Április eleje van, itt a tavasz és én kezdek megőrülni a négy fal között. Vasárnap van és Rae, a lakótársam, épp dolgozik, így egyedül vagyok itthon. Tegnap megcsináltam a két hete elmaradt házimunkákat, és mára csak a bevásárlás marad, így a délutánom teljesen szabad. Mivel egész napra szép időt mondanak, és kinézve az ablakon is ezt tapasztalom, így pár falat ebéd után úgy döntök, hogy keresek egy olyan parkot, ahol még megmarad az igazi természet egy része, és nem a mesterségesen kialakított, letisztított természet várja a látogatóak. Ezzel az elvárással viszont nagyon leszűkítem a lehetséges helyek listáját, főleg, hogy nem igazán szeretnék túl messzire sem elmenni, így - az itt Queensben lévő - Forest Parkra esik a választásom, ami egy kis érintetlen természet a nagyváros közepén. A metrón írok egy rövid sms-t Rae-nek, hogy „A Forest Parkban leszek délután. Kitartást és kevés esetet kívánok! Flor”; ezt még Tío nevelte belém, hogy minden esetben, ha a természetbe vágyom, valakinek szóljak, hogy hol leszek, és meddig szándékozom ott lenni, így baj esetén van kiindulási pont. A metró után buszra váltok, de arról leszállva rájövök, hogy nem pont itt terveztem a kirándulásomat indítani, de nincs nagy baj, mert csak néhány háztömbnyire vagyok délnyugati irányban a parkerdőtől, és a játszótér, - ahol most egy üres padot kiválasztok és leülök, - egy kicsit átvezet a nyugodt természetbe, hiszen csak néhányan vannak itt. Nem üldögélek sokáig, de kezdem unni, és valami furcsa érzés lesz úrrá rajtam, amit mostanában már éreztem, de nem tudok hova tenni, azért a biztonság kedvvért körülnézek, de nem tűnik fel senki, és semmi, ami magyarázná a dolgot. Lassan elindulok a Park irányába és félre teszem az előbbi fura érzést. Átvágok a néhány tömbből álló épületblokkon, átmegyek az úttesten, és már ott is találom magam, ahol eredetileg terveztem, a Forest Park fái között, nem messze a Wallenberg Square-től, ahol egy útkereszteződés bevezet a parkerdőbe. Lassan sétálok, hiszen nem sietek sehova, és egy kicsit ki akarok szakadni az eddigi nyüzsgős, pörgős hétköznapokból, hogy az idegeim egy kicsit lenyugodjanak. A semmihez sem fogható háborítatlan természet, ez volt az, amire most mindennél jobban szükségem volt. Mivel nem feltétlen követem mindig a betonutat, hanem néha letérek igazi erdei ösvényekre, ahol a turista jelzések is fel vannak festve fák oldalára, így meglátok néhány igazi erdei állatot a saját környezetében. Túlságosan viszont nem tudom bejárni az erdőt, mint ahogy szeretném, mert a sportcipőm erre a terepre nem alkalmas. Jó néhány órája kint lehetek már, és kezdek fáradni is, így megörülök, amikor meghallom a forgalom zaját, ezek szerint nem sokára kiérek a parkból, és ha jól számoltam, akkor körülbelül az északi oldalon fogok kikötni. Menet közben viszont valami megzörrenti az ágakat nem messze tőlem, de ahogy körül nézek nem látok semmit. Egy kicsit elkezdek pánikolni, lehet, hogy követnek, de embert nem látok, viszont minél előbb ki akarok érni erről a részről, így sietősebbre fogom. Amikor kiérek a főútra, megnyugszom, nem követnek, és nagytestű állattal sem találkoztam, ami esetleg veszélyt jelenthetett volna; az itteni állatvilágot még nem ismerem, de majd mielőtt újra ilyen túrára vállalkozok, utána nézek mik élnek errefelé. A főúton meglátom a buszmegállót, ahol reményeim szerint megáll nem sokára egy olyan busz is, ami hazafelé visz, ráadásul már vannak is ott néhányan, így megnézem a menetrendet. Mázlim van, mert körülbelül húsz perc múlva jön egy busz, ami annak a metrómegállónak a közelébe visz, amire nekem szükségem van. Várakozás közben viszont feltűnik egy barna hajú és szemű férfi, aki ismerősnek tűnik, de nem tudom, hogy honnan. Igazából, így hirtelen azt sem tudom, hogy most jött vagy már előttem itt volt, de egy kicsit mintha idegesnek és talán mérgesnek is tűnne. Az az érzés viszont, amit az előtt éreztem, hogy a Forest Parkba értem volna, ismét eszembe jut, és csak magamnak ismerem be, hogy eléggé félek, de ezt elnyomom, amennyire csak lehet, és bízom benne, hogy nem látszódik rajtam, sőt mi több, odamegyek hozzá, hogy megkérdezzem - Elnézést, de ismerem Önt valahonnan? Olyan ismerős az arca. - Közben figyelem a reakcióit, mert sose lehet tudni, hogy mi lesz a hasznos. Lehet követett, és, ha ártani akart, akkor most biztos letagadja, de azt észre kell vennem és a vonásait is meg kell jegyeznem, hogy később emlékezzek, mert akkor nem a lakásom lesz az első uticélom, hanem a rendőrség.
Challenges are what make life interesting; overcoming them is what makes life meaningful
Mondanom se kell, hogy rohadtul nem volt kedvem visszatérni New York-ba, ezáltal pedig nem is éreztem magam jól itt. Habár én mostanság sehol nem éreztem jól magam, főleg, ahol emberek voltak. New York pedig az egyik legnépesebb város a világon - ez az én formám. Igaz, régebben szerettem a szülővárosom, de mára már csak a harctéren éreztem embernek magam, illetve csak éreztem volna. Döntöttek helyettem és vissza kellett térnem, pszichoterápiára járni, amíg szerintük meg nem gyógyulok, bár szerintem ez soha nem fog bekövetkezni. Emellett azért taníthatok a West Point-ban, pontosabban kadétokat fogok kiképezni - hah, de jó! Igazából először ezt se akarták engedélyezni túlzott agresszív fellépéseim miatt, de mivel édesapám az intézmény vezetője, így a felügyelete alatt megtehetem. Gondolom, nem kicsit nyomot latba az akadémián és a harctéren nyújtott kiváló teljesítményem sem, de apám jobban szereti azt hinni, hogy ez csakis miatta van. Hát, hagyjuk ebben a hitben! Ezeken a dolgokon kívül, na és persze az éjszakai ivászatom mellett, ami a felejtés miatt kellett, nem igazán terveztem mást csinálni ebben a fergeteges városban. Nem terveztem felkeresni régi barátokat, barátnőket, ivócimborákat, katonatársakat, de még a családomat sem. Ezért is béreltem egy pofás lakást mesze tőlük Staten Island-en.
Éppen az első napom után tévelygem hazafelé és miközben kinyitom az ajtót, megcsörren a mobilom. Fintorogva kotrom elő a zsebemből, hiszen az apámon meg az iskolán kívül senkinek se adtam meg a számom. Biztos vagyok benne, hogy megint apám titkárnője, Vanessa zaklat a hülyeségeivel, de amikor telefon kijelzőjére nézek, egy ismeretlen számot látok. Nem, nekem ehhez egyáltalán nincs most hangulatom, ezért egyszerűen kinyomom a hívást. Viszont a vonal másik végén lévő személy csak nem hagyj abba a csörgetést, ezért, mikor belépek a lakásba, unottam beleszólok a telefonba. - Halló! - nyögöm ki unott és érdes hangon, de ekkor meglepetés ér. - Helló, Ryan. Remélem, megismersz még, rég beszéltünk. - szólal meg valaki a vonal másik végéről. Egy ismerős, számomra mégis kedves hang, valaki, akit már ezer évnek tűnő ideig nem láttam, és most mégis közel érezem magam hozzá. - Segítek, Harry vagyok. - Harry! - nyögöm ki még mindig hitetlenkedve, hiszen Harry Larson volt az az ember, aki miatt szerintem olyan lettem, mint amilyen akartam lenni. Nem az apám, mint sokan hiszik. Nem, Harry volt a kadét éveim alatt a legjobb kiképzőm, szinte apám helyett apám volt. Ő volt az egyetlen ember, akinek bármit megtennék. Még most is, hogy ennyire érdeketlen vagyok a világgal szemben. - Fiam, hallottam, hogy visszatértél a városba. Egyszer azt mondtad nekem, hogy kérhetek tőled bármit, hát most eljött az idő. - folyatja tovább barátságosan, ám azért határozottan.
- Hát persze. Mondd, Harry! - felelem szinte azonnal, készségesen. Ha másról lenne szó, jelenlegei helyzetemben rögvest elküldeném a búsba, de neki nem mondhatok nemet. Sose tudnék. - Van egy lány, a neve, Flor, az évek alatt a gyámja lettem, hosszú történet. A lényeg az, hogy mivel az FBI-jal járó munka nem engedi meg, hogy New Yorkban tartózkodjak, kell valaki, aki vigyáz rá. Rád gondoltam, Ryan. - fogja rövidre, de velősre a kérést, én meg szinte köpni-nyelni nem tudok pár pillanat erejéig. Örökbe fogadott valakit? Mi a fent akar tőlem?? - Most ha, jól értem, valami bébiszitterkedést kérsz tőlem, Harry? - makogom még mindig éretlenkedve. - Valami olyasmi, ha így tetszik. - neveti el magát az öreg, de attól még érzem én a helyzet komolyságát. - Harry...már nem az vagyok, akinek hiszel. Nem én vagyok a te embered. Nem tudom, hallottad e...- kezdek bele nyomorúságos éltemre célozva, habár erről eddig senkinek se beszéltem. Viszont ő szavamba vág, ismer, tudja, nem beszélek az érzéseimről, főleg most nem. - Tudom, min mentél keresztül és a pszichoterápiáról is, de ettől függetlenül téged akarlak erre a feladatra. A legjobbat akarom és az mindig is te leszel. Azt is tudom, hogy túl leszel ezen is. - mondj el objektíven, mégis tudom, hogy minden szavát komolyan gondolja. Magamban még vacillálok, rohadtul nem akarom azt tenni, amit kér, nem vagyok erre való, nem érdekelnek mások, mégsem mondok nemet. Úgy érzem, tartozok neki és, ha ez lány fontos neki, hát megvédem az életem árán is. Az amúgy se ér már semmit. - Rendben, öreg. Megteszem. - válaszolok aztán halkan, rekedtes hangon, mire hallom, hogy a vonal túlsó végén ismét felnevet. - Hamarosan elküldöm az adatokat, amit tudni kell Florról. Annyit azonban elmondok, hogy nem könnyű eset. - teszi még hozzá, aztán megszakítja a vonalat, én pedig még mindig komoran meredek magam elé a lakásomban, hogy ezt bevállaltam.
El se tudom mondani, hogy mennyire rühellem ezt a feladatot, hogy egy ismeretlen lányt kell őriznem, mikor még magammal is hadilábon álok, másnap mégsem hagy nyugodni a lelkiismeret és nekivágok Queens-nek, ahol a lány lakik. Leparkolok a lakásához közel, de ő éppen ekkor surran ki az otthonából, hogy egy nagy sétát vagy mit tegyen. Még csak pont egy hiányzik, hogy egyedül mászkáljon, és valami baja essen. Rohadtul nem voltam manapság az az ismerkedős fajta, de tudtam, hogy ez az egész úgy működik, ha ő is tud a dologról. A kérdés, hogy akarja e. Kétlem, én se szeretnék magam mellé egy mogorva testőrt. Eléggé untam már, hogy ide-oda mászkál, én meg követem, de aztán feltűnt, hogy a kiscsaj észrevette az őt követő személyt, vagyis engem. Aztán ez be is bizonyosodott, mikor hirtelen felém fordult és egy kérdést szegezett nekem. Először csak hunyorogva méregetem őt, de ezután egy sóhaj keretében válaszolni kényszerülök. - Még nem, de hamarosan fogsz. -- szűröm ki fogam közt a halk választ. - Ugyanis mától én leszek a dadusod, ha tetszik, ha nem. - kacsintok rá kicsit gúnyosan és ellentmondást nem tűrően, de nem mosolyogva. Igaz, hogy nem akarom ezt csinálni, de megígértem, Harry számit rám és a becsületem még megvan. - Gondolom, sejted, ki küldött.
A buszmegállóban rajtunk kívül még vannak egy páran, ami lehet, hamis biztonságérzetbe ringat, és ha megpróbálnának elrabolni, akkor sem tennének semmi, max elkezdenének fényképezni, meg videózni, mint mostanában az emberek többsége. - Mindig felháborított, hogy inkább videóznak, fényképeznek, minthogy a rendőrséget hívnák, vagy segítenének a másiknak, „Mert milyen vicces, később meg majd jót nevetünk rajta” csak valamikor ez másnak az életébe kerül. De elkanyarodtam. - Viszont reményeim szerint, ha tényleg ellenem készül elkövetni valamit, akkor talán a „közönségtől” visszariad, és el tudom húzni a csíkot, csak ügyesnek kell lennem. A kérdésem után úgy tűnt, hogy nem akar válaszolni, mert jó darabig meg sem szólal, csak néz rám, majd egy sóhaj kíséretében válaszol, de egyáltalán nem tetszik, amit mond, ráadásul, mintha már most utálná az egészet. Az utolsó mondata viszont szinte mellbe vág, ami biztos, hogy meglátszik rajtam, de nem érdekel. El sem tudom mondani, hogy milyen dühös leszek, ami kihozza belőlem a harcias oldalamat. - Úgy nézek én ki, mint akinek felvigyázóra van szüksége? - kérdezem villámló szemekkel, miközben végig mutatok magamon. - Nem vagyok már kisgyerek! Már nagyon rég óta nem vagyok gyerek, akire felügyelni kell - mondom ingerülten, de nem kiabálva, mert nem akarom felhívni magunkra a figyelmet, de a latinos gesztikulálás erőteljesen megvan. Minek néz ez engem? Egy taknyos kölyöknek, aki még a cipőjét sem tudja egyedül bekötni? Hamarabb felnőttem, mint ő, hiszen én öt éves korom óta egyedül vagyok, mert a szüleimet megölték, és utána árvaházban voltam, ami róla szerintem biztos, hogy nem mondható el. - Ötletem sincs, hogy kire gondolsz, mert Ő biztos, hogy nem küld utánam felvigyázót, mert tudja, hogy mennyire utálom, ha figyelnek és követnek. Gyűlölök ketrecben lenni, mert nem követtem el semmit, és egy „dadus” - idézem őt - ezt jelenti, hisz innentől nem csinálhatom azt, amit akarok, mert mindent megszab. Tudtad, hogy a „Mikor - Kivel? - Mit?” kérdéskör megszabásával meg lehet fosztani bárkit a szabadságától? - kérdezem költőien. - És ezt Ő sosem tenné meg velem - a zaklatottságom pedig egyre csak nő. „Nem, ő nem tenné meg ezt velem. Tío nem akarná, hogy minden lépésemet figyeljék. Ugye? Washingtonban sem állított rám senkit, csak a munkatársai biztosítottak arról, hogy hozzájuk bármikor fordulhatok, ha szükségem lenne rájuk. Például felhívhattam őket is, hogy jöjjenek értem, ha egy buli elfajulni látszott, bár ez ritkán történt meg. Vagy, ha Tíonak el kellett utaznia, akkor aludhattam náluk, ha nem akartam/tudtam megmaradni a házban egyedül.” Bele telik egy kis időbe mire ezt végig gondolom, és közben az arcát figyelem, tanulmányozom, és amit látok nem nyeri el a tetszésemet. Közben várom, hogy hátha nevén nevezi a „megbízóját”, mert elég furcsán mondta; mintha tőlem várná a megerősítést, esetleg az ötletet, hogy ki az, aki „babysittert” küldene rám, ez pedig nem tölt el bizalommal, sőt… Szerencsére nem csúszott ki a számon sem a neve, sem ahogy én szólítom, így nem adhattam igazi támpontot, csak akkor, ha ugyan arra a személyre gondolunk. Lehet, hogy ezzel a ködösítéssel csak félre akar vezetni, és egészen másnak dolgozik, vagy lehet, hogy senkinek, csak az áldozata naivitására alapoz? Annak persze elfelejtek utána számolni, hogy a mostohabátyám kb. tíz éve van a sitten, és mostanában szabadul, ami sok minden megmagyarázna, de akkor sem lehetnék benne biztos, hogy nem pont ő küldte utánam az egyik „haverját”. Minden esetre éber vagyok, és még mindig figyelem a lehetőségeket a menekülésre, de csak két lehetséges opciót látok. Vagy visszafutok az erdőbe és ott próbálok meg felszívódni, de még nem ismerem annyira, hogy egy épkézláb helyen kössek ki, ahonnan eljutok egy biztonságos helyre, vagy marad a busz, amire csak az utolsó pillanatban szabad fellépnem úgy, hogy ő már ne tudjon felszállni. Ez a megoldás jobban tetszik, mint a másik, és bízom benne, hogy nem tűnik fel neki, hogy mit tervezek, és észrevétlen marad, hogy a buszt lesem, bár már lényegtelen, hogy melyik busz, csak megálljon itt, utána meg majd kitalálok valamit. Az arca annak ellenére, hogy nagyon helyes, - biztos sok csaj megfordul utána, és lehet még én is, ha nem ilyen körülmények között találkozunk -, mintha haragot és csalódást mutatna, és mintha azt látnám, hogy engem is a francba kíván, ami nem a legjobb kezdés, mert én sem akarok senki nyakán kolonc lenni. - Jól látom, hogy neked sem tetszik ez a feladat? - szegezem neki a kérdést összeszűkített szemekkel, és ha igen a válasza, akkor felteszem a következőt is - Akkor miért vállaltad? - Ha pénzért csinálja, akkor biztosra veheti, hogy keményen meg fogom érte dolgoztatni, ha meg szívességből, akkor… akkor… nem tudom, főleg, ha Tíonak tartozik ezzel valamiért. Ezt a helyzetet Vele is tisztáznom kell, mert nekem erről valahogy „el felejtett” szólni, és bár most úgy érzem, hogy szeretnék összeveszni Tíoval, mert rám akar akasztani valakit - vagy pont fordítva -, mint egy koloncot, de történjen bármi, Rá sose tudnék haragudni, mint ahogy eddig sem tudtam soha. Elmondhatatlanul sokkal tartozom neki, Ő az egész családom.
