Elsőre tipikus hűvös, és kemény szépfiúnak tűnik, és talán nem is mernéd megközelíteni, amiért annyira magas, és széltében is jó nagyra nőtt az idő folyamán. Elég magas orra van, ami miatt tippelhetsz arra, hogy az arisztokratikus külső egy gazdag kis köcsögöt rejt, ami talán... Nos talán részben igaz is, hiszen egykor több volt a költőpénze, mint az egész fizetésed, tizenharmadik havival együtt. Ennek megfelelően is viselkedett sokszor, viszont azt mondanám, hogy inkább olyan volt, mint egy kecses kis macska, aki mindig leverte a lámpádat, amikor nem figyeltél oda. Iszonyatosan kényes, nagyképű, és nagypofájú volt, aki tipikusan az emberek kék típusát erősítette: azaz szabálykövető volt. Gondolok itt arra, hogy neki biztosan mindig élére voltak vasalva az ingjei és a nadrágjai, a cipője anyaga megegyezett az övével, sőt ha az egyik lakkozva volt, akkor kötelezően a másik darab is. A betűrős ingek sosem lógtak ki a nadrágjából, a nyakkendő pontosan az övcsatig ért, a zakón csak a felső gomb volt útbújtatva az anyagon, ha valaki az alsóhoz ért volna, annak a kezét eltöri.

És talán belső leírást vártál tőlem... De konkrétan ezzel a kis résszel el is mondtam, hogy pontosan milyen ő. Az élet minden területén kényes, nem ad az olcsó és egyszerű megoldásokra, ami miatt rengetegen megállnak vele kapcsolatban itt, és egyszerű kékvérű faszkalapnak titulálják, pedig jóval összetettebb jellemmel rendelkezik ennél. Talán egy része tényleg az, és kifejezetten élvezi, hogy bármit megvehet és megkaphat, de ez nem jelenti azt, hogy nincsen lelke. A jelleme másik része egy nagy adag elkeseredettségből, csalódottságból és dühből áll, amit a szülei váltottak ki belőle. A betegsége miatt ( hemofília), sosem érezte magát teljes embernek, és erre a családja a beteges túlféltéssel még rá is tett egy lapáttal. 12 éves korában kivették a fém evőeszközöket a kezéből, az apja bekötötte a cipőjét, hogy nehogy rálépjen, és elessen, megsérüljön. Mindennek az oka az, hogy pici baba korától fogva nagyon sokáig állandóan kórházakba kellett cipelni, amiért folyamatosan megsérült, viszont a szülei nem puszta szeretetből tették ezt, csak féltek, hogy ha a középső fiuk meghal, akkor egy jó üzletet elbukhatnak. És itt már össze is kapcsolható a fenti kisugárzása azzal, ami belül van. Tao világ életében csak arra vágyott, hogy az emberek normálisan kezeljék, ezért pedig kénytelen volt felvenni egy bunkó stílust, hogy elrejtse az érzékenységét, ami miatt kiskorában többször kikezdték. Emellett tárgyi javakkal próbálta pótolni mindazt, amit a szülei képtelenek voltak megadni neki, viszont nem nevezhető az egész helyzete teljesen borzalmasnak és reménytelennek, mert tinédzserként odakerült egy másik családhoz, aki saját fiaként tudta szeretni őt egy rövid ideig, így szerencsére pszichés torzulások nélkül tudja megélni az érzéseit.

Alapvetően őszinte, és nagyon okos srácnak mondható. Lényegében ezt az bizonyítja a legjobban, hogy 3 nyelven felsőfokon beszél, és kereken három osztállyal járt feljebb a korosztályánál. Amúgy mellette még zongorázik, és újabban csak hobbi szinten elkezdett érdeklődni az elektronikus zenealkotás felé is. Időközben lelkileg kicsit kiégett és megüresedett, és mindössze az a pár dolog tartja helyén a lelkét, amit szeret csinálni, illetve a remény, hogy a legjobb barátja nem gyűlöli annyira már és jó életet él.

