosoly ül ki az arcomra, nem is tudom, mit akarok ezzel, de persze valószínűleg ő sem gondolja ezt komolyan, azóta már jó sok nővel lehetett, akinek a paramétereit tanulmányozhatta. Vagy de?
Aztán mozdulat követ mozdulatot, mikor támadásba lendül már nagyon nem vagyok fejben ott, ahol kéne, kis mocsok, ártatlan látszattal próbál akciózni itt, amikor tudja... tudjuk, hogy ennek mindig, kivétel nélkül mi lett a vége. Nem gondolom át, mit csinálok, csak sodródom az eseményekkel, mire szinte már csak azon kapom magam, hogy felette vagyok és szenvedéllyel csókolom. Az adrenalin és a vágy egyben árad szét az ereimben, tényleg úgy érzem, mindjárt robbanok és hát tulajdonképp már majdnem meg is történik és ott tartok, hogy semmi nem tarthat vissza, főleg mikor a nevemet suttogja. Nem teheti ezt, bassza meg, megjelenik és összekuszál mindent.
A megjegyzése viszont pimasz mosolyra késztet és adok egy puszit az orra hegyére, majd legördülök róla.
- Igen, mert te ártalmatlan vagy, persze – nézek rá oldalra, hitetlenkedő pillantással és bujkáló mosollyal a szám sarkában, majd felülök az ágyban úgy, hogy megtámaszkodom a falnak dőlve. Magamra húzom a takarót és sóhajtok egy nagyot, mintha ezzel ki tudnám fújni a bennem dúló felhevült indulatokat.
- Hazamegyek, Jay – pillantok rá oldalra. – Nem vagyok már tizenkét éves – préselem össze az ajkam, ahogy kimondom a bújtatott célzást, mint az előbb ő. Ha itt maradok, nem fogjuk tudni megállni, hogy ne engedjünk a vágyainknak. Így is nagyon nehéz volt azt mondanom, hogy állj, ha tovább itt maradok, félek hogy ebből minden lesz csak alvás nem, de szeretkezés meg majdnem biztos és nem akarom megtenni. Két okból sem. Mégpedig azért, mert nem akarom ezt tenni Bentleyvel és azt sem akarom, hogy Jay azt higgye, hogy ilyen könnyen túlléptem mindenen és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Nem lesz szeretőm, főleg nem ő.

June & Jay

 