Challenges are what make life interesting; overcoming them is what makes life meaningful
Harry elmondása alapján sejthető volt, hogy a kiscsajnak majd nem tetszik ama ötlete, hogy kap egy úgynevezett felvigyázót maga mellé, s ez a sejtése be is igazolódott szinte azonnal. Rögtön felkapta a vizet, amin a régi énem jókat mulatott volna, habár a tényeken nem változtatott volna, de ez az énem csak rettentően unta a dolgot, hiszen nem nagy kedvem volt őt győzködni. Habár nem volt hozzá kedvem, úgy nézett ki, mégis kellett, hiszen az ígéret még mindig ígéret, a becsület pedig még mindig becsület a részemről. Akármi is lettem, szószegő nem vagyok. - Igazából, nem néztem, hogy nézel ki, csak a tényeket közlöm, kislány. - szólalok meg aztán mogorván, de hidegvéremet megőrizve, mikor akad egy kis időm a hisztije közben. Nem érdekel, hogy szüksége van e rám, hogy ő mit akar, csak a feladatom érdekel, amit nem kívánok elcseszni miatta. - Szóval akkor mégis csak tudod, kiről beszélek. - nézek, a szemébe összeszűkült szemekkel miközben körbenézek a buszmegállóban, hogy vajon hányan figyelnek. Lehetetlen, hogy ne vágná azonnal, mégis lelejt nekem gyorsan itt egy litániát, ahelyett, hogy gondolkodna. Harry-től sok infót kaptam a lányról, akit ennyire védelmezni akar, de azt az egy fontos dolgot kifelejtette - véleményem szerint szándékosan -, hogy ez a lány ennyit beszél. Nagyokat szuszogok, miközben hallgatom a költői kérdésözönét, azaz az aprócska monológnak is elmenő szövegét miközben gyakran elhúzom a számat. Volt éppen elég bajom magammal, nem egy hisztis fruskát győzködni arról, hogy vajon miért is van szüksége védelemre. Katonaként mindig komolyan veszem a feladataimat. Olyankor szinte nem létezik más csak, hogy tökéletesen elvegezzek egy akciót, így van ez most is. Mindig precíz, pontos, alapos, előrelátó, tervező és megfontolt voltam munkám során, s utáltam, ha valaki nem hozzám hasonló. S habár igaz, hogy a régi énemnek rohadtul nem tetszene ez az új- jobb esetben képen törölne -, attól a feladat, még feladat volt, amit nem állt szándékomban elcseszni. Ha ez a lány és Harry annyira közel állnak egymáshoz, miért nem ismeri akkor annyira a férfit, hogy tudja, a biztonságát mindennek elébe helyezi, még akkor is, ha meggyűlöli érte? Nos, adott volt egy bosszúszomjas mostohabàtty, akit történetesen a velem szemben álló lány juttatott rács mögé - s amiért még el is ismerném, ha éppen nem egy szartenger közepén álldogálnék-, természetes, hogy Harry aggódik nevelt lánya épsége miatt. Ezt még a hülye is megértene, hogy tíz év után esedékes a bosszú és szükség van a megelőzésre, akkor ő miért Nem? Mielőtt a lány után eredtem, mindennek utána néztem és éppen eljött annak az ideje, hogy valamiféle bosszú következzen be, hiszen Flor lesittelte az egész családját, erre ő nyugodtan sétafikál Queens ligeteiben virágokat nézegetve. - Ha befejezted, elmondanám még egyszer. – mondom most már kissé ingerültebben, hiszen zavart, ha valami nem úgy van, ahogy tervezem, másrést zavart a sok bámuló szempár is. Úgy néztek rám, mintha legalább is molesztálnám az előttem álló barna lányt. - Mégis hány ember van, aki törődik veled, aki tud a múltadról és akinek fontos a biztonságod, hogy ennyire nem vagy képben? – kérdezek azért mégis válaszadás helyett, de biztos vagyok benne, hogy így már megerősítem benne, hogy igenis az ő Tio-ja küldött. Közben azt is látom, hogy a csaj nagyon nézelődik: meggyőződésem volt, hogy éppen valamiféle menekülő utat keres magának, csak éppen azt nem tudja, hogy előlem nincs menekvés, ha én azt nem akarom. A küldetésem megvalósítom bármi áron, így gondoskodni fogok a lány biztonságáról. Mondjuk az elég nehéz lesz, úgy, ha nem működik együtt velem. A munkámból kifolyólag sok időt kell majd töltenem a West Pont-ban kiképzőként, tehát nem lehetek egész nap a nyomában, neki is akarnia kell majd a dolgot, vagyis, hogy megvédjék. Aztán egy olyan kérdést tesz fel, amire még én sem számítottam, s amire ismét csak hosszabb hallgatás után adom meg neki a választ. - Most nem rólam van szó. Megígértem a gyámodnak, hogy vigyázok rád, hát úgy is lesz! – zárom le a témát nyomatékosan. - Most pedig mi lenne, ha csak beszállnál a kocsimba, hogy hazavigyelek? – kérdezem, bár szavaim inkább hatnak sürgető utasításként, mint kérésként. - Ja, és szökéssel ne is próbálkozz! Nem érdemes. – teszem még hozzá miközben oldalra döntött fejjel vizsgálom őt.
Nem tudok napirendre térni a most történő események felett. Ráadásul az előttem álló férfi sem a legbizalomgerjesztőbb, bár tény, hogy nem a külseje miatt, hanem kizárólag a viselkedése miatt. Pokolian kíváncsi lennék, ő mit mondana, ha csak úgy közölné vele egy idegen, hogy mostantól mindig ott leszek a sarkadban. A megjegyzésén viszont ledöbbenek, nem nézett meg. Akkor honnan tudja, hogy én vagyok az, akit keres? - Ha nem néztél meg, akkor honnan tudod, hogy rám kell vigyáznod? - kérdezek rá egyből egy kis reménnyel, hogy hátha ez csak egy félreértés. Monológom közben észreveszem, hogy kezd ő is ideges lenni, de próbálja türtőztetni magát. - Meggyőzve azét nem vagyok, hogy tényleg egy emberről beszélünk. Főleg úgy, hogy Nekem, nem szólt róla senki. Ráadásul nem mutatkoztál be, és nem utaltál arra sem, hogy tudod a valódi kilétemet, például a nevem - hívom fel a figyelmét a kimaradt „apróságokra”, amik alapján be tudnám azonosítani az ő kilétét, és remélem el is árulja legalább a nevét, mert akkor később konkrétan rá tudok kérdezni Tiónál. Amikor az FBI védelmében voltam, elég sok időt töltöttem az irodában azzal a csapattal, akik vigyáztak rám, és munka közben elég sokat storyzgattak, közben nem egy olyan estről beszámoltak, ahol az elkövető profi improvizáló és manipuláló képességekkel bírt. Elárulták az is, hogy ilyenkor kérdezgessem, próbáljam beszéltetni, hogy hátha hibázik és leleplezi magát. Viszont az előttem álló alig akar megszólalni, így nem lehetek biztos abban, hogy tényleg az küldte, akire most gondolok. Ingerült megnyilvánulására elhallgatok, abban bízva, hogy hátha elárul valami részletet, ami meggyőz arról, hogy tényleg az, akinek mondja magát. A stílusa viszont dühöt vált ki belőlem, ami egyértelműen elolvasható az arcomról. Várakozásommal ellentétben viszont visszakérdez, amit megint csak nem tudok szó nélkül hagyni, még csak nem is én lennék. - Ügyes trükk, de mi van, ha pont annak dolgozol, akitől, állításod szerint, meg akarsz védeni? A múltam az ellenségeim is ismerik, és azt is, hogy kiben bízok meg vakon, csak még nem vagyok meggyőzve, hogy Te tényleg az vagy, akinek mondod magad - világosítom fel. Nem világosították fel arról, hogy mennyire gyanakvó vagyok az idegenekkel szemben? Vagy valami nagyon kimaradhatott valahonnan, hogy ennyire „kerülgetjük egymást”. Az a gond, hogy nem értem miért nem tudok a dologról. Május elején beszéltem Tíoval, és akkor nem említett semmit, csak azt, hogy el kell utaznia egy titkos megbízatásra, és, ha őt hívom, Dean, az egyik legrégebbi beosztottja fogja felvenni. (Értsd: csak akkor hívjam, ha tényleg baj van, vagy egyből csörgethetem Deant is.) Ott történhetett volna valami? Bár ezt nem hiszem, hiszen akkor értesítettek volna, és az óta már vissza is kellett érkeznie. Nem, másnak kell a háttérben lennie, mint a legutolsó küldetésének. Azon kérdésem, hogy miért vállalta, nagyon kizökkenthette, mert ismét hallgatásba burkolózik, és érzem is, hogy a válaszával próbálja is lezárni a témát. Így nem is akarom ezt feszegetni, mert, ha az, akinek mondja magát, akkor lesz rá később is alkalmam, és így van egy plusz indokom felhívni a „gyámomat”, hogy egyenesen nála kérdezzek rá. Ha tudná, hogy mennyire utálom ezt a szót…, mert attól függetlenül, hogy tényleg ez a hivatalos kapcsolatunk, mindig a mostohacsaládom jut róla az eszembe. Sürgető szavai viszont ledöbbentenek. Részemről ő még mindig idegen, és elvárja tőlem, hogy beszálljak a kocsijába. Ő beszállna egy idegen kocsiba, ha veszélyben lenne? - Mielőtt beszállnék, ugye nem zavarna, ha telefonálnék egyet? - kérdezem tőle kicsit gúnyosabban a kelleténél, mert nálam még mindig áll az az opció, hogy nem az én oldalamon áll. Meg sem várom az engedélyt, már veszem is elő a telefonom és hívom Tíot. Az utolsó mondatára, csak egy hitetlenkedő pillantást küldök felé, hiszen annyi helyről megszöktem már, ahonnan elvileg nem lehet, hogy azt el sem tudja képzelni. - Szia Flor! - köszön egyből, ahogy felveszi néhány csörgés után. - ¡Hola Tío! ¿Cómo estas? - kérdezem tőle társalgó hangon, direkt spanyolul, hiszen tudom, hogy beszéli a nyelvet, és ez egyben, ebben a formában, jelzés is, hogy valami nincs rendben, olyat akarok mondani, ami jobb, ha csak köztünk marad. - Köszönöm jól - válaszol angolul, jelezve, hogy ő beszélhet nyugodtan, bár hallom a háttérből néhány kollégájának a hangját. - Mi a baj? - kérdezi egyből, ahogy tompulnak mögüle a zajok. - Un hobre me dice que te conoce y quiere que cuide de mí. (Egy férfi mondja, hogy ismered és azt akarod, hogy vigyázzon rám.) - Igen, én kértem meg Ryant, hogy vigyázzon rád - tájékoztat kedvesen. - Dean nem szólt neked, hogy fogok valakit küldeni hozzád? - kérdez rá egyből kicsit értetlenül és csodálkozva. - No. Hace cinco semanas no hablo con Dean. Pero ¿porqué me nesesito a esto? (Nem. Öt hete nem beszéltem Deannel. De, miért van szükségem erre?) - kérdezem tőle tanácstalanul. - Flor, - szólít meg kedves - hát nem emlékszel, hogy nem soká szabadul a mostohabátyád? - kérdezi hitetlenkedve. Nekem pedig egyszerre minden az eszembe jut, amit valaha velem művelt, és amit náluk át kellett élnem. El sem hiszem, hogy már el telt tíz év. Érzem, ahogy kifut belőlem az összes erő és elsápadok, és kezd előtörni egy pánikroham. A telefon majdnem kiseik a kezemből, és próbálok eljutni a megálló korlátjához, hogy ne essek el.. Közben hallom Tío ideges hangját a telefonból, ahogy a nevemet kiabálja és a hogylétem felől érdeklődik, de nekem nincs erőm beleszólni.