- Heo Yi! – kiáltottam a testvérem után, miközben sebesen szedtem a pici lábaimat. Tél van, és nagyon hideg, de egy szál pizsamában futottam ki hozzá, mezítláb. Menet közben tettem fel a kis kerek lencsés szemüvegem, ami kifejezetten nehéz volt a kezemben szorongatott plüssdinó miatt – Heo Yi!!!
Addig ismételgettem hangosan a nevét, amíg meg nem állt. Világ életemben makacs és önfejű voltam, ami miatt a bátyám már nem a nevemen szólított, hanem csak Csacsiként emlegetett. Az utóbbi időben még el is kezdtem hallgatni rá.
- Csacsikám – fordult meg, és hatalmasra tágult szemekkel sietett oda, hogy az ölébe vehessen, és a kabátjába burkolhasson – Mit csinálsz te ilyenkor? Hajnali két óra van!
- Rosszat álmodtam és a papához akartam átmenni aludni, de aztán megláttam, hogy erre jössz – pislogtam fel rá, és csak most éreztem meg azt, hogy amúgy nagyon hideg van. A rövid kis lábaimat a dereka köré fonva dugtam be a kabátja alá, és úgy bújtam hozzá, mintha az életem múlt rajta. Rögtön megnyugodtam, amikor megéreztem a hatalmas kezet a hátamon. Tíz éves voltam, 132 centi és 26 kiló. Jóval alacsonyabb és soványabb voltam, mint a többi gyerek, és a bőröm is mindig sápadt volt. A családom nagyon féltett, mert vérzékenységgel születtem. Ez nem csak azt eredményezte, hogy szúró vágó eszközöket nem adtak a kezembe, hanem lényegében úgy bántak velem, mintha képtelen lennék ellátni az alap feladataimat is. A gyerekek csúfoltak ezért. Egyszer az egyik kisfiú kilökött a hintából, és kórházba vittek. Az egész gyerekkorom ebből állt. Elestem, és kórházba vittek. Hála az égnek nem volt súlyos vérzékenységem, viszont amikor még csak egy csacsogó, dagadék nyálgombóc voltam, akkor a szüleim 24 órás készenlétben álltak, nehogy felsértsem a szájpadlásom valami játékkal vagy elessek, és felszakadjon a bőröm. Mindezt egész életemben tartották. Műanyag villával ettem 13 éves koromig, és közölte anyámékkal, hogy többet nem akar ilyen vackokat látni a kezemben, mert férfi vagyok. Hihetetlenül hálás voltam neki.
- Mit mondtam neked a rossz álmokról? – fúrta az ujjait a sötét fürtjeim közé, nekem meg rögtön hatalmas vigyor terült szét az arcomon, ahogyan rikkantottam a szavakat, amiket korábban adott a számba.
- Hogy f*szság az összes!
- Úgy van, jó fiú vagy – vigyorodott el, miközben felnyalábolt a karjaiba, és elindult velem befelé. Óvatosan tekertem a karjaimat a nyaka köré, és amint letett a bejárati ajtóban, megfogtam a kezét, mert tudtam, hogy ő maga el fog menni ma éjszaka valahova. Már egy ideje tudtam, hogy el akar menni, csak abban nem voltam biztos, hogy visszajön.
Nem voltam hajlandó elengedni a kezét, és pontosan tudta, hogy ha nem fordul hátra, akkor csak úgy fog szabadulni, ha végighúz a földön és magával cibál oda, ahova készül. Pont ezért is pislantott vissza rám a válla felett.
