Számos alkalommal elképzeltem, hogy mi lenne ha kapnék egy hírt, miszerint még életben van, és újra válthatunk egymással leveleket, esetleg kap egy eltávot és hazajöhet meglátogatni… de nem, minden alkalommal fel kellett ébrednem a képzelgésből, hisz csodák nem léteznek. Igaz biztos tényt a haláláról sem tudok, vagy szakítási szándékáról, mégis valahol mélyen hittem abban, hogy majd egyszer csak jelentkezik. Elképzeltem azt is, ahogy majd ha meglátom a nyakába borulhatok, nevetve, ostoba bolondnak nevezve őt, amiért nem szólt korábban, hogy nincsen semmi baja.
A telefonhívás négy nappal korábban érkezett, és ugyan végre megkaptam a választ, mégsem mertem bemenni hozzá a kórházba. Helyette mindig az iskolai dolgokba temetkeztem, addig tanultam míg le nem fejeltem a jegyzeteimet, és töltöttem az estét derékszögben az íróasztalon aludva.
Most mégis meglátogatom őt, és hiába gondoltam ki számos variációt arra már korábban, hogy mit fogok mondani, egész nap egy hang sem jött ki a torkomon. Az iskolában szerencsére senki sem szólt hozzám, azoktól akikkel jóban vagyok a lehető legmesszebb ültem, talán azt is hihették, hogy lógtam ma, de nem. Csak egyszerűen szükségem van egy kis térre, és egy kis időre amíg feldolgozom azt, hogy ma újra látni fogom őt.
Fogalmam sincs milyen látogatás lesz, lehet, hogy amint meglát azonnal kiküld, amiért csak most tudtam össze szedni magamban a bátorságot, hogy meglátogassam őt.
A nővérpultnál útba igazítanak, az igazítás mellé mosolyt is kapok, hiszen már volt szerencsém ebben a korházban eltölteni pár órát. Néha beszabadítják ide az orvostan hallgatókat, hogy megnézzék mégis mi az amibe belevágták a fejszéjüket. Én minden egyes alkalommal imádtam itt lenni, de ez a helyzet teljesen más. Most személyesen is ismerem a beteget, és nem mint tanuló, hanem mint látogató vagyok itt.
Megállok az ajtó előtt, és még egy utolsó simítást végzek a ruháimon meg a hajamba is beletúrok. Azt szeretném ha szépnek látna, és csak reménykedni tudok abban, hogy a pólóm elrejti azt hogy mennyire megkínzott a hiánya. Bár az arcomat is el tudnám takarni, így annyira nem lennének feltűnőek a kiugró csontjaim… de hátha annyira elveszik majd a viszontlátás meglepetésében, hogy ezeket az apróságokat észre sem veszi majd rajtam.
Az ajtót kinyitom, majd két lépésnél nem tudok többet megtenni. Azt hittem, hogy sikerült felkészülnöm a látványra, de nem. Képtelen voltam teljesen elképzelni, hogy milyen is lesz. Igaz, sokkal rosszabbra számítottam, a szívem mégis, már abba is belesajdul, hogy egy kórházi ágyon fekve kell látnom őt.
Ebédel, vagy legalábbis gondolom itt ebédnek csúfolják azt amit éppen kutyulgat a kanalával… ezért hoztam magammal egy kisebb túlélő csomagot. Dobozban leves és főétel, meg némi desszert, valamint hoztam kekszet is, de az ezeket tartalmazó táska kiesik a kezemből, mikor felém fordul, és meglátom azokat a szemeket amik elrabolták a szívemet.
- Szia. - az útbaigazítást leszámítva ezek az első szavak amik ma kijönnek a számon. Nem hiszem el, hogy tényleg itt van, közelebb kell mennem hozzá, és a lábaim végül megteszik azt a pár lépés távolságot ami elválasztott minket egymástól.
- Hogy vagy? - nem tudom mit illik ilyenkor mondani vagy kérdezni, de valamit muszáj, így talán hamarabb kiderül hogyan is állunk most mi egymással.
Megtörölöm a szemeimet, ösztönös mozdulat, meglepődök, hogy az ujjaim nedvesek lesznek. Sírok? Igen, ez már biztos.
- Muszáj hozzád érnem, hogy tudjam igazi vagy és nem csak képzellek. - szólok, majd megérintem a kezét. Kicsit talán meg is szorítom.
- Mi történt veled? Miért nem szóltál korábban? Valakinek szólnia kellett volna! Ne tudd meg miket képzeltem. -

Most, hogy látom őt legszívesebben jól megbüntetném magam valamivel, amiért nem azonnal jöttem, hanem vártam pár napot a látogatással. Lehet féltem attól, hogy milyen állapotban lesz, vagy csak attól, hogy… már magam sem tudom, hogy mitől. Reakciómat nem tudom koordinálni, nem akartam, hogy könnyezni kezdjek, de az, hogy így látom őt, ilyen körülmények között automatikusan előcsalja a könnyeket a szememből. Nagyon remélem, hogy nem néz le emiatt, hiszen a férfiak nem sírnak… úgy tűnik rám ez az állítás egyáltalán nem igaz.
