Teljesen megváltozott az életem, mióta apám szabadlábon van. Örültem annak, hogy végre megszabadultam tőle, de visszatért és megint tönkre akarja tenni az életem. Azért menekültem ilyen messzire otthonról és választottam ezt a hivatást, hogy ne kelljen az ő árnyékában élnem. Nem akartam a rossz úton járni, mint ő. Mikor végre azt éreztem, hogy sikerül jóvátennem a családom bűneit, ő ismét megjelent és elrontott mindent. Pont a nyomozó vizsgám előtt. Végig kiemelkedően teljtesítettem a rendőri hivatásom során és egy lépésre voltam attól, hogy nyomozó legyek, de neki sikerült belekevernie valamibe. Valahogy adatokat lopott a rendőrségtől és azt hiszik én voltam, mivel a fia vagyok. A főnököm szerint jobb ha nem dolgozok, amíg nem találják meg a tettest vagy amíg nem kapják el apámat. Természetesen nem csak ülök és várom, hogy történjen valami, hanem minden erőmmel azon vagyok, hogy megtaláljam őt és bebizonyítsam az igazam. Ez a legnehezebb ügy, amin eddig dolgoztam és ez eléggé megvisel. A barátaim is elfordultak tőlem, mert mindenki besúgónak, árulónak hisz, pedig nem vagyok az. A társam és egyben a legjobb barátom halála még egy ok arra, hogy gyakran nézzek a pohár aljára. Sajnos az utóbbi egy évben sokszor alkoholhoz nyúlok, hogy elfelejtsem minden problémám.
Ma este is sikerült elfogyasztanom egy üveggel az egyik kedvenc italomból, de meguntam az egyedüllétet. Amikor rámtör a magány, akkor lenézek egy szórakozóhelyre és így barátok nélkül ez gyakran megtörténik. Ilyenkor viszont nem új barátok után nézek, csak egy lányt keresek, akivel eltölthetem az estét. Mióta a középiskolai barátnőmmel szakítottunk nem volt tartós kapcsolatom. Mind a két szakításom túlságosan megviselt, ezért nem merek ismét belevágni.
Tehát egy kicsit ittasan eljöttem egy közeli szórakozóhelyre. Szinte rögtön a belépés után partnert kerestem. Ez a város hatalmas, rengeteg ember van itt, így a választék is nagyobb, mint a szülővárosomban. Leülök egy csinos szőke mellé, aki rögtön belemegy a játékba. Ennyi alkohollal a véremben már kevésbé vagyok türelmes és nem bírom kívárni amíg tovább lépünk, de a keze a combomon egy jelzés arra, hogy kihagyhatunk pár lépcsőfokot. Pár perc múlva már az egyik csendesebb folyosón döntöm a falnak miközben az ajkaival játszok, de nincs időm teljesen beleélni magam, mert egy erős kar ránt meg hátulról. A csajnak van párja, aki nem nagyon örül nekünk. Ha józan lennék, akkor elbírnék vele, hisz már középiskolában is rengeteg edzésre jártam, rendőrként pedig még tovább fejlesztettem magam, de most sokkal rosszabbak a reflexeim, így hamar a szórakozóhely mögött sikátorban végzem.
Egy pár perc pihenés után felkelek a koszos földről és elindulok hazafelé. Az eső szakad, de ez a legkisebb problémám. A szemem alatt már most látszik egy monokli, a szám felrepedt, az orromból megindult a vér, amit az eső elkezdett elmosni. Az ingem úgy szakadt a srác kezei között, mintha papírból lenne. Érzem, hogy a testemet több helyen kék, zöld foltok fogják díszíteni hamarosan. Sántikálva megyek a kevésbé kivilágított utcákon, amikor megbotlok és egy nagyobb tócsában érek földet. Amint felnézek először egy lábat pillantok meg, de már ez is ismerős. Egyre feljebb vándorol a tekintetem, majd meglátom Őt. A pislákoló lámpa hatására, mintha egy angyal jött volna el értem, de talán ez nem is áll messze az igazságtól. - Xini... - mondom miközben megpróbálok felállni. - Mit keresel te egy ilyen helyen? - hirtelen azt is elfelejtettem, hogy pár perce még abban sem voltam biztos, hogy túlélem az estét. Nagyon megörültem neki. Ennyi év után végre újra látom.
~ Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott ~ 554 ~ruha ~ ★ ~
Őszintén azt hittem, hogy soha többet nem fogom már látni Bastient, legalábbis belátható időn belül, éppen ezért érint meg ennyire a pillanat, amikor mindenféle gondolkodás nélkül, azonnal felismerem az arcát. Hogyan is felejthettem volna el azt a mélybarna szempárt, amibe régen minden egyes alkalommal, amikor csak láttam, szerelembe estem? Hogy is ne emlékeznék a karakteres arcra, ami megkülönböztette őt mindenki mástól, azokra az ajkakra, amik annyiszor csókoltak az együtt töltött idő alatt? Mégsem annyira egyszerű most magam előtt látni Bastient ennyi idő után, hiszen több, mint öt év telt el, mióta utoljára láttam őt, amivel talán nem is lenne akkora probléma, ha nem kezdene el hirtelen ugyanolyan hatást gyakorolni rám, mint a tizenéves Maxine-ra a középiskolai évek alatt. Mégis igyekszem erőt venni magamon, mialatt a férfi felegyenesedni próbál előttem és nagyot sóhajtva engedek magamnak és a mostanában szokásos érdektelenséget félretéve a karja után nyúlok, hogy segítsek neki. - Azt hiszem, hogy ezt én is megkérdezhetném tőled - tekintve, hogy az arcra vérben úszik és máris kezd egyre több kék-zöld folt megjelenni rajta, a ruhája koszos és szakadt, ő pedig... Még ezektől eltekintve is ugyanolyan vonzó, mint évekkel ezelőtt volt. - Mi történt veled? Elsősorban a jelenlegi helyzetre gondolok, a kérdés hátterében viszont ott van az érdeklődés és a keserédes kíváncsiság az életével kapcsolatban attól a pillanattól kezdve, amikor elváltak az útjaink. Viszont arra a válaszra, amit kaphatok majd tőle, ha egyáltalán szeretné megválaszolni a kérdést, nem biztos, hogy eléggé fel vagyok készülve. Talán mégsem szeretném tudni, hogy mi is történt vele az eltelt évek alatt. Nem akarom tudni, hogy van-e barátnője, esetleg menyasszonya vagy felesége, mert sejtem, hogy még ennyi idő után is megviselne, ha tudnám, hogy valaki elrabolta a szívét, a szerelmének hívhatja és minden egyes reggel mellette ébredhet fel az ágyban. De talán képes vagyok ezt a fajta félelmet feláldozni az életének más területeivel kapcsolatos kíváncsiság oltárán, mert az tényleg kimondottan érdekel, hogy mi történt vele az iskola után, teljesült-e az álma miszerint egyszer rendőr váljon majd belőle vagy sem? De egyáltalán van-e jogom még bármi iránt is érdeklődni tőle, rákérdezni az életének alakulására úgy, hogy nagyobb részben az én hibám, hogy ennyire sikerült eltávolodnunk egymástól? Hiszen lett volna lehetőségem a közelében maradni, én mégis a lehető legtávolabbi iskolát választottam magamnak mindenkitől és mindentől messze. Akkoriban azt hittem, hogy jó döntést hoztam, ma viszont már nem vagyok benne annyira biztos. - Akartam írni neked - teszem hozzá az éjszakai város zajában, magam sem tudom, hogy miért. - Csak... nem akartalak zavarni. Bármennyire idiótán is hangzik, valóban így van. Nem akartam kicsit sem belerondítani Bastien életébe azzal, hogy volt barátnőként a nyakára járok és levelekkel kezdem el zaklatni, aztán Oroszország világa szépen-lassan engem is beszippantott és már, ha akartam volna sem tudtam volna felvenni vele a kapcsolatot. Pedig volt egy olyan pontja az életemnek, amikor nem vágytam semmi másra sem jobban csak, hogy a férfi mellett legyek, ő pedig mellettem... Időközben sikeresen felkarolom és lábra állítom, majd mialatt szemügyre veszem a kissé megviselt arcát, megcsap a férfiból áradó alkoholszag. Tehát ittas. Meglepődök a felfedezésen, mert Bastient mindig is jófiúként ismertem, most viszont itt áll előttem részegen és összeverve, amit egyelőre nem nagyon tudok hova tenni. Mondjuk, nincs is jogom ítélkezni felette: már nem vagyok a barátnője, így közöm sincs az életéhez. Ennek ellenére mégsem tudok eltekinteni a ténytől, hogy egyszer mennyire is szerettem őt és ennek tudatában talán túlságosan is meggondolatlanul döntöm el kettőnk helyett is a mai éjszaka sorsát. - Rád férne egy kis... pihenés - jelentem ki ellenkezést nem tűrő hangszínnel, majd, ha Bastien enged nekem és nem kezd el ellenkezni, egy közeli hotelt célba véve kezdek el vele sétálni a járdán. - Nem gondoltam volna, hogy New Yorkban maradsz majd az iskola után is.
