Tökéletesen, - legalábbis szerinte – megjátszott érdeklődéssel hallgatja a szerencsétlent, akit orvosaként kapott. Bármilyen fárasztóan viselkedjen is, komolyan sajnálja a férfit, hogy pont vele kell megbirkóznia, de annyira persze nem, hogy betartsa a rendkívül hosszúnak tűnő, mit ne csinálj, lista minden pontját. Azt se mondhatná, hogy a teljes irományt figyelmen kívül hagyja, annyi felnőttes józanész szorult belé azért, hogy képes legyen mérlegelni és megérteni, mi az, ami valóban a jólétét szolgálja, nem pedig csak felesleges szőrszálhasogatás, előbbieket be is tartja becsülettel, az utóbbiakkal azonban igencsak hadilábon áll. Melynek következményeként ismételten végig kell hallgatnia egy kifejezetten hosszúra nyúló fejmosást, s ami még rosszabb ezúttal nem csak az orvosától, hanem a szüleitől is, akik véletlenül éppen ezen kellemetlen beszélgetés kellős közepén bukkantak fel. Mind a ketten teljesen megfeledkezve arról a nem is olyan jelentéktelen tényről, fiúk már a harmincon is túl van és ennyi idősen már igazán azt csinálhatja, amit akar.
- Jól vagyok – ismétli immáron talán századszorra, egy idő után feladta a számolást, de mint eddig, most is teljesen figyelmen kívül hagyják. Nem is igazán érti, miért van még mindig itt, mikor már egy jó ideje nem is hozzá, hanem egymással beszélnek.
A gondolat, nem is kell ő ide, maradandónak és hívogatónak bizonyul. Nem is tud neki ellenállni sokáig. Amikor úgy látja, biztosan nem fog feltűnni senkinek, ha meglép, legalább jó pár percig biztosan nem, feláll és a kijárat felé veszi az irányt. Gond nélkül surran ki a résnyire nyitva hagyott ajtón, s lépteit a lehető legszaporábban szedve megindul egy random irányba. Nincs semmi célja ezúttal, minden, amit most szeretne, csak némi csend és nyugalom és hatalmas távolság mindenkitől, aki idegesítően túlzásba viszi az aggódást.
Megérti őket persze, valamilyen szinten. Fordított helyzetben minden bizonnyal ő is hasonlóképp reagálna, ugyanolyan görcsösen ragaszkodna a sérült jelenlétéhez, fizikai közelségéhez, az egyetlen kapocshoz, mely biztosan tudatja vele, nem a legrosszabb történt meg. Próbál toleráns lenni, próbálja elfogadni a lassan fojtóvá váló gondoskodást, de a határai lassan közelednek és tudja, előbb vagy utóbb ki fog törni belőle a visszafojtott feszültség, várhatóan olyasvalaki jelenlétében, aki a legutolsó lenne, akivel veszekedni akarna.
A következő sarkot elérve kis mérlegelés után a röntgen feliratot követi, erre korábban még úgyse járt. Érdeklődve siklik végig pillantása a várakozókon, míg meg nem torpan az egyikőjükön hirtelen. A megszokottnál talán kicsivel több időre van szüksége, de még így is hamar képes az ismerős archoz nevet, majd emléket kötni. Azt nem  tudná megmondani, mikor találkoztak utoljára, esély sincs arra azonban, hogy összekeverné valakivel, biztosan felismerné bárhol, bármikor. Gondolkozás nélkül veszi felé az irányt, minden mozdulatából izgatottsággal vegyes érdeklődés sugárzik. Suttogást, félinformációkat hallott csupán arról, mi történt a nővel, de az ilyesmiket mindig kétséggel kell kezelni, időnként a katonák se jobbak, mint a pletykás vénasszonyok. Sőt, néha még rosszabbak is.
- Falcon Százados! – hangját épp csak annyira emeli meg, hogy biztosan meghallják, de néhány csúnyább pillantásnál többel ne reagálják le az itt dolgozók vagy a lelkiismeretesebb betegek, látogatók. - Ha tudtam volna, hogy itt ennyi ismerős megfordul, hamarabb jövök – vigyorodik el, abban a reményben, legalább a nő jelenlétében viccelődhet ezzel szabadon, mert eddig bárkivel is próbálkozott, csupán kellemetlen reakciót kapott válaszként.

Egy ideje megszakadt az idő körülöttem, nem érzem, mennyi telik el, nem nézem az órát, és nem számolom a napokat. Nem várok semmire, csak sodródok, mint egy faág a sima vizű folyóban, sosem akadok bele semmibe, csak vagyok, és nem tudom, hogy miért, ha lehúnyom a szemeim, nem hagynak aludni a villanások és a dörrenések, nem pihenek, alig eszem valamit, mert az étel gondolatától is hányingerem van. Nem akarok jobban lenni, nem akarok túllenni rajta, csak bele akarok fulladni.
