Azt mondják, ha egy kapcsolatnak vége, akkor általában annyi idő kell a továbblépésre, mint a kapcsolat fele. Hát ebben hiszek is meg nem is. Minden esetre azt hiszem, így fél év alatt most már tényleg túlléptem az előző páromon. Bár azt hozzá kell tenni, hogy jó kapcsolatban váltunk el, a szakítás oka pedig az volt, hogy a vége felé ellaposodott a közös életünk, valamint ő munka miatt költözött, méghozzá a nyugati partra, én meg nem hiszek a távkapcsolatokban. Így mondhatni a szakítás közös megegyezés volt, még valamikor december elején.
Néhány napja egy buliban, ahol néhány táncos csajszival voltam iszogatni, megismerkedtem egy egész helyesnek tűnő pasival. A beszélgetés kellemesnek tűnt és másnap is így gondoltam rá. Így nem is bántam, hogy még akkor megbeszéltünk egy randit következő szombat estére, amikor szabad mind a kettőnk estéje. A helyszínt is megbeszéltük, ami egy Staten Islandbeli csendes étterem.
A srácot egyébként Duane Maliknak hívják, és első benyomásra egy nagyon kedves, figyelmes férfi. Nem tértünk ki rá pontosan, hogy mit és hol dolgozik, de azt elárulta, hogy nagyon sokat kell ügyfelekkel foglalkoznia, néha még munkaidőn túl is. Külsőre magas, olyan száznyolcvan centi körüli, fekete hajú és sötétbarna szemű, normál testalkatú féri, aki ránézésre korban is velem egyidősnek tűnik.
Nagyon ismerkedni nem volt időnk a szórakozóhelyen, mert ő a haverjaival már induló félben voltak egy legénybúcsúba, itt csak úgymond gyülekeztek, hogy meglepjék a nősülni készülő haverjukat.
A randi szombatjának délutánján már nagyon be voltam sózva, és tőlem eltérő módon, alig tudtam magamnak ruhát választani. Végül egy piros szívű, vékonypántos, szív alakúan dekoltált ruhát választottam, aminek a körszoknyája combközép alatt végződik kicsivel. Ehhez egy vékonypántos, magas sarkú szandált választok, és egy kistáskát, amiben beleteszem a fontosabb dolgokat, köztük a két telefonomat. A Ryantől kapott telefon mindig be van kapcsolva, és ha csak kilépek a postaládához, akkor is nálam van, sose lehet tudni alapon. Ezt a számot senkinek nem adom meg, így ha megszólal, egyből tudom, hogy ki hív, de eddig még nem csörgött és én sem használtam.
Duane-nel úgy beszéltük meg, hogy az étterem előtt találkozunk. Igaz, hogy felajánlotta, hogy értem jön, de lebeszéltem róla, mert nem akarom, hogy egyelőre tudja, hogy hol lakok. Ezzel kapcsolatban óvatos vagyok.
Maga a vacsora nagyon kellemes hangulatban telt, sokat beszélgettünk, és elmondta, hogy kommunikációs szakot végzett, és jelenleg egy multinál dolgozik, most az egyik ügyfelekkel foglalkozó csoport vezetője. Én is elmondtam, hogy környezetmérnök vagyok, és hogy jelenleg nem ezzel foglalkozok, de szeretnék majd ismét a szakmában helytállni. A jelenlegi munkámat is elárultam neki, de nem mondtam el, hogy melyik kávézóban vagyok, és Manhattanben azért van néhány belőle. A múltamat érintően sem nagyon merültem bele a részletekbe, csak annyit mondtam, hogy nagyon jóban vagyok az otthoniakkal, és hogy év elején költöztem ide New Yorkba. Meg próbáltam a szabadidő témánál maradni, de azt sem hangsúlyoztam ki, hogy mennyire az életem a tánc, tagadni úgy sem tudnám, hiszen a mozgásomon gyakran érződik.
Nem feltétlen egyszerű velem ismerkedni azt meg kell, hogy mondjam, bár lehet, hogy csak valami megérzés féle volt, hogy ne áruljak el magamról sok mindent. Vagy az is lehet, hogy most megint elővigyázatosabb lettem, mint néhány hónappal ezelőtt lettem volna. Nem emlékszem, hogy milyen voltam, amikor teljesen új emberrel ismerkedtem, hiszen az előző barátommal már az előtt jóban voltunk, hogy összejöttünk volna, és lényegében, mindig olyanokkal jártam, akiket már előtte ismertem, vagy egy közeli barátnőm ismert. Így mindig le tudtam ellenőrizni, hogy milyen ember is mielőtt komolyra fordult volna a dolog. Azt meg mindig csak később tudtam meg, hogy Tíoék mindig lenyomozták, ha tudomást szereztek az illetőről (bár sose titkolóztam előttük ilyeneket, de azért nem tudtak mindenkiről, akikkel egy helyen voltam és találkoztam egy buliban, akkor mást sem csináltak volna, mint ezeket az embereket ellenőrzik).
A vacsora után, elmentünk még sétálni egyet, hiszen én még itt sosem jártam, és kíváncsi voltam a környékre. Egy viszonylag csendesebb utcába tértünk le, amikor megálltunk és óvatosan maga felé fordítva megcsókolt. Ezzel igazából annyira nem is volt bajom a legelején, mert ez még kellemes is volt, de utána elkezdett tolni egy épület falához. Itt már egyre vadabb lett, ami egyáltalán nem tetszett, de amikor a torkomra rakta a kezét simogatás közben, és egyre erősebben fogta, és a falhoz is egyre jobban hozzápréselt, ott már határozottan megijedtem. Ahogy egyre jobban belemerült a ruhám pántját is próbálta lejjebb tornázni, szerencsére sikertelenül. Próbáltam megszakítani a csókot és eltolni magamtól, de sehogy sem tudtam, hiszen jóval nagyobb volt nálam, és erősebb is. „Még egyszer nem erőszakolhatnak meg” - esek szinte teljesen kétségbe. Végül jobb ötlet híján, amilyen erősen csak tudtam ágyékon rúgtam, amitől egyből össze is csuklott, és ezt a pillanatot használtam ki, hogy kereket oldjak.
Egyelőre arra indultam, amerről jöttünk, hiszen nem akartam nagyon eltévedni, ez pedig egy biztos kiindulási pont volt. Egy kis utcán keresztül vissza is jutottam a forgalmasabb részre, ahol éttermek és szórakozó helyek is voltak. Azt még út közben hallottam, ahogy leribancozva utánam ered, de hátrafordulni nem mertem. A tudat, hogy követ bőven elég volt.
Amikor emberek közé értem lassítottam, mert futva nem lehet jól elrejtőzni, meg ebben a szandálban nem is nagyon lehet sietni. Közben előkotortam a táskából Ryan telefonját, és már hívtam is, hogy segítsen, ha tud. Egyáltalán nem lesz egyszerű, mert egyelőre nem tudom, hogy hol vagyok, vagy, hogy ő hol van.
Hátulról viszont hallottam, ahogy néhány járókelő elégedetlenkedik, meg feldúltan mondják, hogy valakinek, hogy ne lökdösődjön. „Még mindig követ” jut el a tudatomig, és egyben megállapítom, hogy ez a piros ruha, egyáltalán nem volt jó választás, mert túl feltűnő.
Amikor Ryan felveszi a telefont, szólok bele pánikszerűen - Segíts! A nyomomban van. Staten Islandon vagyok, de nem tudom, hogy hol. - Na, igen, hogy kereszteződést keressek, az már meg sem fordul a fejemben, hiszen ott le tudnám olvasni az utcaneveket. Csak megyek előre, ahogy csak tudok. Remélem, hogy még az előtt megtaláljuk egymást Ryannel, hogy Duane utolér.

Flor & & Ryan

Miután megismerkedtem Ryannel megint annak a félős kislánynak éreztem magam, aki megszökött a mostohacsaládjától. De akkor még nem volt olyan személy mellettem, aki vigyázott volna rám, ezért később nagyon sok időbe telt mire felfogtam, hogy Tío mellett biztonságban vagyok. De neki lehetősége volt, hogy szinte napi huszonnégy órában mellettem legyen, de ettől függetlenül már akkor kialakultak bennem azok a szokások, amiket most Ryan is kér tőlem. Neki viszont nehezebb dolga van, mert ő nem lehet velem állandóan, amit nem is várok el, megvan a saját élete. Így teljesen normális, hogy neki más módszereket kell választania a védelmem érdekében.
A lakásban teljesen biztonságban éreztem magam, majdnem annyira, mintha Ryan mellettem lenne. Az átalakításokat hamar megszoktam, csak a kamerával volt nehéz összebarátkoznom, de már nem zavar, annyira. Viszont így nagyon belekényelmesedtem a biztonságba, és elfelejtettem Ryannek szólni, hogy milyen terveim is vannak ma estére, de egyáltalán nem számítottam problémára.
Talán ez volt az oka, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy veszélyben lehetek, csak a régi beidegződések miatt voltam óvatosabb az átlagnál. Eleinte annyira hülyeségnek tartottam az elővigyázatosságomat, hiszen sem az első találkozásnál, sem a vacsora alatt nem adta jelét, hogy valamilyen defektje lenne. Inni sem ittunk annyit, hogy ez hatással legyen rá. Éppen ezért ért annyira váratlanul és felkészületlenül, hogy a városnézés alkalmával ilyen hevesen esett nekem, hogy csak a szerencsén múlt, hogy az utcán tett a magáévá.
Még élénken élt bennem, és Ryan is emlékeztetett erre a múltkor, hogy nagyvárosban jól elrejtőzni csak úgy lehet, ha nagy tömegben a lehető legnyugodtabban viselkedve haladok az emberekkel, de ez az utca igaz, hogy forgalmasabb, mint az előző, de csak helyenként, ahol a szórakozóhely vagy az étterem bejárata előtt gyülekeznek a bejutni vágyók. Így viszont Duane-t nem fogom tudni lerázni, főleg, hogy akaratom ellenére nagyon beindítottam.
Menekülés közben, ahogy felhívom Ryant nem kell sokat várnom, hogy fel is vegye, talán a második vagy harmadik csörgésre már beszélhetek is. Hozzám hasonlóan ő sem köszön, de ez most nem egy udvariassági hívás, mind a ketten tudjuk ezt, így egyből biztosít is a felől, hogy indul. Közben végig kapcsolatban vagyunk, ami az idegeimre kifejezetten nyugtató hatással van, mert tudom, hogy még ilyen távolból is irányítani fog, hogy a lehető legbiztonságosabb helyre kerüljek a lehető leghamarabb.
- Rendben - és egy nagyobb tömeg felé igyekszek, de még mindig lényegében ugyan azon az utcán maradva, mert a többi még kihaltabbnak tűnik. A második kérdésére meg nem telefonban akarok válaszolni, mert mint mondjak, hogy a randi-partnerem errefelé vezetett? Ez nem telefontéma, legalább is nálam, főleg úgy hogy most azért idegenek is hallják, és félek attól, hogy erre esetleg felfigyelnek.
- Ne haragudj! - mondom már majdnem sírva, mert nem akartam ezt az egészet, csak egy kellemes estét, bár tudom, hogy az Őrangyalom is inkább a kialakult helyzetre mérges, mint rám, vagy legalább is bízom benne, hogy így van. - Értettem - válaszolok az utasítására, hiszen ő biztos jobban ismeri a helyet, vagy lát valamit, amit én nem, de egyébként sem fordul meg a fejemben, hogy ellent mondjak neki. Mielőtt viszont tényleg lefordulnék az említett sikátorba, még hátranézek, hogy Duane vagy más láthat-e, de nem látok semmi gyanúsat.
A sikátor viszont mind a két feléről nyitott, és van néhány szemétkonténer is, ami legalább fedezéket nyújt. Gondolkodás és mérlegelés nélkül megyek be, és szerencsére rajtam kívül nincs senki itt. De mielőtt beléptem ide, a telefont elvettem a fülemtől, a vonal bontása nélkül, hogy folyamatos kapcsolatban legyünk Ryannel, ha kell.
Próbálok uralkodni magamon, amennyire csak lehet, de a gyors szívverésemmel és a zihálásommal nem sokat tudok kezdeni, még úgy sem, hogy tudatosan próbáltam lassan és mélyeket lélegezni. És az nem segít, hogy néha fel-feltűnik egy-egy alak, akik csak úgy kíváncsiságból erre néznek. Mindig azt hiszem, hogy Duane az, és észrevesz, amitől mindig megugrik a pulzusom, de vissza valahogy nem akar menni. Egyszer csak óvatos lépteket hallok a hátam mögül, amitől teljesen megdermedek, és ismét a fülemben dobol a vérem és egyre gyorsabban kapkodom a levegő. Egyszer csak azt érzem, hogy egy erős kar kulcsolódik körém, egy másik meg befogja a számat, de fölösleges, mert a rémülettől teljesen megnémultam, és szinte még a vérem is megfagyott. A tudat, hogy Duane kapott el, és most mindennek vége teljesen leblokkol. De amikor meghallom a hangját, egyből megkönnyebbülök, és egy nagy levegővétel után a mellkasának is dőlök. „Ryan az. Biztonságban vagyok” jut el azonnal a tudatomig. Hagyom, hogy maga felé fordítson, de egyből szorosan hozzá is bújok, és szinte próbálok eltűnni erős, védelmező karjainak ölelésében. Legszívesebben elsírnám magam megkönnyebbülésemben, de mégsem teszem, csak állok így, amíg csak hagyja.
- Nem, nem ő - nyugtatom meg egy kicsit, hogy tudja, nem a mostohabátyám játszotta ki az éberségét. - Egy elcseszett randi egy szeméttel, aki először rendesnek tűnt - mondom elkeseredetten, miközben próbálom úgy elhelyezni a karomat az ujjai között, hogy kényelmesebb legyen, és hogy kívülről ne úgy tűnjön, hogy akaratom ellenére rángat magával. Mert nem így van, csak nem tudok olyan gyorsan utána menni, mint ő szeretné. Ebben a szandálban képtelenség nagyokat lépni, mert alig néhány pánt tartja a lábamon, és Ryan az ő hosszú lábaival, alapvetően nagyobbakat lép, mint én.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy merre megyünk, és hogy mit akar… - mentegetőzök egyből bűnbánóan, de nem fejezem be a megkezdet mondatot, mert képtelen vagyok most kimondani, hogy meg akart erőszakolni. Csak öntudatlanul is közelebb húzódok hozzá, de így még gyorsabbnak tűnik a tempó.
- Ryan, - szólítom meg halkan - esetleg mehetnénk egy kicsit lassabban? - kérdezek rá félszegen, amikor már legalább harmadjára billenek ki az egyensúlyomból, mert a vékony tűsarkak és a járda egyenetlenségei nem épp a legjobb kombináció még számomra sem.
Azt hittem, hogy itt parkol közel a sikátorhoz, de tévedtem. Így viszont valamiért egyre idegesebb vagyok, pedig okom nincs rá, mert itt van az én Ángel de Guardam.
Egy másik kisutca mellett megyünk el, amikor egy rántást érzek a karomon, amitől megpördülök, és kiszakadok Ryan óvó kezei közül, majd egy erős ütést érzek az arcomon, aminek az erejétől el is vesztem az egyensúlyomat.

