Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

-          June, akkor ők ketten jönnek ma, a nevüket nem mondom, úgysem jegyzed meg, de majd figyelj, mikor bemutatkoztok – mosolyodik el Josh, miközben a kezembe nyomja a fotók montázsát. – A múltkor mondtad, hogy mindig arra figyelsz, hogy te hogy mutatkozol be – magyarázza meg, mikor furcsán nézek rá, hogy ezt most mégis miért mondja, majd az én mosolyom is kiszélesedik.  
-          Ja igen, miért, nem ezt csinálja mindenki? – döntöm oldalra a fejem, ahogy aztán tanulmányozni kezdem a felül lévő sorozatot.
-          Ez jó sorozat – jegyzem meg, ahogy aztán végig futtatom a tekintetem az összes képen, majd alulra teszem és a másikat mikor megpillantom bólogatni kezdek. – Megeszem a kalapom, ha nem ő lesz a befutó. Imádom ezt a sorozatot, annyira sokszínű, hihetetlen, hogy valaki ennyire több látószögből képes látni a dolgokat – mondom és le sem tudom venni a szemem a fotókról.
-          Igen, elég király. A pasi elvileg volt már Afganisztánban is párszor, de majd megkérdezed tőle, bár ahogy látom, már most le vagy nyűgözve – von vállat. – Ja, jut eszembe! Bentley üzeni, hogy ha végeztél mindkettővel, mielőtt döntesz, azért beszéld meg vele, mert komoly projektekről lesz szó ugyebár. – Josh Bentley asszisztense, és sokszor úgy érzi, az enyém is, de én újságíróként vagyok jelen a cégnél, szóval semmi ilyesmit nem kellene tennie, amit sokszor megtesz. Igaz, igyekszem mindenben segíteni a vőlegényem munkáját, lévén a határidők nem annyira az erősségei, meg a nyakába is szakad sokszor minden, ami már neki és Joshnak is soknak bizonyul. Ha ráérek, segítek. Így van ez most is, hogy ezt a két interjút én fogom lebonyolítani, mert neki meetingje van. Volt már pár ilyenem, kisujjból megy már, az a helyzet, Bentley is megbízik a döntéseimben.
-          Oké, nem tudod, itt van már a pasas? – kérdezem, miközben haladok az irodám felé Josh-sal az oldalamon.
-          Itt, Lindsay már beültette. Kávét kérsz? Megkérdezem őt is, aztán már itt sem vagyok – int a fejével az irodában ücsörgő pasas felé, akinek csak a hátát látom nyitott ajtónál. Nemet intek neki a kávéra, aztán mikor odaérek az irodába, köszöntöm is a lehetséges befutónkat.
-          Üdvözlöm a Time-nál – veszem fel a mosolyom és megkerülöm az asztalt, de egyelőre nem nézek rá, csak mikor a kezemet nyújtom neki. – June… - A vezetéknevem lemarad, mert mikor megpillantom a velem szemben állót, bennem reked a szó és a meglepettségtől a kezem is visszahúzom, a mosoly pedig lehervad az arcomról. – Baszki – csúszik ki a számon minden gondolkodás nélkül, egy pillanatig még abban sem vagyok biztos, hogy jól látok, vagy hogy egyáltalán tényleg azt a személyt látom-e magam előtt –és ha igen, akkor valós-e-, akit már öt éve nem. Azon gondolkodom, hogy nem lehet-e, hogy csak baromira hasonlít ez az illető Jayre? A szeme viszont olyan egyedülálló, hogy majdnem száz százalék, ez bizony ő. A torkom kiszárad, nagyot nyelek.
Josh megköszörüli a torkát, amire aztán magamhoz térek valamennyire. Ő valószínűleg nem igazán érti ezt az előbbi megnyilvánulást.
-          Elnézést, öhm. June Wilkins – nyújtom vissza a kezem neki, mintha tényleg most látnám életemben először.
-          Bocsánat, már itt sem vagyok, csak azt szeretném kérdezni, hozhatok-e egy kávét Önnek? – fordul Jay felé, én pedig ezzel időt nyerve magamnak, megpróbálok magamhoz térni. Ezt nem hiszem el. Hogy… hogy lehetséges ez? Ilyen kicsi lenne a világ? Bassza meg! Ezalatt a fél perc alatt lepörgött előttem az öt évvel ezelőtti pillanatok sorozata. Sosem mondtuk ki, hogy vége, mégis nyilvánvaló volt. Másképp is alakulhatott volna, de ezt dobta a gép. Arra viszont nem annyira számítottam, hogy újra látni fogom, végképp nem itt, az irodámban.

June & Jay

 

Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az a pillanat, hogy visszavágyjak New Yorkba. Sok szép emléket nem őriz számomra a város, mégis az otthonom, ahová időről időre azért hazatér az ember.
Épp lezártam egy hosszabb ideje húzódó projektet Párizsban, mikor kaptam a hírt, hogy interjúra hívtak a Time Magazinhoz. És talán éppen ez volt az utolsó puzzle-darab, ami még hiányzott az elhatározáshoz: visszatérek. Legalábbis egy időre. Helene is egészen jól fogadta, elvégre eddig is állandó utazásról szólt az életem, meg a kapcsolatunk is. Modellként és a színészkarrierje küszöbén toporogva őt is eléggé leköti a munka, nem tudott velem jönni, de amúgy is hozzá van már szokva, hogy nem vagyunk minden nap egymás szájában, ettől függetlenül persze megígértem neki, hogy nem tart ez olyan sokáig, meg hogy amint csak lehet, úgyis mindig meglátogatom.
A gép késett, nem is keveset, így nem volt már időm hotelt keresgélni, ráadásul amíg elintéztem a telefonokat, kompletten kiraboltak. Pedig esküszöm, alig pár másodpercre hagytam csak ott a csomagokat. Álltam ott, mint egy szál fasz, hogy ezt nem hiszem el, megjártam isten tudja hányszor Irakot, Afganisztánt, Grúziát, erre épp a szülővárosomban rabolnak ki. Üdv, New York. Te is nagyon hiányoztál.
Mivel a Time-nál időpontom volt, amit semmi esetre sem akartam lekésni, sem lemondani, úgy döntöttem, ezzel inkább később foglalkozom. Azonnal taxiba ültem. És bár az utazás során néhányszor már lemondtam róla, hogy odaérek, most úgy tűnt, mégis csak maradt rá némi esély. Baromira nem voltam friss és kipihent, és ez a kis incidens után a vérnyomásom is az egeket súrolta. Több mint nyolc órás utazás után másra sem vágytam, mint egy forró fürdőre, rengeteg kajára, és egy pihe-puha ágyra, amiből a nap hátralevő részében ki se kell dugnom az orrom. Ehelyett, mióta leszálltam, már a második kávémat szürcsölgetem a taxiban araszolva, és azon töprengek, hogy tényleg akarom-e én ezt az állást. Leszerződni. Valami idióta szerkesztő kénye-kedve szerint ugrálni. Agyfaszt kapni. Vitatkozni. Nem nekem való. És mintha minden csak meg akarna akadályozni benne.
Mégis mintha úgy érezném, hogy kell most valami állandó. Ha agyonvernek, se tudnám megmondani, miért tört rám ennyire ez az érzés. Még az is lehet, hogy igaza van annak az átkozott agyturkásznak, tényleg menekülnék valami elől? De mitől? Mindegy, faszság az egész, meg is érkeztünk, kiszállok, de mivel a tárcámat is megfújták, a költséget a Time számlájára íratom. A telefonom legalább nálam. Akkor nyírtak volna ki, ha azt is ellopják. Tíz percen belül már bent is ücsörgök abban a bizonyos irodában, ahová éppen most lép be a kopogós sarkú kishölgy, én pedig magamra öltöm a legmeggyőzőbb vonásaim, és felállok a székből…
Hogy aztán rápillantsak, és ne higgyek a szememnek.
- June? – bukik ki belőlem a neve, épp miután ő is kimondta. Mi a fenét keres itt? Biztos, hogy nem ő volt kiírva az interjúra.
Az arcom minden bizonnyal zavartságot és döbbenetet tükröz, de csupán néhány rövid másodpercig. A Joshnak nevezett fickó, aki engem is bekísért, mivel a hátam mögött ácsorog, nem láthatja. De June nyilván igen.
Erre aztán végképp nem számítottam. Ezernyi kérdés kergeti egymást a fejemben, de le kell csendesítenem őket. Mivel újra magázni kezd, egyértelművé teszi, hogy nem akarja elárulni, hogy ismerjük már egymást. És el is fogadom a játékszabályokat.
- Üdvözlöm. Jay Cameron – fogok vele kezet, és közben egy pillanatra sem vagyok képes elereszteni a tekintetét. – Elnézést, de nem önnel egyeztettem eddig. Valami változás történt? – teszem fel a gyakorlati kérdést, részben mert baromira érdekel, hogy mi folyik itt. Részben pedig, hogy Josh számára is magyarázatot adjak az előbbi kizökkent jelenetre.
- Igen, köszönöm – mondok igent a harmadik kávéra is reflexből. Ezek után most már különösen észnél kell lennem. Ha June leült, én is visszahuppanok a helyemre. És várom, hogy becsukódjon végre az az átkozott ajtó. Mikor ez megtörténik, ismét felpillantok rá.
- Kicsi a világ – préselem össze az ajkaim, és megemelem, majd vissza is ejtem a szék karfáján pihenő ujjaim, ezzel is kifejezve, hogy még mindig nem hiszem el a helyzetet. Igazából, ami a leginkább bizonytalanná teszi a szituációt, hogy fogalmam sincs, hányadán állunk mi egymással. Gyűlöl, amiért egy fasz voltam? És nem is kerestem? Vagy ez már a múlt ködébe vész? Ami engem illet, az első meglepetésen túlesve, tulajdonképpen örülök, hogy látom.
- És most mi lesz? – teszem fel a legevidensebb kérdést. – Magázódva kifaggatsz a legrejtettebb titkaimról, aztán közlöd, hogy sajnos nem ilyesmire gondoltunk? – vonom fel a szemöldököm sejtelmesen, de közben egyértelműen kirajzolódik egy-egy mosolygörbe az ajkaim csücskében.
A tekintetem továbbra is nehéz elfordítanom róla. De most már nem is akarom. El is felejtettem, mennyire gyönyörű.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Ez nem lehet igaz. Hogy kerül ide? Évekkel ezelőtt megbizonyosodtam róla, hogy soha többet nem látjuk egymást, erre megjelenik a munkahelyemen, mint lehetséges kolléga? Mivel abszolút nem számítottam rá, nem hogy most, egyébként sem, így az arcomon alapos megdöbbenés látszik, de ahogy érzékelem, ezzel ő sincs másként. Mindketten meglepődtünk és valószínűleg az ő fejében is az a kérdés járhat, hogy vajon hányadán is állunk egymással?  A helyzet az, hogy szépen lassan sodródtunk el egymástól, mire aztán teljesen megszakadt a kapcsolat. Tulajdonképp írtam neki egy e-mailt, ami talán még a mai napig ott várakozik a ’piszkozatok’ mappában. Nem küldtem el, mert nem lett volna semmi értelme. Azóta is nyűglődöm rajta, ha eszembe jut, de azt hittem, hogy ez már ilyen lezáratlanul lezárult. Hát, ezek szerint mégsem.
Veszi a lapot hála a jó égnek, nem szeretném, ha Josh előtt kiderülne, hogy ismerjük egymást, bár elég valószínűtlen, hogy nem vette le ebből a két szóváltásból.
- Ami azt illeti, Mr. Washingtonnak közbejött egy halaszthatatlan meeting, de nem fogja elmulasztani a találkozást, én csak afféle előfutár vagyok – mondom, ahogy visszahúzom a kezem, majd lesütöm a szemem. Azt hiszem, én erre nagyon nem vagyok felkészülve. Még annál is jobban nem.
- Josh, hoznál nekem is egy pohár vizet? Köszönöm – szólok utána, mielőtt még kimenne, mert úgy érzem, mindjárt vattát köpök hirtelen. Jól van, June. Most kell két lábon a földön állni! Az ajtó csukódására viszont teljesen elnehezednek a végtagjaim és az iroda túl kicsinek tűnik kettőnknek.
- Na, de hogy ennyire kicsi lenne? – emelem a tekintetem az arcára a kérdést feltéve egy halvány mosollyal az arcomon, ami cseppet sem őszinte, de azért odaerőltetem. Egyszerűen olyan helyzetbe kerültem, amivel fogalmam sincs, mit kellene kezdenem, pedig ez nem jellemző rám. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt ilyen, és abból a párból is nyolcvanöt százalékának Jay volt az oka. A kérdésére megvonom a vállam.
- Még nem terveltem ki a dolgot. Vagyis de, alaposan ki volt találva a vezérfonál, de megjelentél és áthúztad a számításaimat. – Mint már egyszer megtörtént. Ezúttal őszintén kirajzolódik a halvány mosoly a szám szélén. Egyszerre vagyok boldog, hogy újra látom és ugyanúgy nyugtalanít a dolog, ugyanis nem igazán tudom elképzelni, hogy egy légtérben tartózkodjam vele azok után, ami köztünk volt. És itt most nem arra gondolok, hogy úgy hagytuk elveszni az egészet, hanem mert az a három hónap a hátunk mögött van –ami igaz, rég volt, de a mai napig fel tudom idézni a mozzanatokat, a szavakat-, és az a három kibaszott hónap rengeteget adott. Talán többet, mint… Na jó, itt kell abbahagyni a gondolatmenetet.
- Szóval… New York? Álladóra vágysz? – érdeklődöm, ugyanis tudom, hogy nem az a személy, aki meg tudott ülni a seggén valaha is. Ez furcsa.
Kezemben a tollat forgatom össze-vissza, próbálom rajta tartani a tekintetem, de a szemeivel, mintha a vesémig hatolna. Elönt a melegség, mintha hirtelen negyven fok lenne az irodában, de a falon lévő fűtő-hűtő berendezés óriási számokkal jelzi, hogy ez márpedig huszonhárom. Közben arra is rájövök, hogy a bal kezemen ott díszeleg a nem is annyira kicsi gyémántgyűrű, amit igyekszem elrejteni úgy, hogy az asztal alá, az ölembe ejtem a kezem.
Josh egy kopogással jelzi, hogy meg is jött a kért dolgokkal.
- Bocsánat, hogy zavarok, már itt sem vagyok – mondja anélkül, hogy egyikünkre is ránézne. Hát ez remek, ő már tudja, hogy itt nincs minden rendben. Olyan gyorsan iszkol ki, hogy még egy „köszönömöt” sem tudok odabökni neki.
- Remek a sorozat, amit beadtál. Le a kalappal. Mindenki le volt nyűgözve tőle – próbálom a témát terelni egy kicsit afelé, amiért tényleg itt vagyunk. Szerintem az utóbbi négy éves pályafutásom alatt nem éreztem magam ennyire úgy, mint akinek kicsúszik a kezéből az irányítás. Ez abszolút nem jellemző rám.

June & Jay

 

