Mikor már azt hinné az ember, hogy rendeződnek körülötte a dolgok mindig történnie kell valaminek, ami bizonyítja, hogy mennyire nincs így. Még nincs is egy hónapja, hogy az EPA-nál dolgozok, amikor egyik nap, munka után már az albérlet lépcsőházában állok a postaláda előtt, ahol a szokásos szórólapok mellett egy hivatalos levél is kézbesítésre került az én nevemre. Még egyelőre nem bontom fel, hanem visszazárom a levélszekrényt, és felmegyek a lakásba. Elképzelésem sincs, hogy milyen levelet kaphatok a katonai minisztériumtól. Még az se érteném, ha a katonaságtól jönne levél, hiszen Ryenen kívül más aktív szolgálatban lévő személyt nem ismerek, de a mi kapcsolatunkról nem hiszem, hogy ott túl sokan tudnak, ráadásul engem milyen ügyben értesítenének. Tío meg már régen leszerelt, ha vele történik valami, akkor az értesítést máshonnan kapnám. De a minisztériumtól meg pláne nem értem milyen levelet kaphatok. A lakásban, miután bezártam magam után az ajtót, gyorsan lepakolok, és kinyitom a levelet.
„Tisztelt Miss. Sanchez! Ezúton gratulálunk, és értesítjük Önt, hogy felvételi jelentkezését ezúton elfogadtuk a minisztérium által szervezett „A civilek a katonai életben” nevű új programban. 2018. augusztus 1. napján reggel 08:30-kor kérjük megjelenni az alábbi címen. United States Military Academy 758 Cullum Rd, West Point, NY 10996, U.S.A.”
Ezen kívül még leírták, hogy körülbelül mit kell vinni, de a kiképzés során használt speciális ruhákat és felszerelést biztosítják. Ez mind szép és jó, de nekem ötletem sincs, hogy ez hogyan lehetséges, hiszen ÉN nem jelentkeztem sehova. Alapvetően nem az én világom a „parancs, értettem” rendszer. Az most tök mellékes, hogy a hozzám legközelebb állóbb személyek is ebben a rendszerben élnek. Már hívnám Tíot, hogy rákérdezzek tud-e erről az egészről valamit, amikor eszembe jut, hogy őt most nem hívhatom, mert megbízatáson van a csapatával, ahol nem szabad zavarnom. Mielőtt viszont az igazgatót hívnám, megnézem az e-mailjeimet, hátha ott küldött valaki valamilyen magyarázatot ehhez az egészhez, és nem is kell csalódnom. Egy levelem érkezett az FBI igazgató személyes e-mail címéről, amelyben leírja, hogy a biztonságom érdekében bejuttattak a „A civilek a katonai életben” nevű programba, mert Tío most folyó ügyének fő gyanúsítottja a nyomozást folytató ügynökök hozzátartozóit fenyegette meg. Valamint azt is leírja, hogy az EPA-nál úgy tudják, hogy nekem egy FBI-os ügyben kell segítséget nyújtanom, így két hónapra Washington DC-be kell utaznom augusztus egytől. Ez persze azt is jelenti, hogy mindent összeszedni és elkészülni két délutánom marad, a mai és a holnapi. A levelet lefényképezem, és az FBI igazgatójától kapott levéllel együtt átküldöm Ryan e-mail címére, hogy tudjon róla, hogy hova és milyen okok miatt kell mennem. Hívni nem szeretném, mert mintha úgy rémlene, kiképzést tart, és ott nem szeretném zavarni. Ráadásul össze se áll fejemben, hogy United States Military Academy a hivatalos neve a West Pointnak, ahol Ryan is dolgozik jelenleg. Bent nem volt túl nagy visszhangja a dolognak, csak átadtam mindent a kollégáknak, amin éppen dolgoztam, és egyébként senki nem kérdezett semmit. Délután, otthon viszont rájövök, hogy igazából még mindig sincs gőzöm se, hogy mit kell magammal vinnem, így nagyjából azt pakolok be, mint bármikor, ha utazok valahova, csak most a magas sarkú cipőket kihagyom. Ahogy a fürdőbe vonulok összeszedni az ottani szükséges dolgokat, eszembe jut, hogy talán nem ártana egy kicsit