Rengeteg év telt el mióta nem találkoztunk, de most is ugyan úgy csodálva nézem őt, mint régen. Túl sokat ittam, de még így is előjönnek belőlem azok az érzések, amik a közös időszakunkban uralkodtak rajtam. Bánt, hogy neki kell segítenie felállni a földről, de középiskolában is mindig segített mindenkinek, úgyhogy nem lep meg. Az zavar, hogy ilyen állapotban lát. Nem ezt kéne látnia. Azért szakítottunk, hogy mindketten azt csináljuk amit szeretnénk és jó életünk legyen, de én nem úgy nézek most ki, mint akinek ez sikerült. - Megpróbáltam bulizni, mint gimnazista korunkban, de lehet, hogy ez már nem az én világom - régen sem volt az. A bulikon mindig megpróbáltam józan maradni és segíteni a többieknek, akik már azt sem tudták, hogy hol vannak. Józanként a sok részeg között nem volt túl jó a buli és a többiek se örültek annak, hogy nem iszom velük, úgyhogy nem voltam egy kimondott partiarc. Viszont ha ittam, akkor végem volt. Mindenki tudta, hogy ha én egyszer berúgok, akkor bármilyen őrültséget megcsinálok és a ruháim is hamar levetem. Szerencsére a vetkőzésről már leszoktam, de még mindig nem gondolkozok sokáig a tetteimen részegen. - Mondanám, hogy egy titkos bevetésen voltam, de nem. Belekötöttem valakibe, aki erősebb volt - vallom be, de azt nem akarom kiemelni, hogy mennyire részeg vagyok. A srác pedig nem lehet erősebb nálam, de józanul jobbak a reflexei, mint nekem ilyen állapotban. Rengeteg kérdésem lenne hozzá, de még nem most. Jobban lefoglal az, hogy ne essek össze ismét. - Tudod jól, hogy te sose zavarsz. Bár az utóbbi egy év kivételével eléggé elfoglalt voltam - még nem akarom neki elárulni, hogy felfüggesztettek. Nem akarom, hogy tudja, hogy mennyire tönkrement az életem. Viszont az ő kifogása elég gyenge. Nem mintha nekem lenne bármi mentségem arra, hogy nem kerestem. Nekem kellett volna keresnem őt, de nem tettem meg. A pihenés jó ötlet, ezért bólintok egyet és megyek vele. Nem tudom, hogy hová megyünk, de bárhol jobb, mint kint az esőben. - Kiemelkedően teljesítettem az iskolában és rögtön magasabbról indulhattam itt, mint máshol. Már a nyomozó vizsgám is majdnem megvan - dicsekedek vele, pedig a valóság teljesen más. A felfüggesztés miatt elmaradt a vizsgám és lehet, hogy most már nem is tehetem le, soha. Még mindig nem zaklatom a kérdéseimmel, nem akarok tolakodó lenni és így részegen talán olyat kérdeznék, amit megbánnék. Hamar megérkezünk egy hotelhez, ahol a falnak támaszkodva várom, hogy szerezzen egy szobát. Közben végig őt figyelem. Még mindig gyönyörű, sőt talán még szebb, mint a gimnáziumi éveink alatt volt. Megbántam, hogy szakítottunk. Ha újrakezdhetném, akkor mennék vele Oroszországba, csak ne veszítsem el. Még nagyon sokáig tudnék itt állni és nézni őt, de elindulunk a szobánk felé. Kezdem jobban érezni magam, az eső jó hatással volt a rosszullétemre. Az ajtón belépve feléfordulok, mert már nem bírom ki, hogy ne kezdjek el kérdezősködni. - És te hogy kerülsz ide? Sikerült befejezned a sulit és most itt táncolsz valahol? - ez az egyetlen logikus magyarázat. Vagyis van egy másik is...ha van valakije. De nem lehet. De nem akarom hogy legyen. Az teljesen összetörne...ismét.
~ Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott ~ 554 ~ruha ~ ★ ~
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem hiányzott nekem Bastien. Igazából csak most, ahogy teljes valójában látom őt magam előtt, érzékelem igazán, hogy mennyire nem voltam önmagam nélküle, ezáltal pedig kénytelen vagyok ráébredni, hogy milyen fontos része is volt ő az életemnek. A múltamnak... Nem mintha eddig nem lettem volna tisztában vele. Azt mondják, hogy az első szerelem mindig az ember életének része marad és örök emlékként kíséri majd végig őt a jövőbeli kapcsolatain; viszont az érzés, amit Bastien iránt éreztem évekkel ezelőtt és ami ebben a pillanatban is felsejlik bennem a közelében, fel sem ér azzal, amit az iránt a férfi iránt kellene, hogy érezzek, akihez nemrég feleségül mentem. Rá viszont most gondolni sem akarok, legalábbis addig, amíg Bastien társaságában vagyok semmiféleképpen. - Szóval neked ez - ismételten végigmérem őt, különösen a szemmel is kellőképpen látható sérüléseit - jelenti a szórakozást? Nem így emlékszem vissza rá a középiskolai partik alkalmával. Noha a baráti társaságunk nem vetette meg az alkoholt és előszeretettel használt egyéb hallucinogén szereket is, ha azt az alkalom megkívánta, de Bastien ritkán élt ezekkel. És még ritkábban került olyan helyzetbe, hogy valakivel verekednie kelljen. Amúgy sem volt híve az erőszaknak az édesapjával és a testvérével történtek miatt, éppen ezért csodálkozva hallgatom, amíg arról beszél, hogy mi is történt ma este vele pontosan. - Azt nehezen tudom elképzelni, hogy te köss bele valakibe. Biztosan így történt, nem pedig fordítva? Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy Bastien minden ok nélkül verekedést provokált maga körül: valami oka biztos, hogy volt rá, mert anélkül az egész puszta képtelenség a számomra. - Egyáltalán miből indult ki ez az egész? Ha az a Maxine lennék, aki évekkel ezelőtt voltam, valószínűleg elpirulnék a szavai hatására, viszont már régóta nem az a lány vagyok. - Ugyan, kérlek! Szakítottunk - jegyzem meg a kelletténél talán kicsit halkabban - és azért valljuk be, utána már elég érdekesen hatott volna, ha ugyanúgy tartottuk volna egymással a kapcsolatot - vonom meg a vállam pont úgy, mintha az egész már semmit sem jelentene a számomra. Hiszen nem is kellene: megtörtént, jó pár év eltelt már azóta, mi pedig csak a hirtelen találkozás révén kezdtünk el erről beszélni, nem azért, mert változtatnánk rajta és be szeretnénk pótolni az egymás nélkül töltött, elvesztegetett időt... - Na, és mi történt veled abban az utolsó egy évben, ami miatt már kevésbé voltál elfoglalt? Már, ha nem szövetségi ügy és elárulhatod egy régi ismerősnek - és direkt nem barátnőt mondok. A járdán sétálva szó nélkül hallgatom végig a monológját, amit a kérdésemre ad, és bár okom már nem sok van rá, azért mégiscsak büszkén nézek végig rajta oldalról. - Őszintén gratulálok! Még emlékszem arra a napra, amikor még csak egy hirtelen ötlet volt a rendőr szakma, mint opció. És most tessék: sikerült megvalósítanod az álmod, ennél pedig talán nincs is jobb érzés a világon - mosolygok, csakhogy a mosoly az arcomon kissé keserédesre sikerül, amint eszembe jut a saját álmom, majd a kudarc, ami már jó ideje kísért a tánccal kapcsolatban. Sokszor elgondolkodtam már rajta, hogy mi lett volna, ha, egyáltalán megérte-e a sok áldozatot, amit hoztam érte; hogy Bastient is magam mögött hagytam miatta... De a múlton rágódni mostmár teljességgel felesleges, mindig arra jutok. Amint megérkezünk az egyik közeli szállodába szintén a kezembe veszem a dolgokat és a pulthoz lépve egy két ágyas szobát kérek a recepcióstól a mai éjszakára. - Parancsoljon, Mrs. Poser - nyújtja vissza a nő a bankkártyámat, én pedig kicsit zavartan elveszem és csak remélem, hogy Bastien nem hallotta a megszólítást. Egyelőre nem szívesen osztanám meg vele, hogy pár héttel ezelőtt férjhez mentem... A szobába érve nem válaszolok a kérdéseire azonnal. Mielőtt felelnék neki leteszem a táskám az ajtó melletti komódra, majd megválok a kabátomtól is és megvárom, amíg ő is megteszi ezt. - Igen, befejeztem az iskolát - bólintok, miközben őt is beljebb invitálom. - Viszont most egy kis pihenőt tartok a táncban - és mégcsak nem is hazudok nagyot... Az igazságot viszont egyelőre nem árulom el neki: sem a balettről, sem pedig a házasságról, amibe élek. - Ülj le az ágyra, mindjárt hozok egy kis fertőtlenítőszert - tűnök el pár percre a szobához tartozó fürdőben, majd nemsokkal később visszatérek a kezemben egy három deciliteres üveggel és pár darab anyag zsebkendővel. - Nem ígérem, hogy nem fog csípni, de, ha jól emlékszem, nem lesz bajod egy kis fájdalomtól - öntök a folyadékból a kendőre, majd az arcához emelem, hogy óvatosan végigsimítsak vele a sérülésein.