Azt mondja, hogy jól van, ami szemmel láthatóan nem igaz.
- Ha jól lennél, nem lennél itt, hanem velem lennél otthon. - nem akarok vitatkozni vele, csak azt szeretném ha tudná, nekem a jól vagyok nem azt jelenti, hogy egy kórházi ágyon fekszem. Aki kórházban van, annak valami baja van, mert aki egészséges azt haza kell küldeni,  mert csak foglalja az ágyat azok elől akiknek tényleg szüksége van rá. Legalábbis az orvosin ezt mondogatják, aztán lehet, hogy tévednek.
Odamegyek hozzá, és megfogom a kezét, és az érintésének hála már elhiszem, hogy tényleg itt van, nem csak képzelem.  Elmosolyodok, ahogy hozzám ér, és belesimítom arcomat a tenyerébe. Hihetetlenül jó érzés végre hozzá érni és érezni magamon az érintését, puha nagy kezeinek melegét és azt kívánom, hogy ez ne érjem véget. Magához húz, én pedig belebújok az ölelésébe, de csak óvatosan, nem akarom sehol sem megnyomni, esetleg fájdalmat okozni neki.
- Nem kell, nem kell sajnálni semmit sem, csak az számít, hogy végre itt vagy. - Eddig talán fel sem fogtam igazán, hogy mennyire hiányoztak a levelei, az, hogy a postaládából kivehetem a kézzel írt papírokat. Sohasem tudtam megvárni míg beérek a lakásba, mindig ott és azonnal elolvastam, majd utána még számos alkalommal újra és újra. Az utóbbi időben ez kimaradt, és ez az űr, most eltűnik, hiszen nem levelet kaptam, hanem őt magát, ki tudja mennyi időre. Csak remélni tudom, hogy nem akar vissza menni, vagy ha igen, akkor csak nagyon nagyon sokára, és kevésbé veszélyes feladatokat ellátni.
Arcom a nyakába rejtem, karjaimmal ölelem, óvatosan, és nem akarom elengedni.
- Az jó, mert nem is engednélek sehova sem. Meg kell gyógyulnod teljesen! Mikor mehetsz haza? Mostak már valamit? - lehet a recepción is meg tudták volna mondani ezeket az információkat, de jobb tőle hallani mindent.
- Igen, tudod… az elmúlt pár hónapban nem volt valami jó kedvem, és… ez történt. - felelem a megállapítására. Elsőre azt szerettem volna mondani, hogy szerelmi bánatom volt, azért nem tudtam szinte egy falatot se lenyomni a torkomon, de ez így talán jobb megfogalmaz. Fogalmam sincs, hogy most hányadán állunk egymással, és jó lenne ezt minél hamarabb tisztázni, de most inkább csak örülni szeretnék annak, hogy újra láthatom.
- Most hogy mondod… Hoztam neked ebédet, meg egy kis nasit későbbre. Tudom, hogy itt mennyire pocsék a kaja, és ahhoz, hogy minél előbb hazajöhess rendesen kell enned. Én főztem… legalábbis próbáltam, nem tudom mennyire fog neked ízleni, már ha kéred… - nagy nehezen kibontakozom az ölelésből, és elmegyek a táskámért, amit leejtettem, és előveszem belőle a dobozokat, szépen sorban leteszem az ágya melletti kis szekrényre.
- Ha most ennél akkor elmegyek megmelegítem neked ezeket, ha nem, akkor meg majd keresek egy hűtőt, hogy későbbre is jó legyen. - mondom, miközben leülök mellé az ágyra, ügyelve arra, hogy ne üljek rá semmijére se. Újra megfogom a kezét, és ujjaimmal puhán simogatni kezdem a kézfejét.
- Mi történt veled? Emlékszel bármire is?- nem ezek a legfontosabb kérdések,és lehet nem is szívesen beszélne róluk, de hajt a kíváncsiság.

Jól esnek a szavai, de akkor esnének még jobban ha nem lenne szükség arra, hogy kimondja őket. Az azt jelentené, hogy egészséges, hogy nem történt semmi baj sem, és most nem én látogatnám meg őt a kórházban, hanem ő jönne haza hozzám és együtt tölthetnénk jópár napot. Igaz, nézhetem azt is, hogy most jó darabig itt lesz velem, és nem kell a napokat visszafelé számlálnunk. Én már az órákat is számon tartottam mindig, de most szerencsére nem kell ilyet, majd csak akkor ha végre kiengedik a kórházból és a gondját viselhetem otthon.