Előfutár? Hát ez valóban találó kifejezés. Annyira előre futott, hogy már öt évvel ezellőtt megismerkedtünk, méghozzá elég bizalmasan. Talán csak rossz helyen és rossz időben. Talán tényleg csak ennyi volt az oka, hogy elváltak útjaink. Sokszor eszembe jutott azóta, de aztán mindig meggyőztem magam, hogy úgyse működött volna.
Tudtam, hogy New Yorkban van. Legalábbis, hogy ő is ide tartozik, akárcsak én. A repülőn egy halvány másodperc erejéig el is játszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha megkeresném, de rögtön el is vetettem az ötletet. Öt év sok idő. Mi van, ha már elköltözött? Bizonyára új élete van, amit őt ismerve rettenetesen imád. Nem hiszem, hogy épp engem akarna látni. És amúgy is, már a száma sincs meg. Nem vagyunk ismerősök facebookon, sem twitteren. Egy részeg pillanatomban még a mail címét is kitöröltem. Fene tudja most már, hogy szándékosan, vagy csak véletlenül történt, de nem is számított.
Erre most kiderül, hogy épp annál a cégnél dolgozik, ahová én is jelentkeztem. Mi több, egyenesen ő interjúztat. Ez őrület. Mindig megdöbbent, hogy mit képes produkálni az élet. A szakmám révén már jó sok mindent láttam, de ha veled történik, az egészen más.
- Értem. Ezek szerint ez az első szerencsém a mai napban. – Kezdem a mondatot még a szokásos, határozott arcvonásaimmal, de a végére már egy halvány mosoly is leolvasható róla. Tulajdonképpen nem is annyira bánom, hogy nem Mr. Washingtonnal lesz ez a meeting. Így sokkal szemrevalóbb a társaságom. Arról nem is beszélve, hogy fiatal hölgyek esetében általában a szimpátiakérdéseken is sokkal gyorsabban és gördülékenyebben túljutunk.
Lesüti a pillantását, látszik rajta, hogy zavarba hozta ez a váratlan helyzet. Vagy inkább én? Nem is tudnom eldönteni.
- Hát, ha még a nevem sem olvastad el, mielőtt beléptél volna, akkor eléggé úgy fest – pillantok fel rá alulról, bujkáló mosollyal, miután a kollégája kiment. Akkor valóban ennyire kicsi. – És ez a cégről is elég sok mindent elárul – szűröm le a tanulságot egy szemtelen félmosollyal, ha nem ő ülne itt velem szemben, nem hinném, hogy kimondanám hangosan, de így… már kicsit más ez az egész szituáció. Elvégre én tényleg nem tudhattam, hogy Mr. Washington lepasszol majd valakinek, de ő interjúztatni ült be, és ezek szerint fogalma sem volt, hogy ki vagyok. Ami végtére is nem olyan nagy baj, pláne így, de kíváncsi vagyok, hogy reagál. Vajon még mindig olyan fogékony a csipkelődéseimre, míg rá nem jön, hogy csak őt kóstolgatom? Öt évvel ezelőtt roppant mulatságos volt, bár a harmadik hónapra már nem csak, hogy hozzászokott, de kezdte is visszaadogatni a labdát.
- Szóval alaposan ki volt találva – ismétlem el a szavait halvány homlokránccal, tisztán érezhetően, hogy egy szót sem hiszek az egészből. – Ismersz. Én már csak így szoktam – hagyom azt az apró mosolygörbét továbbra is az arcomon, és újra a szemébe nézek.
- Mondjuk inkább úgy, hogy honvágyam volt. Időnként kell a változás. – Hogy állandóra vágyom-e? Szándékosan kerülöm ki a kérdést, erre még én sem tudom a választ. Pontosabban azt nem, hogy miért.
Közben megjön a kávém is, a fickón pedig látszik, hogy sejti: June-nal nem vagyunk teljesen idegenek egymás számára, a sűrű szabadkozása mégis meglep.
- Őt meg mi lelte? – pillantok kérdőn June-ra, majd az ajtó irányába. Elvégre az ő munkatársa. – Nyugtass meg, hogy nem félkegyelműekkel kell együtt dolgoznom. – Erre most már szélesebben elmosolyodom, és kis híján elnevetem magam. – Abból mostanra már elég volt.
Beleöntöm a tejet a csészébe, de a cukrot érintetlenül hagyom.
- Nocsak, ezek szerint mégis belenéztél? – vonom fel a szemöldököm meglepettséget mímelve. – Mondj egy témát, és el is hiszem. Mondjuk a kedvencedet. – Akkoriban kezdtem igazán a szakmát, amikor megismerkedtünk. Akkor még nem láthatott sok mindent tőlem, nem ismerem az ízlését, a gondolatait, és rá kell jönnöm, hogy zavar. Zavar, hogy nem ismerem úgy, mint amennyire szeretném. Vagy amennyire ismerhetném. De az én döntésem volt. Csak fogjam be szépen a számat. Vagy mégsem?
- Na és te hogy kerültél ide? Mit csinálsz? Gondolom, nem csak fotósokat interjúztatsz. Az elég unalmas lenne. - A meglepetésnek és a kezdeti kavarodásnak hála a jegygyűrűjét még nem szúrtam ki. Fogalmam sincs, hogy szingli-e, avagy sem, de annyi biztos, hogy... - Jól nézel ki - teszem hozzá egy kis szünet után, azzal a mosollyal, amit csakis azok ismernek tőlem, akiket valóban kedvelek, és nem csak el kell játszanom előttük. Bár tegyük hozzá gyorsan, hogy a bájolgás azért sosem ment annyira. Voltak is ebből problémák dögivel.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Hihetetlen, hogy itt van. Még mindig döbbenten ülök a dolog előtt és valószínűleg ezt leplezni sem tudom olyan jól, mint kéne. A megjegyzésére én is elmosolyodom.
- Miből gondolod, hogy ez szerencsés lesz? Lehet, hogy vele sokkal jobban jártál volna – mondom, miután Josh kiment az irodából. Valószínűleg nem így van egyébként, Bentley ugyanis szereti az interjúalanyokat alaposan „megszorongatni”, úgyhogy valóban jó a megérzése. Rajtam egyszerűbb túljutni, de korántsem túl egyszerű. Mellesleg ha ezt szerencsének mondja, akkor nem lehetett túl jó napja eddig.
A válaszára egy kicsit megdöbbenek.
- Öhm... – Jézusom, June szedd már össze magad! – Az utolsó pillanatban derült ki, hogy nekem kell jönnöm és inkább még egyszer megnéztem az alkotásokat, mintsem a nevet. Egyébként ez nem feltétlenül árulna el rosszat a cégről, ugyanis így legalább nem a név alapján döntünk, hanem a tényleges tehetség alapján. Első körben. Másod...  – Most én komolyan magyarázkodni kezdtem? Ahogy ez eljut a tudatomig csak legyintek egyet mosollyal az arcomon zavaromban. – Mindegy. Egyébként... mit tudsz a cégről? – kérdezem és már-már meg is veregetem a vállamat, hogy ilyen szépen visszavágtam, vagyis... ha nem is rögtön, de azt hiszem, teljesen nem jöttem ki a gyakorlatból. Folyton ezt csinálta Amszterdamban is, az utam végére jöttem bele igazán ezeknek a kezelésébe.  
Persze – bólintok, de mindketten tudjuk, hogy ez nem a teljes igazság. Jó, lebuktam. A sablon azért nagyjából a fejemben van, ami a szokásos szokott lenni, de így már az is kezd halványulni az agyam hátsó zugában, hogy ő ül az asztal túloldalán. Az a mosoly... a fenébe is. – Talán csak elszoktam már tőle – jegyzem meg. Öt éve. Nem most volt, mégis valamilyen szempontból közelinek tűnik, egy másikból meg a „talán igaz sem volt" lécet rezegteti.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy a nem a kérdésre válaszol. Talán ez volt az oka, hogy annak idején nem maradtunk együtt, mert semmi sem volt állandó, amibe lehetett volna legalább kisujjal kapaszkodni.
- Hát, New Yorkban sosem unalmas az élet, de ezt úgyis tudod. – Főleg most nem, hogy újból megjelent. Most biztos, hogy egy olyan napom sem lesz, hogy ne úgy ébrednék fel, hogy arra gondoljak, ma vajon összehoz-e a sors vele?!
Joshon látszik, hogy legszívesebben be sem tette volna a lábát az irodába, elég hamar iszkol ki innen, amit Jay sem hagy szó nélkül.
- Josh jó fej, csak... nem tudom sosem láttam még így viselkedni. Szerintem csak átlátott a szitán.  – Ami ugye azért lehet neki kellemetlen, mert egyrészt Bentleyvel nagyon is jóban van, másrészt meg én sem akarom, hogy tudomást szerezzen Bent erről. Az interjú után beszélnem kell Joshsal és eloszlatni a kételyeket.
- Persze, hogy belenéztem – mondom, majd oldalra biccentem a fejem, miközben őt figyelem, ahogy a kávéját kevergeti. Halkan felnevetek a kérésen. – Most akkor te tesztelsz engem vagy én téged? – kérdezem őszintén, mert mintha a szerepek nem lennének tisztázottak. Persze csak viccelni próbálok. – Egyébként a háborúsak a kedvenceim. Ahol a katonák szeméből ki lehet olvasni minden érzelmet. A fájdalmat, az elszántságot, a hazaszeretetet, a honvágyat, a veszteséget, a családjuk és a... szerelmük iránti vágyakozást – merengek el, miközben a tekintetem az övébe csúsztatom. Észre sem veszem, hogy ezzel egyfajta üzenetet célzok felé, így megköszörülöm a torkom és folytatom. – Remek érzéked van ezeknek az átadásához, de a többi is nagyon erős kép. – Fészkelődni kezdek a székben, keresztbe vetem a lábam és kortyolok egyet a pohárból.
- Újságíróként vagyok itt – felelem, bár hamar rájövök, hogy nyilván nem fogja elhinni, hogy mezei újságíróként interjúztathatnék. – A cég ügyvezetője és főszerkesztője... Mr. Washington bizalmasaként is jelen vagyok. Sok mindent átpasszol. – Ez így még helyén is való, éppen csak azt nem teszem hozzá, hogy egyébként a vőlegényem is, akivel éppen szünetet tartottam akkor, amikor veled voltam Hollandiában.
- Köszönöm – mondom, és ezzel együtt ki is terítem magam előtt a pár lapos önéletrajzot a képek kicsinyített másaival együtt.
- Na jó, térjünk a lényegre – valami olyat is kellene kérdeznem, ami a szakmába vág. – Most meg kellene kérdeznem, hogy miért éppen a Time, neked pedig kellene egy klisés választ adni rá, de... de inkább úgy kérdezem meg, hogy a képeiden kívül mivel keltenéd fel az érdeklődésemet vagy éppen az egész cégvezetőségét? – dőlök hátra és érdeklődve figyelem őt, majd tekintetem az ajkaira siklik. Mélyen szívom be a levegőt, úgy érzem magam, mint valami tini.
- Van olyan projekted, ami tervben van és belefér a cég profiljába? – kérdezem, meg sem várva a válaszát. Fogalmam sincs, mit fogok jelenteni erről az interjúról Bentleynek.
Vannak olyan projektek, amik már tervben vannak, de persze nyitott a Time olyan ötletekre, amiket a fotósok fejéből pattannak ki.
- Határozott idejű a szerződés, minimum egy év, ezt tudod vállalni? – tekintek el róla, mert a válaszától egy kicsit tartok is. Valahogy nem úgy ismerem Jayt, mint aki megmarad egy helyben, márpedig nem lehet tudni, meddig lesz olyan a munka, ami ide köti New Yorkhoz.

June & Jay

 

- Lehetséges. Őt nem ismerem. De téged igen – mondom ki, miután kettesben maradunk. Az a kis mosoly a szája szegletében pedig arról árulkodik, hogy ő sem bánja annyira, hogy így alakult.
Bár az is lehet, hogy ezzel arra céloz: még mindig haragszik rám az öt éve történtek miatt. Mert nem foglalkoztam vele eléggé, mert túlságosan lekötött a munka. És ebben igaza van. De azért így is elég sok szép emlékünk maradt.
Szóval, hacsak nem akar most bosszút állni, és nem azt forgatja a fejében, hogy bármi is hangzik el ebben a kis szobában, nem fognak felvenni, összességében, úgy érzem, nincs miért aggódnom. A képeim jók. A tapasztalataim relevánsak. A személyiségem pedig… nos, az olyan, amilyen. De nem járnának rosszul velem. És ezt tudom, hogy ő is tudja.
Ahogy a megjegyzésemre reagál, és a régről megszokott, alapos magyarázatba kezd, eleinte megpróbálom visszafogni magam, hogy az arcvonásaim egyetlen rezdülése se árulja el, mennyire szórakoztat a helyzetet. De a harmadik körmondat után már nem bírom tovább, az arcomra kúszik egy árulkodó mosoly, amit ahogy észrevesz, rá is jön, hogy mi történik.  Épp mint öt évvel ezelőtt. Mintha forgatókönyvszerűen visszapörgettük volna az első találkozásunkat.  Hogy zavarba jön, az már csak tetőzi a dejavu-érzetet. Röviden el is nevetem magam. Még mindig imádnivaló ilyenkor.
- Ne haragudj. Nem hagyhattam ki – teszem hozzá még mindig mosollyal. – Nem változtál semmit – szánom újabb heccelésnek. Tudom, hogy nagyon is fogékony rá, még ha meg is próbálja eljátszani, hogy nem. Mert hát ebben a felelősségteljes pozícióban bizonyára nem engedheti meg magának, hogy bármi is kipiszkálja a sodrából, és érzelemalapú döntésre, mondatokra, vagy tettekre ragadtassa magát. Mit tudok a cégről?
- Mindent, amit kell – vágom rá szinte azonnal. – Hírmagazin, vagyis nem fogom halálra unni magam, és épp elég messzire elér a keze, ha a fotósoknak szóló engedélyekről vagy elintéznivalókról van szó. Ráadásul – és itt meg is állok egy pillanatra – az európai, ázsiai és a csendes-óceáni területeket lefedő kiadások is elég kecsegtetők. – Az afféle kalandoroknak, mint én is vagyok. De eleinte nyilván nem fognak túlságosan messze küldeni. Majdcsak túlélem valahogy.
Azt nem csodálom, hogy elszokott a jelenlétemtől. Ha most nem futunk össze, ki tudja, talán nem találkozunk soha többé. Nem akartam felkeresni. Amint beúszott a fejembe a gondolat, le is beszéltem róla magam, még a repülőn, de ahogy telnek a percek, arra jövök rá, hogy talán mégsem volt igaz, amit éveken keresztül, makacsul állítottam. Magamnak is, illetve azon kevés ismerősömnek, akik tudtak a rövidéletű kapcsolatunkról. Mégpedig azt, hogy kicsit sem hiányzik.
- Úgy látszik, még mindig furcsa dolgokat váltok ki az emberekből – fűzöm hozzá a Josh-témához, egy leheletnyi célzással, de javarészt csupán viccnek szánva. Tényleg elég érdekesen reagált a fickó, még akkor is, ha feltűnt neki, hogy én meg June… És ekkor esik le, hogy…
- Ugye, nem? – mutatok hirtelen az ajtó felé, ahol Josh nemrég távozott, összeráncolt homlokkal, és az arcomra rá is van írva, hogy tényleg megfordul a fejemben: mi van, ha együtt vannak? Nem mintha közöm lenne hozzá, de a tekintetem June vonásait fürkészi, úgyis rájövök, ha le akarja tagadni. Nem azért mert ennyire könnyen olvasok róla de, hanem mert régebben se hazudott olyan fényesen. Legalábbis nekem. Másoknak briliánsan tudott.
A kérdésén, hogy akkor most én tesztelem őt, vagy ő engem, én is elmosolyodom. Ez jogos. Visszább kellene vennem, de egyrészt hajt a kíváncsiság, másrészt nehezen tudok ellenállni a kísértésnek, hogy beszélgessek vele. Nem csak ezekről a hülye szakmai kérdésekről. Úgyis csak felesleges időpocsékolás. Ismer, látta a fotóimat. Akár ebben a pillanatban is el tudná dönteni, hogy mit fog javasolni: felvegyenek vagy sem.
- Meglátjuk – válaszolom végül egy szemtelen félmosollyal, és átadva neki a terepet, bele is kortyolok a kávémba. Ahogy hallgatom, nem is annyira tudatosan, de elkalandozik rajta a tekintetem, de a végére, mikor a vágyakozásról beszél, visszacsúszik az övébe.
- Gondoltam, hogy azok tetszeni fognak – jegyzem meg végül elmerengve, ezúttal bármiféle célzás nélkül.  – Ezek szerint nem állok olyan rosszul – húzom is le a kávét az első korty után most már egészben.
Aztán csak nem tudom megállni, mégis én kérdezgetem tovább, mintha vele készülne ez a bizonyos interjú, és nem is velem. Mikor elhangzik a szájából a Mr. Washington bizalmasa kifejezés, árnyalatnyira felvonom a szemöldököm. Ez hangzik annyira érdekesen, hogy felkeltse az érdeklődésem, vajon mit is takar pontosan. Szex? Esetleg a későbbi szex lehetőségének bebiztosítása? Vagy csak fiatal és lelkes tehetségek szokásos lelejmolása? De bármennyire is érdekel, erre azért egyelőre mégsem kérdezek rá. Azzal talán tényleg elvetném a sulykot így tizenöt perc után.
- Hm. Akkor valóra vált, amire vágytál. – Mikor megismertem, író akart lenni. Azt még nem döntötte el, hogy az újság vagy a könyv felé hajlik jobban, de úgy látom, végül mégis a sajtó győzött. És hamar sikeres is lett. Ha már egyszer ügyvezető igazgatók bizalmát élvezi.
A térjünk a lényegre után megadóan hátradőlök, és várom a kérdések hadát. De úgy látom, ismer annyira, hogy nem is próbálkozik a dögunalom sablonos sorozattal. De…?
- De mindketten tudjuk, hogy nem tenném, és részben már amúgy is válaszoltam rá – fejezem be helyette az indoklást, hogy miért is nem azzal kezdi, hogy miért éppen a Time. Aztán vissza is adom a szót.
- Szerintem már felkeltettem – vonom fel kihívóan a szemöldököm. Elvégre azért hívtak be, mert tetszett nekik a profilom. Az ő érdeklődését pedig már elég régóta magaménak tudom. – De ha tesztelni szeretnéd, gyere el velem vacsorázni a hétvégén – ajánlom fel neki az ötletet. Miért is ne? Rég találkoztunk, szívesen eltöltenék vele egy estét. Érdekel, mi van vele, egy félórás interjún túlmutatóan is.
- Van egy pár, de nem szeretem lelőni előre. Babonás vagyok – mosolyodom el titokzatosan. – Persze. Nem egy múló szeszély, hogy visszajöttem – végzem ki szinte azonnal a kérdéseit, de azért erre az utolsóra mégis csak rákérdezek. – Csak kíváncsiságból. Mi lenne a bünti, ha mégsem?

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Hát, az idő kérdése, és megismered. Szerencse, hogy Bentley egyébként nem az a fajta ember, aki mindenki előtt kimutatja azt, hogy együtt vagyunk, főleg így a munkahelyen nem, de ha Jay itt fog dolgozni esetleg, akkor elkerülhetetlen, hogy kiderüljön. Bár nem tudom, ő hogy áll kapcsolati téren, de nyilván, ha nincs senkije, akkor végképp közölnöm kell majd vele, hogy nekem pedig van. És persze arról nem is beszélek, hogy egyébként sem biztos, hogy ő úgy gondolná, történhetne bármi is köztünk. Na, nem mintha én úgy gondolnám. Ennek már évek óta vége van...
Jól le is égetem magam előtte, mikor magyarázkodni kezdek. Deja vu érzésem van, rengetegszer csinálta ezt annak idején. A mosolya pedig arról árulkodik, hogy nagyon is jól mulat rajtam. De jó. Akaratlanul is elmosolyodom az orrom alatt, ahogy megjegyzi, hogy még mindig ugyanúgy reagálok, mint régen.
- Ahogy érzékelem, te sem sokat – jegyzem meg egy fejcsóválás kíséretében. Hihetetlen ez az ember. Utáltam, amikor ezt csinálta, de ahogy visszautaztam New Yorkba, már-már ez is hiányozni kezdett belőle. Belőlünk.
Jobbnak látom témát váltani, hogy visszatérjünk ahhoz, amiért itt vagyunk. A válaszára megpróbálok figyelni, és lassan bólintok.
- Unatkozni, azt biztos nem! – Itt képtelenség unatkozni, de ha eddig lehetett, akkor mostantól -ha Bentley felveszi Jayt- én biztos nem fogok. Azért egy kicsit megrémiszt a gondolat, nem mondom. – Igen, elég sok a lehetőség. Lehet utazni is – mosolyodom el, ahogy lerakom a kezemben forgatott tollat.
Josh érkeztére én magam is befogom a szám és felsandítva figyelem, ahogy hamar iszkol ki az irodából. A kérdésére elkerekednek a szemeim.
- Mi? Nem! Dehogy – felelem értetlenkedő arckifejezéssel. Josh jó fej, de abszolút nem a stílusom. És most jönne ugye az a mondat, hogy a magánéletet nem keverjük a munkával, de ez nagyon nem állná meg a helyét. Mármint abszolút jól kezeljük Benttel a dolgokat itt a falakon keresztül, de ez nem mindenkinél működik olyan jól, mint kellene. Arról nem is beszélve, hogy mennyire lelombozó tud lenni, ha idő közben vége szakad egy kapcsolatnak és továbbra is egy helyen kell melóznotok. – És egyébként is, mi van, ha de? – nézek fel rá érdeklődve, mert úgy kérdezte ezt az „Ugye nem"-et, mintha az ördögtől való lenne, ha véletlenül lenne köztünk valami.
Persze, hogy nagyon tetszenek a fotói. Az egész cég rajong értük, éppen ezért, szerintem ha esetlegesen azt szeretném, hogy ne vegyék fel, akkor is komoly hadjárat indulna ellenem. A másik pasas is jó, de nem annyira, mint Jay.
- Csak ne bízd el magad – reagálok arra, hogy nem áll rosszul. Nem akarok azért átlátszó lenni. Legyen csak meg benne az a kis drukk. – A másik jelölt is nagyon jó képekkel brillírozott – próbálom egy kicsit elbizonytalanítani. Manapság sok a fotós, de nagyon kevés az, aki jó is. Borzalmakat láttam a jelentkezők között is, akik azt hiszik, övék a világ, közben meg fogalmuk sincs arról, mi az a kompozíció. Pedig azt még én is tudom...
Ahogy rólam kérdez és közlöm az újságírón kívüli pozícióm is, látom az arcán, hogy rögtön beugrik neki, hogy biztos, hogy van köztünk valami. Azért sajnálatos, hogy szinte mindenki erre asszociál. Mármint nem kapcsolatra, hanem szexre. Mert azzal ugyebár mindent el lehet érni. Az más kérdés, hogy természetesen ez is benne van jelen helyzetben a dologban, de nem azért kerültem ide, mert Bentleyvel ilyen kapcsolatban állok. Bár ezen sokat gondolkodtam már, hogy vajon nélküle is az lennék-e, aki.
- Részben igen – nyalom meg az ajkam. – A könyvírást úgy döntöttem, nem erőltetem, legalábbis egy ideig nem – mondom. Jól ismert, tudja, hogy mik voltak akkor a céljaim.
Széttárt karokkal bólogatok, mikor szinte kiveszi a számból a szót.
- Így van. – És én is jól ismerem már őt, a francba is. Vagyis akkor, sikerült három hónap alatt kiismernem majdnem teljesen. Hihetetlennek hatott, mennyire egymásra voltunk hangolódva. Sosem hittem azelőtt, hogy ilyen egyáltalán létezik.
Jay talán az első olyan interjú alanyom a pályafutásom alatt, akiben annyi félsz sincs, mint normál esetben kellene lennie egy embernek. Vagy csak jól leplezi. Vagy csak azért ilyen, mert én ülök vele szemben. Passz.
Szólásra nyitom a szám, de amikor előhozakodik az ajánlattal, be is csukom rögtön. Jaj. Erre nemigen számítottam, legalábbis ennyire gyorsan nem. Nem tudom, jó ötlet-e elfogadni a meghívást.
- A hétvégém egy kicsit zsúfolt – vágom rá, mert hát... a picsába is, ez csak egy vacsora. – A péntek este jó – mondom felpillantva rá. Meggondolatlanul vágom oda, de úgy vagyok vele, hogy ez végül is nem bűn. Vacsora egy régi baráttal. Pont.
- Rendben, nem kíváncsiskodom. – Pedig nagyon érdekelne, de tiszteletben tartom a döntését. Úristen, most komolyan vacsorázni fogunk? Ketten? Lehet, hogy nem kellett volna. E körül jár az agyam....
- Hát... Azt nem tudom, ezt ne tőlem kérdezd, hanem majd a tényleges főnöködtől. – Fogalmam sincs, mi a bünti. – De biztosan nem néznének rád jó szemmel, és valószínűleg nem kapnál jó ajánlólevelet sem – teszem hozzá, bár ez nem feltétlen kell, hogy érdekelje. – Egyébként is megéri maradni, tényleg. Nem tudom, mit csináltál az elmúlt öt évben, de jó néha az állandóság. – Hát tényleg fogalmam sincs róla, nem néztem rá még a közösségi hálókon sem, mert félő volt, hogy egy részeg pillanatomban írok neki egy szép kis üzenetet.
- Jól van. Akkor majd még kitalálom, ajánljalak-e vagy sem, hm-hm – hümmögök egy pimasz mosollyal a szám szegletében és az asztalra könyökölve előre dőlök egy kicsit, hogy közelebb legyek hozzá. – Friss hús a cégnél, készülj a nők ostromára – suttogom oda neki, mintha csak egy titkot osztanék meg vele. Már csak az a kérdés, hogy hogy fogom én azt végig nézni?! Jay jó pasi, tudom jól, hogy a nők döglenek utána, arról nem is beszélve, ha rájuk is néz azokkal a veséig hatoló tekintetével. Jól meg kell gondolnom, mit mondok majd Bentleynek, de a helyzet az, hogy kellően felpörget a dolog, ha arra gondolok, hogy vele egy cégnél kell majd dolgoznom, bár... a mérlegnek másik fele is van.