Az idő kezd egyre idegesítőbben, valami vontatott lassúsággal haladni, aminek elviselése nagyon nem az én asztalom, és amitől ismét csak egyre idegesebb leszek. Főleg, hogy a buszmegállóban ácsorgó civilek még mindig úgy bámulnak rám, mint valami emberrablóra. Az egyik ürgének majd kiesik a szeme, és ha tovább folytatja, félő, hogy beverem a képét, amilyen állapotban vagyok mostanság. Az öreganyóról meg ne is beszéljek, aki még a szemét is forgatja rám és olyan szúrósan néz rám, mintha maga lennék az Antikrisztus. Persze, lépni azért egyik se mer semmit, annyi vér azért nincs pucájukban, hogy tegyenek is valamit a lény védelme érdekében, de ítélkezni azt bezzeg tudnak! Habár úgy tűnik, a velem szemben álló lánynak is kezd derengeni, hogy talán mégis igazat beszélek, de látom rajta a gyanakvás és bizalmatlanság minden egyes jelét. Még mindig átkozom magam, hogy elvállaltam ezt "melót", de tudom, hogy ha ezerszer is átgondolom a dolgot, Harry-nek akkor se mondhatok nemet. Ráadásul utálom azokat, akik nőket képesek bántani, tehát az elmebeteg mostohabátyját is jól seggbe szeretném billenteni, ha bekövetkezik a legrosszabb. Egyébként most nagyon finoman fogalmazok. - A bácsikád nem mondta, hogy hozzam el a naplómat. - szólalok meg ismét halkan érdes hangomon, mikor a lány a nevemet és személyazonosságomat követeli, de persze, még mindig nem osztom meg vele ezt az információt. Úgyse mondana neki semmit sem a nevem, sem kilétem. Nem ismerjük egymást, nem tud rólam semmit és ez jobb is lesz, ha így marad, habár szemmel láthatóan ennél a lánynál az én szófukar módszerem nem éppen válik be. Újabb szemforgatás és szájelhúzás következik be nálam, amikor a csaj már engem is azzal gyanúsít, hogy talán pont én vagyok az ellensége, vagy az ellensége valakije és csőbe akarom húzni. Mondjuk, nem vallanám be, de tetszik, hogy nem annyira ostoba liba, hogy bárkivel elmenjen. Látszik, hogy hogyan élte le az életét és mindig rettegnie kellett, csak azt hiszem, jelenlegi állapotokban én vagyok alkalmatlan a normális emberi kommunikáció szintjére. - Ha végre megindulunk, megtudsz mindent. - mondom ismét csak morogva hangon és felszisszenve, és talán belátva, hogy valóban kellene némi alapinformációt adnom magamról neki. Már csak azért is, hogy ha bajban van/lesz, akkor azonnal értesíteni tudjon vagy meg tudjon keresni. Viszont erre nem az utcán, a közönség előtt akartam sort keríteni, habár úgy tűnt, a nézelődők ezt a Flort nem zavarják. Habár szerintem csak simán ideges lett a szavaimtól, attól, amit közöltem neki s nyilván attól, amire hamarosan rá fog jönni, hogy bizony, irtó nagy csávában van. Kissé megkönnyebbülten indulok végre meg a Land Rover-em felé, de ekkor még közli velem, hogy telefonálna egyet, amire csak bólintok egyet, habár őt nem igazán érdekli az „engedélyem”, hanem azonnal tárcsázni kezd. Tudom, hogy kit fog hívni, de így van ez rendjén, akkor legalább nem nekem kell tovább magyarázkodni és végezhetem testőri feladatom. Talán végre nyugodtan. A telefonbeszélgetést spanyolul bonyolítja le. Talán titkolózni szeretne előttem, de nem tudja, hogy ki vagyok, hogy a Delta Force tagjaként, én is konyítok egy-két idegen nyelvhez, amibe a spanyol is beletartozik. Ilyesmire mindi is szükségem volt az akciók, a bevetések és a beépülések során, hiszen a mi csapatunk a világ minden országában lecsapott, ha kellett, tehát nem lehettem egy nyelvi analfabéta. ennyit erről. Nem túl feltűnően figyelem a kommunikációt a telefonbeszélgetése közben, vagyis inkább a testbeszédet és mimikát, hiszen ehhez is értenem kellett. Aztán Harry mondhatott neki valamit, amiről minden megváltozott és a csaj alatt megfordulhatott a talaj, mert nagyon ideges lett. Az öreg mondjuk leírta többek közt azt is, hogy az ő Florja hajlamos bizonyos pánikrohamokra, ami valószínűleg a gyermekkori tragédiák során alakultak ki nála, így mikor ez megtörténik, nem ér váratlanul a helyzet. Bevetéseim során gyakran találkozok hasonló helyetekkel, mikor a bajtársaimat fogja el hasonló pánikszerű roham és nem egyszer én voltam az, aki visszarángatta őket a valóságba. Persze nem tudom, hogy engem ki lenne képes megnyugtatni, ha előtör belőlem az az irányíthatatlan szörnyeteg, aki újabban a belsőmbe költözött, de most nem rólam van szó. Gondolkodás nélkül, gyors léptekkel máris a korlátba kapaszkodó lány mellett termek és elkapom a kezéből majdnem kicsúszó telefont. Szintén gyors mozdulatokkal a fülemhez teszem azt, majd köszönés nélkül beleszólok. - Már minden rendben van, Harry, intézem. - mormolom bele most már kevésbé halkan, majd megszakítom a hívást és zsebembe csúsztatva a készüléket, már az általam védett lányra koncentrálok. - Nyugalom. - szólok hozzá talán most először emberi hangon és most nincs bennem semmiféle ellenérzés. - Nem kell pánikolni, kislány, itt vagyok. - teszem hozzá suttogva, majd megfogom egyik karját, másik kezem ujját pedig álla alá csúsztatom, hogy magam felé fordítsam fejét és rettegő szemébe nézhessek. - Megkaptad, amit akartál, ugye? Most már tudod, hogy azért vagyok itt, hogy megvédjelek. Semmi baj. - mondom a rémülettől átitatott tekintetébe nézve. - Csak lélegezz nagyokat! És most megindulunk az autó felé, rendben? - kérdezem, habár a lány tekintete továbbra is elég zavart és nem tudom, egyáltalán felfogta-e a szavaimat. Próbálok vele eljutni a gépkocsimig, de szemmel láthatóan még mindig remegek a lábai, ezért hirtelen gondolva egyet, felkapom őt karjaimba és így viszem a biztonságos jármű felé. Mikor megékezünk, kinyitom az anyósülés felőli ajtót és finoman beültetem őt, aztán én is helyet foglalok mellette, a sofőr helyén. ¿estás listo? ¿Podemos irnos a casa? ( Kész vagy? Indulhatunk haza?) - szólalok meg hirtelen én is az anyanyelvén, hátha ezzel oldom a feszültségét és talán ered benne egy kis bizalom irányomban. Persze mindenképp szándékomban áll hazavinni, bármit is mond, de azt akartam, hogy ezzel ő is tisztában legyen.
Az előttem álló férfi nem épp a bőbeszédűségéről lehet híres, ami nem igazán zavar, mert Tío is pont ilyen szűkszavú. Ráadásul akkor, az első találkozásunk alkalmával, nem volt az az érzésem, hogy követnek már egy jó ideje, mint most. Jelenleg viszont valahogy zavar, hogy nem mond el magáról semmit, és az idegessége sincs a legjobb hatással rám. Talán ha más körülmények között lennénk, lehet, nem lenne ennyire feszült, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Igen, vannak egy jó páran körülöttünk, de engem nem zavar, még akkor sem, ha számomra is egyre világosabb, hogy a kisujjukat sem mozdítanák értem, viszont, ha elég ügyes vagyok, akár még ezt is a hasznomra tudom fordítani, bár még fogalmam sincs, hogy hogyan. Ezt nem hiszem el! Ennyi idő elteltével olyan pontos személyleírást tudok róla adni, hogy még a neve sem kell a legzöldfülűbb újonc zsaru is meg tudja találni a neve nélkül is, így igazán elárulhatná legalább a keresztnevét, de nem ő jön a naplójával. - Nem a naplód érdekel, amiben a csajaid telefonszáma van, hanem a neved - felháborodásom pedig egy egészen új szintre ér, és megkapja Tío beosztottjai által a „Larson-nézés”-nek keresztelt gyilkos pillantást. Szerintük ugyan is egyforma gyilkos tekintetünk van, amit én eltanultam, örökölni nyilvánvaló okokból nem tudtam. Az eszem megáll! Még Tíonál is kiverhetem a biztosítékot, ha közlök vele egy személyleírást, ami alapján kell beazonosítania, hogy ismeri-e egyáltalán. A pasi kész rejtély számomra, csak most nem a jó értelemben, a szájhúzogatása pedig egyre jobban idegesít. Ha tényleg az, akinek mondja magát, akkor szépen leszünk, már előre látom: végigkérdezem fél New Yorkot egy személyleírás, meg esetleg egy autótípus és rendszám alapján, hogy látta-e már valaha, és ha igen hol és mikor, és ha szerencsém lesz, akkor jó sokára megtalálom és megkérem, hogy segítsen, mert bajban vagyok. Köszi szépen, nagy segítség leszel, már előre látom! A döbbenettől viszont nem tudok megszólalni viszont a tekintetem biztos, hogy elárulja, hogy nem az elragadtatottságtól lettem ilyen csendes. Az újabb jelzésre, mi szerint vele kellene mennem, és beszállnom egy idegen férfi idegen autójába már szinte nem is reagálok. Igen, aláírom, hogy néha naivnak néznek az emberek, de igazából sose voltam felelőtlen, mert eddig mindig volt egy ’b’ tervem mindenre. Akár buliról volt szó, akár egy szimpla kirándulásról. Hiszen ma is küldtem egy üzenetet a lakótársamnak, aki igaz, hogy csak reggel lesz legkorábban otthon, de akkor is tud a terveimről, hogy otthon szándékozom/szándékoztam az éjszakát tölteni. Most például a közeledő busz lenne ez a terv, ami ugyan nem hazafelé vinne, de megáll itt, már ha a piros lámpa tovább engedi, ha egyszer azt is eléri, de még attól is elég messze van. A telefonbeszélgetés pedig részben ennek az elterelése lett volna, ha Tío még sem ismeri, vagy nem ő küldi. Közben azért figyelem az ő reakcióit is, és látom, hogy próbál olvasni rólam, de, ha nem segíteni van itt, akkor nem sokat fog elárulni neki sem a beszélgetés tartalma - még akkor sem, ha érti -, sem a mimikám, hiszen alapvetően látszik rajtam, hogy ideges vagyok. Ha a mostohabátyám embere nem tudhatja biztosan, hogy nem épp Deant hívom, aki a spanyol hallatán egyből lenyomozza a telefonom és mondhatok én bármit, mert csak néhány szót és kifejezést ismer. A beszélgetés viszont egy teljesen váratlan fordulatot hoz, amire - most elismerem - nem voltam felkészülve. Az eddigi tünetek egyre erősödnek és kiegészülnek szépen a többivel, a szédülés, a szapora szívverés, ami már a fülemben dübörög kiszorítva minden egyéb hangot a közelemben, émelygés, légszomj. Ha nem szédülnék ennyire, akkor biztos, hogy most arra futnék, amerre látok, de erre most nincs lehetőségem, így erősen kapaszkodok a korlátba. Ryan, mint Tiotól megtudtam a nevét, megfogja a jobb karomat, a másik kezének ujjaival pedig arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Találkozásunk első pillanatától kezdve, azt hiszem most látok a mogyoróbarna szemekben először emberi érzelmeket. A szavaiból nem sok jut el a tudatomig, talán az „itt vagyok”, „most már”, „semmi baj”, lélegezz”, „indulunk”, „rendben”, de a stílusváltozást egyértelműen érzem rajta, ami többet segít, mint maguk a szavak. A lélegzés viszont jó ötlet, csak nem tudom, hogy hogyan kell, mert én próbálok, de valahogy nem sikerül. Amikor ölbe kap, először egy pillanatra megakad az eddigi szapora légzésem, mert csak annyit érzékelek, hogy egyszer csak eltűnik a talaj a lábam alól és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem fog elbírni, le fog ejteni. Ez viszont még sose fordult elő senkivel, tekintve, hogy a 161 cm-es magasságomhoz tartozik vagy 49-50 kg, főleg mostanában nem lehetek több, mert néha még enni is elfelejtek. Ryan meg vagy 183 cm és jól látszik rajta, hogy nem a söröskorsókat emelgeti kizárólag, már ha egyáltalán sörözik. Amikor a karjaiban tart és én átölelem a nyakát, a fejem pedig az övének döntöm, kicsit megnyugszom, és így a légzésem is normalizálódni kezd. - Ryan - ejtem ki erőtlenül a nevét, de nem folytatom, amíg nem adja jelét, hogy figyel rám - ¡Gracias! - fejezem be kizárólag ez után spanyolul. Nem tudom, hogy beszéli-e a nyelvet, de ilyenkor egyszerűen nem jutnak eszembe a szavak angolul. Az után, hogy beültet az anyósülésre, megkerüli az autót, amit én végig feszült figyelemmel kísérek, mintha attól félnék, hogy itt hagy. Amikor beül ő is az anyanyelvemet használja, ami azért meg fogja könnyíteni a helyzetünket, mert eddig nagyon kellett figyelnem, hogy angolul beszéljek hozzá, pedig idegesen nem könnyű. Mondandójától viszont újra megrémülök. - ¡No! ¡Porfavor, no! No quiero ir a casa. No quiero ertar solo y Raelyn vuelva a casa sólo mañana por la mañana. (Ne! Kérlek, ne! Nem akarok haza menni. Nem akarok egyedül lenni és Raelyn csak holnap reggel jön haza.) - nézek rá kétségbe esetten, miközben felé fordulva mindkét kezemmel megfogom a felém eső alkarját ezzel próbálva megakadályozni, hogy sebességbe tegye az autót.
Úgy tűnik, végre haladást mutatunk annak irányába, hogy elhagyjuk ezt a kicseszett buszmegállót és hazavihessen ezt a lányt biztonságban tudva. Most látom rajta először, hogy talán van némi bizalma felé – nem mintha adtam volna neki okot az ellenkezőjére szűkszavúságommal vagy a stílusommal - , s jelen pillanatban nagyon úgy néz ki, hogy akkor mindkettőnk akarata ellenére valóban én fogok vigyázni rá. Még mindig nem gondoltam, hogy én vagyok a legjobb dolog a számára a képzettségem ellenére sem. Ha egyszer összefutok az öreg Harry-vel, biztos lesz egy–két keresetlen szavam a számára. Habár nem igazán gondolkodom a miérteken, csak teszem a dolgom, hogy mielőbb megoldjam az adott problémát. Sok ilyen helyzetet láttam már, amikor valakinek pánikrohama van, így nem vagyok teljesen felkészületlen. Talán inkább csak velem van baj, illetve a jelenlegi állapotommal, hiszen nem vagyok önmagam. Igazán nem volt szükségem még egy púpra a hátamon, most mégis itt ülök, egy idegen, pánikrohamot kapott kislány mellett, akinek szemmel láthatóan szüksége van rám, még h ezt eddig nm is vallotta be. Talán éppen én vagyok most az egyetlen esélye a túléléshez, hát nem veszem el tőle. Mikor megköszöni feltehetően a segítségemet spanyolul, csak bólintok egyet, hiszen nem akartam, hogy hálálkodjon, sose azért tettem az ilyen dolgokat, vagy sosem azért harcoltam az országomért, most meg végképp nincs kedvem az érzelgősséghez, már így is túl sok ez nekem. Már éppen nyugtázhatom, hogy hazafelé szállítom a lányt, amikor – ismét spanyolul – még mindig nyugtalanul szinte könyörögve nézve rám kéri, hogy csak haza ne vigyem. Azonnal megtudom az okát is, ami merően elgondolkodtató, és amiből lén is rájövök, hogy most, ebben az állapotában nem vihetem haza. Most jövök rá, hogy szinte azonnal csöppenek bele egy drámai helyzetbe, amire azonnali megoldást kell találnom. Persze vannak terveim, sose vágok úgy neki egy munkának, hogy ne indulnék el kész tervekkel, de most bebizonyosodott, hogy ezt az egészet jobban át kell gondolnom. - Rendben. Habár a mostoha bátyád még nincs szabadlábon, nem kell félned, hiszen figyeltetem, de legyen, nem haza megyünk. – felelem tényszerűen most már azért visszaváltva az angolra, hiszen mégis csak ez az anyanyelvem, de az nem zavar, ha Flor továbbra is a sajátját használja. A későbbiekben viszont még jól jöhet ez a közös nyelv, amit talán sokan nem beszélnek. Egy pillanatra karomra pillantok, amit most elkapott a lány, és csak akkor veszi el onnan kezét, amikor kapcsol, hogy mit csinál, vagy amikor felfogja, hogy vettem az adást. Aztán azért csak beindítom az autóm motorját és megindulok Queens központja felé. Nem igazán ismerem ezt a városrészt sosem ezen a területen éltem az életem, de azért annyira mégis futja, hogy vezetés közben kiszemeljek egy csendes kis pubot, ahol egy kicsit lenyugtathatjuk a kedélyeket. - Azt hiszem, jót tenne neked egy ital. – jegyzem meg határozottan, ellentmondást nem tűrően, habár még nem volt itt az este. Igazából én voltam az, akinek jobban szüksége lett volna már egy rövidre, de most nem veszthetem el a kontrollt. Ráadásul meg kellett beszélnünk egy jól kidolgozott stratégiát is, amivel ne kerülhet bajba védencem. Amikor kinézem azt a bizonyos, megfelelőnek tűnő pubot, leparkolok a parkolójában, majd kiszállok a kocsiból és az anyósüléshez sétálva, kinyitom a lánynak ajtót. Na, nem mintha az utóbbi időben valamiféle gentleman lettem volna, sőt , távol álljon ez tőlem, hiszen a lányokat mostanság csak használtam, de ő más volt, hiszen fontos volt Harry-nek. Mikor beérünk a szórakozóhelyre – szerencsére nincs tömeg -, leültetem egy eldugottabb két személyes asztalhoz, majd szemben ülve vele komolyan rászegezem tekintetem. Látom, hogy elmúlóban van a kezdeti pánik, habár még mindig retteg, amit nem is csodálok. - Raelyn a lakótársad, ugye? – kérdezem meg, de inkább költőien, hiszen tisztában vagyok vele, kivel is él a lány, minden infóm megvolt róla. Talán még jól is jön nekünk ez a Raelyn, aki valamiféle önvédelmi oktató. Mellette biztonságban lehet a spanyol lány, ha én nem vagyok a közelben. - Ha nem akarsz otthon aludni, mégis van valami hely, ahol tölthetnéd az éjszakát? – kérdezem még mindig komoly fejjel, hiszen, ha munkáról volt szó, nálam nem volt szarakodás. - Tudod, ma még megteheted, de nem töltheted az összes éjszakát máshol. És, ha ma még nem is akarod, ha nem állsz készen rá, de holnap legkésőbb el kell mennünk együtt a lakásodra, hogy némi biztonsági intézkedést hajtsak végre. Feltételezem, erre eddig nem voltatok berendezkedve. – magyarázom tovább, míg a pincérre várunk, hogy kikérjük azt a bizonyos italt. Feltétlenül át kell néznem azt a lakást: az ajtókat, ablakot, a nyílászárókat, ráadásul riasztóberendezésre és kamerákra is szükség lesz, hiszen nem szeretném, ha bármi balul sülne el. Viszont addig semmit se tudok mondani, amíg nem látom a lakást. - Mit kérsz? Én egy espresso-t. – váltok aztán át, amikor hirtelen megjelenik asztalunknál egy csinos pincérnő, akitől legszívesebben egy whisky-t rendeltem volna, habár most nem vagyok csajozós kedvemben, sokkal fontosabb dolgom van annál. - Ha bármi kérdésed van, most felteheted. – szólalok meg halkan, miután rendeltünk és újra ketten maradtunk, egy kis szusszanásnyi időt adva neki, hogy ő is hozzáfűzhessen valamit a dologhoz, habár még ezer dolog lenne, amit közölni akarok vele.