Taxival jöttem a kórházig, és amikor kiszálltam, percekig csak álltam a bejárat előtt. Többen megkérdezték, hogy minden rendben van-e, de hát mit mondhattam volna, persze, hogy rendben van, hiszen azt sem tudom már, milyen a rend és a káosz, összefolynak a gondolatok és az érzések, csak egy keserű, rothadó massza van, amit lenyelek a nap minden percében, csak hogy ne a számban álljon. Sokszor eszembe jut, hogy vajon meddig bírom még, apa felhív, gyakrabban, mint régen, megkérdezi, hogy vagyok, én pedig csendben elmondom neki, hogy élek, ő azt feleli, hogy ez a legfontosabb, én pedig leteszem a telefont. Hogy mondhatnám az apám fülébe, hogy apránként, percről percre emészt fel a szomorúság, a fájdalom, és fel akarom adni, még akkor is, ha képes lennék túllépni ezen?
Pontosan egy hónapja jöttem ki a kórházból. Most vizsgálatra kellett jönnöm a derekam miatt. Már tudok járni mankó nélkül, bár nem sok ideig, mert elfáradok, és olyankor sajogni kezd. Besétáltam a recepcióra, bejelentkeztem, onnan pedig felküldtek a röntgenhez. A nővér kedves volt, segített levetkőzni és felöltözni, majd kiküldött azzal, hogy nemsokára jön a doktor úr, ő majd megvizsgál, várjam meg a folyosón.
Ezért ülök a fehér székek egyikén a vizsgáló előtt. Ugyanaz a fekete tréningnadrág és szürke kadétpóló van rajtam, amiben elhagytam ezt az épületet, nem is hordtam mást azóta sem, csak azt a három szürke pólót váltogattam egy hónapon át. A padlót bámulom a szék előtt, de leginkább csak elmosódott foltokat látok, ahogy a fókusz elgyengül. Senki nincs most a közelben, átható a csend, egy porszem földet érése is hallatszana, de annyira elmerülök a gondolataimban, hogy a közeledő lépteket sem hallom. Csak akkor emelem feléd a tekintetem, amikor megszólalsz. Támaszkodva felállok a székről, nyitott szájjal és merev szemekkel nézlek másodperceken keresztül, miközben történik valami odabent a szegycsontom mögött és a hasüregemben, szorít, mozog, kavarog, elnézek a másik irányba, hogy van-e még itt valaki rajtunk kívül, majd lassan elindulok feléd.
- Cam – suttogom a lépések közben, csak félig hallom, amit mondasz, és amikor odaérek, átölelem a derekad, és a mellkasodhoz szorítom az arcom. – Cam – ismétlem meg, aztán halkan belenevetek a mellkasodba, és a nevetésem nem szűnik meg, hanem lassacskán átváltozik csendes zokogássá. Szorítalak, görcsösen markolom a ruhád a hátadon, miközben elöl kissé átnedvesedik, remeg a mellkasom, de szinte teljesen csendben vagyok, csak a szipogást és az apró, reszkető sóhajokat hallhatod vagy néha egy-egy valódi nevetést. – Baszki – motyogom, aztán elengedem a ruhád, kicsit arrébb húzódok, és kézfejemmel kezdem dörzsölni az arcomat. – Mit keresel itt?

Elege van. Hivatalosan, végérvényesen, visszavonhatatlanul.
Remek dolog a szerető, támogató család persze, csodálatos, ha számíthat a szüleire még ennyi idősen is, ha tudja, ott vannak neki és tulajdonképpen csak egy szavába kerül, máris annyi segítséget kap tőlük, amennyi képzeletbeli szütyőjébe belefér. Remek dolog, ha az embernek vannak barátai, különösen, ha nem csak a hadsereg keretein belül, hanem színes és változatos társaságként. Nagyszerű, ha unalmas óráiban mindig van, akivel beszélni tud, ugyanúgy, ha épp bizonytalan, vagy esetleg fél. Remek, ha nem egyedül ébred egy idegen helyen, komoly sérülés után, nagyszerű, ha vár rá valaki akkor is, mikor másik kórházba viszik át. Megnyugtató, mikor többen, többféle szemlélettel egyszerre igyekeznek elhitetni, biztosan folytathatja azt, amit elkezdett és kitalálni újabb terveket, valahol mélyen tartva a legrosszabbtól.
Minden, csak nem remek azonban valaki folytonos jelenléte, az aggódás fintorai, a nyomás, az elvárás, a tanácstalan pislogás. Bosszantó a segíteni akarás, az, hogy olyasmire igyekeznek rákényszeríteni, amit képtelen megtenni, s amit még feleslegesnek is ítél.