- Holnap reggel ugye megint te ébresztesz? – mert általában ő visz iskolába. Szerettem mellette ülni az autóban, sokkal izgalmasabb volt, mint amikor apa vagy anya vezetett. Heo Yi nem félt attól, hogy bajom esik. Tudta, hogy nem eshet bajom, ha vele vagyok. Lassan mosoly költözött az arcára, ahogyan ismét leguggolt hozzám, és a két kezem közé vette az arcomat. Nem értettem a tekintetében csillogó könnyeket, de nem akartam rákérdezni. Ez aranyszabály volt közöttünk. Ha a férfi sír, arról a másik férfi nem tudhat. A férfiak külön szenvednek. Persze ahányszor bömbölni kezdtem akármilyen apróság miatt, ő egyből rohant és megkérdezte mi a baj. A tehetetlenség csak engem kötelezett.
- Melyik reggel nem keltettelek az elmúlt három évben? – mosolygott, ezért visszamosolyogtam rá. Megnyugodtam, mert nem fog elmenni, és a férfi triumvirátusunk – Xia papa, Heo Yi, én - szabályait felrúgva hagytam, hogy magához öleljen. Sőt, mi több azt is megengedtem neki, hogy egy puszit nyomjon az arcomra, mert sírt. Ha nem is kérdeztem semmit, ennyit azért megtehetek érte.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, megpillantottam papit a lépcsőn állva, aki a mellkasa előtt összefont karokkal méregetett.
- Ez nem az aminek látszik! – emeltem fel mind a két kezem, de ő csak mosolygott. Ő is csak mosolygott, ahogyan a karjaiba vett. Tudta, de mégsem mondott semmit. És nem okolhatom érte.


Hörögve köptem ki az elharapott nyelvemből szivárgó vért a földre, de még mindig nem tágítottam a k*csög ruszkitól, aki egy baseball ütővel közelített felém. Talán túlságosan is nagy szájjal rendelkezem, de nem bírom elviselni magam körül, ha valaki egy utolsó, gusztustalan f*szkalap módjára bánik velem. Még mindig nem vagyok egy nagydarab és erős srác, a kis vékony gyerekből, aki voltam, egy öntelt, tökéletes úriembernek nem mondható ficsúr lett. Nem verekedtem soha életemben, mert a pénz, és a szüleim befolyása ijesztőbb volt az öklömnél. Egy telefonomba került tönkretenni mások életét, és nem féltem kihasználni mindezt. Most viszont nem használt. Hogy a jó teremtő anya büdös p*csája enné meg ezt a g*ci r*hadékot itt! Hogy ennek is az orosz maffia fiának kell lennie b*szd meg!
- A jó k*rva nénikéddel szórakozz – kaptam egy újabb ütést az arcomba, amitől a sötét sikátor szemetesei közé estem. Most már nem csak véres és koszos volt a ruhám, hanem büdös is... Király. Mindez képes volt legalább elvonni a figyelmemet arról, hogy mennyire kib*szottul fáj mindenem... Egyetlen ösztönöm működött jelenleg, mégpedig az, hogy magzatpózba húzzam össze magam és a fejemet védjem, amíg azok a hátamat püfölték az ütőkkel. Egy ütés... két ütés... A harmadiknak csak a suhanását hallottam, majd hirtelen sorban koppantak a földön a fa sporteszközök. Minden koppanást legalább duplán, ha nem triplán hallottam. Hallottam a cipők dobogását, ahogyan elfutnak, de mégsem mertem megmozdulni. Éreztem a saját vérem ízét a számban, ahogyan szivárog a lehorzsolódott térdemből, és a számból is a skarlátszínű folyadék. Rohadt hideg van. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy itt van vége az életemnek. Ekkora ragadott meg két erős kéz, én pedig a félig lehunyt szemeimmel próbáltam fókuszálni az arcára, de csak egy nagy pacát láttam belőle, és a hangját sem tudtam kivenni tisztán. Egy ideig még olyan volt, mintha víz alatt lennék, tompán ugyan, de hallottam, ahogyan „új fiúként” szólongat, de nem sok mindenre emlékszem ezen kívül, csak a beburkoló sötétségre. Akkor tényleg azt hittem, hogy meghaltam.


