Az öcsém miatt érzett aggodalom elködösített minden más szükségletet, amióta csak először meghallottam a hangját a telefonban. Hiába volt a lakásomban és hiába voltam vele tisztában, voltam ott mellette, amikor orvos is megvizsgálta és ellátta őt, nem tudtam megnyugodni. Legfőképp, mert tíz éven át abban a tudatban éltem, hogy soha többé nem fogom őt látni. Csak mert ott volt előttem és nem álmodtam, hogy újra találkoztunk, még nem jelentette, hogy ne veszíthetném el őt újra. Egy dolog volt csupán az egészségügyi állapota miatt aggódni és egy teljesen másik azon dolgok felől, amelyekről még mindig nem tudhattam teljes valójukban.
Az egészben talán az volt a legrosszabb, hogy nem csak hogy nekem nem voltak válaszaim bizonyos kérdésekre, de fogalmam sincs mennyit kellene mondanom azoknak, akik közel állnak hozzám. Ott vannak a szüleim, akik valószínűleg nem akarnának hinni nekem, ha azzal állítok be, hogy Isaiah él. Az egész családban meglepetést okozna ez a hír és nem abban a jó értelemben, mint amikor jó dolgokat közöl az ember. Zai visszatérése nyilvánvalóan pozitív, de nem tudni még, hogy milyen áron kaptuk őt.
Aztán ott van Dan, akit mindenféle különösebb magyarázat nélkül hagytam faképnél, amikor Zai telefonált és még azt követően is képtelen voltam elmondani neki az igazság minden részletét, mert nem volt rá érkezésem. Egyébként sem tudtam, hogy pontosan mit kellene vele megosztanom és mi az, ami túlságosan kompromittáló lehet egy olyan pozícióban lévő férfinak, mint ő. Már attól is a frász vert ki, hogy ilyen szinten kénytelen voltam belekeverni őt, de az igazság az, hogy fogalmam sem lehetett arról, hogy ez fog történni. Nem tudtam, hogyan alakul majd a mi kapcsolatunk és mennyit fog jelenteni az, ha bármit is tudunk egymás családjáról. Nyilván szóba kerültek a szüleink, a testvéreink, de azon túl, hogy élnek-e még, nem volt releváns a mi kapcsolatunkban. Felnőttek vagyunk, akik saját felelősségre hoznak döntéseket és eddig megvoltunk anélkül, hogy többet akarjunk. Nem vagyok Dan köreibe való és ezt képes voltam elfogadni úgy, ahogy van.
Úgy érzem a tegnap estével mégis átléptünk egyfajta határt. Most kell eldőlnie annak, hogy van-e tovább számunkra, vagy túl sokat kértem Dantól és a testvérétől. Görcsöt éreztem a gyomromban és csomót a torkomban, ha csak arra gondoltam, hogy most magyarázatot fog várni. Próbáltam erős és talpraesett maradni, amíg Isaiah mellett volna, de nem tudtam képes leszek-e továbbra is olyan tartással kezelni a helyzetet, miután találkoztam Dannal. Amikor megpillantom az egyik asztalnál a helyen, amelyet ő javasolt a lakásom közelében, a szívem a gyomromig süllyed. Óvatosan fogtam rá a szék háttámlájára és húztam ki, hogy helyet tudjak foglalni vele szemben.
- Szia - halvány, alig észrevehető mosoly suhant át az arcomon, ahogyan köszöntöttem őt és a szemeibe néztem. A fejem automatikusan billent meg kissé, a keze felé, de nem döntöttem meg jobban annál, hogy a hajam felé nyúló keze csak finoman érjen az arcomhoz. - Nem tudtam aludni. Egész éjszaka gondolkoztam. - A pillantásom az asztal és Dan szemei között vándorolnak. Finoman megrázom a fejemet és egy pillanatra beharapom az ajkamat. Akkor ugrik rá vissza a szemem, amikor a már-már utasítás számba menő kijelentését meghallom.