Mindenki igyekszik megértőnek tűnni, pedig valójában egyikük se érti, fogalmuk sincs, mit érez, milyen gondolatok kergetik a fejében egymást, ha lehetőséget ad nekik a felszínre törni. Elképzelni se tudják, mekkora szüksége van arra, hogy elterelje a figyelmét, hogy unalmát környezete felfedezésével, új emberek megismerésével töltse.
Igaz, hogy a kórház, ahol a napjait tengeti népszerűnek mondható, nem számít rá, hogy több ismerős arc is szembejön majd vele. Nem örül nekik, az érzés azon értelmében, hogy sose akarta, hogy bármelyikük idekerüljön, de örül nekik abból a szempontból, hogy találkozhat olyanokkal is, akik viszont megértik, mit él át, talán még nála jobban is.
Mozdulatlanul, szinte helyére fagyva várja be a felé közelítőt, azon igyekezve, ne mutassa ki megrökönyödését a váratlan érzelemnyilvánításra. Nem mintha azon férfiak közé tartozna, akik mérföldeket rohannak az érzések felbukkanásának leghalványabb jelétől is, erre azonban nem számított. De ha  ez az, amire a nőnek szüksége van, ki ő, hogy megtagadja tőle. Szó nélkül fonja karjait Freya vállai köré, éppen csak annyira szorítva össze őket, hogy éreztesse, itt van és hajlandó támasz lenni, amíg szükség van erre.
Finoman megveregeti a nő hátát nevetése hallatán, majd a baráti gesztus lágy simításba megy át, mikor a kacajt sírás váltja fel. Nem foglalkozik a lassan szinte fájdalmassá váló szorítással, a fokozatosan átkönnyesedő felsőjével, mely ennek köszönhetően egyre jobban tapad testére. Mindez apróság, jelentéktelen, feledhető.
- Gondoltam, rám fér egy kis pihenés - széles vigyor húzódik arcára, miközben mutatóujjával finoman megböki a fején pihenő kötést. - Sikerült egy másik mesterlövész célkeresztjébe kerülnöm. Nem nagy dolog - szavait vállrándítással is nyomatékosítja, hiszen tényleg nem tartja, legalábbis egyelőre, annak. Belehalhatott volna persze, a puszta szerencsén múlt csak, hogy nem így lett, de felesleges lenne azt firtatni, ami történhetett volna.
- És te?  - fejével a vizsgáló ajtaja felé bök, feltételezve, oda várt Freya. Pillantása végigsiklik a nő alakján, változást, sérülésre utaló nyomot, bármi egyebet keresve. Szemei mélyén halovány aggódás csillan, de mindössze csak néhány másodpercre, majd olyan gyorsan tova is áll, mint ahogy érkezett.
- Bánod, ha csatlakozok hozzád? A szobám kezd iszonyú zsúfolt lenni - még szerencse, hogy ő jelenleg ott az egyetlen beteg, elképzelni is fárasztó, mi lenne, ha még valaki más családját és ismerőseit el kellene viselnie napi szinten. Vagy épp a másik szerencsétlent sajnálná sajátjai miatt. Még nem egészen biztos benne, melyik érzés is az erősebb.

Olyan érelmi ár tört rám a látványodtól, amilyen akkor volt utoljára, amikor Wallem behozta a tábori csomagot Connor pólójával és a többiek cuccaival. Anya halála óta nem sírtam ennyit, mint mostanában, még akkor is, ha ez azóta csak a második vagy harmadik alkalom. Te viszont annyi mindent kavarsz fel bennem, amit már nem tudok azonnal kezelni, különösen most, ebben az állapotban, amikor minden kicsúszik a kezemből, és katonából őrültté változok, képtelen vagyok helyén kezelni az érzelmeimet, gondolataimat, a viselkedésemben olyan kiugró hullámok vannak, mint ez is itt éppen most, és annyira gyűlölöm ezt az időszakot, mint amennyire anya betegségének néhány hónapját. Érzem, hogy nem vagyok önmagam, szétcsúszok, elveszítem az önkontrollt, és senki és semmi nincs, ami megállítani az önpusztításban. Bizonyos dolgok lassítják, mint a pszichiáter, apa hívásai, de mindössze ennyi alamizsnával nem élem túl. A kórház óta senkivel sem találkoztam, aki bármi hasonlót kiváltott volna belőlem, de amikor megláttalak, hatalmas megkönnyebbülést éreztem, biztonságot, valamilyen ferde nyugalmat, közben pedig szomorúságot és fájdalmat ugyanezen érzések miatt, bármennyire is legyen abszurd ez az egész, irrealitása és felfoghatatlansága pedig csak fokozza kezelhetetlenségét.
