━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
Tudom, hogy mennyire nem illik ide ez, mégis jobban leírja az emócióimat ez a néhány sor, mint ami valójában történt velem az elmúlt napokban. Alexander a semmiből tűnt fel a kórház falain belül, és taszította falnak az amerikai megmentőmet. Nem bízom én sem eme társadalmi formában, a szabados világ törvényszerűségeinek alárendelve magamat, de be kellett látnom, hogy elvéreztem volna, ha Dr. Connor nem lát el a sürgősségin. Már szinte a memóriám űz csúf tréfát abból az éjszakából, túlságosan a hatása alá temetett a halál szele, és még nem ocsúdtam fel a rémálomból, mellyel hálójába szőtt. Rendelkeztek a testemmel, a lelkem béklyókban izzott, és nem tehettem semmit. A combomba szúrt késnek ára volt, egy jövő ígérete, és egy elárvult múlt árnyéka. Anyegin áll a szívemhez a legközelebb, hiszen I. Miklós cár uralkodása alatt íródott eme remekmű. A könyvet lapozgatom, a hajam lelóg a baldachinos ágy széléről, a takaró elfedi pőre bőrömet, másképpen nem bírnék mozdulni sem a selyemgubómban. Alex gondoskodott róla, hogy ne legyen botrány, a Társulat ne szimatolja ki, hogy mi történt velem, mert ha a média szagot fogott volna, nekem örökre befellegzett. Az orosz partneremen múlt az egész, hogy még mindig én vihettem el a Hattyúk tava főszerepét a közeledő premierben, de látva a sérüléseimet sajnos nem a terveink szerint alakultak az események. Két nap kórházi ellátás után saját felelősségre távoztam, a hotelszobába sötétített ablakkal rendelkező autóval vittek el, és csak a Társulat igazgatóját tájékoztatták a fejleményekről. A rendőrség diszkréten kérdezett ki, és ebbe inkognitóban folytatta a nyomozást is a két támadóm után. A szálloda luxuslakosztályában bújtattak el, és csakis Alex lehetett mellettem. Sosem hittem volna, hogy az addigi távolságtartása egy-kettőre megszűnik, és úgy ápol, akár egy báty a húgát. Napjában többször kötözte át a lábamat, a fájdalomcsillapítókat természetes anyagokra cserélte el, de a várt javulás elmaradt. Huszonhárom órája igyekeztem lábra állni, de olyan mértékű sajgás torzult át fájdalomba, hogy összegörnyedtem a padlón, és a partneremnek kellett összekaparnia. Az ételt elutasítottam, tartottam tőle, hogy meg akarnak mérgezni, vagy bealtatni valamilyen ördögi szerrel. Az eltelt órák tortúrájára az éjszaka tette fel a pontot. Vizes verítékemben riadtam fel, hogy elorozták előlem a szerepet, és nyughatatlan létemet nem csillapította semmi. Nekiugrottam Alexnek, és összekarmoltam a hátát, de nem állított meg benne, hogy kiadjam a bennem gyűlő feszültséget. Nem érhetett véget a karrierem két ostoba nyugati férfi miatt! A könnyeim egy idő után elapadtak, és az irodalom nyújthatott vigaszt a hajnali órákban. Alexander eltűnt az első kakasszó előtt, és még nem tért vissza. Az ujjaim zongorázva járják végig a könyv gerincét, és kántálva ismétlem a sorokat, hogy rájöjjek, milyen élet adatott nekem. A búskomor transzból az ajtó nyitódása ébreszt fel. - Elég volt. – rivall rám a kellő határozottságával orosz barátom, és ledob elém egy külföldi táskát. - Ezt fogod felvenni ma. Ki fogunk menni, több próbát nem hagyhatsz ki, mert gyanút fognak Tatia. – mérges vagyok, hogy ugráltat, elfordulok, de utánam kap, és mint egy marionett bábut a nyakamnál emel fel, és erőszakosan érinti össze a kékjeink világát. - Már temeted magadat. Nem akarok mást a helyedre, pedig a keselyűk már szagot fogtak, és ott köröznek feletted. Megtaláltam az egyetlen létező megoldást. Öltözz. – lelök a sötétkék szatén közé, a levegőért kapkodok, de nem hatja meg. Magamhoz húzom a rejtélyes táskát, és kiveszem belőle a tartalmát. - Mi ez? – nyersen viszonzom az előbbi gesztusát. - Feszes harisnya, hogy egyben maradj. A fekete ruha illik hozzád. – nem felelek, már ellenkezni sem éri meg. Elegendő fél óra, és készen állok. Balancé Studio 14:00
A pontosság a vérünkben van, az illem, és a származásom is megköveteli, hogy ne késsek el. A hajam tökéletesen feszes kontyba fogva, a harisnya annyira elszorít, hogy jóformán a fájdalmat sem érzem. A ruha fölötte A vonalban végződik, és teljesen elfedi a nyakamig a felsőtestemet. Alá sportmelltartót vettem fel, a cipőm a hideg ellenére is balerina, ahogyan a fekete szövetkabát is az egyszerűségre hajaz. A lépcsőn felfelé Alex segít, de azt is minimális odaadással. A folyosón már ugrálnak is el az utunkból. Nem értem, hogy minek ez a nagy felhajtás. Biccentek, jégkék íriszeim bejárják a stúdió minden zugát, mikor egy ismerős dallam csendül fel. Valakik próbálnak, és nemsokára meg is hallom a tanár kísérőhangjait. Az ajtó előtt fékezünk le, Alex nem szereti, ha megváratják, azért kopogás nélkül nyit be, az alkarjába fonom a saját testemet, hogy az egyensúlyomat megtartsam, és előrenézzek. - Mr. Lackwood beszélni szeretnénk Önnel. – ennyi elegendő ahhoz, hogy az órát megzavarjuk, és minden szempár ránk szegeződjön. Az állak leesnek, és kórusban suttogják a nevemet. - Tatiana….és Alexander. – az élénk csivitelés hidegen hagy, én a tanárra pillantok, aki hasonló kaliberű lehet, mint a mellettem álló orosz.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
- Nem láttad a fiolát? - érdeklődtem a nejemtől, miközben a szemeimmel a narancssárga műanyag üvegcsét kerestem. Már felkutattam a konyhaszekrényeket is, és a fürdőben, ahol hagytam tegnap este, nem találtam. - Nem! - láttam rajta, hogy hazudott. - Nem kellene szedned őket, Keith. Tönkreteszed magad csak velük. Borzalmas dolgokat művelnek veled és elbódítanak, állandóan panaszkodsz arra, hogy fáradt vagy és nincs energiád. Csodálkozol, hogy nem vagy képes visszatérni közénk? Amiatt! Az az átkod! - Tina eleinte még kedves volt, de a szavaival egyre inkább olajat öntött a tűzre, és a belső indulataim forrongó lávaként hömpölyögtek végig bennem. Az állkapcsom megfeszült, két lépéssel léptem le a köztünk lévő távolságot, az ujjaim a nyakára fonódtak, nem fájdalmat okozva neki, csak a fülei alá nyúlva be az utolsó ujjperceimmel, hogy a következő pillanatban a nyakánál fogva magamhoz rántsam, ezzel pedig a füléhez hajoljak. A hangomat fojtott agresszió itatta át. - Én sem kúrom ki a szemétbe a sminkcuccaid, pedig kurva sok van belőle. Megtennéd, kérlek.. hogy a jövőben hanyagolod ezt a faszságot és nem játszol dokit? Kurvára közöd nincs hozzájuk! Ahogy nekem sem - az érintés felhergelte őt, izgatott sóhaj csúszott ki az ajkán, és hiába éheztette magát a diétával, a húsos ajkak a vágytól elnyíltak. Néha kívánta azt, hogy durvább legyek vele. Mindig így kezdődött. Most mégis elengedtem úgy, mint épp kígyóverembe nyúltam volna, és egy cseppet sem kedves arckifejezéssel mértem végig. Szerettem őt, már lassan tíz éve, hogy csak ő létezett nekem, most mégsem tudtam mást érezni vele kapcsolatban, mint megvetést. - Nem ajánlom, hogy kidobd a következő adagom is - távolodtam el tőle, hogy egy újat bontsak meg. Pazarlás volt, nem csak pénzben, hanem minden téren is. Az a mennyiség még legalább két hétre elegendő gyógyszert tartalmazott. Amit egyszerűen csak kidobott. Megáll az eszem. Néha kiütközött a kulturális különbség kettőnk közt. Ő ízig-vérig francia volt, nekem pedig sok esetben nem sikerült az angol hidegvér. - De Keith... - kezdett volna bele, épp csak lepattintottam a fehér kupakot. - Szerintem próbád van. És utálsz elkésni - zártam le a vitát ezzel, de végre feladta. Még egy utolsó pillantást vetett rám a válla felett, hogy a vállára csapja fel a táskát, amiben a tütü, a balettcipő, a ruha foglalt helyet. A szurokfekete kávé kortyával nyeltem le a fehér tablettát, miközben a távolodó alakját figyeltem a nyitva hagyott ajtóban. - Bassza meg - engedtem meg ezt még félhangosan, hogy tíz perccel később már az autóban ülve kerüljek bele New York istenadta dugójába. Imádtam.
Balancé Studio 13:45
- Chloe, nem! - rivalltam rá talán erőszakosabban is tizenkilenc éves lányra, Csajkovszkij nem így akarta! Én nem így akartam és tudtam, hogy Chloe sem úgy akarta. Peter a lány csípőjét fogta meg, de rossz ütemben, amivel a lány megbotlott, és kibillent az egyensúlyából. Pedig még Patrick Swayze is képes volt Jennifer Grey-jel véghez vinni egy emelést. És csak Swayze tudott táncolni, a nő nem. Ezek ketten pedig igen. Mi a jó élet van velük? - Gyere ide, Chloe - a lány megszeppenve, de aztán állát felszegve indult meg felém, a balettcipői némán, macskaként osontak át a terem padlózatán. Büszke voltam arra, hogy ennyi diákunk volt, és minden edzőtársam, a koreográfusok kivétel nélkül példás munkát képviseltek. Ahogy a diákjaink is. Szerepről szerepre kapták meg az előadásokat, egyre nagyobb nevekhez kerültek, és nem érdekelt az sem, hogy közben a felkészülés során lehetetlen időpontokban fakadtak sírva néhányan. - Indulj meg, megmutatom - nyújtottam ki a kezem behajlított könyékkel, amivel jeleztem neki, hogy felkészültem. Mezítláb, kényelmes melegítőnadrágban és egy egyszerű, V nyakú fekete pólóban tartottam az edzéseket, a térdemre ma nem raktam fel a térdvédőmet. Voltak olyan napok, amikor a fájdalom nem volt elviselhetetlen. Chloe tétovázott, én pedig felsóhajtottam. Mosolyt erőltettem a képemre, hogy a hangszínem is a normális tartományba kerüljön. - Ne tarts az emeléstől. Peter is el fog kapni, és kitart majd. Csak látnia kell a technikát - néztem el Peter felé, aki feszült arccal figyelte az akciónkat. A kis barna végül beadta a derekát, és ahogy elrugaszkodott a padlózattól, előbb két karral nyúltam a lány testéért, hogy aztán a levegőbe dobva őt a csípőcsontjaiért nyúljak előbb, megigazítva és a helyes pozícióban tartsam ki őt, hogy a következő másodpercben már csak a jobbommal támasszam őt a fejem fölé hosszas másodpercekig, Chloe pedig a vállaimon támaszkodhasson meg. A Chesire Cat emelés nem volt vészes, de erőt is igényelt, nem csak meglévő izmokat. - Peter! - szóltam a lány pehely súlya alól, hogy aztán a fogáson váltsak és a lányt leengedjem a talpával a padlóra. - Szeretném, ha nem csak Chloe-val gyakorolnád. Holnap utánra legyen tökéletes - a szavaim a fiúnak szóltak, de a lány arcát figyeltem, aki mellettem maradt, a mellkasa heves légvételektől emelkedett és süllyedt. Rámosolyogtam a nálam harminc centivel alacsonyabb kislányra, a válla mögé húztam az egyik súlyos fonatot is. - Ügyes voltál.. - a dicséret közepén nyílt az ajtó, mire a tíz diák egyszerre, riadtan fordult a nyílás felé. A Diótörő zenéje kiszökött a folyosóra is, az ajtóban álló két alak pedig egyértelmű jele volt annak, hogy a félidőben járó tanórának vége volt. - Elég legyen! - szóltam rá a gyerekekre, a susmogásuk pedig egy pillanat alatt elhalt. Komolyan, mintha egy csapatnyi ovissal lenne dolgom. - A hármas terem szabad. Menjetek át oda, gyakoroljatok tovább. Nicole fog segíteni nektek, Janet, szólj neki kérlek - néztem nyomatékosítva az említettre, mert tudtam, hogy a stréberek legstréberebbike nem tudja magában tartani azt, hogy az oroszok csillagai miatt máshova kényszerültek. A srácok párosan, libasorban vonultak ki a teremből, és csak ekkor néztem meg igazán magamnak a két alakot. Tatiana Dragomir és Alexander Dashkov. Lusta léptekkel szeltem át azt a tíz métert, amíg el nem értem a lejátszóig, hogy a következő snittel elnémítsam az orosz dallamot. A közénk beálló csendben metszőn néztem ismét az oroszokra. - Feltételezem először bocsánatot is szeretne kérni, Mr Dashkov, hogy megzavarta az órámat. Mert ez történt - megindultam feléjük, hogy valahol félúton már a fiatal lányt nézzem meg. Mintha rágyógyult volna Alexanderre. Furcsa volt, mert az orosz nők nem a simulékonyságukról voltak híresek. Nem kérdeztem meg, hogy miben segíthetek. Ha nem képes egy bocsánatkérésre, akkor nem kell semmiről sem beszélnünk. És az oroszoknál makacsabb és büszkébb nép nem igazán létezett a Föld kerekén. - Feltételezem az udvariasság egyikőjükből sem veszett ki még - jegyeztem meg ezt csak úgy odaszúrva a párosnak, leparkolva egyetlen méterrel előttük, zsebre dugtam a kezeimet is. És vártam, hogy hogyan folytatódik ez az egész közjáték. Sértettség, vagy a szakmai alázat nyer?