- Sajnálom, de nem kaphatják meg a fiam veséjét. Nem érzem szükségesnek, hogy megindokoljam a döntését. – nem mertem felpillantani. Életemben először adtam hálát a túl hosszúra nőtt, dús hajamnak, ami most tökéletesen meggátolta még azt is, hogy a szempilláim mögül próbáljam az újdonsült családom arcára terelni a tekintetem. Olyan erőse vájtam a hátam mögött a körmeimet a tenyerembe, amennyire csak tudtam. Az arcom sem rezdülhetett, pedig legszívesebben én magam bőgtem volna vörösre a szemeimet. Kedvem támadt agyonverni apámat, fellökni az anyámat, hogy odafuthassak az élettől kapott, fogadott családomhoz, és megmondjam nekik: ez hazugság! Oda akarom adni a vesémet. Nekem semmi sem fontosabb annál, hogy megmentsem a fiúkat. Ordítani akartam, annyi mindent szerettem volna kimondani, de apám mindig tekintéllyel bírt. Olyan tekintéllyel, hogy egyetlen lágy érintéssel fojtotta belém a szavakat. Egy olyan érintéssel, ami külsőleg apai szeretetről árulkodott. Nekem viszont a lelkemet szaggatta apró darabokra, mégsem tettem ellene semmit, ahogyan általában, most is behódoltam neki. Egyetlen mozdulatot tettem egész idő alatt: hátratettem a másik kezemet, hogy azt is ökölbe szoríthassam, amikor Kim néni zokogni kezdett. Ismét csak hallottam a lépteket, de ahogyan két évvel ezelőtt, most is túl gyáva voltam ahhoz, hogy felemeljem a fejem. Tae Oh Minden bizonnyal elviharzott. Anno ő megmentette az életemet és ezt megtagadtam tőle. Hallottam, ahogyan a szülei a nevét kiáltják, és utána futnak.
Az elkövetkezendő egy hétben nem aludtam otthon.


Csak ennyi állt a cetlin, amit az orra alá dugtam. Még mindig padtársak voltunk, mert az ülésrendet nem lehet csak úgy megvariálni. Csak a szemem sarkából érzékeltem, ahogyan összegyűri a cetlit és kihajítja a nyitott ablakon. Sóhajtva vettem elő a egy újabb kis darabkát, és még egy üzenetet az orra alá toltam.


Nagyjából másfél hónapja, hogy egyetlen szót sem váltottunk, habár hamar visszaköltöztem hozzájuk, mert a szülei nem engedték, hogy egyedül éljek, vagy kollégiumba vonuljak. Biztosak voltak benne, hogy meg fogjuk tudni oldani a dolgokat, de még mindig nem volt hajlandó hozzám szólni, pedig ezer meg egy alkalommal próbálkoztam, nagyjából egy szál f*szban táncoltam az orra előtt, hátha meghallgat, de nem történt meg. Pont ezért szántam el magam a legdrasztikusabb lépésre. Ismert. Tudta, hogy addig ott fogok ülni, amíg oda nem jön, és ezt szó szerint kell érteni. Figyelemmel követtem, ahogyan ez a cetli is követte előző társát, aztán próbáltam az órára koncentrálni, de csak firkálgattam. Egy hónapja nem jegyzeteltem, csak firkáltam, és a jegyeim jelentősen megromlottak, ugyanis a dolgozatokat rendszerint üresen adtam be.
- Tanárnő! – tettem fel a kezem végül, mire ő rám nézett – Nem vagyok túl jól. Lemegyek az iskolaorvoshoz.
Előnyömre szolgált, hogy amúgy is sápadt vagyok, de az elmúlt napokban nagyon sötét fekete karikák voltak a szemeim alatt, és az amúgy mindig ápolt és rendezett hajam legalább ezer felé állt. Összességében úgy néztem ki, mint akit minimum megb*szott a 220. Talán pont ez is volt az oka annak, hogy csak bólintott, és folytatta az órát. Tényleg oda készültem volna, semmi kedvem nem volt bent tartózkodni és a szögfüggvényeket számolgatni. Már az ajtónál jártam, amikor hirtelen halk sóhajt hallottam a tanárnő felől.