Eszembe sem jutott, hogy sírni fogok, vagy egyáltalán így megölelni téged, őrmester, de valljuk be, hogy ennek a találkozásnak sem volt túl nagy valószínűsége. Csak ösztönből szorítalak, mert te vagy az első és most az egyetlennek tűnő, aki a régi életem emlékezetesen jó pillanatainak szereplője vagy. Nekünk akkor sikerült, te feleltél értünk, és mindegyikünket megmentetted, vigyáztál ránk, ne hagytál ott senkit, nem hagytál cserben senkit, akkor is visszajöttél értem, amikor azzal az életed kockáztattad, hogy az enyémet megtartsd, én pedig mindent elhibáztam. Volt így értelme túlélni bármelyik bevetést?
- Basszus – abbahagyom az arcom dörzsölgetését, és a fejedre nézek. A kötés látványától újra összeszorul a gyomrom, különösen akkor, amikor elmondod, hogyan kaptad a sérülést, és a gondolat, hogy fejbelőttek, hogy egy megmagyarázhatatlan jelenségnek köszönhetően túlélted mindenféle komolyabb maradandó kár nélkül, csak még hányingerkeltőbbé teszi az egész helyzetet. – Jól vagy? Hogy vagy? Mikor…történt? – kicsit elcsuklik a hangom, de néhány nyeléssel igyekszem helyrehozni. – Hol voltál? – ezeket még elmondhatod, tudod, hogy köztünk marad, de ha tőled nem is tudom meg, nem maradna sokáig titokban a köreinkben. – Mikor történt? Én… - zavart tekintettel nézek a szemedbe. – Én nem…nem hallottam. Ne haragudj – mégsem mondhatom azt, hogy hónapokig voltam kómában, amikor te tényleg majdnem meghaltál, és hozzád képest az én sérüléseim csak szokványos karcolások.
- Csak kontrollra jöttem – nézek az ajtóra én is, majd újra rád, amikor folytatod. – Dehogy! Akarsz…akarsz inni valamit? Vagy…enni? Meghívlak – dadogok összevissza, mert még mindig a helyzet hatása alatt vagyok, bár leginkább csak fogalmam sincs, hogy mit mondjak neked, hogy nézzek rád, milyen veszteségek értek, mi történt veled, hogy van-e jogom bármiről is panaszkodni, pedig egyáltalán nem szoktam panaszkodni, de most…most egyszerűen csak el akarok neked mondani mindent, csak neked, senki másnak, hátha te vissza tudod csinálni, ahogy régen is, hátha újra meg tudsz váltani. De nem várhatom el tőled, hogy magad elé helyezz engem, vagy bármi elé, ami most veled történik, hiszen bőven megvan a magad baja, és én vagyok az, aki tartozik neked, nem pedig fordítva. Legyen ez most a te napod. Úgyhogy ha benne vagy, mehetünk a büfébe.

Egyszerre önti el megkönnyebbüléssel és szomorúsággal az ismerős arc látványa. Emberekre olyan jellemző önzőséggel fogadja, nincs egyedül. Valójában persze soha nem is volt, még akkor se, mikor igencsak nagy szüksége lett volna rá, egész más azonban, ha olyasvalaki van mellette, aki csak lepelbe burkoltan ismeri élete fontosabb eseményeit, aki nem érti és soha nem is fogja, mit él át igazán, mit tesz a tudatlanság, a nyugtalan semmittevés, nem érzi át az itthonlét okozta boldogság és boldogtalanság furcsa keverékét. De egy katona? Különösen olyasvalaki, akinek az útja keresztezte már korábban az övét, akivel van közös tapasztalatuk, akivel ismerik egymást elég jól ahhoz, hogy ha éppen úgy adódik, még a mindenki más elől gondosan elhallgatott problémáinak is hangot adjon. Minden előnye ellenére mégis együttérző fájdalom nyilall valahová a bordái közé, s csak tovább lüktet szívével egy ritmust felvéve a könnyek, a sokat sugalló ölelés következményeként. Mégse szólal meg, csupán azt teszi, aminek fordított helyzetben ő is örülne. Ölelést, néma támogatást nyújt és időt ad, annyit, amennyire csak szüksége van a másiknak, hogy elvonuljon az érzelmi hullám és megnyugodjon, részben, a felszínen legalább.
- Jól vagyok. Mármint, voltam már jobban is, de egész könnyen megúsztam - hatalmas mázlija volt, ezzel még ő is tökéletesen tisztában van. Nagyon rosszul is elsülhetett volna a kis kaland. Két kezét összetéve adhatna hálát a Magasságosnak, akiben jó ideje nem hisz már, legalábbis látogatói impozáns hányadának véleménye alapján, s igazuk is van talán, mégse képes teljes erőbedobással igazat adni nekik.