Nem gondoltam volna, hogy újra látni fogom őt, de mindig is reménykedtem benne. Nem is tudom, hogy miért nem kerestem őt. Talán nem mertem azok után, hogy szakítottunk. Nem igazán voltam kezdeményező típus, egészen mostanáig. Az első lépést ő tette meg és csak utána mertem fokozatosan haladni. Mindkettőnknek fontosabb volt a karrier, de megérte? Már nem vagyok biztos benne. - Igazából eléggé megdobta az adrenalin szintem, de kevesebb sérüléssel is beértem volna - poénkodok, de józanon, ha vissza tudok ütni, akkor talán élveztem volna. Ez az egyik legjobb módja a harag levezetésére. Ezért is jártam boxedzésekre középiskolában. A gimis bulikon is előfordult, hogy összekaptak a srácok, de azokból mindig kimaradtam. Amilyen szerek megfordultak a kezükben nem csoda, hogy egymásnak estek, sőt talán még ez volt a legkevésbé meghökkentő. - Mondjuk úgy, hogy nem direkt kötöttem bele - nem tudom, hogy hogyan tudnám elkerülni ezt a témát. Nem akarom már most lejáratni magam azzal, hogy minden estére mást keresek, mert már csak ez az egy boldogságom van. - Csak leültem a pulthoz és azt hittem, hogy nem az övé, hanem nekem van odarakva, de nem - talán ebből nem jön rá, hogy egy lányról beszélek, mert én egy italra előbb gondolnék. A szakítós mondatánál egy kicsit elhúzom a számat. Nagyon könnyedén beszél róla. Lehet, hogy már továbblépett. Eddig én is azt hittem, hogy sikerült, de most, hogy újra látom, már tudom, hogy még nem. - Nyílván nem ugyan úgy, de beszélni még lehet. Nem váltunk el annyira csúnyán - bár lehet, hogy én megbántottam. Sokkal romantikusabb lett volna, ha követem, de így olyan, mintha lecseréltem volna...a karrieremre. Tényleg rosszul hangzik. - Átraktak egy nyugisabb részlegre, hogy tudjak készülni a nyomozó vizsgámra - nem is akkora kamu, hisz tényleg nem vagyok még kirugva csak kispadra ültettek. Már egy éve. - Köszönöm! - mosolygok rá, de nem túl őszinte az a mosoly, hisz mélyponton vagyok a karrieremben. Tényleg büszke lennék magamra, ha kijutnék ebből, de még nem látom a végét. Végre megérkezünk a hotelhez és elfoglaljuk a szobánkat. Belépve rögtön letámadom egy kérdéssel, de még nem válaszol, hanem leveszi a kabátját. Így ismét végignézek rajta, mert többet látok, mint előtte. Ezek szerint ő is maradni szándékozik. Reméltem, de nem voltam benne biztos, hogy egész éjszakára itt marad velem. Rég volt már, hogy egy ágyban aludtunk. Én is leveszem a farmerkabátom, ami teljesen szétázott, de az alatta lévő ing sincs jobb állapotban. Majd megszáradnak, de ezt az inget jól széttépkedte az a barom, úgyhogy többet nem fogom tudni felvenni. - Megértem, a táncosok élete nagyon kemény lehet. Emlékszem, hogy régen is nagyon leterheltek - Szerintem a tánc oktatók fogják a legkeményebben a diákjaikat. Engedelmesen bólintok és leülök az ágy szélére. Nem tudom, hogy mennyit fizetett a szobáért, de az ágy egészen kényelmes. Az én pénztárcám már nem biztos, hogy megtudna engedni egy ilyet. - Jól emlékszel, bírom a fájdalmat. Most már talán jobban is, mint régen - mosolygok rá és csak egy pillanatra rándul meg az arcom, amikor hozzámér. Tényleg megszoktam már a fajdalmat, úgyhogy nem okoz gondot nyugton lenni, amíg végez. - Ugyan olyan gondoskodó vagy, mint voltál. Ezt már akkor is szerettem benned - lehet, hogy kicsit korai bókolgatni, de tudnom kell, hogy hogyan is állunk most.