változtatni a külsőmön is. Egyrészt nem biztos, hogy lesz lehetőségem a hajammal bíbelődni kiképzés közben, meg, ha tényleg meg akarnak találni, akkor valószínűleg egy hosszú barna hajú lányt keresnének. Így veszem is a kulcsom, és némi készpénzt, ellenőrzöm a telefont a nadrágzsebemben, és már indulok is egy fodrászhoz, hogy levágják a hajamat, és még be is festetem, ezúttal feketére. Másnap reggel a megadott címen vagyok körülbelül tizenöt perccel korábban, de már rajtam kívül vannak mások is, akik hozzám hasonló cuccokkal várakoznak, és mit ne mondjak, hozzám hasonlóan nem mindenkiből nézem ki, hogy katonának való. Szegény kiképzők! Pontosan 8:30-kor megjelenik egy katonai egyenruhában lévő férfi, aki elvezet minket egy nagyobb terembe, ahol elmondják, hogy körülbelül mire számíthatunk az elkövetkezendő időszakban, a felszerelések hol tudjuk majd magunkhoz venni, ezt követően pedig mindenkinek megmutatják a hálókörleteket is. A többágyas szobákba már az új egyenruháinkkal a kezünkbe vonulunk be, azzal, hogy kilenckor már az épület mögötti gyakorlópályán kell lennünk, ahol megtartják az első fizikai felmérőt. Annyira nem vitték túlzásba az eligazítást, így nem is igazán tudjuk kik fognak nekünk képzést tartani. Sok egyenruhás van, és mivel mi nem olyan kiképzést fogunk kapni, mint akik valójában katonának készülnek, nem is vagyok benne biztos, hogy olyan lesz a kiképzőnk, aki ranggal rendelkezik. Az emelvényen nem sokár egy a harmincas évei közepén járó nő jelenik meg. - Újoncok figyelem! - kiáltja el magát, mire egy nagyon halk duruzsolás tovább folyik, ami máshol csendnek számítana, de itt ugye más a helyzet, mint a civil életben. - Csendet! - szólítja fel a csacsogókat erélyesebben. - Én Monica Brown százados vagyok - mutatkozik be, és már a lényegre is tér. - Mivel Önök nem estek át rendes fizikai felmérőn, de mégis meg kell állapítanunk az erőnlétüket a továbbiakhoz, így ezt most fogjuk megejteni. Ezzel át is adnám a szót az Ezredesnek, aki ismerteti pontosan, hogy milyen feladatokat is kell végrehajtaniuk - majd tisztelegve átadja a helyét a kiképzőnknek. Akárki legyen is az illető, lesz baja velünk, mert bár nem sokat látok az előttem és a mögöttem álló két nagydarab fickótól, de az máris világos, hogy a mi elhelyezkedésünk korántsem felel meg az itt megszokott egyenes soroktól.
Fools live to regret their words, wise men to regret their silence
Amikor visszatértem, pontosabban a feletteseim visszahívattak New York-ba, egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyi teendőm lesz a városban. Igazából nem gondoltam, nem akartam, nem éreztem semmit, csak tettem, amit muszáj, mint egy robot, a cél érdekében. Persze, tudtam, hogy a West Point-ban fogok kiképezni, de álmomban sem gondoltam, hogy az ennyi munkával és mellette láthatatlan papírmunkával jár. Azt itt van a védencem, Flor. Derül égből villámcsapásként ért Harry kérése, hogy vigyázzak egy általa szeretett és féltet lányra, azaz a nevelt lányára. Még most sem tudom, hogy jól tettem-e, hogy belementem ebbe az egész testőrösdibe, azonban magamnak se vallom be, de ez az egész helyzet, azt hiszem, jobb hatással van rám. S habár már sosem leszek az a „tökéletes katona”, aki Emily és csapat elvesztése előtt voltam, de olyan esetekben, amikor valakit védelmezek, pár pozitívum is előjön belőlem – a negatívumok mellett természetesen. Minden esetre az teljességgel kijelenthető, hogy nem unatkozom az „almavárosba” jövetelem óta, ami igazán jót tesz a közérzetemnek és legalább nem