- Szudán – felesleges lenne titkolóznia, na meg nem is akar. Freya úgyse adja tovább, arról már nem is beszélve, hogy nem is tud meg belőle semmi olyasmit, aminek felhasználása megérné a fáradtságot, ha esetlegesen bármi ilyesmi járna a fejében. De nem jár. Ebben egészen biztos.  - Fél éve. Körülbelül? - elgondolkodón, akaratlan mozdulattal simít végig lassan, de biztosan borostásodó állán. Most jött csak rá, nem is tudja, pontosan mikor is történt a támadás. Ő nem kérdezte, más pedig úgy tűnik, nem tartotta elég fontosnak ahhoz, hogy megossza vele, vagy egyszerűen csak azt feltételezték, tisztában van vele magától is. - Miért haragudnék? Megvolt a magad baja, gondolom -  de ha nem, akkor se kötelessége tudni róla, különösen, hogy igyekeztek elhallgatni a részleteket, ha a történteket teljesen nem is voltak képesek, míg be nem bizonyosodott, a helyzet szülte a támadást, nem pedig előre megfontolt levadászási szándék.
- Jól hangzik, de nem kellene itt maradnunk? Mi lesz a kontrollal? - elnagyolt mozdulattal int az ajtó felé, miközben testével már a büfé irányába mozdul. Jól jönne egy ital most, s beszélgetni is jobban tudnának afelett, mint itt görnyedve a kényelmetlen székeken a váróban, márpedig a leghaloványabb kétség se férhet ahhoz, akad mindkettőjüknek mondanivalója bőségesen. Kinek több, kinek kevesebb. Amint azonban kiadták, amit szükségesnek éreztek, ügyel majd arra, Freya végül eljusson a kontrollra is. Az ilyesmi nem játék, baj is lehet belőle, ha félvállról veszik, s bár a saját egészségét hajlamos figyelmen kívül hagyni időnként, az embereiét sohasem. Azokét se, akik pusztán egy rövid időre kerültek az irányítása alá.
A büfé szerencsére egészen üresnek bizonyul, néhányan lézengenek csupán, ki ehető étel után kutat a pultnál, ki az asztalok egyikénél eszi, vagy issza választását. - Mit kérsz? - félig hátrafordulva, szeme sarkából már a választékot lesve érdeklődik, azzal a feltett szándékkal, hogy korábbi megjegyzése ellenére, nem fogja hagyni, hogy Freya fizesse a rendelésüket. Nem holmi férfias önbecsülésből, pusztán mert ezt tartja a helyesnek, különösen, hogy éppen lefoglalja, hátráltatja a nőt.
Az egyik félreesőbb asztal felé veszi az irányt, amint összegyűjtöttek mindent, amit megkívántak. Terheit halk koppanás kíséretében, óvatosan helyezi le, mielőtt maga is helyet foglalna és a tálcát arrébb tolva kezeit az asztal hűvös lapjára fektetné.
- Mi történt veled? - megvárta, hogy ide érjenek, leüljenek, hogy Freya felvegye a számára legkényelmesebb pozíciót, ennél tovább azonban képtelen türtőztetni magát és a tökéletesen leplezett aggódását.

Újra és újra végignézek rajtad sérüléseket keresve, és nem is lehetnék hálásabb ebben a pillanatban, hogy nem találok mást a fejkötéseden kívül. Épp elég kín azzal a gondolattal is megbirkózni, hogy az élet legszélén táncoltál, és ilyen játékot nem űzhet akárki büntetlenül, az efféle hazárdírozásnak következményei vannak, ha pedig elkerülöd őket, akkor egészen biztos lehetsz benne, hogy legközelebb veszíteni fogsz. Hiábavaló minden felkészülés, szisztematikus tudatosítás, hogy ez egy ilyen szakma, bármi megtörténhet, és ha megtörténik, akkor tovább kell lépnünk, de nem bírtam volna elviselni még egy halálhírt, sőt, már a gondolatától is émelygek.
- Olyan jó, hogy élsz – finoman végigsimítok a válladon, miközben a másik kezemmel újra átdörzsölöm nedves szemeimet. Óvatosan megfogom alkarodat, és úgy hallgatlak tovább. – Mi az istent kerestél Szudánban? – nem mintha bármivel is veszélyesebb lett volna a Közel-Keletnél, de Afrika… A tekintetem kavarog, ahogy rád nézek, miután elmondod, hogy fél éve sérültél meg, szinte pont annyi ideje, mint én, és félelemmel konstatálom, hogy a sors iróniája újra szemközt lőtt. Félelemmel és aggodalommal nézlek, bár biztosan te is hallottad már, hogy velünk mi történt, most mégsincs más, akiért aggódhatnék. Sőt, emlékeim szerint akkor éreztem magam utoljára ennyire sarokba szorítva, amikor Connor Irakba ment.
– Volt – lenyelek egy gombócot a torkomban. – De érdeklődhettem volna. Ha…ha tudom, akkor meglátogatlak. Vagy…átlátogatok a szobádba – egy rövid szipogás után elmosolyodok. – Basszus, senki se mondta, hogy itt vagy. Ami azt illeti, semmit sem mondtak – lehajtom a fejem egy pillanatra, mielőtt újra rád nézek.