June & Jay

 

- Meglehet – nyugtázom a szavait egy titokzatos mosollyal. Szép leütés volt, de valójában de, rengeteget változtam azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Amire, ha tényleg együtt fogunk dolgozni a közeljövőben, ő is szép lassan rájön majd. Ám az is tény, hogy van néhány tulajdonságom, ami már halálom napjáig el fog kísérni. Az ő ugratása mondjuk pont ilyen.
- Ezt azért mindig kétkedve fogadom – ingatom meg ezúttal én a fejem, ahogy azt mondja, unatkozni biztos nem fogok. – Mindenki ezt ígéri, aztán elküldenek a parlamentbe, hogy fotózzam le, mikor két barom kezet fog.  – Szívemből gyűlölöm a politikai üléseket, a díjátadókat, meg minden ilyen dögunalom programot, ahol gyakorlatilag a semmit kell fényképezni, de a hírmagazinoknál sajnos be kell vállalni ezt az áldozatot a finomabb falatok érdekében. Ami nem mindegy, hogy arányaiban mennyit kap az ember. De ezt félig csak viccnek szánom, félig viszont benne van az igény, hogy összetettebb feladatokra vágyom.
- Csak érdeklődtem – emelem fel a tenyereim, halvány félmosollyal, a „mi van, ha de” kérdésre. – De ha már így rákérdeztél, nem illik hozzád – válaszolom meg mégis két pillanatnyi habozás után. A reakciójából le lehetett olvasni, hogy igazat mond. Szerencsére. Josh bizonyára jó fej, de nem szívesen nézném végig, hogy elhervadna mellette. Neki nem ilyen kaliberű fickóra van szüksége, ezt szerintem mindketten tudjuk.
A „ne bízd el magad” után kis híján rávágom, hogy nem a melóra értettem, hogy ezek szerint nem állok rosszul. Sokkal inkább rá. És hogy még mindig szereti a fotóimat. De úgy döntök, inkább mégsem teszem hozzá. Félreértené. És még én sem vagyok teljesen biztos benne, hogy is értettem.
- Egy ilyen kaliberű lapnál el is várja az ember, hogy legyen konkurencia – válaszolok végül inkább csak így, egy huncut szemvillanással.
- Pedig abban is jó lennél – szúrom be ezt a kis megjegyzést, mikor a könyvírás elengedéséről beszél. Abban a három hónapban, amíg együtt voltunk, próbáltam felbátorítani, hogy fogjon neki, mert láttam rajta, hogy csak az önbizalom hiányzik hozzá. Szinte. De az utóbbi öt évben, úgy tűnik, inkább csak távolabb került tőle. Pedig vágyott rá, remélem, ezt legalább nem próbálja meg letagadni.
Várakozón nézek rá, amikor rávágja, hogy a hétvégéje már nélkülem is elég zsúfolt. Nem szólok közbe, gondolkodjon csak rajta. Szinte ide hallom a fogaskerekeit. De mikor végül mégis igent mond, a mosolyom őszintén kiszélesedik.
- Ezt örömmel hallom. Akkor találkozzunk a Coucou-ban, hétkor.  Feltéve, ha még mindig szereted a franciát – kerekítem azért kérdéssé a javaslatot. Azért még nekem is emésztgetnem kell, hogy pénteken vele vacsorázom. Másrészről, ahogy átpillantok rá, ha rajtam múlna, már ma este készen állnék.
Egyelőre nem tűnik olyan ijesztőnek, amit mond, az idő előtti kilépéssel kapcsolatban. Egyáltalán nem tervezek ilyesmit, de azért, abban igaza van, hogy sosem voltam egy megragadós típus. Én sem igazán értem, miért akarom hosszabb távra lekötni magam. Talán mert még nem próbáltam. Ki tudja? De ismerem magam, ez bármikor megváltozhat.  Még ha ezt nem is akarom az interjúztatóim orrára kötni. Jelen esetben az övére sem.
- Azt mondtad, ne bízzam el magam. Szóval előbb inkább kapjam meg az állást – vágom ki magam a válaszadás alól, de végül is igaz. Utána ráérek azon töprengeni, hogy mennyi időre is szeretnék maradni. Ha netán mást választanának, akkor amúgy is tárgytalan az egész. Bár őszintén szólva, nem hinném, hogy így lesz, pláne ezek után, hogy kiderült: így vagy úgy, de June-nak is van némi ráhatása a végső döntésre. Az már érdekesebb kérdés, hogy ő vajon mit szeretne, ha itt kötnék ki, vagy ha nem? De az, hogy ilyen gyorsan rábólintott a vacsorára, nem azt sugallja, hogy tekintélyes méretű haragot őrizgetne felém. Vagy csak mélyebben van, és még nem piszkáltuk fel eléggé?
Hogy mit csináltam az elmúlt öt évben, azt inkább nagyvonalúan kikerülöm. Az a pimasz mosoly, ami a szája szegletében bujkál, elég sok emléket felidéz.
- Ha már a nők ostromáról van szó. Remélem, egy lelkes asszisztenst is kapok – teszek rá egy lapáttal a szavaira, bár tisztában vagyok vele, hogy pofátlan kérés, de abban bízom, hogy nem tudja majd eldönteni, csak viccelek-e, vagy tényleg komolyan gondolom. Hogy szóba hozza, viszont arra enged következtetni, hogy neki is hasonló gondolatok járnak a fejében.
- Na és, te kiálltad? – kérdezek vissza, mert hát ő is volt egyszer friss hús, és nem is olyan, amit ne környékezne meg szívesen az ember. Bár az előbbi félmondata alapján, lehet, hogy épp a főnök csapott volna le rá? Ez a bizalmas viszony azért feszegeti a kíváncsiságomat, de ennél egyértelműbben egyelőre nem akarok rákérdezni.
- És lenne még valami – találom elérkezettnek az időt, hogy felvessem ezt a kis problémát. – Ahogy leszálltam a gépről, rögtön ki is raboltak, szóval azon kívül, amit most látsz, nincs semmi cuccom. – Se pénzem, perpillanat. A felszerelésemet is megfújták, ami mondjuk a legnagyobb érvágás az egészben. Az én hibám, figyelmetlen voltam, ez mindig is nagy gyenge pontom volt, de képtelen vagyok minden hülye apróságot fejben tartani. Például, hogy fél percre se hagyjam felügyelet nélkül a cuccaimat, ha épp telefonálok. De ezt úgysem ismerném be soha.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Mindig van olyan téma, amit az ember nem annyira szívesen dolgoz ki, bármelyik területen is dolgozik.
- Na, hát a Parlamentbe én is gyűlölök járni. A politikusok olyan kurva unalmasak – forgatom meg a szemeimet. – Cserébe azért vannak izgalmasabb projektek is – teszem hozzá, hiszen valóban nem csak ilyen jellegű munkák vannak.
A kis kombinálása Josh-sal kapcsolatban rendesen meglep és rá is kérdezek arra, hogy mi lenne, ha tényleg lenne közünk egymáshoz.
- Miért, szerinted milyen férfi illik hozzám? – kérdezek rá, ha már itt tartunk.
Még mindig totál hihetetlen, hogy itt van, de a legmeglepőbb talán az, hogy nem úgy reagáltam rá, ahogy gondoltam. Ahányszor belegondoltam, hogy ha egyszer véletlen összehoz minket újra a sors, mindig azt gondoltam, hogy biztos, hogy hozzá sem fogok szólni. Nem feltétlen arról van szó, hogy meg vagyok sértődve, csak egyszerűen baromi szarul esett, hogy nem keresett többet. Egy ideig próbálkoztam, aztán egyre kopott a dolog, főleg úgy, hogy Bentley újra próbálkozott nálam. Ebben a helyzetben viszont ugye kénytelen vagyok hozzászólni, egyrészt, másrészt pedig nem is valószínű, hogy kibírnám.
- Még ma kiderül, hogy kit választanak – mondom, bár nem úgy tűnik, mint aki halálra izgulja magát a döntésen. Valahogy tényleg nagyon magabiztosnak hat.
Mikor rákérdez arra, hogy velem mi a helyzet, természetesen csak a karrier témáját érintem.
- Áh, nem nekem való – legyintek egyet. Tényleg szerettem volna könyvet írni, de sosem tartottam magam elég jónak benne. Ha eddig nem kezdtem bele már nem is fogok sajnos, ahogy látom.
Nem gondolom át rendesen ezt a vacsorameghívást. Nagyon nem. És ahogy rávágom, hogy legyen péntek, szinte már meg is bánom, de most már nem akarok hülyét csinálni magamból. A gondolatra is görcsbe rándul a gyomrom, ha belegondolok, hogy újra kettesben leszek vele egy sokkal lazább környezetben.
A mosolyára én is akaratlanul elvigyorodom.
- Hát... ebben sem változtam – tárom szét a karom összepréselt ajkakkal, mert még mindig imádom a franciát. Kicsit meg is lep, hogy erre emlékszik.
Az azért nem kerüli el a figyelmem, hogy nem veti el annak a lehetőségét, hogy idő előtt esetleg felmond majd. Hát ez az, amiről én biztosan nem fogok nyilatkozni. Csak bólintok egyet a megállapítására. Tényleg ráér még ezen gondolkodni. Rákérdeznék, hogy még így is szeretné-e az állást, hogy tudja, én is itt leszek, de inkább nem teszem, mert még a végén félreérti.
- Asszisztenst? – szalad fel a szemöldököm egy halvány mosollyal az arcomon. – És ha kapsz, akkor lehetőleg nő legyen, fiatal és csinos. Nem egy kicsit erős kezdés ez? – nevetem el magam. – Egyébként el kell keserítselek, a fotós asszisztensek nagy része a cégnél, nem nő – ingatom meg a fejem, ahogy fellesek rá. Bizonyos projektekhez egyébként tényleg jár, na meg egy idő után már teljességgel mellészegeznek egyet.
A visszakérdezésére veszek egy mély levegőt és zavaromban el is mosolyodom és visszadőlök a székben.
- Több kevesebb sikerrel – fogom rövidre a választ.
Mikor azt mondja, még lenne valami, újra felkapom a fejem. Már azt hiszem, megint valami zavarbaejtő kérdést fog feltenni, de mikor közli, hogy kirabolták, megkönnyebbülök. Mármint azért, mert nem kérdez megint.
- Uh, sajnálom – mondom először. – A cég biztosítani fogja a felszerelést, ha felveszünk. – Már volt ilyesmi, a Time nem csinál belőle problémát. – És... akkor most se pénzed, se irataid... most repültél New Yorkba? – kérdezem, a mondatom közben pedig egy koppanás hallatszik az ajtón és Bentley már bent is terem az irodában.
- Jó napot Mr. Cameron! Elnézést a kavarodásért. Biztosítom róla, hogy Miss Wilkins hasonlóan jól bonyolította ezt az interjút, mintha velem beszélgetett volna. Lehet, még jobban is járt. Bentley Washington – nyújtja a kezét Jay felé, én pedig lassan felállok a székből és az arcomra erőltetek egy kis mosolyt. Tekintetem először Bentleyre, majd Jayre siklik, és ezt megismétlem úgy háromszor. Jóságos ég.
- Szuper, akkor én megyek is, ha már nincs rám szükség – hadarom el, és mér el is indulok az ajtó felé, én, kis naiv.
- Nem-nem, már hogy ne lenne rád szükség – hallom meg Bent hangját, amire aztán meg is torpanok és lassan visszafordulok. Hogy az a...
- Szóval, mi az, amiről nem esett még szó? – kérdezi, én pedig szólásra nyitom a szám, de be is csukom azzal a lendülettel. Megrázom a fejem, majd Jayre nézek.
- Szerintem minden lényeges dologról beszéltünk, ugye? – várok Jay megerősítésére abban reménykedve, hogy minél hamarabb leléphetek innen. Mielőtt még bármelyikük is gyanút fogna. Az egy kicsit kellemetlen lenne, mindegyik szempontból...

June & Jay

 

Cseles a kérdés. Szerintem milyen férfi illik hozzá? Ha nem öt év után a legelső találkozásunk lenne, hanem mondjuk a második, és nyugisabb, meghittebb, egész estés programról beszélnénk, akkor erre most gondolkodás nélkül azt válaszolnám, hogy tulajdonképpen egészen jól működtünk mi együtt. Ezt azért nem tagadhatjuk. Leszámítva, hogy elhanyagoltam, és a többi szarság.
- Azt nem tudom, de hogy milyen nem, arra remek szenzoraim vannak. És amúgy is – állok meg egy szusszanásnyi szünetre, hogy kellőképp kihangsúlyozzam az utána következő részt. – Engem le kell köröznie. És itt már elég sokan megbuknak – húzódnak szemtelen félmosolyba az ajkaim, ahogy felpillantok rá. De ami igaz, az igaz. Kardomba is dőlnék itt helyben, ha egy Josh-féle, végtelenül kedves, udvarias és szubmisszív, lehengerlően izgalommentes alakkal látnám együtt. Hangsúlyozom, nem mintha bármi problémám lenne az ilyen emberekkel, csak nem hozzá valók. Ahogy hozzám sem.
- Ezt örömmel hallom. Ki a másik fickó? Volt már, vagy utánam jön? – érdeklődöm, bár nem vagyok biztos benne, hogy el is árulja, de azért egy próbát megért. A gyorsaság pedig mindig jó pont. Nem szeretem azokat a cégeket, akik hetekig-hónapokig ülnek hasonló kérdéseken.
- Dehogynem – mosolyodom el a legyintésére, és úgy nézek rá, mint aki felettébb biztos a dolgában. De többet én sem mondok a témában. Egyelőre. Ha minden igaz, bőven lesz még időnk erről elbeszélgetni. Mondjuk a pénteki vacsora alatt, de ha felvesznek, az egész előttünk álló évben.
És vajon mennyi mindenben nem változott még? Átpillantok rá az asztal fölött, de nem mondok semmit. Az asszisztensem részletezése hallatán viszont én is elnevetem magam. Hát, igen, pontosan ilyesmire gondoltam.
- Én a kis részükkel is megelégszem – fűzöm aztán hozzá, bujkáló mosollyal. Poénkodunk rajta, de egyébként tényleg akarok egy asszisztenst. És a legkevésbé sem férfit. – Férfi ügyintézőkkel nem tudok elég hatékonyan együtt dolgozni. – Az a helyzet.
A válaszából azt szűröm le, hogy voltak afférjai a cégnél. De inkább azon lepődtem volna meg, ha nem.
- Igen, egyenesen a… - reptérről jöttem. Kezdenék bele a jól látja: se pénzem, se irataim, se szállásom monológba, ám Bentley Washington kopogása, majd belépte félbe is szakít.
- Mr. Washington – biccentek felé, majd felállok, hogy kezet fogjak vele. – Én is ezt tapasztaltam – erősítem meg. Bár a hozzátoldott, nagyon halvány mosolyom miatt nem is olyan egyszerű eldönteni, hogy ezt most melyikre is értettem: hogy Miss Wilkins remekül végezte a dolgát, még annál is jobban, vagy hogy én is úgy vélem: jobban jártam vele. Végül is mindkettő igaz.
Feltűnés nélkül, néhány pillantással végigmérem a fickót. De meglepetésemre nem tudok rajta egyértelműen kiigazodni. Kevés emberrel vagyok így. Egyszerre tűnik komoly, megfontolt, a maga módján szigorú, de jó szakembernek, aki egy kissé talán merev, de nem olyan vészesen, nem is, inkább makacs, és egy sunyi, dörzsölt alaknak, aki rád borítaná a sakktáblát, mielőtt veszítene, de már menet közben sem tartaná be a játékszabályokat. És persze üvöltene, ha nem kapna anyuci kedvenc meggyes pitéjéből. Nem teletek róla, ez ugrik be az arcáról. Majd egy alkalmas pillanatban June-t is beavatom az észrevételeimbe. Ha annyira bizalmas viszonyban vannak, bizonyára sok mindent tud róla.
- Majdnem – vágom rá June válaszára, látom a tekintetén, hogy azt szeretné, hogy megerősítsem, de… - Épp ott tartottunk, hogy New Yorkba érkezésem után sajnálatos módon szinte azonnal ki is raboltak, a hölgy pedig nagyon kedvesen felajánlotta, hogy… A bankkártyám és az irataim beszerzéséig hol is lakhatok? – fordulok felé, mintha csak ez utóbbi szó maradt volna le Bentley betoppanásakor.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Azért nem mondom, gondoltam néha Jayre, hogy merre lehet, mi lehet vele, de szépen fokozatosan, egyre lejjebb hagyott ez a dolog. Volt, amikor egy-egy történés hatására beugrottak az emlékek, de még csak a közösségi oldalakon sem néztem rá, mert úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha nem kísértem a sorsot. Egyszer írtam meg egy e-mailt, azt sem küldtem el sosem, jobb is úgy. De azt nem gondoltam, hogy majd egyszer itt ül velem szemben és arról kérdezem, miért szeretne a Timenál dolgozni. Hihetetlen. Afféle „csípj meg" érzés.
- Látom a magabiztosságod még mindig nem hagyott alább. – Mondjuk törődésben a történtek szerint Josh bőven lekörözné. Bent is esélyes, de ő azért elég sokat foglalatoskodik a munkával. Még éppen határeset, de ha átesik a ló túloldalára, az már nem lesz szerencsés. Esküszöm, próbálok nem elmosolyodni, de erre a félmosolyra, amit villant, nem tudok én is nem így tenni.
- Még a mai nap folyamán mind a ketten le lesztek zavarva – felelek. Nem kell sokat várnia arra, hogy megtudja, felvesszük-e vagy sem és nyilván a pénteki vacsorára ez lehet rá is fogja nyomni majd a bélyegét. Már azt nem tudom, hogy miről fogunk beszélgetni. Nem attól félek, hogy nem lesz közös témánk, csak attól félek, hogy olyasmire terelődik majd a szó, amiről nem akarnék beszélni. Nem biztos, hogy akarok bármiről is beszélni, ami a múltban történt vagy éppen nem történt. – Az, hogy ki a másik jelölt, rejtély marad. – Nyilván nem fogok kitálalni erről. Teljes diszkréció van a cégnél és ezt meg kell értenie. A másik ürgének se adnám ki az ő nevét.
A „dehogynem" megjegyzését elengedem a fülem mellett. Már nem is tudnék úgy írni, mint régen. Nincs akkora fantáziám, az újságírás meg totál más téma, szóval aki abban gyakorlott, nem valószínű, hogy a regényírásban is sikeres lenne.
- Még szerencse, hogy ezt a kérést nem nálam kell majd igényelni, ha úgy adódik – forgatom meg a szemem alig láthatóan. Hihetetlen ember. Mindent azonnal. De jól csinálja végül is, mi veszítenivalója van? Maximum azt mondják, hogy nem. – Hogyhogy nem? – vonom fel a szemöldököm, ahogy érdeklődve pillantok rá. Mondjuk ez érdekes, általában a nők szokták ezt mondani, hogy nem képesek nőkkel együttműködni.
Nem túl szerencsés kezdet, ha már a reptéren kirabolták, de hát nagy a cég, majdcsak kisegítik valahogy, bár ez nyilván közrejátszó tényező lesz annak tekintetében, hogy kit fogunk választani?!
Bentley érkezésére egyszerre lélegzek fel és esek kisebb pánikba. Hamar le is lépnék, de persze ez nem ilyen egyszerű, hát már miért is lenne?!
És még Jay sem segít hozzá. Mikor elkezdi mesélni a rablásos sztorit, bólogatok, de a végére lefagyok. Bentley rám is kapja gyorsan a tekintetét és kérdőn néz rám, az üzenet pedig valami hasonló lehet ahhoz, hogy „ez meg mi a faszról beszél?”
- Valóban? És hol is pontosan? – kérdez rá végül, én pedig tök tanácstalanul állok a két férfi előtt. Jézus.
- Öhm... Ha esetleg ő lesz a nyerő jelentkező, akkor gondoltam kisegíthetnénk a szolgálati lakással – hadarom el, de fogalmam sincs, hogy azzal a lakással egyáltalán mi a helyzet? Lakik-e benne valaki vagy sem?
Jay felé olyan pillantásokat intézek, amikkel szinte ölni lehetne. Rendesen felment bennem a pumpa, nem mondom. Bentley sem fogja ezt szó nélkül hagyni, az ezer százalék.
- Nem szeretem, ha bármi olyat ígérget, amit nem beszélt meg velem. – De nem is ígérgetek! Eszem ágában sem volt. – Jó, hogy nem rögtön azt mondja, költözzön be magához – enged el egy félmosolyt, én pedig esküszöm, mindjárt elsüllyedek itt helyben.
- Mr. Cameron viszont mindezt persze nem ingyen kérte, azt mondta, két hétig bevállalja a parlamenti gyűlések fotózását – mosolyodom el halványan és Jay felé pillantok olyan ártatlanul, mint a ma született bárány.