- Tae Oh? Gondolom nem a választ akarod mondani – hatalmas szemekkel néztem vissza a srácra, akinek szintén a magasban volt a keze. Annyira szerettem volna, hogy mosolyogva támassza alá a tanárnő állítását, de ő mindvégig komoly maradt.
- Én sem vagyok jól – és ugyanez rajta is meglátszott, szóval őt is kiengedték velem együtt. Ettől kényelmetlenül éreztem magam. Némán tettük meg az utat a tetőig, és most nagyon kínosnak hatott a csend. Elég nyilvánvaló volt, hogy csak gyorsan le akarja zavarni a beszélgetést. Nem baj. Egyetlen mondatot akarok neki csak mondani.
- Hallgatlak – vetette oda nekem eléggé kimérten, de álltam a tekintetét. Semmit sem tudtam leolvasni az arcrácól, éppen ezért is bizonytalanodtam el abban a pillanatban.
- Tíz másodperced van arra, hogy összehozz egy egy perces magyarázatot – mondta nekem, aztán közelebb lépett. Egy pillanatig tényleg azt láttam rajta, hogy talán érdekli amit mondani akarok neki. Kinyitottam a számat, de valamiért egyetlen hang sem jött ki rajta. Felhorkantott, amivel talán a nevetését próbálta visszafojtani?
- Nem is tudom mit vártam – mormolta az orra alatt és elindult az ajtó felé. Éreztem, ahogyan lassan megkeményednek a vonásaim. Tehát ennyit számít neki egy barátság? Egy olyan barátság, mint a miénk? Ennyit jelent az együtt töltött két év.
- Tae Oh – szólaltam meg végül, mire megtorpant, és éreztem ahogyan lassan könnyek gyűlnek a szemembe, de visszapislogtam őket – A k*rva anyádat. Komolyan.
És már indultam is volna, elnyomva a megdöbbenésemet a szavaimon, csak még épp időben kapta el a vállam arra, hogy egyetlen ütéssel a földre vigyen. Valahol hálás voltam neki ezért. Legalább visszatértem agyilag oda. ahol lennem kell.


Nagyjából tíz óra lehetett, amikor beestem a házukba, de nem mentem messzire, csak a kanapéig jutottam. Alváshoz választottam magamnak egy már kinyúlt kötött pulcsit, és egy melegítőnadrágot, mert éppen az volt a nappaliban, ami az én cuccom volt. Óvatosan töröltem le az arcomról a könnyeket, és kuporodtam össze a kanapén befordulva, a a párnák közé temetve az arcom. Így bámultam a semmit órákon keresztül, és csak az iskola tetején történt jelenet járt a fejemben. Hogy lek*rváztam a nőt, aki minden nap ételt rakott elém és a fiaként szeret. Aki jelenleg takarót borít a reszkető vállaimra, és a hajamat simogatta meg. Erőnek erejével tartottam vissza a vágyat, hogy az ölébe temessem a fejem, és csak bőgjek. Nyugton maradtam egészen addig a pillanatig, amíg kattant a szobájuk ajtajának zárja. Akkor dobtam le magamról a takarót és rohantam az ablakhoz, hogy levegőhöz juthassak, és elűzzem a torkomat fojtogató hányingert. Akkor, abban a pillanatban, életemben először értettem meg a bátyámat. Vajon mi vette rá arra, hogy otthagyjon? Menekülhetett ő is? És mennyire jó lenne, ha én is elmenekülhetnék... Még mielőtt meggondolhattam volna a dolgot, gyorsan kiugrottam a nyitott ablakon, és magam után behúztam azt, hogy ne hűljön ki az alsó emelet teljesen. Innentől kezdve elvesztek az emlékeim. A következő képkocka az, hogy a repülőn ülök, és egy teljesen idegen város felé utazok. Egy szál pulcsiban, január közepén megindultam az ismeretlenbe, egyedül. Nem vittem magammal semmit a készpénzen kívül.