- Már voltam röntgenen, csak a dokit vártam, úgyhogy ő is tud várni. Egyébként is csak azt mondanák, hogy pihenjek, ne erőltessem magam, és igyak sok vizet. Ne mondd, hogy nem ezt mondják neked is – halkan nevetek, aztán melléd sétálok, és gyengéden beléd karolok. – Mikor engednek ki? – érdeklődöm, ahogy a büféhez közeledünk.
A pulthoz érve elengedlek, és az üveg mögé pillantok.
- Nem, te mit kérsz? Én fizetek. Nincs diszkrimináció nők és férfiak között, emlékszel? – nézek rád mosolyogva, miközben emlékeztetlek „tanulmányainkra”. – Egy dupla esressót kérek – fordulok a felszolgáló hölgyhöz. Semmi mást nem rendelek, nem vagyok éhes, hetek óta nem eszem napi egy kiflinél többet, csak vizet és kávét iszom, többnyire, van, hogy becsúszik egy üveg bor vagy néhány pohár whisky. Rosszul is lennék, ha éppen most ennem kéne. – Cameron! – szólok rád megrovó tekintettel, amikor már fizetsz a hölgynek. – Idegesítő vagy! – motyogom neked mosolyogva, amikor az asztal felé sétálunk.
Leülök veled szemben, még mindig viszonylagos örömmel, amikor már gyanús mozdulattal lököd arrébb a tálcádat. Aztán kimondod a kérdést, amit nagyon, de nagyon el akartam kerülni, hiába számítottam rá, nyilvánvaló volt, hogy meg fogod kérdezni, és egyszer el akartam neked mondani, mert ki másnak mondhatnám el, aki érteni is fogja, és most mégis annyira örültem neked, hogy nem akartam ezzel elrontani a napodat. Az én napom mindig romlott, de te egy csepp vidámságot és megkönnyebbülést csempésztél bele, hogy most három szóval tönkre vágd.
Lehajtom a fejem, és kevergetni kezdem a kávém.
- Mennyit tudsz? – kérdezem halkan anélkül, hogy felnéznék rád. Nem tudom, mit kellene mondanom, mi az, amit most megoszthatok veled, ami nem befolyásolja az állapotodat, ami még nem akkora teher. De azt tudom, hogy tőlem megérdemled a választ. – Öhm… - nyelek egyet, és erőt véve magamon rád nézek. – Meghalt a csapatom. Mindenki – mélyeket lélegzem, mert érzem, ahogy a mellkasom ólompáncélként feszül a tüdőmre. – Ott volt Connor is – rá biztosan emlékszel, bár sosem találkoztatok, de talán te voltál az egyetlen, aki valaha is végighallgatta minden örömömet, bánatomat, aggodalmamat és vágyaimat, olyanokat, amikről senki másnak nem meséltem. – Aztán öhm…itt voltam. Azt mondták, hogy több mint három hónapig voltam kómában, utána itt kell… - hanegom egy pillanatra elcsuklik – kellett maradnom még két hónapig. De mesélj inkább te – magamra erőltetek egy mosolyt, nem azért, mert hazudni akarok neked vagy elhallgatni bármit, egyszerűen csak nincs erőm többet mondani most, nem akarom, hogy bármennyire is befolyásoljam a felépülésed rossz irányba, nem akarok előtted és egyáltalán sírni, összetörni újra és újra minden lélegzetvételnél, egyszerűen csak örülni akarok neked, ahogy nem örültem hónapok óta semminek.

Türelmesen állja a kutakodó pillantást, melyben bár annyiszor volt már része, hogy kezdi bosszantani a felesleges figyelem, tudva, pár perccel ezelőtt ő is pontosan ugyanezt tette, lenyeli a kikívánkozni vágyó bosszankodást. Pláne, mert Freya nem fog találni semmi árulkodót, a fején lévő sebet fedő kötést kivéve, mely eltakarja a lényeget, azt, a felszínen éppen úgy gyógyul a lövés, ahogy az elvárható. Azt kell már csak kivárnia, az agyát érte-e bármi, ami további kórházi kezelést indokolna.
- Ezzel egyet kell értenem - felkészült a halálra, arra, hogy egy nap nem tér haza, ez nem jelenti azt azonban, hogy ne akarna élni, s ne örülne a szerencséjének, hogy ezúttal könnyen megúszta a kalandot.