gondolkodom sok már baromságon, amin már változtatni úgysem tudok. A Flor felett való őrködés, a kiképzés a Katonai Akadémián, egy kis kötelező edzés és lövészgyakorlat, melyek az életem legfőbb részei teszik ki a jelenlegi létezésem, meg néha egy-két mindent feledtető egyéjszakás kaland. Érdekes mód, mióta bébiszitterkedem, lényegesen kevesebb alkoholt fogyasztok. Felelősségnek hívják, és azt hiszem, egy pici még mindig lakozik mocskos tudatom legmélyén vagy valami ilyesmi. Nem mintha nem lennék annyira profi, hogy akár bebaszva is megvédjek valakit és ellássam pár magát nehézfiúnak gondoló nyomorék baját, de a tiszta fej, az tiszta fej, én pedig nem követhetek el még egy bakit. A kadétokkal egyébként meg vagyok elégedve, egész jó honvédők lesznek, ha megkapják a kellően durva és életszerű kiképzést, ráadásul tőlem. S ha ez a csomag mind nem lenne elég, a katonaság még egy új programot is elindít, mely „ A civilek a katonai életben” csicsás néven fut. Mi a legjobb az egészben? Hogy az én apám úgy véli, nekem is részt kell venni ebben a programban. Persze nem egyedül, de a fizikai kiképzések az enyémek lesznek. Nagyszerű, már alig várom, hogy pár tehetetlen idiótát ugráltassak, akik előbb utóbb sírva rohannak majd haza a kemény kiképzést nem bírva. Mondanom sem kell, hogy a türelmem sem a régi már, ezért tutira nem kímélem majd őket. Mikor eljön az a bizonyos nap, amikor kezdetét veszi ez a „fantasztikus” program, én vagyok az a személy, aki felméri a civilek erőnlétét és fizikus képességeit mindenekelőtt, hogy egyáltalán maradhatnak e nálunk. Szerencsére Monica Brown százados, a szerencsés nyertes, aki istápolgathatja őket, már előre sajnálom őt. - Kadétok! A mai napon felmérjük a fizikai erőnlétüket, hogy eldöntsük, valóban részt vehetnek-e a programban. Mert ne higgyék, hogy mindenkinek helyen van itt. – szólalok meg érdes hangomon köszöntésként vagy inkább helyett, amikor Monica átadja nekem a szót. - Ha ezt megemésztették, akkor kövessenek a kiképző pályára, hogy ezt azonnal megejtsük. – teszem még hozzá parancsoló stílusomban. Biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek nem számítottak arra, hogy esetleg ki is eshetnek a programból, de itt csakis azok maradhatnak, akik legalább is nem tunyák. Csak, mikor megérkezünk a füves talajjal ellátott kiképző területre és sorba állítom a férfiakat és nőket egyaránt, nézek végig a társaságon, ám mikor ezt megteszem, egy ilyen váratlan és kellemetlen meglepetéssel nézek szembe. FLOR!?? Jól látok? Mondjuk, ez nem lehet kérdés, hogy a szemem tökéletes másként nem lehetnék mesterlövész, de akkor is ő mi a jó büdös francot keres itt, a West Point-on? Hát nem megmondtam neki, hogy maradjon a kis seggét, lehetőleg otthon és minél többet Queens-ben? Meg akar halni ez a nő? Szórakozik az életével? Szavakkal most ki se tudnám fejezni, mennyire felhúzta az agyamat a látványa, habár ez egy külső szemlélő számára láthatatlan. Katonaként megtanultam megőrizni a hidegvéremet a legdurvább és legváratlanabb helyzetekben is, és tisztázom, hogy ennél azért volt részem sokkal durvább menetekben is. Szóval csak némán méregetem a leendő civil katonákat – már, aki ez lesz -, és egyelőre nem adom jelét annak, hogy ismerem Flor Sanchezt, de ha kettesben leszünk, biztos lehet benne, hogy megkapja a magáét. - Remélem, alaposan végignéztek az itt látható akadálypályán. – mutatok azért szavaim megerősítéseként a vegyes feladatokkal ellátott pálya felé, mely pontosan a civilek számára készült. - Mert több