Kicsit olyan most Bastient látni, mintha visszautaztam volna a tinédzserkorunkba, hiszen még alig voltunk felnőtt emberek, amikor a középiskola után a szétválás mellett döntöttünk - közösen, mert mindketten fontosabbnak tartottuk a szerelemnél a karrierről szóló álmunkat. Most viszont, újra látva a férfit, akit egyszer mindenkinél és mindennél jobban szerettem és tudva azt, hogy a sikert kicsit sem úgy sikerült elérnem, mint azt régen reméltem, hogyha másodszor is választás elé állítana az élet ebben a pillanatban, tétovázás nélül másként döntenék és őt választanám, mellette maradnék. Viszont erre már sajnos nincs esély, az élet nem ad újabb lehetőséget a boldogságra - legalábbis nem ingyen -, nekem pedig, jegygyűrűvel az ujjamon csak a sóvárgás marad egy régi, jobb világ felé... Vele. - Valószínűleg most sok nő azonnal elalélna egy harci sérüléseket szerzett férfi látványától, - mosolyodok el szórakozottan, miközben újból alaposan végigmérem őt - de akkor sem éri meg összeveretni magad... hacsak nem szánt szándékkal próbálsz meg levenni valakit a lábáról. Viccnek hangozhat, viszont, ha a feltételezéssel a fején találom a szöget, számomra már nem is olyan mókás a helyzet. Attól függetlenül, hogy már évek óta nem találkoztunk és nem is beszéltünk egymással, még nem jelenti azt, hogy minden érzés Bastien irányába eltűnt volna belőlem a szakításunk után. Ellenkezőleg: most, hogy újra látom őt, érzem a jelenlétét és hallom a hangját, csak még bonyolultabbá válik a dolog... - Ó, értem - bólintok aprót, holott nem igazán tudom elképzelni, hogy Bastien valaha is ilyen helyzetbe keveredett volna, illetve, hogyha csak egy italról volt szó - amit éppen igyekszik sugallni felém - akkor abból ekkora ügy lett volna. Ettől eltekintve nem vitatom a magyarázatát, mert nincs is hozzá közöm és kellemetlen helyzetbe sem szeretném őt hozni a felesleges kíváncsiságommal. Amikor megemlítem a szakításunkat, mintha pár másodpercig szomorúság látszódna a tekintetében, ami aztán, amilyen hirtelen megjelent, el is tűnik, ezért nem is tulajdonítok neki nagy jelentőséget - bármennyire is jól esne a lelkemnek. - Persze, csak - sóhajtok egyet a felvetésére és jól átgondolom a választ rá - nem annyira egyszerű elengedni egy fontos kapcsolatot az ember életéből, de valószínűleg ezt te is nagyon jól tudod... Éppen ezért jobbnak láttam, ha eleinte nem kereslek fel, mert túlságosan is fájt volna beszélni veled, aztán meg már annyi idő eltelt, hogy nem voltam benne biztos, hogy szeretnéd, ha újra felvennénk egymással a kapcsolatot. A kelleténél talán őszintébb vagyok vele, mint azt kellene, de Bastiennek soha sem tudtam hazudni: régen is ő volt az első, akinek elmondtam, hogy milyen egészségügyi problémáim vannak, és talán ő maradt volna az egyetlen is, aki tudott róla, ha idővel nem derült volna ki magától az egész. - Értem. Legalább lett időd, hogy időben és rendesen felkészülj a vizsgádra. A hotelbe érve annyira nem érzem magam önmagamnak - vagy inkább most kezdek el a régi Maxine-re hasonlítani -, hogy azon sem kezdek el aggódni, amin, ha reálisabban látnám a jelenlegi helyzetet, talán mégiscsak kellene. A férjem ugyanis látja a bankkártyám terheléseit, ezáltal azt is, hogy éppen egy kétágyas szállodai szobát veszek ki éjszakára, ahelyett, hogy hazamennék, de őszintén: nem igazán érdekel. Helyette Bastien foglalja le a gondolataimat és vele is kezdek el foglalkozni megint, amikor már a szobában vagyunk. - Igen. Pedig így visszatekintve, régen még sokkal könnyebb volt táncosként az élet, mint most. Akkor is voltak jelentős problémák ezen a téren, de a szenvedés csak pár éve kezdődött el igazán az életemben... - Ettől függetlenül azért nem kell túlzásba vinned a verekedést - viszonzom a fájdalom említésére villantott mosolyát. - Nem biztos, hogy legközelebb is az én lábaim előtt kötnél ki - és az sem biztos, hogy más ennyire törődne vele, mint én teszem most. Is. Ezt a fajta gondoskodást pár perccel később meg is jegyzi, én pedig kicsit elpirulok a bókjától, pedig próbálom tartani magam előtte, de... mindhiába, Bastien mindig is könnyen tudott rám hatni és ez most sincs másként. - Dehogyis, más is megtenné ezt érted, ha arra kerülne a sor - pedig ez korántsem biztos. Mondjuk, azt nem tudhatom, hogy van-e egyáltalán valakije, aki ugyanolyan odaadással ápolná, mint én most. - Milyen érdekes a sors... Mi mindig akkor találkozunk, ha egyikünk éppen kicsit sokat ivott - kezdem el fertőtleníteni az arca másik oldalát is, miközben kicsit felnevetek. - Vajon emlékezni fogsz rám majd holnap? Költői kérdés, viszont a kettőnk történetének ismeretében talán nem is olyan egyértelmű, hiszen amikor először kerültünk egymáshoz közel azon a bizonyos estén, másnap én sem emlékeztem rá. Viszont az, hogyha reggelre azt sem tudná hol van és miért, rendkívül rosszul tudna esni. - Nos, az arcoddal úgy néz ki, hogy végeztem - méregetem a férfit egy kicsit elhúzódva tőle. - Ha esetleg levennéd ezt az ingnek már amúgy sem nevezhető valamit, - utalok a felsőtestén szanaszét tépett ruhaanyagra - akkor... Nem tudom, hogy folytassam, egyáltalán érdemes-e megkérdeznem és továbbfeszítenem a húrt, mert ma este már valószínűleg ígyis átléptünk egy határt, hiszen egy hotelszobában vagyunk, ketten, úgy, hogy évekkel ezelőtt egy pár voltunk... - De, ha nem akarod, akkor nem kell, csak tusolj le, addig rendelek valami harapnivalót - hadarom a kelletténél kicsit gyorsabban és a reakciójára várok kissé zavartan.
- Te ezek közé tartozol? Mert akkor megérte - elkezdek vele flörtölni, mert ha nem lépek, akkor sose derül ki, hogy mi is most a helyzet köztünk. Lehet, hogy túl nagy lépés, de nem jutott jobb ötlet az eszembe erre a mondatára. Nemrég még egy szórakozóhelyen nyomultam egy vadidegen csajra, most meg az exemmel flörtölök. A régi Bas nem csinált volna ilyeneket, de őt már elvesztettem. Xinie nem biztos, hogy örülne az új Bastiennek, ezért nem kötöm az orrára, hogy mi is történt valójában. Kicsit furcsálja a kamu sztorim, de nem megy jobban bele, aminek nagyon örülök. Már nem vagyok büszke rá. Elkerülhetetlen téma a szakításunk, hamar elő is kerül. Még mindig rosszul érint ez a téma, pedig sok év eltelt azóta és rengeteg dolog történt velem. Szerintem ő is átélt pár dolgot azóta. - Pedig én örültem volna... abban igazad van, hogy nehéz lett volna eleinte, de szerintem így még rosszabb volt - kár titkolni, hogy hiányzott. Szerintem ez természetes dolog, fontos része volt az életemnek. Az jól esik, hogy neki se volt könnyű. Ezek szerint neki is nagyon fontos volt a kapcsolatunk. - De jobb később, mint soha, szóval ha gondolod most már nyugodtan kereshetsz - ha ő nem is, de én biztosan fogom. Kicsit mintha elő jött volna a régi énem. Ő volt ennyire ragaszkodó. A munkámmal kapcsolatban is hazudnom kell neki, ami már engem is zavar. Nem tudom, hogy érzi e, de nekem rossz érzés titkolózni előtte. A szobába érve elkezdek visszakérdezni. - Azt elhiszem, pedig már régen is nagyon le voltált terhelve - sokszor vittem őt edzésekre és láttam, hogy mennyire szigorúan veszik az egészet. Ritkán volt lehetősége pihenni és kikapcsolódni. - Pedig rendőrként sokszor van részem ilyenben - pontosabban csak volt. Igaz hogy az teljesen más, hisz a kisebb eseteknél nincs nehéz dolgunk. Egy ittas zaklató vagy egy kezdő rabló nem kemény ellenfél. - Nem hiszem, nincs még egy olyan, mint te - és most nem csak a gondoskodásra gondoltam. Lehet, hogy már tényleg túlzásba viszem a flörtölést, de az alkohol rádob még egy lapáttal az önbizalmamra. A hideg eső miatt már sokkal kevésbé érzem magam részegnek. - Nem hiszem, nincs még egy olyan, mint te - és most nem csak a gondoskodásra gondolok. Lehet, hogy most már tényleg túlzásba viszem a flörtölést, de tudni akarom, hogy hogyan is állunk és amúgy tényleg így gondolom a dolgokat. Volt "szerencsém" más lányokat is megismerni, de senkivel sem éreztem azt, amit vele. Mi ez, ha nem egy jel? - Tényleg érdekes - mondom elgondolkodva. Az első csókunk is akkor történt meg, amikor ő be volt rúgva és rámmászott. Én nem ellenkeztem, hülye lettem volna ellenkezni. Remélem a történelem megismétli önmagát. Most én vagyok ittas, tehát nekem kéne kezdeményezni és eddig úgy is történnek a dolgok. Egy csók lehet korai lenne még, azt így részegen sem merem rögtön, pedig nagyon vágyom rá. - Sosem felejtenélek el - ő elfelejtett engem, legalábbis az első csókunk. Egyszerre bántam is meg nem is. Nem volt a legromantikusabb pillanat egy hányásszagú mosdóban miközben üvölt a zene és ő azt se tudja, hogy hol van. A mostani körülmények jobbak, bár a részegségem lehet negatív számára. - Köszönöm! - mosolygok rá. Jól esik, hogy még mindig törődik velem. Régóta nem éreztem ilyet. Nem nagyon áll már közel hozzám senki. Megkér, hogy vegyem le az ingemm de gyorsan kijavítja magát. Aranyos a reakciója, erre ismét csak mosolygok. - Nem akarlak zavarba hozni, úgyhogy szerintem elmegyek tusolni - rákacsintok és már el is indulok a fürdő felé. Az ajtót résnyire nyitva hagyom. Magam sem tudom, hogy pontosan miért, talán így próbálom meg jelezni felé, hogy én nyitott vagyok arra, hogy újra elkezdődjön kettőnk között valami. Odabent levetem magamról a ruháim, majd megállok a tükörrel szemben. Tele lettem kék-zöld foltokkal, de a hivatásom miatt már egészen megszoktam. Nem vagyok túl előnyös állapotomban. Jót fog tenni a zuhanyzás. Megengedem a vizet és hosszú percekig csak ott állok és hagyom, hogy mindent lemosson rólam. Úgy lépek ki a kabiniból, mint aki újjászületett. Immár elégedetten nézek végig magamon a tükörben. A ruháimért nyúlok, de nagyon vizesek. Ha felveszem, akkor még reggelre sem szárad meg. Sokat álltam kint a szakadó esőben, így nem meglepő, de ez most nagyon kényelmetlen helyzetbe kever. A derekam köré csavarom a törölközőm és félig kilépek az ajtón. - Esetleg száraz ruhát is tudnál rendelni a kaja mellé? - vigyorogva túrok a hajamban, miközben őt figyelem. - De lehet van valahol egy köntös. A jobb helyeken szoktak adni a szobához, nem? - nézek rá kérdőn.