Halk, horkantó nevetést ereszt el a kérdés hallatán. Hasonlóképp reagált ő is, mikor megtudta, hova kell mennie, de a parancs, az parancs, eleget kell tennie neki, ha tetszik, ha nem. - Tudod, hogy nem mondhatom el a részleteket - legalábbis egészen addig nem, míg bizonyossá nem válik, sikerült küldetésük minden részletét teljesíteni, nincs már semmi, amiért érdemes lenne titkolózni. Boldog-boldogtalannak akkor se regélné el persze, mi történt ott, van azonban, akiben megbízik annyira, hogy bátran beszéljen róla.
- Nem siették el a tájékoztatását senkinek. Most már tudod - sokat segített volna egy ismerős arc persze, de úgysincs itt régóta, arról már nem is beszélve, kórházi karrierje elején minden volt, csak érdekes társaság nem.
- Ebben az esetben menjünk - megkönnyebbült szusszantás kíséretében veszi útját a büfé felé. Vissza fogja hozni a nőt persze ide, ügyelve arra, találkozzon az orvosával mindenképp, de nyugodtabban tölti az időt addig is, tudva, a vizsgálaton már túlesett. - Nem is tudom, hányszor hallottam már ezt. Még nem voltak hajlandóak megmondani - tudja, miért, meg is érti, azt azonban nem lehetne mondani, hogy örül neki. Szeretne tisztában lenni végre vele, mikor mehet végre haza.
- Eszembe se jutna diszkriminálni bárkit, bármiért - kezét védekezőn emeli maga elé, kitartott tenyérrel, vigyora azonban meg se rezzen. Sose volt az a típus, aki bárkit neme vagy  egyéb jellemzője alapján ítélt meg, katonaként eltöltött ideje pedig különösen megtanította tisztelni és becsülni a társait. Ennek ellenére most nem hajlandó engedni abból, ő fog fizetni.
Elégedetlenül szalad fel szemöldöke Freya rendeléséből hiányzó étel miatt, de nem enged a késztetésnek, hogy ezt szóvá is tegye. Sejtései vannak, de nem megalapozottak. Egyelőre el is engedi hát a témát, szendvicset és teát rendel magának, majd már oldalazik is arrébb, felkészülve a fizetésre.
- Ez is a bájamhoz tartozik - vigyorogva terelgeti magukat az egyik szabad asztal felé, fél kézzel egyensúlyozva tálcáját. Finoman helyezi terhét a helyére és leül, testileg, lelkileg is felkészítve magát beszélgetésük következő témájára. Nem ez a legjobb hely és időpont ahhoz, hogy kérdését feltegye, mindkettőjük kedvét el is fogja rontani vele, ez egyértelmű, de tudni akarja, tudnia kell, másképp képtelen lesz megérteni, képtelen lesz segíteni, támogatást nyújtani, legyen az hangos vagy csöndes.
- Tulajdonképpen semmit - hallomásból ezt-azt, részleteket azonban nem. Néma marad, míg Freya beszél, arcáról nem olvasható le semmi, hiába kavarognak érzelmei a felszín alatt. Szíve minde izma összeszorul a hírre, elképzelni se tud nagyobb kínt, mint elveszteni a csapatát, az embereit, a családját. Azokat, akiken fél szemét a legnagyobb veszély közepette is rajta tartotta, akikért ugyanúgy harcolt, mint a civilekért, sőt, talán még jobban is. Vesztett már el katonát, tudja, az mekkora fájdalommal jár, belegondolnia is nehéz abba, milyen, ha mindenki meghal.
Kezét nyitott tenyérrel az asztalra csúsztatja, megadva a lehetőséget a másiknak arra, belekapaszkodjon, ha szüksége van rá, ha képes elfogadni a néma támogatást. Ennél többet nem tesz azonban és azt a hibát se követi el, hogy megszólaljon, tovább feszegetve a témát vagy akár csak vígasztaló szavakat mormoljon. Hiszen nincsen most semmi, csak az idő, ami megkönnyebbülést nyújthatna.
- Emlékszel arra a nagydarab, bajuszos kiképzőre? Sose sikerült megjegyeznem a nevét - nem éri meglepetésként a vágy a témaváltásra, habozás nélkül eleget is tesz neki. Idővel, amikor Freya is készen áll majd rá, biztosan visszatérnek a veszteségére, addig is jobb, ha más irányba indulnak. – Mindegy is, azt gondoltam mindig is, hogy nála félelmetesebb emberrel biztos nem találkozhatok, de az itteni nővérek messze kenterbe verik – reméli, nem ő az egyetlen, akinek a vér is megfagy az ereiben, látva szigorú, nehezményező pillantásukat, csípőjükre szorított kezüket. Meglehet persze, kedvesebbek lennének vele, ha azt csinálná, amit kérnek tőle.