Miután Tíoval találkoztam nagyon sok időbe telt mire képes voltam újra visszatalálni a régi, vagány önmagamhoz, aki történjen bármi, egyedül oldotta meg a problémákat. A mostohacsaládomnál töltött idő, ami a valóságban nem is volt egy teljes év, egy örökkévalóságnak tűnt számomra, ahol folyamatos testi és lelki terrorban tartottak. Sokakat megvisel, ha a szülei, családja nem foglalkozik velük, de én minden megadtam volna, hogy a perifériájukra kerüljek, akár csak egy egészen rövid ideig is, így a bántalmazások elmaradjanak. Ezeket az emlékeket nem lehet egyik pillanatról a másikra elfelejteni, de segítséggel sikerült elzárnom az agyam egy hátsó részébe, és azóta csak az éberségem fenntartásához kellettek, hogy ne csináljak felelőtlenséget. Tío, mint volt katonai mesterlövész és most, mint FBI-os sosem vetette meg a fegyvert, és meg is tanított lőni, oké nem olyan szinten, mint ő, de annyira nincs is szükségem rá. Kaptam is tőle egy pisztolyt, ami több mint fél évig, a párnám alatt volt, amikor aludtam, de azt ide nem hozhattam, így nála maradt. A fegyverhasználaton kívül megtanított a katonai stílusú önvédelemre is, amit ő is használt régebben a seregnél, meg szükség esetén most is, csak annyi módosítást csinált, hogy engem elsősorban, mint fegyvertelen személyt tanított. A képletben csak két apró hiba van, hogy sose leszek olyan erős, mint ő vagy Ryan, már csak az alkatomból kiindulva sem, illetve mostanában nem igazán volt időm eljárni gyakorolni, de ebben talán Rae is a segítségemre lehet, ha találunk mind a kettőnken megfelelő időpontot. Viszont az ilyen pánikrohamok ellen semmit sem ér egyik sem, ha nem uralom a saját testemet, bár már régen volt ennyire súlyos, általában ki tudom védeni, mert még az elején elkapom és néhány levegő vétellel kezelem, de ez most túl gyorsan és túl erősen tört rám. Így hálás vagyok Ryan segítségéért, még akkor is, ha érzem, hogy a háta közepére sem kívánja ezt a feladatot, de tudom, hogy Tíonak célja volt azzal, hogy őt kérte meg erre, ő sosem tesz olyat, amire nincs jó indoka. Tudom, hogy nem egyezik a terveivel, amikor közlöm vele, hogy nem akarok hazamenni, de nem a lakással van a gond, hanem az egyedül léttel, hogy leghamarabb holnap reggel lesz lehetőségem emberi szót hallani, ha most hazavisz, és biztonságban tudva otthagy. Kiegyeznék azzal is, ha azt mondaná, hogy dolga van, de megvárhatom egy olyan helyen, ahol láthatom. Amikor meghallom, hogy angolul szól hozzám, ráadásul még bele is egyezik, hogy nem visz haza, egyből megkönnyebbülök - Köszönöm - mondom most már angolul, egy nagy levegővétel után, ami valamennyire meg is nyugtat. A karját viszont karját csak akkor engedem el, amikor ránéz és emlékeztet, hogy bizony még mindig az ujjaim között tartom. Ahogy egy kicsit kezd tisztulni a pánik után az agyam, feltűnik, hogy nem viseli túl jól az érintésemet, ami, ha maga az érintés miatt van, akkor lesznek gondjaink, mert számomra a fizikai kuntaktus, akár csak annyi, hogy gyengén megszorítják a kezem, többet jelent, mint bármely mondat vagy ígéret. Jobban ki vagyok ezekre élezve, mint mások, mert ritkán jutottam hozzá eddigi életemben, mert java rész vagy árvaházban voltam, vagy kevés ember volt az, akihez hozzá érhettem volna, viszont amióta elköltöztem szinte sikerült a nullára redukálnom ezen emberek számát. De az is megeshet, hogy tényleg erősebben szorítottam a karját a kelleténél és ez zavarta. Minden esetre egy kicsit zavarba jövök, amit szerintem egyből kiszúr. Csendben autózunk és az előzőek után nem is nagyon merek ránézni, meg tisztázni kellene magamban is az elmúlt percek történéseit, de nem sokra jutok, a gondolataim nagyon kuszák még számomra is. Javaslatára, hogy „jót tenne nekem egy ital” csak egy apró bólintással válaszolok először, majd ránézve, szavakba is foglalom - Rendben. - Ahogy látom, arra az italra inkább neki lenne szüksége, amit meg tudok érteni. Nem lehet neki sem könnyű. Azt, hogy megállt a kocsi és kiszállt észre sem veszem, csak azt, hogy kinyílik mellettem az ajtó, amitől ismét összerezzenek, de ez szint azonnal el is röppen, ahogy a szemébe nézek. Az indulás előtt történetek miatt nem merem megérinteni, de végig ott maradok a közelében, és minden ellenkezés nélkül ülök le a félreeső asztalhoz, amit kiválasztott. Ahogy leül velem szemben, komolyan néz rám, de fölöslegesnek érzem, mert én úgy sem tudom levenni róla a tekintetem, mert - tisztában vagyok azzal, hogy hülyeség, de - attól félek, ha máshova nézek, egyszer csak eltűnik. A jelenléte a korábbitól eltérően, most már kifejezetten jótékonyan hat rám, megnyugtat. - Igen, de most reggelig mentőzik, és csak akkor ér haza, amikor én már rég Manhattanben dolgozok a kávézóban. - Válaszolok, mert sejtem, hogy tud róla néhány dolgot, viszont a beosztását nem feltétlen kell tudnia, így azt sem, hogy mikor ér haza. A ma éjszakára vonatkozó kérdésére csak nemlegesen megrázom a fejem és le is sütöm a szemem. Nem sok mindenkit ismerek itt, de őket nem kereshetem fel ilyen dolgokkal, meg nem is vagyunk ennyire jóban, az meg, hogy belelássanak a múltam ezen részébe, arra még nem vagyok felkészülve. Normális emberként ismertek meg, maradjon is így, nem kell a sajnálatuk, a szánalmuk meg főleg nem. Valamint nem vihetem el hozzájuk ezt a veszélyt. - Úgy is otthon kell töltenem ezt az éjszakát is, hozzád meg mégsem mehetek - nézek rá egy halvány mosollyal. Nem várom el, hogy befogadjon, túlzás lenne, így is lesz velem elég baja, bár meg fogom próbálni segíteni, de biztos, hogy lesznek nézeteltéréseink, mert lesz, amiből biztosan nem fogok engedni. - Holnaptól megint két hétig be vagyok osztva a kávézóban, reggel negyed héttől este hétig, és csak fél kilenc körül szoktam hazaérni. A lakás albérlet, így bármilyen intézkedéshez a főbérlő beleegyezése szükséges, és ne higgy teljesen felelőtlennek, normális környék - Queenshez képest, de ezt már nem teszem hozzá hangosan. Drágábbra nem futja. - Az ajtókat mindig zárjuk, még akkor is, ha otthon vagyunk. Az ablakok igaz, hogy nem a legújabbak, de jól záródnak, bár rács nincs rajtuk, de én úgy vagyok vele, hogy ahol be lehet jönni, ott ki is lehet mászni szükség esetén, tűzlétra viszont nincs, de nem is a földszinten lakunk. A lenti kapu meg csak kulccsal vagy kóddal nyitható a lakók segítsége nélkül. - Ha beengednek valakit, az meg kivédhetetlen, legalább is szerintem. Ha ezt már most tudja az nem lesz a hátrányára. Én profi módon mászok ki ablakokon, nem egyszer csináltam már és nem is egy helyről; szökésből ötös vagyok, így biztos, hogy nem fogom engedni, hogy rácsokat szereljen rájuk. A kamera meg eszembe sem jut, mert nem szeretnék kukkolót a lakásba, így ebből lehet veszekedés lesz, ha ragaszkodik hozzá. A pincérnő elég hamar megjelenik, szinte még be sem fejeztem a mondatot. A szemében a csillogást viszont azonnal kiszúrom, hogy bizony nem bánná, ha Ryan egyedül lenne. Ő viszont most nem adja jelét, vagy legalább is nekem nem tűnik fel, hogy érdekelné a csaj, a választása viszont meglep, azt hittem alkoholost fog kérni. - Egy gyümölcsös teát szeretnék kérni - mondom először védelmezőm felé fordulva, majd a csaj felé. Most sem a koffein, sem az alkohol nem tenne jót nekem. - Biztos, hogy nem szeretnél egy erősebb italt? - kérdezek rá kicsit félve. Ha megérkezik a mostani rendelés, akkor még kérhet magának valami erősebbet. - Hirtelen csak kettő jut eszembe. Honnan ismered Tíot és hogyan tervezed ezt a… - itt keresem a megfelelő szót - testőrösdit? - fejezem be bizonytalanul, mert nem biztos, hogy ez a megfelelő szó, de most nem jut eszembe jobb. Az első kérdésem viszont már nagyon régóta motoszkál a fejemben, így lehet, hogy csak most van rá esélyem, hogy megtudjam. Ryan nem épen beszédes, de most engedélyt adott a kérdezésre, amit ki kell használnom.
Úgy tűnik, ő egy kicsit megnyugszik, én pedig felveszem ideiglenesen a normál ember képét, ami mostanság nem igazán jellemző rám, de nem is érdekelt, hogy az legyen. Viszont, amikor munkáról, küldetésről van szó, sosem szabad hibázom, ezért olyankor vagyok a legjobb önmagam. Kár, hogy a feletteseim ezt nem így látják, kivéve persze a jó öreg Harry-t, de ő már nem dolgozik a katonaságnál. - Értem. Akkor Raelyn-ra ma nem számítunk. – állapítom meg egy apró grimasz keretében inkább csak saját magamnak, hogy konstatáljam, haza ma semmiféleképp nem vihetem a velem szemben ülő lányt, legalább is nem egyedül. Majd amikor ő maga is megjegyzi, hogy hozzám mégsem jöhetne, egyelőre csak hallgatok, hiszen ezt még jó át kell gondolnom. Az utóbbi időben szinte teljesen elzárkóztam a többi embertől, még a saját családomtól is, akikkel anno felhőtlen volt a kapcsolatom, most egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy idegent beengedjek az otthonomba és egy légtérbe legyek vele. Azt hiszem neki is jobb lesz, ha nem látja meg a sötétségemet. Nem hinném, hogy nem erre van szüksége. - Gondolom, az nem lehetséges, hogy szabadságra menj. – jegyzem meg és kérdezem egyszerre elgondolkodva, hiszen huszonnégy órában nem tudok mellette lenni a munkám miatt, amit szintén csak holnap kezdek, és honnan nem maradhatok ki, ha vissza akarok jutni a Delta Force-hoz. – De talán másképp is megoldható, hogy bármikor elérhess. - Jól van, rácsokat nem is terveztem, de mindéképpen meg kell néznem a lakást és gondoskodni egy két dologról. A főbérlővel pedig nem lesz gond meg fogja engedni. – magyarázom határozottan, miközben már nagyjából tudom is, mi kell ebbe a lakásba. Kicsit meglep, hogy csak egy sima gyümölcsteát iszik, de az ő döntése, én nem szólhatok bele és nem is akarok. Az én dolgom valami egészen más. Aztán az meg még jobban meglep, mikor rákérdez, hogy nem innék-e valami erősebb italt. Összeráncolom szemöldököm egy pillanat erejéig, hiszen, ha tudná, mostanában mennyire szomjazom az alkoholt, mennyire szükségem van rá, viszont ezzel együtt olykor mennyire rossz hatással van rám, nem ajánlana ilyet. - Teljesen biztos. – felelem ismét csak egy tőmondat segítségével, majd teljesen más témákra térek, azaz megpróbálok válaszolni, szerencsére a nem túl sok, kérdésére. - Tudtam, hogy előbb-utóbb eljutunk ide. – mondom, majd megengedek magamnak egy halvány mosolyt, de aztán újra elkomolyodok. - Harry-t, vagy, ahogy te nevezet, Tio-t, még kadét koromból ismerem. Igen, én is katona vagyok, meglepetés. - kezdek bele a rövidke történetbe, amit nem szándékozok túlságosan megnyújtani, csak alap infókat adok. - Ő volt az egyik kiképzőm, én meg amolyan kedvenc diák voltam neki, ha ez lehetséges. A lényeg hogy teljesen megbízik bennem. Ráadásul én is mesterlövész lettem, mint ő, szóval teljesen biztos lehetsz abban, hogy megvédelek. – folytatom a tényállások közlését a lánnyal, aki remélhetőleg megkönnyebbült attól, amit megtudott. - A teljes nevem Ryan John Craig, ha le akarsz nyomoztatni. – fogom ismét egy pillanatra viccesre a témát, ekkor előbújik a régi Ryan egy perce, a nem régi hisztijére célozva, hogy én talán még az ellenség is lehetek. - Ez idáig a harctéren szolgáltam, de ettől a héttől kezdve már a West Point-ban leszek kiképző meghatározatlan ideig. – fejezem be a válaszadást, nem belemenve részletekbe még véletlenül sem. Eszem ágában sincs beavatni őt egyelőre, hogy miért is kellett visszatérnem New York-ban, de még azt sem, hogy nem egy egyszerű katona, hanem egy elit alakulat tagja vagyok. Még nem bíztam benne annyira, hogy beavassam és az sem biztos, hogy valaha fogok. - Mit szólnál, ha ezután elmennénk a lakásodra és én tölteném nálad az éjszakát? Aztán ott meg is beszélhetnénk mindent, hogy hogy lesz a továbbiakban, pontosabban, hogy hogyan képzeltem el ezt az egész testőrösdit, ahogy te mondtad... Az még véletlenül se forduljon meg a fejedben, hogy békén hagylak. – jut hirtelen eszembe egy ötlet, ha már nem akar otthon aludni, én meg nem akarom magamhoz hazavinni. Viszont egyedül nem hagyom ma estére semmiféleképp sem, ráadásul van még mondanivalóm a számára.