Flor&Ryan

Ryan minden utasítása teljesen logikus, aminek magamtól is eszembe kellene, hogy jusson, de mivel nem ismerem a környéket, - jó nagy állat voltam, állapítom meg magamban -, így nagyon nem merek egyedül lefordulni sikátorokba, nehogy zsákutcába jussak. Egyébként meg most reflexserűen jönnek elő azok a dolgok, amikor Tío utasításait követtem hasonló módon gondolkodás nélkül, és ha benne vakon bíztam, akkor nem látok okot arra, hogy Ryanbe ne bízzak ugyan így.
Viszont azt hiszem erről a „háta mögé osonok, és teljesen lefogom a szájával együtt” manőveréről egy kicsit nagyon el fogunk beszélgetni, ha már csillapodtak a kedélyek, mert nem szeretnék szívinfarktust kapni, mert még egyszer ezt eljátssza, bár inkább erre ne legyen oka soha teöbbet.. Viszont mentségére legyen szólva, hogy nem tudhatta, hogy hogyan reagálok a feltűnésére a hátam mögül, illetve hogy tök nyugtató az ölelése most, hogy már tudom, hogy Ő az.
Nem zavar a mufurc, kicsit keményebb stílusa, mert tudom, hogy most az ő idegei is pattanásig feszülnek, és minden idegszálával a környezetére próbál figyelni, hogy lehetőség szerint ne érje váratlan meglepetés. Szerintem az összes hasonló feladatot ellátó személy így viselkedik ilyenkor, vagy legalább is én csak ilyenekkel találkoztam; meg szerintem én is ilyen lennék hasonló helyzetben. A védenc lelki megrázkódtatási ilyenkor mellékesnek kell, hogy legyenek, mert ha a pátyolgatáson van a hangsúly, akkor azzal elterelődik a testőr figyelme, és akár bele is halhat valaki.
Megpróbálom kihasználni a helyzetet, hogy egy olyan személy ölelésében vagyok, akivel százszázalékosan biztonságban érzem magam, és lassan érzem is, hogy csökken a pulzusom. Amikor válaszolok a feltett kérdéseire, és biztosítom a felől, hogy nem az, akitől félt, érzem rajta, hogy megkönnyebbül.
Valószínűleg hozzá hasonló módon húzom el én is a számat a hangjából ítélve, bár nem azért, amiért ő gondolhatná, ha látná az arcomat. De szerintem egyikőnk sem látja a másik arcát, legalább is én nem látom az övét, mert nem fordul felém. A gúnyos kifejezés inkább annak szól, hogy rám abszolút nem jellemző a pasizás, pont az ehhez hasonló vagy ettől durvább élmények miatt. Most viszont még nem rázódtam teljesen vissza az ilyenkor „normális” körülmények közzé. Ahogy Ryan tovább folytatja jogos elvárásainak felsorolását, azért elszorul a szívem, mert tudom, hogy csak és kizárólag a saját felelőtlenségem miatt történt ez, mert egyszerűen nem gondolkoztam. Hogy nem jutott az eszembe, hogy szólnom kéne Ryannek, hogy hova megyek? Ez annyira elvárható lett volna tőlem. Régen is mindig szóltam Tíonak vagy az egyik kollégájának, ha ő nem volt elérhető valamiért. Bűnbánóan bólintok egy párat, majd miután eszembe jut, hogy nem biztos, hogy látja, szóban is megerősítem - Rendben - és szerintem a hangomon is érezheti, hogy mennyire szégyellem, hogy most nem így történt.
A kiegészítésére viszont értetlenül vonom fel a szemöldökömet, mert nem tudom hogyan is akarja pontosan ezt kivitelezni, de úgy döntök, ezt inkább nem most hozom fel. Majd megbeszéljük, ha ennek az egésznek vége.
- Dehogyisnem - szalad ki a számon. Csak az én hibám, hogy tudom, hogy milyen elcseszett az életem, és mégsem teszek meg mindent annak érdekében, hogy legalább másoknak ne nehezítsek az életén. De megint elő kellett jönnie az önzőségemnek, így, hogy nekem egy kicsit jobb legyen, megint másokat sodrok veszélybe és kényelmetlenségbe, mert biztos Ryannek is lenne jobb dolga, mint hogy egy magamfajta fruskát pátyolgasson, és mentsen ki egy olyan helyzetből, amit csak magának köszönhet.
Na, jó, ez most gonosz volt, még akkor is, ha tök jogosnak tartom, hogy haragszik (most már jogosnak érzem ezt is, nem úgy, mint amikor felhívtam), de ő még nem próbált ilyen lábbeliben sietni. De úgy vagyok vele, hogy, ha őt nem zavarja, hogy minden egyes botlásomnál rátok egyet kicsit a karján… Bár azt sem tartom kizártnak, hogy kap egy taslit, ha kimegy a bokám, mert nem lassítottunk.
A következő mondatát még be sem tudja fejezni, amikor a semmiből ér minket, vagyok pontosabban engem a támadás. Az ütés hatására a földre kerülök, amitől felhorzsolódik az egyik térdemen és mindkét tenyeremen a bőr. Ez viszont egyelőre nem fáj annyira, mert le is zsibbadt egyelőre, de az arcom és a szám nagyon fáj. Így a legelső, amit szinte reflexből ellenőrzök az, hogy itt milyen sérülésem van, de szerencsére a fogaim épek, de az ajkam szépen felrepedtek, mert érzem a vér fémes ízét a számban.
Egy pillanatig sem fordul meg a fejemben, hogy mi hibáztunk volna ezt a támadást illetően, mert Duane sötét színű ingben és hozzá illő nadrágban van, így, ha a sikátor falához lapulva várt ránk, akkor képtelenség lett volna észrevenni, főleg, ha azon az oldalon bujkált, amerről mi jöttünk.
Duane a szavaival, mintha tőrt döfne a szívembe, mert sosem feküdtem le önszántamból senkivel sem, akivel ne szerettük volna egymást, ennek megfelelően nem is voltam sok férfival. Én is szívesen megverném, de ilyenkor mindig csak a szám nagy, mert esélyem sem lenne ellene, hiszen jóval nagyobb és erősebb is nálam. Rae-vel meg fogom beszélni, hogy edzünk egy kicsit majd együtt, hogy legalább valamennyivel több esélyem legyen az ilyenekkel szemben, mint most, mert már fél éve nem sportoltam semmit a táncon kívül, az meg ilyen helyzetben vajmi keveset ér. Ezért nem is bánom, hogy Ryan jól helyre teszi, és bízom benne, hogy ez elveszi a kedvét attól, hogy más lányokkal is így bánjon, mint ma velem, valamint, hogy még a létezésemről is elfelejtkezik.
Eleinte szinte csodálattal néztem, hogy Ryan milyen ügyes, még akkor is, ha nem jelent számára kihívást ez a fazon, de én látom a mozdulatai precizitását. Bár az ilyen koordinálatlan ellenfelek ellen mindig nehezebb küzdeni, mert kiszámíthatatlanok.
Az utolsó beszólásánál viszont megijedek Ryan viselkedésétől, bár nem pont azért, amiért mások gondolnák. Ráadásul dühkitörést már a megismerkedésünk napján is produkált, bár akkor koránt sem volt ennyire súlyos, és csak a bejárati ajtónk zárja bánta, így annyira nem lep meg a mostani viselkedése, mint mást meglepne. Ráadásul valahol sejtem, hogy súlyos megrázkódtatás érhette a közelmúltban, amit még nem tudott feldolgozni, így jobban átérzem a helyzetét, mint más tenné. Minden esetre, nem biztos, hogy teljesen normális vagyok mindezek ellenére sem, de inkább Ryant féltem, mint ezt a vadbarmot, hiszen Duane-t egy pillanatig nem sajnálom, szerintem még meg is érdemli. De azt már nem hagyhatom, hogy Ryannek esetleg baja legyen, mert ez az állat később feljelenti súlyos testi sértésért. Bár jelenleg nem igazán tudom, hogy mit is kellene csinálnom, hogy mi lenne hatásos.
Lágyan, de még is határozottan ölelem át hátulról Ryan, próbálva ezzel lefogni. Az egyik kezemet arra a felkarjára próbálom rátenni, amelyikkel üti tagot, ezzel is próbálva sugallni felé, hogy elég lesz. - Mi ángel (angyalom) - szólítom meg egy kis félelemmel a hangomban - engedd el. Kérlek, Ryan - próbálom a fülébe suttogni a nevét, hogy Duane ne hallja - hagyd, nem éri meg - bújok még szorosabban hozzá már amennyire lehet, bízva abban, hogy talán hatással lesz rá egy nyugodt, lágy érintés. - Caro, (kedves) - szólítom meg hangosan és erőteljesen, ha az eddigi próbálkozások sikertelenek lettek volna, bár a megszólítás nem tudom honnan jött - por favor, kérlek, - mondom mindkét, általam beszélt nyelven - menjünk. - De ha még ez sem segít, akkor az arcát próbálom magam felé fordítani, - nem merek Duane és közé állni, mert nem akarok ettől közelebb kerülni a másik taghoz, hogy esélye legyen elkapni -, és így folytatom tovább Ryan anyanyelvén. - Kérlek, inkább menjünk - de nem mondom ki hangosan, hogy „nem éri meg”, mert nem akarok esetleg ötletet adni Duane-nek, hogy ártani tudjon az Őrangyalomnak. Ha rám nézne, akkor láthatná, hogy mennyire kétségbe esetten szeretnék már menni, hogy mennyire féltem Őt, hogy ebből még baja lesz, főleg, ha nem hagyja abba mihamarabb. Ezekre a gondolatkora viszont elerednek a könnyeim is, pedig hogy utálok sírni…