- Nincs most étvágyam. - Tisztában voltam vele, hogy feleslegesen keresem a kifogásokat, mégis visszakozni próbáltam, még ha jól is esett, hogy nem kér számon, helyette már-már úgy éreztem inkább aggodalomból fakadnak a szavai. - Jogod van tudni a részleteket, mert miattam keveredtél bele... És az öcséd is. - Ebben úgy éreztem nincs szükség több mérlegelésre. Fordított helyzetben én is magyarázatot várnék arra, hogy miért tűnt el a tegnapi randinkról, ezért is akarom én magam megadni azt neki, mielőtt sokkal csúnyább módon tudná meg mi az igazság.
- Mi van, ha nem vagyok elég ahhoz, hogy irányítsam a helyzetet? - Őszinte kíváncsiság lakozott a pillantásomból, amikor feltettem a kérdést. Jó pár órája ez az a kérdés, ami foglalkoztat és ami miatt képtelen voltam lehunyni a szemeimet éjszaka. Talán egyszer képes voltam segíteni az öcsémnek, de mi van, ha másodszor, vagy harmadszor már nem leszek elég hozzá? - Próbálok erős maradni... - Elcsuklott a hangom, ami miatt rögtön úgy éreztem, hogy le kell sütnöm a szemeimet. Nem az lett volna a legjobb módja, hogy megmutassam, mennyire erős próbálok maradni, hogy egyszerűen elsírom magam. Mégis a határán voltam ennek, Dan szavai pedig nem könnyítették meg a dolgomat.
Arra számítottam, hogy közöttünk vége lesz mindennek. Hogy magyarázatot kér, aztán belátja, hogy ez így túl veszélyes. Amikor azt mondja rá számíthatok, szinte  kiugrik a szívem a helyéről. - Köszönöm - nyögöm ki halkan, könnyes szemekkel pislogva fel rá, miután a kezeinket figyeltem egymáson. - Nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy segíts nekem és hogy ennyire jó légy hozzám. Mégis köszönöm. - Finoman megnyomtam az ujjaimmal az ő kezét, és éreztem, ahogyan valamelyest ellazulok az érintésétől.
- Én sem tudok még minden részletet, mert nem akartam egész éjszaka őt beszéltetni - kezdek bele lassan, amikor pedig megállok a mondandómban, megnedvesítem az ajkaimat. - És abban sem vagyok biztos, hogy el fog nekem mondani mindent, pedig tudja, hogy segíteni akarok neki. - Mélyet sóhajtok, a szemöldökeim között pedig apró ráncok jelennek meg, miközben összevonom őket. - Azt már tudod, hogy tíz éve Zai eltűnt... - Nagyot nyelek, és újra az asztalon fekvő kezeinket nézem, miközben próbálom összeszedni a gondolataimat. Talán azzal, hogy arra kértem tegnap Dant, segítsen nekem, átléptem egy határt. Most azonban újra egy határ átlépésére készülök és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezzel megvédem őt, vagy épp ellenkezőleg; még nagyobb bajba keverem.

Akármennyire jól esett az a törődés, amivel Dan kezelt, képtelen voltam teljes mértékben átadni magam ennek az érzésnek, ami miatt mondhatni bűnösnek is éreztem magamat. Mindig is szerettem szeretni másokat és kedvesnek lenni bárkivel, aki hozzám közeledett, legyen szó egyszeri találkozásról, vagy hosszútávú kapcsolatról, barátiról, vagy romantikusról. Nem volt olyan családtagom, akihez ne lett volna egy-két kedves szavam, ugyanakkor igyekeztem észlelni a határt, még mielőtt valaki azt hihette volna, hogy túlságosan nyájas vagyok és nem őszinte, amit csinálok. Olykor túlságosan is a szívemre hagyatkoztam és hagytam, hogy vezessen, hogy később olyan dolgok bántsanak meg, amelyekre fel kellett volna készülnöm, vagy épp eléggé felnőttnek kellene lennem, acélos szívvel, hogy kezelni tudjam ezeket.  Arra viszont semmi és senki nem tudott volna felkészíteni, ami az elmúlt egy napban történt. Egy részem rettenetesen vágyott arra, hogy az legyen a legnagyobb dolog ebben az egész szituációban, amit Dan írt nekem sms-ben. A másik felem meg rögtön bűntudatot érzett, amiért nem egyenesen Isaiah előkerülése volt ebben a helyzetben minden, ami kitöltötte a gondolataimat.  Mégis Dan volt az egyetlen, akitől bármiféle támogatást várhattam jelen helyzetben, mert senki mással nem oszthattam meg ennek az egésznek a részleteit. Ira nyilvánvalóan jelen volt és tisztában volt azzal, ami történt, de benne bíztam annyira, hogy nem fogja elárulni senkinek azt, hogy az öcsém az országban van, vagy hogy épp ellátta őt egy orvos, aki szintén bajba keveredhetett volna ezért... Tulajdonképpen miattam. Szerettem volna visszaadni mindezt Dannak és az ő testvérének is, jelenleg azonban nem tudtam, hogy hogyan tehetném ezt meg.