- Hát, én azt hiszem már elég régen kinőttem a rosszfiúkért való rajongói korszakomból - kicsit zavartan nevetek fel a kérdésére, mert hirtelen nem tudok hogyan reagálni a túlságosan is nyilvánvaló bókjára és azt sem tudom, hogy egyáltalán érdemes lenne-e. Azt kár lenne tagadni, hogy még mindig jól esik a társasága, pláne a kedveskedő szavai, de azt sem felejthetem el, hogy már hosszú évek óta nem vagyunk egy pár… Nekem pedig éppen pár hete húzott egy férfi gyűrűt az ujjamra. Éppen ezért nem lenne célszerű most beleegyezni ebbe a kis... játékba vele. Ennek ellenére gondolkodás nélkül kezdek el őszintén beszélni Bastiennel a szakításunkról és arról, hogy hogyan is éltem meg a szétválásunkat. Viszont azt, hogy mi is történt utána velem, egyelőre nem osztom meg vele... Úgy, ahogy ő sem árul el magáról mindent, legalábbis az igazság másik felét, mert azért érzem én, hogy nem mond el mindent nekem az életéről, sem pedig a mai estéről. De nem hibáztatom érte: én is hallgatok az évek alatt felgyülemlett traumákról... - Ne haragudj! Igazából fogalmam sincs, hogy téged mennyire viselt meg a dolog - mert azt azért mégiscsak felesleges lenne feltételezni, hogy könnyen és hamar túltette magát azon, hogy szakítottunk egymással, - legalábbis a gesztusai és a szavai egyáltalán nem erről árulkodnak - de az ezzel kapcsolatos valóságot egyáltalán nem tudhatom. - De az tény, hogy nekem személy szerint sokkal nehezebb lett volna egyszerre tartani veled a kapcsolatot... és nélküled élni. Így sem volt egyszerű, de túléltem - még ha legbelül egy kicsit meg is haltam miatta. - Fogalmam sincs, hogy mi lesz majd később. Lehet, hogy holnap arra ébredsz majd, hogy áthelyeznek egy másik városba, én meg - rázom meg egy kicsit a fejem - magam sem tudom, hogy éppen merre tartok az életben. Bár Bastien azt hiheti, hogy a táncról beszélek, viszont a szavaim nemcsak arra vonatkoznak, hanem arra is, hogy mostmár nem dönthetek az életemről csak és kizárólag én egyedül: hiszen férjem van és feleségként tartozok neki legalább egy minimális elszámolással. Pláne úgy, hogy az ő adományai tartanak úgymond életben: a tánc nélkül ugyanis a másik felem - ami a szerelem elvesztése után még megmaradt bennem - is szépen-lassan elhalna... - Á, akkor még sokat segítettek a fájdalomcsillapítók - meg néhány hallucinogén szer, amit akkoriban előszeretettel használtam a tánccal együtt járó egészségügyi problémák enyhítésére. - Oroszországban és főként utána lett sokkal durvább a helyzet. Ha Bastien tudná, hogy miken mentem keresztül, miután elváltak egymástól az útjaink... De igazából már teljesen mindegy lenne, hiszen a múltat nem lehet megváltoztatni - még akkor sem, ha nagyon szeretnénk... - Igen? Mi volt a legkeményebb bevetés, amiben részt vettél? Nem is tudja, hogy mennyire érdekel az élete: hogy mi lett belőle az évek alatt, azóta, mióta nem láttam és hogy sikerült-e beteljesíteni-e a legnagyobb vágyát - legalább neki... Közben ismételten bókolni kezd, aminek egyre inkább nehezemre esik ellenállni, viszont szerencsére - vagy sem - még mindig meg tudok állni egy kis elpirulásnál. - Azért kétlem, hogy ne találnál valakit, aki szívesen a gondodat viselné - vonom meg a vállaim, mintha nem ütnének egy kicsit szíven a saját szavaim. - Vagy már van szerencsés? Magam sem tudom miért teszem fel neki azt a kérdést, amire a legkevésbé várok őszinte választ, mert nem lehetek annyira naiv, hogy azt higyjem egy ilyen rendkívüli férfi, mint Bastien, ne talált volna rá újra a szerelemre... - Ebben ne legyél olyan biztos. Nincs olyan, hogy soha: az élet amúgyis eléggé kiszámíthatlan - reagálok halkan a kijelentésére, bármennyire is jól esnek a szavai, hiszen tudom, hogyha ígyis lenne és megtudná, hogy már egy más férfi van jelen az életemben, közel sem így gondolná: valószínűleg inkább elfelejtene... és el is kellene neki, minél előbb. Persze úgy, hogy most is éppen egy hotelszobában ápolom a testét és a lelkét, nehezen fog ez megtörténni. - Ez csak természetes - mosolygok rá, mielőtt zavarba jönnék tőle, majd, amikor a fürdőszobát választja megoldásul kettős érzés kerít a hatalmába: egyrészről örülök neki, hogy nem szeretne még inkább zavarba hozni engem, másrészről viszont egy elfeledett hang a fejemben csak azt suttogja, hogy mennyire idióta vagyok, amiért nem engedem még közelebb őt magamhoz... Talán ő is ezt gondolhatja magában, mert az ajtót kissé nyitva hagyja maga után, viszont én nem vagyok elég merész, hogy a lehetőséget kihasználva utána menjek a zuhany alá. Helyette - amíg letusol - inkább előveszem a mobiltelefonom és küldök egy üzenetet a férfinak, aki valószínűleg otthon vár rám, miszerint ma éjszaka segítenem kell az egyik átutazó barátomnak, ezért egy hotelszobában alszom - és még nem is hazudok olyan nagyot, holott korántsem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán itt kellene maradnom Bastiennel ma éjszakára... Aztán felveszem a szobában található telefonkészüléket és rendelek magunknak egy kiadós vacsorát. Bastienre az alkohol után biztosan rá fog férni, én viszont kevésbé vagyok éhes, de muszáj lesz valamivel elfoglalnom magam, mielőtt bármi hülyeséget csinálnék... - Azzal nem hiszem, hogy tudnának szolgálni, - válaszolok a kérdésére és igyekszem nem túlságosan sokáig elidőzni a tekintetemmel a majdhogynem meztelen testén - de köntöst biztos, hogy találunk a szobában valahol - és ezzel a végszóval felállok az ágyról és elkezdem megnézni a szekrények tartalmát - legalább elterelem a figyelmem egy kicsit Bastienről. - Egy hatalmas adag tojásrántottát rendeltem baconnel, mellé pedig amerikai palacsintát karamellás szósszal. Remélem jól emlékeztem, hogy szereted és még mindig így is van - fordulok felé mosolyogva, de hirtelen túlságosan is elérhető közelségbe kerül velem szemben, ezért torokköszörülve pirosodok el megint. - Ha nem találunk egy köntöst sem idebent, akkor nincs mese: kénytelen leszel a függönyt magad köré tekerni - kezdek el viccelődni vele, hogy valamelyest oldjam egy kicsit a köztünk felgyülemlett feszültséget: mert az azért szerintem mindkettőnk számára nagyon is érezhető, hogy a levegő szinte szikrázik körülöttünk még ilyen sok, egymás nélkül eltöltött idő után is.