Rae nagyon össze-vissza dolgozik főleg mostanában, mert elég sokat műszakcseréje van, így én is csak azért tudom, hogy most nem lesz otthon, mert szólt róla, így Ryan - legyen bármennyire is felkészült - nem tudhatja, hogy ma egyedül vagyok. Ahogy elnézem férfias arcát, látom a vonásain, hogy egyáltalán nem örül a mondandómnak, amit meg tudok érteni. Tío sem örült neki legelőször, amikor kiderült, hogy ő fog vigyázni rám, de valamiért Benne bíztam meg, és mással még szóba állni sem voltam hajlandó, így nem sok választást hagytam neki, de szerencsére ez később egész jól alakult mind a kettőnk számára. - Sajnálom - fűzöm grimaszához egy bűnbánó arckifejezés kíséretében. Nem akarok a kelleténél jobban a terhére lenni, de ez most úgy látszik elkerülhetetlen. Ahogy elnézem ő is egyetért azzal, hogy „hozzá nem mehetek”, bár remélem, nem érti félre az indokomat. Még idegenek vagyunk egymásnak, és, ha például van barátnője/élettársa/felesége vagy akárkije, nem sodorhatom sem a kapcsolatukat, sem azt a másik személyt veszélybe, ráadásul biztos vagyok benne, hogy nem számolt esetleges vendégekkel sem, amit sokan nem fogadnak olyan jól, pláne meg nem ilyen körülmények között. - Hát… annyi időre, amíg újra olyan biztonságba nem kerülök tőle, mint az elmúlt tíz évben, biztos, hogy nem - vágom rá szinte azonnal, mert érzem, hogy ezt nem is igazi kérdésként mondta. Elég komoly személyiségnek tűnik, ismerősen komolynak, szinte tiszta Tío, így nem is merem azonnal rávágni az első ötletet, ami az eszembe jut, hogy „ha esetleg telefonszámot cserélnénk, lehet, könnyebben elérnénk egymást”. Minden esetre a kezem automatikusan indul a nadrágzsebem felé, ahol általában a mobilomat tartom, de nem találom ott, így lassan felállok, hogy Ryan nehogy azt higgye, hogy távozni készülök, elgondolkodó és ideges tekintettel tapogatom végig a zsebeimet a készülék után. „¡Díos mío! Elhagytam a telefonomat.” fut át azonnal az agyamon. Na, még egy negatívum a pánikrohamom számlájára, hogy kimaradnak dolgok, mert azt tudom, hogy a buszmegállóban még használtam, de hogy utána mi lett vele, azt már kész rejtély. Kimaradt, hogy Ryan elveszi, és a zsebébe teszi. Az albérlet biztonságossá tételénél először elmosolyodom szívből, szerintem a találkozásunk óta most először, örülök, hogy az ablak témában egyet értünk. Viszont megüti a fülem az a határozottság, amivel biztosít a felől, hogy Mr. Smithszel, a főbérlővel nem lesz gond. - Miért, beszéltél már vele erről? - meg úgy egyáltalán mikor találkozott vele, de ezt már csak gondolom, bár lehet, hogy a képemre van írva. A rendelésem leadásánál látom rajta a meglepettséget, de még nem hiszem, hogy van olyan edzésben, hogy le tudjon kezelni olyan állapotban, amikor ilyen zaklatottságra töményet iszok, mert akkor a lelkizős őszinteségi rohamtól kezdve, a sírógörcsön át, a hiszti-rohamig, - amit később én is minősíthetetlennek ítélek, - minden előfordulhat. A kávé meg érzem, hogy most az egészségemre menne, mert nem is olyan régen az egekben lehetett a pulzusom, nincs szükségem még egyszer rá, csak most mesterségesen előidézve. Arról, hogy ő miért nem iszik valami erősebbet arról nem mond semmit, de megerősít, hogy neki a kávé teljesen megfelel, de van egy olyan érzésem, hogy az enyémhez hasonlóan, jó indoka lehet, de sejtem, hogy a hatását nagyon eltérően élnénk át, így ejtem is a témát. Jól áll neki a mosoly, ezt már ez alatt a rövid idő alatt is meg tudom állapítani, és azonnal el is döntöm, hogy - ha visszatalálok a normális önmagamhoz ismét - azon leszek, hogy minél többet mosolyogjon. Közben azért figyelmesen hallgatom a közös múltját Tíoval. Amikor közli, hogy katona valahogy annyira nem lepett meg, mert valahogy az egész kiállása, szemlyisége erről vagy valami nagyon hasonló foglalkozásról árulkodik, a „meglepetés” szónál viszont szélesen elmosolyodom, ismét csak őszintén. Ahogy mesél, kezdenek beugrani azok a történetek, amiket még Tío mesélt nekem a katonai pályafutásáról, és bizony lassan összeáll a fejemben a kép, miszerint a most velem szemben ülő Ryan, egy és ugyan az a személy, akiről mindig úgy vélekedett, - még most is -, hogy a legjobb kadét, akit valaha látott, és nagy jövő áll előtte ezen a pályán. Nekem mindig azt mondta, hogy ha fia lett volna, olyat szeretett volna, mint Ryan. Ezen kívül viszont még valami eszembe jut, hogy miért volt olyan ismerős, hiszen láttam róluk közös képeket a kiképzésről. Mivel mindig csak Ryanként volt emlegetve, a „John” egy kicsit meglep, de nem nagyon, hiszen a csapatkép hátulján mindenkinek ott van a neve, de nála a középső neve csak J-nek van írva. A válasza után az asztalra könyökölök és az arcomat a tenyerembe temetve veszek néhány nagy levegőt. Majd ismét ránézek, és igazából nem is tudom szavakba foglalni, hogy most mit érzek, hogy milyen kifejezés ülhet az arcomon, de az biztos, hogy inkább a döbbenet felé hajlik. A megszólalásomig viszont eltelik még néhány pillanat. - Ha ezt már a legelején elmeséled, vagy mondasz belőle valamit, például, hogy „Ryan vagyok, Harry régi, kedvenc kadétja” akkor egy csomó kellemetlenségtől megkíméltél volna mind a kettőnket. Mert mesélt ám rólad, mint a kedvenc kadétjáról, akit úgy szeretett, mintha a saját fia lett volna - tájékoztatom egy nagyon kicsit gunyorosabban. Tíonak sosem volt fia, de volt egy lánya, akit a feleségével egyszerre veszített el, bár szinte alig beszél róluk, de tudom, hogy nagyon szerette, és szereti őket a mai napig. Épen ezért nem tudott soha igazi lányaként tekinteni rám, de én ezt egyetlen percig sem bántam vagy vártam el, hiszen én sem tudtam apámként tekinteni rá. Ezért is hívom őt Tíonak, hiszen a nagybácsi-unokahúg kapcsolat áll hozzánk a legközelebb, bár ő inkább a nevemen szólít, de ha magyarázkodás nélkül akar bemutatni, akkor a nyelvtől függően, magától értetődően nevez „mi sobrina”-nak azaz „az unakahúgom”-nak. Egy dolgot viszont nem értek, ha tényleg annyira jó, mint ahogy Tío állítja, akkor mi történhetett, hogy most itthon van és határozatlan ideig kiképzőként. Erre viszont nem kérdezek rá, mert minden igyekezete ellenére látom, érzem rajta, hogy nem akar erről beszélni, de bízom benne, hogy egyszer majd magától elmeséli. Igazából én sem szeretném, ha túl sokat tudna Azokról a dolgokról, de ez valószínűleg elkerülhetetlen, ha meg akar védeni Mielőtt belekezdene a „hogyan tovább” témakörbe megérkezik a rendelésünk, amit ugyan az a pincérnő szervíroz, mint aki felvette. Ráadásul még mindig olyan szemekkel méregeti Ryant, hogy már lassan én jövök tőle zavarba, pedig elég nehéz zavarba hozni, már ha csak a táncokból indulunk is ki. A kikívánkozó megjegyzést arra vonatkozóan, hogy már le is öltöztette a szemével, alig tudom visszatartani, de egyelőre sikerül. Nyugtatás képen meg is próbálkozok belekortyolni a teámba, de még túlforró, így vissza is helyezem a tányérkára, és ismét Ryanre nézek. A csaj távozása után pár pillanattal az őrangyalom felteszi a közös éjszakánkra vonatkozó kérdését és én imádkozom érte, hogy ne legyen hallótávolságon kívül, bár ennek sikerességéről én nem tudhatok, mert pont a hátam mögül érkezett és arrafelé is távozott, utána nézni meg nem akarok. Minden esetre, ahogy megjelenik a lelki szemeim előtt, ahogy a kiszemeltje épp mással szervezi le az éjszakáját, megmosolyogtat, és nehezen tudom visszatartani a nevetést, és ha rákérdez meg is válaszolom neki, mit találtam ennyire mókásnak. Mindezek ellenére nagyon is figyelek rá, így komolyan válaszolok is kérdésére. - Ha Neked ez nem okoz túl nagy gondot, én örülnék neki, ha ott lennél velem, de nem várom el, hogy ezt megtedd értem. Remélem, ezt tudod? - és megvárom a megerősítést, hogy tudja, nem akarom, hogy a kelleténél nagyobb áldozatot hozzon értem semmilyen téren. - Már nem is szeretném, hogy békén hagyj, Mi Ángel de la Guard - nézek rá nagyon komolyan és őszinte hálával. - Viszont, ha gondolod, akkor hazaugorhatunk hozzád, hogy magadhoz vegyél néhány dolgot a lakásodban, mert például nem hiszem, hogy az én pólóim egyikében szeretnél aludni vagy női tusfürdővel zuhanyozni - jegyzem meg viccesen, szívesen adnék neki akár pólót is, és még lenne olyan is, ami unisex, de az is nagyon kicsi lenne rá. Bár tudom, hogy katona, így hozzá lehet szokva a civilizálatlan körülményekhez, de ha nincs rá feltétlen szükség, akkor ne szenvedjen feleslegesen, főleg ne miattam. - És a kocsiban is megvárhatlak, ha nem szeretnél felvinni magadhoz.
Mikor visszatértem New York-ba, egyáltalán nem számítottam rá, hogy más emberekkel is foglalkoznom kell, most mégis olyan helyzetbe kerültem, ahol már egyik másik emberi lénnyel is törődnöm kell. Nem mondom, hogy vágytam erre, de most mégis eldöntöttem, hogy megvédem Flort bármi áron, az én életemben igazából már úgyis csak ilyen dolgok adnak értelmet. Talán jobb is ez így, hogy valami lefoglal, így legalább nem kell a saját szarságaimra gondolni. - Értem, talán nem is annak kell lennie a megoldásnak, hogy bújkálsz. És talán nem is jön el érted a bátyád bosszúja. – jegyzem meg komoly arccal, elgondolkodva, habár ennek nem sok esélyét láttam, mivel az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen szemétládák mindig megjelennek. Viszont nem akartam megijeszteni, így is eléggé bepánikolt. Jobb, ha mindenki nyugodt marad. - Nem, még nem beszéltem vele, de biztos vagyok benne, hogy meggyőzöm. – mondom határozottan a lány türelmetlen kérdésére választ adva. Látszik, hogy nem egy egyszerű teremtés és vele nem igazán fog működni a hiányos kommunikáció, amivel mostanában képes vagyok élni. Kicsit vicces is a dolog, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Nem tudom, ezt az egészet, hogy képzete Harry, de ha ő bízik bennem, akkor nem szabhatok a történetnek gátat. - Hát, amint láthatod nem a bőbeszédűségemről vagyok híres. – jegyzem meg ismét megeresztve egy rövidke vigyort egy enyhe grimasz keretében, mikor megkérdezte, hogy miért nem mondtam el azonnal, hogy ki vagyok. Mondjuk az kellemes érzéssel töltött el, hogy Harry Larson a kedvenc kadétjaként emlegetett engem. Az apámmal ellentétben, ő még mindig bízik bennem, számíthat rám, és nem tart egy nullának. - Tudom, hogy nem várod el, de meg kell tennünk a szükséges lépéseket. – mondom már akkor, amikor belekortyolok a kávémba és a nyomulós pincérlány kicsit távolabb áll az asztalunktól. Más esetben biztosan lecsapok egy ilyen alkalomra, de most semmi nem vonhatja el a figyelmemet az ügyről. Egy darabig figyelmesen hallgatom az ajánlatát és, hogy mennyire foglalkoztatja a dolog, hogy az éjszakára meg legyen mindenem. Ha tudná, hogy egyes bevetés alkalmával, milyen kőkorszaki körülmények közt éltem, talán nem aggódna ezen. - Erre semmi szükség. Van a kocsimban minden, ami kell. – jegyzem meg, amikor befejezi mondani valóját. Ez nálam amolyan megszokás volt, hogy mindig be van készítve az autóba egy amolyan túlélő táska, hiszen bármikor bevetésre hívhattak, vagyis utaznom kellett. Igaz, hogy mostanság erre nem számíthatok, de a szokásaimat megtartottam. - Szóval nem lesz szükség a rózsaszín pólóidra. – teszem hozzá viccesen, mégsem mosolyodok most el - habár ez a lány egyáltalán nem tűnik valami csilli-villi Barbie-babának - , aztán hirtelen eszembe jut valami. - Ez nálam maradt. – mondom, miután benyúlok nadrágzsebembe, kihúzom onnan a telefonját és az asztalra rakom. - Szóval, ha megittad, akkor talán indulhatunk is, van még egy csomó megbeszélnivaló. – teszem hozzá aztán gyorsan egy kissé utasító hangnemben. Nálam nem volt mese, ha munkáról volt szó. Volt még valóban pár dolog, amit meg kellett beszélnünk, ráadásul volt is valamim a számára, de ezt mind nyugodt körülmények közt szeretném, a kíváncsi szemek elől elzárva. Nem úgy veszem észre, hogy bárki is követ bennünket a mai nap folyamán, de sosem lehet tudni, ezért mennünk kellene.
Ha van, amit igazán utálok, ha másoknak a terhére vagyok, illetve, ha a gondjaim megoldásához nem elég egy szimpla tanács, útbaigazítás, hanem végig mások segítségére kell támaszkodnom. Az árvaházban és az utcán is arra voltam kényszerülve, hogy magam oldjam meg a felmerülő problémákat. Tíoval ez valahogy egy idő után magától megoldódott, mert amíg ő a védelmemről gondoskodott, addig én Róla próbáltam meg gondoskodni, hiszen mint egyedülálló férfi - családja elvesztése után - nem igazán törődött háztartással és a saját egészségéről sem, és ez még akkor is működött, amikor a - most már ex - barátommal laktam együtt. De Ryannél ezt nem játszhatom el, hiszen hozzá nem fogok beköltözni, így viszont egyoldalú lesz a segítségnyújtás. Jó kiképzést kapott „füllentésből” is annyi szent, mert egy ekkora terelést ilyen komoly arccal előadni, az profizmusra utal. Bár sejtem én, hogy engem akar megnyugtatni, amit értékelek, de az a család pont nem ebbe a kategóriába tartozik, amit a fiúk halmozottan örökölt. - Bárcsak igazad lenne - fűzöm reményekkel telien nyugtatásnak szánt szavaihoz. A főbérlő meggyőzésének sikerét eléggé határozottan állítja, így valószínűleg van benne már tapasztalata, ezért egyelőre nem fűzök hozzá semmit, de remélem, hogy kedves lesz vele, mert keresve sem találhattam volna normálisabb főbérlőt. Amikor megjegyzi, hogy nem épp bőbeszédű valami kattan az agyamban és eszembe jut, hogy eddig Ryan Craigről inkább egy nagydumás, csajok-kedvence kép élt a fejemben. Ha viszont ennyire megváltozott, akkor annak komoly oka lehet, legalább olyan komoly, mint Tíonál, mert ő is elég szófukar, de régi ismerősök elmondása szerint anno nem ilyen volt (ő sem). Lehet részben épp ezért küldte pont őt, hogy egymásnak segítsünk túljutni a nehézségeken? Nem lenne elképzelhetetlen, és ez pont Tíora vallana; mindig segít a hozzá közelállókon. Érzem, hogy túlzásnak tartja az aggódásomat, ami a kényelmére irányul, és valószínűleg azt hiszi, nem tudom, milyen körülmények uralkodnak egy-egy bevetés során. De nem erről van szó, hanem pont arról, hogy nagyon is tisztában vagyok vele és éppen ezért nem szeretném, ha még itt is hiányt kellene szenvednie valamiből, amikor minden kényelmi cucc egy karnyújtásnyira van tőlünk. Abban viszont igaza van, hogy megfelejtkeztem valamiről - Készülj fel mindenre - mondom ki hangosan az egyik fő szabályt, amit Tío állandóan a beosztottainak mondogat. A gonoszkodó megjegyzésére viszont kap egy lesújtó nézést, mert annak ellenére, hogy akad egy-két rózsaszín ruhadarab a szekrényemben, nem képviselem a plázacicás, pink vonulatot, és az ilyen irányú beszólásokra mindig ez a reakcióm. Az viszont zavar, hogy nem igazán mosolyog, pedig kifejezetten jól állt neki, amikor mégis erre vetemedett, így megpróbálkozok mosolyt csalni az arcára - Ha olyanom nem is nagyon van, azért kíváncsi lennék, hogy áll neked a bézsszínű, szőrös pulcsim - villan rá hamisan a szemem egy mosoly kíséretében, úgy, hogy érezze, tényleg csak hülyéskedek. Reményeim szerint ismét elmosolyodik, és nem pont egy ellenséges reakciót kapok jutalmul prübálkozásomért. Amikor Ryan előveszi a zsebéből a telefonomat, egyből megkönnyebbülök és veszek egy nyugtató, mély levegőt, mert már teljesen lemondtam róla. - Már azt hittem tényleg a rendőrségen kell töltenem a délutánt, hogy letiltsák a telefonomat - amikor megláttam, hogy követ akkor még miatta akartam a rendőrségre menni, de úgy látszik, ezt a kitérőt csak megúszom. A kikért teámat beszélgetés közben már majdnem meg is ittam, és tényleg jót tett a forró ital, mert egészen megnyugtatott, bár önmagában semmit sem ért volna, ha Mi Ángel de la Guard (Őrangyalom) nincs mellettem. Az indulásra késztető mondata ellenére viszont nem indulok egyből, mert van még vagy két korty a poharamban, ami nem szeretnék itt hagyni, mert nagyon finomra sikerült készíteniük, így felhörpinteni sincs kedvem - Még egy-két perc, ha nem gond - nézek rá kedvesen, és remélem annyira azért nem sürgős neki az indulás. Ezt viszont én bánom meg lehet a legjobban, mert ismét megjelenik a csaj az asztalunknál, és szinte doromboló hangon kérdezi meg Ryantől - Hozhatok még valamit? - Szerintem figyelt minket, hogy mit csinálunk, mert ennyire azért nem volt egyértelmű, hogy menni készülünk, max. csak az, hogy Ryan indul valamerre, ami lehetett volna akár a mosdó is, mert én nem adtam jelét a távozásunknak. Nem vagyok féltékeny, mert nem vagyunk egy pár, még csak randin sem vagyunk, de akkor is nagyon felidegesít a viselkedése, és kifejezetten sértőnek találom, hogy az orrom előtt próbál lecsapni rá. Nem sokkal az után, hogy Ryan kéri a számlát, meg is jelenik ismét, amire én is megiszom a teámat. Az viszont nem kerüli el a figyelmemet, bármennyire is próbálja takarni előlem a hölgyemény, hogy bizony nem csak a fogyasztott italok vannak rajta a hozzátartozó árakkal, hanem a telefonszáma is. A pofátlansága viszont kiveri nálam a biztosítékot. Tudom, hogy nem kellene felhívni magunkra a figyelmet, a szemem viszont lángol a dühtől, és ha Ryan nem állítja le, én fogom megtenni, feltéve, ha hagyja nekem, mert biztos vagyok benne, hogy látja, hogy nagyon le fogom oltani a csajt. - Cica, Ő - nézek most védelmezőmre, majd vissza rá - egyelőre Velem van, és örülnék, ha visszaöltöztetnéd, mert indulunk - a hangom már nem is csöpöghetne jobban gúnytól, és közben felállok, hogy nyomatékosítsam is mondandómat, és később a kocsiban, ha kell, elnézést kérek az Őrangyalomtól. Nagyon bízom benne, hogy nem lesz veszekedés vagy kellemetlen hangulat ennek következtében köztünk, e nélkül is elég lesz összeszoknunk. A Land Roverbe most önerőből ülök be, és miután Ryan is elhelyezkedik a vezető ülésen, elindulunk a központból a Queens keleti részében lévő lakásom felé. Az út nem tart olyan sokáig, mint először hittem, és már csak azon kapom magam, hogy megállunk a lakásom előtt, ahol megvárom, amíg a társam magához veszi a szükséges holmikat, majd felvezetem az otthonomba.
