Cameron elsősorban és leginkább bosszantóan átlagos. Nincs se sötét múltja, ami vonzóvá teszi (az apja elhagyta őket gyerekként, az igaz, de kit nem, az anyja pedig nagyon is boldog az új férje mellett), se extrém hobbija, ami hajnalig távol tartja a lakásától. Szereti a rendet, de nem mániákusan, sem a térben körülötte, sem a napi rutinjában. Igaz, egy darabig katona volt, és az a négy év gyorsan helyre rázta a háborús filmekért rajongó tizennyolc éves városi idióta lelkét, de az első adandó alkalommal ott is hagyta az egészet, hogy aztán vitathatóan a rendszer vitathatóan ugyanolyan lelketlen másik ágát szolgálja a rendőrségnél. Hisz abban, hogy "szolgálunk és védünk", de nem elvakultan, szeret ő lenni a jó zsaru, de volt már, hogy direkt nyomott satuféket, ha a hátsó ülésen lévő letartóztatott túl messzire ment a szabadszájúsággal.
Szeret segíteni, talán túlzottan is, és nem mindig érti meg ebben az esetben, ha valaki nem akarja azt elfogadni. Szüksége van rá, hogy hasznosnak érezze magát, hogy kelljen másoknak, ezért mindig ő lesz Az A Fickó – akit mindig hívhatsz, ha költözködsz vagy szerelni kell valamit, aki mindig ráér egy sörre, mindegy, milyen nap van, aki mindig visszaír az üzenetekre, és akitől bármit kölcsön lehet kérni. Ő maga nem mindig kezdeményez - megesik, de nem sokszor, elég komoly szociális szorongása van, amitől azt gondolja, ha túl keményen nyomul, túl sokszor van ott, túl sokszor ír vagy hív, akkor a másiknak elege lesz belőle, mindeközben pedig nyilván vágyik a társaságra, és tudja, hogy nem fair, hogy mindig más legyen a kezdeményező fél, úgyhogy ez egy érdekes tangó. Ha mélyebben ránéznénk, bizonyára rájönnénk, hogy a szorongása a lelépő apjában gyökeredzik, és a félelemben, hogy nem lesz elég (így kábé nyolc évesen) a lelkileg összetört anyja számára a folytatáshoz, de szerencsére nincs elég pénze pszichológushoz járni, úgyhogy ezt sosem tudjuk meg.
Fontosak számára a kapcsolatok, nem csak a családi vagy a romantikus, de a közösségi kapcsolatok is; a családja katolikus, katolikus iskolákba járt, és bár nem túlbuzgó, de hisz Istenben és jár is vasárnaponként templomba. Ezen túl viszont kiveszi a részét a közösségi feladatokból, gyakran vesz részt különböző családi napokon, mostanában pedig helyettes edzőként segít be a kerületi ifi baseball csapatnál. Néha igazából ő maga se tudja, ezeknek mely részét élvezi igazán, és mi az, amiről tudja, hogy így egyszerűbb (egyszerűbb másoknak), szóval ezért megy bele. Néha eszébe jut az is, hogy igazából ezek egyike sem önzetlen jótékonyság, mert szereti, hogy úgy gondolnak rá, mint aki önzetlen – tehát nem lehet az. Ez tartja fent néha hajnalban. Meg az olyan kérdések, hogy hová tűnnek a fél pár zoknik a mosógépből. Mint fentebb említve lett, abszolút vad életet él.

– Mit szerettél volna? Hogy lőjjek le egy gyereket?
– Nem, hanem azt, hogy növessz egy párat és oldd meg a helyzetet!
– Jó, hogy senkit nem lőtt le – emelem fel a tekintetem a formanyomtatványról, de gyorsan vissza is kapom, amint Mrs. Kadhir dühtől parázsló szemeivel találkozik. Lehet, hogy a nő alig 5'2", de nem kétlem, hogy meg tudná szomorítani a napom. Abba nem megyek bele, hogy kétlem, hogy teljesen legális lőfegyver birtokában vannak, mivel civileknek nem osztogatnak csak úgy fegyvertartási engedélyt, és kétlem, hogy egy sörétes puskáról lenne szó, azt nem tudnák használni a sarki bolt dugig töltött polcai között. Vagyis, általában dugig vannak töltve; most a felük épp félig vagy teljesen eldőlt, a tartalmuk pedig szanaszét szóródott a kopott csempepadlón. Nem is nagyon akarok mozogni, mert ropog a talpam alatt a BBQ chips.
– Senkit nem kellene lelőni, ha csinálnák a munkájukat!