- Te tudtál pihenni? - A szemeim az arcát pásztázzák, amiről próbálok én magam olvasni. Ha valamivel erősebb vagyok, talán nem érzek ekkora bűntudatot, lévén az időt már nem lehet visszatekerni és nem változtathatok azon, hogy Dan tud az öcsémről, és nagyjából mindenről, amibe belekeveredett. Ha viszont egyszer meg akarom neki hálálni mindezt, akkor tisztában kell lennem azzal, hogy pontosan mennyiért vagyok én felelős. Ha például ő sem tudott aludni a történtek miatt, az csak még egy dolgot ír az én számlámra.
- Rendben... - Be kellett látnom, hogy nem fogok tudni kibújni az evés alól, így könnyebb volt most megadni magamat, mint hogy mindkettőnk idegeit tovább feszítsem. - Teljesen igazad van - aprókat bólintottam, miközben a magyarázatát hallgattam. - Egyszerűen csak mindig arra jutok, hogy nem tudom meg tudom-e őt védeni hosszú távon, mert nincs rá befolyásom. - Nem csak abból a szempontból, hogy mit engednek meg a törvények, hanem szimplán abból adódóan is, hogy Zai soha nem volt az a gyerek, aki hallgatott volna rám, mint nővérére.
- Isaiah meg én... - nagyot sóhajtottam, mielőtt folytattam volna. - Sosem voltunk olyan jó testvérek. Nem tudom, hogy hallgatni fog-e rám, ha arra kérem, hogy hadd segítsek neki. - Kíváncsian emeltem a pillantásomat Danra, szinte abban reménykedve, hogy neki van valamilyen tippje ilyen helyzetekre. Elvégre egy céget is képes elirányítani, az öcsém pedig egyetlen ember - egy nagyon makacs, de mégiscsak egy.
- Nem tudom hogy csináljátok... - Finoman megráztam a fejemet. Csodáltam ezért Dant és az öccsét is, akit korántsem ismerek annyira, hogy véleményt formáljak róla, de ha kicsit is olyan, mint a bátyja a mindennapokban, akkor már rossz ember nem lehet. Az alapján, hogy hajlandó volt segíteni nekem és Zainak, egyébként sem lehet más, csak jó ember.
- Köszönöm. - Az ajkaimon formálódó mosoly ezúttal teljesen őszinte volt. Ha nem lett volna ennyire komoly a téma közöttünk, valószínűleg megkérem rá, hogy csípje meg valamimet, mert nem lehetek annyira szerencsés, hogy tényleg igaz legyen ő. Ki hiszi el, hogy egy ilyen ember csak úgy besétál egy lovardába? Még nekem is nehéz volt néha. - Én csak annyira aggódom, hogy ha még jobban belekeverlek, a végén neked okozok vele rosszat. A te pozíciódban... A végén még rád fognak olyasmit, ami nem is a te hibád. Nem szeretnék kellemetlenség lenni neked. - Az utolsó szavakban már némi ingerültség is csengett, amit egy frusztrált sóhaj követett. Mérges voltam magamra, ugyanakkor tudtam és felismertem, hogy Dan szavai és közelsége, a kezemet simító ujjai igenis megnyugvással töltenek el.