June & Jay

 

- Miért, nincs igazam? – vonom fel a szemöldököm, a szám szélén a kérdést és a vonásaimat lágyító mosollyal. Olyan férfi nem lehet a partnere, aki nem jobb nálam, vagy nem legalább olyan kaliber, mint én, különben még mindig velem lenne. Nem ezzel az újjal. Már ha van egyáltalán. Egyelőre ez is csak spekuláció. Nagyon titokzatos.
De nem akarok túlmenni a határon így az első találkozás során, szóval érződik, hogy erre már nem várok választ, inkább csak egy lényegre tapintó megjegyzésnek szántam.
A még a mai nap folyamánra bólintok, és arra is, hogy nem árulja el a másik fickó nevét. A protekciómnak úgy látszik ugrott, de tetszik, hogy határozottak, és nem tötyörészik el a dolgokat.
Ami azt illeti, én sem bánom, hogy nem nála kell igényelnem azt az asszisztensnőt, a végén még valami szipirtyóval örvendeztetne meg.
- Legfőképp unalmas, de egy férfi mindig bele akar szólni a munkámba. Egy nő sokkal inkább a kedvemben akar járni – osztom meg vele az eddigi tapasztalataimat, ami alapján eldöntöttem, soha többé nem dolgozom férfi asszisztensekkel. Nincs annyi idegszálam, hogy még rajtuk is felhúzzam magam. – De igazából ezt a témát reggelig tudnám folytatni, szóval kösse fel a gatyát, aki nemet akar mondani – bocsátom előre egy huncut félmosollyal.
Washington érkezése viszont el is vágja a beszélgetésünket. Nem mondom, hogy elsőre szimpatikus a fickó, de annyira nem is vészesen ellenszenves. Talán tudnék vele együtt dolgozni, és itt leginkább a talánon van a hangsúly. Ki akarok bulizni tőlük egy szállást néhány napra, ha Üzbegisztánban képesek intézni valamit, akkor csak-csak itt sem akkora nagy probléma, de amint kimondom, már látom is, hogy valamibe nagyon is belenyúlhattam. Egyikre majd másikra pillantok. June majdnem, hogy dadogni kezd a pasas előtt, a magyarázkodás-kényszeréről eddig is tudtam, az zabálnivaló, főleg ha kettesben játsszuk, de ez elég meglepő.
- Félreérti a helyzetet, mr. Washinton – szólalok meg rögtön utána, mert kezd kiborítani ezzel a „nem szeretem, ha bármi olyat ígérget, amit nem beszélt meg velem” szöveggel. Ha egyszer nem képes idetolni a seggét a saját interjújára, nem kéne ilyen fellengzősen pofázni. Pláne ha épp neki segít valaki. Minimális önállóság nélkül nem lehet interjúztatni.
- A hölgy nem ígért semmit, mindössze felvetette, hogy megoldható a probléma, de ha ön szerint ez ilyen súlyosan megviselné a cég anyagi kereteit, akkor inkább Isten ments. Köszönöm– pillantok röviden June felé – , de biztosan megoldom egyedül is.
Nagyon remélem, hogy ezzel sikerült jó mélyre gázolnom az önérzetébe. Ha ennyire sóher banda, talán itt se maradok. Mi lesz a következő? Mielőtt kávét kapnék, azt is meg kell kérdezni tőle?
- Vagy elfogadom az ön javaslatát, és csakugyan beköltözöm a hölgyhöz – koronázom meg Bentley poénját egy széles mosollyal, jelezve, hogy ez is csak poén. Ó, hogy egye meg a fene.
- Ezt inkább csak viccnek szántam – javítom ki June mondatát, mielőtt Bentley lecsaphatna rá. Kösz, bébi, ez kedves volt. – Ahogy a portfóliómban is látszik, a parlamenti fotózás nem az erősségem. Ha nagyon muszáj, természetesen megcsinálom, de nem árulok zsákbamacskát, mindenki jobban jár, ha nem rám bízzák ezt a feladatot. Ha nincs több kérdés, akkor pedig magukra is hagyom önöket. – Hogy megvitathassák, felvesznek-e vagy sem. Veszem is a kabátom, távozás előtt azét még kezet fogok Washingtonnal.
- Nagyon örültem. – De még mennyire örültem. – Ms. Wilkins – fordulok June felé, hogy vele is megejtsem ezt a kis búcsúzkodó rituálét, szívem szerint hozzátenném, hogy akkor péntek este találkozunk, de megállom. Leszokóban vagyok már a túlságosan erős polgárpukkasztásról. Többek között eddig ezért sem dolgoztam állandó helyen, mert az első héten kirúgattam volna magam, de ha idiótákkal vagy seggfejekkel vagyok körülvéve, elég nehéz visszafognom magam. Az ajtóból azért még visszafordulok.
- Jut eszembe, a kávéra a vendégem volt. Mindjárt elintézem Josh-sal a dolgokat. – Ha a szállásomra nincs pénz, inkább nem terhelem meg a céget még ezzel is.

***
Végül mégis csak felvettek. A részletekről nem tudok semmit, az a tervem, hogy majd most kifaggatom June-t, ha már egyszer egész este itt ücsörög majd előttem.
Zsebre tett kézzel sétálok a városban, úgy döntöttem, nem hívok taxit, a lakás, amit kerítettem magamnak, nincs messze a megbeszélt étteremtől. Csak egy húsz perces-fél órás séta. A nap már lement, az idő kellemes, kicsit talán tényleg hiányzott már New York.
Nem is tudom, mit várjak ettől az estétől. Ez most egy randevú? Vagy csak két ember, aki túlságosan régen találkozott egymással, pedig valaha nagyon is kellemesen eltöltötték együtt az időt. Most pedig kíváncsiak a másikra, June sem tudja letagadni, hogy a meglepetésen túl felvillanyozta a találkozó, ahogy engem is. Talán egy kicsit hiányzik is az emlékünk. De meglátjuk. Nincsenek konkrét szándékaim, úgy lesz a legjobb, ha magát alakítja az este. Azt viszont be kell vallanom magamnak, hogy ha nem is látszik rajtam, egy kicsit azért izgatott vagyok.
A Coucou-ban aztán eligazít a pincér, és le is ülök a lefoglalt asztalhoz. A galériára kértem, a korlát mellé, ahonnan egyrészt ráláthatunk az egész odalenti vendégseregre, ha pedig jobbra nézünk, az ablakon keresztül a városra nyílik hangulatos kilátás. Volt egy nagyon hasonló törzshelyünk Amszterdamban, és azt sem mondhatnám, hogy véletlen a választás, de itt még sosem voltunk együtt. Az étterem jócskán tele van ma este, nagy a nyüzsgés-forgás, de főleg inkább a lenti részen, ez valamivel eldugottabb zug, June pedig még sehol. Bár ahhoz képest, hogy általában késni szoktam, most még egészen időben vagyok.
Nem sokára pedig ő is befut, szándékosan nem viszem túlzásba az úriembert. Nem mentem el elé, nem segítem le róla a kabátot, és nem is állok fel puszival – vagy bármi mással – üdvözölni. Nem akarom, hogy félreértse a helyzetet, és azt higgye, rá akarok nyomulni. Azt szeretném, ha felszabadult lenne. A mosolyomtól viszont nem kímélem meg.
- Szia – pillantok rá, ahogy elhelyezkedik előttem. Azt már rögtön meg kell állapítanom, hogy csodásan kicsípte magát. Azt nem tudom, hogy a helynek szól-e vagy nekem. Vagy egyszerűen csak… megszokás?
- Késtél – jegyzem meg, megjátszottan összeráncolt homlokkal, és az előbbi lágy hangom meg is változik egy kicsit. Ez persze csak azért poén, mert általában fordítva szokott történni. A pincér már oda is lép az asztalunkhoz, és az ital után kérdez.
- Vörös jó lesz? – kérdezek rá June-nál, és ha rábólint, akkor…
- Egy üveg Chateau La Garde-ot kérünk, és hozzá egy fél liter ásványvizet, két pohárral. – Miután a pincér elment, a kezemet dörzsölve visszafordulok az asztalhoz.
- Még mindig nem tettem túl magam rajta, hogy csak így összetalálkoztunk. Ráadásul épp az új munkahelyemen – szólalok meg pimasz mosollyal, visszautalva a pár nappal ezelőtti felvételi procedúrámra. Miért is lett volna teljesen sima ügy? – De itt most már nem kell a hivatalos maszlagról dumálni. Mesélj. Mi történt veled az elmúlt öt év alatt? Égek a vágytól, hogy halljam – nézek a szemébe, és valóban érdeklődve várom, hogy mivel rukkol elő.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

De. Totálisan igaza van. Rohadt nehéz velem tartani a tempót, rengeteget pörgök és ami azt illeti, nem szeretem, ha visszahúznak. Bent határeset, sajnos annyi hülyeségben nincs benne, mint én lennék, de azért igyekszik tartani a tempót. Jay képes volt rá, három hónapon át, de ki tudja, vajon bírta-e volna mondjuk egy évig vagy másfél. Esetleg négy-öt? Ez már örök rejtély marad.
A kérdésére ugyan nem reagálok, de a tekintetemből kiolvashatja, hogy elismerem, igaza van.
Hogy asszisztens? Hát szép, mondhatom. Nem szívbajos, az tuti.
- Áh, értem. Mik vannak – vigyorodom el. – Ó, isten ments. Még szerencse akkor tényleg, hogy nem hozzám kell ezzel fordulni. Egyébként is jó meggyőző képességed van, szóval nem hinném, hogy probléma lenne a dologgal, ha... úgy adódik. – Ezt azért hozzáteszem, mert persze még nincs döntés, hogy felvesszük-e, addig meg teljesen felesleges ilyesmin pörögni. Majd akkor rá fog érni.
Ahogy Bentley megjön, már mennék is, de kissé kínos szituációban találom magam hirtelen. Jay megjegyzésére szikrákat szórnak a tekinteteim, Bentleyn hallatszik, hogy nem tetszik neki ez az egész, szerintem a hangulata sem olyan, mint kellene egy Jay-féle emberhez. Lehet, hogy szarul sikerült a meeting...
Jay közbeszól a dolgokba, én pedig pár pillanatig csak kapkodom a fejem jobbra-balra, hogy nyomon kövessem a dolgokat.
- Ugyan, nincs ilyesmiről szó. A cégnek épp elég kerete van rá. Mr. Washington csak azt akarta mondani, hogy előbb el kell döntenünk, hogy ki lesz a befutó – nézek Bentleyre is egy kicsit szúrósabb tekintettel, mint kéne, mint amit egy beosztott megengedhetne a főnökével szemben.
- Ha felvételt nyer, nem kell semmit megoldania. Viszont nem kellene előre inni a medve bőrére – morogja az orra alatt, én pedig csak mély levegőt veszek. Jay egyenesen beletalált abba a pontba, ami sérti az egoját, és szerintem ez abszolút tudatos is volt tőle.
A következő mondatára azonban nem hiszek a fülemnek.
- Ott sajnos már nincs elég hely – mosolyodom el és fel is nevetek egy kicsit, mintha a szituáció annyira vicces lenne, de ó baszki! Ez borzasztó! Mi lesz itt még később, te jó ég?! Amin meglepődöm, hogy Bent is elmosolyodik a dolgon egy kicsit, amit most nem annyira tudok hová tenni.
Minden esetre azért szépen visszavágok, amire aztán Jay le is csap és máris ellenkezni kezd. Várható volt.
- Itt nem sok válogatási lehetőség van, de biztos találunk majd egy arany középutat – villantja a tekintetét Bent Jayre. Én csak bólogatok, aztán figyelem, ahogy Jay kifelé araszol az irodából. Mikor visszafordul, elkerekednek a szemeim és legyintek egyet.
- A cég ajándéka – kiáltok ki, amit már nem biztos, hogy hall, de egyébként is, nem az előbb tárgyaltuk ki, hogy kirabolták?
- Jó. Nagyon jó. Kell a cégnek. A másik jelöltnek lehengerlőnek kell lennie ahhoz, hogy legalább egy kicsit is a nyomába érjen.
- Nekem annyira nem szimpatikus a figura – néz le rám, én pedig megvonom a vállam.
- Kit érdekel, ha elképesztőek a munkái? – vonom meg a vállam, hisz ez tényleg így van. Nagyrészt terepen lesz, de az is lehet, hogy kialakul a szimpátia a végére kettejük között.


Napokat örlőtem. Le akartam mondani a vacsorát, addig agyaltam a dolgon, mire mindig arra jutottam, hogy jobb, ha nem megyek el, mert ez csak következmények sorozatát vonhatja maga után. Bent az utolsó pillanatban szólt, hogy mégis utaznia kell és csak szombat este ér vissza a városba, én pedig utálok otthon ülni és gubbasztani, szóval eljöttem. És ki is csíptem magam rendesen. Egy fekete minit vettem fel egy királykék kis blézerrel, ugyanolyan színű kél magas sarkúval. Míg ideértem, hatszor elgondolkodtam, hogy bejöjjek-e vagy inkább tényleg jobb lenne, ha hazamennék. Még a gyűrűm is levettem, de nem értem, minek. Rosszul érzem magam miatta... Egyébként is úgyis ki fog derülni, hogy együtt vagyunk, hiszen tudják a cégnél nagyon sokan, nem lehet eltitkolni. És amúgy sem titok, ugyebár...
Miután a pincér eligazított, célba is veszem az asztalunkat és a táskámat letéve, leülök vele szemben.
- Szia – mosolyodom el és csak akkor veszem észre, hogy milyen jó helyre foglalta az asztalt, mikor már elhelyezkedtem. Emlékeztet egy kicsit az amszterdami helyünkre. – Jó kis kilátás – nézek balra elismerően, majd vissza rá.
- Késtem volna? – pillantok az órámra és meglepetésemre tényleg nem vagyok időben. Azt hiszem annyit hezitáltam, hogy az időérzékem is elveszítettem. – Bocsánat, nem akartam... Remélem azért nem vártál sokáig – pillantok fel rá, ahogy zavaromban a fülem mögé tűröm az egyik hajtincsem.
A borajánlatra csak bólintok egyet, majd amikor visszafordul, egyszerre szólalunk meg.
- Hihetetlen, nem i... – elnevetem magam, mikor észreveszem, hogy ő is pont ezt mondja. – Én sem. Még mindig nem hiszem el, és nem csodálkoznék, ha csak álmodnék és mire felébrednék jót röhögnék az egészen – mondom neki, mert hát tényleg így van. Egyik éjjel az interjú után valóban vele álmodtam, pedig már jó ideje nem. Mikor felkeltem, képtelen voltam eldönteni, hogy mi volt valós és mi nem, annyira élethűen mosódtak össze a jelenetek, de aztán észhez térített a dolog, hogy Bentley-n nem éktelenkedik semmi féle monokli a szeme alatt.
- Huh, hát... – sóhajtok és azt sem tudom, mit kellene mesélnem neki? Az elmúlt öt évem nagy része a karrierem és Bent körül forgott. – Nem is tudom, nekem nem tűnik öt évnek. Mintha tegnap lett volna – sütöm le a szemem, majd visszapillantok rá. – Dolgoztam, dolgoztam és dolgoztam. Rengeteget. Nem volt egyszerű elérni azt, amit. Rohadt sok pitiáner, „senkit nem érdekel" téma és interjú van a hátam mögött, de mára hála az égnek már eljutottam egy jobb szintre – kezdek bele a dologba. Tényleg nem volt egyszerű, Bent nem az a pasas, aki egy munkát odaad azért, mert múltunk és jövőnk van. – Aztán lássuk csak... az első évben, ahogy hazaköltöztem vívódtam és azon gondolkodtam, hogy vajon mikor jelensz meg az ajtóm előtt valami hülye, jól megcsavart dumával, amit én majd tök komolyan veszek és nem tudom eldönteni, melyik része vicc és melyik komoly – pillantok fel rá majd hatásszünetet tartok, ugyanis meg  hozzák a bort, amit a pincér ki is tölt. – Aztán rájöttem, hogy más tevékenység után kell néznem, mert ez hosszú távon nem lesz megoldás – vonok vállat és egy mosolyt erőltetek az arcomra. Nyilván nem gondolta ő sem, hogy ez a téma nem fog előjönni, és talán túl hamar rukkoltam elő vele, nem azért tettem, hogy mély diskurálást folytassak erről, hanem mert kérdezte, én pedig most őszinte voltam.
- Hát akkor üdv a klubban... kolléga – emelem fel a poharam és az övéhez koccantom azt, mielőtt még belekortyolnék. Egy halk „hm" is elhagyja a szám. Jó bort választott.
- Ugyanabban az évben pedig még megnyertem egy novellaíró pályázatot, de a nyereményem még mindig valahol egy doboz mélyén lappang – préselem össze az ajkaim, majd kíváncsian fordulok dőlök előrébb és az asztalra támaszkodom. – Na és Önnel mi lett, Művész úr?

June & Jay

 

A reakciójával egészen megelégszem. Nem tagadja, már ez is bőven elég. Az a halvány mosoly, ami lassan állandó az arcomon, arról árulkodik, hogy kezdem egyre komfortosabban érezni magam ebben a szituációban. Pár órával ezelőtt, a repülőn, ha valaki azt mondja, vele fogok kávézgatni, biztos, hogy kiröhögtem volna. Erre tessék. Bár másrészről annyira nem nagy csoda, mindig is kedveltem a társaságát. A szellemességét. És ahogy gondolkodik a világról, még ha nagy túlzás is azt állítani, hogy mindenben egyetértünk.
- Szerencse? Mert tőled nem kapnék? – kérdezek rá, miért hangsúlyozza annyira: mázlim van, hogy nem rajta áll az asszisztensem kérdése.
Értem a célzásokat, hogy beszéljünk inkább feltételes módban az állásról, de őszintén szólva nem szívesen cicózok ilyesmivel. Minek? Mindketten tudjuk, hogy nagy sansszal fel fognak venni, ha meg nem, hát akkor jelentkezek egy hírügynökségez. Vagy franc tudja. Később, Bentley érkezése után is az az érzésem, hogy akkora feneket kerítenek ennek a kérdésnek, mintha nem lenne mindegy, hogy melyik nagynevű hírszerző magazinnál melózom. Szeretnék náluk dolgozni, de ha nem vesznek fel, azért nem lesz akkora érvágás. Mindössze annyi történik, hogy ez esetben a konkurenciájuk leszek, és ezt igazából nekik sem ártana mérlegelni. Tudom, hogy jó vagyok, és ők is tudják, nem félek attól, hogy nem kapnék olyan állást, ami tetszene. Ez a beszélgetés inkább arról szól, hogy szívesen dolgoznánk-e együtt. Bár segítőkészség terén, úgy látom, azért nincsenek a toppon.
- Á, értem – villantok egy halvány mosolyt June felé, ahogy azt magyarázza, mire is gondolhatott Mr. Washington. Mintha Mr. Washingtonnak nem lennének saját hangszálai.
- Semmi gond, ha nem én leszek a befutó, majd választok egy szimpatikus hidat, ez csak így természetes – adom elő úgy, mintha csak egy viccet mesélnék, még el is nevetem magam hozzá a végére. De megáll az eszem. Miattuk jöttem New Yorkba, pontosabban az interjú miatt, erre simán kint hagynának az utcán. Mikor Amszterdamba mentem, még a repjegyemet is állták. Igazság szerint egy kicsit most azért June-ban is csalódtam. Azt hittem, az lesz a válasz, hogy egy-két éjszakára foglalnak nekem valami hotelszobát, de ez a hozzáállás után, hogy ne igyak előre a medve bőrére, nem hiszem, hogy elfogadnám. Dugja fel a medvéjét, köcsög.
A következő mondatot már tényleg csak a poén kedvéért teszem hozzá. Nincs benne komolyság, maximum a lecsapási szándék, hogy rámutassak, mekkora arrogáns megjegyzés volt tőle az előbb: már azt hitte, June a saját lakását ajánlja fel. Érdekes, hogy így megalázza egy vadidegen előtt a kedves bizalmasát. June-nak meg még csak fel sem tűnik, hogy ez rá nézve is sértő volt. De a következő mondat is megakaszt azért egy kicsit.
- Egy pillanat. Félreértett. Nem úgy értem, hogy én válogatok. Én mindig elvégzem a rám bízott munkát – oszlatom el rögtön a feltételezést. Természetesen már megint negatív. Nem tudom, honnan jött be ez az ember, de bizonyára jó szar passzban lehet. Már remélem, nem alapból ilyen. – Hanem aki kiadja a feladatot. Már feltételezem, nem hasra ütésszerűen történik – pillantok előbb Bentley-re, aztán June-ra. – Vagy igen?
Nyilván minden fotós más tapasztalattal és más kvalitásokkal rendelkezik. Küldhetnek parlamentbe vagy focimeccsre, el is megyek, de sokkal szarabb fotókat fogok hazahozni, mint akit érdekel is a téma, vagy ebben van nagyobb múltja. Nem mondom, bármikor történhet úgy, hogy be kell ugrani valaki helyett, vagy így jön ki a lépés, hogy nincs jobb ember, de ha random adják ki a munkákat, akkor eléggé maguk ellen dolgoznak.
Miután kimegyek, már szerencsére nem is hallom, amit June hozzáfűz. Hát nem is tudom. Határozottan jobb volt ez az interjú, amíg mr. Washington odakint meresztette a seggét. De meglátjuk, mi sül ki belőle. Mindenesetre megkeresem Josh-t, hogy megejtsem vele a mi titkos bizniszünket.