– Igyekszünk, asszonyom – nem eléggé, üzeni a tekintete. Megköszörülöm a torkom. – Tehát, ha jól értem, ami eltűnt, az... Egy üveg vodka, két fagyasztott pizza, három csomag chips, egy pakk cigaretta, két rágó és egy hatos pakk Mountain Dew? – Mint egy egyetemista pénteki bevásárlása.
– Ez az ami eltűnt, igen. És mi lesz azzal, ami a földön van, hm? Azzal a vandálkodással ki fog foglalkozni?
– Mi foglalkozunk vele. Ezért kértem, hogy írja össze a sérült dolgok listáját is, abból mérhető fel a pontos anyagi kár és a szabálysértés mértéke.
– Szabálysértés, persze! És azzal mi van, hogy terrorban tartják a környéket? Hm? Hogy itt vandálkodnak éjjel-nappal, mi meg meg se védhetjük magunkat, mert kiskorúak, hm?
– Honnan tudja, hogy kiskorúak?
– Ismerem én őket. Mindenki ismeri.
Már ez rossz előérzettel tölt el, de muszáj megkérdeznem. – Tud pontos nevet mondani?
– Tudok én. A Finnegan kölykök voltak.
Az arcom elé kúszik egy kép, egy arc, egy mosoly; aztán egy dühös tekintet, némi csalódottság, vád. Az ujjaim közé csippentem az orrnyergem. – Biztos benne?
– Persze, hogy biztos vagyok! Mindig ők azok.
– Nem ők voltak, Yadira! – Mr. Khadir végre felemeli a fejét a pultról, így megint rálátást kapok a bal szeme körül éktelenkedő, egyre liluló foltra.
– Csend!
– Dehát nem ő volt. Az a másik srác, akivel lógnak, az vette rá, hogy...
– Mit? Meglopjon minket? – Ezek után valami hosszút mond arabul; Mr. Khadir arckifejezéséből ítélve nem sokkal jobb úgy sem, ha érted. Eközben ismét végignézek a bolton; ugyanaz, mint minden másik sarki bolt, fehér műanyag polcokkal, épp elég hellyel, hogy elsétálj közöttük, a hátsó fal mentén egy ajtó mögött lépcső vezetett valószínűleg Khadirék lakásába, mellette pedig a raktár; előtte a hűtők duruzsoltak folyamatos háttérzaj címért veszekedve a kinti forgalommal. Az egyik lambériás fal tetején viszont feltűnik egy fém folt.
– Működik az a kamera? – szakítom félbe a veszekedést.
– Évek óta nem. Sokba kerül a fenntartása, csak elriasztásként van ott.
Nos, nem vált be; még befejezzük a jegyzőkönyvet, aztán vissza a járőrautóba. Martinez épp befejezi a húsgolyós szendvicsét és apró galacsinná gyúrja a fóliát, aztán kidobja az ablakon. Vagy nagyon rosszul céloz, vagy nem is a kukába akarta dobni; máskor rosszallóan megkérném, hogy fáradjon már el arra a két lépésre és dobja ki, de most túlzottan leköti a gondolataimat az, hová is megyünk.
– Finneganék? – kérdezi, ráhúzva a slurpee-jére.
– Finneganék – bólintok fáradtan, ráadva a gyújtást.
– Lottóznom kéne.

A három szintes, magasföldszintes tömbház, ahol leparkoltam a járőrkocsit a járdán, új korában valószínűleg impozáns lehetett, mára viszont a téglarészleteket megette a forgalom kosza, az alsó szintek ablakaira végig rácsok kerültek, a kukákat rejtő fekete vaskerítés elé pedig mindenféle szemetet halmoztak fel. A bejárat felett feszülő fekete félköríves tető akár hotelekhez is tehette volna hasonlóvá a helyet, ha nem grafitizték volna tele, pont úgy, mint az épület melletti, beépületlen, elvadult telek elé húzott építési kerítés fémtábláit.
A bejárathoz vezető lépcső mellett három férfi üldögélt ócska kerti székeken, illetve egyikük kerekesszékben, láthatósági mellényben. Épp egy kártyaparti közepén vannak, ennek ellenére mindhármójuk szeme rám szegeződik, ahogy becsukom magam mögött a kocsi ajtaját. A kerekesszékes, aki leghátul ül, kihasználja a partnerek pillanatnyi figyelmetlenségét és kicserél egy lapot a kezében a zsebéből.
– Már megint nincs jobb dolgotok, baszki, mint a rendes népet szekálni? – kérdezi fennhangon az egyikük. – Ha? Nowinski?