Flor&Ryan

Képtelen vagyok eldönteni, hogy Ryan és én egymás teljes ellentétei vagyunk vagy éppen ellenkezőleg, jobban nem is hasonlíthatnánk egymásra. Minden mondatából és mozdulatából érzem, hogy önmagát vádolja azért, amiért nem felelős. Hiszen hogy is védhetne meg valakit, aki minden tapasztalata és minden korábbi figyelmeztetése ellenére képes egy teljesen ismeretlen férfivel elmenni egy randira úgy, hogy nem szól a védelmezőjének, ráadásul teljesen ismeretlen terepre is elmerészkedik, hogy még csak véletlenül se legyen esélye a menekülésre. Igaz az a mondás, hogy az áldozatok gyakran tehetnek a sorsukról, ez most rám is igaz, mondhat akárki akármit.
Ahogy elnézem Ryant, ahogy Duane-t veri, valahogy megnyugszom, mert tudatosul bennem, hogy jó kezekben vagyok, hiszen ismét olyan személy vigyáz rám, akiben - történjék bármi - feltétel nélkül megbízhatok, mert meg fog tudni védeni. Bár az határozottan nem ártana, ha ezt a védelmet én is elősegíteném. Mondhat bárki őrültnek, de egy pillanatig nem félek Ryantől, Őt viszont annál jobban féltem. Nem tudom, hogy ez az állat mire képes, hogy milyen háttere van, de lehet, hogy van a tarsolyában egy olyan személy, aki képes bármilyen bajból kihúzni, és ezzel megpecsételni mások életét, és én nem akarom, hogy az Őrangyalomnak miattam legyen baja. Bár az meg kell, hogy valljam, minden hazugság nélkül tudnám az vallani, hogy az életemet féltettem Duane-től, és ha jól tudom, akkor ez jogos - bár nem ön, de - védelemnek számítana, még akkor is, ha meghalna, de nem kívánom a halálát. Így igazából normál bírósági ügynél jóval enyhébb büntetést kapnánk, mint e nélkül, de nem tudom, hogy a katonai hadbíróságon ez mit jelentene, de érzem, hogy Ryan húzná a rövidebbet. Ezért is próbálom leállítani, bár az elején nem igazán van rá hatással gyenge próbálkozásom.
Végül valahogy mégiscsak eljutnak hozzá a szavaim és a tetteim, és leáll a veréssel, bár akkor az alatta fekvő férfi már nemhogy védekezni, de még szinte könyörögni sem könyörög, teljesen feladta a küzdelmet. Bár lehet, ha én lennék Duane-nek kiszolgáltatva, akkor már én is eljutottam volna erre a szintre. Nem tudom, mit láthat Ryan rajtam, de hatással van rá, és most megkönnyebbülök ettől egy kicsit, mert ha minden jól megy, akkor nem esik újra neki, így ha a későbbikben mégis újra találkoznunk kellene vele (vagy az ügyével) „csak” súlyos testi sértés lehetne maximum a vád, és nem gyilkosság.
Amikor Őrangyalom tényleg otthagyja a földön a randipartneremet és belém kapaszkodik, úgy ölelem át, ahogy csak tudom, de azt eldönteni, hogy erre most melyikünknek van nagyobb szüksége, azt nem tudom eldönteni. Minden esetre engem megnyugtat a közelsége, és egyelőre elhiszem, hogy most már nem lehet semmi baja semelyikünknek. De úgy érzem Ryanre is jó hatással van az én érintésem, hiszen úgy tűnik, kezdi visszanyerni az uralmat önmaga fölött.
Ahogy a támadás előtt, eredetileg terveztük, ismét a Land Rover felé vesszük az irányát, és egyikünk sem szól egy szót sem, amíg be nem ülünk. Én egyelőre még nagyon a történtek hatása alatt vagyok, és valahogy ki is kapcsolt az agyam, kizárólag Ryanre figyelek, hogy ő merre megy, és mit „vezet”, hogy mi legyen a következő lépésem. Lényegében ugyan úgy öntudatlanul és magától értetődően követem, mint amikor a táncparketten vezetnek, csak a partnerre egészen addig, amíg be nem zárja mellettem az autó ajtaját. Utána ugyan úgy, mint legelőször, amikor találkoztunk, feszülten figyelem, ahogy megkerüli az autót és beül mellém.
Meglep, hogy spanyolul szól hozzám, és egy pár pillanatig nem is tudok megszólalni. Tudom, mire gondol, hogy mit sajnál, de teljesen feleslegesnek érzem. - Nincs mit - szólalok meg az ő anyanyelvén, - tudom, hogy neki ez kényelmesebb - és enyhén meg is rázom a fejem, hogy nyomatékosítsam szavaimat.
Még véletlen sem akarom siettetni, hiszen egyértelműen látom rajta, hogy még nagyon feszült, és még nem uralja teljesen önmagát, de nem tudok most csak így itt elücsörögni. Nem, nem a kocsijával vagy az ő személyével van bajom, hanem azzal a hellyel, ahol a Land Rover áll. Remélem, nem veri ki nála a biztosítékot, és nem is zavarom meg vele, de sokkal jobban érezném magam, ha le lennének zárva az ajtók, így áthajolok fölötte néhány pillanatra, és egy mozdulattal lenyomom a központi zár gombját, ami a mellette lévő ajtón található. Ezt követően felé fordulva helyezkedem el az anyósülésen, és hagyom, hogy csak a jelenléte megnyugtasson.
Feszült testtartással szólal meg újra, és még csak felém sem fordul, csak a szemével, ami meg jobban megerősít abban, hogy még mindig nem nyerte vissza teljesen az uralmat az indulatai felett. - Ha szeretnéd, akkor itt vagyok, mint ahogy Te is itt vagy nekem, de nem szeretnélek kényszeríteni arra, hogy olyanról beszélj, amire még nem vagy felkészülve. De nem tervezek eltűnni előled, így bármikor jöhetsz és mesélhetsz magadról vagy bármiről, amiről szeretnél, meg foglak hallgatni, de ne érezd kényszernek, hogy beszélned vagy magyarázkodnod kell. Érzem, hogy olyan dolog történt veled, ami megváltoztatott - mondom neki olyan lágyan, ahogy csak tudom. Sokan biztos azt mondták volna, hogy „amit még nem dolgoztál fel”, de szerintem vannak olyan dolgok, amiket igazán az ember sosem dolgoz fel, csak idővel könnyebb lesz együtt élni vele, mert változunk mi is és a környezetünk is. Ettől függetlenül azok ugyan úgy fájni fognak, ha az eszünkbe jut, csak idővel megtanulunk kevesebbet gondolni a sebeket ejtő dolgokra, mert a veszteséget okozó „dolog” helyét más fogja átvenni. Én sem dolgoztam fel teljesen azt, hogy öt évesen megtaláltam a meggyilkolt szüleim holttestét a lakásunkban, de Tío mellett már könnyebb volt visszagondolnom rájuk, hiszen már volt valaki, akit a családomnak nevezhettem és nevezhetek azóta is. Bár reménykedek benne, hogy hamarosan Ryan is a családomhoz fog tartozni.
Hirtelen kérdése nagyon kizökkent a gondolataimból, és egyből eszembe jut, hogy miért is fáj annyira a szám; a tenyeremet és a térdemet is érzem, de arról már rég megfelejtkeztem, ahogy kényelmesen elhelyezkedtem. - Igen, hiszen itt vagy - mondom nagyon őszintén. - Te nem sérültél meg? - kérdezek rá ijedten és látható sérülés után kutatok rajta, hiszen igazából neki kellett verekedni az én hülyeségem miatt. Ahogy jobban megnézem, mintha sérülést látnék a kézfején, de a rossz fényviszonyok miatt nem vagyok benne biztos, de tudni szeretném, ha megsérült, így óvatosan nyúlok a keze felé, és bízom benne, hogy nem rántja el előlem.
Nem akarom megnézni a saját sérülésemet, mert abban reménykedek, hogy ő nem veszi észre őket. Bár nem igazán gondolom át azt az apróságot, hogy a szám valószínűleg fel lehet dagadva, de minimum valamennyi alvadt vér borítja, amit még nem volt módom eltüntetni, így igazából úgy is látni fogja, ha jobban felém fordul. Ha meg végig is néz rajtam, akkor a térdemen éktelenkedő horzsolást is, a tenyeremet viszont, talán el tudom rejteni előle. Mindent összevetve gyönyörűen nézhetek ki, véres, feldagadt száj, a könnyektől elmaszatolódott smink, a futástól összekuszálódott haj, bár nem lehetek biztos benne, hisz még nem néztem tükörbe, de lehet jobb is. Sőt, lehet Ryannek sem kellene rám néznie, mert még elmenekül, függetlenül attól, hogy már sokszor megjárta a csatatereket is.

Flor&Ryan

Tudom, hogy miért kér bocsánatot, jobban, mint ahogy ő azt el tudná képzelni. Voltam azon az oldalon ahol ő most van, és a traumáim miatt én is csináltam más, normális emberek szerint megbocsájthatatlan dolgokat. Amikor a múlt árnyai fenyegetve üldöznek minket, és még a pihenést is lehetetlenné teszik, az idegrendszer mindenre eltúlzottan reagál a kimerültségtől. Én akkor ijedtem meg legjobban önmagamtól, amikor már Tíonál voltam és ő adott nekem egy pisztolyt. Hiába tudtam, hogy nála biztonságban vagyok, az a fegyver a párnám alatt volt hosszú ideig, de még ezektől is függetlenül nagyon éberen aludtam, és szinte minden zajra felriadtam. Egy alkalommal éjjel beállítottak egy éppen folyó ügy miatt a kollégái és az egyikük felborított egy széket. Ez nem egy túl nagydolog, de Tío már akkor tudta, hogy felébredtem, amikor kinyitotta az ajtót nekik, így feljött, hogy megnyugtasson, de az álomtól zavart elmém nem fogta fel egyből a valóságos dolgokat, így amikor nyílt az ajtó, én arra számítottam, hogy a mostohacsaládom egyik embere talált rám, így Rá fogtam a fegyvert. Nem lőttem, még csak kibiztosítani sem biztosítottam, de amikor ráeszméltem, hogy mit is csinálok egyből összetörtem és zokogásban törtem ki, és hiába tudtuk mindketten, hogy miért történt, és hiába mondta annyiszor, hogy nem haragszik, hogy nem történt semmi, napokig nem tudtam a szemébe nézni, annyira szégyelltem a dolgot.
Ryan most másodszor veszítette el az önuralmát a közelemben, és először megdöbbentem, mert azt eltúlzottnak tartottam, de utána elkezdtem lassan összerakni a dolgokat, és rájöttem, hogy valami súlyos traumát élhetett át, és ez még mindig kísérti. Igazából nem tudom, hogy mi történhetett vele vagy, hogy egyáltalán jól gondolom-e, de ha igen, akkor, ha magamból indulok ki, tudom, hogy, ha ilyenkor erőltetik a beszédet, csak rontanak a helyzeten, és lehet, hogy lemondja mi történt, de később jobban befordulHiába voltam a rendőrségen, hiába akartak az FBI legképzettebb emberei kihallgatni én nem szólaltam meg hosszú ideig. Ez alól, mint később kiderült, a legrettegettebb, a legszigorúbb ügynök volt kivétel, Harry Larson, aki később magához vett, és akit az óta Tíonak hívok. . Neki volt a szemében valami, ami arra emlékeztetett, amit a tükörben láttam sokszor, és amit Ryan szemében is látok. De utána egyszerűen nem tudtam beszélni senkivel a dolgokról, még Harryvel sem, csak csendben, egy szó nélkül csináltam mindent, amit mondtak, amit elvártak tőlem, azon kívül, hogy megszólaljak.
Ryan rám hagyja a dolgot, így én sem mondok semmit ezzel kapcsolatban. Ha nem akar, vagy nem tud megnyílni előttem, én nem erőltetem. Majd szólok neki, ha úgy érzem, hogy ez az elzárkózás fenyegeti az együttműködésünket, pontosabban, ha valamelyikünk életét veszélyezteti, addig viszont úgy érzem így is működünk.
Némán hallgatom vallomását, ahogy a tragédiáról beszél, amiben elveszítette a csapatát, és igaz, hogy én sosem voltam harctéren, nem tudom, hogy milyen bajtársakat elveszíteni, de azt tudom, milyen elveszíteni a szeretteinket tragikus körülmények között. Őt hallgatva akaratlanul is eszembe jutnak azok a filmek, ahol a harctéren lévő katonákat mutatják, ahogy az életükért küzdenek egy támadás során, és itt mellette ülve, hogy ez valóságos lesz, hiszen Ő ezt testközelből átélte, és látta, ahogy a társait meghalnak egy támadásban. Erről viszont eszembe jut az első két holttest, amit én láttam életemben először. Én a szüleimet találtam meg az otthonunkban öt évesen, a rendőrség szerint egy félresiklott betörés volt. Igaz, hogy a kettő nem ugyanaz, de valahol mégis hasonló, így igazából nincs kérdésem, nem is igazán tudom milyen kérdésre is gondolhat. Viszont azt hiszem, hogy segítene neki, ha tudná, hogy én is veszítettem már el hozzám közelállókat. - Bevallom, hogy elképzelésem sincs, milyen lehet igazából a harctéren, és hogy milyen lehet, ott elveszíteni olyan embereket, akikkel együtt élsz úgy, hogy kizárólag csak egymásra támaszkodhattok és egymásra bízzátok az életeteket, de azt tudom milyen hozzánk nagyon közelálló embert elveszíteni. Nem tudom Tío elmondta-e neked, hogy miért lettem árva, de azt hiszem ezek után neked is jogod van tudni ezt - és, ha azt látom rajta, hogy érdekli, és hagyja, hogy elmondjam, akkor elmesélem neki röviden a történteket. - Öt éves voltam, amikor betörtek hozzánk egy éjjel; én már aludtam és nem vettem észre semmit. Reggel viszont, amikor felébredtem a szüleim nem jöttek be hozzám, és nem is hallottam őket sehonnan, amikor lementem a lépcsőn a nappaliban találtam meg őket vérbe fagyva. Utána én is kezelhetetlen viselkedésű voltam, és nagyon sok büntetést is kaptam az engedetlenségem és hisztijeim miatt - fogom én is rövidre. - Tehát ismétlem, nincs miért bocsánatot kérned - Úgy gondolom, hogy ha ő megnyílt előttem, akkor én is megnyílhatok előtte, és így talán neki is könnyebb lesz. Talán nem fogja annyira zavarni a közelségem, és ha arra van/lesz szüksége, tudni fogja, hogy nemcsak meghallgatom, hanem rám számíthat is, mert valamennyire meg fogom érteni, és tényleg lesz elképzelésem arról, hogy miről beszél, nem csak mondani fogom, hogy „megértem”.
Amikor lehorzsolódott kezét a kezemben tartom és közli velem, hogy csak „karcolás” olyan bűntudatom támad, hogy azt el sem tudom mondani. Miattam sérült meg, még akkor is, ha a háborúban súlyosabban is megsérült már. - De Ez - húzom el sérült bütykei felett a hüvelykujjam úgy, hogy igazából nem érintem meg - miattam történt - nézek a szemébe önváddal a szememben. - Mert nem tartottam be egy apró szabályt, hogy sehova éjjel az engedélyed vagy a tudtod nélkül - és már megint a hülye könnyeimmel küzdök, de most még megjelenni sem hagyom őket, de még így is elkapom Ryanről a tekintetemet.
Kérdésére csak egy bólogatással válaszolok, hogy igen, jól vagyok, az érintésétől viszont annyira meglepődök, hogy elfelejtem, hogy nem akarom, hogy meglássa a sérüléseimet, így hagyom, hogy laposan megvizsgálja azokat. Viszont, ahogy elkezd sajnálkozni, egyből magamhoz térek a pipától, amit a szavai keltenek bennem. - Ha még egyszer sajnálkozni merészelsz a ma történtek miatt, nagyon megjárod - villámlik a szemem. - Nem a Te hibád, fogd már fel! - mondom indulatosan, és csak egy árnyalatnyival beszélek hangosabban. - Képtelenség megvédeni valakit, aki ebben gátol, pedig tudja mi a tét. Én annak is nagyon örülök, hogy egyáltalán értem tudtál jönni, mert akár kiképzést is tarthattál volna, ahonnan nem jöhetsz el csak úgy egy olyan fruska miatt, mint én. Ezzel a leckével megtanultam, hogy bárhová megyek legközelebb, előtte Veled egyeztetek - mondom határozottan a végére már egészen csendesen.
- Karcolás - mondom én is ugyan azt, mint ő, amikor arra céloz, hogy az én sérüléseimet el kellene látni - Vagy a tiédet is, vagy az enyémet sem - zárom rövidre a témát. Az övét én is elég súlyosnak látom, és egy fertőtlenítést minimum elbírna. Úgy sem tud orvoshoz cibálni, mert ahhoz, előbb Neki kell kiszállnia, és én tudok nagyon gyerekesen is viselkedni, ami azt jelenti, hogy simán magamra zárom az autója ajtajait.
- Mentős - javítom ki Raelyn foglalkozását illetően. - Nem rángathatom dróton őt is a hülyeségem miatt, egyébként edzést tart, - és automatikusan a műszerfal órájára nézek - ilyenkor meg nem biztos, hogy hallja a telefonját, de nem soká végez. Meg akkor a tiédet is el fogja látni - kötöm az ebet a karóhoz. - Ha ebbe belemész, írok neki egy SMS-t, hogy úgy készüljön lesz néhány ellátandó sebe a Tieddel együtt - de nem veszem elő egyelőre a telefonomat, csak, ha beleegyezik a dologba. Makacs vagyok, ezt pedig előbb-utóbb meg fogja ő is tanulni, ha eddig még nem tudatosult volna benne, de most kap egy kis ízelítőt is belőle.
Nyomatékos megszólalására automatikusan kizárólag Rá fókuszálom minden figyelmem. A szavai viszont pánikot váltanak ki belőlem. - Nem, nem akarok mást - mondom teljesen kétségbe esve. - Vagy Te nem akarsz már rám vigyázni? - kérdezem rémülten, mert attól tartok most akkorát hibáztam, hogy azt szeretné, én adjam ki az útját, és ne neki kelljen Tío elé állna azzal, hogy már más véd.