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
Alexander olykor kemény, és megmutatja az igazi énjét, de csak akkor, ha már egyetlen lélek sem kóborol a közelünkben. Eddig én is csak azt láttam belőle, ami elkápráztatta az orosz, és az amerikai közönséget egyaránt. A kecses testtartást, a lényéből sugárzó magabiztosságot, és a pökhendi fennhéjázást, ami lehetővé tette, hogy senki se merjen szembeszállni vele. Megvívtam a testemmel folytatott háborút, nehezen emelkedtem fel az ágyról, hogy a tükör elé álljak, és végigmustráljam a porhüvelyemet, szembesüljek a halandóságommal, a kimaradt edzések lenyomatával. A gerincemet kihúzom, a csigolyák egyesével roppannak össze, és alkotnak egy egész vázat. Meg kellene tartanom a súlyomat, de megingok, és az asztal két végében kapaszkodom meg. Káromkodni támadna kedvem, de csak megfeszül az állkapcsom, és ellököm magam a támasztéktól. Tatiana te vagy ennek az évadnak az ünnepelt vendégelőadója! Viselkedj arra méltóan! A combomat kifelé fordítom, egy deka felesleg sincs rajtam, de én így is elhagyatottnak látom a bőrömet. Sosem kellett a narancsbőr miatt aggódnom. A varratokat még nem szedték ki, ott érnek össze a felső részemen. Kifeszítem, de összefogja a felső hámréteget a cérna, vagy isten tudja, hogy mi az, amit belém mártottak. Megérintem, de amint az ujjbegyem hozzáér, erősen jajdulok fel, és az ínyembe harapva mélyesztem el a fájdalmat egy másik alkalomra tartogatva. Kötést kellene cserélnem, mielőtt a harisnyát felveszem. Az arcomból kiszalad a vér, és azért fohászkodom, hogy még legyen időm az említett találkozó előtt. A partnerem nem árulta el a szándékát, így meg kellett bíznom benne, amit magamon kívül senkivel sem tettem meg. A bizalom ajándék, és én nem osztogattam ingyen, kemény leckék árán tanultam meg, hogy a születéstől a halálom pillanatáig egyedül én leszek az, aki nem fordul ellenem. A bátyám is elhagyott, hátat fordított a családjának. Sosem beszélek róla. Vannak éjszakák, amikor eszembe jut, és beteszek egy kis zongorajátékot a lejátszómra, hogy felelevenítsem az arcvonásait, a szeme alatti karikákat, a picike, de határozott orrát, a szája tökéletes ívét. A könnyeket elsírtam az elmúlt napokban, nincs többé okom az egereket itatni. Alexander belém látott, orosz vagyok, nincs időm holmi kesergésre. Erőt veszek magamon, ismételten lábra állok, piszkosul sajog, de sikerül két lépést tennem. A melleim sejtelmesen domborulnak, a hidegtől megkeményednek a mellbimbóim. A kötésért bicegek, és a selyem adta fogságban csinálok egy újat a jobb combomra. A harisnyát óvatosan görgetem felfelé a lábszáramon, hogy ne csússzon el a dupla gézlap, különben vérrel fogom átitatni. A ruha engem szimbolizál, nem hivalkodó, de a fekete azért túlzás. Alexander újabb szarkasztikus próbálkozása, hogy szégyenbe hozzon. A fekete viselése a gyász jelképe, de még nem óhajtom feladni a karrieremet. Felöltözök, és a tükör elé sántikálok újból. Két oldalt megcsípem az orcámat, hogy színt öltsek, és a hajamat néhány átkefélés után erősebb kontyba fogom, mintha próbára indulnék. A cipőm az utolsó darabka. A talpamat megfeszítem, lehunyom a szemhéjamat, és elszavalom az egyik sort Tatjana leveléből, melyet Anyeginnek írt. Éppen időben készülök el, mielőtt a társam csatlakozna, és az idegen városba vezetne. Mi a terve?
Szótlanul szállok be a fekete autóba, amivel elhoztak a kórházból is. Nem szól hozzám, egymással szemben ülünk, a térdem az ő térdkalácsához ér, de a jelét sem mutatja annak, mintha érdekelné, hogy itt vagyok. - Hány hattyút nevezhetnek meg a helyemre? – kék lélektükreim a távolba merednek, én csak a nyüzsgő metropoliszt látom, a megannyi étteremmel, szórakozóhellyel, és sárga taxival egyetemben. – Összesen kettőt. Az egyik a mostani üdvöske Tina, és egy ismeretlen balerina, aki szintén orosz. – nem kertel, a dolgok közepébe vág. Megvakarja az arcát, és végigsuhan rajtam szemének árnyékos világa. – Holnaptól megint diétán vagy, és meg kell enned a napi három adagot. Vége az éheztetésnek. Nézz magadra, lassan csont és bőr vagy Tatiana. – zokszó nélkül tűröm a megaláztatást, amíg a kocsi meg nem áll, és a sofőr ki nem nyitja nekünk az ajtót. A kezemet ezután Alex karjába akasztom, és vele együtt térek be a stúdióba. Micsoda paradoxon…minek hozott ide, hogy népszerűsítse a párosunkat, és új pártfogót találjon? A szemem idegesen jár körbe, de az arcom merev, akár egy szoboré. A lépcsőn nehezen evickélek felfelé, a végén már nem is segít a partnerem. Lágy, és ismerős dallamok csábítanak a folyosó másik oldalára, ahova az utunk is vezet. Nem szólalok meg, úgyis időben megtudom, hogy mi lesz a sorsom, vagy éppen hogyan rendelkeznek velem. A terembe lépve azonban a jeges hangulatot hozzuk be. A fiatalabb generáció elragadtatott éljenzések közepette csüng rajtunk, mint élő példaképeken. Alex ügyet sem vet rájuk, de nekem feltűnik egy üde, és tehetséges lány. A nevemet kántálja, viszonoznám a lelkesedését, de sosem mutattam ki az érzéseimet. Ostorcsapásként szakítja félbe a táncot a tanár, és kizavarja a gyerekeket. A kezem nem mozdul, a biztos bástyám éppenséggel a hideg fal, aki úgy méregeti az ismeretlen férfit, mint valami vetélytársat. A triónk felállása pillanatában a zene is tovaszáll, súlyos csend telepszik ránk. A férfi felénk sandít, és a legdurvábban sérti meg a partneremet. Finoman nyelek egyet, érzem, hogy Alex bicepsze megfeszül. Nem mondja, de érzem a belőle áradó feszültséget. Mi oroszok, sosem kérünk elnézést, ha megjelenünk valahol. A tartásom arról árulkodik, hogy alá vagyok rendelve a mellettem állónak. Nyíltan fogadom a megbámulást, és a bénító szavakat is. Megköszörülöm a torkomat, mielőtt kirobbanna a harmadik világháború. - Mr. Lackwood sajnáljuk, hogy munka közben zavartuk. – nem hathat túl őszintének a hangom, de jobb, mintha nem mondtunk volna semmit. Alex is enged a görcsösségén, és lefejti a kezemet a felkarjáról. - Szeretnénk tudni, hogy mennyire megbízható, és diszkrét. – megvillan a robusztus orosz szeme mellettem, aztán ledöbbenek, mire hozzám intézi a következő szavait. - Mutass be egy arabeszket. – sok mindenre semlegesen reagálok, de ez még nekem is sok. – Hogy mondtad? – nézek oldalra. Ezt nem kérheti tőlem.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
Mire a Billy Elliot című film a mozikba került, már szerelmes voltam a balettbe. Az első dolgom volt az, hogy a félretett pénzemből mozijegyet vásároljak és csak hatszor néztem meg a filmet. Apám, ha megtudta volna, hogy tizennyolc évesen meleg táncosokról nézek filmet, biztos, hogy ma nem lettem volna az örököseként megnevezve a végrendeletében. Nem érdekelt, hogy a főhőse a filmnek a saját neméhez vonzódott. Tökéletesen biztossá vált az életcélom. Ugyanazt a sikerszériát akarom elkönyvelni az életem során, mint ami abban a filmben zajlott le. Akkor még nem tudtam, hogy a pályán már csak 11 év adatik meg nekem és életem harmincadik évében egy olyan sérülést szereztem, ami ketté törte a karrierem, a sikerem zálogát. Még a gyógytornász képét sem láttam a betegágyam mellett, amikor Tina megjelent az ajtómban a maga huszonkét évével, és a laptopjával. Elmosolyodtam a főcímzenén, tudta, hogy mennyit jelentett nekem a film. Akkor jöttem rá arra, hogy feleségül kell vennem ezt a nőt. Nem tudtam abbahagyni, muszáj volt, hogy közöm legyen a baletthez a sérülésem után is, ezért Tina segítségével és végtelen támogatásával egy újabb kihívást kellett teljesítenem. Ha nem is voltam tökéletesen boldog már, a lehető legtöbbet sajtoltam ki magamból nap, nap után. A gyerekek pedig minden alkalommal bizonyították, hogy érdemesek a megbecsülésre és arra, hogy foglalkozzunk velük. A szociális alapú oktatás volt az elsődleges szempont, nem csak a lefizethetőség és a luxus. Janet Bronx egyik leggusztustalanabb negyedéből járt át hozzánk, ahol az apja nem bánt a gyerekeivel kesztyűs kézzel. Sokszor érkezett az órákra kisírt, vörös erekben úszó szemekkel, de nem tehettem semmit. Én nem jelenthettem fel az apját, ő pedig túlságosan is félt a nemzőjétől. De bassza meg, ha egyszer beindult a zene, csak rá tudtam figyelni. Ennyire kecses mozdulatokat már rég nem láttam színpadon, márpedig a nejem minden egyes, az Államokban lévő előadását muszáj voltam megnézni. Dashkov és Dragomir megjelenése felkavarta az állóvizet, amit lereagálhattam volna másként is, ám az, hogy megzavarták az edzésemet, ráadásul anélkül, hogy előzőleg időpontot egyeztettünk volna, felháborított. Ezek a gyerekek azért fizettek részben, hogy az óráimat látogassák. Tudtam, hogy sokkal nyersebb voltam, mint azt alapvetően elvárható lett volna tőlem, hiszen segítséget kértek, ugyanakkor arcátlanság volt az, amit Alexander megtett. Ezért is szegeztem neki az elvárásaimat, amit pökhendi módon figyelmen kívül hagyott. Még őt néztem, amikor Tatiana megszólalt, és ha nem is volt teljesen őszinte, hiszen vérig sértettem mindkét oroszt, csak egy biccentéssel jeleztem a bocsánatkérés elfogadását. Részben. Mert nem a lánytól akartam hallani. Dashkov megint nem bírta ki, a soron következő szavaira kíméletlen mosollyal néztem végig rajta, engedve, hogy láthassa rajtam azt, hogy rohadtul nem fogom eldobni az agyam attól, hogy ő jelent meg a küszöbömön. Az, hogy utasította Dragomirt, nem lepett meg. Az oroszok mind felsőbbrendűnek hitték magukat nálunk, a pórnépnél. - Ha a diszkréciómra kíváncsi, akkor javaslom, csukja be maga után az ajtót, Dashkov - nem mozdultam. Az ajtó két szárnya még mindig tárva nyitva volt, a folyosón pedig a susmogás újfent felerősödött, hogy az egyik másik teremben lévő óra véget ért. Átfedésben voltunk az oktatókkal, így aki több órára is képes volt járni, sok esetben be tudott csatlakozni. A hat tanár pedig éjt nappallá téve küzdött a fiatal suhancokért egy jobb élet reményében. Nem kívántam beleszólni a páros párbeszédébe, mert egyrészt fogalmam sem volt, miről van szó, másrészt tudni akartam, hogy Tatiana mikor fog besokallni egy ilyen fölényeskedő seggfejtől. Mert az egy dolog, hogy a férfi vezetett, de a hatalmaskodás sosem volt ínyemre. - Miért kéri ilyenre? - néztem Miss Dragomirra, bár választ nem vártam tőle. Ha kell, a fogait csikorgatva úgyis meg fogja mutatni, amit Alexander akart tőle. És ha nagyobb tér kellett a balerinának, akkor beljebb fog araszolni a terem padlózatán.