Szóval nem rajong a rosszfiúkért. Elvégre ezt tudtam is, hisz én inkább a jófiúk táborát erősítettem. Legalábbis nagyon sokat küzdöttem azért, hogy abba a kategóriába soroljanak. Most lehet, hogy más lenne a helyzet, de ebbe nem akarok belegondolni. Ez ellen küzdök, de mégis kezdek olyan lenni. Kezdek egyre inkább nyílt lapokkal játszani, legalábbis arra biztosan rájött, hogy az előző szavaim bóknak szántam. Ő viszont nem ment bele, úgyhogy lehet már eltemette azt ami köztünk volt. Néhány reakciójával és szavával pedig pont az ellentétét jelzi felém, úgyhogy kicsit összezavar. - Semmi gond, egy szakítás sosem könnyű - sóhajtok egyet, de tudom, hogy neki sem volt az. Most viszont azt látom rajta, hogy ő jobban túltette magát az egészen, mint én. Az elmúlt egy évemet megnézve rajtam is az látszik, hogy teljesen lezártam, de ez a találkozás most sok dolgot felkavart és nem tudom mit is szeretnék. - Ebben igazad van, megértelek - érzem a szavaiból, hogy neki is nagyon fájt és talán tényleg jobb, hogy nem beszéltünk. - Biztos vagyok benne, hogy másképp cselekednék, ha megint ilyen dolog történne - sokszor megbántam már, hogy a karriert választottam a szerelem helyett és nem hezitálnék, ha ismét ilyen helyzetbe kerülnék. - De most csak azt vetettem fel, hogy néha írjunk egymásra nem azt, hogy házasodjunk össze - poénnak szánom, szóval nevetek is hozzá. Tényleg jó lenne, ha néha beszélgetnénk egymással és nem zárnánk ki a másikat az életünkből örökre. - Oroszország alapból nem tűnik jó helynek. Akkor sem igazán értettem, hogy miért pont oda szeretnél menni - értetlenkedek, hisz mi van ott. Medvék, Putyin, vodka. Most, hogy jobban belegondolok, nem is tűnik annyira rossz helynek. - Azokról sajnos nem beszélhetek - ismét viccelődök, de tényleg nem szabad ilyenekről sok információt kiadnom. - Sajnos a társam és egyben az egyik legjobb barátom meg is halt egy ilyen bevetésen - egy kicsit elszomorodok, mert még mindig fájó pont nekem. Nagyon közel állt hozzám és nehéz volt feldolgozni az ő elvesztését. Talán még mindig nem sikerült teljesen. Végül belemegyünk a kapcsolati témákba és rákérdez, hogy van e valakim. - Nem igazán kerestem magamnak senkit - legalábbis komoly kapcsolatra nem vágytam a szakításunk után. Nem tudom elképzelni magam senkivel egy párkapcsolatban. - És neked van már valaki? - erre akarom is tudni a választ meg nem is. Jó lenne tudni, hogy van e esélyem, de ha kiderülne hogy van valaki az életében, akkor biztosan összetörnék. Tudom, hogy már nem vagyunk együtt, de fájan még így is. Végül a fürdőszoba mellett döntöttem, de reméltem, hogy más lesz a reakciója. Kevés jelet kapok, amiből az jönne le, hogy van értelme a közeledésemnek, pedig nagyon örülnék neki. Nem fogom feladni, az biztos. Elmegyek zuhanyozni, de nyitva hagyom az ajtót. A szemem sarkából végig figyelem, hátha történik valami, de éreztem, hogy nem fog. Ha ő nem, akkor majd én. Ezért nem is gondolkodok sokáig, hogy kimenjek e elé egy szál törölközőben. Látom, hogy végignéz rajtam. Ugyan kevésbé néz meg, mint régen, de már az is egy jó jel, hogy felkeltettem az érdeklődését. Elkezd keresni nekem egy köntöst, hogy legyen mivel eltakarni magam. Amíg a szekrényekben kutakodik én elindulok felé, de amikor hirtelen megfordul, majdnem nekem ütközik. - Hihetetlen, hogy még mindig emlékszel ezekre - mosolygok rá miközben végignézek az arcán. Kezd elvörösödni, ez már egyértelműen jó hír a számomra. Ő háttal áll a szekrénynek, amiben kutakodott, én pedig szemben vele. Már így is közel vagyok hozzá, de még közelebb hajolok és a jobb karom megtámasztom a feje mellett. Már annyira közel vagyok, mintha meg akarnám csókolni, de még nem. Csak kíváncsi vagyok a reakcióára, illetve pont a mögötte lévő felső polcon van egy köntös, amit leveszek. - Nem kell az a függöny - felmutatom a puha anyagot, mintha csak emiatt hajoltam volna olyan közel hozzá.
Kezdek egyre inkább összezavarodni Bastientől... és magamtól is, mert hiába is próbálom meg ignorálni a közelségét, a bóknak ható szavait, egyszerűen képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy mi lenne, ha... Ennek ellenére az okosabbnak tűnő megoldást választom és inkább az eszemre kezdek el hallgatni, nem pedig a szívemre, és a lehető legmeggyőzőbben igyekszem a férfi felé is azt sugallni, hogy egyetlen egy olyan gondolatom sincs az irányába, ami bármilyen kétértelműséget rejtene - az, hogy ez egyáltalán nem igaz, tulajdonképpen lényegtelen és nem is feltétlen kell róla tudnia... - Ezt mégis hogy érted? Ugyanis a kijelentése magával vonja annak a lehetőségét, hogy ha véletlen úgy alakulna, hogy újra egy párt alkotnánk, akkor nem helyezné a karriert a szerelem elé. Vagy csak szimplán egy más nővel való kapcsolat végkifejletére gondol? Igazából nem tudhatom, éppen ezért nem is kellene belelovalnom magam, a feltett kérdésemmel mégis megteszem. Viszont a házasság szóra szinte szó szerint az arcomra fagy a mosoly és még Bastien tréfálkozása sem igazán tud kizökkenteni a hirtelen okozott sokkból. - Én nem... Vagyis... Fogalmam sincs, hogy mi lenne a legjobb megoldás ebben az esetben - és habár ő nem tudhatja miért ágálok ennyire a kapcsolattartás ellen, igyekszem kitartani a véleményem mellett - mert egy jóravaló feleség is valószínűleg így cselekedne, nem? - Azért oda jelentkeztem, mert ott volt a lehető legnevesebb és legjobb táncintézet a világon. Nekem pedig ennyi bőven elég volt akkoriban ahhoz, hogy csapot-papot magam mögött hagyva akarjam beteljesíteni a legnagyobb gyerekkori álmomat. - Ne már, most komolyan? Pedig nagyon érdekelne, hogy milyen is igazából egy rendőr élete. Ennek ellenére persze nem fogok tovább kíváncsiskodni, pláne akkor, ha ő ezt egyáltalán nem akarja. - Bastien, annyira sajnálom - nézek fel rá és akaratlanul is végigsimítok az arcán együttérzésem jeléül, majd mikor ráébredek, hogy tulajdonképpen mit is csinálok éppen, visszahúzom a kezem és inkább keresztbefonom magam előtt a karjaimat. - Biztosan nagyon nehéz lehetett neked ezt feldolgozni - ha egyáltalán sikerült neki... Nekem sem volt túlságosan könnyű, amikor évekkel ezelőtt az édesapám meghalt és egyedül maradtam, akárcsak a kisujjam. Anyám már gyermekként lemondott rólam és elhagyta apámat, más családtaggal pedig nem igen tartottam már a kapcsolatot... és akkor Bastien sem volt már az életem része. Viszont úgy látszik, hogy sajnos neki is hasonló tragédia társult a mindennapjai mellé és aszerint, amit éppen megoszt velem, tényleg senki sem volt mellette. A kérdésére hiába számítottam - hiszen az, hogy megkérdeztem tőle van-e kapcsolata, magával vonja a viszonzott érdeklődést - egyszerűen képtelen vagyok őszintén válaszolni. Még nem... - Nem igazán tartom senkivel a kapcsolatot - felelem kicsit kitérve a kérdés elől és remélve, hogy nem fog majd rajta fennakadni, sem pedig tovább firtatni a témát. Igazából felesleges lenne, mert valószínűleg a holnapi nap mindketten ugyanúgy továbbéljük majd az életünket, anélkül, hogy a másikkal foglalkoznánk - legalábbis én erre számítok, még akkor is, ha titkon remélem, hogy mégsem így lesz... Talán tehetnék is azért, hogy így alakuljon a kapcsolat közöttünk, hiszen azokból az apró, ámde érzékelhető jelekből, amiket Bastien folyamatosan igyekszik sugallni felém pontosan az derül ki, hogy ő aztán abszolút nem lenne ellenére, hogy felmelegítsük egy kicsit a szerelmünket - én mégsem engedek a torkomat szorongató régi érzésnek. Az eszem ismételten nyer egy menetet a szívem ellen... Ezért inkább elterelés gyanánt szívesen kezdem el átkutatni a szoba szekrényeit, hátha találok egy köntöst a félmeztelen férfinak, viszont arra egyáltalán nem számítok, hogy ebben a helyzetben is tudok még közelebb kerülni hozzá. - Most szívesen mondanám, hogy mindig is jó volt a memóriám, de te is tudod, hogy ez nem így van - vonom meg a vállam mosolyogva és akár kijelenthetném, hogy a legfontosabb emberekre és a hozzájuk kapcsolódó dolgokra azért szokásom emlékezni, de éppen azon igyekszem, hogy a lehető legkevésbé jöjjek zavarba a közelségétől. Őszintén: elég nehezen megy, főleg akkor, amikor még közelebb hajol hozzám és az arca szinte érinti az enyémet. - Még szerencse - suttogom felé, mert a köztünk lévő távolság miatt felesleges lenne megemelnem a hangomat. - Nem biztos, hogy az organza is jól állna rajtad - utalok a függönyanyagra és aprót nyelve a tekintetem a szemeiről az ajkaira csúszik, majd visszavándorol a sötét íriszekre. Talán évek óta most először fogalmam sincs róla, hogy mit kellene tennem: éppen ezért inkább Bastienre bízom a továbbiakat, bármennyire is ellenkezik bennem a józan ész...