Van egy olyan érzésem, hogy azért nem éppen nyugtatták meg a szavaim a mostoha bátyóval kapcsolatban, viszont én tudtam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy megakadályozzam, hogy történjen vele valami. És ha én valamit elhatároztam, akkor az általában úgy is volt. Az is kiderül, hogy a lány vág egy-két dolgot a katonaszokásokkal kapcsolatban, így meg sem lepődik, amikor tudatom vele, hogy nem szükséges hazamennem váltás ruháért és egyebekért, hanem van nálam minden, amire szükségem lehet. Ráadásul nem is pizsama buliba készülök, hogy nagyon öltözgessek, sem pedig wellnessbe. - Bizonyosan jól állna, de azért nem próbáljuk ki. – mondom kissé elhúzva a számat, amikor azzal viccelődik, hogy hogyan állna nekem a szőrös pulcsija, habár ezt az egészet én kezdtem. Furcsa volt most, hogy ilyen normális vagyok, legalább is magamhoz képest: hogy képes vagyok emberi módon társalogni, egy-két viccet elereszteni, sőt, még mosolyogni is. Viszont nem akartam ebbe gondolatilag belemenni, akkor is csak egy sérült áru voltam már. Látom rajta, hogy megörül és megkönnyebbül, amikor visszakapja a telefonját. Igaz, majd akarok adni neki egy másikat is ezen kívül, de félő, hogy mi lesz vele két telefonnal, ha ezt az egyet is képes elveszíteni, ha előjönnek ezek a pánikrohamok. Mikor még egy kis időt kér, hogy megigya a teáját, természetesen belemegyek a dologba, ezt pedig csak egy bólintással jelzem. Időközben visszatér köreinkbe a nyomulós pincérnő is , aki, ha egyedül lennék, azt hiszem ma estére a magáénak tudhatna. Az utóbbi időben nem nagyon válogattam meg a nőket, csak az számított, hogy jól érezzem magam és természetesen, hogy felejtsek. Hogy ne Emily arcát lássam mindenhol, ne halljam a hangját az utcán, amikor egy idegen nő elhalad mellettem. Szóval számomra az alkohol és a szex jelentettek egy kis nyugalmat, viszont most munka volt, és talán még ez az egy maradt meg nekem, hát nem akarom elbaszni. Ráadásul Harry-nek sokkal tartozom, úgy érzem, nem akarok neki csalódást okozni. Nem utolsó sorban itt volt ez a lány is velem szemben, akit meg kell védenem, hiszen nem érdemi azt, amit a „nevelő” családja szánt neki. Nyilván én vagyok a legjobb esélye. Szóval visszatérve az amúgy egész csinos pincérnőre, láthatóan fel akar szedni, de ez már szinte biztossá válik, amikor fizetni szeretnék, de a számjegyek mellett telefonszámokat is látok a számlán. Mikor elveszem azt, halványan elmosolyodok magamban, viszont nem áll szándékomban reagálni az ajánlatra. Helyette viszont meglepő dolog történik, ugyanis az újonnan szerzett kis védencem nem hagyja ezt az egész esetet szó nélkül, amikor is egyetlen mondatra helyre teszi a pincérlányt, aki szinte azonnal el is megy az asztaltól. Hát, Ryan, ma már biztosan nem dugod meg egy a nőt! De igaz, ma nem is tehettem volna. Nem szólok semmit erre az esetre, de nem igazán tudom hova tenni a dolgot. Mármint nem vagyok egy védtelen figura, aki nem tudja lepasszolni a nőket. A harctéren elég jól elboldogultam, talán nem okoz gondot egy csinos pincérnő. Habár lassan kezdem azt hinni, hogy a nők bonyolultabbak, mint a háború. - Ez mégis mi volt az előbb odabent? – kérdezem meg azért, miután megindultunk a kocsimmal Queens keleti része felé, hogy végre elérjük a lány otthonát. Közben az úton, ami a vezetést illeti, nem tökölök, hanem igen gyorsan haladok. Igaz, a tökölés másban se jellemző rám. Tehát elég gyorsan a lakásához érünk, ahová azonnal fel is megyünk. Amikor kinyitja az ajtót és előre beenged, szinte azonnal berontok és szétnézek lakásban. Azonban én nem úgy, mint más tenné, csupán a szobák elrendezését, az ajtók és ablakok biztonságát mérem fel, habár pont úgy van, ahogy sejtettem. - Aha, rendben. Az ablakokat és a bejárati ajtót kicseréljük golyóállóra és egy kicsit erősebb zárra. Valamit kaptok riasztót és térfigyelő kamerát is az ajtó elé és az utcára. – magyarázom komolyan, ellentmondást nem tűrően – most ismét átmegyek a szigorú és rettenthetetlen katonába. - A főbérlővel megoldjuk, ne aggódj! – fordulok újfent hozzá miután abbahagyom a zsebre vágott kezekkel való járkálást az otthonában. Igazából biztos vagyok benne, hogy meggyőzöm az főürgét, ha elmondom neki, ki vagyok. Viszont, ha nem meg bele, akkor kénytelen leszek kevésbé profi és finom módon megoldani a helyzetet, de akkor is megfogom. - A lakótársad benne lesz? – kérdezem felvont szemöldökkel, mivel. ha nem, őt is meg kell győznöm, azonban egy lánynál csak nem alkalmazok agressziót. Igazából nem izgatott, hogy kinek tetszik vagy nem az ötletem, ezek voltak a tények és kész.
A megmosolyogtatása többé-kevésbé sikerül, mert egy apró mosoly megbújik a szája szegeltében, amikor azt a lehetőséget vetem fel, hogy odaadom neki az egyik nagyon csajos pulcsimat. - Na, jó, rendben. Nem próbáljuk ki - egyezek bele megjátszott szomorkodással, de közben azért én is mosolygok. Ryan nem ellenkezik a plusz idő miatt, amit a teámra akarok áldozni, de bár ne tette volna, pontosabb bár gyorsabban megittam volna, és ne lett volna rá szükség. Általában nem szokott zavarni, ha egy haveromat akarja felszedni egy csaj, de ez most valahogy más volt. Ryan jó pasi, ezt el kell ismernem, még akkor is, ha nem akarok tőle semmit úgy, legalább is most, így gondolom, de azt sem hiszem, hogy egy olyan zavaros és sötét múltú csajra lenne szüksége, mint amilyen én vagyok. Ettől függetlenül utálom az ilyen viselkedést, mert ezzel nem csak azért aláz meg, mert ennyire semmibe vesz, hanem mert az ilyen csajok miatt hiszik sokan, hogy minden pincérnő mindenre kapható. Ryan próbál pókerarcot vágni, hogy ne látszódjon rajta semmi, de egy pillanatra azért elkapom, hogy nem kicsit leptem meg. A kocsiban pedig rá is kérdez, amit nem csodálok, így bűnbánóan nézek rá. - Sajnálom! Tényleg, De nagyon utálom az ilyen nyomulós, olcsó nőket, akik így felkínálják magukat egy pasinak. Ráadásul most még - szerintem - a szituációból sem az jött le neki, hogy csak két haver vagyunk, akik bejöttek iszogatni, hanem pont azért csinálta így, mert „foglalt”-nak tűntél - teszem kézzel idézőjelbe a megfelelő rész. - Arról nem is beszélve, hogy az ilyenek miatt nézik sokan mindenre kaphatónak a pincérnőket, ami megint csak sértő rám nézve is. Ha diszkrétebben csinálja nem zavart volna - eresztem bővebbre a magyarázatot, de tapasztalatból tudom, hogy a férfiak nem értik meg az ilyen esetekben a nőket, mint ahogy fordítva sem igaz, hogy tudjuk, mi jár az adott pillanatban a férfi fejében. - De azért remélem, hogy nem játszottam el minden esélyedet nála - mondom neki őszintén, nem tartozik rám, hogy kivel mit csinál. A gyors stílusú vezetése viszont nagyon ismerős, és ha nem mutatja harag, düh, vagy bármi negatív érzés jelét - az előzőek után - akkor egy kis mosollyal rá is kérdezek a dologra. - Ryan, Tío tanított vezetni is? - Nem zavar a stílus, megszoktam már, csak érdekesnek tartom a dolgot, feltéve, ha tényleg igazam van. A lakásban tanúsított hevessége egy kicsit meglep, mert olyan érzésem van, mintha… amolyan… „jöttem- láttam-mentem” stílusban szeretné intézni a dolgot. Arról már nem is beszélve, hogy vannak olyan tervei, amiknek egyből látok egy másik oldalát is. Minden esetre megvárom, amíg befejezi az elemzést, és rám figyel. - És ki fogja a kamerafelvételeket nézni, vagy ezt, hogy tervezed? - kérdezem, mert nem biztos, hogy az a bizonyos „nagytestvér” annyira jó, ha mindig figyel, ráadásul az sem elhanyagolható, hogy ki az. Ha nagyon nem érti, mire akarok kilyukadni, segítek még egy kicsit felhomályosítani a dologról. - Nem tudom, hogy te hol szereted megejteni a dolgot, de én azért nem minden esetben kötök ki másnál, és bizony néha pont hozzám jönnek, arról nem is beszélve, hogy van egy lakótársam is, aki szintén felnőtt. Azt meg gondolom, nem feltétel kell magyaráznom, hogy néha van, hogy a háló előtt is hevesebbek a történések. - Remélem, nem feltétlen kell tovább magyaráznom, hogy melyik biztonsági megoldására akarok kilyukadni, mert egy kicsit még zavarban vagyok előtte emiatt, még nem vagyunk olyan régen ismerősök. Nem igazán szeretnék a bejárati ajtóm fölé egy örökké figyelő kukkolót. A lenti, lépcsőházba vezetőnél még oké, de a lakásbejáratnál már nem annyira. A főbérlő meggyőzését elég határozottan állítja, de kezdek egy kicsit megint aggóni. - Szeretnék én is ott lenni, amikor ezt megbeszéled vele - mondom gyanakodva és bizonytalanul. Rae elég lazának tűnik, de száz százalékos biztonsággal nem tudom kijelenteni, hogy bele menne. Megkérdezhetném, de nem nagyon fűlik hozzá a fogam, mert akkor valószínűleg rá fog kérdezni az okára, amit nem igazán akaródzik elmondanom neki. Még nem készültem fel rá, ráadásul tiszta lappal akartam nyitni itt, New Yorkban, bár ezt magam sem tudom, hogy is képzeltem. - Ha van ötleted, hogyan tudnám úgy megkérdezni tőle ezt a kamerás, riasztós dolgot úgy, hogy ne kelljen elmondanom - legalább egyelőre - az okát, megkérdezhetem most is - nézek rá bizonytalanul, és biztos látja a szememben, és érzi is, hogy félek a lakótársam elé állni a múltammal, vagy legalább is nagyon bízom benne, hogy látja. - Egyébként kérsz valamit enni vagy inni? - kérdezem tőle kedvesen.
Sanda vigyorral hallgatom végig, ahogyan válaszolt a kocsiban feltett kérdésemre. A nők mindent túlkomplikálnak és ők maguk is bonyolultak, annyira, hogy az már egyben vicces is. Sose értettem, miért kell mindenből ügyet csinálni. Emily nem volt ilyen, ő más volt, reális, mint én, őszinte, határozott és sosem hisztizett. Biztos voltam benne, hogy még egy ilyen nő nem létezik. Nem mintha vágytam volna a jövőben komolyabb női társaságra vagy ilyesmi, de olykor akaratlanul is összehasonlítottam más nőkkel. - Tudod, én szeretem a nyomulós nőket. – szólalok meg aztán, mikor szóhoz jutok egy rövid időre kicsit szarkasztikus stílusban s kétértelműen. Persze, nyilván egyik pasi se egy ilyen nőt képzel el jövendőbelijének, de az olyanok – és szinte minden krapeknak van ilyen korszaka - , akik csak egy kiadós dugásra vágynak, meglehetősen kényelmes helyet az, ha egy szexi nő felkínálja magát, mint ez az iménti pincérnő is. Tovább figyelem a kis spanyolt, ahogyan pattog és azt ecseteli, hogy mi baja is van azzal a szerencsétlen lánnyal. Igazából cseppet sem érdekel a pincérnő és az sem zavar, ahogy Flor elhajtotta, csak egy kicsit meglepőnek találom, azért kérdezek rá a dolog miértjére. - Hm, hát nem tudom. Lehet, hogy most így, ha már elüldözted mellőlem a ma esti szexpartnerem, majd neked kell beugranod. – mondom magam elé meredve, haláli komoly képpel, de természetesen csak szívatom őt. Azon egyelőre még nem kellett aggódnom, hogy találok-e magamnak nőt ilyen alkalmakra. Valahogy minden alkalommal, amikor kimozdulok, rám tapadt valaki, az utóbbi időben még csak meg se kellett erőltetnem magam. Azonban ez a mai napomba nem fér bele, hiszen nem szórakozni vagyok itt és ilyenkor még le tudok mondani egyes vágyaimról. - Nem Tio, ez a saját vezetési stílusom, de akár ő is taníthatott volna. – nevetek fel hangtalanul, amikor megkérdezni, hogy a megmentője tanított-e engem vezetni. Hát igen, a megrögzött katonának van egy bizonyos stílusuk, amit nem tudnak magukról levetkőzni.