Nagyon furcsa állapot az, amiben most miattad vagyok. Monoton, sötét és száraz mindennapokkal a hátam mögött, reménytelenül értem ide a kórházba, most meg úgy kavarog a gyomrom, úgy nyom a mellkasom, mintha elromlott volna bennem valami. Egyszerre kavarsz fel és nyugtatsz meg úgy, ahogy fél éve nem sikerült senkinek és semminek, mert ez az időleges megnyugvás nem beletörődés, sokkal inkább…talán öröm. Nem hittem, hogy valaha érezni fogom még, hiszen ilyen helyzetben az embernek nem jut eszébe semmi más a történteken kívül. Te pedig olyan vagy most nekem, mint egy megfelelően időzített és adagolt gyógyszer, bár az adagolásról kétségeim vannak, mert úgy tört rám mindenféle érzelem, mint az özönvíz. De ezt bizonyára észrevetted szánalmas üdvözlésemből. Újra megölellek, ösztönszerűen, hasonlóan, mint Connort a reptéren az első iraki hazatérésekor.
- Költői kérdés volt – mosolygok ismét könnyes szemekkel, aztán megtörlöm őket, nem tudom, mi van velem, és nem is igazán tudom irányítani, de ez előtted borít ki a legkevésbé. – Tudom – bólintok. – De hallhattam volna rólad. Ha hajlandó lettem volna bárkit meghallgatni – nem kell tovább magyaráznom, biztosan emlékszel a csökönyösségemre, a nyughatatlanságomra, ha egyszer valamit eldöntök, az nehezen törhető meg.
- Valamit csak mondtak. Hetek? Hónapok? Megfigyelésen vagy? – újra a kötésedre nézek, ahogy a folyosón sétálunk. – Lehetnek…maradandó sérülések? – félve nézek a szemedbe, de tudni akarom, hogy mi bajod lehet még. Újra látlak, pedig csak egy közös küldetésen voltunk, de az a néhány nap, amit együtt töltöttünk, tele volt olyan emlékekkel, amiket a mai napig nem felejtettem el, és amiért sohasem lehetek elég hálás neked. Csak most érzem igazán, hogy valójában mennyire is hiányoztál.
Nem könnyű elmondani neked sem azt, ami történt, azt, hogy egyáltalán megtörtént, hiába előtted feszélyez a legkevésbé. Hónapok óta szorongok, alig alszom, alig eszem, időnként megiszok egy üveg whisky-t, és igyekszem minden találkozást elkerülni. Csak a kötelező heti terápiára megyek ki a házból, ilyenkor veszek egy kenyeret és valami sajtot, ez néhány napig elég. Aztán a penészes fél kenyeret kidobom, és a következő terápiáig ismét nem megyek ki a házból.
Csak akkor nézek a szemedbe, amikor befejezem a válaszomat, legalábbis egyelőre, és amit az arcodon látok, az többet ér bármilyen gyógyszernél és terápiánál. A tekintetedben nincs szánalom, sajnálat, további kíváncsiság, tulajdonképpen nincs benne semmi kiolvasható. Csakis a bennem lévő bizonyosság miatt tudom, hogy mire gondolhatsz, mit mondhatnál, és tudom, hogy ami az arcodon láthatatlan, az az együttérzés. Megmozduló kezedre nézek, és néhány másodpercig pislogás és talán lélegzetvétel nélkül nézem felém nyújtott vaskos tenyeredet. Aztán lassan belehelyezem kézfejemet, ujjaim rászorulnak a te ujjaidra, és kezem egy pillanatra megremeg. A bőröd meleg, néhol érdes, pont olyan, mint legutóbb, évekkel ezelőtt, és az ereid pulzálása pont olyan megnyugtató, mint akkor volt.
Felnézek rád, amikor megszólalsz. Az első mondatodból tudom, hogy el fogod terelni a figyelmem valami piti poénnal, ahogy akkor is tetted, és az érzés emlékétől is elmosolyodom, a mondandód befejeztével pedig halkan és keservesen el is nevetem magam.
- Akkor képzeld el Fryxell századost nővér ruhában – mindig sokat nevettem, könnyű volt megnevettetnie annak a néhány embernek, akinek legbelül megengedtem. Sosem okoztál csalódást, mindig számíthattam rád ebben, pedig egyikünknek sem lett volna oka nevetni sem akkor, sem most, és mégis, szinte már úgy tettem neked vallomásokat minden alkalommal, hogy elvártam őled ezt a reakciót. – Egy óra is sok ebből a kórházból és bármelyikről. Én is idő előtt mentem el – ez pedig csak kicsusszant, most pedig számítok rá, hogy ezt már nem fogod elengedni nekem. – De nem hagytam ki kontrollt. Többet segít a gyógyulásban, ha senki nem kérdezi meg óránként, hogy bevettem-e a gyógyszerem, nem fáj-e valahol, és megcsináltam-e a gyógytornás gyakorlatokat – de nem tagadhatom le, az arcommal különösen nem, hogy mindennél többet jelentene, ha Connor pontosan ezeket tenné a nap minden percében.