Két év. Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttam bárkit a családomból, bármelyik családomból, leszámítva a hercegnőmet, akivel az osztálykirándulása alatt találkoztam. Két év, amit tompa magányban és kínkeserves szenvedésben töltöttem el. Leérettségiztem, aztán otthagytam a sulit. Jelenleg pincérkedem, és középiskolásokat edzek.... Mondtam már, hogy egykor az volt az álmom, hogy olimpiai bajnok úszó legyek? Ma már én magam is csak megmosolygom ezt, és soha nem indulok a válogatott versenyein. Halott vagyok. Az én arcommal élő, Xia Yan Tao nevű fiú halott. Már csak Cameron maradt. Mégis... Egyetlen tündéri kislány azért tartja bennem a lelket. Egyetlen 17 éves csoda, aki a húgomat jeleníti meg előttem állandó jelleggel, aki miatt tudok mosolyogni. Azon kívül nem csinálok mást, csak dolgozom, hazajárok aludni, néha elmegyek bulizni, felszedek valami kéjenc kis szexéhes r*bancot, reggel kivágom, nagyon ritkán rágyújtok, aztán pedig minden kezdődik előröl. Mindettől függetlenül, hogy boldog vagyok-e... Nem tudom, mert hosszú ideje nem érzek semmit. Annyit sikerült érzékelnem, hogy most minden más. Nincs a testem magas minőségű, luxuscikkekbe burkolva, nem használom a drága parfümöket, amiket az ember csak a neve miatt fúj magára. A hajam nem áll tökéletesen, általában nem is lóg a homlokomba, mint régen, és most már általában festegetni szoktam. Egyszerű göncökben járok. Farmer, póló, kapucnis pulcsi, kabát, bakancs. Régen ha ilyesmit láttam, felhúztam az orrom. Most erre van pénzem. Nem mondanám azt, hogy zavar, ahogyan a lakásom mérete is hát... Talán nem túlzás ha azt mondom, hogy a régi szobáméval vetekszik. Mindez viszont már nem volt olyan dolog, ami számított volna, hiszen az a szoba nem az enyém volt. Most már tudom, hogy semmi sem volt az enyém, se az autóm, se a motorom, se a ruhák, amiket hordtam. Illetve ha jobban belegondolok, az volt az enyém, amit kisz*rtam, mert az egyetlen dolog, amit egész életemben produkáltam a tanulmányi eredményeimen kívül az ennyi, na.
Sóhajtva fordultam be a sötét sikátorba, amin keresztül levághattam a hazavezető utat. Nem laktam jó környéken, de már nem vagyok a kiskölyök, akit simán elp*csáztak anno a ruszkik. Egyáltalán nem féltem, kihúzott háttal haladtam végig a mocskon, és azon gondolkoztam, hogy miképp is jutottam ide. Reménység voltam. Most meg gyakorlatilag feleslegesen szívom más elől a levegőt. Megráztam a fejem, és csak gyorsan átfésültem párszor a kócos tincseimet, aztán ráfordultam a lakásom utcájára. Nem kotorásztam sokáig a kulcsomért, de kellőképpen elvonta a figyelmem arról, hogy ki tudjam venni a lépcsőház előtt álló férfi arcát. Már épp készültem volna megjegyezni, hogy ilyen szép cipővel itt bizony nem sokáig fog álldogálni, de amint az arcára pillantottam, hirtelen megfagyott az ereimben a vér. Éreztem, ahogyan lassan reszketni kezdek, ahogyan a testem elgyengül, és csak a térdeimbe nyilalló fájdalomtól szereztem annyi lélekjelenlétet, amiből megállapítottam, hogy már egy szinttel lejjebb kerültem.