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
Ismerős az az érzés, amikor a tested fordul ellened? Nem kimondottan a betegségekre gondolok, amikor legyengül valaki, hanem a hosszabban érlelődő problémára, mint egy elmeszesedett csigolya, megrepedt csontok, és ilyesmi…vagy éppen az érzékszerveink valamelyikének az elvesztése. Másoknak apróság az, ha fáj a torkuk, vagy nem tudnak bemenni dolgozni egy megfázás miatt. Nekem egy ártalmatlannak tűnő városlátogatás után leállt a szívem, és újra kellett éleszteni. Megtapasztaltam a halált, és ízelítőt kaptam abból is, hogy mi lesz, ha nem tudok többet lábra állni. Az eltelt éjszakáim nagy részében hasonló gondolatok fordultak meg a fejemben. Haza vágyódtam Oroszországba a biztonságot jelentő otthonomba, az édesanyám ölelésébe, a házikónk ismerős közegébe. Alexander nem könnyítette meg a napjaimat, de nem is nyaggatott, mert volt elég teendője, és csak akkor láttam, ha vizet hozott fel, vagy kötést cserélt a lábamon. Eddig nem vetett rám figyelmet, elkísértem mindenhová, a többiekkel együtt szórakozott, és a maga útját járta. A legutóbbi pénzgyűjtő aukción is, ahol Mr. Green vendégei voltunk…ott sem különösebben fordított rám nagyobb figyelmet, de a sérüléseim megléte óta, mintha felébredt volna, és az egyik szeme állandóan rajtam legelt. A balett stúdió folyosóján esetlenül megyek utána, a lépéseket nem hozzám igazítja, hanem a saját ritmusához. Nem veszi észre, hogy többen kikukucskálnak más teremből, egyedül a célját tartja szem előtt, és annak megfelelően cselekszik is. Megzavarunk egy nívós órát, a férfi nekem nem ismerős első látásra, aki tartja az oktatást, de ettől függetlenül elismert koreográfus lehet, ha Alexander mindenképpen vele akart találkozni. A gyerekek szedelődzködni kezdenek, mikor belépünk, és az áhítat mellett némi irigységet is felfedezek a hangjukban. Az egyensúlyomért a mellettem álló felel, én szoborként követem, ott állok meg, ahol ő. Kimérten, és csendben szemlélődünk, de azért az én tekintetem megakad egy lányon. Milyen kecses a tartása, arra a kis talentumra emlékeztet, akivel Moszkvában gyakoroltam. A fiatalabb generációnál kivívtam némi tiszteletet, nem is egy tanítványomat segítettem hozzá egy nagyobb szerephez, most mégis kezdőnek érzem magamat az Új világban. A többiek sietősre fogják, még így is akad egy-két nebuló, aki egy mosolyt is elfojt az irányomba. A férfi vezetéknevét hallva azonban minden egyéb is elhal mellettem. Az a Lackwood? Kíváncsiság csillan a kék lélektükreim mélyén, mert akkor nagyon is tudom, hogy ki ő. A pályafutása kezdetén még nálunk is szóba került, hogy meghívják, talán volt is, csak nem emlékszem rá. Az egyik legtehetségesebb balett táncos hírében állt a balesete napjáig. Tüzetesebben fürkészem végig, amíg azon nem kapom rajta, hogy ő is engem néz. A lágy dallamok helyét a sivár üresség tölti ki, és a két bika füstölgő versenye. Alex megmerevedik a sértés hallatán, és én is kicsit lesápadok, mert nem jellemző, hogy valaki ennyire fennhordja az orrát, de a társam emberére akadt. A kitörő harcnak megyek elébe, és én magam kérek bocsánatot, de ezt úgy teszem meg, mintha a fogamat húznák. A percek csigalassúsággal telnek, fel sem tűnik eleinte, hogy Alex már nem a támaszom, és egyedül maradok a két tűz között. Az ajtó nyitva, és olyan kéréssel fordul felém, amitől leesik az állam is. Illedelmesen kérdezek vissza, jól hallottam-e, amit hallottam. - Mutasd be, hogy mire vagy képes. Nem azért utaztunk, hogy több napot pazarolj el. – felháborít az önkényeskedő stílusa, miközben ezzel párhuzamosan ellép az útból, és a felszólításnak eleget téve a kétszárnyú nyílászárót hajtja be. A másik férfi kérdését el is engedem a fülem mellett, és oroszra váltok. - Я ранен. Вы еще не можете просить об этом. /Megsérültem. Nem kérheted./ - úgy pörög a nyelvem, hogy azt hiszem menten felrobbanok. Alex nem reagál, csak végzi a dolgát, aztán szembefordul velünk. - Tatiana, illetlenség az anyanyelveden szólni. Csináld. – többet nem is néz rám, csak helyet foglal az egyik padon, és a térdeire fektetve a két karját várja, hogy megmozduljak. Tanácstalanul kapom el róla a pillantásomat, és nézek a koreográfusra. - Meg akarja mutatni. – felelem nyersen neki, és beljebb merészkedem. Bicegek, nem tudok nem úgy tenni. Kiropogtatom a nyakamat, és tudom, ha ezt most meg kell tennem, abba minden erőmet bele kell sűrítenem. A bal lábamra veszem fel a testhelyzetet, és bedőlnék, de remegni kezd a lábam. A jobbom sérült, a 90 fokos kinyújtásba belehalok. Még szinte harminc szögben sem emelkedem fel, és elesek, ezzel magam alá temetve az esetlen végtagomat. - Látja Mr. Lackwood. A csillag, akivel fel kell lépnem. – felpillantok elgyötörten előbb a társamra. - вероломный. /Áruló/ - sziszegem a fogaim közül szűrve a szót.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
Egészen pontosan két év, hat hónap és tizenkilenc nap adatott meg nekem, amit Tinával együtt tölthettem a színpadon. Ennyi adatott meg nekünk, a próbák, az előadások során és az bőven elég is volt arra, hogy kezelni tudjam a kezdeti kirohanásait, a dühét, ha valami nem sikerült, hogy tudjam biztatni arra, ha valami új formációt akart kipróbálni és kezdetben nem sikerült. Ennyi idő elég volt arra, hogy elhívjam az első randevúra, ami a szokásos parkban sétálás helyett tandemugrásba torkollt. A gravitációs erőt kihasználó zuhanás közben persze nem őt figyeltem, hanem próbáltam a levegőt a tüdőmbe engedni anélkül, hogy a testem ne akart volna szétrobbanni a rá nehezedő nyomáskülönbségtől, de azt hiszem, hogy akkor és ott jól alakult minden. A két orosz kűrjét képtelen voltam követni, főleg akkor, amikor a nő oroszra váltott, mert az rendben volt, hogy az orosz balett társulat a világ egyik vezetőjévé nőtte ki magát már nagyon rég, de nem voltunk kötelesek megtanulni csak miattuk oroszul. Francia ment, mert az volt a balett hivatalos nyelve, ezért gyűlöltem, amikor Mrs. Constance rákezdett a hablatyolására, és semmit nem értettem belőle. Tíz évesen az emberben maradandó nyomot hagy, ha egy idősödő, szemüveges nő francia üvöltéssel teszi helyre. Tudni akartam, hogy éppen a fish & chips receptet mondta-e el üvöltve, vagy tényleg elküldött-e a picsába, csak mert egy-egy ugrásnál épp nem volt spiccben a lábam. Az első alkalommal, amikor közbeszóltam tört francia akcentussal, meglepettségében ráadásul még egy pofon is csattant az arcomon. Apám jót derült ezen a nevelő célzatú reakción, anyám fel volt háborodva, de a nő volt a tanár, nekem az volt a dolgom, hogy tanuljak. Elfogadtam. Többé nem ellenkeztem Mrs. Constance óráin. Alex elvonult, mint valami kiskirály, és csak egyetlen pillantást kapott tőlem, ahogy helyet foglalt. Lehet, hogy abba kellene hagynom a baszogatását? Még nem döntöttem el, hogy unszimpatikus-e a tag, egyszerűen csak kezdtem nem odafigyelni rá a stílusa miatt. Bicskanyitogató volt, kétségtelen. De valószínűleg csak a maximalizmusa miatt vált ekkora seggfejjé. Tatiana magyarázatára csak bólintottam, és ahogy a bicegő mozdulatokkal végre megindult, a szemeim a lábait figyelték. A gerincét, a tartását. Hosszú, néma sóhaj csúszott ki a számon, az állkapcsom pedig a borosta alatt megfeszült. Ideje lenne megválnom a Jeti-style-tól, de majd.. ma este. Tina se szerette, ha szőrrel a képemen mentem délnek a testén. A zene nélküli mozdulatsorba szinte beleképzeltem a szakadó inak hangját, a törő csontok roppanását és a fájdalom szívfacsaró sikolyát, de egyik sem visszhangzott a teremben, ahogy a nő teste összecsuklott a mozdulat közepe előtt. A replika Dashkovtól nem marad el. Becsmérlő és megalázó, de nem néztem oda, helyette elindultam a nő felé, de ahogy újra oroszul vágott oda valamit Alexander felé, megtorpantam. - Még egy ilyen adok-kapok és kivágom Önöket, mint a macskát szarni. Ha ezt akarják folytatni, akkor kívül tágasabb, tudják, hol van az a kibaszott ajtó! - a hangom nyerssé vált, miközben a kezem az ajtó felé lendült iránymutatás miatt. Nem tűrtem, hogy a diákjaim egymást ócsárolják és ha ezek ketten nem is voltak azok, akkor sem fognak tököm tudja miket egymáshoz vágni. - Ha viszont megpróbálnak viselkedni és méltón kezelni azt, akik, akkor vegyenek két mély lélegzetet és kezdjük elölről - nyomatékosítva a szavaimat néztem először a csókára, aztán a nőre. Végül leléptem a lány és a köztem lévő távolságot, hogy a karomat nyújtsam neki, hogyha engedte, akkor felsegítsem őt a padlóról. - Alex! A padot hozza ide a Miss Dragomirnak. Nem érdekel, hogy kényelmes, ő sérült, Ön nem - nem kértem, hanem mondtam, érzelemmentesen. Ha kell, kirángatom a segge alól is és páros lábbal fogom kirúgni a teremből, ha ellenkezni merészelne. - Még egyszer kérdezem, mi történt? Miért vannak itt? - egyszer sem kérdeztem eddig. Tudom. Ettől függetlenül még tudni akartam, mi történt pontosan, mielőtt még cirkuszt csinálunk a Balancé-ból. A sérülés tényével tisztában voltam. Láttam a mozdulataiból. Rohadtul nem volt egészséges.