Hát arra, hogy kifejtsem. Az eredeti elgondolásom szerint erre értettem, de ahogy felteszi a kérdést, így utólag belegondolva, valóban egész többértelműre sikeredett a megjegyzés. Így még jobban tetszik, ez az elégedettség pedig egy terpeszkedő rókamosolyt rajzol az arcomra. Válaszképp.
Nem akarom most már piszkálni a tüzet, az ő tüzét pláne nem. Aludjon csak, pislákolón, békésen; van egy-két dolog, ami kizökkent a jól bejáratott medréből, és amivel van még egy kis dolgom reggelig, de megoldom, ahogy minden mást is megoldottam eddig. Ahogy nézem az álmát, hagyom, hogy szépen lassan újra kisimuljon minden, amit a mai találkozónk felkavart. June a múlt, és ez így is van rendjén. Öt éve is így döntött, és most is, ha haragudni akar, én azt is elfogadom, a múltat úgyse tudom megváltoztatni, és ezt a részét nem is igazán akarnám. Ha akkor nem koncentrálok teljes gőzzel arra a projektre, nem nyerem meg a díjat, és ha nem nyerem meg a díjat, esélyem sem lett volna bekerülni a hírügynökséghez, utazni, kijutni a háborúba, és így tovább és így tovább. Mondhatjuk, hogy karrierista döntés volt, egy bizonyos szemszögből – mondjuk az övéből – biztosan így van, vagy legalább is ennek tűnik, de ezerszer végiggondoltam: ha máshogy döntök, akkor is ugyanoda lyukadtunk volna ki, maximum nagyobb, hosszabb és fájdalmasabb kerülőúttal. Túl sok minden van, amiről nem tud, és amiről sosem akart tudomást venni. De attól léteznek.
Attól persze számos alkalommal megfordult már a fejemben a mi lett volna, ha… És valahol azért van egy részem, ami sajnálja, hogy sosem derült ki, van egy-egy éjszaka, amikor elmerülök ezekben a gondolatokban, például a ma, mintha egy saját részre létrehozott büntetőösvényt járnék végig, de tudom, hogy reggelre úgyis minden a helyére kerül, és mindennek nyoma sem marad majd. Ez azért biztató gondolat.
Mikor felébred, már teljesen más hangulatba sodródtam, mint mikor lefeküdtünk. Még ha nem is akarom annyira kimutatni felé, a tekintetemből biztosan észreveszi a töredékét, hogy valami azért más. Nem tudom felidézni, hogy volt-e ilyen abban a három hónapban, hogy látott-e egyáltalán komolyan a kapcsolatunk alatt, ami azért így belegondolva, elég viccesen hangzik a maga nemében, de tényleg nem hagytam sosem, hogy egy bizonyos pontnál közelebb férkőzzön hozzám. És a történtek viszonylatában, azt hiszem, jól is tettem.
Azt mondja, a mazochista vonásaimmal ő is tisztában van, ez elég okot is ad rá, hogy inkább távolodjak a témától. A melegítős megjegyzésem célba is talál.
- Igen, ez szerintem is roppant hatékony megoldás lesz – helyeselek egyetértően, a hangomban alig hallatszik egy csepp irónia, a vonásaim ezúttal árulkodóbbak. Igen, az emlékezetembe vésődött minden porcikája, és ahogy a szavai nyomán felidézem, őt, és a régi szeretkezéseket, bennem feljebb kúszik a vágy, vagy inkább némi vágyódás.
- Azért nem mondom, hogy nem jönne jól egy memóriafrissítés. – Viccelek, de a kacér mosolyát látva, lefogadom, hogy ő is épp erre gondol. Még akkor is, ha sosem ismerné el. Ez az a pillanat, mikor elérkezettnek látom az időt, hogy lecsapjak, hisz’ ha emlékezne, tudhatná, hogy egyszer sem fordult elő, hogy nem éltem volna a paybackkel, mindig mindent visszaadok, legyen az kibaszás, vagy megfelelő időben jött segítségnyújtás, egy apró csíny vagy éppen hozzáállás. Ez elég mélyre van kódolva bennem, igaz, régebben azért elég más volt köztünk a felállás, de ez őt sem gátolta meg pár órával korábban, és bevallom, engem sem igazán érdekel jelenleg.
Hogy hirtelen fölém kerekedik, egyszerre lep meg, és tűnik mégis olyan borzongatóan természetesnek, hogy nincs az az érv vagy tiltás, ami rávenne, hogy ne viszonozzam a csókját. Az ébredése előtti hangulat, ami egy ideje már dolgozik bennem, viszont eléri, hogy észnél legyek, és szép lassan őt is leállítsam, pedig általában nem jellemző rám, hogy nemet mondjak egy ígéretes éjszakára. De ez most más.
Én is kívánom, de bármily hihetetlen, vagyok annyira józan, hogy ne akarjak belemenni egy véget nem érő huzavonába, ami mindent újra a végtelenségig összekuszálna. Épp eléggé felbolygattuk már a múltat. Egyikünknek sem tenne jót, ha átlépnénk ezt a határvonalat. Pláne úgy, hogy hétfőn aláírom a szerződést, egy egész évre. De leginkább az ő szavai visszhangoznak a fejemben.
- Teljes mértékben – erősítem meg ártatlan ábrázattal a rólam szóló kijelentést, és egy halvány, szemtelen mosoly már az arcomon is virít. A tekintetem követi, ahogy felül, és bekuckózza magát a takaróba.
- Ne hülyéskedj. Dehogy mész – könyökölök fel utána fordulva, beletúrok a hajamba. – De ez utóbbi azért nekem is feltűnt. – Felnézek rá, kifürkészhetetlenül sanda pillantással, mégis komolyan.
- Már csak néhány óra van hátra, aztán úgyse látsz többet mackóalsóban. Gondolj arra, hogy egy kanál vízben meg tudnál fojtani, és bújj vissza szépen – bólintom oldalra a fejem a lepedő irányába.
- Ne aggódj, nem töröm össze a boldogságod – teszem hozzá egy kis szünet után, a konyhában való beszélgetésünkre utalva.
- Na, gyere… – biztatom, azzal én is hátrébb mozdulok, hogy komolyan vegye, a ruhái még amúgy is vizesek lehetnek, jobb lesz, ha kibírja még azt a néhány órát, valahogy én is rosszabbul érezném magam, ha csak úgy hirtelen lelépne. Mint Amszterdamban.