***
- Reméltem, hogy tetszeni fog – üdvözlöm egy barátságos mosollyal, mikor ideér, és leül velem szembe. Míg ő a kilátást szemléli, nekem rajta van időm lopva végigfuttatnom a tekintetem. És el kell ismerni, ő is lehengerlő látványt nyújt ma este.
Mikor a késés miatt szabadkozni kezd, megint elmosolyodom, tényleg minden alkalommal behúzom a csőbe.
- Csak vicceltem, June. Nálam aztán annyit késel, amennyit akarsz. Nem foglak leszúrni érte. Maximum itt hagylak – nevetek fel halkan a végére. De ugyebár megint csak viccelek. Nem baj. Egy idő után úgyis hozzá fog szokni. Újra. Kicsit mintha kiesett volna a gyakorlatból. Ennyire karót nyelt emberek laknak mostanában New Yorkban, hogy nincs aki edzésben tartsa?
- Megcsípjelek, hogy kiderüljön, valóság-e? – somolygok rá az étlap mögül, és a bal kezem valóban elindul az asztalka alatt, hogy megérintse a lábát. Mintha csak tegnap lett volna… Néha én is így érzem, de ezt inkább nem árulom el neki. Azért jó sok minden történt azóta.
- És jó is vagy – fűzöm hozzá a szavaihoz, és úgy nézek rá, mint aki nem légből kapja ezt a bókot. És ha ismer, tudja is, hogy ilyesmivel nem szoktam sem blöffölni, sem udvarolni. Miután kiderült, hogy mégis felvesznek, és természetesen udvariasan visszautasítottam a felkínált szálláslehetőséget, beállítottam az egyik régi, New York-i ismerősömhöz, aki hajlandó volt befogadni pár napra, míg elkészülnek az irataim, és az új bankkártyámat is elintézem. De miután ezekkel a gyakorlatias teendőkkel megvoltam, csak furdalt a kíváncsiság, és megszegtem a saját fogadalmam, miszerint nem keresek rá soka June Wilkinsre. Utána olvastam a cikkeinek, a régi újságoknál is, és a Time-nál is, és azt kell mondjam, hogy tényleg jó. Tudja, hogy megmondanám, ha nem.
A következő témánál viszont, felkapom a fejem, és ahogy a végére ér, el is nevetem magam.
- Igen, ezt én is valahogy így tudnám elképzelni. – A vigyor pedig még mindig ott ül az arcomon. Bár az az érzésem, hogy mindjárt megcsapkod valamivel. De míg a pincér kitölti a borunkat, a kevésbé vidám részét is van időm átgondolni. Ezek szerint várt? Én meg jó seggfej voltam. Még üzenetet sem írtam neki sosem. De ezek szerint túllendült rajta. Rajtam.
Azon valóban meglepődök, hogy ilyen hamar szóba került a téma, egyelőre még nem is forrt ki bennem, mit fűzzek hozzá, így csak hallgatok. El is veszem a borospoharat, és bár még nem levegőzött eleget, úgy érzem, erre jobb, ha iszunk néhány kortyot.
- Miért, mi volt az? – vonom fel a szemöldököm kíváncsi mosollyal, ahogy az eldobozolt nyereményét említi. – Cheerio – koccintok vele, de mielőtt a számhoz emelném a poharat, egy kicsit komolyabbra váltva, hozzáteszem. – Bár én még nem mondtam igent az állásra.
Igaz, nemet sem. Mindössze annyi derült ki, hogy náluk felvételt nyertem, de a szerződést hétfőn írjuk alá, ha aláírjuk. Eddig még egyiküknek sem mondtam, hogy gondolkodnék a dolgon, de valójában még nem döntöttem el száz százalékra.
Bizonyára érdekelni fogja, hogy miért, és inkább meg is előzöm a kérdést.
- Nagyon máshogy gondolkodunk a szakmáról ezzel a mr. Washingtonnal. Nem tudom, hogy akarom-e, hogy ő legyen a főnököm. A szerkesztőm. Nem kifejezetten arra értem, hogy nem szimpatikus. Nem tudom, hogy tudnék-e vele hatékonyan együtt dolgozni. És nem akarom, hogy a munkáim kárára menjen. Ahogy azt sem, hogy Afganisztán közepén egyszer csak ne várjon a megfelelő autó, mert előbb ő is el akarja bírálni, hogy feltétlenül szükséges-e.
Nem tudom, érti-e, hogy mire gondolok. A felhozott példa nyilván fiktív, nem valószínű, hogy többször visszamennék Afganisztánba, ahogy az sem, hogy a közeljövőben ilyen nagyszabású, külföldi témát kapnék. De nem ebben van a lényeg. Hanem, hogy…
- Nem érzem partnernek abban, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki abból, amire megbízást kapok. – És ez baj.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

New York rohadt nagy. A világ még rohadtabbul nagy! Mégis újra összehozott a sors vele, pedig már tényleg egészen letettem róla. Már jó pár éve elvetettem ennek lehetőségét, hogy valaha is, még egyszer találkozom vele. És talán jobb is lett volna, ha nem történik meg. Vagy ha megtörténik, akkor is csak futólag, a boltban vagy franc se tudja, egy munka során. De csak egy munka során. Most mégis fennáll a lehetősége annak, hogy hosszabb időn keresztül kell majd néznünk egymás arcát. Hát ez hihetetlen.
- Még az is lehet – nevetek fel vállat vonva. Nyilván meggyőzhető vagyok, de biztos nem lenne túl könnyű dolga velem. Különböző munkákhoz nyilvánvaló, jár asszisztens. Ahol esetlegesen szükség van bármiféle világításra, fény-árnyék játékra, ott igen. De egyébként állandó jelleggel, hogy a postára rohangáljon neki, meg szórakoztassa a szabadidejében, ugyan minek? Bár nem vetném el a lehetőséget. Jay valószínű, hogy találna módot arra, hogy akként érveljen, minek a végére simán rábólintanék a dologra. Ebben viszont jelen pozíciómban tényleg nem sok beleszólásom van.
Bentleynek nagyon valószínű, hogy nem ment jól a meeting, mert jelen helyzetben sokkal kötekedősebb kedvében van, mint egyébként szokott. Persze nem egyszerű a természete, de azért ez nem az átlagos, ami jelen pillanatban megmutatkozik. Ez az, amiért próbálok egy kicsit tolmácsolni, mert a szénánk már így sem áll túl jól.
- Pár éjszakára talán még izgalmas is lehet – vonok vállat szélesen elmosolyodva. Mondjuk Jay tudhatja, hogy pont én vagyok az, aki simán megkísérelné még ezt is egy cikk kedvéért. Élet a híd alatt. Bent már kevésbé ismeri ezt a felemet, bár azért valamilyen szinten ő is tapasztalhat belőle, mégsem azt, mint amilyen Amszterdamban voltam, évekkel ezelőtt. – Viccet félretéve, később még majd tárgyalhatnak erről. – Csak ugorjuk már át ezt a témát. Mondjuk tény, ez olyan szarul jött ki, hogy szerintem Jay akkor sem fogadná el a felajánlott lakást, ha végül hónapokra is odaadnánk neki. Már csak azért sem.
- Persze, hogy nem – vágja rá Bentley, én pedig úgy döntök, hogy inkább a beszélgetés hátralévő részéből kimaradok, ha lehet. Jay is lelép hamar, végtére is én már hallottam, amit akartam –még akkor is, ha az interjú nagy részében kurvára nem arról beszéltünk, amiről egyébként kellett volna-, és Bentleyvel is közlöm, hogy tuti, jó munkaerő lenne. Már csak az a kérdés, hogy hogyan fognak, fogunk tudni együttműködni?


Ahogy a pár nappal ezelőttit, ezt sem gondoltam volna. Azért egy fikarcnyival nyugodtabb vagyok, hogy Bent nincs a városban, de még így sem vagyok teljesen fesztelen.
Ahogy leülök, pár pillanatig a kilátást szemlélem, majd a megjegyzésére szabadkozva fordulok vissza felé.
- Ugyan – ingatom meg a fejem. – Nem szalasztanád el a lehetőséget csak akkor mennél haza, ha teljes mértékig megbizonyosodtál volna róla, hogy nem fogok jönni. – De ugyebár nyilván tudta, hogy el fogok jönni. Még akkor is, ha én magam sem voltam biztos benne egészen az utolsó pillanatig, hogy bejöjjek-e vagy sem?!
Tényleg nem hiszem el, hogy itt vagyunk. Teljesen hihetetlen. A kérdésére elmosolyodom, és aztán egy picit meg is rezzenek, ahogy megérzem, hogy az asztal alatt a lábamhoz nyúl.
- Oké, most már elhiszem – mondom gyorsan mosolyogva, mielőtt még bármi másra vetemedne a bizonyítás érdekében. 
A kérésére rögtön mesélni kezdek ezt-azt és a bókra el is mosolyodom.
- Honnan tudod? – biccentem oldalra a fejem érdeklődő tekintetem rá szegezve. Utánam járt volna? Vagy...? Nem. Nyilván csak most járt utánam és nem olvasgatta a cikkeimet, miközben szerintem pont azon volt, hogy törölje a lényemet a fejéből. Ahogy én sem néztem utána...
A témát, amit igazából jobb lenne kerülni, egy kisebb poénnal sütöm el, és ő is nevetgél rajta, de ... hogy rohadnál meg! Inkább bele is süllyedek az étlapba, de a mosoly azért ott ül az arcomon.
- Sült camembert kérek – választok végül gyorsan, jobb, ha erről nem is beszélünk nagyon többet. Közben folytatom is a mesélést egy kicsit kellemesebb vizekre evezve. Elveszem a poharat és én is az övéhez koccintom azt.
- Európai út. – Történetesen Amszterdamba. Ezt inkább nem teszem hozzá. Azért nem mentem el, mert addigra már nagyjából eljutottam arra a szintre, hogy elfogadjam, nekünk nincs jövőnk. Amszterdam pedig annyira nem nagy, hogy ha esetleg ott maradt volna, véletlenül ne fussunk össze valahol. Bentleyvel az oldalamon. Milyen szép is lett volna, ha ezek után pedig összefutunk a Time-nál. Na meg persze az is benne volt a pakliban, hogy rengeteg emlék fűzött ahhoz a városhoz, vele.
A megjegyzésére érdeklődő pillantással tekintek rá. Talán visszautasítja az állást? Végül is, nagyon tehetséges, válogathat kedvére, gondolom...
Aztán rá kell jönnöm, hogy nem a fizetés vagy a munkakörülmény van a háttérben, hanem Bentley.
- Nézd, ez tudom, nem mentség semmire és megvan a jogod hozzá, hogy a szíved szerint dönts, de nem volt épp a helyzet magaslatán. Kiderült, hogy egy másik nagyszabású lap éppen különböző, undorító módszerekkel próbálja elhalászni az újságírók egy kisebb csoportját a laptól, szóval... ő nem ilyen igazából – próbálom magyarázni neki. – Azt sem mondom, hogy túlzottan egyszerű eset, de jó abban, amit csinál és hidd el, nem nehéz vele együtt dolgozni. – A Time kilencvenöt százalékának általában sikerül azért. A maradék öt inkább félresiklott kommunikáció miatt nem működik, de Bent nem az a fajta ember, aki ezen nem próbál változtatni. Mellesleg elég maximalista, szerintem jól tudnának együttműködni. Még akkor is, ha a hideg is kiráz a gondolattól...
- Egyébként van több szerkesztő a cégnél, nem biztos, hogy vele kell együtt dolgozni közvetlenül. És még próbaidő is van, pont ennek érdekében, hogy kiderüljön, működik-e a dolog. Azért azt nem szalasztanám el a helyedben. – Egy próbát abszolút megér a dolog, gondolom?! Most tulajdonképp tényleg amellett kampányolok, hogy minden egyes nap összefussak vele a folyosón. Alsóhangon. – Vagy van más a láthatáron? – érdeklődöm, miközben a poharamba kortyolok. Már nem is tudom, mit szeretnék jobban? Talán jobb lenne, ha ez a vacsora lenne az utolsó kontaktunk egymással, csak az a baj, hogy ahogy az arcát fürkészem, folyton beugranak az emlékek. És a francba, talán még sármosabb, mint öt évvel ezelőtt...

June & Jay

 

Mikor azt mondja, hogy néhány éjszakára talán még izgalmas is lehet, a jelen helyzetben, kedvem támad rádobni a kérdést: ezzel a hídra céloz, vagy inkább arra, ha nála szállok meg?
De inkább magamban tartom. A fickó túlságosan merev, nem tudva a June-nal való kapcsolatunkról, a végén még szexuális zaklatásnak minősítené, engem pedig - egyelőre - mondjuk úgy, hogy érdekel.
June mondatát függőben hagyom, ismerhetne már annyira, hogy ilyen nyitány után nem nagyon lesz már miről tárgyalni, de az az érzésem, hogy jobb, ha itt inkább vége is szakad ennek a rendhagyó interjúnak. Úgy lépek ki az ajtón, hogy azt sem tudom eldönteni: én mit szeretnék, nem hogy azt megsaccoljam, ők akarnak-e majd engem. És mindennek a tetejében ott van June.

***

- Már minek a lehetőségét nem szalasztanám el? - vonom fel a szemöldököm, érdeklődve pillantva rá. A szám sarkában bujkál egy halvány mosoly is, ami árulkodik róla, hogy máris érdekes témára tapintottunk. Hogy találkozzak vele? Az már megtörtént.
- Nem gondoltam rá, hogy nem fogsz eljönni. – Hogy ez miért volt, nem tudom, de biztos voltam benne, hogy együtt töltjük az estét. Benne legalább annyi kérdés és kíváncsiság dolgozhat, mint bennem, sőt, talán több is. A reggeli találkozó elég volt hozzá, hogy megpiszkálja az emlékeket.
Épp hogy csak rásimítok az egyik térdére, az ujjaim megcsúsznak a vékony harisnya selymes szálain, játékosan, de érzem a rezzenését. Szándékosan nem nézek a szemébe közben. Csak miután érkezik a válasz, és vissza is húzom a kezem. Hogy miért nem? Nem voltam biztos benne, hogy mit fogok látni. Attól tartok, a leghalványabb jelét is észrevettem volna, ha a mozdulat felébreszt benne valamit, és az már rám sem lenne hatástalan.
- Elolvastam ezt-azt az interjú után – vallom be neki, hogy megtörtem a falat, amivel az utóbbi években kizártam a fejemből, még a létezését is. – Úgy összességében azért meglepett, hogy milyen kretén témákat választottál: női bodybuilding, gyerekkifutó, melegszépségverseny.
A végére már kis híján elröhögöm magam, de a formálódó vigyor így is ott van az arcomon.
És aztán érkezik is a téma, amihez egyelőre nem nagyon akarok, de nem is nagyon tudok hozzányúlni, mégis mit mondhatnék neki? Bocs, éppen a karrierem építgettem, és nem volt elég időm a románcukra? Ez nem hangzik túl jól, pedig sajnos van benne igazság. De nyilván nem csak ennyi volt benne, ő is lehetett volna megértőbb, és beláthatta volna, hogy ez a pár hónap miért volt ennyire feszített. Ez volt az első komoly munkám. Ezen múlott, hogy kapok-e majd másikat. Másrészről őt is megértem, élete legfontosabb szakításán volt túl, történésekre vágyott, arra hogy gondolkodni se legyen ideje. Sejtem, hogy nem fogjuk megúszni ma este ezt a témát, de most még korai. Egyelőre arra vagyok kíváncsi, hogy most milyen. Így csak a poénra reagálok, a komoly részt hagyom elúszni az érkező borunkért cserébe.
- Camembert, nem is rossz ötlet. De áfonyaszósz legyen hozzá. És néhány szelet pirítós is – csatlakozom én is a rendeléshez, egész megkívántam. A pincér távozása után pedig már más kerül szóba.
- Európai út? Már úgy érted, körutazás? Miért nem mentél el? – kérdezek rá körítés nélkül, de tényleg kíváncsi vagyok. Úgy tudom, szeret utazni, szóval egyelőre nem találok magyarázatot.
Illetve az is feltűnik, hogy a szakmai állomásokat nagyon szépen sorra vette, de a magánéletéről egy árva szót sem szólt. Pedig nem csak erre voltam kíváncsi.
- És a munkán kívül? Tudom, hogy abban már verhetetlenek vagyunk, de ez most nem egy szakmai interjú – mosolyodom el a pár nappal ezelőtti találkozónkra utalva. – Mi van azzal a Bennel? Vagy hogy is hívták – próbálom felidézni az emlékeimben, hogy mi volt a neve annak a pasasnak, akivel akkor mentek szét, mielőtt Amszterdamban összetalálkoztunk volna. Úgy rémlik, vagy két-három évet is letoltak együtt, még az egyetemen, baromi fiatalon. De, szerintem jól emlékszem, tényleg Benjamin volt.
Aztán hiába ez is munka-téma, a szerződésem kerül szóba, de ez most elkerülhetetlen. Ha már úgyis találkozunk, el akartam mesélni neki a dilemmámat.
- Hát, nézd. Így nem csodálom, ha sikerül nekik. Ha a régiek elmennek, az újakat pedig elüldözi, valóban lesz miért aggódni. – És ez most még mindig nem a személyes dolgokra vonatkozik. Már megtanultam leszarni ezeket, nem személyiségtípusok alapján fogom eldönteni, hogy érdekel-e az adott munka vagy sem, de ha nem kapom meg a kellő hátszelet és támogatást a cégtől, akkor valóban nem éri meg. Az viszont feltűnik, hogy ő ennyire bízik ebben az emberben.
- De talán igazad van, egy próbát megér a dolog – váltok egy éleset, ami régen is szokásom volt, és ami mögött sosem lehet tudni, hogy éppen milyen gondolatmenet húzódik.
- Te miért szeretsz vele dolgozni? – Iszom még egy kortyot a pohárból, mielőtt visszatenném az asztalra. Úgy érzem, ezt a kérdést még megéri a téma, ha már a következő egy évünkről tárgyalunk tulajdonképpen. De amúgy nem akarok sok szót vesztegetni Bentley Washingtonra.
- Mást egyelőre nem pályáztam meg, de ki tudja. Amíg visszaszerzem az irataim, meg elintézem a szükséges dolgokat, most már mindenképp itt maradok.  A hölgy, aki néhány napra befogadott, mindent megtesz, hogy marasztaljon – teszem hozzá ezt a kis morzsát is, tagadhatnám, hogy szándékosan, de… nem lenen teljesen igaz.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