– Én is örülök, hogy látlak, Hassan – válaszolom valahol félúton a mosoly és a vonallá préselt száj között. – Csak baráti meccs, ugye?
– Hogyne lenne az! – Donovan Fitzpatrick lenyűgöző hihetőséggel adja elő a sértettségét, amiért feltételezném, hogy illegális dolgokat művel. Ugyanezzel a hihetőséggel szokta előadni a legújabb "munkahelyén" történt "baleset" után is azt, hogy az élete tönkrement, és legalább havi egy-két ezret megérdemel rokkantságiból. – Tudjuk mi a törvényt!
– Az jó. – Felsétálok a lépcsőn; más esetben fel kéne csengetni valamelyik lakásba, de jól tudom, hogy az ajtó bizonyos oda-vissza rángatás után magától kinyílik. Még hallom magam mögött Fitzpatrickékat, – Hé, Martinez! Akarsz fogadni, hogy most ennyire lesz sikertelen a haverod?
Nem hallom és nem látom, de sejtem, hogy Martinez csak beint nekik az autóból, mert hirtelen nevetésben törnek ki. Mire felsétálok a másodikra, már a hirtelen Somers kezébe került ász drill miatt áll a cirkusz.
Az efféle házak sosem csendesek, mert kisajnálták belőle a hangszigetelést, úgyhogy akkor tudod, hogy gond van, ha semmit sem hallasz. Finneganék lakásából már lent hallottam kiszűrődni a zenét, úgyhogy nem lep meg, hogy kopogás után várnom kell egy kicsit, aztán hangosabban csapni az ajtóra, hogy végre halljam a kukucskáló fémjének csúszását, aztán utána lánc csörgését is.
– Mit csináltak már megint?
Óvatosan mosolyodom el. – Szia, Marley.
A tónusomat hallva kissé hátra hőköl – az ösztönös indulata nem talált válaszra –, és a hajába túr. Úgysem árt neki, mert úgy néz ki, mint aki napok óta nem fésülködött, én pedig sejtem, hogy így is van – copfból ki, copfba be, nincs idő fésülködni. Akkor nem, ha hat személyre jut egyetlen fürdő. – Ne haragudj, szia, Cam. Be szeretnél jönni?
– Jó lenne. – Bent ételillat van, tekintve, hogy alig múlt kilenc, valószínűleg még a kölykök reggelijének maradéka. Szokás szerint úgy néz ki minden, mintha bomba robbant volna, a konyhapult tele tegnap esti és ma reggeli mosatlannal, az egyik müzlisdoboz tartalma kiszórodva, a nagy rohanásban feldöntötték az egyik széket, amit most Marley állít a helyére. Egy-két dolgot a helyére rendez, becsuk néhány kredencajtót és visszatolja a fiókokat, kinyitja az ablakot - rögtön bejön rajta a forgalom zúgása –, de nem azért, hogy nekem kedvezzen, csak hogy lefoglalja magát. Tudom, hogy ilyenkor mindig ideges, mindegy, mennyire tűnik nyugodtnak az arckifejezése és a hangja, sosem nyugodt, ha a testvéreiről van szó.
– Kérsz kávét? Nem tudom, mikori, de még nem penészes, úgyhogy nem lehet túl régi.
– Nem, köszönöm. – Néhány pillanatig figyelem, ahogy pakol, aztán miután az utolsó mosatlan is éles csörgéssel a mosogatóba került, megköszörülöm a torkom. – Volt egy kis... Vandalizmus Khadirék boltjában.
Marley rögtön ledobja a szivacsot. – A francba is! Esküszöm, megfojtom őket. Megfojtom! Mennyit kapnék érte?
– Tekintve, hogy elmondtad a szándékot, így előre eltervezett, úgyhogy túl sokat – mosolygok. Az ujjai idegesen dobolnak a pulton, az enyém a sapkám szegélyét forgatja. – Nem tűnt el túl sok dolog, száz dolláron aluli, a boltban viszont volt egy kis dulakodás, amitől nagyobb kár keletkezett, de még mindig ezer alatt, úgy tippelem. Viszont az egyik... támadó fizikailag bántalmazta Mr. Khadirt.
– Jézusom, én nem...! Mennyire?
– Behúztak neki párszor – vonom meg a vállam. – Nem tört el az orra, de lehet, hogy a szemével van egy kis gond... Az orvos majd megmondja, nyolc napon túl gyógyuló-e. Ha igen, akkor kicsit nagyobb a gond.