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
A tánc az életem, nem egy hobbi, vagy egy munka, hanem a karrierem, az utolsó lélegzetvételem alapköve. Az első balerinacipőmtől tudom, hogy nekem a színpadon a helyem, és ehhez semmilyen akadály nem társulhat. Dr. Connor társaságában még nem fogtam fel, hogy mit is jelent, ha kiszabadulok a kórházból, és megkezdődik a rehabilitációm. Két, vagy éppen három napja sínylődöm a megfékezhetetlen kínnal, az ajkamba harapva szívom véresre a kicserepesedett íveket, hogy átvészeljem a sötétséget. A fájdalomcsillapítókat elítélem, nem kértem sosem, ha beteg lettem, ha nyavalya kísértett. Az édesanyám is a természetes megoldások híve, akárcsak én, de maga a balett is megköveteli a szigorú diétát, a függőségmentességet. Nem tagadom, hogy fiatalon beleestem abba a csapdába, hogy éheztettem magam egy-egy szerep kedvéért, de mára az önkontroll a legnagyobb fegyverem, vagyis volt. Meghaltam, éreztem a hideget a testem minden porcikájában, a kilátástalan semmiséget, melyre még nem álltam készen. Beszélgetnem kellett volna valakivel, és már azon voltam, hogy felhívom az édesanyámat, de meggondoltam magam, és az irodalomba temetkeztem. Anyegin és Tatjana szerelme tartott életben ezekben az órákban, és most jött el a pillanat, hogy szembenézzek a valósággal a Balancé próbatermében. Először lefagyok Alexander kérésére, sosem volt ennyire parancsoló, és erélyes velem szemben. Megértem, hogy a dühe az én balesetemhez köthető, hogy a párosunk veszélybe került, de nem ilyen áron kívántam visszatérni. Bedobott a mély vízbe. Ez bevált módszer volt odahaza is, ha valaki a sebeit nyalogatta, és nem akarta felismerni a probléma súlyosságát. Nekem még időre lett volna szükségem, de ő kívülállóként döntött felettem. Mr. Lackwood az egyik leghíresebb koreográfus Amerikában, de azt sosem hittem volna, hogy éppen előtte fogok megsemmisülni, és a kardomba dőlni. Az arabeszk nem nehéz, számtalan alkalommal csináltam meg, nálam kecsesebben senki nem volt képes felvenni a mozdulatsort, de most csak árnyéka voltam önmagamnak. A bicegés is elárulta, hogy még túl korai a testsúlyomat ráhelyezni bármelyik lábamra is. A fejemben a „nem fog sikerülni” szavak alkottak egy dallamot. A balomra helyezem a súlypontot, még csak az egyik lábam remeg. A kezemmel sikerül az instabilitásomon javítani, de a sérült végtagom alig emelkedik meg, és kiesem a pozícióból. Eldőlök, mint egy darabfa, és magam alá temetem a jövőm zálogát is. A jajveszékelés elmarad, némán rándul össze a két szám találkozása, és védelmezően karolom át a térdemet, melyre az államat is letámasztom. Halkan káromkodom oroszul, ügyet sem vetek a felém közeledő alakra addig a momentumig, amíg fel nem emeli a hangját, és el nem hallgatunk mindketten. Színjáték az árulás? Kékjeim összeszűkülnek, meggyötörten pillantok fel rá, és visszanyerem a lélekjelenlétemet a becsmérlő szavak elhangzása után. Az ajtó felé mutat a kéz, nem is remeg, nagyon is határozott. Csak fel kellene állnom, és távoznom, mégis csendben várakozom, és lehajtom a fejemet. A nyers erő elhal, és az újrakezdést szorgalmazza. Oldalasan sandítok a társam felé, aki kifújja a levegőt, és a felszólításra zokszó nélkül pattan fel a padról, hogy egy mozdulattal a hóna alá gyűrje, és odahozza nekünk. A kezét bámulom, és amint kinyújtom a sajátomat is, hogy felrántson, csak addig támaszkodom rá, amíg egyenesbe nem jövök, mert utána elengedem, mintha megégetett volna, és a balomon illegve várom meg az ülőalkalmatosságomat. Alex a balom mellett helyezi le a földre, és engedély nélkül huppanok le rá, durván érve földet. A bal térdemet befordítom, és a görcsös jobbomat lassacskán nyújtom ki, amíg nem lesz kellemetlen, de ott abba is hagyom, és a légzésemre koncentrálok. Ez az idő elegendő ahhoz, hogy Alex a falnak vetve a hátát most engem nézzen, és normális hangnemben kezdjen bele a mesélésbe. - Pár nappal ezelőtt Tatia egyedül ment el várost nézni. Én a többiekkel voltam inni, de ő hajlamos a maga útját járni. Akkor tudtam, hogy baj van, amikor a szomszédos szoba lakója közölte, hogy még nem tért vissza. Megtámadták, és a sürgősségin kötött ki. Két alak combon szúrta, és meg kellett műteni. hajnalban értesültem róla, hogy keresett, egyedül bicegett be a sürgősségire. – én szótlanul tűröm, hogy beavassa az idegent a részletekbe. – Nem beszéli jól az angolt, ezért nem értek el. Hat hét múlva fel kell lépnünk a Hattyúk tavában, ez az évad vára várt előadása. Minden jegy elkelt. Látja Mr. Lackwood hol is tartunk. – ekkor mereven tekintek fel, és irányítom a kék lélektükreimet a férfira.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
Egy egészséges balett táncosnak a könyökén jönnek ki ezek a mozdulatok. Álmunkból felriadva is tudnunk kellett, tökéletesen végrehajtani, és ha van elbaszottabb gyakorlat ennél, akkor arra az egész vagyonomat rátettem volna, de inkább csak megfigyelő voltam. Dashkov bedobta a cirkuszba Dragomirt, mintha egy félkarú óriás lett volna és mutogatni akarná, ami nagyon nem tetszett, de mindenképpen célravezető volt. Miért csak a jó példákkal támasztanánk alá valaki tehetségét? A mozdulat, ahogy a test megadta magát, ahogy a padlóra görnyedt az orosz nő, megfeszült az állkapcsom a hangra. Az enyém, csak mert jóval többet nyomtam már akkor is Tatianánál, hangosabb volt. A zenén túl is hallani lehetett még a csontom roppanását is azon túl, hogy a padlóra zuhantam. Csak egy pillanatnyi figyelmetlenség volt, és egy karrier vége. Akaratlanul is felvillant a gondolataimba az a jelenet, a próba, ami során megtörtént a baleset, és hiába nyeltem vissza a fájdalmat, de azt nem tudtam megjátszani, hogy felálljak, és mint aki jól végezte dolgát, tovább álljak. Úgy tűnt, hogy a párosra gyakorolt rivallásom bevált, mert mindketten felszívták magukat és befejezték az ovis adok-kapok szarságot, de ahogy a kezemet nyújtottam és a lány inkább az orosz fickó kezét választotta, csak lehanyatlott a karom a törzsem mellé. Nem ítéltem el. Senkije sem voltam, csak egy ismeretlen, aki az előbb vált a tehetetlensége és a hibázása tanújává. Ha egészséges lett volna, most már biztosan a lépcsősoron dörögtek volna végig a léptei, ahogy innen, a pillantásom elől elmenekült, de nem volt jól. Ha a könnyek nem is csorogtak végig a fájdalomtól az arcán, az arcvonásai feszesek voltak, és kerülte azt is, hogy csak rám nézzen. Mintha pestises lennék, de nem vettem magamra. Az oroszok mindig is furcsák voltak a szakmánkban. Mintha ők szarták volna a spanyol viaszt, de nem volt tisztem ezt a kettőt leszállítani a magas lóról, inkább megkérdeztem azt, amire tényleg kíváncsi voltam. Mégis mi a retkes okuk volt megzavarni az órám? Alexander kezdett bele a magyarázkodásba, és talán most először hagytam hátra a lány magában szenvedő alakját, hogy megnézzem magamnak a bakot is. Egyszer sem zavartam meg a beszédben, csak néha egy kósza bólintással nyugtáztam a hallottakat.. Remélem Bronxig jutott a kislány, hogy sikerült két késes alakba véletlenül belebotlania. Istenem, figyelhetne magára, igazán. Tinát, nincs az az isten, hogy egyedül elengedjem bárhova is néhány részen a városban, mert tudtam, hogy ott biztosan nem lesz biztonságban. Tatiana sem lehet nehezebb a feleségemnél. Csak rá kell nézni, hogy mennyire törékenynek látszik! - Értem. Saját felelősségre jutott ki a kórházból? Mert ha izmot ért a sebzés, akkor az nagyon sok idő, hiába a műtét - a szavaim Alexnek szóltak, de újra fordultam egy negyedet, immár a balerina felé, újra kinyújtva a kezemet felé, csak kíváncsiságból. Nem azért, hogy megfogja-e a kezem, hanem mert azt akartam látni, hogy mennyire van rossz állapotban. Még nem érintettem, csak vártam. Türelmesebb voltam, hogy ez a tyúk és kakas a szemétdombomon nyugodtabbá vált, így nekem sem kellett felemelni már a hangom. - Nem csak egy teadélután miatt jöttek ide, hogy megtudjam, mi történt Ms Dragomirral, igaz? - ha végre fogadta a lány a kimondatlan kérésemet és esetleg mondjuk bele is csúsztatta az ujjait a tenyerembe, anélkül emeltem meg a testét, hogy neki fájdalmat okoztam volna szándékosan. Egy friss műtét mindig fájt. - Ki tud még erről? - a Dashkov által említett diszkréció számomra is fontos volt évekkel ezelőtt. Én egészen Svájcig menekültem. Tatiana nem mehetett el oda, mert az idény itt volt a nyakán. Ha már előttem állt a lány, akkor elengedve a kezét léptem egyet hátra, hogy aztán úgy, mint a vásári portékát megnézzem, elindultam lassú ritmusban, csak hogy megnézzem magamnak az alakját, a testfelépítését, de szinte a háta mögött megálltam, hogy az ujjaim a bal combja külső peremén csússzanak végig a térdétől addig, ameddig a szoknya alja érjen, és ezzel párhuzamosan már csúsztak is a talpaim a padlón, hogy a jobb, sérült combját is érhessék az ujjaim. Az érzékenységére voltam kíváncsi, nem arra, hogy mekkora pofonnal fog ezért a lépésért megajándékozni. Biztos voltam abban, hogy felháborodik, hogy fájdalmat fog érezni, de akartam tudni, hogy most hol voltak a határok. Ha azt akarták, hogy a lánnyal foglalkozzak, annak meglesz az ára.
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
A mozdulataim egykoron hibátlanok voltak, a legjobbaktól tanultam, szigorú nevelést kaptam, és általában a hidegvéremet is sikerült megőriznem, de most valahogyan minden idegszálam a gyakorlatra hegyeződik ki, és a kudarc a velejéig hatol a szívembe. Nem egyszerűen képtelen vagyok megcsinálni, hanem össze is csuklom a pozíció megtartása előtt, és ez sokkal többet árul el a sérülésemről, mint az elején hittem volna. Álomvilágban lebegtem, én azt hittem, hogy könnyedén visszatérek a hétköznapokba, de látva a leszerepelésemet, már abban sem vagyok biztos, hogy a Társulatnál a helyem. Az édesanyám sírva fakadna, a nagymamámról nem is beszélve, aki még negyven fokos lázzal is úgy tündökölt, ahogyan én sohasem fogok. Megsemmisülten rogyok össze a padlón, és fájdalmasan húzom be a lábamat a másik alá, hogy védelembe vegyem a képzeletbeli szárnyamat, ami letörtek holmi drogosok. Miért én lettem kiszemelve az utcán? Miért ebben a városban kellett ennek megtörténnie, amikor úgy döntöttem, hogy nagyot lépek, és befogadom a változást? Két mély belégzés, és a sajgás csitul, de a duzzanat miatt a térdem környéke is kezd bekeményedni. A talpam zsibbad, a varrás mentén pedig némi szúrás vibrál. A fejemet is lehajtom a megszégyenülés szekundumában, hogy ne lássam a neves koreográfus reakcióját. A kiadott ukázra a társam is felemelkedik a fenekéről, és a paddal együtt siet a segítségemre. Felnézek, és összeakad a tekintetem az idegenével, de nem fogadhatom el, hogy segítő jobbot nyújtson. Megvárom, hogy Alex odaérjen hozzám, és kezdetét vegye a kínvallatás, és az érkezünk oka, amit már sejtek, de csak most látszik beigazolódni. A jobbomat apránként nyújtom ki, a perifériámról érzékelem, hogy a hangulat is oldódik az előbbi felszólítás hatására, de abban nem vagyok biztos, hogy nekem még itt lenne a helyem ezek után. Az orosz nem kíméli az amerikait, én megértem, hogy az otthoni módszerekkel akarta felnyitni a szememet Alex, de akkor sem ilyen körülmények között kellett volna cselekednie. Annál a résznél, hogy nem tudok angolul, valamiért sértésként ér a feltételezés is. Még félkómásan is elboldogultam a dokival, elmagyaráztam a vércsoportomat, szóval nem vagyok reménytelen eset, és ne is állítsanak be úgy, mint egy migránst. Jogom van itt lenni, igaz nem Lina vagyok, de most őt is képviselem, és nem szeretnék szégyent hozni a Marinszkijre. Az életem a munkám. - Saját felelősségre távozott. Nem kérte senki, hogy így tegyen, még maradhatott volna, de akkor nagyobb a kockázat, hogy a média szagot fog, és nem sikerült volna ennyire diszkréten kijuttatni onnan. A rendőrség az én felügyeletem alatt hallgatta ki. – mennyire nagylelkű, hogy még erről is beszámol neki, mintha a bizalmasunk lenne, vagy messzebb megyek a barátunk. Ő a világ egyik legjobb koreográfusa, nem holmi pszichológus, aki elveszett balerináknak tartson tréninget. - Izmot ért a szúrás. – helyesel, erre megpróbálok nem odafigyelni, de nagyon nehezen megy. Két tűz közé kerültem. A harisnyán keresztül azt sem tudom megállapítani, hogy a varrások szétnyíltak-e, de határozottan ödémás a térdem területe. A kéznyújtásra eszmélek fel, és Mr. Lackwood közelségére. A bizalmam nincs meg, még Alexben sem bízok, de valami belső hang hatására odatartom a karomat, és az ujjaimat finoman csúsztatom végig a tenyere belső felén, amíg fel nem húz, és úgy állít talpra, hogy abból ne érezzek semmi negatív utóhatást. - A Társulat igazgatója és az orvosa. – ez eléggé határozott, én azonban fogalmam sincs, hogy mire készül a férfi. Bicegve egyenesedem ki, az is fájdalommal jár, hogy a talpamon maradjak. Félek, hogy nem jutok ki az épületből anélkül, hogy ne kapna valaki lencsevégre. A kezemet elengedve hátrál, és tudom, hogy mi következik. A két karom a testem mellé hanyatlik, a szakmai látkép döntheti el, hogy egyáltalán van-e esélyem ismételten a színpadra állni. Az érintésre nem készülhettem fel. Álló helyzetben is lúdbőrözöm, feszélyez az intimitás eme átlépése, ha nem a táncon van a hangsúly. A bal combomon halad felfelé egészen a szoknyám pereméig, még az a jó, hogy nem majdnem egy vonalban van a térdeimmel. A ballal nem lett volna gond, de megkörnyékezte a jobbot is. Ujjai finoman kutakodnak, amíg rá nem nyom a varrás menti területre, és automatikusan nem fordítom a vállam felett hátra a fejemet. - Elég. – nyersen felelem a választ, és ha nem tenne eleget a kérésemnek, akkor irányt változtatva a törzsem körül a mellkasának feszülök, és lökök egyet rajta. – Nem adtam engedélyt, hogy hozzám érjen. Nem vagyok holmi nyugati nő. – furcsán csengő a hangom az ő anyanyelvén, pedig érthetően beszélem. – Tatia átvérzett a harisnyád. – túlságosan nyugodt a partnerem, és én is most pillantok le a vörös foltra a combom tájékán.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