A kérdésére én is ugyanúgy vonom fel a szemöldököm, mint ő, és a szemébe is pillantok egy apró mosollyal az arcomon.
- Hát a randi lehetőségét. – Persze fogalmam sincs mi ez. Nyilvánvaló, hogy nem randi, csak kacérkodom kicsit vele, ahogy ő is velem, csak egy a baj, hogy a jónál is jobban esik felidézni egy kicsit az évekkel ezelőtti önmagunkat. Afelett viszont nem lehet elsiklani, hogy ezzel egyidejűleg ugyanúgy okoz keserű érzést is. Kicsit viszont meglep, hogy ennyire kiszámíthatónak vél. Pedig még én magam sem voltam biztos benne, hogy eljövök-e vagy sem. Akkor ő miért volt az?
- Tényleg? És miért nem? – kérdezem érdeklődő tekintettel. Tulajdonképp akár meg kerülhetném is, amennyire tudom, erre még azt a lehetőséget is megragadom, hogy találkozzak vele, mikor egyébként nem lenne muszáj. Pedig lesz rá bőven alkalom, ha végül a Time mellett dönt.
Az érintésére akaratlanul is megrezzenek és olyan gyorsan húzom el onnan a lábam, amennyire lehet. Zavaromban a fülem mögé tűröm a hajam és a tekintetem is lesütöm. Oh, basszus.
Szóval az interjú után olvasott el ezt-azt. Hát persze. Egyértelmű, hogy az elmúlt években vagy eszébe se jutottam –aminek azért a gondolata is eléggé érzékenyen érint- vagy csak megpróbálta szépen lassan, fokozatosan a June-jelenséget kizárni az agyából.
- Hé! Te is választhattál volna izgalmasabb témát, mint az UNESCO konferencia – forgatom meg a szemem látványosan, mielőtt szélesen elvigyorodnék. Persze tudom, hogy csomószor megrendelésre dolgoznak a fotósok, ahogy nekünk, újságíróknak is sokszor meg van kötve a kezünk. Én is beírtam a keresőbe Jay Cameron nevét az interjú után, na. A Facebookra nem mertem, csak a Googleban. Szigorúan munkával kapcsolatos dolgokra voltam kíváncsi.
Egy kicsit ingoványos terepre tévedek, tudom jól, így szándékosan ütöm el egy poénnal a dolgot, habár biztosan tudom, hogy fel fog jönni még a téma. Túl sok a kérdés bennem.
A rendelés után várható volt a kérdés, amire egyelőre csak megvonom a vállam.
- Nem volt rá alkalom. Nem körút, csak kéthelyszínes. De mindegy, ott van talonban, majd ha sok időm lesz és elegem lesz New Yorkból, akkor összepakolom a hátizsákot. – Imádok utazni. Igaz, mióta visszaköltöztem az USA-ba, kevesebb alkalmam volt rá. Bentleyvel azelőtt sokat mentünk, csak aztán állandóan munka van. Utazunk, nem arról van szó, csak nem kikapcsolódás céljából. Sok a munka, neki főleg, amióta kinevezték ügyvezetőnek, csak töredékideje van az ilyesmire, és ránk is…
Fel sem tűnt, hogy csak a munkáról ejtettem szót, de pont ezért. Mert körülbelül erről szóltak az elmúlt éveim. Na jó, közben volt egy eljegyzésem, de ezt egyelőre nem akarom az orrára kötni. A boromba kortyolok és ahogy „Benről” kérdez, egy pillanatig azt hiszem, most azonnal visszaköpöm a tartalmat.
- Köszöni szépen, jól van – mondok kezdetben ennyit, de rá is jövök, hogy ezzel a válasszal úgysem fog megelégedni. Szólásra nyitom a szám, és majdnem ki is bököm, hogy azóta rendeződtek a dolgaim, de visszanyelem a dolgot és mást mondok. – Nem tudom, mi van vele egyébként, de nem is érdekel – vonok vállat. Oh basszus. Mekkora kalamajka lesz ebből, ha ez később kiderül. Biztos nem lehet eltitkolni. Képtelenség. Másfelé is terelem a témát, ahogy lehet.
- Azért történt persze más is. Van egy férjem és két gyerekem. Három és fél és egy évesek. Egy fiú, egy lány. – Az arcát figyelem, hogy vajon miként reagál rá? Ezúttal én is megadom a módját, hogy egy kicsit ugrassam őt, ha már ő olyan élvezettel csinálja. Kis hatásszünet után, de csak akkor, ha már reagált rá, folytatom a „mesét”. – Komolyra fordítva a szót, eljutottam Madagaszkárra és Japánba is, mindkettő csodálatos. Ez a kettő volt a legnagyobb élmény. Anyám betegeskedik körülbelül két éve, úgyhogy elég sok időt kell ott is töltenem, lévén a nővérem Londonban van és nem igazán mutat hajlandóságot arra, hogy hazatolja a képét – húzom el a szám, ujjaim pedig az étlap szélével játszadoznak. Örülnék, ha legalább kis időre fogná magát és hazajönne, mert egyedül lassan már nem bírom el ennek az egésznek a súlyát. Valami azt súgja, hogy April is csak a felelősség elől próbál meg kitérni, de az a baj, hogy nem fogja fel, hogy ezzel az én vállamon kétszer annyi van és lassan beleőrülök a dologba.
- Majd javaslom neki, hogy igyon meg egy felest, ha ilyen helyzet áll elő, mint a múltkor – mosolyodom el. Tényleg nem jól kezelte a dolgot és ezt meg is mondtam neki, hogy biztos nem keltett jó benyomást Jaynél, de tulajdonképp szerintem az is rátett egy lapáttal a dologra, hogy Jay bedobta a lakásos dolgot, amivel én kerültem bajba, ugyanis normális esetben persze nem szoktam semmi ilyet felajánlani anélkül, hogy megbeszélném vele. Nincs jogom ebben dönteni. Aztán már mindegy volt, elvittem a hátamon a dolgot, de azt hiszem, egy kicsit féltékeny is lett, ha jól láttam. És ez határozottan nem jó jel, mert a későbbieket nézzük… uh jó ég.
Habár helyesel arra, hogy egy próbát megér, szerintem emögött nem egészen ez húzódik. Dilemmázik még, bőven.
Hogy miért szeretek vele dolgozni? Mert szeretem.
- Motivál. Mindig kitalál valamit, amivel az olyan melókat is jobb kedvvel csinálja az ember, amitől egyébként a hányinger kerülgeti. Király jutalmakat talál ki a teljesítménynek megfelelően. És mert nincs elszállva magától attól, hogy ő az ügyvezető. A titkárnőt is a kollégájának kezeli és nem alsóbbrendű embernek. – Ez tényleg így van. De persze vannak szar napjai, mint mindenki másnak és olyankor… nos, elég elviselhetetlen tud lenni. Duplán a legjobb, mert hiába végzek a melóban, tudom, hogy otthon szinte ugyanez vár. De tényleg szeretem. Mindennek ellenére.
Helyeselően bólogatok, ahogy mondja, hogy iratok, satöbbi, de mikor valami hölgyről beszél, a tekintetem kíváncsivá válik.
- Na, régi ismerős? – Abból most már egyre több van, akkor. – Vagy új? – Ki tudja? Azt is el tudom képzelni róla, hogy az interjú után letelepedett a Central Parkba és megfűzött valakit. Kifelé nézek az esti fényekre, mintha az érdekesebb lenne ennél, de megmondom őszintén, kíváncsivá tett.
A pincér közben meghozza az ételt is.
- Épp itt az ideje, már majdnem éhen haltam – mosolyodom el, miután letette a tányért, és jó étvágyat kívánva Jaynek bele is szúrom a villám a sajtba.
- Na és a te magánéleteddel mi a helyzet? Ha már itt tartunk, én is csak szakmai dolgot tudok rólad…

June & Jay

 

- Á – szökik az arcomra egy megvilágosodott mosoly. Nem tudom eldönteni, hogy viccel-e, vagy… tényleg randiként gondolt erre a találkozóra? – Pedig én azt hittem, hogy két régi jó ismerős találkozott össze, hogy eltöltsenek együtt néhány kellemes órát – teszem hozzá ártatlanul.
Persze mikor meghívtam, nem zártam ki teljesen a randi gondolatát, sosem zárom ki, ha pedig az egyik exével megy vacsorázni az ember, az ilyesmi automatikusan megfordul a fejében. Tulajdonképpen akárhogy végződhet még ez az este, de nem akarom, hogy úgy érezze, hátsó szándékom van ezzel a találkozóval kapcsolatban. Sem azt, hogy befeszüljön tőle. Sokkal inkább azt akarom, hogy engedje el magát, és úgy töltsük el ezt a kis időt, mint akik csak a pozitívumokra emlékeznek.
Részemről ez jobban megy, mint vártam. Az utóbbi pár évben teljesen kizártam őt a fejemből, de most, hogy itt vagyok New Yorkban, és újra összetalálkoztunk, ismét rá kell jönnöm, hogy... nem voltunk mi olyan rossz páros.
Ennyi. Nem célzok semmire. Csak úgy megjegyeztem. Oké?
- Mert azt mondtad, eljössz – válaszolok a lehető legegyszerűbben. – Vagy jobban tenném, ha nem hinnék a szavaidnak? – emelem fel újra a poharamat, úgy pillantok át rá. Az egy dolog, hogy végül szétmentünk, de azért nem vertük át egymást. Nem erről szólt, ami köztünk volt.
Ám a következő mondata megint mosolyt csal az arcomra. Tényleg imádom felpaprikázni.
- Miről beszélsz, imádom a konferenciákat! – vágom rá ellenkezőn, halvány mosollyal. Még a homlokomat is összeráncolom, mintha óriási tévedés lenne. Pedig nem az, nyilván tudja, hogy utálok ülésekre járni, és lefotózni, hogy két barom kezet fog, de… aztán egy kicsit komolyabbra váltok.  – Az ENSZ fotósaként voltam jelen, és egyébként, meglepő, de az a konferencia speciel tényleg érdekes volt. Trump kiléptette Amerikát az UNESCO-ból, rá másnapra pedig Izrael is bejelentette a kilépési szándékát. Ennyit a világbékéről.
Igyekszem a végét cinikusan előadni, de átsuhan valami a tekintetemen, ami nem annyira ide tartozik, és a legkevésbé sem June-ra, vagy a randinak kikiáltott találkozónkra. De tavaly többször is megfordult a fejemben, hogy a következő, ahová küldenek majd, nem más lesz, mint Izrael. Vagy Irán. A nukleáris megállapodás felmondása szintén nem annyira biztató.
- Hm. Ez érdekes – emésztgetem a hallottakat azzal a megnyert utazással kapcsolatban. – Ezek szerint nem is utaztál el sehová… hány éve is? – kezdek számolgatni. Mit is mondott, mikor nyerte azt a novella pályázatot? Mintha úgy említette volna, hogy mostanában már nem foglalkozik az írással. Munkát kivéve. Ha azóta nem volt alkalom repülőre ülni…
- Ez azért elég meredek. Vagy a főnöködet cseréld le, vagy a pszichológusodat. – A pillantásomban iróniát láthat, és a hangomban is az cseng, az arcom rövid nevetésbe mozdul, de azért teszek róla, hogy ne csak ezt vegye észre belőle.
- Ez messze nem az a June, akit én ismertem – teszem hozzá, miután rászúrom valamire a villám, majd elgondolkodva pillantok vissza rá. És cseppet sem előnyére változott. De ezt már nem mondom ki hozzá. Egyelőre.
Látom, meglepődik, ahogy szóba hozom az exét, de annakidején elég sokat traktált vele. Amiért nem haragudtam, egy-két bor után azért közlékenyebb az ember, és nyilván, fontos szakításon volt túl, ki kellett beszélnie magából a dolgokat. És erre az ágyamnál hol is lett volna ideálisabb helyszín? „Lehet, elhamarkodtuk, és túl korán jöttünk össze.” „Talán túl fiatalok voltunk, és nem is ismertük egymást rendesen.” „Nekem ő volt az első, Jay, és egyből komoly kapcsolat lett a vége...” Remélem, ez utóbbival kapcsolatban azért bőven sikerült meggyőznöm róla, mekkora őrült nagy hibát követett volna el, ha nem járulhatok hozzá az összehasonlítási élményhez. De nem, baszki, Jay, meg ne próbálj ezen most mosolyogni. Áu, késő.
- Á, szóval jól van – ismétlem el a mondatát, arra ösztönözve, hogy folytassa. – Ezek szerint azóta nem találkoztatok? Akkoriban mérget vettem volna rá, hogy ha visszamész New Yorkba, fel fog keresni. Azok alapján, amit meséltél róla, és amire emlékszem – húzom a szám huncut mosolyra –, olyan, aki nem nagyon tudja elfogadni a változásokat. Sőt – teszem hozzá halkan elnevetve magam – meg voltam győződve róla, hogy Amszterdamba is utánunk fog jönni. Hiszen ti már az egyetem óta együtt vagytok, mit képzelek én, ez felbonthatatlan dolog, és amúgy is ő jött előbb, és ő pillantott először a vaginádba – mondom ki a fejemben élő Ben helyett a vádakat, érveket, igénytartó kérelmeket, fene se tudja, hogy ő minek gondolta volna. De nem is tudom, minek merültem bele ennyire a témába, egyszerűen csak érdekelt.
Mikor az egy fiú, egy lány témával próbálkozik, először tényleg átfut az agyamon, hogy komolyan beszél. De csak egyetlenegy pillanatra nézek rá meglepődve, aztán bizalmasan közelebb hajolok.
- És elárulnád, hogy melyik testrészeden hordod a jegygyűrűdet? – mert azt a mai este folyamán már régen kiszúrtam, hogy nem fityeg az ujján. De ahogy folytatja, tovább figyelek.
- Komoly? – kérdezek rá az anyjával kapcsolatos dolgokra, és közben az arcát fürkészem.
Aztán ahogy az interjúm körüli fennforgásra terelődik a szó, annak azért örülök, hogy nem próbálja meg annyira mentegetni előttem a főnökét. Azzal biztos felhúzott volna. Hogy a kérdésemre válaszolva megy bele a témába, már teljesen más. De azért… nem is tudom. Felmerül bennem a gyanú, hogy teljesen más emberről beszélünk. A végére kénytelen vagyok elnevetni magam.
- Oké, oké. Elég lesz, köszönöm – intem le annál a résznél, hogy nincs elszállva magától. – Azt nem mondtad, hogy be vagy poloskázva. Se azt, hogy szerelmes vagy belé. Még nem tudom, a kettő közül melyik az igaz, de az est végére úgyis kiderítem – szelídül egy szemtelen mosolyba a jókedvem.
- Régi-új, mondjuk úgy – fűzőm még hozzá ugyanazzal a mosollyal. – Rendes volt tőle, hogy befogadott. – Célzás? Hát, nem is tudom. Naná.
- A magánéletem is köszöni, egészen jól megvan. A folytonos utazgatás miatt nem annyira fér bele állandó kapcsolat. – Igazából komolyat akartam mondani, de mindegy. Ez is megteszi. Úgy is tudja, hogy értem. Ő aztán pláne tudja.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Minek is nevezhetnénk ezt a találkát? Én személy szerint egy kicsit azért bűntudattal csücsülök itt Jayjel szemben, előtte és Bent előtt is titkolózom, amit nem annyira szeretek. Persze, vannak kegyes hazugságok és ha úgy nézzük, most ebbe akár ezt is bele lehet magyarázni, ugyanis mindkettővel szemben csakis azért hallgatok el dolgokat, hogy ez ne legyen kellemetlen a későbbiekben. Az már más kérdés, hogy nem fog menni a végletekig, főleg, ha Jay végül a Time mellett dönt, szerintem három napon belül tudomást szerez a kapcsolatomról a főnökünkkel. Milyen abszurd, nem?
- Innen is nézhetjük – mosolyodom el szélesen, majd vállat vonva rápillantok a pohár felett. – De minek bekategorizálni a dolgokat? – teszem  fel a költői kérdést. Bármi lehet, a lényeg, hogy itt ülünk ketten, öt év után egy New yorki étteremben.
Az egyszerű válaszra halkan elnevetem magam. A kérdését pedig elengedem a fülem mellett. Nem vagyok vele őszinte,  lehet, hogy ebből le is szűri, hogy nem száz százalékig játszunk tiszta lapokkal ma, de ez most nem zavar. Nem éri meg elrontani az estét azzal, hogy kitálaljak neki, erre a következtetésre jutottam. Majd később. Ha bármi olyan kezdene történni, aminek nem kellene, akkor úgyis fény derül mindenre, ha majd leállítom. De ki tudja, talán ő is megkomolyodott kicsit és már lehorgonyzott egy nő mellett.
A konferenciákkal kapcsolatos ellenvetésére felvonom a szemöldököm.
- Igen, én is imádom a melegszépségversenyeket. – Annyira, mint ő a konferenciákat. Azért szép próbálkozás volt. Hiába bizonygatja, nem igazán tudom elképzelni, hogy a fényképezőgép mögül érdeklődve figyelte az eseményeket, de azért egyetértően bólogatok. Végül a mondata végén észreveszek valamit a tekintetén, amit egyelőre még nem tudok hová tenni, mindenesetre érdekes volt, az arckifejezésemen pedig valószínűleg észre is vehető a kisebb értetlenség.
- Négy éve, de az előbb mondtam, voltam Japánban meg Madaszkáron, figyelsz is vagy csak feleslegesen jár a szám? – nézek rá érdeklődőn egy halvány mosollyal a szám szélén. A következő mondataira viszont el is tűnik ez és alig láthatóan veszek egy mély levegőt.
- Változunk – vonom meg a vállam. Persze tudom, hogy Amszterdamban sokkal másabb voltam, de más emberekkel is voltam körülvéve. Nem mellesleg akkor estem túl a szakításon, ami teljesen felforgatta az életem. Ahogy Jay szintén megbolondított. – Valahol ott van az a June, akit te ismersz, csak arra vár, hogy a megfelelő pillanatban bújjon elő – próbálom meg kicsit elviccelni a dolgot, bár nem annyira tudom elrejteni, hogy ez azért nem érintett jól. Én is jobban szerettem azt az énem, mint ezt. Nem mondom, kicsit belefásultam már a dolgokba és sajnos ezt én is érzékelem, csak egyelőre még nem vettem rá magam. Nem is tudom, mi kellene hozzá.
Mikor szóba kerül Bent, letagadok mindent. Nem gondoltam, hogy ez a téma elő fog jönni...
- De, találkoztunk azóta. – Ebben semmi nincs. Ahogy leírja, elmosolyodom, a végén pedig hangosan el is nevetem magam. Jobban meg sem fogalmazhatta volna. Ami azt illeti, nem rögtön jöttünk össze újra, de valahogy szépen lassan visszasodródtunk a másikhoz, habár bennem még akkor is élénken éltek a Jayjel eltöltött feledhetetlen napok. Bent nem tud Jayről. Most már csak az a kérdés, melyikük fog jobban meglepődni, ha fény derül a másik kilétére. Nem biztos, hogy jelen szeretnék lenni abban a helyzetben.
- Jézusom, Jay. Nem lehetne valami másról beszélni, mint Benről és a vaginámról? – támasztom meg két ujjal a fejem és még mindig nevetek. Ezzel együtt tényleg jó lenne másról beszélni. És el is hintek egy viccet neki, mire aztán közelebb hajol, ahogy én is.
- Úgy látszik, még mindig jó megfigyelő vagy. De ki tudja? Derítsd ki – dőlök vissza hátra, kihívóan mosolyogva, hogy aztán egy újabb falat sajtot kapjak be. Franc a jóképűségedbe, Jay Cameron! Miért nem vagy valami pocakos, kopasz köpcös negyvenes? Mondjuk akkor nem lennénk itt, valószínűleg.
Mikor anyámról kezdek mesélni, a mosolyom már nem annyira őszinte, de azért próbálom leplezni, hogy mennyire kurva szarul érint a dolog.
- Alzheimer. Most már ott tartunk, hogy nem nagyon tud gondoskodni magáról. – Ami tudom, hogy ahhoz fog vezetni, hogy vagy odaköltöztetem magunkhoz vagy pedig fogadok valakit mellé. Dilemmás ügy, talán egy kis időm van még gondolkodni erről. És ez alatt a pár pillanat alatt már be is szippantott a dolog.
A szó utána ismét Bent felé terelődik -habár Jay nem tudja, hogy ugyanazt a témát járjuk körbe kétszer is-, kezd kibaszottul idegesíteni a dolog.
- Egyik se – vágom rá gondolkodás nélkül, de ezúttal mosoly nélkül, amit aztán meg is bánok, mert így egészen biztos bele fogunk állni a témába. Ha nem most, később. – Most már beszéljünk rólad – teszem hozzá most már azért szelídebben.
Fel is kelti az érdeklődésem hamar ezzel a női ismerőssel.
- Igen, tényleg rendes nő lehet. És ellenszolgáltatást is nyújtasz? – nézek rá kíváncsi tekintettel, halkan nevetve. Ezt nem tudtam kihagyni. -  Kösz a célzást – hadonászok a villával mosolyogva felé a kis sajtdarabkával, majd be is kapom az utolsó falatot. Persze, hogy ezzel célozni akart. A lakás ügyre, meg arra, hogy ha már így összefutottunk, én is felajánlhattam volna neki. És ami azt illeti, ha egyedül laknék, biztos, hogy megtettem volna.
Bólintok a megállapításra.
- Hát, amellett nem. De majd talán most, sosem lehet tudni – dőlök hátra és a bort is megiszom. Kicsit erős ez a bor, már most érzem, hogy a fejembe szállt egy cseppet. Persze az a lehetőség sem zárható ki, hogy ha a Timenál fog dolgozni, hogy a cégnél lesz valaki, akibe belehabarodik. Szépen lennénk ott, négyecskén.
- Ennél még desszertet? – kérdezem. – Részemről tele vagyok, de szívesen sétálnék a parkban egyet, ha nem sietsz haza az ideiglenes barátnődhöz. – Szándékosan használom ezt a szót és a mosolyomat próbálom takarni a kézfejemmel. Na jól van, úgy viselkedem, mint egy tizenhat éves tinilány, de nem tehetek róla, ha kihozza belőlem és még a bor is kezd a fejembe szállni, pedig még közel sincs vége az estének.