Flor&Ryan

Nem tudom, hogy Ryan kinek mesélt erről a tragédiáról vagy, hogy egyáltalán mesélt-e már valakinek erről, de valahol örülök, hogy elmondta. Lehet nem így van, és teljesen tévúton járok, de úgy érzem, hogy talán most már tudni fogunk nyitni egy kicsit egymás felé. Erőltetni viszont én nem fogom, de egy alkalmasabb pillanatban viszont majd szeretném neki elmondani, hogy ha nem nekem, vagy szakembernek, de előbb-utóbb, ha készen áll, beszélnie kell róla valakivel, mert fel fogja teljesen emészteni. Ilyenkor néhány embernek az is segít, ha elkapja az elkövetőt vagy elkövetőket, de az is okozhat újabb sérüléseket, és nem garantálja, hogy a régi démonok eltűnnek a bosszúval. A múlton nem lehet változtatni, a holtak nem térnek vissza közénk, de segít… valamennyit általában segít, ha kiadunk magunkból valamennyi fájdalmat, és elmondjuk mi történ, de csak ha mi is készen állunk rá. Tapasztalatom szerint viszont csak akkor, ha készen állunk rá, hogy megnyíljuk valakinek. Egyelőre viszont látom rajta a megkönnyebbülést, hogy nem kérdezek rá a dologra, ami azt bizonyítja, hogy még vagy nem áll készen, vagy nem engem tart erre megfelelő alanynak. És én mind a kettőt megértem, hiszen valószínűleg még nagyon frissek a sérülések, és mi sem ismerjük túl régóta egymást, és a találkozásunk körülményei sem a legideálisabbak ehhez a dologhoz.
Nem lepődök meg, hogy Tío elmondta neki, hogy árva vagyok, bár ha azt megemlítette, hogy örökbe fogadott, akkor nem nehéz kilogikázni, hogy valószínűleg nincsenek szüleim, Ryan pedig nagyon is okos és gyors felfogású, legalább is én így ismertem meg. - Gondolom nem tartotta fontosnak, és rám akarta bízni, hogy elmondom-e Neked - vonok vállat. Tío sem a bőbeszédűségéről híres, ráadásul ez egyáltalán nem kapcsolódik ahhoz, hogy most veszélyben vagyok. Arról nem is beszélve, hogy a szeretteink halálának körülményeiről soha nem beszélünk másnak, még egymásnak se nagyon, csak ha már nagyon nem bírtuk magunkban tartani, mert valami nagyon felbolygatta az emlékeket. Közben pedig bemorran a motor, és már száguldunk is vissza Queensbe.
- Csak az, hogy elősegítsem - szúrom halkan közbe, amikor azt mondja, hogy nekem nem feladatom, hogy mást megvédjek. Azzal már nem is akarom magamra haragítani, hogy elárulom neki, de én úgy érzem, nekem az feladatom, hogy Őt azzal védem, hogy nem keverem magam bajba, és nem kell hívnom őt, így akkor nem kell a testi épségét kockáztatnia. - Sajnálom, ígérem, többet nem fordul elő - mondom teljesen őszintén, és szerintem a hangomból is hallhatja, hogy tényleg komolyan mondom az előbbieket. - Soha többé, és ígérem, hogy bárki, aki nem csak egy kávé erejéig kerül előre láthatóan az életembe, annak a nevét és a külsejét lemondom, hogy ne legyen többé ilyen meglepetés - fogadkozok. Bár azt hiszem, hogy egy jó időre megint elment a kedvem a randizástól.
Látom a szemében a hamisságot, amit olyan ritkán látok rajta, de én azt szeretném, ha minél többször ilyen lenne. Bár valószínűleg ez a régi énjének a felvillanása, amit odaát elvettek tőle. Ezért is tartom szörnyűnek a katonaságot, bár ezt sosem mondtam még senkinek, és nem is akarom. De annyian térnek vissza testi és/vagy mentális sérülésekkel, hogy abba még belegondolni is rémisztő, ráadásul nekik ez az életük, és még akkor is katonák maradnak, ha már rég leszereltek, és a tragédiák elveszik tőlük az álmaikat, a vágyaikat és minden mást, ami korábban fontos volt nekik, hogy utána mindig egy ürességet hagyjanak ezek a dolgok maguk után.
- Ne! - tartom magam elé védekezve a kezemet, de széles mosolyom elárulja, hogy képtelen vagyok félni tőle, és mivel látom a mosolyát, tudom, hogy csak viccel. - Inkább jó leszek - ígérem. - Uram - mondom, ahogy azt a katonaságban szokták, bár a hangszínem és fogalmazásom sem megfelelő az ott használtaknak.
- Az azért időbe telik, amíg megszerzed a számát - tájékoztatom mellesleg, mert úgy gondolom, hogy még nem tartotta fontosnak, hogy beszerezze Rae számát. A mondatának második felére pedig kikerekednek a szemeim. Még nem is hisztiztem úgy isten igazából, de neki már ez is sok, meg alapvetően nem is nagyon szokásom. - Hűű, de el vagy szokva a civil nőktől - jegyzem meg, és az egyik kolléganőmre gondolok DC-ben. Na, ő az igazi plázacicás, hisztiző platina volt, de szerencsére nem is volt túl sokáig ott, mert pechére nő volt a főnöke, és nem érdekelte a külseje. Közben azért kikeresem Rae számát, és rányomok a hívás gombra. - Szia, Rae! Haza tudnál most menni? Nem soká otthon vagyok, és lenne néhány ellátandó sérülés, mind rajtam, mind Ryanen - mondom egy szuszra, ha felveszi a lakótársam a telefont. Ha nem, akkor meg SMS-ben írom meg ezt neki, és miután rányomtam a küldés gombra, utána az én mufurc Őrangyalomat is tájékoztatom, hogy Rae őt is várni fogja sebkezelésre.
Válaszára, miszerint nem akarja leadni a védelmemet, megnyugszom. Láttam már személyesen is, hogy egy volt katona a harctéri sokk miatt újraéli az eseményeket és az ottani dolgok szerint reagál, csak akkor az FBI épületében voltam, és éppen kihallgatása hozták a a szemtanút, de megtámadta az őt kísérő ügynököket, akik csak segítséggel tudták leállítani. Akkor szerencsére senki sem sérült meg súlyosan, csak egy-két húzódás és horzsolás volt a legkomolyabb dolog. És annak ellenére, hogy tudom, hogy ilyen előfordulhat, és lehet, hogy ez Ryannél is meg szokott történni, mégsem vagyok képes tőle félni. Lehet hülye és felelőtlen vagyok, de akkor is így érzem. - Ryan, - szólítom meg ugyan olyan komolyan, mint ahogy ő engem az előbb - hiába láttam az előbb, hogy mire vagy képes, és hiába tudom, hogy mire képeztek ki, én akkor sem tudok tőled félni. Nem sok ember van, akiben feltétel nélkül megbízok, de Te - nézek rá nyomatékosan - köztük vagy - árulom el neki, szerintem, ezt a nem nagy titkot. Ha nem bíznék meg benne, akkor már rég cselekedtem volna, hogy más legyen mellettem, és ma sem hívtam volna fel.
Közben lassan meg is érkezünk a lakásom elé, így miután Ryan leparkol, és jelét adja, hogy induljunk felfelé, bemegyünk az épületbe, majd kinyitom a lakásunk bejárati ajtaját, ahol Rae és Ryan először találkoznak személyesen.

- Tuti megcsal, csajok, érzem a zsigereimben, meg mindaz a jel, amit felsoroltam, ezek nem lehetnek véletlenek.
- Ne már, Jenny, bízz egy kicsit jobban a vőlegényedben...
- Szerintem meg igaza van. A pasik mind szemetek. Amúgy Rae ki tudná deríteni. Simán feltöri neked a profilját.
- Mi van? - kapom fel a fejem a nevem említésére. - Nem, nem, én semmi ilyet nem csinálok, engem hagyjatok ki ebből – ingatom a fejem, és a szememet forgatom, aztán ahogy a többiek nem figyelnek, küldök Annie-nek egy gyilkos pillantást. Komolyan már, jó hogy nem kürtöli világgá, hogy amúgy hobbiból hackerkedem. Túl sok bort ivott. Mindig ez van, ha iszik, aztán be nem áll a szája. Sóhajtok, majd a társaságról visszavezetem a tekintetemet a néma telefonomra. Már vagy egy órája folyamatosan szuggerálom, hogy jöjjön üzenet, vagy hívjon, de semmi. Szánalmas vagyok. Utálom ezt. Hiányzott ez nekem? Mire túltettem magam Adamen és a váláson, most itt szerencsétlenkedem Dor miatt. Pedig azért jöttem el ma este Jennyhez erre a borozgatós csajos programra, mert azt hittem, jó lesz, lazulunk, csacsogunk, és végre elterelik a figyelmemet egy kicsit arról, ami a giccses médiás bulin történt. Adamet meg tudnám fojtani egy kanál vízben amiatt, ahogy viselkedett. Mint egy idióta barom. Mint egy féltékeny férj. Mintha a legkisebb mértékben is joga lenne ehhez a címhez. Mindent elcseszett nekem. Dorian pedig... Persze értem, hogy ezután időre van szüksége, és nem így kellett volna megtudnia, de már harmadik napja esz a fene, és megőrülök ettől. A barátnőim meg ahelyett, hogy elvonnák erről a figyelmem, már ki tudja mióta azt vitatják, hogy volt megcsalás, vagy sem. Pedig nézhettük volna valami filmet is, vagy lemehettünk volna kicsit a pubba. Nyilván normális esetben jobban együtt éreznék Jenny-vel, de most nincs ehhez türelmem. Ez nem jó elterelés. Talán tényleg meg kéne hackelnem azt a profilt, aztán leakadhatnánk erről a témáról.
- Rae, léci, tudnunk kell... - A fejemet ingatom, aztán kézbe veszem ismét a poharamat, és megiszom az italom maradékát. Oké, írok neki. Csak egy rövid üzenetet. Hogy lássam, hogy válaszol-e? Vagy egyáltalán megnézi-e. Le is pötyögök gyorsan egy „Szia, hogy vagy?”-ot. Aztán kitörlöm. Talán jobb lenne, ha felhívnám. Frusztráltan sóhajtok.
- Kimegyek egy kicsit a levegőre – jelentem be, és fel is állok. Akkor azonban megcsörren a telefonom. Reflexből fel is veszem, de a vonal túlsó végén nem az a hang csendül fel, akire vártam.
- Szia, Flor! Rendben, máris indulok – felelek gyorsan, mielőtt kinyomná a készüléket. Na, ez már elterelés. Nem tudom, mi a franc történhetett. Úgy rémlik, a lakótársam randizni készült valakivel. Hogy a fenébe került a képbe Ryan, és miben sérülhettek meg? Remélem, semmi komoly.
- Sajnálom, csajok, de közbejött valami sürgős, mennem kell... - jelentem be, majd hamar el is húzom a csíkot. Nem vagyok messze szerencsére, csupán pár saroknyira a lakásunktól. Épp csak felérek, felkapcsolom a lámpát, ledobom a kabátom, meg a cuccaimat, előkeresem az elsősegélydobozomat, és már hallom is a bejárat felől a kulcs csörgését.
- Helló! Mi történt? - fogadom őket toporzékolva. - Te nem randizni mentél? - teszem fel a kérdést értetlenkedve, miközben hátrálok, hogy ők is bejöhessenek. - Szia, te biztos Ryan vagy, a katona. - Üdvözlöm Flor kísérőjét is, akiről így egy mondatban nagyjából össze is foglaltam mindent, amit tudok. - Rae vagyok, Flor lakótársa – nyújtom felé a jobbomat.