Megvan az az érzés, amikor csak pislogsz ki a fejedből, miközben körülötted mindenki összeomlik, ugye? És rohadtul nem vágod, mi a fasz történt, aminek te is részese vagy, csak épp kurvára nem vágod, mi van. Nos, ilyen volt a páros női tagjának oroszra váltása. Részemről aztán bármiről hadoválhatott volna; ég a ház, vagy éppen valaki kínozza, esetleg akár a vodka receptjét is elszavalhatta volna azon a gusztustalan ruszki nyelven, nem érdekelt. Jó, tudom, már Oroszországi Föderáció az újhullámos nevén, de nem izgatott, tényleg. Úgy tűnt, hogy olyanok voltak, mint a rabok, akik akkor nyugodtak le, ha rájuk ordított az ember. Mindketten visszafogták magukat, amire kiroppantottam pár csigolyámat. Nos, ha ez kell nekik, akkor legközelebb hozok be magammal vizet, csak hogy a torkom bírja. Amikor újráztunk, és az én hangom is higgadtabb lett, úgy Dashkov is befejezte a lány tetteinek és képességeinek kifilézését, amit értékeltem. Már nem akartam ezt a nagy nevet kivágni a Studio ajtaján kívülre, mintha csak a kidobói státuszt töltöttem volna be. Minden egyes szóra figyeltem, mert ahhoz, amit akartak, tudnom kellett szinte minden részletet. Mondjuk azt pont nem, hogy a rendőrségen kiről és hogyan tanúskodtak. Nem akartam a rendőrségi ügyben tanúvá válni, vagy ennek az egész ügynek a részese olyan szinten, ami nem kedvezett a Balancé-nak. Lassú bólintások közepette nyugtáztam a hallottakat, és a lány végre kegyeskedett elfogadni a kezem. Nem, nem könnyebbültem meg. Nem, nem voltam büszke a lányra, mert jó adag baszdmeg-érzés volt benne. Csak mert ő orosz voltam, én meg egy suttyó kis szigetről származtam. Az angolok mindig is profik voltak abban, kinek az oldalára álltak, ha égett a talpuk alatt a talaj, noha ebben az időszakban számos elbaszott döntés fémjelezte a szülőhazámat, amivel megint csak nem akartam foglalkozni. A politika hidegen hagyott. Az, hogy a lány olyan mereven állt, mint egy hatnapos, fagyott kutyaszar, aligha. - Az Ön ötlete volt, hogy ide jöjjenek, Alexander? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést, amikor megindultam már Tatiana körül, és az ujjaim érintették a combját anélkül, hogy szétcsesztem volna bármit is. Nem a balon, a jobbon. Mert ott volt sérült, láthatóan, érezhetően. A szemeim előtt kerekedő hátsója nem izgatott most, mert a pillantásom az ujjaimat követték a jobb combján, amikor szinte éreztem, hogy az érintésem alatt rándult meg a teste a fájdalomtól, és arra az egyetlen kimondott szóra ökölbe szorult a kezem a lába mellett. Elkövettem azt a hibát, hogy nem mozdultam el mögüle, ezért a tengelye körül aprót fordulva eltolt magától, én pedig megadóan léptem két lépést hátra, de az indulattal teli szavaira megvillantak a szemeim. Dahkov ismét megszólalt, de velük ellentétben nem néztem le a véres kötésre. - Kevés a mongol balerina, Miss Dragomir - kezdtem bele érzelemmentesen, összedörzsölve a tenyereimet, mintha csak kígyót érintettem volna előzőleg. A nyugati nők is voltak annyira talpraesettek, mint az oroszok, csak nem voltak annyira kemények és ridegek, mint az Urál-menti társaik. - Higgye el, hogy nem megfektetni akartam azzal, hogy megérintettem, mert egy: van már nő az életemben, és kettő: úgysem fog levetkőzni, hogy a frissen műtött hegeket lássam, nem is kérném - ráztam meg a fejem lemondóan. Szóval mégis csak beszélt angolul is a kicsike. Még ha az orosz akcentus némileg bele is rondított a szavak kiejtésébe, nem zavart. Tina is francia volt, nemzetközi házasság volt a mienk amerikai törvényeket betartva már. - De azzal nem fog visszakerülni Dashkov karjaiba az előadások során, ha a nyugatot és a keletet hozza fel. Nem izgat, honnan jött, Tatiana. Önnek van szüksége segítségre, nem nekem - fordultam meg száznyolcvan fokkal, hogy elsétáljak a magnó irányába, ahonnan felmarkoltam a narancssárga fiolát, és lepattintottam róla a kupakot is. A következő pillanatban már egy szem gyógyszer gurult rá a tenyeremre, amit mindenféle folyadék nélkül nyeltem le aztán. A fiola kupakkal a tetején visszakerült a padlóra a táskámba is. - A rehabilitáció és a terhelés napi szintű kell, hogy legyen, ha azt akarják, hogy elérjünk bármit is - maradtam ugyanott, a fal mentén, méterekről nézve a párosra. Vajon itt fogják rápakolni a kötésre a következő gézlapokat? Vagy még össze is vérzik a parkettemet? - A holnap délelőtt kilenc megfelel? - egy kérdés volt csupán. Még ha nem is mondták ki, hogy engem akartak, hogy foglalkozzak én a kislánnyal, de egyértelmű volt. Különben mi a szart kerestek volna nálam? Igazából nem akartam, hogy licitáljanak az időpontra. Ha egy percet is fognak késni, akkor ez a mai nap volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy az életben láttak. Kivéve, ha Tina előadásain össze fogunk majd valaha is futni.
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
Nem szerettem mások játékszere lenni, de olykor méltányosabban jöttem ki egy-egy helyzetből, ha csendben maradtam, és csak megfigyeltem, mintsem részt vegyek egy társalgásban. Alex és Mr. Lackwood párbeszéde közben az a kis gondolat fordul meg a fejemben, hogy miképpen is kezelik a nőket a különböző társadalmak. Alex nem tagadta meg orosz mivoltát, és tudom, hogy félt, meg jót akar nekem, de akkor sem veszem jó néven, ha ennyire keményen bánnak velem. Megszoktam, hogy nincs beleszólásom bizonyos dolgokba, de most a karrierem a tét, és itt nemcsak ő bukik, hanem én is, sőt többet veszítek, mint egy szerep. Amennyiben nem javul a lábam állapota, akkor búcsút mondhatok a balettnak, és új szakma után nézhetek. Látva a felmenőimet, nekem a táncon kívül máshoz nincs tehetségem. A zene már kiskoromban elkerült, egyedül Alexej tudott olyan hangokat kicsalni a zongorából, melytől még anya is sírva fakadt. Apa festett, állandóan az érzelmeit adta ki azáltal, hogy vászonra vitt egy tájat, egy embert az utcáról. Nem keresett jól vele, anya több diákot vállalt, de a papus vaksága mellett már arra sem maradt esélye, hogy a tanítással foglalkozzon. A szüleim házassága példamutató volt, egyszer sem emelték fel a hangjukat, mély tisztelettel adóztak egymás irányába, és anya a papus utolsó lélegzetvételéiig hűségesen ápolta. Vágytam egy hasonló társra, olykor elméláztam azon, hogy mi lett volna, ha Milij-el összejön a dolog. Akkor most már gyermekes családanya lennék, és felmaradt volna a balett iránti szenvedélyem? Ekkora áldozathozásra nem vagyok képes egyetlen férfiért sem. Nem fogok szülni, nem fogok férjhez menni, mert akkor megtagadom önmagamat. Nekem csak ez az egy ér valamit is, ha reggel felkelek, és ha este nyugovóra térek. Mi másban lelnék örömet? Én magam is tudom, hogy az irodalom lenyugtat, és olykor ellazít, vagy a színházi lét, de mi lenne vélem, ha a lelkem szikrája kihunyna? A pillantásom több ízben vezetem az idegen férfira, aki oly akcentussal beszéli az angolt, hogy egyből leesik. Ő sem idevalósi, ha mégis, akkor nagyon érdekesen harapja el a szavak végét. Nem kérdez sokat, de ha mégis felmerül egy kis részlet, akkor a legkényesebb apróságokba is belemászik. Nem szeretnék ennyire nyitott könyv lenni, sem valami tárgy, de a két fél csak beszél, és beszél, miközben a jobbomban az izmok megfeszülnek, és a fájdalmaim felerősödnek. Mr. Lackwood hamarosan felém irányítja a tekintetét, és a kezét nyújtva már ismerős lépések következnek. Felemelkedem a padról, némán kérlelem, hogy ne dobjon le, de óvatosan bánik velem, mintha egy törött szárnyú madárka lennék, kalitkába zárva. A tartásom nem elég feszes, megingok, és érzékelem, hogy hidegség tombol a térdem környékén. A kérdése nem lep meg, ki másnak lett volna az ötlete, hogy idejöjjünk? - Igen, Mr. Delacroix javasolta, hogy jöjjünk el magához. – az igazgató említésére elnézek oldalra, mert tudom, hogy mennyire pénzéhes a férfi. Neki mindent meg kell ragadnia a siker miatt, és sejthettem volna, hogy hasonló ötlettel állt elő. A körülöttem lejtő mozdulatsorokból kitűnik, hogy közszemlére lettem téve. Bármit megadnék, hogy most máshol legyek, de mi történik akkor, ha nem vagyok felkészülve az érintkezésre? Megmerevedem, a balomnál is a határokat feszegeti, de a sérült végtagomnál elszakad a kötél, és ellököm. Az angolom nem annyira tökéletes, de érthetően adom az angol tudtára, hogy messzire ment, és végül még meg is sért. – Nem vagyok mongol, Mr. Lackwood. Csak vannak erkölcsi normák, melyeket nem vett figyelembe. – a kékjeim villámokat szórnak, annyira arcátlan, hogy a szavakat sem találom az elején. Tényleg lebarbározott volna? – Hogy merészeli egyáltalán szóba hozni az intimitás eme fokát? Nem is gondoltam arra, hogy…meg akarna fektetni? Milyen nyelvjárás ez? Nem szándékozom levetkőzni. – elpirulok, mert sokkol ez a nyers magatartás. Nem szoktam hozzá, hogy ennyire vulgárisan beszéljenek a jelenlétemben. - A segítség, és a szexuális zaklatás két külön fogalom, Mr. Lackwood. – alig bírok nyelni, de hallom, hogy Alex a háttérben nevet a mi szócsatánkon. A kék lélektükreim a partneremet keresik, aki csak megrázza a fejét, de mindketten szemtanúi vagyunk a furcsa fiola előkerülésének. A gyógyszereket elítélem, de nem az én tisztem megmondani valakinek, hogy hogyan éljen. A harisnyára csúsztatom a karomat, hogy ellenőrizzem az átázott kötést, de nem annyira vészes, és a kabát el fogja takarni, amíg visszaérünk a szállodába. - Egyetértek vele. Nincs sok időnk. – annyira jó, hogy mindenki ellenem szövetkezik. – Megfelel a holnap reggel kilenc. – szólal meg Alex a beleegyezésemet mellőzve. – Itt leszünk. – felelem kimérten, és a kabátomért bicegek, amit az ajtó mellett hagytunk. Alex a padhoz lép, én nem tudom, hogy ők ketten mit csinálnak, de a ballont magamra kanyarítom, és begombolva a falnak vetem a hátamat, de a homlokon kiüt a veríték. – Lépcsőn megyünk le? – célzom a társamnak a kérdést. Félek, hogy nem fogok tudni lemenni. – Van még óra Mr. Lackwood, mikor jönnek ki a diákok? – tudnom kellett, hogy mire készüljünk. Nem láthat meg így senki sem.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
Az a fickó az ötven és a halál között járt már. Amikor én kezdtem, több, mint három évtizede, már a szakma legnagyobbjai közt volt számon tartva Delacroix, és még mindig nem tervezte a visszavonulását. Vannak olyan hivatások, ahol csak a Kaszás közbeavatkozása az, ami ketté roppantja az elhivatottságot. Mint a könyvtárosok. Csak nézz rájuk, nyolcvan százalékban hozzák a sztereotípia szabályait: szemüveg, konty, öreg anyókás öltözék és szerintem még a kölnijük illata is könyvből van. Aki egyszer belekóstolt a balett világába, csak nagyon nehezen és kurva sok negatív véleménnyel és tapasztalattal a háta mögött képes csak hátat fordítani ennek a világnak. Jacques olyan volt, mint a Mackótestvér. ott volt, ahol kellett, oda invesztált az idejéből és a pénzéből, ahol aztán karvalyként csaphatott le a profitra. És mi más lett volna ennek a legjobb táptalaj, mint az orosz balett világ. Már Dragomirtól eltávolodva düllesztettem ki a szemeimet. Ez most komoly? Nem őt mondtam kurjongató lovas nőnek, hanem... a picsába is már! Ez a baj azzal, ha valakik nem közös nyelvet beszéltek, totál elcsúszhattunk a mondandónkkal. - Legközelebb majd műtőskesztyűt fogok felhúzni, hogy megfeleljen Önnek is, Dragomir kisasszony - megforgattam a szemeimet. Persze, megkérdezhettem volna előtte, hogy a vastag harisnyán át érezhetem-e a sérülését a kötésen át, de nem jutott eszembe, hogy a két kurva vastag cuccon keresztül ennyire felzaklatom majd. Naiv voltam, na.. egy nejjel az oldalamon. Az újabb kifakadásai viszont ledöbbentettek. Istenem, azért tart itt ez az ország, mert ezzel a szarral dobálózik mindenki. Szexuális zaklatás.. annyira elkorcsosult társadalomban élünk, hogy simán feltolják a rendőrségen hamis vádakkal az embert a szegény nők, akik alapvetően olyanok, mint a keselyűk. Nem rég olvastam, hogy egy szerencsétlen csókát csak a lift kamerafelvételei mentettek meg attól, hogy bíróság elé citálják. Helyette a hamisan vádló nőt ítélték el. Közmunkára. - Ahhoz képest, hogy nem beszéli az angol nyelvet jól, igen érdekes szavakat tud kiejteni a száján, Tatiana! - összegeztem a hülyeségeit ennyivel, és többet, érdemben nem voltam hajlandó szót emelni. Most magyarázzam el neki, hogy tényleg, rohadtul nem volt kedvem intimitást figyelembe véve hozzáérni? Hogy csakis és kizárólag az érdekelt, hogy mennyire érzékeny az a terület? Nem a combjával voltak gondok, hanem a fejében, a gondolataiban. Oroszok! Az uniós országoknak már nem a középkori gondolkodás szerint kellene kialakítaniuk az emberek életterét! Megráztam a fejem lemondóan, és már egyből elátkoztam magam, hogy ebbe a szarságba belerángattak. Én meg az a kibaszott jó szívem! Felsóhajtottam, ahogy végre Dashkov is és Dragomir is nagy egyetértésben beleegyezett a holnapi randevúba itt, a teremben. A pirula is boldogabban csúszott le a torkomon, noha a térdem most egyáltalán nem fájt. Nem erőltettem meg még ma eléggé. - Nagyszerű. Akkor írják be minden reggel kilencre azt, hogy jelenésük van - tettem hozzá mellékesen, amikor már a kabát került rá a lányra. Dashkov felkapta a korábban középre pakolt padot és azzal vonult vissza, lepakolva az előző helyére azt. Jófiú. Ettől függetlenül még egyikük sem volt szimpatikus, de minden kezdet nehéz. Tinával is sikerült összeházasodnom, és vele azóta se lett könnyebb. A francia nyelv lehet, hogy erotikusnak hatott, de az idegeimen piruettezett olykor. - Nem láttam liftet felfelé. Lépcsőzünk lefele is - felelt Alexander Tatiana kérdésére, és arra, hogy visszasétáltam a két idegen felé, felém fordulva a kezét nyújtotta az orosz. Mi a picsa? Leszállt a magas lóról? A szemeibe nézve fogtam vele kezet röviden. - Köszönjük, Mr. Lackwood - mégis mit? Hogy megzavarták az órámat? - Nincs mit - kényszerből hárítottam, mert az illem ezt diktálta. A lány kérdésére a szemeibe néztem. Az ő kékjei jégben fürödtek, az enyémben csak épp ridegség látszott. - Négy termünk foglalt, órákat tartanak a többiek. Csak fél óra múlva fognak végezni, ilyenkor néhányan szállingóznak az épületben, a következő edzések miatt. Ne aggódjon, Tatiana, nem mindenki a balettért él a srácok között. Biztonságban kijut - biztosítottam erről, mezítláb lépve el az ajtóig, aminek a szárnyait kinyitottam a páros előtt. Csak hogy tudják, merre is kell menniük. - Holnapra kap egy étkezési tervet is, amit követnie kellene - ha kell, úgy fogom letuszkolni a kaját a foglalkozások végeztével a torkán, mert az izmoknak fejlődniük kell. Az éheztetés pedig nem fogja segíteni a felkészülésben. Nem kérdeztem meg, akarja-e. Ha nem, akkor kívül tágasabb és nagyon szívesen megadtam volna nekik pár másik koreográfus elérhetőségét, de abban is biztos voltam, hogy akkor Delacroix személyesen keresett volna meg, amihez meg nem volt kedvem. Engedjek az oroszoknak! Legyek kedvesebb! Ne akarjam a szájukon letuszkolni a nyugati világot! - Időben itt leszünk - így Alex, és csak egy biccentéssel elköszönve tőlük indultam meg a táskámért, hogy aztán a Nicole-féle óra végére beérjek a gyerekekhez. Holnap pedig majd megtudják azt is, hogy milyen ellenszolgáltatást fogok kérni a fejlesztésért cserébe.