idejük már nem lesz rá. A feladat pofonegyszerű: megállás nélkül végigjutni az akadályokon, majd visszarendeződni a katonai sorba. Menni fog? – kérdezem kissé összeráncolt szemöldökkel és némi kétkedéssel a tekintetemben. Nem mintha érdekelne a véleményük. Igen, ez az egész valóban rohadt egyszerűnek tűnik innen nézve és nekem, de biztos vagyok benne, hogy a fele nem fogja tudni végigcsinálni. Mondjuk, szemét gondolat vagy nem, de csak remélni tudom, hogy a kedvenc védencem is ezek közé fog tartozni és szépen hazamegy a biztonságos lakásába. Habár az sem árt, ha az ő helyzetében valaki meg tudja védeni magát, de azért vagyok én, nemde bár. - Szóval a további kiképzésük feltétele végigjutni ezen a pályán, s amíg ez nem sikerül, addig nem tudnak továbbjutni a kiképzésükben. Lebegjen ez a szemük előtt, amikor nekivágnak! Háromra indulás, katonák! - kiáltom el magam sajátos motiváló szövegem utána, majd mikor hangosan kiejtem a hármas számot is, a katonajelöltek el is indulnak a rájuk váró feladat elvégzése felé. Biztos vagyok benne, hogy fele már a pálya megjárása előtt összeszarta magát, de ez az ő bajuk. Minek jön ide, aki nem bírja?
A West Pointon, a további eligazításra várva egy egészen kicsit fel tudom mérni a társaságot, és mit ne mondjak, azért egy kicsit másabb jelentkezőkre számítottam. Azt hittem ide csak olyanok jelentkeztek, akik legalább külsőre hajaznak a katonákra, és én leszek a kivétel, akiről már messziről megállapítják, hogy „Ez eltéved”. Ezzel ellentétben nem látom a tarásság túlnyomó többségén, hogy olyan „hű, de jó erőnlétben” lennének, az viszont igaz, hogy elhízva sincsenek. Mindezek ellenére azt hiszem, még így is én vagyok a legkisebb, bár ez talán nem is olyan meglepő, általában mindenhol az enyém az a megtisztelő pozíció. Brown százados hamarabb leráz minket, mint vártam, mert egy rendre igazítás után, mondhatni csak felkonferálja azt a személyt, mint most kiderült ezredest, aki felméri a képességeinket. Az Ezredes hangja hallatán viszont még az ütő is megáll bennem egy pillanatra, mert egyből felismerem Ryan érdes baritonját. A lényegre törő stílusa viszont itt még inkább előtérbe kerül, mint amikor a kinti világban találkozunk, és ez még számomra is ijesztő. A százados figyelmeztetése után még fel-felhallatszó pisszegések és susogások most teljesen elhalnak, és még az előttem, mögöttem álló két nagydarab fickónál is hallom, hogy még levegőt venni is alig mernek. Bennem pedig egyből felmerül a kérdés, hogy vajon milyen lehet azokkal, akiket igazából ki kell képeznie, mert hivatásosak lesznek? Velük még keményebb, vagy pont a mi szedett-vedett csapatunk váltja ki belőle ezt a fegyelmet? Remek! Így kell elvenni a lelkesedést, de nekem itt kell maradnom, ha tetszik, ha nem. De mi van akkor, ha most elbukom ezt a felmérőt? Ryan elvileg tud arról, hogy nekem maradnom kellene, de, ha az a feladata, hogy most kiszűrje az alkalmatlanokat, akkor nem mondhat ellent a parancsnak. Tehát át kell mennem a felmérőn tisztán és hibátlanul. Az első mondata után hagy egy pár pillanatnyi szünetet, majd a maga „kedves” stílusában folytatja tovább, és kiadja a következő parancsot, miszerint kövessük őt arra a pályára, ahol felméri a képességeinket. Ahogy sorba állít minket, már egészen olyan alakzatban vagyunk, ahol egy külső szemlélő még el is hiszheti, hogy lehet valami közünk a katonasághoz. Bár ez a művelet még Ryan irányításával sem megy olyan hatékonyan, mint szerintem kellene. Nagy sajnálatomra az első sorba kerülök, bár, így