- Igen, ezt jól teszik, én is azt szeretném, hogy a legjobb kezekben legyél, és sajnos el kell fogadnom, hogy ez most nem az én kezeimet jelenti, hanem az orvosokét, akik szemmel tudnak tartani, és figyelni rád, hogy minden rendben menjen a gyógyulásod során. De… én is itt leszek és ha bármire szükséged van akkor ugrok és teljesítem. Hozhatok egy kis csengőt is, de azt majd inkább akkor amikor hazaengednek. Elég csengetned és én máris megyek- elmosolyodok a gondolatra, talán tényleg megvalósítható lenne, mert az biztos, hogy amíg nem adnak rá neki engedélyt addig nem hagyom, hogy kikeljen az ágyából vagy bármi megerőltetőt csináljon. Vigyázni fogok rá, és ő ezt nagyon fogja utálni, de csak az ő érdekében teszem majd.
Velem foglalkozik, nem magával, pedig az, hogy én fogytam most nem számít. Az a fontos, hogy vele mi van, majd szépen vissza nyerem a „verseny súlyomat”. Fellelkesülök a reakciójára, miszerint kéri az ételt, amit neki készítettem. Lehet, hogy nem lett a legjobb, de én mindent megtettem annak érdekében, hogy finom legyen.
Előveszem a dobozokat, kérésének eleget téve vissza megyek mellé, pedig jobban örülnék neki, ha enne egy kicsit, hiszen láttam, hogy a kórházi ebédet csak turkálta. Visszaülök mellé az ágyra, és a közelségétől el is felejtem, hogy min aggódtam ez idáig, csak arra koncentrálok, hogy végre itt lehetek újra mellette. Nem faggatom arról tovább, hogy mire emlékszik, ha el akarja mesélni, akkor majd elmondja, hogy mi az amire emlékszik, mi az amit mások mondtak neki a történtekről. Igaz, én nagyon kíváncsi vagyok, mégis most türelmesnek kell vele lennem, lehet, hogy még nem tud róla beszélni, vagy csak egyszerűen nem akar, mert mást vett a fejébe, és hamarosan meg is tudom mit. Mozdulatai óvatosak, mintha attól tartana, hogy egy rossz mozdulat és én világgá szaladok, pedig szó sincs ilyesmiről, egyszerűen csak nem mertem jobban közeledni hozzá. Közelebb húz magához, én pedig finoman hozzá simulok, majd kérdésére csak bólintok. Megcsókol, óvatosan, mintha még mindig attól félne, hogy elmenekülök, de ez nincs így. Nem megyek sehova sem, inkább lelkesen viszonzom a csókját, mikor el akar húzódni tőlem, akkor még egy kicsit nem hagyom, még egy kicsit tovább akarom őt csókolni, majd végül elengedem, és boldogan mosolygok rá.
- Nem sok hiányzott ahhoz, hogy lemaradjak, de voltak páran akik addig nem hagytak békén míg be nem mentem minden előadásra. Ott mindig figyeltem, meg jegyzeteltem, könnyen elterelte a figyelmemet mindenről, meg a tanulás is. Nemsokára kezdődik a vizsgaidőszak, amit még nem tudom hogyan fogok kivitelezni. Nehezek a tárgyak, de majd valahogy csak meg tudom csinálni jóra. - mesélem neki egyre lelkesebben. Míg másoknak az a céljuk, hogy legyen egy erős közepes minősítésük, én a kitűnőre hajtok, még akkor is, ha némiképp lemaradásban vagyok a többiekhez képest.
- Képzeld, lesz egy vizsgám, amire kapunk majd egy halottat és rajta kell elmutogatni, hogy mi micsoda, mire jó, hogy hívják… Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan is fog sikerülni. - Kicsit azért parázok is ettől a vizsgától, hiszen a rajzok nem olyanok, mint amikor elém tesznek egy testet és azon kell megmutatni meg megkeresni a dolgokat.
- Rengeteg rajzot készítek emiatt, hogy minél jobban menjen. Volt, hogy már magamat is össze firkáltam, hátha úgy jobban sikerül memorizálni a dolgokat. Nézd, itt még látszik is. - húzom fel egy kicsit a hasamról a pólómat, ahonnan nem tudtam rendesen lemosni a tintát, hiába dörzsöltem rendesen.
- Majd keresek másik tollat, amit könnyebben le tudok mosni magamról. - húzom végig az ujjaimat a girbe-gurba vonalakon, majd vissza igazgatom a pólómat a helyére.
- Sokat bejárok majd ide hozzád tanulni, ha nem zavarlak és akkor majd kikérdezhetsz meg ilyenek, ha lesz hozzá kedved és erőd.