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
Nem tetszett, hogy a mongolokhoz hasonlított. Az orosz nem keverendő más nemzettel, mélyen megsértett azzal, hogy nem vette figyelembe a származásomat, és annak a hagyományait. Nem mondom, hogy bizonyos emberek nem haladtak a korral, de engem még a régi eszmék alapján neveltek fel. Megtanítottak rá, hogy a nő egyetlen méltósága, ha nem enged azonnal a csábításnak, ki kell érdemelni a figyelmét, türelmet kell mutatnia a másik nemnek ahhoz, hogy valami tartósabb alakuljon ki, mint a vágy. A nagyszüleim magázódtak, a szüleim úgyszintén. A bentlakásos iskolában sem tegeztem le senkit, megadtam a kellő tiszteletet az idősebbeknek, és nem léptem át a határokat sem. Mióta elhagytam Moszkvát, csakis azt tapasztalom meg, hogy miképpen ne éljek majd a későbbiekben. A hangoskodástól feszélyezetté válok, az érintésektől irtózom, ha nem a tánc keretein belül zajlik. Nem akartam, hogy hozzám érjen, és örültem volna, ha engedélyt kér rá, mert akkor kivívta volna az elismerésemet, de így csak ugyanolyan nyugati ficsúr marad, mint az átlag, hiába istenítik a baletton belül. Azzal is tisztában voltam, hogy ki a felesége, és sajnos a mostani helyzetet tekintve akár vehetném versenytársnak is, amiért a szerepemre fáj a foga, és arra, hogy Alexander oldalán táncolja be magát a nagyok közé. Felszegett állal fogadom a feleletet, és felháborít, hogy még ostobának is titulál. - Nagyon humoros Mr. Lackwood. Kár, hogy nem értékelem az efféle megvetéseket. Nem kértem, hogy műtőskesztyűvel térképezze fel a sérülésemet, csak annyi tiszteletet felém, ha már vásárra visznek, akkor előtte méltányoljon annyira, hogy nem egy tárgy vagyok, amit körbe kell járnia, hanem egy élő és lélegző nő. – elképzelhető, hogy ezt most azért tálalom ennyire durván neki, mert a hozzá hasonlóak támadtak meg, és ügyet sem vetettek rám, miután elmenekültek, és hagytak volna elvérezni. Anya óva intett a New Yorkban élő slepptől, de arra nem készített fel, hogy ez még rosszabb lesz az elképzeléseknél is. - Nem mindent tudok kifejezni, de azért némi alapra már szert tettem. Szeretne esetleg oroszul, vagy franciául beszélgetni? – belepirulok a megzabolázatlan viselkedésembe, ennyire még nem hoztak ki a sodromból, pedig kerültem már sokkal rosszabb szituációba is, mint ez a taperolás. A reggel kilences időpontra előbb Alex bólint rá, és máris úgy viselkedik, mint akit meggyőzött ez a koreográfus a hat hét múlva esedékes premier sikerességéről. Én kevésbé vagyok lelkes, már csak a kabátomat óhajtom felvenni, és eltűnni innen, hogy átkötözzem a sebemet, és belemerüljek Anyegin világába. Gyűlölöm ezt a kultúrát, a szabados viselkedést ugyanúgy. - Reggel kilenc, oké. – helyeselek, hogy ne higgye rólam, még a végén elfelejtem, hogy holnap itt kezdem meg a napomat. A ballonon begombolom az utolsó gombot is, és az itteni körülményekről érdeklődök. A lépcsőzésért nem rajongok, más választásom azonban nem marad, de legalább abban kiegészíti a magyarázatát, hogy az órák többsége csak fél óra múlva ér véget. A kedélyes búcsúzkodás nekem abban nyilvánul meg, hogy biccentek, és a kékjeibe olvasztom a sajátomat. – Igazán köszönjük, hogy ránk szánta az idejét. – hamiskásan cseng a hangom, és amint elhagyjuk a termet, Alexander megfogja a kezemet, és a segítésével együtt jutok le az emeletről. - Ő segíthet neked talpra állni. Más esélyünk nem maradt, ha táncolni akarsz a Hattyúk tavában. – én nem mondok erre már semmit, örülök, hogy legalább az egyikünk bizakodó. A kocsiba beszállva még egy utolsó pillantást vetek a stúdióra.
Másnap reggel nyolc óra Némi hadakozás árán lenyeltem egy fél tálka joghurtot, meg a zabos feltétet mellé a szálloda falain belül, de az én elszántságom nagyobbnak tűnt, mint Alexander reggeli ábrázata. Nyolcra legkésőbb oda akartam érni, hogy a bemelegítésen túl legyek, és ahhoz nem kellett nézőközönség. A fekete ujjatlan szoknyás dressz, és a barna hajzuhatagom hibátlan kontyba fogása már készen állt. Még egy kis ideig várnom kellett a partneremre, de ő is összeszedte magát, és együtt léptük át a stúdió kapuját. A folyosón temérdek gyermek várakozott, de én most egyikükre sem voltam képes figyelni. A fekete leggins kellett, hogy eltakarta a sérülésemet, miután lepakoltunk a tegnapi teremben. - Elmegyek vízért. – morcosan szólt oda nekem az orosz társam, én meg szótlanul bólintottam, hogy leüljek, és ledobjam a kabátomat, meg a táskámat az egyik sarokba. A földre heveredtem ezután, és óvatosan nyújtottam ki mindkét lábamat, hogy előredőljek, de ez már elviselhetetlen fájdalommal járt a lépcsőzés után.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
A metró ma is zsúfolásig tele volt, és a lehető leggyorsabban akartam eljutni a teremig. Gyűlöltem a heringpartit, türelmetlenné tett és fáradttá is egyben, de azért a hatodjára megcsörrenő telefonomat muszáj voltam kihalászni a zsebemből. - Jó reggelt, Frannie, mi a helyzet? - ő volt az, akit idejét nem sajnálva végezte el a recepciós/asszisztensi munkánkat. Ő volt az első, aki amikor még csak tervben volt a Studio megnyitása, már eltervezte, hogy a pultján milyen szögben állnak majd a post-itek, hogy mennyi gombostű lesz majd az asztalán és hogy a táncosaink milyen sorrendben legyenek a mappáinkban. Olyan dolgok voltak ezek, amiket én biztosan nem tudtam volna annyi odaadással elvégezni, mint amivel ő tette a dolgát. - Ha beérsz majd, rá kellene nézned a vízvezetékekre. Na meg.. tegnap, miután elmentél, Jack letörte a szekrénye ajtaját. Ez már a harmadik a hónapban. Nem tudtam, hogy Popeye-neveldét nyitottál, Keith - nevetett fel derűsen, de sebaj, már csak egy átszállás és ott is vagyok. Kilenc előtt még bőven lesz időm meginni a kávémat is. - Számlákkal nem vagyunk mondjuk elmaradva? Tudod, hiányolom a könyvelőnk ajtócsapkodását - a szavaimból csepegett az irónia. Tudhatta Frannie, hogy nem gondoltam komolyan. - Még nem keresett. El vagyunk maradva? Várj, megnézem, ha azt mondod - a háttérből papírcsörgés zajai szűrődtek át a telefonon, mire felnevettem. Esküszöm.. még a hangját is pánik itatta át. - Ne aggódj, minden szuper. Tíz perc és ott vagyok, addig a szekrények sem másznak el.. gondolom - egy megkönnyebbült sóhajtást nyomott el, aztán rövid búcsút vettünk. A lépcsőket kettesével szedtem felfelé, hogy minél gyorsabban átjussak a tömegen, de odafent egy idős néni botorkált előttem a pudlijával, aki fene nagy véreb hírében állhatott, mert a vékonyka, eunuch hangján órákig elugathatott odahaza. Csak három percig követtem őket, amikor a saroknál kilépve megkerülhettem őket, hogy a lépcsősoron felszaladva már vettem is le a kabátomat, hogy egy pacsira nyújtsam oda a tenyerem Frannie-nek. - Közben megjött.. a diákod - kapott tájékoztatást a magánóráimról, és az addi oda pakolt másik edzéseim időpont változásáról mindenkinek kiküldte az infót személyesen is, illetve a Facebook-os csoportban is kikerült az információ. Csak egy biccentéssel reagáltam le Dragomirt, a táskámat a vállamra kanyarítva indultam meg az öltözők felé, hogy Jack, a Terminátor kegyhelyeit felmérhessem. Esküszöm megvonom a gyerektől a proteint. Olyan volt, mint a buldózer. A telefont a vállamhoz szorítva tárcsáztam a szerelőket, miközben a tegnapi terembe léptem be, ahol a lány egymaga üldögélt a padlón. - Jó reggelt! - köszöntem Tatiananak, meg ahogy épp felvette Frank, neki is. - Át tudsz ugrani minél előbb? Lenne pár megjavítandó dolog és elég sürgős lenne - a szemeim a lány alakját figyelték, miközben beszéltem, és megint a magnó mellé pakoltam le a táskámat, lehajolva hozzá pedig szétcipzáraztam az anyagot. - Ajtószerelés szekrényen, meg néhány csőre is rá kellene nézned - felegyenesedve a csípőmön lévő övet csatoltam ki, aztán a gombot bújtattam ki a lyukból, lehúztam a farmerom cipzárját is, végül letoltam a gatyámat a bokáimig, miután a cipőmből kiléptem. Egy szál boxerben bólintottam Frank kérdésére.. Sürgős? Igen. Fizettem? Igen! - Két óra múlva várni foglak. Lehet kajálok majd valamit, de keress meg nyugodtan - lehúztam a lábfejeimről a zoknikat is, hogy a következő mozdulattal felvegyem a melegítőnadrágot. A következő pillanatban már a cipzáros pulcsitól váltam meg, hogy a mai fekete pólómban álljak meg a fal mellett, lepakolva minden sallangot a táskámra és amellé. A telefont is ledobtam a cuccomra, miután kinyomtam a hívást. - Bocsánat, Ms Dragomir, hogy megzavartam - kezdtem bele, kilenc előtt még tizenhárom percünk volt. - Kér esetleg valamit inni? Frannie szívesen hozna bármit - csak mert én megpusztultam egy kávéért. Ma reggel késve indultam el Tina miatt, és nem volt időm igazán. - Reggelizett is ma már? - a táplálkozás fontos volt. A diéta idején is, és tudtam, hogy az én tervemtől ki fog készülni, de ha hozzám jön, az én szabályaimat kell betartania. A kérdéseim felénél megindultam felé, hogy a reggeli említésénél már a lány előtt guggoljak le úgy nagyjából két méternyi távolságra. Saját magát barikádozta el az érintések elől tegnap, amit be fogok tartani innentől kezdve.