June & Jay

 

- Ezzel egyetértek – bólintok a bekategorizálásra, és tudja is rólam, hogy a szabadságot sokkal jobban szeretem. Inkább ők, újságírók azok, akik mindennek mindenáron nevet akarnak adni. De June azért egy kicsit mindig is más volt. Közelebb éreztem magamhoz, mint… nem is tudom. Talán jobb is, ha ez a mondat inkább befejezetlen marad. Hogy hogyan is alakul ez az este, azt végül is most még egyikünk sem tudhatja.
Nem válaszol, ami apó mosolyt csal az ajkaimra. Szóval így állunk. Jól van. Az viszont látszik rajtam, hogy kicsit sem veszem zokon. Sőt, inkább valami izgalmas kihívásnak tekintem a dolgot.
A háborús témákat érintve a gondolataim annyira elkanyarodnak, hogy néhány másodperc kérdése csupán, de már világokkal arrébb járok, amire fel is hívja a figyelmem.
- Bocs. Nyilván figyelek, csak… kicsit elkalandoztam. Japán és Madagaszkár. Bizonyára remek kaland volt. – De a lényegen akkor sem változtat. Azt akartam megtudni, hogy miért nem ment el arra a vacak európai utazásra. Így már viszont inkább nem bolygatom a témát. Még a végén kiderül, hogy ezt is említette már, én meg bunkó voltam, és nem figyeltem.
A folytatása halvány mosolyráncot rajzol az arcomra, és le is pillantok a tányéromra, mert őszintén szólva, nem hiszek ebben. Hogy egy régebbi énünk, ami már a múlté, újra felszínre bukkanna.
- És mi lenne az a megfelelő pillanat? – kérdezek rá mégis. Ahogy az exe szóba kerül, és elárulja, hogy tényleg találkoztak, miután visszarepült Amszterdamból, képzeletben megveregetem a vállam. Annyira tudtam.
- Remélem, nem édesgetett vissza – pillantok rá újra egy adag kaját tuszkolva a számba, de ettől a mimikám még elárulja, hogy nagyon is egy jól irányzott nem-ben reménykedem. Sosem kedveltem azt a pasast. Igaz, hogy csak June szemszögén keresztül láttam, de akkor is, ha az anyja lennék, sem repdestem volna az örömtől. És milyen jó, hogy nem vagyok. Ezt gyorsan le is szögezem magamban.
De úgy látszik, jó téma volt, mert mostanra mindketten belejöttünk, és a hangulat is igazán emelkedetté változott. Mikor leállít, nevetve nyúlok a borom után, de azért csak nem állom meg a kérdést.
- Az attól függ. Melyik téma zavar jobban? – A mosolyom még mindig széles, ahogy hátradőlök, és úgy méregetem. De őt sem kell félteni. Először még nem tudom, miféle jegygyűrűről hadovál, de aztán... Derítsem ki? Ez ebben a pillanatban több mint provokatív. Úgyis tudja, hogy beindítja vele a fantáziám. Ahhoz mindig is értett.
Ahogy viszont ténylegesen az anyja kerül szóba, a jókedve azért alábbhagy, és én is komolyra váltok. Ez tényleg gond. Az alzheimer nem tréfa.
- Sajnálom – préselem össze az ajkaimat egy-két másodperc erejéig, és az arcát fürkészem. A kezem újra a térde után indul, de ezúttal csak megérinteni akarom, ha nem kapja el azonnal, akkor rajta hagyom a tenyerem néhány pillanatig, ha igen, akkor legalább kibillentem egy kicsit, de részemről ez most egy kicsit bensőségesebb. – Ha kellene segítség… most már tudod, hol találsz – ajánlom fel, és komolyan is gondolom. Azt hiszem. – Illetve, már majdnem tudod – mosolyodom el a végére.
És ezzel vissza is kanyarodunk a munkához. Az a gyorsan és talán indulattal? rávágott „egyik se” azért nem kerüli el a figyelmem. Lehet, elege van belőle, hogy mindenki Bentley szeretőjének tartja. És hogy én is ezek közé tartozom-e, azt még nem tudnám magabiztosan megmondani. De ha nem is az, biztos, hogy eljátszott már a gondolattal. Egy nő sem védi ennyire a főnökét ok nélkül. Rossz hangulat ide vagy oda, főleg nem akkor, ha egy antiszociális pöcsről beszélünk. Pedig June szerint milyen remekül tudja motiválni az embert. Bálványozza valamiért, ami nem annyira tetszik, de abban kétségkívül igaza van, hogy kettőnk közül ő ismeri jobban. Eddig. Ha elfogadom az állást, akkor ez bizonyára gyorsan megváltozik majd. Kivéve, ha két hét után kirúgatom magam. Ezért erre is volt már precedens.
De végül is, az sem jó, ha unalmas az élet. Fogalmam sincs, megbánnám-e valaha, ha erre most inkább nemet mondanék. Önmagában lehet, hogy nem, de így, hogy June is felbukkant, és itt van ez a Bentley Washington rejtély, esküszöm, a végén azért fogom aláírni azt a szaros szerződést, mert idegesít annyira ez a kérdés, hogy a végére akarjak járni. Felkeltették a kíváncsiságom. De ez nyilván csak hülyeség… azért még én sem vagyok ekkora marha, hogy szimplán ez alapján döntsek.
Bár a „beszéljünk rólad” témanyitás sem annyira kecsegető. Világ életemben utáltam magamról mesélni, és általában nagy erőkkel kerülni is szoktam.
- Kösz a célzást – viszonzom a mondatát, szinte azonnal, és az utolsó falatot is kivégezve, somolyogva felsandítok rá.
- Ugyan. Tudod, hogy mindig a tenyeremen hordom a nőket – teszem hozzá a homályos választ, és számítok is egy kis felháborodásra.
- Ez így van – értek egyet vele. Sosem lehet tudni. És ennek örömére fel is hajtom a maradék borom. Úgy látszik, végeztünk, June javaslatára pedig bólintok.
- Mehetünk. A desszert ráér később is – mosolyodom el szemtelenül, ahogy felállok, hogy magára hagyjam egy kicsit. – Egy pillanat. Előbb le kell ráznom a kedvedért – viccelődök széles mosollyal az előző szavain, az ideiglenes barátnőmmel kapcsolatban.
Elmegyek a mosdóba, és út közben rendezem is a számlát. A tükör előtt eszembe jut, hogy Helen hívott napközben, de aztán nem értem el. Elő is húzom a mobilom, a kijelzőn újabb nem fogadott hívás díszeleg, de üzenet semmi. Azért megpróbálom megint, hátha most sikerrel járok, de újra semmi. Fogalmam sincs, mi lehet. Baj csak nincs, arról mostanra úgyis tudnék, de mindegy is. Lehet, már alszik. Majd reggel beszélünk.
- Én kész vagyok – lépek vissza June-hoz, majd kisétálva az étteremből, fogok is egy taxit. – Az Upper East Side-ra – mondom be a célpontot, ahogy beülünk, ami neki talán egy kicsit furcsa lehet. Nem annyira erről volt szó alapon. Majd hozzáteszem a konkrét utcát is.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Jót mosolygom azon magamban, ahogy észreveszem, hogy ő is érzékeli, hogy az előbbi, igazsággal kapcsolatos kérdésére nem válaszoltam. A tekintetén mintha némi elszántságot vélnék felfedezni, és ha ez valóban az volt, hát jaj nekem!
- Az volt. Remek – vonom fel a szemöldököm, mert tényleg, mintha itt lenne, de mégsem egészen. Nem tudom, mi jár az eszében, de ezzel ki lehetne kergetni az univerzumból, ha valaki ezt csinálja, hogy csak fizikailag van jelen. Hátha remek indoka van erre.
Az viszont kicsit sem érint kellemesen, hogy azt mondja, hogy nem ez a June az, akit ő ismert, hisz ezt nem tudom hová tenni. Azt sem, hogy ugyan mi változhatott annyit, azt sem, hogy ennyi idő alatt mégis miért ír le és azt pedig végképp nem, hogy miért érdekel ennyire, hogy mit gondol rólam, amikor nem kellene?
- Nem tudom, ha hívásra jönne, már megtettem volna – vonok vállat, de mégsem hagy nyugodni a dolog. Főleg azért nem, mert egész pontosan azt mondta, hogy messze (messze!) nem az a June, akit ismert. Akit akkor őrülten szeretett. Mert tudom, hogy így volt, én is odavoltam érte úgy, mint addig még senkiért. – Miért gondolod ezt? – kérdezek rá végül, mert nem bírok nyugton ülni a seggemen. A választól viszont tartok kicsit, nem mondom, de azért próbálom ezt nem mutatni és mivel iszonyat jó színész vagyok, valószínűleg megy is.
A megjegyzésére halkan felnevetek. Pfú, ha kiderülnek a dolgok és a Benttel való unszimpátia megkétszereződik, nem tudom, mi lesz ott?!
- Nem tudom, miért reménykedsz te ilyesmikben? – pillantok felé érdeklődve, habár tisztában vagyok a válasszal. Azért, mert anno annyira nem esett jól az a szakítás, hogy szegényt, őt traktáltam azzal, hogy kiöntsem a lelkem és nem voltam nyugodt, cseppet sem. Ebből kifolyólag pedig olyan dolgokat állítottam Bentleyről, amik vagy igazak vagy nem, de eléggé árnyaltan mutattam be, ha azt nézzük. – Egyébként ha érdekel a válasz, nem. – Nem édesgetett vissza, csak adtunk még egy esélyt a kapcsolatnak és végül jól alakult.
Aztán mikor kifigurázza Bentleyt nem bírom megállni a röhögést. De úgy nevetek, hogy még a könnyem is kicsordul. Mikor aztán abba tudom hagyni és kinyögöm a témaváltás javaslatát még egyszer rákontráz, amire megint csak nevetni kezdek.
- Szemét vagy, Jay -  ingatom meg a fejem, de aztán vissza is vágok a jegygyűrűs dologgal, amire aztán a tekintetében látom, hogy már tovább is kalandoztak a gondolatai. Ez mondjuk egyszerre tölt el elégedettséggel és kólintom is fejbe magam, mert hát csak nem kellene ezt művelnem, ugyebár.
Az anyám nehéz téma, nem is sűrűn beszélek róla senkivel, mert szarul érint. Látni a saját anyád, ahogy visszafejlődik gyerek szinte, borzalmas. Az érintése most viszont jól esik, ezúttal nem húzom el a lábam, csak az arcát fürkészem. Tudom, hol találom? Na jó, de meddig? Meddig maradsz egy helyben Jay és meddig lehet rád számítani?
- Ez rendes tőled – mosolyodom el halványan, ahogy a kék szempárba siklik a tekintetem. Valahogy tényleg őszintének hat amit mond, de egyrészt jobb senkit se ebbe belekeverni –April kellene, de hát mással van elfoglalva-, másrészt pedig nem hiszem, hogy nekünk kettőnknek ennyire bensőséges viszonyba kellene keverednünk. Habár igencsak vonzó már maga a gondolat is.
Elmosolyodom azon, ahogy a kis heccemre reagál. Hát igen, szuperül működtünk mi együtt, habár nem volt nagyon hosszú idő, ha nem Amszterdam lett volna, vagy ha csak nem szólít vissza a józanész és ha csak Jay nem kezd őrült utazásokba, akkor biztos, hogy hosszabb távon is baromi jól működtünk volna együtt. A baj csak az, hogy rengeteg a „ha” ebben az egészben.
- Persze, mindig – mondom egy kis iróniával a hangomban. Jay azért megéri a pénzét, én azt mondom. Kell lennie egy bizonyos jellemnek, aki elbírja őt viselni. Nem a rossz értelemben, csak tudni kell tartani a tempót, ahogy nálam is igaz ez. Kivéve, ha az ember párja nem pörög annyira százon és lehúzza egy kicsit, hogy aztán az is belassuljon, mint a döglött hal.
Megiszom az utolsó korty bort én is, majd a desszerttel kapcsolatban csak ennyit mondok:
- Jól esne egy kis eper. Tejszínhabbal – mondom ártatlan mosollyal az arcomon, miközben tekintetemmel követem, ahogy feláll az asztaltól. Nos, ez a mondat csak azért volt aljas, mert ha ő is emlékszik rá, annak idején volt egy vagy két alkalom, amikor az ágyban fekve ihletődtünk meg a hűtőben pihenő eperrel és habbal karöltve. A gondolatra végig is fut rajtam egy kellemes bizsergés.
Míg elmegy, előveszem a tükröm és igazítok egy kicsit a szemfestékemen, mert a szempillaspirál sikeresen elkenődött, amikor éppen sírva röhögtem. A telefonomra is ránézek, ahol három nem fogadott hívásom van Benttől, de mire úgy döntenék, visszahívom, már megjelenik Jay, így felállok és ki is sétálunk az étteremből. Arra viszont nem számítok, hogy fél percen belül leint egy taxit.
- Azt hittem, sétálunk – nézek rá oldalra miután kérdés nélkül beültem a taxiba. Kérdés nélkül, baszki. Úgy, hogy szinte fel se tűnt, hogy egyébként sétálni indultunk, csak akkor, amikor már vígan bent ültem mellette a kocsiban. Istenem.
Mikor viszont bemondja, hogy Upper East Side, kezd komolyan érdekelni a dolog. Amikor a konkrét utcát is bemondja, akkor viszont kicsit elkerekednek a szemeim, ugyanis az pontosan az az utca, ahol mi lakunk. Hú baszki!
- Mi a terv ott, Jay? – kérdezem, mert hát eleve ezért akartam a Coucou környéként sétálni, mert nem biztos, hogy jó lenne összefutni Bent egyik barátjával vagy hasonló. Gyanús ez nekem, és nem tetszik. Nem tetszik, de azért az izgalom a bőröm alá férkőzik és ettől az érzéstől nem igazán tudok nyugton ülni. Remélem, nem derítette ki, hogy hol lakunk. Jay képes dolgokra, de most már tényleg baromi kíváncsi vagyok arra, hogy miért megyünk pont abba az utcába? Habár nem egy rövid utca, úgyhogy csak reménykedem, hogy más romantikus tervei vannak, mintsem mondjuk azt találja ki, hogy mutassam meg, hol lakom?

June & Jay

 