– Melyikük volt?
– Mrs. Khadir csak azt mondta, a Finnegan fiúk. Feltételezem, Charlie-ra és Masonre értette. De ő nem volt jelen, csak a férje, aki szerint Benny volt a fő elkövető. Ő ütötte meg.
– Azt a kölyköt is megfojtom! – szűri a fogai között, miközben megfordul, a pultnak dől, a lába idegesen jár a padlón. – Feljelentést tesznek az öcséim ellen?
Nagyot nyelek. – Ha a testi sértés nem lett volna benne, valószínűleg nem lenne gond, csak pénzbírság, de így... – Látom, hogy a homlokához kap. Egyértelműen ideges; nem ez Charlie-ék első összetűzése a törvénnyel, mindig apró dolgok, egy ellopott bicikli, alkoholfogyasztás köztéren... Vizelés köztéren. Erőszakos bűntény soha. Ellenben Benny Holdennel. – A kamerák nem működnek a boltban, Mr. Khadir pedig nem tűnt túl elhatározottnak azt illetően, hogy az öcséidet is belekeverje. Szerintem... Meg tudnátok egyezni.
– Megegyezni?
– Ha Benny ütötte meg és ő okozta a kár nagy részét, akkor neki kell elvinnie a balhét. Ő az idősebb. Biztos vagyok benne, hogy Charlie-ék nem viselkedtek volna így nélküle. Csak kölykök még, egy rossz behatással.
Marley felnéz, már-már reménykedve, némi bizonytalansággal vegyítve. A hüvelykujjánál rágja a bőrt; már általánosban is ezt csinálta. – El tudod intézni?
Nem kéne kivételeznem, főleg, mert tudom, hogy annak ellenére, amit mondtam, Charlie és Mason nem olyan ártatlanok. Valószínűleg tudták, hogy helytelen, amit csinálnak, de mégis megtették, és végignézték azt is, hogy Benny megveri Khadirt, amiért az rájuk szólt, hogy fizessenek. Ráadásul az iskolából is lógtak. – Biztos vagyok benne, hogy Khadir megbocsát nekik, ha segítenek helyre hozni a kárt. Egy kis jótékony munka iskola után? De mindenképp szükség van arra, hogy bejöjjenek majd az őrsre. Tanúként, inkább; hogy megerősítsék, Benny mit csinált.
– Szóval köpjenek.
– Mondják el az igazat – helyesbítek. Tudom, hogy errefelé nem szeretnek köpni a zsaruknak; sokszor még akkor sem, ha ellenük követtek el valamit. Inkább megoldják az utca szabályai szerint. – Nézd, senki sem akarja bíró elé citálni őket azért, mert elloptak két zacskó chipset meg egy kis üdítőt, az... Az adófizetők pénzének pocsékolása lenne. De Bennynek épp ideje, hogy megfelelő büntetést kapjon, különben hamarosan felnőttként fogják elkapni ezekért, az pedig sokkal rosszabb.
Nem rossz kölykök, és ha tényleg tettestársak lennének testi sértésben, az nyomot hagyna a priuszukon. A főiskolák vagy a munkahelyek nem nagyon foglalkoznak azzal, ha valaki kicsit eltévedt kölyökként, de egy fizikai erőszak az más. Nem lenne fair; ezzel vakítom magam, miközben azt remélem, Marley-nak eszébe jut majd, hogy mint mindig, most is hozzá jöttem, nem pedig az őrsre; hogy ha segítségre van szüksége, itt vagyok. Tudom, hogy sosem fog hívni.
Marley végül bólogatni kezd, miután átgondolta a dolgot. – Beszélek velük – ígéri. – Elmegyek megkeresem őket, biztos valamelyik idióta barátjuknál lógnak, megint... Ha kell, a fülüknél fogva rángatom el őket Khadirék boltjáig, és felnyalatom velük a padlót.
– A helyedben megvárnám, hogy Mrs. Khadir biztosan elinduljon dolgozni – jegyzem meg mosolyogva.
– Nem nagy rajongónk, mi?
– Az enyém sem – vonom meg a vállam. – Nem akarok rosszat mondani, de elég nehezen lenyűgözhető nőnek tűnik. – Marley felnevet, úgyhogy én is nevetek. Aztán elhalkul, és érzem, hogy ideje távozni. – Jobb, ha megyek, mielőtt Martinez még beáll pókerezni és kiújul a függősége. Hívj, ha beszéltél velük, jó?