Flor&Ryan

Olyan furcsán érzem magam Ryan közelében, hiszen a legtöbb esetben bepánikolok, ha valaki olyan agresszivitást mutat, mint ma este az Őrangyalom. Félek szinte minden olyan embertől, aki a testi erejével fölém kerekedhet, és tudom is róla, hogy képes másokat bántani. Ennek ellenére képtelen vagyok Ryantől félni vagy megrémülni tőle, hiszen most is leginkább attól féltem miután felbukkan, hogy Neki lesz baja. Feltétel nélkül bízom benne, és tisztelem azért amilyen. Ezért kellene jobban megfogadnom a tanácsait és az intelmeit, de néha nehezebb, mint az bárki is képzeli. De a mai túl jó lecke volt, hogy ezt soha többé ne kövessem el.
A fogadalmamra, miszerint nem fogom még véletlenül sem eltitkolni előle egyetlen ismerősömet sem, egy kis szekírozást kapok, de nem bánom. Sőt, igazából még jól is esik, mert így érzem, hogy talán annyira nem is haragszik rám, mint szerintem kellene. - Köszi, de ez nem szükséges - mondom ironizálva, mintha valami hatalmas szívességet készülne tenni. Sosem szerettem, ha sajnálnak, így nem is nagyon osztottam meg a gondjaimat senkivel, aki csak úgy az életembe csöppent. Ryan viszont nem véletlenül mellettem, így előle nem tudok titokban tartani semmit, és nem is szabad, ráadásul nem is akarok.
Az ismételt felszólításra és dorgálásra miszerint a saját érdekem, hogy betartsam a felállított szabályokat, most már csak bólintok, mert nincs már mit hozzáfűznöm a dologhoz. Közben pedig érzem, hogy az eddig sem éppen lassú tempójú vezetése fokozódik, aminek hatására kicsit jobban az ülésbe préselődök, de még mindig nem érzem úgy, hogy esetleg veszélyben lennék a vezetési stílusa miatt.
Az arcán látom, hogy majdnem elröhögi magát, amikor tiltakozni kezdek a rögtönzött katonáskodásija ellen, ami nem zavarna, ha ténylegesen elnevetné magát. Jó lenne, ha tudna egy kicsit oldódni, mert ez leginkább neki nem tesz jót, hiszen olyan, mintha ezzel is büntetni próbálná magát, egy olyan dolog miatt, ami igazából nem az ő hibája. Az állandó feszültség, amit érzek rajta, rá nézve veszélyes, és ha ezt soha nem engedi ki, nagy bajba is sodorhatja, és e miatt aggódok. Azt szeretném, ha helyrerázódna az élete, méghozzá minél hamarabb.
A lépcsőházban felfelé menet komolyan elgondolkozok azon, hogy legközelebb összébb kötözöm Ryan lábat, hogy ne tudjon ilyen nagyokat lépni, mert most is alig bírok vele lépést tartani. Ráadásul ez a táncosoknál működő képes gyakorlat, ha valaki túl nagyokat lép. Pechére viszont meg kell várnia, amíg én nyitok ajtót, mert a kulcs nálam van. Az meg csak most jut eszembe, hogy lehet, nem lenne hülyeség, ha Ryannél is lenne egy kulcs a lakásunkhoz, bár ezt mielőtt tőle kérdezem meg, feltétlen meg kell beszélnem Rae-vel, hogy Ő mit szól hozzá.
Alig nyitom ki ajtót, Rae már ott is van mögötte, hogy üdvözöljön minket. - Szia! - köszönök én is, de kérdésáradatára Ryan válaszol először, és érzem a hangján, hogy még mindig mennyire ideges. - Igen, és kizárólag csak én vagyok képes egy olyan pasival összehozni egy randit, aki határozottan nem normális - válaszolok utána én is csöpögő öniróniával a hangomban, és öntudatlanul is közelebb lépek Ryanhez, ahogy beljebb megyünk a lakásban. Nem akarok ismét belegondolni, hogy mit akart velem csinálni az az állat, hogy mi lett volna, ha nem ismerem Ryant, ha nem érkezik időben, és már megint a sírás kerülget, de addig semmiképpen sem fogom szabadjára engedni az érzelmeimet, amíg Ryan láthatja. Nem akarok több kellemetlensége okozni neki.
Ahogy pár mondatban bemutatkoznak egymásnak, bennem ténylegesen tudatosul, hogy mennyire keveset is tudnak egymásról, hiszen egy-egy rövid mondatban kis is merül a másik félre vonatkozó jellemzésük. Ez pedig ismét furcsa érzéseket kelt bennem, hiszen a jelenlegi életem két nagyon meghatározó személye alig ismerik egymást, és eddig általában az ilyen személyek az életemben egész jól ismerték egymást.
Ryan most is hozza a formáját, és talán egy kicsit túlzottan is előtör belőle a katonaságnál megszokott parancsuralmi rendszerben használt stílus, bár gondolom, hogy ezt most leginkább a felgyülemlett feszültség okozza. - Azért annyira nem sürgős, mert nem hiszem, hogy életveszélyesek lennének a sérüléseim, de tenyeremen lévő horzsolás kitisztításában biztos, hogy fog kelleni egy kis segítség - mutatom mindkét tenyeremet, amiről szépen lejött a bőr. A térdemet valószínűleg én is ki tudom tisztítani a megfelelő eszközökkel, de néha elég suta tudok lenni balkézzel. A számról én említést sem teszek, hiszen még mindig nem tudom, milyen állapotban is van a valóságban, bár az eddigi tapogatásaimra eléggé rosszban lehet, mert nem kicsit fáj, és érzem is rajta, hogy kicsit szétnyílt a bőr . - És én nagyon hálás lennék, ha Ryan kézfejét is ellátnád - nézek kérlelőn Rae-re, mit sem törődve az esetleges ellenkezésével. Vele ellentétben én nem vagyok hajlandó szemet hunyni felette, és úgy elengedni innen, hogy legalább egy fertőtlenítést ne kapjon. Tudnom kell, hogy az ő sérülései sem súlyosak.
- Rae, nagyon szépen köszönöm, hogy csak miattunk hazajöttél ilyen gyorsan, és sajnálom, hogy keresztbe húztam a Te terveidet is - mondom neki hálásan és bűnbánóan. Elképesztő, hogy egy hülye döntésem miatt hány ember estéjét tettem tönkre.

Ma sem úgy alakultak a dolgok, ahogy vártam, vagy szerettem volna. Azt reméltem, lesz egy laza estém, egy csajos program, beszélgetés, esetleg némi alkohollal egybekötve, talán filmezés is, vagy elmegyünk táncolni valahová, és majd sikeresen kiverik a fejemből legalább néhány órára azt a mocskot, aki befészkelte oda magát, pedig napok óta rám sem hederít, de a társaság lehangoló, a hangulat lagymatag, én meg azt csinálom, amit az elmúlt napokban megállás nélkül: a telefonomat lesegetem. És lassan megőrülök ettől. Jelenleg cseppet sem tudnak lekötni a barátnőim apró-cseprő dolgai, vagy épp a szerelmi életük kitárgyalása, ahhoz túlságosan leköti a gondolataimat a saját kapcsolati drámám. Pedig azért általában ennél több empátia szorul belém. Ez is Dorian hibája. Kikészít. Az egyetlen, ami ki tud billenteni ebből a szánalmas állapotból, az Flor hívása. Egyrészt hálás vagyok neki emiatt, és mert okot szolgáltat, hogy lelépjek a bulihoz egyáltalán nem hasonlító buliból, másrészt azonban aggodalommal töltenek el a szavai és a hangja is. Azzal nyugtatom magam, ha nagy lenne a baj, nem engem hívna, hanem menne egyenesen a kórházba. Kivéve talán ha tényleg valami komolyabb zűrbe került, mittudomén, megölt valakit, és nem mehet oda, mert körözik. Na, ennyire azért csak nem lehet súlyos a helyzet, de figyelembe véve a múltját, az egykori családját, akik rá pályáznak, a francba is, én már semmin nem lepődnék meg!
Az út hazáig szerencsére nem tart sokáig, és már javában az ajtóban toporzékolok, amikor megérkeznek. Végigpillantok rajtuk, és futólag fel is mérem a sérüléseket, de egyelőre kissé össze vagyok zavarodva a helyzetet illetően. Flor elmegy randizni, aztán hazajön ilyen állapotban, Ryannel...? Csak nem vele randizott? És ha igen, mi a fene történhetett? De a faggatózásaimra adott válaszaikból már egy egészen másféle kép áll össze.
- Ez komoly, Flor? A fickó csinálta ezt veled? Remélem, megleckéztetted – pillantok az utóbbi szavak nyomán Ryanre. Feltételezem, ezért van itt, ezért hozta ő haza a lakótársamat. Bár megint egy érdekes kérdés, hogy hogyan került oda a randi helyszínére, de a lényeg, hogy láthatóan valóban vigyáz Florra. Ez azért megnyugtató. - Csak nem valami netes randioldalon szedted össze a pasit? - kérdezem aztán gyanakvóan. Tudom, hogy a modern kor egyik csodája a hétből, hogy lehet online is ismerkedni, és sokan esküdnek is rá, de én sosem bíztam az ilyenekben. Igazából nem is szorultam rá soha, hogy ehhez a módszerhez folyamodjak, ha pasizni akartam, hisz először évekig ott volt nekem Adam, aztán még el sem váltam, és már Dorian miatt fájhat a fejem, és a tinikoromról meg inkább ne is beszéljünk. De ha valamiért egyszer mégis ilyesmire szánnám magam, tuti hatszor lecsekkolnám az illetőt. Mindegy, szerelmet keresgélni mindenhogy lehet baromi szívás.
A bemutatkozások nyomán csak biccentek egy kisebbet Ryan felé, aztán kissé felvonom a szemöldököm az utasító hangneme miatt, de nem fogok most ezen fenn akadni, mert tényleg segíteni akarok Floron. A kanapé felé terelgetem, aztán leteszem az elsősegélydobozt az asztalra, kinyitom azt, és hamar átnézem, mire is lesz szükségünk.
- Mindent megnézek, ne aggódj – bólogatok. - És nincs semmi gond. Hidd el, nem húztál keresztbe semmit, az este amúgy is pocsék volt... bár ez részben az én hibám – motyogom az orrom alatt az utóbbi szavakat, inkább csak magamnak. - Kezdjük ezzel itt, rendben? - bökök az arcán levő seb felé. - Gondolom, mondatom sem kell, de azért szólok: ez picit csípni fog – figyelmeztetem, mielőtt a fertőtlenítővel meglocsolt gézzel tisztogatni kezdeném a sérülést.
- Kösz, hogy vigyáztál rá – futtatom a pillantásomat egy pillanatra Ryanre, majd vissza a lányra. Nem tudom pontosan hogy is van ez, szívességből őrködik csak Flor felett, vagy felbérelték, vagy egyéb, de most igencsak hálás vagyok, mert bár nem tudom, mi történt pontosan, de valami azt súgja, rosszabbul is végződhetett volna ez az este. Így is folyamatosan aggódom a lakótársam miatt, mióta megosztotta velem a titkát. És akkor még jön egy ilyen eszelős?