Vajon mennyi esélyem lehet most nála? Teljesen nem múlhattak el az érzései felém, ugye? Ha igazán szeretett, akkor nem tud kitörölni teljesen és biztos vagyok benne, hogy tényleg szeretett. Bármi is marad benne, nagyon elnyomja. Nem nyugszok, amíg nem hozom újra a felszínre, de még nincs ötletem, hogy ezt hogyan is tehetném. Szerintem még sosem kellett ennyire küzdenem, de ezt sem fogom feladni. - Ha esetleg hasonló helyzetbe kerülnénk, nem engednélek el még egyszer - általánosíthattam volna, de ki akartam emelni, hogy rá gondolok és nem másra. Kár, hogy csak ennyi év kellett ahhoz, hogy rájöjjek arra mi is az igazán fontos az életben. Mindenki mellé kell egy biztos pont, aki akkor is ott van, ha minden összeomlik. Nekem most minden elromlott és nincs senki, aki velem lenne ezeken a nehéz napokon. - Rendben, ha nem akarod, akkor nem kell - sóhajtok egyet. Nem tudom, hogy miért reagál ilyen furán a szavaimra, talán a házzaságot túl korai volt emlegetni, hiába csak poénnak szántam. Megindokolja az orosz egyetemet és csak egy bólintással ismerem ezt el. Elismerem, hogy nagyon ügyes lehet, ha oda felvették, de ha mindketten rugalmasabbak vagyunk, akkor találhattunk volna egymáshoz közeli iskolákat. - Sajnos ez benne van a pakliban. Sok esetben az életünket kockáztatjuk. Nehéz, de ő sem örülne, ha örökre miatta szomorkodnék - tény hogy nehéz feldolgozni és talán még most sem sikerült, de nem hagyhatom, hogy a sok rossz dolog felülkerekedjen rajtam. A következő mondatára felvonom a szemöldököm, mert nem válaszol a kérdésemre. Nem akarok jobban belemenni a témába, mert fordított helyzetben én sem örülnék, de valami itt furcsa nekem. Nem tartja senkivel a kapcsolatot...akkor ő is alkalmi dolgokra kapható mostanában? Sosem tűnt olyannak, de rólam se mondta volna meg régen senki. Nevetek a kijelentésén, mert tényleg nem a jó memóriája fogott meg, hisz az első csókunk is elfelejtette. Amikor végre nagyon közel kerülök hozzá, figyelem minden reakcióját, de nem úgy látom, mintha zavarba jött volna. Régen az ilyenektől könnyen elvörösödött, de most egészen jól elnyomja magában. Vagy tényleg nem érdeklem már, de erre nem akarok gondolni. - Nekem minden jó láll - kacsintok rá. Próbálom keresni a tekintetét, de az ajkaimra pillant. Ez már egyértelműen egy jel. Ideje megtenni a következő lépést. - De te se panaszkodhatsz, még mindig nagyon gyönyörű vagy - közben végig simítok az arcán. A végén az állánál áll meg a kezem és egy kicsit megemelem a fejét, hogy még véletlenül se tudjon elnézni másfelé. - Nagyon hiányzol - suttogom, de nem hagyom, hogy reagáljon rá, hanem megcsókolom. Gyengéden, talán kicsit bátortalanul, mint régen az első csókunknál. A régi Bas csak pár pillanatig merné ezt csinálni, aztán bocsánatot kérne, de a mostani Bastien nem. Ha nem lök el, akkor addig nem eresztem, amíg nem érzem az csókján, hogy ő is akar engem.
Hirtelen azt sem tudom, hogy mit válaszoljak a szavaira, annyira meglep az őszinteségével, pedig, ha az elmúlt pár percből kellene, hogy kiinduljak, akkor egészen nyilvánvaló kellene, hogy legyen: Bastien még nem engedett el engem teljesen. Pontosan úgy, ahogyan én sem őt, csakhogy amíg az ő esetében talán nem lenne akadálya annak, hogy újra egy párt alkossunk, nálam már igen: nem más, mint az újdonsült férjem. - Sajnos ritkán alakítja úgy a sors az életet, hogy néhány pillanatot újra átélhessünk - bújok ki a válaszadás alól, pedig sejtem, hogy a szavaimmal valószínűleg meg fogom bántani a férfit és pontosan ezt szerettem volna már a találkozásunk elejétől kezdve nagy ívben elkerülni, csak úgy látszik, hogy igencsak sikertelenül... Éppen ezért szabadkozni kezdek, hogy egy kicsit mentsem a jelenlegi helyzetet. - Ne érts félre, Bastien, én is másként cselekednék, ha tehetném, - az utolsó szavakkal akaratlanul is alátámasztom azt, amit másodpercekkel ezelőtt pontosan ő mondott nekem - de az élet nem ilyen egyszerű. Sok minden történik pár év alatt, túlságosan is sok, amit nem lehet már csak úgy visszavonni... Ez az igazság, sajnos, pedig, ha Bastien tudná, hogy szó szerint mindent feladnék érte... Viszont egy valamit még mindig nem vagyok képes elengedni: az pedig a tánc iránti szerelmem, amiért még férjhez mentem egy majdhogynem ismeretlen emberhez. Önző lennék? Valószínűleg az vagyok, nagyon is. De egyelőre nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megváltoztassam a mostani életem... - De az nincs rendben, hogy a munkáért cserébe a saját életed veszélyeztesd - mondom halkan, miközben megrázom egy kicsit a fejem egyet nem értésem jeleként. Nem mintha én nem pont azt tenném a balett miatt már évek óta, viszont Bastien szájából hallani azt, hogy akár meg is sérülhet, netalántán meg is halhat egy bevetés kedvéért... nagyon rémisztő. - Megkérdezhetem, hogy pontosan mi is történt a társaddal? Nehéz és korántsem egyszerű kérdés, éppen ezért, ha nem szeretne rá válaszolni, egyáltalán nem fogok erősködni. A párkapcsolat kérdését érintve látom Bastien-en, hogy nem egészen arra a válaszra számít tőlem, amit én felelek neki, viszont szerencsémre túllép az egészen és elengedi a témát, ezért egy kicsit talán mégiscsak fellélegezhetek anélkül, hogy egyelőre elárulnám neki az igazat magamról... Mindössze csak pár másodperccel később viszont már egy olyan szituációba keverem magam és velem együtt Bastient, aminek egyszerűen lehetetlen tovább ellenállni: ezért engedem meg magamnak, hogy egy pillanatra a férfi ajkát fixírozzam, ami neki valószínűleg felhívás keringőre, onnantól kezdve pedig nincs megállás. - Ugyan, én.. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondjak neki, úgyhogy ahelyett, hogy tovább hebegnék, inkább csak hallgatok, viszont - mint az nem is sokkal később kiderül - az sem válik túlságosan jó taktikává, ugyanis Bastien megérint, majd tovább fokozza a felé irányuló, maradék ellenállásom lebombázását. - Ezt nem kel - be sem tudom fejezni az erőtlen mondatot, máris megérzem a száját az enyémen és minden, amiről egészen ezidáig próbáltam magam meggyőzni, hogy igenis számít, már nem fog, mert abban a másodpercben, amikor ismételten megízlelem Bastien csókját, a legkevésbé az érdekel, hogy férjnél vagyok. - Nekem is nagyon hiányzol - suttogom a szájába egy levegővételnyi pillanat alatt kicsit fáziskésve, majd a karjaimat a nyaka köré fonva húzom őt még közelebb magamhoz. Minden egyes közös emlékünk előtör belőlem: az első csókunk, amit egymással váltottunk, az iskolai találkozás, a táncedzés, amire elkísért engem, majd a randevúnk, amikor végre hivatalosan kimondtuk, hogy mi ketten egy pár vagyunk. Ezek azok a pillanatok, amik minden értelmet elsöpörnek belőlem és amik miatt csakis a jelen helyzetnek kezdem el magam átadni, semmi másnak. - Még nem végeztem ezekkel a kék-zöld foltokkal - támaszkodok meg egyik kezemmel a mellkasán, a másikat pedig végigvezetem az este következményeiként szolgáló sebhelyeken, miközben a szemeibe nézve elmosolyodom. - Talán le kellene hozzá feküdnöd - kezdem el gyengéden, de azért kicsit sürgetően az ágy felé irányítani. Az ész felsikolt bennem, viszont a szívem elégedetten mosolyog: mindkettő arra reagál, amire éppen készülök. A következményeket pedig majdcsak később vállalom...