A csengő gondolata megmosolyogtat, ugyan én komolyan gondoltam, és szívesen beszerzem az eszközt, ha azzal elérem, hogy az ágyban maradjon, kétlem, hogy valaha is ilyen módszerekhez folyamodna. Inkább megpróbálni megszerezni magának amire szüksége van, mintsem engem ugráltasson, pedig én nagyon szeretném minden kívánságát teljesíteni. Így is épp eleget leszek tőle távol az iskola miatt, hisz nem hiszem, hogy hagyná, hogy miatta akár egy órát is kihagyjak, és akkor lenne épp elég ideje önmagát kiszolgálni. Lehet az lenne a legjobb ha megkérnék valakit, hogy amíg én nem vagyok otthon akkor figyeljen rá… és mi másra használhatók az ember testvérei és egyéb rokonai? Bár lehet Cameron nem örülne annak ha a hazatérése után egyből rászabadítanám a rokonaimat. Még néha nekem is sok a jelenlétük, hát még egy olyannak, aki nem közöttük nevelkedett fel.
Csókjába beleolvadok és eszembe jut, hogy azt hittem, soha többet nem lehetek a közelébe, ezért most hozzá simulok egy rövid időre, míg ajkaink el nem válnak egymástól. Lehet most kellene bevallanom neki azt, hogy mit is csináltam míg halottnak hittem őt, de nem akarom, hogy csalódjon benne, és fájdalmat sem szeretnék neki okozni. Rámosolygok és megsimogatom az arcát,nem tudok betelni az érintésével, az lenne a legjobb ha most jó pár napot itt tölthetnék vele az ágyában, de nem tehetem. A kórháznak van látogatási ideje és nem akarom, hogy miattam ne tudjon megfelelően pihenni.
- Igen, elcipeltek magukkal az órákra, meg az utána lévő kiruccanásokra is. Vagy éppen csak arra ha aznap nem volt óra és ők bulizni vágytak. Valami csoda folytán sohasem feledkeztek meg rólam és mindig vittek magukkal… pedig elhiheted, hogy nem volt sok kedvem ahhoz, hogy bulizzak velük. - most, most kellene elmondanom neki, hogy mást is megcsókoltam, nem csak őt, de nem megy. Nem jönnek ki a szavak a számon, félek, hogy habár mist kaptam őt vissza máris elveszíteném megint. Legjobb lesz ha ezt a témát még jegelem egy ideig, amíg biztos lábakon nem áll megint a kapcsolatunk.
- Nem, még nem kaptunk igazi holttestet, eddig csak képeket, videókat meg műanyag bábukat adtak, igazi testtel majd a vizsgán találkozunk először. Fogalmam sincs, hogy milyen lesz, kicsit tartok is tőle, hogy nem fog menni, de már agyalok a megoldáson, lehet be kéreckedek majd itt egy boncolásra, vagy csak egyszerűen belógok egyre. Neked esetleg van jobb ötleted? - Nem elég, hogy a vizsga sokkal kell majd ott megbirkózni, ott lesz valaki, aki nemrég veszítette el az életét, de talán éppen erre nem szabad gondolni, hanem azt képzelni, hogy csak egy műanyag váz van előttem, semmi más.
Megmutatom neki a hasamat, és kicsit jobban behúzom, mikor nagyon finoman hozzá ér és halkan fel is nevetek.
-Csikis- magyarázom meg a reakciómat az érintésére. Hiába súroltam a bőröm akkor se jött le róla, és a combomat még nem is látta, ahova a benne futó izmokat rajzoltam fel, az még jobban látszik.
- Lehet veszek valami smink készletet, ha a nők le tudják mosni az arcukról akkor nekem is le kéne tudnom mosni a hasamról a vonalakat. - Igaz, majd néznek rám nagy szemekkel a drogériában, hogy minek veszek ilyeneket, meg először le kéne tesztelnem az elméletemet, mielőtt bevásárolok ilyen dolgokból.
- Szívesebben töltöm veled az időmet, mint velük. Téged ritkábban láthatlak és most extra figyelem szükséges neked. Majd órán találkozok a többiekkel, mert azt úgy se hagynád, hogy kihagyjam miattad, de az esti bulikról lemondok. - igaz, akkor meg már nincs látogatási idő, de nem baj, majd megoldom valahogy, hogy be tudjak jönni ide.
- Zöldség leves, sok répával, meg lasagne-t sütöttem, és pár palacsinta és készült, kakaós meg lekváros, nem tudom melyiket szereted. - mutatok rá egyesével a dobozokra.
- Nem, ezeket neked hoztam, nem vagyok éhes, maximum egy palacsintát eszek meg, de az összes többi a tiéd és szeretném látni ahogy megeszed. - mondom és ki is bontom a leveses dobozt. A kinézete nem a legjobb, de az illata legalább finom, legalábbis nekem tetszik.