- Tao nézz rám – hallottam meg a férfi hangját, közvetlenül az én arcom mellett, de képtelen voltam rá. Csak akkor tettem meg, amikor már erőszakkal fordította az arcomat feléje. Ezzel a már-már fekete fekélyben úszó sebem ismét felszakadt. Éreztem a mellkasom közepén lévő hatalmas lyuk lüktetését, ami annyira fájt, hogy ordítani tudtam volna.
- Sajnálom – nyögtem ki nagy nehezen és megint lesütöttem a tekintetem, hogy ne láthassa az arcomon végiggördülő könnycseppeket – Tényleg nagyon sajnálom Ji Hoon, én nem akartam....
Még mielőtt folytathattam volna, a számra tapasztotta a kezét, és ő kezdett el hozzám újra beszélni.
- Tao, ez most nem számít. Az a lényeg, hogy újra megvagy... Megtaláltam az elveszett fiamat – a fiamat. Ez a szó hirtelen a világot kezdte el jelenteni nekem. Olyan erővel robbant ki belőlem a két év feszültsége, az összes csendben elsírt bánatom, hogy nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Bőgő gyerekként kapaszkodtam bele az öltönybe, és adtam hálát az égnek amiért tartotta a testem. Ha nem teszi, akkor minden bizonnyal hanyatt döglök és nem fogok tudni felkelni jó darabig.
- De legalább a kabátodat magaddal vihetted volna – dorgált meg végül miközben mind a két kezével törölgette az arcomat – Anyád hetekig azon aggódott, hogy halálra fogsz fagyni.
Ismét hallottam a saját szavaimat visszhangozni a fejemben, amitől megint kedvem lett volna ordítva bömbölni, de éreztem, hogy mindennek nincs itt az ideje, nekem pedig nincs rá lehetőségem, hogy megtegyem.
- Kérnem kell egy szívességet tőled – fordította végül komolyra a szót, én pedig nagyra nyílt szemekkel vártam a folytatást – Tae Ohról van szó.
A név hallatára lassan kezdett megváltozni az arcom. Hogy mit éreztem Tae Oh iránt... Azt nem tudtam volna szavakba önteni. Ahányszor rá gondoltam, érzelemmentessé váltam.
- Amióta elmentél nagyon sokat rosszabbodott az állapota – kezdett bele, mire először csak összeszűkült pillantással néztem rá – Ezzel pedig az a baj, hogy nem veszi észre, és a donorlistáról is leiratkozott. Egy hónap múlva ide fogom küldeni, és talán túl nagy kérés tőlem ez feléd, de meg kéne győznöd arról, hogy iratkozzon fel újra, mert akkor még megmenthetjük az életét talán.
Ez volt az a pont, ahol a semleges érzelmeim helyét vette át a töménytelen szomorúság. A lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy boldog életet élhet nélkülem. Ezek szerint nem így alakultak a dolgok, és kvázi életveszélyben van az akkori legjobb barátom miattam.
- Nem tehetek nagy ígéretet – kezdtem bele végül a mondandómba, és újra a tekintetemet emeltem a férfira – Mert én már nem az az ember vagyok, akit megismertetek. Az egyetlen dolog, amit megígérek, hogy nem fog meghalni.
A többit nem kellett kimondanunk. Mind a ketten éreztük, hiszen közöttünk lebegett az összes elhallgatott szó. Nem akarok vele kapcsolatba lépni, de oda fogom adni neki a vesémet, amit már évekkel ezelőtt megígértem neki. Az, hogy ezután mi lesz... Nem tudom. Nem tudom, mert talán meg is halhatok. Tae Oh is meghalhat a műtét kockázatai miatt. Ettől függetlenül tudtam, hogy túl fogja élni, az én életem meg... Kit érdekel? Még mindig csak szívom más elől az értékes levegőt. Nincsenek álmaim. Nincsenek céljaim. Nincsenek vágyaim. A keserű gondolataim miatt nem érzem a ízeket, az illatokat. Nem találok olyan dolgot, ami örömet okozna. Csak élek. De hogy miért élek... Azt nem tudom. Talán azért, mert egész életemben ezt tettem.