Egyre feltűnőbben közeledek felé, de nem bánom. Nem akarom sokáig húzni, mert már tudni akarom, hogy ő hogy viszonyul hozzám. - Igen, ritkán... - de ez pont egy ilyen ritka esetek egyike, hisz most kaptunk még egy esélyt arra, hogy újrakezdjük. Ki tudnánk javítani a hibánkat, ha ő is akarná, de ebben nem vagyok biztos. Én nyitott lennék rá, rajta múlik a dolog. Nagyon szar most az életem és szükségem lenne valakire, pontosabban szükségem lenne rá. - Igazad van, sajnos nem lehet - mondom kicsit elszomorodva. Kezd rosszul esni, hogy ő már ennyire elengedte. Nem tudom, hogy mit tudnék még tenni, hogyan hozhatnám vissza a régi érzéseket. - Ebben igazad van, de valakinek ezt is meg kell tennie... de kapok veszélyességi pótlékot - próbálom humorral oldani a hangulatot. Szeretem ezt csinálni és tudom, hogy ezzel jót cselekszem. Valahogy jóvá kell tennem a családom által elkövetett bűnöket. - Volt egy ügy...ketten mentünk ki és nem hívtunk erősítést mikor rátaláltunk a tettesre. Azt hittük, hogy ketten is el tudjuk kapni, de nem sikerült. Lelőtte... - azt már nem teszem hozzá, hogy a bűnözőt végül elkaptam és halálra vertem. Talán egy kicsit sok lenne ez az információ. Újra közel vagyunk egymáshoz és bárki meglátná azokat a szikrákat, amik körülöttünk vannak. Most már nem léphetek vissza. Itt az ideje, hogy megtegyem a következő lépést. Mindent egy lapra teszek fel és megcsókolom. Érzem, hogy először meglepődik, de szavakkal és tettekkel is bizonytja, hogy ő is akar engem. Még közelebb húz magához. El sem hiszem, hogy sikerült. Kaptam még egy esélyt, ezt már nem szúrhatom el. Elégedetten figyelem, ahogy az ujjai végigszántják a felsőtestem. - Nem rossz ötlet - mosolygok rá és elkezdek hátrálni az ágy felé. Közben nem eresztem az ajkait egészen addig, amíg kényelembe nem helyezem magam az ágyon. Az volt a tervem, hogy én kezdeményezek, de most már kíváncsi vagyok, hogy ő mit tervez, szóval hagyom neki.
Ha pár héttel, esetleg nappal ezelőtt találkoztam volna Bastiennel a városban, akkor talán mindenféle tétovázás nélkül bontottam volna fel a jegyességemet a férfival, aki iránt soha sem éreztem szerelmet, viszont a sors valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy akarta, hogy már mindenféleképpen csak a házasság megkötése után keresztezzék egymást az útjaink. Ennél nagyobb szívtelenséget pedig el sem tudnék képzelni ebben a pillanatban, amikor annak a férfinak a mélybarna szempárjába tekintek fel, akit majdnem egy évtizeddel ezelőtt mindenkinél és mindennél jobban szerettem. Most mégis vissza kell, hogy utasítsam minduntalan, amikor igyekszik meggyőzni az élet kifürkészhetetlenségéről és arról, hogy talán lenne még rá esélyünk, hogy ismételten egymáséi legyünk, mint ahogyan régen is voltunk. Igaz, nem is tehetném mindezt nehezebb szívvel, hiszen a kimondott szavak, amiket az eszem helyesnek tart, úgy marcangolják szét a lelkemet, mintha csak vékony papírdarab lenne, nem pedig egy érző szerv. Éppen ezért inkább igyekszem a témát minél messzebbre űzni magamtól... - Én ezt egyáltalán nem tartom viccesnek, Bastien - jegyzem meg keserédes félmosollyal, amint a munkájával kapcsolatban próbálja menteni a menthetőt. Persze, már régen is tudtam, hogy a családjaink révén mind a ketten elég veszélyes közegben nőttünk fel és éltünk, viszont azt hittem vagy legalábbis reméltem, hogyha felnőttek leszünk akkor majd kevésbé érint meg minket ez a fajta életstílus. Hát, tévedtem - mint sok minden másban is, ami akkor még a jövőt érintette... Viszont végighallgatva, hogy pontosan mi is történt Bastien társával, csak még inkább elbizonytalanodok benne, hogy jó úton járunk-e egyáltalán. - És mi lett vele? Mármint a tettessel? Mondd, hogy nem úszta meg... Ahogyan én sem fogom Bastien közelségét, amikor mindösszesen pár milliméternyire áll meg tőlem, a kézfejével pedig az arcomat érinti. Nagyot sóhajtva igyekszem valami érthető tiltakozásfélét kiejteni az ajkaimon, viszont egyszerűen képtelen vagyok rá - időm sem marad, mert a következő másodpercben a szája az enyémet érinti, én pedig rögvest elveszek a múlttal kapcsolatos emlékek tömkelegében. Sem józan eszem, sem pedig erőm nem marad, hogy kicsit is ellenálljak neki - ellenben a saját kezembe veszem az irányítást és percekkel később máris az ágyban találom magam Bastiennel, először a csípőjén ülve, hogy aztán előre hajolva vesszek el újfent a csókjában. Az idő nem tűnik elégnek, amíg ujjaimmal a hajába túrok és megállás, illetve lélegzetvétel nélkül csókolom, mintha nem lenne holnap - mert valószínűleg nem is lesz, legalábbis nem olyan, amilyenre Bastien számít. - Nem gondolod, hogy rajtad elég kevés, rajtam pedig túlságosan sok még a ruha? Kissé elhajolva tőle szabadulok meg egy mozdulattal a szaténingtől, majd amikor a szoknya cipzárjával kezdenék el foglalkozni, a szoba csendjét egy határozott kopogás szakítja félbe. - Szobaszervíz!
Kezdőlap
~ 554 ~
~ 517 ~