- Ne haragudj – billentem oldalra a fejem, és futólag a sarokban strázsáló pálmafa felé pillantok. Mellesleg: pálmafa? Te jó ég. Minek? De úgyis tudom, hogy haragszik, látszik rajta, pedig ez most tényleg nem volt szándékos. Amikor az, azt azért én is jobban élvezem. A helyzet az, hogy velem is rengeteg minden megváltozott, mióta utoljára találkoztunk, én sem az a Jay vagyok már, akit akkor ismert. De sosem voltam az a típus, aki csak úgy egy ital mellett elregéli az egész élettörténetét, másrészt ezek nem olyan témák, mint hogy tavaly nyáron letettem a jogsit. Nem is annyira randevúra valók. Mert végül is, azt mondta, hogy arra érkezett, nem igaz? A gondoltra egy árnyalatnyi mosolyránc fut a szám szegletére.
A következő mondattal nem mondja ki konkrétan, de tulajdonképpen elismeri, hogy igazam van. És a szavaiban mintha az is ott lapulna, hogy vágyódik a régi dolgok után. Vajon tényleg így lenne? Mikor rákérdez, viszont inkább visszavonulót fújok.
- Nem tudom, csak egy megérzés volt – bújok ki a válasz alól. Az este folyamán talán majd még visszatérünk erre, de most még nem érzem itt az idejét. – Lehet, elhamarkodott. – De az, hogy külön rá is kérdezett, azt sugallja, hogy nem tapogatózom annyira rossz helyen, még ha leolvasni annyira sok mindent nem is tudok róla.
Mikor kerek perec felteszi a kérdést: miért reménykedek én abban, hogy az amszterdami utazás után nem jött össze újra az exével, a válasz előtt inkább a poharamhoz nyúlok, és csak hogy elhúzzam még egy kicsit a pillanatot, a szemébe nézek, és kortyolok egyet a borból. A fejemben közben jó pár gondolat megfordul.
- Mert ha igen, akkor elég nyilvánvaló a válasz az előbbi kérdésedre – mondom ki végül, nem játszva tovább a türelmével. De ennyit, és nem többet. A folytatást már csak gondolatban játszom végig: Ha a mi három hónapunk után tényleg képes volt visszaédesgetni magához az a fickó, akkor több mint valószínű, hogy ez az oka, amiért most csak keresgéli a darabjait annak a nőnek, akire az a barom ki tudja hány hétre-hónapra-évre? újra rátette a kezét.
De azt mondja: nem. Ez pedig egészen jó hír.
- Hát, akkor tovább kell keresgélni – pillantok rá játékosan, mintha Micimackó elveszett fellegvára után kutatnánk. Vagy az valami másban volt? Mesékben nem vagyok annyira otthon, de elég sanszos, hogy medvéknek még a mesékben sem építenek fellegvárakat. De mindegy is. Szerencséje, hogy momentán nem szívtam egy aprócska slukkot sem, mert akkor nem kímélném meg ezektől a mögöttes okfejtésektől. De jó ideje tiszta vagyok már.
- Ebben rejlik a vonzerőm – vigyorodom el, ahogy a legfőbb erényemet hangoztatja. „Szemét vagy, Jay.” Szerintem sokkal többször megkaptam már, mint ahányszor a reggeli kávémat képesek voltak pontosan úgy kihozni, ahogy kértem. De hát, ezen az ember egy idő után felülemelkedik. Pláne, ha ilyen jókedvűen és nagy mosollyal bókol neki egy árnyalatnyit már spicces hangulatba oldódott szépség.
De a bor és a vidámság egyéb jótékony kísérői is megérkeznek, egyértelműen flörtöl velem, kár is lenne tagadnia, ettől függetlenül, jól ismerem: bármikor megpróbálná. A tényen viszont egyáltalán nem változtat. És azon sem, hogy nekem sincs ellenemre a gondolat. Bár eddig nem kérdeztem rá, van-e épp valakije, de ha eljött velem erre a romantikus vacsorára, akkor végül is majdhogy nem mindegy, nem?
A térdére simuló tenyerem jelenleg mégsem erre válaszol, és ezt ő is érzi, mert nem húzódik el, inkább a szemembe néz, és tudom, mit keres. Komolyságot.  Ha úgy tetszik, fedezetet, ami az ígéreteimet nem mindig erősítette meg a múltban. De sosem akartam átverni, vagy kiszúrni vele. Épp csak… máshogy alakult az élet.
Az iróniát kihallom a hangjában, de igazából az arca sem tükröz mást, tudom, hogy sejti: a magánéletem zűrös terep. Meg sem próbálom eltitkolni. Vagy talán mégis? Nem számoltam be Helenről, pedig úgy saccolom, épp erre volt kíváncsi.
Szóval eper és tejszínhab? Nyilván nekem is épp ugyanaz jut róla eszembe, mint ami valószínűleg az ő fejében is jár. Ahogy felállok, meg is születik bennem az ötlet az este folytatására vonatkozóan. Nem tudom, mennyire konkrét a célzás, vagy csak játszadozik-e, de bárhogy is, ha egy hölgynek valami jól esne, azt nem illik megtagadni tőle. Szavakkal ugyan nem kommentálom, de a mosoly, amit küldök felé, elárulja, hogy értem és értékelem a húzást.
Ahogy visszatérek, látom, hogy a telefon a kezében, de nem tudom elolvasni, ki neve van a kijelzőn, és igazából nem is érdekel, nem akarok utána nyomozni. Mikor megjövök, egyből el is rakja, és seperc alatt beülünk abba a bizonyos taxiba.
- Sétálunk is, csak nem itt – sandítok oldalra rá, somolyogva. De látom rajta, hogy egy hangyányit feszengeni kezd. – Hé – csúsztatom a kezem újra a térdkalácsára, inkább játékosan és kizökkentő célzattal, mintsem közeledésnek szánva. Egy kicsit rá is szorítok. – Ne aggódj, inkább csak dőlj hátra. Van tíz perced relaxálni.
De ahogy ránézek, a mosoly mögött benne rejlik a szememben a kimondatlan üzenet is: bízz lennem, honey. Ezzel együtt a kérdésére persze nem válaszolok, csak mikor megáll a taxi, mi pedig kiszállunk egy számára ismeretlen ház előtt.
- Itt is voltánk. De előbb fel kellene ugranunk, ha nem bánod – igazítom is a zárba a kulcsot, és kitárom előtte a kapu ajtaját. Ha bejön velem, akkor a lifthez terelgetem, és beszállva rányomok az egyik magasabb számra. Szerintem, ha eddig nem is, mostanra már kezd leesni neki, hogy merre is tarthatunk egészen pontosan, de megvárom, míg ő hozza szóba, a világért sem kezdenék előre magyarázkodni.
- Egyébként este egy partiba is elhívtak, ha van kedved. Elmehetnénk. Rég szórakoztunk együtt – vetem fel az ötletet, a fülke gyéren pislogó fényében végig rajta tartva a pillantásom. Kicsit olyan érzés, mintha a lámpa bármelyik pillanatban felmondhatná a szolgálatot, de szerencsére előbb érünk ki, mint hogy ez megtörténhetne, és egy perccel később már ki is nyitom előtte a megfelelő ajtót. A hely meglepetésvendége pedig már ott is csahol előtte a küszöbön. Kitörő lelkesedéssel.
- Bemutatom, Bernie-t  - majd egy hamisíthatatlan, bűnbánóan csibészes mosollyal a folytatást is hozzáteszem, épp úgy, mint aki valami elsunnyogott baki bevallására készül. – A mosdóban eszembe jutott, hogy indulás előtt elfelejtettem megetetni. És igazából azt is megígértem, hogy leviszem sétálni.
Kotorászni is kezdek a konyhaszekrényben, és amint ráakadok a kajájára, leguggolok vele a táljához, és bőségesen meg is pakolom neki.
- Addig helyezd magad kényelembe - szólok hátra June-nak a mögöttem lévő, óriási pultszerű asztalon keresztül, de nem nézek hátra, merre és mit csinál. A lakásról egyébként bárki elsőre megmondaná, hogy szingli-lakás, minden tiszta és rendezett, modern és ízlésesen berendezett, nagy ablakokkal, érintetlen konyhával. Tulajdonképpen még így Bernie-vel és velem együtt véve is alig van nyoma bármi életnek. Nem mernék rá megesküdni, de jól ismer, szóval sejtem, hogy az ő fejében is éppen valami ehhez hasonló gondolat járhat. Nem is várom meg, amíg felteszi.
- A kutya érveit ugyan nem ismerem, de a saját nevemben elmondhatom, hogy csupán azért nincs még éktelen felfordulás, mert a rablás miatt nincsenek cuccaim, amiket szétpakolhatnék - mesélem, majd felállva vissza is teszem a kajás cuccokat a helyére, és megmosom a kezem.
- Narancslevet? - sétálok a hűtőhöz, és elő is veszem. - Rengeteg jég van hozzá - teszem hozzá, kecsegtetően. - Vagy bort? - Bármit mond is, magamnak mindkettőt töltök.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Örülök, hogy végre észrevette magát. Nem zavar végül is, ha nem figyel, csak akkor ne kérdezzen és én sem jártatom feleslegesen a számat. Hátrapillantok, hogy mégis mit szemlél a hátam mögött, mert olyan tekintettem mered oda, mintha valami érdekeset látna. De csak egy pálma. Felvont szemöldökkel fordulok vissza felé, az arcom értetlenséget tükröz. Na, mindegy.
Kicsit óvatosan, de végül rákérdezek ugyan, hogy miért gondolja, hogy már közel sem vagyok a régi. A válasza viszont közel sem annyira őszinte, mint amit vártam. Azt hittem, hogy majd kerek-perec el fogja mondani, hogy miért mondta ezt.
- Oké, akkor erre majd egyszer visszatérünk – mosolyodom el, mert tudom, hogy nem őszinte. A következő kérdésemnél viszont meg is kapom a nagyjábóli választ a kérdésre, de azért én ezt nem tudnám ennyivel elintézni. Inkább szótlanul hagyom és tovább eszegetem a salátát. Ebbe most nem szeretnék belemenni. Nem tudom miért, lehet itt lenne a legjobb elmondani neki vagy tisztázni, hogy igen, még mindig megvan Ben, aki nem mellesleg Washington is. De nem. Gyanús, hogy akkor itt vége szakadna az estnek és a jókedvnek és ezt nem akarom még.
- Igen, tovább kell – erősítem meg végül és már előre látom, mit fogok ezért „kapni”, mikor kiderül az igazság.
A reakciójára, mikor közlöm vele, hogy szemét, elmosolyodom. Hát, valóban szerettem ezt benne mindig, kivéve, amikor velem volt ilyen, bár ez hála az égnek nem sűrűn fordult elő. Ha igen, az akkor is csak játékos volt és tudtam hogy kezelni a dolgot, ez a legnagyobb szerencséje.
Azt nem tagadom, jól esik, hogy mikor rögtön anyámra terelődik a szó, felajánlja, hogy segít, ha kell. Azt nem tudom, hogy mennyi komoly ebből, de a szándék megvan.
Azt viszont nem tudom, hogy mi üt belém, mikor konkrét célzásokat küldök felé a kellemes emlékek újbóli felidézésére. Még én magam sem tudom, mennyire gondoltam ezt komolyan, de azért remélem, hogy nem vette komolyan. Mármint hogy a mai este epret és tejszínhabot szeretnék, vele együtt... A mosolya viszont azt tükrözi, hogy szinte mérget vehetek rá. Ó basszus.
A taxiba bepattanva megjegyzem a sétát, mert nem tudom, mi a terve most, de ez nem hajaz a sétára. Az utca hallatán pedig teljes mértékig le is sokkolódom, azért próbálom nem mutatni felé.
- Pedig itt egészen szép helyek vannak – vonok vállat, de hát most már mindegy, beültem a kocsiba és haladunk az UES felé... Fasza.
Felé pillantok és látom a mosoly mögött a bíztatást, tehát ezek szerint látja rajtam, hogy egy kicsit befeszültem. A kezére pedig már csak lecsúsztatom a szemem és figyelem pár pillanatig, az ismerős, mégis szokatlan érintést.
- Én nem aggódom, csak nem értem – mosolyodom el rápillantva, majd kifelé kezdek bámulni az elsuhanó lámpafények felé. A tíz perc szerintem nem is tíz, gyorsabban megyünk, mint ilyenkor normál esetben lehetne haladni és hatalmas kő esik le a szívemről, amikor az utca másik felén áll meg a taxi és nem ott, ahol én lakom.
- Menjünk – mondom készségesen, mert nem szeretnék itt ácsorogni, mielőtt még szembe jön egy ismerős. A lift felé megyek és ahogy belépünk, rögtön ránézek Jayre.
- Egyébként most komolyan felviszel a nő lakására aki készségesen befogadott? – meredek rá olyan arckifejezéssel, ami kifejezi a gondolataimat, de az előbb ki is mondtam, hogy ez kicsit bizarr és a szám sarkában bújkáló mosoly is elárulja. Bár nem tudom, mit tervez odafent, de nem sejtek semmi jót, ha Jayről van szó.
- Meglátjuk, hogy alakul az este. – Szeretek ilyen nem konkrét válaszokat adni, bár még én magam sem tudom egészen, hogy mihez lesz később kedvem. Azt meg kell vallani, régen szórakoztam úgy, ahogy anno tettük mi ketten. 
A lift habár kicsit szűkösnek tűnik kettőnknek, már a bortól ég is kicsit az arcom, hamar felérünk és Jay után igyekszem. Mikor nyílik az ajtó és megpillantom a kutyát, felnevetek.
- Szóval akkor valóban nyújtasz ellenszolgáltatást – mondom még mindig széles mosollyal az arcomon és beérve a lakásba, míg ő elmegy a konyhába, körbe nézek. Ó te jó ég. Csak elképzelni tudom a tulajdonosát a lakásnak, de egyértelmű, hogy egyedül él. Már Jayt leszámítva, jelen helyzetben. Egyébként egy karrierista nőnek képzelem, a falon van egy női festmény a nappaliban, ki tudja, talán őt ábrázolja.
- Már előre sajnálom a lakótársad, hogy mi lesz, ha rendesen berendezkedsz. – Rendetlen, erre rájöttem már rég. Én is az vagyok, Bentley folyton mérgelődik is miatta, amiért folyton szanaszét hagyom a ruháimat.
A kérdésére éppen fordulnék a konyha felé hogy válaszoljak és indulnék is el, de a hirtelen mozdulattal lesodrom a komódról a nagy porcelánvázát, ami látszólag nyilván nem ért keveset.
- Bassza meg! Bocsánat – kapom a szám elé a kezemet és a lábam előtt, darabokban heverő törmelékre nézek, majd Jayre. – Remélem tudod rekonstruálni, pontosan hogy nézett ki, mert akkor még van esély, hogy pótoljuk anélkül, hogy észrevegye a nőd – húzom el a szám és a szerencsétlen helyzetre tekintettel kicsit mosolyba fut a szám. - Mikor jön haza? – kérdezem végül komolyra váltva, mert egyelőre halvány fogalmam sincs róla, honnan fogok hasonlót is szerezni. Az előbb, ahogy futólag rápillantottam, elég ritka darabnak tűnt.
- Narancslevet, bor már nem kell több, mint látod – válaszolok végül és a konyha felé lépek párat. – Van egy seprű valahol? – kérdezem. Hát, nem ez volt a tervem ma estére, hogy majd Jay átmeneti barátnőjénél sepregetem az összetört porcelánt.

June & Jay

 

Nem tudok nem elmosolyodni, ahogy hátranéz arra a nyamvadt pálmafára. És ezt láthatja is rajtam, mikor visszafordul. A tekintetemben benne van: ne mondd, hogy nem különös. De amúgy nem kommentálom. Már csak azért sem, mert épp az a téma, hogy nem figyelek rá. Nem direkt van egyébként, csak néha sok minden kavarog a gondolataimban, és nehéz rendet tenni köztük. De most azért jöttem, mert rá vagyok kíváncsi, a vacsora alatt sok mindenről beszéltünk, bár a kettőnk szempontjából igazán lényeges témák még nem kerültek terítékre. Hogy hogyan lenne érdemes hozzányúlni, még nem igazán tudom. Ki akarok-e kezdeni vele újra, vagy sem? A helyzet az, hogy a lehetőség elég csábító. De egyelőre hagyom, hogy csak úgy sodródjunk az estével. Nem akarok ajtóstól rontani a házba, tudnom kell, hogy az ő fejében mi jár ezzel kapcsolatban. Pontosabban, nem csak a fejében. Ez az este végére úgyis kiderül majd.
Valóban szép helyek vannak erre, de akkor is muszáj visszamennünk az átmeneti házikómba, a kutyáról nem tud, és nem is akarom előre lelőni. Azt sem, hogy miért, és azt sem, hogy hová tartunk.  
- Régen nem zavart ennyire – jegyzem meg futólag, mikor azt mondja, nem érti. Nincs benne komolyabb célzás, csak úgy kikívánkozott. Látom, ahogy lepillant a térdén pihenő kezemre, nem bátorít, és nem is húzódik el, vagyis még ő sem találta ki, mit kezdjen velem, és ezzel a ma esti randevú-nem randevú helyzettel. Ez így a legjobb szerintem.
Mikor a lift felé andalogva rákérdez a tényekre, először nem mondok semmit, csak megjelenik az arcomon az olyannyira szokásos, somolygásszerű félmosoly.
- Miamiba utazott két napra – közlöm végül, anélkül hogy odafordulnék felé, olyan hangsúllyal, mintha ez mindent megmagyarázna. A homályos válaszára csak bólintok, végül is, ebben igaza van. De ha már nem vetette el az ötletet kapásból, őt ismerve, és persze magamat, szerintem komoly sanszok elé nézünk. És ez elég is.
A nevetésére aztán én is elvigyorodom. Ott a pont.
- Meglehetősen nehezen magyaráztam volna ki, hogy hogyan is értem pontosan. – Ami még mindig nem jelenti azt, hogy csak a kutyára vigyázok, de ide egészen jól hangzik. Hagyom, hadd bóklásszon a lakásban, én addig csinálom a dolgom, csak akkor nézek fel rá, mikor újra megszólal.
- Értem a célzást – mosolyok el, ő aztán elég jól ismeri a rendszerető mivoltomat. – De nem tervezek hosszútávra berendezkedni. – Csak amíg elintéződnek az ügyek. Nem sokkal tovább. Bár Bernie azért hiányozni fog. Töltök neki vizet is, majd mikor felegyenesedek, hallom a nagy csattanást, majd a szétguruló darabkák okozta csörömpölést. Ó, basszus. Ez meg mi volt? Rögtön June utána megyek, és ahogy odalépek mögé, látom is, mi a helyzet.
- Persze – válaszolom habozás nélkül –, mióta itt lakom, végig csak ezzel a vázával szemezek. Lehetetlen levenni róla a pillantásod. Ha vársz egy kicsit, lehet, még azt is megmondom, melyik századból való, és hogy melyik irányba kanyarodtak azok a fura, krix-kraxnak kinéző izék a bal alsó oldalán – játszom a roppant alapos műértőt, bár a szakzsargonon még lenne mit csiszolni. Fingom nincs, mi volt ez a váza. De még arról se, hogy barna volt vagy kék.
- Holnap este – informálom ezúttal sokkal tömörebben. – De sebaj. Maximum elintézted, hogy ő is kidobjon. Erre már érdemes inni – sétálok vissza a konyhába, próbálva leszarni az egészet, hiszen ez csak egy váza. Lehet, hogy kurvasokat ért, de most már úgysem lehet megmenteni, én meg úgyis találok másik helyet valahol. Nem kell félteni. Nem akarom, hogy emiatt rosszul érezze magát.
- Nem tudom, még sosem kerestem. – Már seprűt. – De hagyd a francba, inkább itt a narancslé – nyomom a kezébe a jéggel dúsított italt. – Majd megoldom– nézek a szemébe, és az ujjaim alig érintve súrolják az övét, ahogy ténylegesen átadom. Nem szándékosan, csak a pillanat műve.
- Gyere inkább vissza a konyhába – teszem hozzá, és a fejemet is abba az irányba billentem, ha elindul, azért, ha pedig nem, hát az adja meg az ihletet, de a kezeim a dereka köré fonódnak, és úgy ahogy van – narancsléstől, mindenestől – egy kicsit feljebb csúszik rajta a fogásom, és seperc alatt felültetem az óriási konyhapultra.
- Így ni – mosolyodom el szélesen, és ugyan van köztünk egy lépésnyi távolság, nem léptem át semmilyen határt a mozdulattal, amitől kínosnak érezhetné a szituációt, a két tenyerem a két combja mellett támaszkodik az asztallapon. Nem is távolodom el tőle túlságosan.
-  Jó kis lakás, nem? Majd ha lelépek, lehet, javasolni fogom, hogy a lakberendezőt haladéktalanul rúgja ki, de egy kicsit arra emlékeztet, amit Amszterdamban néztél ki magunknak. – És amibe nyilván sosem költöztünk be, erre pedig temérdek indok volt. Történetesen, hogy nem maradtunk együtt, és mellesleg pénzünk se lett volna rá. Meg voltaképp nem is akartunk a városban maradni, de mindegy, az ott akkor is varázslatos volt. És ezzel egy kicsit újra visszakanyarodok a témánkhoz. Amit jó ideje kerülgetünk már.

Jay & June

I think we were meant to be... but we did it wrong.

Régen ez volt, régen az. Régen más voltam, nem ugyanez, mint most. Sok minden változott. Az istenért. Kezd kiakasztani ezzel a felvetésével, habár most talán nem volt benne semmi szándékos. Régen nem zavart semmi. Elhittem minden szavát, mentem utána, bárhová is kérte, hogy tegyem meg, abszolúte nem érdekelt. Jay-függő voltam, ha így tetszik. Talán még most is így lenne, ha nem vesz száznyolcvanfokos fordulatot a kapcsolatunk, de az is lehet, hogy így volt elrendelve. Három hónapra, egy amszterdami nyárra. Minden esetre imádtam, hiába hagytuk elveszni, az emlékek az idővel már-már megszépültek, viszont az egyáltalán nem garantálható, hogy így is maradnak a felelevenítés alkalmával. Mert ugye azt nem gondolja, hogy majd nem fog előbukni a téma? Bár nem biztos, hogy én akarom. Az előbb mondjuk úgy tűnhetett, hogy szándékozom erről beszélni, bár nem tudom.
A gondolatmenetből viszont a térdemen megpihenő keze teljesen ki is zökkent és el is felejtem ezt a dilemmát úgy negyed percen belül.
- Hát akkor engedélyezett. Végül is – mosolygok miközben belépek a liftbe vele, aztán a kutya láttán már hangosan felnevetek. Nem hiszem el ezt az embert, komolyan.
- Ugyan már, a kimagyarázások mestere vagy. Vagy voltál – vágom rá, hiszen tényleg ez volt az egyik mestersége. Meg a válaszok kikerülése is nagyon profin megy neki. Észre sem veszed néha, hogy nem felelt arra, amit kérdeztél tőle. Sosem értettem, hogy csinálja, de profi módon űzte ezt.
- Kiveszel egy lakást? – kiáltok a konyhába a mondata hallatán, bár az is megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy visszaköltözik oda, ahonnét most jött. Sosem lehet nála tudni, nem sok a biztos pont, amibe lehet kapaszkodni. – Vagy máris tovább állsz? – Nem vagyok rest odabökni a kérdést, de aztán ahogy elindulnék a konyhába, le is verem a vázát a komódról, amire nagy csörömpölés hallatszik, én pedig a szám elé kapva a kezem bámulom a darabokat.
A „persze” megjegyzésére már-már felgyullad bennem a remény, de ahogy folytatja, szélesen elmosolyodom az irónián.
- Ó Jay, ez nem vicces! Ki tudja, lehet, hogy nagy kincs volt neki – préselem össze a szám, próbálva elnyomni a vigyort az arcomról. – Várj... azok ott nem hamvak? – dőlök egy kicsit előre a padló irányába, persze csak viccelek, de amennyiben elérem a várt reakciót, már megérte. Az durva lenne, ha tényleg egy vázának álcázott urnát löktem volna le. Még a gondolat is elborzaszt. Így viszont ahogy látom Jay reakcióját, engem sem nagyon izgat a dolog.
- Ő is? – ragadom meg a szövegrészletet, amit kihallok. – Nem viselném el, ha miattam kellene a híd alá menned. De már csak kiengeszteled valahogy, hm? – pillantok rá, ahogy visszasétálok a konyhába, történetesen seprűért, az eredeti szándékkal.
- Azt valahogy sejtettem, de a kutya bele fog... – befejezni már nem tudom a mondatot, mert hirtelen a konyhapulton találom magam. Utálom ezt az érzést, a lábujjamtól indulva egészen a mellkasomig lezsibbadnak a végtagjaim, az arcom pedig elönti a melegség. A közelsége teljesen lebénít és amint beszélni kezd, inkább nagyot kortyolok a narancslébe. Bassza meg! Baszd meg Jay Cameron! Utállak! Utálom, hogy még mindig hatással vagy rám. Tekintetem az övébe csúsztatom, és nem lepődnék meg, ha most tudna egy kicsit olvasni belőle.
- Még szerencse, hogy annak a lakberendezőnek megmaradt a munkája – szívom be mélyen a levegőt. Imádtam volna azt a lakást. Imádtam volna a közös életünket, de ez már rég a múlté. – Amszterdamba szólt az a kurva nyereményutazás, Jay. Miattad nem utaztam el, én... nem akartalak többé látni és meg voltam bizonyosodva róla, hogy az útjaink nem keresztezik többé egymást – dől ki belőlem, azt hiszem a bor most kezd hatni. Apró lóbálásba kezd a lábam és a cipőm sarka a konyhapultot verdesi. Leteszem a maradék narancslevet magam mellé, és felpillantok Jayre. A tekintetem bejárja az arca minden négyzetcentiméterét. A szeme sarkában gyülekező szarkalábakat, a borostát, a mosolyráncot a szája mellett, az ajkait. Fogalmam sincs, mi történt vele az elmúlt öt évben. Szinte semmit nem tudtam meg. És azt sem értem, mi a francot keresek én itt vele kettesben egy lakáson?
- Mit akarsz, Jay? – kérdezem alig hallhatóan, ahogy megtámaszkodom a combjaim mellett a pult szélében, ezzel összeérintve a kézfejeinket. Fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel az egésszel. A szituációval. Vele.