– Mindenképp – bólint. Aztán egy kicsit megakad, mielőtt még folytatná: – Köszönöm, hogy segítesz, Cam. Nagyon rendes tőled, pedig nincs okod rá. – Erre egy kicsit erőltetebb lesz a mosolyom, de inkább csak bólogatok egyetértésben. – Milyen jó, hogy melléd osztottak be bioszon, mi?
– Igen. Nem tudom, mi lett volna a békaboncolással nélküled.
– Ja, abban elég szar voltál.
– Hé, ha esetleg... Tudod, végeztél az öcséid megölésével, nem lenne kedved elmenni egyszer kávézni? Tudod, olyan kávét, ami nem pár hónapos.
– Ömm... De, ja, persze! Valamikor, mindenképp. Meg kell néznem, mikor nem dolgozom, de majd beszélünk róla!
Tudom, hogy nem fogunk; ennek ellenére nem mondok semmit, csak mosolyogva kiindulok a lakásból; már elköszönnék, amikor látom, hogy gyorsan felkapja a kabátját és bezárja az ajtót. Lefelé csak arról morog félőszintén, hogy talán jobb lenne, ha mégis dutyiba kerülnének az öccsei. Nem tudom be vinni őket a fogdába csak egy kicsit rájuk ijeszteni? Nem? De kár. Az utcán köszön el tőlem, és a másik irányba indul gyalog, sietős léptekkel. Én néhány pillanatig még ott szobrozok a lépcső alján, mielőtt meghallanám a jobbomon a röhögést; Fitzpatrick épp most ad egy bankjegyet Hassannak.
– Én megmondtam!
– Jó'vanna. Franc gondolta, hogy megint fatökű.
– Vigyázzatok magatokra! – intek nekik, nem törődve a beszélgetésükkel. Tudom, hogy pont eleget fogok kapni Martineztől; és igazam is lesz, amint beülök, somolyogva fordul felém.
– Na hogy ment a hódítás?
– Kapd be.
– Ilyen jól, mi? – röhög fel, aztán kinéz az ablakon. Kell egy kis idő, hogy rájöjjek, Marley távolodó alakját nézi a visszapillantóban. – Nem tudom mi a fenét akarsz elérni. Az ilyen gettó csajok sose hajtanak zsarura, csak ha akarnak valamit. Akkor jön a szempillarebegtetés meg a térdelés. De neked még odáig se kell mennie, elég, ha rád néz. Kibaszott szomorú. Mikor voltál utoljára nővel?
Megfogom a Dr. Pepperjét és kidobom az ablakon.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Ne mondd el senkinek, de én azt hiszem megfejtettem annak a rejtélyét, hogy pontosan hová tűnnek a fél pár zoknik. Valójában minden mosógép zoknievő, ezért nem látjuk azokat a darabokat újra valaha az életben. Ha nincs is igazán így, én szeretném azt hinni, hogy mégis, mert sokkal szórakoztatóbb ez a verzió, mint az, hogy rosszul vannak összerakva és a zoknik átcsúsznak a réseken. Szerintem semmi baj nincs azzal, ha valaki nem kiemelkedően jó vagy rossz bármiben is az életben. Tudod, ha nem lennének olyan "bosszantóan átlagos" emberek, mint ahogyan Te jellemezted magadat, szerintem a Föld sem forogna ugyanúgy. Kellenek olyan emberek, mint amilyen Te vagy, Cameron Antoni Nowinski. A környezetednek szüksége van a humorodra, az emberi és empatikus hozzáállásodra, na meg arra, hogy a mellkasodon virító jelvénytől ne szálljon el az agyad és képes legyél ugyanaz az ember maradni, akit megedzettek a katona évek és aki szívességből besegít a baseball csapatban. Hogy is hívják az ilyeneket? Szerintem hétköznapi hősöknek, Te pedig úgy gondolom egy vagy közülük.
Mi sem bizonyítja ezt az állítást jobban, mint a történeted részletei. Megtehetted volna, hogy úgy teszel, mint aki nem ismeri nagyon is jól a vandalizmus elkövetőit. Rábízhattad volna a törvényre és a Kadhir család jóindulatára - vagy épp igazságérzetére -, hogy mi történik azokkal a srácokkal, Te mégis segítettél megoldást keresni és javaslatot tenni arra, hogyan ússzák meg mindannyian. Egyszer a jócselekedetek pedig talán egyszer meghálálják majd az árukat és - remélhetőleg - Marley nem csak keresni fogja az időpontot a naptárjában, a ház előtt kötött fogadás eredménye pedig megfordul és a végén Te nyersz meg mindent.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!