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
Megszoktam, hogy Alex morcos, nem szereti, ha korán kell kikelnie az ágyból, és nehezen szokta meg az időeltolódást is, akárcsak én. A tegnapi „terepszemle” után jócskán megsínylődtem az éjszakát, mert gyógyszerek nélkül már a testhőmérsékletem is emelkedett. Kontrolláltam a fájdalmat, de amikor spontán beleszúrt, akkor védtelen maradtam, és a párnámba fojtottam bele a kitörni készülő sikolyokat. Alexander illedelmesen a szobájában maradt, rám hárult immár, hogy a kötést cseréljem, és elássam a sérülésemet. A hideg futkosott a hátamon a derengő napfény első sugarainak beköszöntével. Mr. Lackwood az egyik legjobb koreográfus volt, és néma elfogadással egyezett bele, hogy eddzen bennünket. Gondolom azért ebben nagy szerepe volt az igazgatónak is, hogy nem ellenkezett, vagy Alex normális hangvételének a félresikerült arabekszem után. A fürdést kerülnöm kellett, csak mosakodtam, és azt is lavórral tettem meg, mert nem mertem egyedül beülni a kádba, vagy a zuhanyzóba sétálni, nehogy elcsússzak, és nagyobb kárt tegyek magamban. David…a doki nem örült neki, hogy idő előtt távoztam a kórházból. Megértettem, hogy azt akarja, hogy nekem jobb legyen, de nem volt maradásom, és őszintén? Választásom se nagyon. Magamra lettem utalva, egy társsal, aki néha könyörtelenséggel, néha érdektelenséggel, olykor meg gyengédséggel felelt a tetteimre. Ma reggel a szokásos kocsival hagytuk el a szállodát, hogy időben be tudja melegíteni a nagy játszma előtt. A felmenetellel meggyűlt a bajunk. Alexbe kapaszkodtam, mint tegnap, de a táskámat nem bírtam el, így ő vette a vállára, és húzott félig-meddig magával. A gyerekek nem szóltak semmit, vagy nem mertek ránk nézni sem, mindenesetre már sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, amikor bejutottam a terembe, és leülhettem a földre, hogy előkészüljek fejben, és testben a mai próbához. Valamikor fél kilenc után nyílik az ajtó, amikor egyedül maradok a teremben, és Alex a vízért küzd. Mondanám, hogy meglepődöm, de Mr. Lackwood túlságosan lazán ront be, és megjátszott kedvességgel köszön rám. - Jó reggelt. – felelem tartózkodóan, és a nyújtásra koncentrálok, de a telefonbeszélgetés miatt felhagyok vele, és összezárom a két combomat. A jobbomat óvatosan húzom fel, és pillantok a férfira, aki zokszó nélkül lát neki a vetkőzésnek. Folytatódik a tegnapi műsor?! Megköszörülöm a torkomat, és lesütöm a szememet, de nem figyel rám, így kíváncsian nézhetem meg magamnak a testtartását, és magát a testalkatát is. Izmos, és a lábai is….na jó, ugye nem veszi le a nadrágot is? Pipacsvörössé válok, nem szoktam hozzá, hogy előttem öltözzenek át, mindenki a kész szettben érkezik a próbákra általában, de Mr. Lackwood ezt is felrúgja. Valami csövekről beszél, meg javításról, de nekem a tekintetem a fenekén állapodik meg. Jézusom, tuti, hogy a pokolban fogok elégni. Mereven hunyom le a szemhéjamat, és számolom a ki meg befúvásokat. Valahol a szédülés, és a megszégyenülés között egyensúlyozok, de valamiért a kékjeim ott ragadnak, és csak akkor eszmélek fel a nyilvános bámulásból, amikor megszólít. - Nincs…öhm…semmi baj. – életemben először nem tudom, hogy mit feleljek neki. Ez képtelenség, hogy levetkőzött előttem, vagy mégsem?!- A víz….í víz jólesne. – nyögöm ki, és felszegem az államat, de a vörös szín nem múlik el. Hol is tartottam….a nyújtásnál? A két lábamat szétterpesztem, és előrehajolok, de csekélyke mértékben sikerül a művelet, mert közben leguggol előttem, és meggátol a folytatásban. – Reggeliztem már. Nem vagyok éhes. – nem mondanám, hogy sokat, de a joghurt megtette, de amint megmozdulok, begörcsöl a jobb lábikrám. Vissza akarom rántani, de az egyik tenyeremmel egyensúlyozom a földön, a másikkal meg a combomat simítom végig, de elviselhetetlen a kín, így könnyek képződnek a szemem sarkában. Erőszakosan hunyom le, de nem bírok megmozdulni. – Ez… - erőteljesebben simítok rá, de a legjobb lenne eldőlni.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
Ha bárki is azt gondolná, hogy valaha is prűd voltam, hát az nagyot csalódna. Évekkel ezelőtt is egy szál farokban rántották le rólam a leplet - szó szerint a kórházban, amikor a fájdalom elviselhetetlenné tette a mindennapjaim. Akkor nem igen volt kedvem ruha modellnek lenni és a faszomnak se volt kedve felöltözni, behajlítani a lábamat meg a seggemet közszemlére tenni. Vagyis az megvolt, mert kértem azért egy hátul nyitott köntöst, hogy végiggrasszáljunk a kórház folyosóin gyök kettővel, ha épp mentem valami kontrollra. És elég sokszor kellett mennem. Kezdetben még kerekesszékkel gurultam végig, de azt megunva, vért izzadva is lábra kellett állnom. Volt, hogy éjjel botorkáltam ki a gyógytornászok szentélyébe, és Jan Schneider társaságában gyakoroltam a bevált szeánszomat: hogy ne fossuk magunkat össze, ha éppen izomregenerációt végeztem. A német fickó síbalesetet szenvedett és amputálni kellett a lábát. Azóta apámnak dolgozik és protézist hord, alig bicegő lába miatt csak ritkán lehet róla megállapítani, hogy kalózzá vált évekkel ezelőtt. A telefonbeszélgetés közben aligha tudtam figyelni a lányra, mert Frank a lehető legegyszerűbb magyarázatokat várta, és nem miattam. Rengeteg nő volt, aki nem ismerte a pontos megnevezéseket, ha szerelésről volt szó, ezért inkább Frank váltott az ovis-style-ra és megmaradt a fehér gombocska, zöld vezetékecske megnevezéseknél. Nem azért, mert lenézte volna a nőket, csak így egyszerűbb volt mindenkinek, neki mindenképpen. Ha őszinte akarok lenni, baromira nem voltam multifunkciós, nekem a kettő dolog bőven elég volt, egy harmadikra már időm sem lett volna figyelni. Dragomirt pedig könnyebb volt egy időre elfelejteni, mint az órához való normális öltözéket és a hívást. Amikor mindkettővel végeztem, csak akkor szenteltem a figyelmem a lánynak egy bocsánatkéréssel megkezdve a napunkat. Mert neki fontos volt ez. Anyám pedig elpicsázott volna, ha nem a jó modor szerint élem a mindennapjaim. Persze neki se kellett mindenről tudnia. - Rendben, kéretek vizet Önnek - bólintottam a kérdésére, határozottan kipirult arcára nézve pedig még csak eszemben sem volt rákérdezni a tényre. Már tegnap kivertem a biztosítékot azzal, hogy a nyelvi akadályokat említettem meg nála, nem kellett, hogy idegösszeomlást vagy stroke-ot kapjon itt nekem. a reggelit illető kérdésemre kapott válaszra is csak bólintok. - Amikor tegnap említettem, hogy egy új diétát kap, nem a levegőbe beszéltem. Eleinte nehéz lesz betartania, és gyűlölni is fogja az egészet, de fontos lesz abban, hogy meggyorsítsuk a gyógyulási folyamatokat - felsóhajtottam arra, ahogy az arca beletorzult abba az egyszerű mozdulatba, ami egészségesen egyáltalán nem fájt volna neki. A könnyekre azért nem voltam felkészülve, ezért egy halk bassza meg csak kicsúszott. Én meg felé, a padlón, egészen a talpáig küzdve le a köztünk lévő két métert. A jobbomat magam alá gyűrtem, a balt pedig a talpamon egyensúlyoztam, felhúzva a térdemet, combomnak nekitámaszkodva mellkassal is. - Ha mindig engedélyt kell kérnem, amikor Önhöz érek, a hat hetünk csak erről fog szólni - sóhajtottam fel a könnyektől nedves szemekbe nézve, részemről ez volt az "ugyan, kisasszony, engedje meg, hogy megérintsem, mellyel az ártatlanságán nem ejtenék csorbát, s ígérem, langymeleg kezemmel óvón tartanám, ameddig világ a világ". Meg a nagy picsákat. A balommal a bokájáért nyúltam, és ahelyett, hogy megemeltem volna kicsit a térdét, előbb a lábfejét kezdtem masszírozni. A merevebb területek is sorra kerülnek majd, egyelőre csak hagytam, hogy az érintéshez, a ha nem is szakszerű, de hozzáértő masszírozó mozdulatokhoz hozzászokjon. - Szokott hengerezni bemelegítés során? Vagy csak nyújtani szokott, mint most tenné? - kérdeztem rá az SMR henger használatára, mert fontos volt. Főleg ha nem akart beszerezni több sérülést esetlegesen. A lábfeje, a talpa után a sípcsontjára csúszott a kezem, még ha tudtam, hogy nem is ott volt a fájdalmas terület., hanem a vádlinál. - Engedje magát a hátára, különben a következő mozdulat még fájdalmasabb lesz - amikor felhúzom majd a térdét egy lanyha szögben, hogy hozzáférhessek a lábikrájához. Ha nem akarta, hogy a seb és a varratok feszüljenek és esetleg fel is szakadjanak, akkor muszáj lesz engednie nekem.
