A nap sugarai erős elhatározással próbálnak bejutni a hotelszoba redőnyei között. A telefonom már isten tudja hányadszorra csendül meg, nagyon úgy tűnik, hogy az univerzum valami oknál kifolyólag nem akarja, hogy még ágyban maradjak. Fáradtan, teljesen életképtelenül nyitom ki a szemem, bár nincs túlságosan nagy fény a szobában, a kintről beszűrődő kis napsugár is bántja a szemem. Álmosan tapogatom végig az éjjeliszekrényt, a telefonom után kutakodva, amikor megtalálom hunyorogva nézek rá a képernyőre. Anya keresett, pontosan tízszer. Felsóhajtok és a készüléket visszaejtem a matracra. Tudom, hogy mit akar mondani, elég a gyászból, a semmit tevésből, ő nem ilyen lánynak nevelt, különben is még meddig akarom sajnáltatni magam: ideje tovább lépni. Talán igaza van, a helyzet csak az, hogy baromira nincs kedvem továbblépni, mosolyogni, mintha minden rendben lenne és eljátszani, hogy nem bántottak meg. Mert igenis végig gázoltak a lelkemen, kifacsarták, mint egy citromot és a szemetesbe hajították. Annak az embernek, akit talán eddigi életem során a legjobban szerettem mit sem számított az, hogy mit érzek, milyen sebeket ejt rajtam és sajnálom, de ezen nem tudom túl tenni magam. Szinte már lassított felvételhez illően ülök fel az ágyban, azonnal a vezetékes telefon után nyúlok és amint megszólal a kedves női hang a vonal másik végén megrendelem a nap első kávéját. Reggelizni úgy érzem még mindig nincs gyomrom. Kissé szédelegve, másnaposan mászok ki a pihe-puha takaró biztonságából. Azért ennek a válás dolognak jó oldala is van, évek óta nem tapasztaltam már, hogy milyen érzés délig aludni, megszabadulni a felelősségtudattól és önálló döntéseket hozni, amik csakis kizárólag az én életemet befolyásolják. Nem kell hallgatnom más aggodalmait vagy éppen nem tetszését. Az utóbbi fél évben ezt a szabadság érzetet ki is használtam. Maximálisan ami azt illeti.
Gondolataimból a szolid, alig hallható kopogás zaja rángat vissza a valóságba, magamra kapom a legelső pólót ami az utamba kerül – fogalmam sincs, hogy kihez tartozik, minden bizonnyal valamelyik esti kalandom után maradt itt – és mosolyt erőltetve az arcomra nyitom ki a bejárati ajtót, hogy a zavart, kisfiús kinézetű pasitól átvegyem a tálcán kínált kávét. Leülök az étkezőasztal mellé, hogy elfogyasszam a fekete nedűt, ami nélkül soha nem indulhat el a reggel. Keserű szájízzel gondolok arra a napra, amikor majd bizony ki kell fizetnem az összes itt töltött nap költségét és az bizony nem lesz kevés, már szinte feléltem minden pénzem és most, hogy gyakorlatilag munkanélküli vagyok nem is nagyon tudom mikor lesz újra bevételem. A sarokban felállított, porosodó csellóra pillantok. Valamikor a zene és hangszerem tartott életben mostanra viszont már nem képtelen vagyok bármelyikükre is gondolni, már nem okoz örömet és baromira nem tudom, hogy mihez kellene kezdenem magammal. Mindig is a zene éltetett, ehhez értek, amióta csak az eszemet tudom nem is akartam mást csinálni.
A mobilom ismételten éktelen zenélésbe kezd, hatalmas sóhajjal veszem tudomásul, hogy ismét az anyám keres. Kitartó nőszemély, addig nem fogja abbahagyni amíg nem beszélünk, pedig nekem a kioktatására van most a legkevésbé szükségem. Elutasítom a hívást. Agyam fékezhetetlenül gondolkodik megoldások után mivel sikerülhet kibújnom ma a találkozó alól. Mint akit fejbe vert a felismerés, gyorsan kapok a telefonom után, egy rövid: „ma nem érek rá, mert találkozóm van” üzenetet küldök anyámnak és abban a pillanatban ahogy rányomok a küldés gombra megkönnyebbülök.

Őszintén, eszem ágában sem volt eljönni Archie hívására emiatt is nem válaszoltam neki azonnal amikor hívott. Évek óta ismerjük egymást és mindig is közel álltunk egymáshoz, de most, hogy elvált nő vagyok szolidaritásból a testvérem miatt nem akarok kedves lenni hozzá. Nem tudom pontosan, hogy mi vezetett addig, hogy külön váltak az útjaik, mert Monica nem sokat beszélt róla. Nyilván ismerve a nővérem, biztos vagyok abban, hogy leginkább az ő hibája, de mégiscsak a testvérem, ott kell állnom mellette. Tehát, hogy elkerüljem az anyámmal való találkozást, kissé idegesen parkolok le a megadott cím parkolójában, . Gyors léptekkel teszem meg a távolságot az autóm és az épület között, csak a cipőm sarkának koppanása töri meg az utca és a folyosó csendjét. Megigazítom a tűzpiros ingem gallérját és óvatosan nyomom le a csengőt. Még nem késő visszavonulót fújni és elmenekülni a helyszínről. Mielőtt azonban erre sor kerülhetne az ajtó nyílik és szembe találom magam Archieval. Akaratlanul is mosolyra húzódnak ajkaim amikor megpillantom őt, de gyorsan póker arcot váltok. Igazából, örülök, hogy látom őt, hosszú ideje nem találkoztunk már, először én mentem Párizsba aztán ők Angliába. Ritka család összejöveteleken sikerült csak néhány szót váltatunk egymással. Futólag.
- Szia! Remélem, hogy tényleg életbevágóan fontos, mert miattad hagytam ki a délutáni habfürdőmet. veszem le a napszemüveget a szememről, ami nem a nap sugarai ellen kell, hanem azért, hogy eltakarják a szemem alatt éktelenkedő fekete csíkokat.
- Miben segíthetek? Állok a rendelkezésedre. igaz nem invitált be, de én attól függetlenül belépek a lakásba gondosan kikerülve őt. Ha már el kellett jönnöm, gondolom nem szeretné, hogy az ajtó előtt álldogáljak.