Amikor a barátnőjének hív, felemelem a fejemet, félúton találkozva az ő pillantásával, ami miatt mosolyra húzódnak az ajkaim. Nem tudnám szavakba önteni, hogy milyen érzés kerít hatalmába, amikor ezt hallom a szájából, azután, hogy tegnap üzenetben azt írta, szeret engem. Ha másba nem is tudok jelenleg kapaszkodni a kusza gondolataim között, hát ebbe nagyon is, két kézzel.
- Te vagy az egyik legjobb, akit ismerek. - Elfogultan nyilatkozom most vele kapcsolatban? Talán... De bánom? Egyáltalán nem. Fontos nekem, és szeretném, ha tudná, hogy mennyire. Ezért is nyúlok felé, hogy a kezemet az arcára simíthassam. - Szeretlek. - A pillantását kerestem, miközben ezt mondtam neki, a szavak pedig hiába az én számon jöttek ki, mégis az én szívem dobbant nagyokat közben.
- Akkor is én vagyok az idősebb és bíznia kellene benne, hogy segítek neki. Sosem felejtettem el azóta, hogy eltűnt és ne is hibáztattam... - Egészen eddig talán hevesebben magyarázok, mint szükség lenne rá. Néhány mély levegő után azonban egy fokkal nyugodtabban vagyok képes folytatni. - Amit persze ő gondolom nem feltétlenül tud. - Nem volt lehetőségünk tíz év sérelmeit átbeszélni, mert túlságosan fárasztó lett volna neki, én pedig nem vágytam semmi másra, csak hogy jó fizikai állapotban lássam őt. Aztán kezdhettünk el beszélni arról, hogy mi a helyzet a lelkével. Legalábbis azután, hogy olyan állapotban találtuk meg, ahogy, szerintem ez a sorrend volt most a legfontosabb. - Én abban sem vagyok biztos, hogy utána el kellene neki... - sóhajtva ráztam meg a fejemet, még ha tudtam is, hogy ezek csak egy aggódó nővér elhamarkodott szavai. - Ha újra eltűnne, én nem tudom mit csinálnék. - Egy tippem mégis van; beleőrülnék.
- Tudod... - Már épp bele akarok kezdeni olyan dolgokba, amelyek legalább tíz éve történtek, de szóba kerül, hogy ennem kellene és a pincér is megérkezik az asztalunkhoz. Már-már pánikszerűen nézegetem a magam elé húzott menüt és végül az első dolgot mondom ki, amit el is tudok olvasni a lapon. - Én a Benedict tojást szeretném és egy americanot. - A pillantásom előbb Danra siklott, csak aztán a mellettünk álló pincérre, aki felé egy finom mosolyt is küldtem. Nem voltam benne biztos, hogy mennyit fogok elfogyasztani abból, amit rendeltem, de legalább megpróbálok legyűrni pár falatot, hiszen így lehetek kicsit is a helyzet magaslatán. Csendben vártam, amíg a velem szemben ülő férfi is rendel magának és még azután is vártam pár másodpercet, hogy a pincér elindult leadni a rendelésünket a konyhának.
- Azt kérdezted, hogy van-e tippem rá, miért tűnt el az öcsém... - újabb másodpercek teltek el szótlanul, míg megnedvesítettem az ajkaimat. - Talán nem említettem neked, de édesapám rákos volt. - A kezeimet az asztalon nyugtattam, az ujjaimat pedig idegességemben magam előtt babráltam. - Zai próbált segíteni a szüleinknek, hogy legyen pénzünk a kezelésekre, és azt hiszem... Akkoriban azt mondták, hogy olyasmibe keveredett közben, amibe nem lett volna szabad. Én sem tudok minden részletet, mert nem mondták el a szüleim. - Vagy egyszerűen jobb magamban tartanom, hogy ne sodorjam még nagyobb bajba Dant ezzel.