Flor&Rae&Ryan

Örülök, hogy Rae otthon van mire mi megérkezünk, bár én azt hittem, hogy több idő lesz mire hazaér. Neki is tervei voltak ma estére, amik elvileg nem néhány perces elfoglaltságok lettek volna. Főleg nem annyira, hogy az alatt az idő alatt hazaérje, amennyi Ryan vezetési stílusával eltelt a hívásom óta. Szeretem, ahogy vezet, de határozottan nem azt a stílust képviseli, ami hagy időt másoknak, hogy ’A’ pontból ’B’ pontba jussanak még előtte.
Ahogy Rae végignéz rajtam és Ryanen, kezdek rájönni, hogy rosszabb állapotot mutathatok, mint azt korábban gondoltam. Most kezdem igazán megérteni, hogy Ryan is miért annyira dühös. Egy elhivatott katonának, akiről Tío is csak elismerően nyilatkozott, ha szóba került, sokkal nagyobb kudarc lehet ez az este, mint az bárki el tudná képzelni. Soha többé nem akarom, hogy ezt kelljen átélnie miattam. Amit ma elárult a kocsiban nekem, és amit soha nem fogok mással megosztani, szerintem csak jobban megerősítette benne azt az érzést, hogy köze lehet a csapata halálához, tehát - szerinte - nem olyan kiváló katona, mint az eddig hitte, vagy mások hitték. De remélem, hogy csak én gondolom túl, mert az, amit ott élt át, arról látatlanban megmondom, hogy nem az Ő hibája, és, hogy senki nem lett volna képes megakadályozni a tragédiát.
Rae kérdésére csak egy bólintással válaszolok és lesütöm a szememet, mintha kizárólag én tehetnék a történtekről, mintha én hoztam volna elő a sötét oldalát a fickónak. - Ne aggódj, megkapta, ami járt neki - biztosítom Rae-t Ryan helyett, és a mondatom végén olyan hálával nézek Ryanre, ahogy szerintem eddig még soha. - Nem, ez nem a net kártékony oldalának az eredménye. Annak a bulinak a végén ismertem meg, ahol a táncosokkal voltam a múltkor - mondom el Rae-nek a Duane-nel való megismerkedésem körülményeit. - Szerintem, ha ott ismerem meg, akkor körültekintőbb lettem volna, hiszen az ottani ismerkedést valamiért mindenki veszélyesebbnek tartja, mint a személyes találkozásokat - tűnődök hangosan, ahogy végig gondolom a dolgokat, és a netes ismerkedést. Pedig ez mekkora klisé, mint ahogy a mellékelt ábra (ábrám) is mutatja. A neten ugyan azok az emberek vannak fent, mint akikkel valóságban találkozhatunk; maximum annyi a különbség, hogy ott valamennyivel könnyebb hazudni, mert nem látni az azonnali reakciókat, de nincs garancia, hogy egyébként nem profi hazudozók.
Mielőtt hagynám, hogy Rae a kanapé felé tereljen, kulccsal zárom a bejárati ajtó összes zárját, mert hiába tudom, hogy Duane nem jön utánunk, hogy Ryan itt van, és hozta a pisztolyát is, mert láttam, amikor verekedett, mégis sokkal nyugodtabb vagyok így, zárt ajtók mögött. Rae biztosít róla, hogy az Őrangyalom kezét is megnézi, amire már érkezik is a tiltakozó válasz. - Gyorsabban és szebben gyógyul, ha Rae ellátja - kezdek érvelni megint a mellett, hogy erre igen is szüksége van. - Y no creo que quieras explicar (És nem hiszem, hogy magyarázni szeretnél) - adok neki még egy indokot, miért tartanám fontosnak az ő érdekében a dolgot. Nem hiszem, hogy tudnak a West Pointon arról, hogy testőrködik, és egy verekedésből származó sérülés biztos, hogy nem fognak jó szemmel nézni. Tudom, hogy Rae nem érti, amit most mondtam, és ez nem is tisztességes, de nem akarom megijeszteni azzal, hogy Ryan mire képes. Mert amíg számomra ez egy teljesen elfogadható dolog, amitől csak még nagyobb biztonságban érzem magam a közelében, addig ez másokból inkább félelmet vált ki; és én tudom, hogy Ryan soha nem bántana minket, függetlenül attól, hogy mennyire veszítette el az uralmat az indulatai felett.
Ha eddig nem is igazán, a mostani este után biztosan tudatosult bennem, hogy Ryan még mennyire nem áll készen a „civil” érzelmekre, így bármennyire is érdekel, hogy mi történt ma este Rae-vel, egyelőre nem kérdezek rá. A tekintetemen Rae úgy is biztos látja, hogy érdekel a dolog, mert még én is érzem, hogy kíváncsian felcsillan a szemem. - Rendben - egyezek bele, hogy először az arcomat lássa el. - Legalább érezni fogom, hogy hat - mosolyodom el figyelmeztetésére, és minden izmomat megfeszítem, hogy még véletlen se rántsam el a fejemet reflexszerűen, és hagyom dolgozni.
Rae-n is látom a hálát, amivel Ryanre néz, és érzem rajta az aggodalmat is, amióta csak beléptünk. Talán ez is benne volt, amiért olyan sokáig titkoltam előle a múltamat, hogy Neki ne kelljen aggódnia, félnie, és féltenie. Ismét bizonyítékot, kapok arra, hogy az Őrangyalom elszokott a civil élettől, mert érzem rajta, hogy mennyire nem érzi vagy érti, hogy ez számunkra milyen nagyon sokat jelent, hogy egy olyan személy, mint ő, itt van nekünk. Hogy mi nem ilyenekre készülünk, hanem alapvetően egy nyugodtabb életre, ahol biztonságban lehetünk. A mi életünkhöz ezeknek nem kellene hozzátartoznia. Egy katonát, rendőrt, egyéb ügynököket kiképeznek a veszélyre, ami egy idő után a lényükké válik. De erről még én is hajlamos vagyok megfelejtkezni, hiába élek így évek óta; talán éppen azért, mert annyira vágyom egy normális, nyugodt életre. De Rae életébe én hoztam ezt a gondot, amiért mindig bűntudatom lesz.
Már Ryan első mondatán is hallom az önvádat, de a hosszú hallgatása után következőnél már egyértelmű, hogy még mindig magát vádolja. - Ryan! - csattanok végül fel. - Azt hittem ezt már tisztáztuk nem is egyszer a kocsiban. Ha Te nem lennél, akkor lehet, már én sem lennék, amit csak annak lenne köszönhető, hogy nem szóltam neked előre - mondom egyre halkabban, ahogy egyenesen a szemébe nézek. Nem hiszem el, hogy még mindig csak magát vádolja, holott nem Ő tehet a történtekről.
- Rae, mit gondolsz arról, ha Ryannek is lenne egy kulcsa a lakásunkhoz? - érdeklődök lakótársamtól csendesen, amikor meghallom, hogy Ryan megnyitotta a csapot a fürdőben. Lehetőséget akarok adni neki arra, hogy visszautasítsa ezt a dolgot, hiszen számára Ryan mégiscsak egy idegen, aki innentől kezdve akármikor be tudna jönni a lakásunkba, éppen ezért tüntetek el minden árulkodó jelet az arcomról is, amiből bármit ki tudna venni.
Nem sokkal később az Őrangyalom is visszatér közénk, és kérdését a lakótársam felé intézi, így én csendben maradok. Hiába mondanék bármit, nem én vagyok a szakember. Mellesleg én is kíváncsi vagyok, hogy mit mond, hogy ő milyennek látja.
Elkapom Ryan fürkésző tekintetét, ami átvált egy olyanra, amitől mások talán mások meghátrálnának, de én látom mögötte az aggodalmat, és a néma figyelmeztetést. Ha ott ül a közelemben, akkor egy kicsit ki is húzódom Rae ápolásától, hogy átöleljem az Őrangyalomat. - ¡Nunca más! (Soha többé) - suttogom a fülébe, jelezve, megértettem a néma üzenetét, majd hagyom tovább dolgozni Rae-t.

- Helyes – csak ennyit felelek Flornak, mikor a másik helyett válaszol a megjegyzésemre. Ha Ryan nem látta volna el annak az idiótának a baját, muszáj lett volna nekem tenni valamit. Nem mintha maszkos szuperhősnek képzelném magam, de basszus... Borzasztóan dühít a dolog. Hogy tud egy „férfi” ilyet tenni egy nővel? Pláne egy randin...? Na nem azért, mert más körülmények között normális volna. De egy átlag IQ-val rendelkező hím azért legalább ilyenkor megpróbálná a legjobb formáját hozni. Aztán vannak ilyen kivételes egyedek, akiket csak simán ketrecben kéne tartani. Mondjuk legalább a feltételezésem az internetes ismerkedéssel tévesnek bizonyul, bár ez most nem nyugtat meg túlzottan.
Enyhén felvonom csak a szemöldököm Ryan visszakozására a segítségnyújtásomat illetően, de nem lep meg. A munkámban naponta találkozom ilyenekkel, akiknek az is „csak egy kis karcolásnak” számít, ha épp kiáll a csontjuk nyílt töréssel a lábukból. A tűzoltó munkatársaim között is akadnak ilyenek, bár a tapasztaltabbak már tudják, hogy az ilyesmivel nem jó szórakozni, nem kockáztatnak, ha végül kényszerpihenő lehet a vége. Bár ott általában enyhe füstmérgezésről, zúzódásokról, ficamokról, kisebb égési sérülésekről vagy komolyabbról van szó, szóval másfelől megértem, ha egy többet megélt katona a verekedéstől felhorzsolt ökléhez nem kéri egy mentős segítéségét. Viszont abban is van igazság, amit Flor felel neki. Mondjuk amit az anyanyelvén tesz hozzá, azt már nem értem. Ezek szerint Ryan is beszél spanyolul? Kezdem úgy érezni magam, mint az oviban, amikor ketten összesúgtak az orrom előtt, és Mrs. Andrewsnak figyelmeztetnie kellett őket, hogy „társaságban nem illik sugdolózni”. Nem mintha most zokon venném a nyelvváltást, csak picit kíváncsi lettem, hogy ez csak reflex Flornál, vagy külön oka is van rá? Aztán kicsit kapkodom a fejemet közöttük, amikor kibontakozik kettejük között egy „ki a nagyobb hibás” jellegű párbeszéd. Ryan láthatóan magát hibáztatja, amiért nem tudta az egészet megelőzni, Flor pedig mert nem szólt előre a randiról, vagy talán mert nem ismerte fel hamarabb, hogy egy barommal van dolga. Személy szerint úgy vélem, hogy még olcsón megúszták, szerencsére nem történt nagyobb tragédia, amúgy meg az ilyesmit aligha lehet előre látni. Az ember nem állhat folyamatosan készen mindenféle katasztrófára, nem igaz? De nem akarok ebbe beleszólni, úgyhogy inkább a sebek ellátására fókuszálok, és nem szólalok meg, amíg Ryan el nem vonul a fürdőbe. Aztán viszont Flor kérdését már egyértelmű, hogy nem hagyhatom válasz nélkül.
- Hű, öhm... Ha úgy érzed, hogy te attól nyugodtabban alszol, és megbízol benne, akkor rendben – felelem némi tűnődés után. Én még csak két szót váltottam vele, nem ismerem, és egy kicsit furcsa a gondolat, hogy szabad bejárása lesz hozzánk, de hát nyilván csak vészhelyzetben jönne-menne itt. - Gondolod, hogy szüksége lehet rá? - kérdezek rá aztán mégis, csak hogy kipuhatoljam, mi alapján jutott erre az elhatározásra. Természetesen értem, hogy ez egy komoly szituáció, amiben az elővigyázatosság minden formájára gondolni kell, csak hát... számomra még mindig kicsit egyszerre ijesztő és felfoghatatlan ez az egész, hogy ez vele, velünk történik. Bár Leon, amikor rákérdeztem nála, mi erről az egészről a véleménye, nyugtatott, hogy az FBI biztos érti a dolgát, szóval azóta igyekszem nyugodt maradni, és eszerint kezelni a helyzetet. De az ilyen szituációkban megint valamivel valóságosabbnak érződik a veszély.
Miután Ryan visszatér a nappaliba, és Flor átöleli őt, bevallom, kissé meglepődöm. Nem sejtettem, hogy ilyen bensőséges a viszony közöttük. De azt hiszem, ez valójában jó dolog is, vagyis ez is bizonyítja, hogy Flor valóban bízik benne, és így én is könnyebben teszem.
- Hamar rendbe fog jönni, ne aggódj. Egyik sérülés sem mély. Már csak Flor két tenyerét kell kitisztítanom, és meg is leszünk – küldök egyiknek, majd a másiknak is egy-egy biztató mosolyt. Aztán Ryanen állapodik meg a pillantásom.
- Flor egyszer említette, hogy szeretnél majd néhány változást eszközölni a lakáson, hogy biztonságosabb legyen. Elmondanád nekem is, hogy mikre gondoltál? - Mégis csak jobb, ha egyenesen tőle hallom, és akkor letisztázhatjuk konkrétabban is ezt a dolgot. - Illetve mi az, amiről úgy gondolod, hogy érdemes volna jobban odafigyelnünk, vagy mi az, amit én tehetek itt Florért az ügyben? - Mert már pusztán Ryan állandósuló jelenléte is egyértelművé teszi, hogy ez az egész mennyire komoly.