Van egy olyan érzésem, hogy nem annyira jön be neki az objektív stílus, ahogyan végigmasírozok a közös lakáson. azaz az otthonukon és tényként közlöm vele, hogy milyen javításokat kívánok bevetni. Nem mintha érdekelne, hogy mit gondol erről. Na, nem azért, mert semmibe venném vagy valami, de azt hiszem, egy kicsit jobban értek ahhoz, hogy hogy tudom megvédeni őt attól a szemétláda mostohabátyjától. Szóval mondhat bármit, erről biztosan nem fogok vitát nyitni. És ismét miért ne bonyolítaná és értelmezné félre a dolgokat? Mintha tudná. hogy nem az erősségem a sok duma és nem is kedvencem, mégis folyamatos magyarázkodást kell megejtenem vele szemben. - Az ajtó elé fogjuk tenni a kamerát és a lenti bejárathoz, a lakásba nem terveztem, de most, hogy mondod…. – válaszolom ismét amolyan közlésszerűen, hiszen én ezt már rég eldöntöttem magamban. - A monitort természetesen ti láthatjátok, vagyis innen, lakásból lehet majd látni, meg, ha megengeditek, én is rá tudok csatlakozni a saját gépemről, akár otthonról is. – magyarázom, azért el miközben próbálok türelmesnek látszani, habár a türelemből egyre jobban kezdtem fogyni. Nem szeretem, ha akadályoznak valamiben, ha meg a munkáról van szó, egyenesen megszállott vagyok és nem engedek. - Szóval nem tervezek magamnak ingyen pornót, nyugi. – teszem hozzá felszegett fejjel, miközben a zsebeimbe dugom a kezemet. – De azt tudnunk kell, hogy esetleg ki az, aki megfigyeli a lakásotokat, bár remélhetőleg senki, de sose tudni. Ismét nem pont azt mondom, amit valójában gondolok, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a szarházi elküld valakit érte, de jobb, ha megnyugtatom, úgyse a túl nyugodtságáról híres a kiscsaj, ahogyan az hírlik, és ahogy látom is. - Biztos vagy te ebben? – kapom aztán fel újra tekintetem mialatt felvonom a szemöldököm is. Nem biztos, hogy előtte karom „győzködni” a főbérlőjét, de hát mindent a cél érdekében. Ráadásul, ha sokat pattog az alak, még az sem biztos, hogy nem kap el az esetleges dühroham, amitől az agyam fekete köddé válik, de remélhetőleg nem húzza fel az agyam és gyorsan ki tudunk egyezni. Következő kérdésemre kérdéssel felel, amivel meglep, mert igazából arról sejtésem se volt, hogy a lakótársai és feltételezésem szerint az itteni barátai semmit nem tudnak a múltjáról. - Nos, így nehezebb dolgunk lesz, de ettől függetlenül, nem mondok le a térfigyelő berendezésről. – mondom komor fejjel, még mindig elgondolkodva. - Mondjuk, ha már így is hazudsz, füllenthetnéd, hogy valaki megpróbált kirabolni vagy feltörték a lakást…. – magyarázom még mindig elgondolkodva, aztán már nem is gondolkodva a bejárati ajtóhoz lépek és egyetlen rúgással széttöröm a nyílászárót - , ami meg is van oldva. – mondom egyet grimaszolva és várva a reakcióját. - Mondjuk akkor már a kilétemről is hazudnod kell, igaz? Mit fogsz mondani neki, hogy a pasid vagyok? Vagy lehetek a szerelő is, ha úgy tetszik. – mondom tovább már ismét elkomolyodva, mintha az előbbi kis ajtótörős incidens meg se törtét volna. - Ja, és van még valami. - nyúlok hirtelen bőrdzsekim belső zsebébe, majd a kezébe nyomok egy fekete telefon készüléket. - Ezt a számot csak én tudom és csak az én számom hívható róla. Ha véletlenül nem vagyok telefonközelben, mondjuk éppen kiképzést tartok, akkor is el tudsz rajta érni, mert van hozzá egy vészjelző csipogó is. – magyarázom továbbra is komolyan, miközben az orra elé tartom telefont, majd a kezébe nyomom. - Én most már meginnék egy sört, ha már kérdezted. – mondom sóhajtva egyet, hiszen feladva előbbi elveimet, azt hiszem, rám fér legalább egy gyenge ital. Addig legalább ő is megemészti a látottakat és a hallottakat. - Aztán akár csinálhatod is, amit ilyenkor szoktál. – teszem még hozzá laza stílusban. – Én meg kicserélem a zárat.
- Mint a pasik általában. Mert ezekért nem kell megküzdeni, de inkább nem magyarázom el, hogy mi a különbség a mesterkulcs és a hibás zár között - nézek rá kihívóan. Sajnos vagy nem sajnos az általános felfogás szerint még mindig megítélik azokat a nőket, akik minden szembe jövő férfival lefekszenek, de egy pasinál ezt valahogy helyeslik, és természetesnek veszik. Ez egyébként érdekes kérdés, mert a férfiaknál ez genetika, de jelenleg pont mi nők próbálunk az egyenjogúságra törekedni, azt kiharcolni magunknak, hogy ugyan azok a jogok és kötelességek legyenek férfiak és nő között. A következő beszólására felvonom a szemöldököm, „ugye csak hülyéskedsz velem” stílusban. - Miből gondolod, hogy nem a lányokat szeretem? - kérdezek rá pimaszul egy, a téma szempontjából fontos dologra. Na, nem mintha így lenne, de szerintem nem tudhatja biztosra, mert Tío nem hiszem, hogy fontosnak találta volna a szerelmi életem megemlítését a védelmem ügyében. Minden esetre kíváncsi vagyok a reakciójára. - Nagyon jól vezetsz, és igazából még valahol nyugtat is egy kicsit ez a stílus - vallok neki színt, bár gyanítom, hogy annyira nem érdekli, így részemről lezártnak tekintem a témát. Tío gyakran vitt így ’A’ pontból ’B’ pontba a kezdetek kezdetén. Én meg mivel a nyílt utcán féltem, így arra gondoltam, hogy nincs olyan őrült senki, aki utánunk jön, ha így vezet, így egy idő után már el is tudtam aludni mellette, amikor mindenki úgy kapaszkodott, hogy majd kitépték a helyéről a fogantyút. Elég makacs vagyok, és ezt az ismerőseim tudják is rólam, de ahogy elnézem Ryan is az. Hát, ez nem lesz fáklyás menet! Nálam még az is gond, hogy néha, minél nagyobb ellenállásba ütközök, annál jobban küzdök, de, ha viszont valaki leül velem és meg tudjuk beszélni, akkor simán kompromisszumképes vagyok, ha a másik fél is az. Pimasz beszólására csak felvonom a szemöldököm. - Valóban? - kérdezem szarkasztikusan - De akkor mi is kérünk a Te lakásodból elő képes felvételeket, ha minket láthatnak idegenek - mert arra következtetek először, hogy másra bízza a térfigyelést, hiszen neki nincs ideje erre egész nap. Amikor viszont elmagyarázza, hogy hogyan is gondolta, akkor kezdek egy kicsit megnyugodni, hogy nem teljesen idegenek fognak minket figyelni. - Így azt hiszem rendben lesz - egyezek bele, bár még mindig nem tetszik az ötlet, hogy figyelni fognak, főleg, hogy azért annyira még őt sem ismerem. Azt viszont látom, hogy ideges, de én is az vagyok, így most nem tudom oldani a feszültséget, sőt még rontani is szoktam rajta ilyenkor. - Még jó! - adok hangot felháborodásomnak. - Ebben igazad van. Nem lehetne elintézni, hogy valaki megölje ott a sitten? - kérdezek rá a dologra reménykedve, de teljesen tudatában annak, hogy ez lehetetlen, de akkor legalább nem kellene félnem, hogy figyelni fog, vagy figyeltetni. - Jobb lenne a világ egy kicsit - nézek rá tök ártatlanul. - Igen, teljesen - mondom őszintén. - Nem akarom, hogy bántsd, és szívesen nyakon öntelek egy kis hideg vízzel, hogy lenyugodj - nézek rá kihívóan, mert érzem rajta, hogy hamar eljár a keze. - Azon kívül nincs kedvem hozzád költözni, és hidd el Rae-vel azonnal beköltözünk a lakásodba, amint innen kiraknak minket miattad. Ezt veheted ígéretnek - mondom neki teljesen komolyan, mert ha Rae nem is, de én biztos, hogy hozzáköltözök, csak azért is alapon. - Tudom, éppen ezért akarnám megbeszélni veled a dolgokat - tájékoztatom mellesleg. - Nem hazudtam neki - vágok a szavába, de ő folytatja, és csak remélem meghallotta, amit mondtam - csak nem mondtam el… - hagyom félbe a mondatot, amit meglátom, hogy már be is rúgta a bejárati ajtót. Itt viszont biztos vagyok benne, hogy meghallja, ami mondok, mert eléggé felemelem a hangom. Dean is megjegyezte egyszer, amikor egy teljes teremnyi embert próbált elhallgattatni sikertelenül, hogy „Amilyen kicsi vagyok, olyan hangos”, mert engem egyből meghallottak, bár most azért ettől jóval halkabb vagyok. - ¡Ay! Te teljesen megőrültél, bazd meg? ¿Quien va a hacer esta ahora? (Ki fogja ez megcsinálni most?) Vagy úgy gondoltad, hogy bejárati ajtó nélkül fogok itthon lenni? - közben azért a latin temperamentumom is előjön, mert elég erőteljes kézmozdulatokkal kísérem a mondandómat. - Vagy esetleg arra gondoltál, hogy így fogom itt hagyni az üres lakást, mientras compramos una otra puerta? (miközben veszünk egy másik ajtót?) - jó ez lehet túlzás volt, mert csak a zárat kell megvenni, de a lényegen nem változtat. - Már nem a terepen vagy, fog már fel! Ahí viva personas normales. (Itt normális emberek élnek). Ha dühkitörési gondjaid vannak, kezeltesd magad, - na, nem mintha én most nem azt produkálnék -, de ne az én lakásomban tombolj, mert simán rád hívom a zsarukat, légy benne nyugodt - kiabálpk végig, nem is foglalkozva azzal, hogy a szomszédok hallhatják, mert szombat késő délután lévén valószínűleg sokan itthon vannak, de ez most teljesen lényegtelen számomra. Nagyon felidegesített, és alapból is egy eléggé instabil állapotban voltam. Az meg, hogy néha átváltottam spanyolra, nálam teljesen megszokott ilyen állapotban, de úgy is beszéli. Amikor végre hagyom szóhoz jutni, és már normális hangerővel beszélek, akkor tovább lépünk a következő dologra. - Nem, nem fogok hazudni. - tájékoztatom - Csak szeretnél a pasim lenni - kötekedek vele, mint ő a kocsiban. - A szerelő meg nem jó, mert azért nem ártana, ha annál gyakrabban találkoznánk, mint ahogy én szerelőt hívok. - Tío sokat bütyköl, és én mindig szerettem nézni, és sokat tanított is, így viszonylag ritkán kell külső segítséget hívnom. - Tío volt kadétja vagy, és később is tartottátok a kapcsolatot, így néha mi is találkoztunk. Ritkán hazudok, inkább ferdítek vagy elhallgatok dolgokat, mert a hazugság mindig kiderül, ezeknek meg amúgy is nehezebb utána járni - világosítom fel, hogy mit tervezek róla mondani Rae-nek. Meglepődök, amikor a kezembe nyom egy telefont, van telefonom, minek másik? Bazd meg! Telefon! Na, azt hiszem, most ő fogja leharapni a fejem. Minden esetre figyelmesen végig hallgatom a felvilágosítást az új készülékről. - Rendben, ezt megjegyeztem, és nagyon fogok rá vigyázni - ígérem meg neki, és nem tudom, hogy honnan jön az ötlet, de megölelem, és még egy puszit is nyomok az arcára. Az érintés nyugtató hatásáról mindenki tud, ha nem is tudatosan, de érzi. - Köszönök mindent, és nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz eset vagyok - nézek rá őszintén és hálásan. - Elfelejtettem mondani, de csak most jutott eszembe, hogy ebben a telefonban - mutatom fel a sajátomat - van egy nyomkövető, de jelenleg csak egyetlen gépről lehet lekövetni, ami Tío egyik kollégájánál van az irodában, de felhívom, hogy oldja meg, hogy a tiédről is nyomon tudj követni, ha kell. Biztos, meg tudja oldani, IT-s - nézek rá mosolyogva. Tío általában ezt el szokta felejteni, mert nem igazán szereti a modern technikát, és igazából nem is érdekli, így meglepődnék, ha mondta volna Ryannek. - Rendben, azonnal hozom - indulok a konyha felé, hogy kivegyem a hűtőből. - Világos vagy barna? - kérdezem, mert most van itthon mind a kettőből kivételesen. Én annyira nem szeretem, de néha egy-egy fél pohárral megiszok, mert vannak jótékony hatásai, és most vettem mind a kettőből egy-két üveget. - Kérsz poharat? - emelek fel egy korsót, mert van, aki csak pohárból issza, de ismerek olyat is, aki meg kifejezetten az üvegből szereti fogyasztani. Amikor megkapom a választ, már viszem is neki. - Szereted az édességet? Mit szólnál, ha sütnék egy sütit? - kérdezem kedvesen. Muszáj csinálnom valamit, ami leköt. - És csak szólni szeretnék, hogy nincs itthon záram - tájékoztatom mellesleg. - Ha ideadod a pisztolyod, akkor lemehetsz venni egyet - nézek rá gonoszan. Tío megtanított lőni, csak a fegyvert, amit kaptam, otthagytam nála, mert itt nincs fegyvertartásim. - Szerszám van itthon - tájékoztatom, bár lehet a kocsijában azt is tart, de kizártnak érzem, hogy még zár is legyen benne.
Akármennyire is próbálok rá úgy nézni, mint egy kislányra vagy egy amolyan rokonfélére, még így is képtelen vagyok nem észrevenni, hogy ő is nőből van. Sőt, nagyon is nő, méghozzá a tipikus jellemvonásokkal. Ezek ugyan távol állak tőlem, de most nem is az a lényeg, hogy mit gondolunk egymásról, hanem még mindig a tervek és a feladat, amitől nem tágítok. - Nem, te határozottan pasikedvelő vagy. – állapítom meg, amikor azzal próbál meg heccelni, hogy talán a lányokat szereti. Igazából semmi közöm hozzá, de valahogy nem tudom elképzelni, ahogy éppen a lakótársával hentereg az egyik kanapén. Hangtalanul veszem tudomásul, hogy bejön neki a vezetési stílusom, de igazából ez nem is egy kívánságműsor, hogy minden úgy történjen, ahogy ő szeretné. Nem a sofőrje vagyok, annál sokkal több és nem engedhetem meg, hogy olyan piti dolgokkal foglalkozzak, hogy neki mi tetszik és mi nem. Bármennyire is változott a hozzáállásom Florhoz ahhoz képest, amikor az első pillanatban megláttam, néha még mindig azt hiszem, hogy ő egy nagy gyerek, és valóban a védelmemre szorul, mert nem mindig úgy fogja fel a helyzetet, ahogy azt az ő helyében kellene. - Ugye, most viccelsz? – vonom fel a szemöldököm, amikor arra céloz, hogy ha én láthatom őket a kamerán, web kamerán, akkor ő is kér rólam felvételt. – Mint, mondtam, nem házimozizni tervezek, csupán megvédeni. – emelem ki még egyszer, ha nem értené a helyzet komolyságát újfent, ha már amolyan szóbeli adok-kapokot tervez játszani. Végül, azt hiszem, mégiscsak megérti, hogy miről is van szó, hogy én nem kukkolni tervezem őket ezzel a Rae-vel. Habár még nem is ismerem a lakótársát, így nem tudok róla véleményt alkotni, hogy mennyire jó csaj. Következő szavai azonban igencsak meglepnek, és mégis be kell látnom, hogy egyáltalán nem kislány, legalább is nem mindenben. - De, talán el tudom intézni. De biztos vagy benne, hogy azzal a tudattal akarod leélni az életed, hogy megölettél valakit? – kérdezek vissza lazán, amikor gond nélkül pedzegeti, hogy meg kellene ölni a mostohabátyját. Ezzel talán nem is lenne baj, hiszen megérdemelné, de a hidegvérű gyilkosság valahogy sosem volt az én asztalom. Természetesen öltem már embert, nem egyet, sokakat, de akkor mindig harc, háború vagy megbízatás volt, sosem magam miatt, sosem egy szerettem kérése miatt, csupán hivatásból és a hazámért. Jól szétverni az ürgét, az már teljesen más tészta. Talán igaza van, és ez lenne a legkönnyebb, de abban is biztos vagyok, hogy ez a lány vélelemül se gyilkos, aki ezzel a tudattal le tudná élni az életét. Ráadásul, ha nem lenne igazam, Harry már rég megejtette volna a dolgot helyettem, szóval lépjünk tovább, vagyis maradjunk az eredeti tervnél! Engem őszintén nem zavar, hogy ezt gondolja Flor, de azt állítani tudom, hogy meglepődtem. Mint, ahogy sejtésem szerint ő is az zárbetörős mutatványomon. Számomra ez szükségszerű volt és amolyan mindennapi dolog, de kitöréséből ítélve számára nem. A gyilkolászás bezzeg elfogadható! Csak őt bámulva figyelem a kis vulkánkitörést, amit produkál, de el kell mondanom, hogy vissza kell fognom magam, hogy ne nevessen el magam a káromkodásán. Egészen addig nézem így őt, mikor beszól, hogy kezeltessem magam, ha esetleg dühkitörési problémáim vannak. Ekkor elkomorodom, mert neki fogalma sincs arról, hogy mennyire beletrafált a dolgokba. Persze ezt neki nem kell tudnia, de így nem szólok semmit, csak várom, hogy végezzen. Mikor ez megtörténik, újra visszavált a más megismert stílusába és tovább beszél. igen sokat. Mondjuk nem értem, miért kell mindenbe belekötnie, de ezt se szándékozom most megvitatni vele, mert biztos vagyok benne, hogy úgyis meggyőzöm őt az igazamról. - Rendben, akkor Tio volt kadétja. – bólintok, amikor beszámol arról, hogy mit fog rólam mondani a barátnőjének. Ez igazából jó ötlet, ha a csaj tud Harry-ról. - Még ne köszönd. Ez még csak kezdet. Még nem találkoztam a bátyáddal. – válaszolok a legkomolyabb arckifejezésemmel, amikor úgymond bocsánatot kér az előbbi viselkedéséért, ami engem egyekként egyáltalán nem zavar. Láttam már ennél sokkal rosszabbat is. Miután átveszi a telefont, újabb infót kapok saját készülékéről, ami megint csak nem érdekel, hiszen az általam adotton is van nyomkövető. - Az éppenséggel ezen is van, de igazából nem árt, ha ketten látunk téged és tudjunk, hogy hol vagy. Az sosem árt. – magyarázom pár lépést téve felé. - Világos. És nem kell pohár. – felelek a sörrel kapcsolatos kérdéseire, majd átvéve a hideg, szénsavas italt, szomjasan meghúzom az üveget. - Igazából nem vagyok édesszájú, de egy szenya talán jól jönne. - felelek, amikor megkérdezi, hogy süssön e valamilyen sütit. A katonaság alatt megszoktam, hogy akkor eszünk, amikor van rá idő, de amúgy is rájöttem, hogy utoljára csak reggeliztem ma. - Házhoz szállításról még nem hallottál? – kérdezem, mikor ismét a zár miatt méltatlankodik, hiszen eszem ágában sincs őt magára hagyni a nyitott ajtó mellett, sem pedig a fegyveremet a kezébe adni. - Ne is álmodj róla, hogy a pisztolyomat a kezedbe veheted. – kacsintok rá egy kicsit csibészes képpel. Őszintén, a terveim közt szerepel az is, hogy megtanítom majd őt lőni, de nem akarom azonnal leterhelni, na, meg én is meg tudom őt védeni. Most azonban kanyarodjunk vissza jelenlegi teendőre, így most már kezembe véve a mobilom, tárcsázni kezdem az egyik általam jól ismert üzlet számát, hogy egy megfelelő zárat rendeljek, természetesen csak addig, amíg ki nem lesz cserélve az ajtó valami biztonságosabbra.