esélyem van látni is Craig ezredest. Mivel egyelőre nem kaptunk „Vigyázz!” parancsot, így talán nem akkora gond, hogy keresem a felettesünk tekintetét. De azt hiszem jobban jártam volna, ha nem teszem meg, mert mintha dühöt látnék a tekintetén, így vissza is kapom egyenesen előre a szemeimet. Képtelen vagyok tőle félni, de nem szeretném fölöslegesen idegesíteni vagy olyan dolgot tenni, amit nem szabad. Amikor arra utal, hogy szét kellett volna már nézni a pályán, gyorsan én is végig futtatom a szememet a terepen, de egyelőre kicsit kaotikusnak tűnik, hogy melyik akadály melyik után következik. Korábban futólag már említették, hogy itt a kérdésnek megfelelően hangos „Igen, Uram/Asszonyommal” vagy ennek a tagadó változatával kell felelni. Most még mindenki bizakodó, így a válasz mindenki részéről egy hangos: Igen, Uram! De még azén fülemnek is elég összevisszára sikerült. Erre a rendezetlenségre még nekem is fintor jelenik meg az arcomon, de még véletlen sem akarom megnézni, hogy milyen arcot eredményez ez az Ezredes Úr arcán. A motiváló beszéd után kivételesen viszonylag rendezetten indulunk neki az akadálypályának futásban, ahol azért a megkezdett sorrend borul is. Az első akadálynál úgy is muszáj lesz egyesével haladni, mert az egymás mellé és után rakott abroncsokon máshogy nem lehet túljutni. Ezen mindenki könnyedén átjut, a gerendán való egyensúlyozásnál vannak leesések és egyensúlyvesztések, bár én ezt még az iskolában is nagyon szerettem, így könnyen végig gyalogolok rajta. Az alacsonyabb falak „átugrása” már néhány emberen tényleg kifog és csak többszöri próbálkozásra sikerül nekik legyőzni ezeket. Az első igazi nehézséget az az ’A’ betűt formázó akadály jelenti, aminek az oldalait egy-egy kötélháló adja. Ott már többen át is csúsznak a hézagokon. Itt még én is többször megcsúszok, ahogy mellettem rángatják a kötelet, de viszonylag simán átjutok rajta. Számomra az igazán könnyű akadály az, ahol a föld feletti nem sokkal egy drótháló alatt kell átmászni, mert itt nagy előnyt jelent a kis termet, hiszen az alkaromra és a lábujjamra támaszkodva könnyedén átférek alatta. A sár fölötti kötélen való átlendülésnél még néhányan leesnek, mert nem bírják megtartani magukat, az érkezésnél én is megbillenek hátrafelé, de azért visszanyerem az egyensúlyom, és folytatom a pályát. Az utolsó akadály előtt viszont a korábbi előnyöm hátránnyá válik, mert az épületfal-imitáció, ahol egy ablakon kellene „bemászni” olyan magasan van, hogy én még nekifutásból a falra lépve is csak a két kezem három leghosszabb ujjaim utolsó két ízületével tudom megfogni, így szépen vissza is csúszok. De ez még néhány emberen kifog rajtam kívül. Mivel korában többen is voltak, aki az első nekifutásra s le nem küzdött akadálynak újra nekiveselkedtek, így én is úgy vagyok vele, hogy ezzel veszíteni nem veszíthetek, remélem. Másodjára kicsit távolabbról, a fal magasabb pontjáról elrugaszkodva, már stabil fogást találok az „ablak” peremén, így nehezen, de sikerül átmásznom az rajta, majd beállok én is a sorba. Sokan feladták, és főleg az utolsó akadály volt az, ami sokakon kifogott. Amikor befejezzük a felmérőt (valamilyen módon), mindenki ki van fulladva, bár különböző mértékben, de így legalább csendben várjuk Ryan Craig ezredes értékelését. Én pedig, mivel sejtem, hogy ez nem az igazi akadálypálya, de még ez sem ment könnyen, rá sem merek nézni az Őrangyalomra, mert nem tudom mit várt tőlem, és azt sem, hogy a magam számára adnék-e a „nem megfeleltnél” jobbat.
Kezdőlap