Flor&Rae&Ryan

Rae elégedetten helyesel, amikor elárulom, hogy a fickó megkapta, amit megérdemelt. Valahol sejtem, hogy Rae is szívesen ellátta volna a baját, de neki nem lett volna esélye időben érkezni, még, ha őt hamarabb is hívom, hiszen nem tudtam pontosan meghatározni, hogy hol is vagyok. Örülök ezeknek a nyomkövetős telóknak, még akkor is, ha megvan annak a nagyon elenyésző esélye, hogy feltörik őket, és éppen ezek miatt találnak rám. Bár elvileg rajtam kívül csak azok tudnak róluk, akik a védelmem miatt használják őket.
Ha Ryan még akkor is visszautasítja a segítséget, amikor egy mentős szeretné ellátni, akkor onnantól nem sok mindent tudok tenni az ügy érdekében.
Tisztában vagyok azzal, hogy csúnya dolog kizárni másokat kizárni egy beszélgetésből, főleg ilyen helyzetben, de nem akarom Ryant kényelmetlenebb helyzetbe hozni, mint amibe így is került miattam. Rae nem foglal állást, amikor ismét kibontakozik az Őrangyalom és köztem a „ki a nagyobb hibás” vita, itt most úgy sem tudna senki olyat mondani, amivel egyértelműen valamelyikünk oldalára billenhetne annak a bizonyos mérlegnek a nyelve. Mind a kettőnk teljesen más oldalról nézi a dolgot, és mind a ketten túl makacsak vagyunk, hogy elismerjük végérvényesen, hogy van abban igazság, amit a másik mond, bár én úgy gondolom, hogy ha én adnám fel hamarabb, akkor Ryan csak még jobban magába zuhanna, amit nem áll szándékomban hagyni.
Rae arcán látom a bizonytalanságot, hogy ő nem igazán szeretné, ha Ryannak kulcsot kapna a lakásunkhoz, és ezt meg is értem. Számára az Őrangyalom egy idegen, és valószínűleg én is rosszul viselném a fordított helyzetet. Végül jön a kérdés, amin bizony el kell gondolkoznom, hogy objektíven tudjak válaszolni, hiszen a kettőnk életét nem alapozhatom kizárólag a saját érzelmeimre. - Rae, én vakon helyezem az életemet Ryan kezébe - árulom el először azt, amiben ezerszázalékosan biztos vagyok. - Bár azt nem tudom, hogy ezt a kulcsos dolgot most nem csak kizárólag a jelenlegi félelmem mondatja-e velem - árulom el neki őszintén. - Nem várom el tőled, hogy Te is úgy bízz benne, mint én, és nem szeretnélek olyan helyzetbe kényszeríteni, amit nem szeretnél, vagy amiben kényelmetlenül érzed magad, így akkor egyelőre minden maradjon a mostani helyzetben - mosolyog rá kedvesen és megértően. Pont azért kérdeztem meg tőle négyszemközt, hogy könnyebben tudjon nemet mondani, ha úgy érzi, ő még nem készült fel erre, és ne legyen rajta kényszer. Tiszteletben is tartom a döntését, és nem erőltetem tovább a dolgot. Amúgy sem nagyon tudok most olyan helyzetet elképzelni, ahol egy nekem, nekünk ártani akaró személy bejut ide, de Ryan nem. Azt hiszem, pont időben zárjuk a témát, mielőtt az Őrangyalom visszatér, ami hamarosan meg is történik.
A Ryan és a köztem lévő egyre szorosabb kapcsolatot talán az is bizonyítja, hogy már olykor-olykor tudunk szavak nélkül is beszélgetni. Ezt számomra bizonyítja az is, hogy nem néz rám értetlenül, amikor ígéretet teszek, hanem csak megerősít, hogy pont ezt a választ várta. Nekem a fizikai érintés, mint egy ölelés, nagyon sokat jelent, de tisztában vagyok azzal, hogy ezzel Ryan nem így van, így, habár ezt a mostanit nem tudatosan adtam neki, próbálom nem túlságosan sokáig húzni, csak addig, amíg biztosítjuk egymást arról, hogy többé ilyen nem fordul elő.
Aggódó kérdésére Rae válaszol, és mind a kettőnket megnyugtat, hogy semmi komoly bajon nem esett, amit Ryan a lehető legrövidebben vesz tudomásul. Rae kérdésére, ami a biztonsági intézkedésekre irányul, először úgy tűnik, szintén egyszavas válasz érkezik, és már nyitnám a számat, hogy bővebben válaszoljak, de egy kisebb hallgatás után mégis Ryan teszi meg. Most bővebben, mint az előbb. Engem csak ritkán zavart igazán a szűkszavúsága, de ez mások számára nem biztos, hogy ennyire elfogadható. Majd ismét megértem Ryan néma utasítását, miszerint az okokra nekem kell választ adnom, hogy Rae teljes képet kapjon. - Én személyesen, Ryan aktákból és Tíotól ismeri a mostohabátyámat, és mindenki arra jutott, hogy nem feltétlen javult a felfogása és a hozzáállása a dolgokhoz a börtönben töltött évek alatt. Ettől függetlenül azért reménykedünk benne, hogy ezekre a biztonsági intézkedésekre sosem lesz szükség. Viszont inkább egy kicsit túlzásba esünk, mint hogy később sírás legyen a vége. Senki sem akarja, hogy bárkinek baja essen - mondom kedvesen, hiszen azt sem akarom, hogy Rae ugyan annyira féljen, mint én, de szeretném, ha tudatosulna benne is, hogy valós esélye van a veszélynek. - Ha minden oldalról bebiztosítjuk magunkat egy őrülttel szemben, azzal nagy hibát nem követünk el. Meg itt amúgy sem árt az elővigyázatosság - utalok arra, hogy, habár ez egy nyugodt környék, azért nem egy előkelő negyed, és ezzel egyelőre zárom is a magyarázatomat, ha Rae-nek nincs kérdése. Próbálok nyugodt maradni, amennyire csak lehet, és figyelni arra is, hogy enyhítsek egy kicsit Ryan kemény stílusán. Katonai mesterlövész ide vagy oda, valahol egyre jobban érzem, hogy nem egy „mezei” mesterlövész.
Amikor Rae arról kérdez, hogy Ő miben tudna segíteni, akkor először azt hiszem, hogy mindenben egyet fogok tudni érteni Ryannal, de a végére már nagyon csúnyán nézek rá. - Na, álljunk meg egy pillanatra! - adok hangot mérgesen az ellenvetésemnek. - Rae felnőtt nő, akit nem akarok korlátozni a szabadságában, legalább is annál jobban nem, mint amennyire már így is megtettem - utalok itt azokra az apróságokra, amiket már így is be kell tartania az én elcseszett múltam miatt. - És ebbe Neki is van beleszólása. Ő nem egy alattad szolgáló kiskatona - nézek nagyon mérgesen Ryanre. - Rae, a legjobb barátnőm vagy, és szívesen vagyok veled, de nem szeretnélek a négy fal közzé zárni, vagy bármiben korlátozni - nézek a lakótársamra kedvesen. - Nem akarom, hogy attól nagyobb áldozatokat kelljen hoznod, mint amit eddig is kellett - mondok ellent Ryannek, nem foglalkozva azzal, hogy ebből még valószínűleg lesz konfliktusunk. Ezzel pedig talán Rae-nek is nagyobb teret adok arra, hogy ellent merjen mondani, hiszen sokak számára a katonai stílus először ijesztő lehet, így automatikusan állnak rá, hogy egyet értsenek vele. Én már régóta tudom magamról, hogy nálam a „parancs, értettem” nem működik, és csapnivaló katona lennék. Talán ezért is kerültem mindig annak a lehetőségét, hogy ilyen felépítésű rendszerhez tartozzak, pedig jó fizetésű állásokat is ajánlottak már nekem ilyen helyeken. - Szóval, mint mindig, most is szeretném tudni, hogy Te mit és hogyan szeretnél - nézek bíztatóan Rae-ra, hogy tényleg érezze, szabad akarata szerint dönthet bárhogy, anélkül, hogy kényszert kellene éreznie bármi felé. Ha tudom, tudjuk, hogy Ő mit szeretne, utána mi is el tudunk indulni egy olyan irányba, ahol mások életének korlátozása nélkül biztonságban és nyugalomban élhetünk.
Ryan első igazán felém intézett utasítása pedig egyszerre vált ki belőlem ellenállást, leginkább a stílus miatt, és megértést, mert valahol érzem, hogy igazából a mostani helyzetből adódó féltés váltja ki belőle ezt az egészet, és remélem, hogy nem tévedek. De, az utolsó mondatára mégis, szinte nyársalok a tekintetemmel, bár azt szó nélkül hagyom, és inkább az elsőre válaszolok. - Ígérem, hogy bárhová is megyek, mindig megmondom hova megyek, kivel találkozok és, hogy mikor szándékozok hazaérni, és ha hazaértem azt is megírom, de nem lehet valaki állandóan mellettem, mert hozzád hasonlóan Rae is dolgozik - nézek most Rae-re valamiféle megerősítés reményében. Ryan szerintem most túlzásba esett, mert senkitől nem várható el, hogy állandóan mellettem legyen. - De abban biztos lehetsz, hogy egy jó időre elment minden kedvem az ismerkedéstől - fut végig a hátamon a hideg, hogy megint felidéződnek bennem az események.

Nos, amikor ma reggel felkeltem, határozottan nem ilyen befejezést képzeltem a napomnak. Egy félresikerült buli után itt ücsörögni a nappaliban, Flor sérüléseit ápolni a szerencsétlenül végződő randija után, meg a katona haverjával, testőrével, vagy akárkiével a biztonsági óvintézkedésekről diskurálni. Általában azt vallom, hogy úgy szép az élet, ha zajlik, de... ismerjük el, néha elég lenne, ha kevesebb dolog zajlanak körülöttünk. Időként még én is vágyhatok egy átlagos, nyugis estére, amiben nem kell bérgyilkos gengszterek felbukkanásától, vagy seggfej erőszaktevőktől tartani.
Amikor Ryan kisétál a fürdőbe, hogy a maga módján tegye rendbe a vértől maszatos kezét, Flor egy váratlan kérdéssel fordul hozzám. Igazából az ötletével nincs semmi gond, pár perc gondolkodási idő után már egész elfogadhatónak találom, ő azonban a faggatózásom miatt úgy tűnik, azt hiszi, hogy ellenvetéseim vannak.
- Nem, nem, Flor, nem erről van szó. Ha te megbízol benne, én is megbízom, szóval ha ettől jobban alszol, nyugodtan adj neki kulcsot. Engem nem zavar. - Ryan ugyan kicsit karót nyeltnek tűnik így az első benyomás alapján, de biztos rendes fickó, és csak segíteni akar, illetve megvédeni Flort. Hogyan is állhatnék ennek az útjába? Eszem ágában sincs. Sőt, a lakótársam kedvéért és biztonságáért kész vagyok bevezetni azokat a változtatásokat, amiket helyesnek gondolnak, meg akár kicsit összehaverkodni Ryannel is. Legalább annyira, hogy közös nevezőn legyünk, és tudjuk, hogy oda-vissza számíthatunk egymásra ebben a dologban. Tehát már csak ezért is próbálok beszélgetést kezdeményezni, illetve kideríteni Ryan terveit a lakásunkkal kapcsolatban, miután visszatér. A válaszokat pedig meg is kapom. Igyekszem közben nem túl meglepett pofákat vágni, mert valljuk be... golyóálló üvegek, térfigyelő kamerák, riasztó berendezés...? Pff, elég komolyan hangzik. És drágának. Kicsit mintha börtönt akarnánk csinálni az otthonunkból. Huhh. Persze Flor már futólag említette ezeket a dolgokat, de a szigorú ezredes – azt hiszem, ez a rangja – szájából még komolyabbnak hangzik az egész.
- Értem. És... öhm... megkérdezhetem, hogy ez mennyibe fog nekünk kerülni? - puhatolózom óvatosan, mégis a homlokomat ráncolva, előre félve a várható összeg elhangzásától. Azonban ahogy Ryan ismét magához veszi a szót, és belekezd a további óvintézkedések taglalásába, már konkrétan kimeredt szemekkel bámulok rá. Na jó, mi a franc? Most komolyan meg akarja mondani, hogy hol lehetünk és mit csinálhatunk? Itthon kell gubbasztanunk? Akár hónapokig? Hát apácák vagyunk mi? Vagy kötögető vénlányok? Szép. Flor felháborodásán viszont már egyáltalán nem lepődöm meg. Kifakad, mielőtt én megtalálhatnám a megfelelő szavakat az enyhe sokk után.
- Huhh, oké, főnök, teszem, amit tudok, de sajnos Flornak igaza van. Mármint... naná, hogy én is azt akarom, ami neki a legjobb és legbiztonságosabb, de én nem vagyok katona. Egy „mezei” önvédelem-oktató vagyok. - A szavakat elsősorban a tiszt felé intézem, de részben Flornak is válaszolok ezzel. – Tanultam és tanítok önvédelmet, és nyilván nem a másik irányba fogok futni, ha bajban lenne, meg itt leszek vele, amikor szükség van rám, de azért én nem tudok a testőre lenni fegyveres, pszichopata gengszterek ellen. - Néha nagy a pofám meg az önbizalmam, és alkalmanként még én is elhiszem, hogy bárkivel szembe tudok szállni, de azért valahol olyankor is tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok sebezhetetlen, és van aki még nekem is nagy falat. Nem beszélve arról, hogy a bátyám kicsinálna, ha csak hallaná ezt a beszélgetést. Esélyes, hogy Dorian is. – Már csak azért sem, mert ahogy ő is mondja, dolgozom, hosszú műszakokban, két állásban. - Azt meg hozzá sem merem tenni, hogy ráadásnak van egy már így is kicsit komplikált, friss párkapcsolatom (meg egy folyamatban levő válásom), aminek nem hiszem, hogy jót tenne, ha a szabadidőmet minden nap Florral tölteném a négy fal között, mert ha ilyet említenék, egy önző picsának érezném magam. És az is lennék. De azért most egy kicsit kétségbeestem. Így csendben jegyzem meg. És kissé talán feszélyez is ez a dirigálás. Valószínűleg azért, mert alapvetően senkinek nem engedném meg, hogy irányítson, de most Flor épségéről van szó.
Közben azért előkeresem a mobilomat, feloldom a kijelzőjét, és Ryan felé nyújtom. - A számcserének persze nincs akadálya – jegyzem meg, aztán hagyom, hogy beírja, illetve megcsörgesse magát. - Viszont én ettől az egésztől most megéheztem – sóhajtok, és hátat fordítva nekik elsétálok a konyhapultig, bebattyogok mögé, majd elkezdek kirámolni a hűtőből mindent, ami szimpatikus. - Kér még valaki szendvicset? - pillantok futólag a másik kettő felé pakolászás közben.