Kap egy csúnya nézést, amikor lefülel, hogy hazudtam a szexuális beállítottságommal kapcsolatban, de tovább nem is próbálom győzködni az „igazamról”, mert tényleg nem vagyok homokos. Bár tény, hogy nem zavarnak, maximum csak akkor és csak annyira, mint egy olyan nő, aki az aktuális páromat próbálja felszedni. Nem tudom miért, de mindig szerettem az egyenlőséget. Ez így van azzal is, ha engem idegenek látnak, hogy mit csinálok, akkor én is látni akarom azt, aki erre felkérte őket. Így az első félreértésemre adott reakciójára csak a tekintetemmel kérdezem meg: úgy nézek én ki, mint aki viccel? Engem lehet azért értett félre, mert „idegeneket” mondtam, amit magára vehetett, de én őt már nem tekintem annak. Miután elmagyarázza, hogy hogyan is gondolta, úgy gondolom ezen a témán már túl is léphetünk. Meglepődök, amikor közli, hogy el tudná intéztetni a mostohabátyámat, a visszakérdezése viszont nem, mert ezen már én is sokat gondolkoztam. - Igazából úgy gondoltam, hogy egy, amúgy is balhés bentlakónak kellene feltetetni a célkeresztjére, és nem úgy, hogy mondjuk Te, megkérsz valaki, hogy ölje meg. - Arra meg végképp nem is gondolok, hogy saját kezűleg ölje meg. Majd válaszolok a kérdésére is. - Nem tudom. De az mennyivel lenne nekem könnyebb, ha olyan halna meg az ő keze által, aki közel áll hozzám vagy éppenséggel pont engem véd? Lehet, nem lenne sokkal nehezebb azt elviselni, mint azt, ha mondjuk Te halnál meg a kezeim között, mert téged ér a golyó, amit nekem szántak - nézek rá teljesen őszintén. Már most fájdalmat érzek, ahogy elképzelem ezt a lehetőséget, és már érzem is, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de kicsordulni nem hagyom őket. Tío erre sose kérdezett rá, így neki ezt nem is mondtam soha. - De nem akarom, hogy Neked bűntudatod legyen, olyan rohadék miatt, mint az - és még az „ő”-t, sem tudom most rá használni. Viszont ezt is komolyan mondom végig a szemébe nézve, hiszen látom rajta, hogy mennyire nem tetszik neki ez a lehetőség, hogy mennyire távol áll tőle az ilyen gyilkolás. A katonák, és főleg a mesterlövészek, mindig parancsra lőnek, és úgy tekintenek magukra, mint egy fegyverre, ami parancsra öl, hogy az nem az Ő döntésük, hiszen egy puska sem saját akaratából tüzel. Amit én elfogadok, ha így Nekik könnyebb, részemről rendben van. Áh, végül is, tényleg nem kell köszönetet mondanom, mindössze csak elvisel egy labilis idegzetű csajt, akiért azt tervezi, hogy megvédi, lehet az élete árán is (bár ezt nem feltétlen áll szándékomban hagyni, de ezt neki végképp nem kell tudnia). - Csak ne legyen miatta később bűntudatod - adok ezzel engedélyt sok mindenre. Meglepődök, hogy ebben is van nyomkövető, de legyen, sose lehet tudni, mit hagyok el egy pánikroham alkalmával. - De legalább tudod, ha valamelyiket elhagyom, a másikon meg tudsz találni - utalok arra, hogy mint láthatta az előbb, akármi előfordulhat, hiszen a „régit” is majdnem lehagytam nem is olyan régen. Ahogy lendületesen beleiszik a sörébe, rájövök, hogy már nagyon szomjas lehetett. De miért nem szólt? Ezt még tisztázom vele. - Mi legyen benne? Vagy mi ne legyen benne? - kérdezek rá a kért szendvicsre, amikor elkezdek kipakolni a hűtőből. Előveszem a kenyeret, a vajat, a sonkát, a szalámit, a paprikát, a paradicsomot, az uborkát és a salátakeveréket. - Ha bármi kell, nyugodtan szólhatsz is, mert szívesen elkészítem/odaadom Neked, de kérdés nélkül is ehetsz és ihatsz bármit, vagy használhatsz bármit - mondom neki komolyan. - Ha bármikor itt vagy ne érezd magad vendégnek - jelzem neki, mert nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát, ha itt van. Tudom, hogy hozzá van szokva a „kényelmetlenségekhez”, de szeretném, ha ezt itt el tudná felejteni. - Jól van, na! - mondom durcásan, de azért közben mosolygok, mert tényleg nem gondoltam arra, hogy házhoz akarja szállíttatni a zárat. Én az ilyeneket nem így szoktam megvenni, hanem odaviszem az eladónak és közlöm vele, hogy „egy ugyan ilyet szeretnék venni”. - Pedig sok pasi szeretné… - mondom rájátszva a témára elhúzva a számat, és megrántva a vállamat, direkt félreértve a dolgot. Viszont jó lenne, ha tudná, hogy valamennyire tudok lőni, mert Tío anno megtanított, de már régen nem lőttem. - Bár az tény, hogy itt nincs fegyvertartásim, és a pisztolyt is visszaadtam Tíonak, bár már régóta nem is használtam - jegyzem meg megkomolyodva. Akkor kaptam, amikor hozzá kerültem, hogy ne féljek annyira, és éjjel a párnám alatt volt nagyon sokáig, de utána leszoktam róla. Amikor Ryan felhívta a szakboltot és megrendelte a zárat, körülbelül akkor végzek én is a szendvicsével, amit oda is viszek neki, úgy ahogy kérte. - Jó étvágyat! - mondom neki kedvesen. Majd én is bekapok néhány falatot vacsora gyanánt, de igazából nem vagyok nagyon éhes. A futár is megérkezik közben a zárral, és amíg az Őrangyalom az ajtót javítja, én rendet rakok a konyhában, majd elindulok megágyazni, de itt meg is torpanok. Ryan hol fog aludni? A franciaágyam, ami a szobámban van, bőven elég két embernek akár még keresztben is, de erre még sem kérhetem, bár határozottan jót tenne a tudat, hogy ott van velem egy karnyújtásnyira. Itt a nappaliban is van egy kanapé, de ez szerintem nagyon kényelmetlen, bár személy szerint én még nem próbáltam aludni rajta, és így nem is szívesen ajánlom ezt neki, meg kell, hogy valljam. - Ryan, hol szeretnél aludni? Jöhetsz mellém is, elférünk ott ketten is kényelmesen, ha téged nem zavar- ajánlom fel neki lehetőségként. Látta az ágyat, hiszen szétnézett a lakásban, és gondolom ezt is megfigyelte, már csak abból is kiindulva, hogy elég nagy helyet foglal el. Minden esetre ma éjjel biztos, hogy jól fogok aludni, hiszen tudom, hogy a Tío által a legjobbnak tartott személy vigyáz rám. Sose fogom tudni neki meghálálni, hogy elvállata a „felvigyázásomat”.
Felvont szemöldökkel, ám egyáltalán nem vicces kedvűen nézek rá, amikor még mindig azt a témát boncolgatja Flor, hogy hogyan is kellene elintézni a mostohatesóját a börtön falai közt. Látszik, hogy nem egy elvezett szentlélek a csaj, de az is megtörténhet, hogy csak egyszerűen begolyózott a reá leselkedő veszélyek miatt (amit éppen nem is csodálnék, ha bekövetkezne). Minden esetre van egy belső megérzésem vele kapcsolatban, hogy ő akkor sem egy hidegvérű gyilkos és punktum. - Á, értem, hogy így tervezted? De attól függetlenül még mindig a te lelkeden száradna a dolog, és azután nem aludnál túl jól, ezt elhiheted. – válaszolok komor arccal a témával kapcsolatban, hisz vannak saját tapasztalataim e-téren, habár részemről ezzel le is van zárva a dolog. Azonban ő tovább folytatja eszmefuttatását, aminek utána egy kicsit enyhébb arckifejezéssel nézek rá, s ami arról tanúskodik, hogy ez a lány felettébb érzékeny és ragaszkodó. Hogy ez számomra mennyire jó vagy jó-e egyáltalán, azt nem tudom, de minden esetre megállapítom magamban. - Örülök, cicám, hogy máris így aggódsz értem, de abban legyél biztos, hogy ha valaha összetűzésbe kerülök a szemét bátyáddal, ő lesz az, aki alul marad. – fordulok felé egy huncut pillantással, de amikor látom, hogy számár ez a dolog mennyire fontos, mennyire komoly és valami könnycsepp-kezdeménynek vélhető fényt látok megcsillanni mogyoróbarna szemében, újra elkomolyodok. - Hidd el, nem a saját bűntudatom az, ami aggasztana. Eddig könnyű dolga volt egy ártatlan nővel, de fogalma sincs róla, kivel találja magát szemben a személyemben. – teszem hozzá aztán elszánt képpel, de mindenekelőtt őszintén, hiszen úgy gondolom, hogy képes vagyok elkapni a rohadékot, ahogy a lány is hívta. - Igen, ez valóban nem rossz dolog, hogy két nyomkövetős telefonod is van, tekintve a buszmegállós incidenst. – jegyzem meg fejemet megvakarva, majd most már próbálok arra koncentrálni, hogy fel is hívjam a szaküzletet, ahonnan a megfelelő ideiglenes- zárat beszerzem. Nem vagyok az a válogatós fajta, így nem is különösebben fogalakoztat, hogy mit rak a szendvicsbe, meg hangulatom sincs válogatni, habár Flor feltűnően kedves és figyelmes velem. Tudom, hogy azért teszi, mert megvédem őt, de én ezért nem várok hálát, hiszen csak a feladatomat végzem, amivel megbíztak engem. - Az úgy mind jó lesz. – bökök fejemmel a konyhapultra kirakott kaják felé. – Mindenevő vagyok, egyedül a mogyoróvajért meg a bogarakért nem vagyok oda. Csak ismét egy bólintással egybekötve nyugtázom a lány kijelentését, miszerint bármit használhatok a házban, magyarán érezzem otthon magam. Nem vagyok az a szégyenlősködős fajta, viszont nincsenek nagy igényeim sem, így nem hiszem, hogy sok dolgot használni fogok nála az éjszaka folyamán. Újabb szemöldökfelvonás és egy huncut grimasz jelenik meg arcomon, amikor veszi a lapot és visszaszól a fegyveremmel kapcsolatban. - Azért csak óvatosan a pasikkal, illetve az új ismeretségekkel. – jegyzem meg, hiszen jelen pillanatban bárki lehet ellenség és bármi más lehet, mint aminek éppen látszik. Nem, egyáltalán nem érdekel a csaj magán-és szexuális élete, de abban biztos lehet, hogy ha új embert akar az életébe és az otthonába hozni, azt alaposan átellenőrzőm és megdolgozom majd, hisz tudvalevő, hogy az ördög soha nem alszik. - Ó, szóval tudsz fegyvert használni. – motyogok magamban. – Ez csak egy jó pont, legalább könnyebben visszarázódsz, ha kimegyünk gyakorolni egy kicsit. – folytatom, miután elkérem tőle a szerszámokat és a bejárati ajtóhoz lépkedek, hogy eltávolítsam belőle a még bent maradt régi zár darabokat, mielőtt megérkezik a kiszállító az újjal – utálom húzni az időt. - Köszönöm. – mormolom aztán, amikor Flor odaadja nekem a tányéron levő jókora szendvicset, mit csak úgy futtában, zárcsere közben fogyasztok el. A „hol alvós” kérdése újfent meglep – vagyis inkább az ajánlata -, hiszen ezen a dolgon nem gondolkodtam el, de abban biztos vagyok, hogy azt nem szeretném, ha miattam másképp töltené az estéjét, mint általában. - Szép próbálkozás. – jegyzem meg egy kicsit piszkálódva arra célozva, hogy melyik nő nem szeretne velem egy ágyban aludni. – De teljesen jó lesz nekem a kanapé is, feltéve, ha a lakótársadat nem zavarom vele. Miután megbeszéljük a szükséges dolgokat ma estére, hamarosan meghozzák azt a bizonyos zárat is, amit rendeltem, majd a futár távozása után szakszerűen beszerelem az újat, hiszen nem egyszer volt arra szükség, hogy néhány ósdi dolgot használhatóvá tegyek még, ha nem is vagyok egy mester. Sok embernél bizonyára nem az a normális, hogy betör egy ajtót, majd szendvicsevés közben újra cseréli azt, de nálam az volt, ráadásul még a gondolataimat is eltereli. Mikor ezzel megvagyok, én is lezuhanyozom, majd miután már Flor is lefekszik, ledőlök én is kiszemelt kanapéra, amire frissen mosott ágyneműt kapok, bár nem igen használom azt. Ezen az éjszakán éberen alszom a nappali sötét csendjében, van már belőle egy kis gyakorlatom, azonban szerencsére az est folyamán semmi tragikus nem történik. Ekkor azonban tudom, hogy valami új a kezdetét veszi, valakiért újra felelős vagyok magamon kívül, ami egyben ijesztő és mégis már rég elfelejtetett kellemes érzéseket keltenek bennem. Ma egy kicsit megnyíltam, azt hiszem, egy másik ember felé, egy kicsit előbújt belőlem a régi Ryan, de ez egy kicsit zavar is, mert a régi Ryan érző ember volt, én azonban már nem és nem is akarok.
Kezdőlap