Flor&Rae&Ryan

Teljesen össze vagyok zavarodva, ráadásul egyszerre akarok megfelelni mindenkinek. Nem akarok semmit rákényszeríteni Rae-ra, meg akarom hagyni a szabadságát, és azt, hogy ne hozzon értem áldozatot. Nagyon szeretnék megfelelni Ryan elvárásainak, és mindenben a segítségére lenni, amivel megkönnyítem a helyzetét, de valahol szeretném a saját szabadságomat is kiélvezni, bár ez utóbbira van a legkevesebb esélyem. Ezt még normál idegállapotban is nehéz egyensúlyba hozni, nemhogy a mostaniban. Jelenleg valahol ott tartok, ahogy akaratom ellenére, ismét az eszembe jut az este egy lehetséges kimenetele, és Ryannek egyetlen szavába kerülne, és zokszó nélkül költöznék egy általa választott cellába. Megnyugtat, amit Rae még mond, hogy ez a kulcsos dolog számára nem okoz különösebb akadályt. - Köszönöm - mondom neki őszinte hálával. De egyelőre még azt hiszem, megpróbálom tisztább fejjel átgondolni, de ezt már nem tudom elmondani neki. Nagyon zavartnak érzem magam még mindig.
A lakás-átalakításos dolgot már beszéltem Rae-vel, de ugyan az a dolog, más-más hatással van az emberre attól függően, hogy ki mondja. Én nem akartam sosem a kelleténél jobban megijeszteni Rae-t, bár lehet ezzel követem el a legnagyobb hibát. Ryan viszont nem szépít semmin, ő egyenesen kimondja, amit gondol. Ráadásul ezeket az átalakításokat már Tíoval is megbeszéltem, és ő azt mondta, hogy az FBI állja a beszerelés és anyagköltségeket, a fenntartás viszont már az én dolgom. Hiába mondtam, hogy majd kifizetem, Tíonak még a telefonon keresztül is olyan hatása van rám, mint senkinek, lényegében, egyetlen egy szóval el tud hallgattatni. Ezt senki sem tudja nálam elérni, csak ő, de erre magyarázatot nem tudok adni, hogy miért csak Ő. - Ha már voltam anno olyan kedves, hogy kizárólag miattam kapták meg a munkát, mert a többi ügynökség embereivel nem álltam szóba - adok választ arra a, szerinrtem, kimondatlan kérdésre, hogy miért és milyen cég vállalta át a költségeket. Ezt, azt hiszem még Ryan sem tudja, de abban az időben a mostoha családom fejére más ügynökség pályázott az FBI-on kívül, mint a DEA, NBH (NSA), és nagy harcok mentek a vezető szerepért. Viszont kizárólag Tío volt, akiben valamiért meg tudtam bízni annyira, hogy beszéljek neki. Talán pont azért, mert láttam rajta, hogy ő is veszített már el hozzá nagyon közelálló személyt, és azt is tudja, miken mehettem keresztül. Bizalommal és megértéssel fordult felém, és nem követelőzéssel és fenyegetéssel. Ráadásul pont abban az időben történt némi „technikai” hiba, amivel úgy hitték, kijutott néhány név a tanúvédelmi program kereteiből, így nem volt nehéz meggyőznünk a fejeseket, hogy jobb, ha nem vagyok benne a programban.
Már azt is nehéz kiviteleznem, hogy állandóan itthon legyek, és csak a munkába járjak el, hiszen a tánc az életem, ami nélkül nagyon hamar becsavarodok, így órákra lényegében muszáj járnom, azon kívül gyakran vannak spanyol tanítványaim is, akikkel inkább találkozok máshol, mint a lakásomon, és hozzájuk sem járok fel. Bár most éppen nincs ilyen tanítványom, mert az utolsóval elértük a kitűzött célt. De az, hogy Rae-nek is szobafogsága legyen miattam, túlzásnak érzem, így a felháborodásom inkább annak szól, hogy Őt korlátozzuk, és a lakótársam is kifejti a véleményét a dologgal kapcsolatban. Én tisztában vagyok Rae életének egyéb részleteivel, amiket nem kötök mások orrára. Tudok Dorianről, bár még nem találkozunk, tudok a válásáról, és az edzéseiről, bár az nem titok. Az összehangolt, bár nem előre megtervezett, támadás után, amit az Őrangyalom ellen indítunk, várom az ellentámadást. De legnagyobb meglepetésemre, nem üvölti le a fejemet. Az indulatot viszont érzem rajta. - De ez eddig is így volt - szúrom közbe, amikor arra tér ki, hogy is gondolta „több időt együtt tölteni” dolgot, bár tény, hogy nem feltétlen a lakásban voltunk. Bevásárolni, edzeni pedig ki kell mozdulnunk. Az egyéb programok, mint a mozi vagy buli, hááát… néha arra is szükségünk lenne.
Amikor Ryan hangosan is kimondja, igazából azokat, amiket egyébként tudok magamtól is, valahogy még valósabb lesz az egész, még számomra is. Nem akarom elhülyéskedni, de, ha valami balul sül el, és nekem annyi, akkor túl nagy kérés, hogy addig Élni akarok egy kicsit, és nem egy börtönben lenni? Tudom, hogy a lehető legjobb ember vigyáz rám, de akár a munkahelyem előtt is megtalálhat, ami ellen nem sokat tehetünk. Az meg, hogy Rae-re én hoztam a veszélyt… azt a legnehezebb feldolgoznom. - Tudom, és tisztában is vagyok ezekkel a dolgokkal, de amikor legutoljára be voltam zárva egy lakásba és csak az iskolába mehettem, egy idő után kezdtem teljesen befordulni, majd mondhatni kezelhetetlenné váltam - árulom el, hogy mennyire rossz hatással van rám a négy fal. - A sok bezártság miatt többet agyaltam a lehetséges végkimeneteleken, hogy az ügy hányféleképpen mehet gallyra, és mik miatt ejthetik a vádakat, és utána nincs az a szervezet vagy ember, aki meg tudna ellenük védeni, hiszen akkor nagyon sok emberük volt - mondom visszaemlékezve azokra az időre. Nem tudom, mit szólnak most ezekhez, de ha Ryan továbbra is ragaszkodik ehhez a bezártsághoz, tudnia kell, mit kockáztatunk. - Ryan, - szólítom meg megtörten - én akkor pisztolyt fogtam Tíora, mert amikor benyitott a szobámba éjjel, azt hittem, hogy ők azok - mondom elcsukló hanggal, és érzem, hogy ismét könnyek kezdenek gyűlni a szemembe, de nem sírok.
Ahogy áttérünk a Ryan-féle önvédelmi órákra, jó ötletnek tartanám, mindezek ellenére is, ha nem csak Rae-t tanítaná. - Ha lehet, akkor hozzád is szívesen járnék órára - nézek a védelmezőmre. Rae közben átadja neki a telefonját, hogy számot tudjanak cserélni, amit Ryan el is vesz, bár elég indulatosan. Ezt a mozdulatot talán még a lakótársam nem is tudatosan csinálja. Nem tudom, hogy most mit gondol erről az egész helyzetről, de én sosem mondtam neki ki ennyire nyíltan, hiszen még börtönben van a mostohabátyám, így nem éreztem még annyira veszélyesnek a helyzetet. És talán valahol most érzem azt, hogy Rae-nek hamarosan elege lesz, és közli: kiköltözik, amit teljesen meg is tudok érteni. Érzem rajta is, hogy ideges és zaklatott, mint mindannyian. Amikor viszont Rae megemlíti, hogy szendvicset készítene, felállok én is a kanapáról. - A hűtőben van bepácolva hús. Már csak ki kell sütni, meg valami köret kell hozzá - mondom Rae-nek, hogy talán jobb lenne valami normálisabb kaját csinálni, bár egyelőre nem tudom elképzelni, hogy egyek. - Világos még mindig? - érdeklődök Ryan felé fordulva, hiszen még emlékszem, hogy a legutóbb azt kért, de van a másikból is, így ha választott kiveszem a hűtőből. - Pohár? - érdeklődök kedvesen, és a válasza után odaviszem neki.

Hamar kiderül, hogy Ryannel kicsit félreértettük egymást. Ez könnyen megtörténhet egy ilyen kiélezett szituációban, amikor éppenséggel az életünk a tét, és mind csöppet feszültek vagyunk. Én egyébként is hajlamos vagyok néha elviccelni azt, ami véresen komoly, mert így dolgozom fel a dolgokat, a magam módján, és tudom, hogy ez másnak idegesítő lehet, nekem pedig nem ártana változtatnom ezen, de hát ez van. Ráadásul Ryan stílusa elég nyers, komor, katonás, és nekem ezt még szoknom kell, mert én meg ezt a fajta komorságot meg felsőbbrendű magatartást kezelem rosszul, és viselem nehezen, de ezt leszámítva rá kell jönnöm, hogy amúgy tényleg rendes fazon, vagyis valószínűleg jó okkal ilyen, jót akar, és a célunk közös.
Az azért megnyugtat, hogy a biztonsági változtatásokba nem kell beszállnom anyagilag. Ehhez nem állok elég jól pénzügyileg, és amíg a válásom végleg le nem zárul, nem is fogok. Mióta elhagytam Adamet, többnyire csak egyik napról a másikra élek, és nem egészen azért, mert olyan keveset fizetne a tűzoltóság, hogy ne tudnék belőle takarékoskodni jobban, hanem mert nem is akarok. Mondhatjuk, hogy ez is a továbblépésem része, a saját fejem után menni, most csak élek ahogy épp tetszik. Egyelőre így, aztán valamikor talán máshogy.
- Oké, Ryan, már világos. Igazad van – bólogatok, elismerve, hogy ez tényleg nem egy „Disney-mesedélután”. Ő a „rangidős”, a szakértője ennek a szituációnak, nyilvánvalóan az a legjobb mindenkinek, ha rábízzuk magunkat. Én is csak azt akarom, hogy biztonságban legyünk, és elsősorban, hogy Flornak ne essen baja. Az ezredes a saját határozott módján emlékeztet rá bennünket, hogy a veszély mennyire valóságos. Egy kicsit át is jár az idegesség emiatt, de gondolom éppen ez volt a cél. Elismerem, amikor Flor először beszélt erről, nem éreztem ennyire át. Talán mert azt mondta, a mostohabátyja még nem szabadult, majd csak a jövőben, hogy ez csupán egy feltételezés, hogy utána jöhet majd. Én legalábbis így értelmeztem. És amikor a saját bátyámmal, Leonnal beszéltem erről, igaz, nem részleteztem neki annyira ezt a helyzetet, sőt, azt sem vallottam be, hogy a lakótársamról van szó, de annyit felelt rá, hogy ha az FBI rajta van az ügyön, akkor biztos minden rendben lesz, ne foglalkozzak vele.
- Nekem nincs ellene kifogásom, hogy teszteld az önvédelmi tudásom, vagy hogy taníts valami újat – vonom meg a vállam, mert feltételezem, hogy ezért vetette így ide ezt az ajánlatot. Tesztelni akar, hogy mire vagyok képes. Gondolom, úgy véli, hogy ebben a helyzetben nem elég a tudásom, és lenne mit tanítania. Én viszont közel sem vagyok olyan öntelt, hogy azt higgyem, már nincs hová fejlődnöm. Ellenkezőleg. Önvédelmet tanítok, leginkább kezdőknek, általában heti két-három napon, de emellett folyamatosan képzem is magam, különféle stílusokban, és egyáltalán nincs ellenemre, hogy újabb fogásokat tanuljak el, ha valóban az a vágya, hogy leckéket adjon. Aztán viszont az ismét ellenkező Flor irányába fordulok.
- Ne aggódj, nem hagyjuk, hogy befelé fordulj. Ez most nem ugyanaz a helyzet, mint akkor volt. Már itt vagyunk neked többen is, nem csak Tío. És nem is kell, gondolom, folyton bezárva lenned, csak annyi, hogy mindig lesz valaki, aki figyel rád. Aztán meg a négy fal között is lehet jó programokat csinálni. És gondolj arra, hogy ez az időszak sem fog örökké tartani. Ryan és a bácsikád biztos kitalálnak majd valamit, hogy megszabadítsanak Marcotól, nem igaz? - fordulok a férfi felé megerősítést várva. Remélem, hogy így van, hiszen ilyen módon tényleg nem lehet túl sokáig élni anélkül, hogy az illető bele ne őrülne egy picit.
- Akkor mégsem lesz szendvics. - Egy sóhajtással kezdek mindent visszapakolni a hűtőbe, ahogy kiszedegettem. Tőlem aztán ehetünk sült húst is, csak csináljunk valamit, mert egyrészt tényleg megéheztem, másrészt valamivel valóban nem árt itt most már oldani a feszkót. - Csinálok mellé valami salátát, csak megnézem, mi van hozzá – ajánlom fel. - Viszont egy sört én is elfogadnék, ha nekem is jut – vigyorodom el. Ki tudja, Flor talán csak Ryannek őrizgeti a világos söröcskéit, akkor be kell érnem valami mással.

Flor&Rae&Ryan