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
Vannak furcsa szokásaim, mint a kedvelt egyedül töltött órák száma, vagy az orosz irodalomért való rajongás, de fel tudnék sorolni néhány negatívat is, ha már itt állok egy új ország küszöbén, és úgy néz ki, hogy egy darabig még nem is fogok hazamenni, ha az Isten is úgy akarja. Mr. Lackwood minden tekintetben felülmúlja a nem várt feszélyezettségi szintem azzal, hogy betoppan a terembe, miközben bemelegítek. Még Alex is tudja, hogy rühellem, ha eközben zavarnak meg, mert nekem szükségem van arra a néhány magányos szekundumra, hogy szellemileg is átlényegüljek a próbákhoz, és a szenvedélyemet előcsalva a balettre koncentráljak az egész testemmel. Zavar a jelenléte, de észre sem vesz első körben a köszönésen kívül. A telefonálást amúgy is illetlennek tartom egy másik ember társaságában, de ő még ebből is versenyt is csinál, mert ezzel párhuzamosan vetkőzni kezd. A nadrág csusszan le előbb, mintegy érzékeltetve, hogy késésben van, és előttem kívánja magára ölteni a melegítőt. Igazán köszönöm, de a reggeli szívrohamot, ha lehetséges, akkor elkerülném, és nem játszanék még rá egy lapáttal. A fenekére siklanak a kékjeim, és az ajkaimra forrnak a szavak. Hallatlan, hogy milyen természetességgel rúgja fel a kéréseimet. Tegnap kirakati bábu voltam, ma csak egy eszköz, akire nem is figyel. Miért olyan nehéz, hogy a férfiak több mindenre ügyeljenek egy azon időben? Az arcom színe valahol a rák, és a burgundi közé változik, hebegni támadna kedvem, és még azon is meglepődöm, hogy milyen hatást gyakorol rám. El kellene fordítanom a tekintetemet, de odaragad, akárcsak egy mackó a mézes bödönhöz. Nem hiszem el, hogy ennyire erkölcstelen vagyok, és a fenekének a formáját fókuszálom be. A beszélgetésre nem is figyelek, mi dolgom van nekem azzal, hogy szerelőket hív. Az eredeti tervemtől eltérően csak bambulok, egészen addig folytatva ezt a műveletet, amíg le nem teszi a készüléket, és rám nem szenteli a figyelmét. Minek nekem víz? Hoztam magammal, de mégis kérek?! Tatiana térj már észhez! A reggelire rávágom, hogy elfogyasztottam már az általam kimért adagot, de megint azzal jön, hogy másik diétát kell követnem. - Minek nekem új diéta? Van egy remekül bevált módszerem, és aligha bírna olyat mutatni, amivel sikerül tartani a súlyomat, és az izmaim is ruganyosak maradnak az emelésekhez. Nem értem magát. – rázom meg a fejemet értetlenül. Egyetlen koreográfus sem szólt bele az étkezésembe, mindegyiknek megfelelt az általam kitalált. Most meg majd ő mondja meg nekem, hogy naponta mennyit ehetek, és mikor? A bemelegítésnél tartottam, vissza is térek hozzá, hogy nyújtsak, de még túlságosan friss a sérülésem. Tudom, hogy a kórházban lenne a helyem, mert segítség nélkül szinte járni sem bírok, sőt a kötések cseréje sem tökéletes, de nem volt más választásom, ha én akarok lenni a Hattyúk tava ünnepelt Odette-je. Még szinte rám sem terhelem a súlyomat a lábamra, azonnal megfájdul, és befeszülnek az izmaim. Görcsbe rándul az alsó végtagom, és úgy maradok ebben a kényelmetlen pózban. Nem merem a segítségét kérni, így is túl közel van, de ő maga dönti el, hogy mikor érdemes beavatkoznia. – Én..csak… - nincs energiám vitatkozni vele, hogy mikor érdemes ügyelnie a kialakult értékrendszeremre, mert odacsusszan elém, és elkapja a lábfejemet. Kiráz a hideg a hideg kezétől, de felemelem az arcomat, és a szemébe pillantok. – Csak nyújtok. – préselem ki az ajkaim közül két szusszantás között a választ. Nem akarom, hogy hozzám érjen, de a masszázs beválik…bár azzal nem értek egyet, hogy feljebb kellene jönnie, de óhatatlanul meglódulnak az ujjai. – A combom húzódik… - nyögöm ki, és mikor arra kér, hogy dőljek hanyatt, hogy is mondjam, de megemelkednek a szépen ívelt szemöldökeim. – Tudja, elég közvetlen. – nem ellenkezhetek tovább, egyszerűen a hátamra fekszem, és ekkor meg is emeli a lábamat, és végre a fájdalmas területhez ér. – Auch. – szisszenek fel, és a légzésemre fókuszálok. Tatiana nyugodj le! Jobbnak látom, ha nem nézelődöm, lehunyom a szemhéjamat, és az egyik orosz gyerekverset szavalom el. A gondolataim megnyugszanak, és a sajgás is elmúlóban van. – Ez…ez használt. – meglepődve nyílnak fel a kékjeim, amikor Alex is beront, és megtorpan a küszöbön. – Öhm…lemaradtam valamiről? – igazán érdekesen mutathatunk a tegnapi szóváltás után, ha már a masszírozásba is belementünk. – Begörcsölt a lábam. – adok magyarázatot, és elpirulva tekintek Mr. Lackwood viharos íriszeibe.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
- Kezdem úgy érezni, hogy mindegy, milyen náció tagjai is a nők, mindig ellenkezéssel kezdenek - morogtam félhangosan - a nagy lófaszt - a lánynak, ahogy a diétáról vélekedett. Tegnap sem őt mongoloztam le, de ahogy a nyugati nőkhöz nem hasonlított Dragomir kisasszony, úgy a keletebbi, mongol régióval sem illett volna összekevernem. Persze full félreértett, én meg néha meguntam a magyarázkodást már az előtt, hogy belekezdtem volna. - Követheti a megszokott diétáját, Tatiana, de az akkor van, amikor egészséges. A beteg szervezetnek, az izmoknak teljesen más forrásokra van szüksége. Sokkal több fehérjére, ami az izomépítésben fontos szerepet játszik, hogy mielőbb tudjon gyógyulni - eleinte gyűlöltem a protein porokat. Az egyiknek szar íze volt, a másiknak gumimaci, a harmadiktól leginkább hányni támadt volna kedvem, de szükséges volt nekem is. A napi 3000 kalóriát simán elfogyasztottam a rehabilitációs korszakomban, megtartva a gyors és lassú felszívódású szénhidrátok egyensúlyát is. A néha közbeiktatott cigivel csak a feszültséget fújtam ki a szervezetemből, de nem lettem tőle dagadék. Bármit mondhatott rám, nem érdekelt. De az, hogy ne segítenék azoknak, akiket szenvedni látok, nem tartozott a faszságaim közé. Ezért is csúsztam oda hozzá a padlón és borította be a kezem az apró lábfejet, hogy eleinte eltereljem a figyelmét. A folyamatos masszázsok jót tettek az izmoknak, egy bólintással konstatáltam azt, amitől tartottam. Nem mintha eddig bármit is rosszul csinált volna, de ha segíteni akartam, akkor az én módszereim szerint fogok és nem aszerint, amit engedélyeztek nekem. Annál túl makacsabb voltam, egy kibaszott Lackwood. Mi nem kérünk bocsánatot, ha éppen az asztalra kell baszni a kezünket. Arra, hogy elég közvetlen vagyok, röviden felnevettem. Nem kínosan, nem harsányan, hanem mélyről jövő nevetéssel. Tetszett a megfogalmazás. - Ez Öntől, ha jól sejtem nem bók, de köszönöm az észrevételt - mosolyogtam rá a nőre, de a kezem már ellenkezés nélkül csúszott végig az izmokon, hogy a feszülő érzést enyhítsem. Az ujjaim elsajátították a gyógytornászaim mozdulatait, hogy ne dögöljek meg a fájdalomtól, ha nem a közelükben vagyok, és az utóbbi években ez a plusz csak a segítségemre vált. A fájdalom hangjára nem reagáltam, csak tettem a dolgomat, egyetlen biccentéssel nyugtázva azt, hogy segített rajta. Dashkov megjelenésére felsóhajtottam. Dragomir a földön fekszik a hátán, én meg a lábai közt térdelek és a lábain matatok. Hát hogyne. A kérdésre szórakozottan néztem Tatiana arca felé, hogy ő vajon milyen választ fog adni, és anélkül, hogy Alex-re néztem volna, folytattam a magyarázatot. - A masszázs segít az izmok görcsösségén. A tejsav tehet az egészről, de majd jobb is lesz. Alex - fordultam hátra felé, az ujjam visszacsusszantak Tatiana bokájára, hogy kényelmesebb pózban toljam. - Megkérném, hogy melegítsen be Ön is. Tíz perc, ha nem is elég mindenre, de a mai napra elég lesz - ha nem farokösszepasszírozó cicanadrágban parádézott ma, az sem érdekelt. Ma Dashkov is része lesz az edzésnek, ahogy Dragomir is. A kérdés már csak az, hogy melyiküknek fog tetszeni az, amit kitaláltam. Már csak 9 perc volt addig. A másik kérdés pedig az, hogy holnap reggel 9-re itt találom-e őket a mai nap után. Ki tudja?! Az oroszunk mindenesetre beljebb lépett az ajtóból a vízzel, én pedig elengedtem végre a lányt, hogy felkeljek mellőle, és a henger felé induljak meg, amit felkaptam a távoli sarokból, azzal sétáltam vissza a lányhoz, leguggolva mellé ismét, a kör alakú felületére állítva az SMR-t. - Tudja használni? Vagy nem látott még ilyet? - érdeklődtem tőle semleges hangon, és a választól függött, hogy meg kell-e majd mutatnom neki, hogyan és mit kell vele tenni. Néha kurvára tudott fájni tőle mindenem, ha azok a kis cuccok belenyomódtak a bőrömbe. De jót tett.
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
A véleményét nem akartam hallani a diéta miatt, mert lehetett ő a legjobb koreográfus, attól még én sem most jöttem le a falvédőről, és szenvedtem már el sérüléseket. Akkor sem változtattam az étkezési szokásaimon, és most sem fogok. Ha sokat eszek, akkor automatikusan kihányom, a gyomrom kellően össze van szűkülve, így pontosan annyit bírok enni, amennyi a napi minimum bevitel, se több, se kevesebb. A vízzel szoktam trükközni, mert abból elég sokat iszok, de arra még nem volt példa, hogy ennyire ne sikerült volna felállnom. Alex nélkül el vagyok veszve, a szállodából ki sem mozdulok, fogalmam sincs, hogy milyen magyarázattal fognak előállni, hogy külön kezdtünk el próbálni a tánckartól. A beképzeltség új szintekre lép, és a keselyűk nem fognak leállni addig, amíg rá nem jönnek a titkomra. Elmélázok, és dühös is vagyok az előttem vetkőző férfira, de hamar felülírja a problémáimat a visszatérő fájdalom, némi görccsel társulva. Előregörnyedek, és még a könnyem is kicsordul, amikor abban a pózban maradok, ami hosszú időn át kényelmetlen lesz, és megterheli a combjaimat is. Mr. Lackwood nem tétlenkedik, és engedély nélkül veti rám magát, de a leteperés csak addig tart, amíg a bokámhoz nem ér. A masszázson meglepődöm, ki is nyílnak a kékjeim, és vörösbe borul az orcám. Mi a helyzet Tatiana? Még sosem érintett férfi így? Nem érezhetted, hogy milyen a testközeli állapot? Melegem lesz, és a szavak sem jönnek elő az elmém mélyéről. Valami megállt, nem jó a vérkeringésem, vagy az is lehet, hogy stroke-ot fogok kapni, de csak azon veszem észre magam, hogy a keze feljebb csusszan, és arra kér, hogy dőljek le. Meg is tenném, ha nem élne bennem a kétely, végül győz a logika, és alárendelem magam az akaratának. - Nem bók, csak egy megállapítás. – közlöm vele rekedtes hangon, amikor mélyről jövő kacaj törik fel a garatjából. Mi olyan vicces ezen? Megbántottam volna? Értetlenül bámulom egy ideig, aztán lehunyom a szemhéjamat, mert nem akarom látni, hogy mit csinál velem. A testtartásom már nem annyira feszes, normálisan érintkezem a talajjal, de Alex megzavar bennünket a jelenlétével. Megköszörülve a torkomat pattannak ki a szemeim, és nézek rá zavartan. Mit gondolhat most rólam? Úgy tűnik, hogy én kerítek neki nagyobb feneket, de két férfi már nekem is sok, és elsüllyedek szégyenemben. Mr. Lackwood a segítségemre siet holmi biológiai kiegészítéssel. A bemelegítésre az orosz partnerem bólint, és beljebb lépve be is csukja az ajtót. A gerincem ropog, amikor lerakja a földre a lábamat, és úgy teszek, mint egy kis bogár, aki ott sincs. – Én.. – nem szólok inkább semmit, mert azzal a hengerrel közeledve kérdőjeleket szül bennem, hát még, amikor leguggol ismételten a lábam elé, én meg nagy vígan fekszem. – Persze, hogy láttam. – vágom rá rezignált arckifejezéssel, de ez totál nem igaz. Nekünk nem voltak ilyesmik, nem kellett csak rudakkal, néha gerendával dolgoznunk. Megpróbálok felülni, és dacosan elvenni a férfitól az eszközt. – Ó, Tatia…igazán…ez merevebb, mint egy hímvessző, amit láttál valaha. Komolyan azzal kellene bemelegíteni? Vedd, akkor a két lábad közé, hadd lássam. – kacsint rám, és ezzel totálisan megsemmisít. Lehajtom a fejemet, és valamit motyogok az orrom alatt oroszul, de mélyen megbántva érzem magam. - Nem kell. – ez az első reakcióm, és arrébb gurítom, aztán meg a tenyeremre támaszkodva, felhúzom az ép térdemet. – Mondtam, hogy korai ez. Miért nem kéred fel egyből azt a Tinát, hogy ugorjon be a helyemre? – szólok vissza, de erre már Alex jókedve is tovaillan. – Ő, nem te vagy. – hangzik a velős válasz.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
Egy orbitális sóhaj zúgott ki a számon a lány szavaira. Miért kell mindent ennyire véresen komolyan venni? Mintha a Don-kanyarba küldtem volna, aztán meg bebasztam volna Auschwitz egyik táborába, hogy nézze végig a XX. század borzalmait. Annyira görcsös volt, mint az életemben senki más. Mondhatnák rám is azt, hogy angol vérem van, mert volt is, habár mióta az Államokban élek, rengeteget változtam. Nem a közeg miatt, hanem a balett, az, hogy csapatban dolgoztam, és talán a nejem is hatással volt rám. Egy háztartást vezettünk, és noha voltak köztünk nézeteltérések, attól függetlenül még ezidáig szinte mindent sikerült megoldanunk, ami problémaként közénk állt. Amihez elég volt két ember, abban együtt tudtunk működni. Dashkov a kérésemnek megfelelően már nem az ajtót támasztja, mint egy ajtónálló, hanem a magánórára felkészülten lépett beljebb, én pedig amikor ismét Dragomir kisasszonyhoz léptem oda a hengerrel, feltettem a kérdéseimet. Fontos volt, és ha ezt használja majd egyszer, nem lesz arra szükség, hogy hozzá érjek és az izmait dolgozzam át, csak hogy ne fossa magát össze a fájdalomtól, ami a testébe mart a sérülése óta. El kell fogadni azt, hogy nem egészséges. Csak kurvára nem alázatos még egyik sem. Dashkov, te balfasz! Az állkapcsom megrángott a szavaira és a lány mellől felállva roppantottam végig a gerincemet. Tegnap már elmondtam nekik, hogy baszottul nem voltam kíváncsi a faszkodásaikra, erre ma megint folytatják. És tessék. A lány úgy lökte el az eszközt, hogy öröm volt azt nézni. A henger a lábaim mellett gurult el, ezért utána léptem, lábbal állítottam meg, hogy lehajoljak érte. Tatiana szavai derékszögben értek, a szemeim megvillantak a témára. Most komolyan ezt kell felhozniuk? Az adok-kapok komolyan kikészített, de ennyivel egyik balfasz sem fogja megúszni. - Nos.. - kezdtem bele, a hengerrel megindultam Alex felé, aki nem érdekelt, hogy éppen melyik bemelegítési procedúrát választotta. Hogy a golyói a padlót verdesték-e a spárga közben, közvetlenül előtte-felette álltam meg. - Ha még egyszer így beszél a partnerével, maga söpredék, akkor esküszöm, hogy teszek róla, hogy kurvára megbánja - vágtam hozzá a hengert, ami lepattant róla és sérülést sem okozott számára. Ahhoz elég kemény volt, hogy kurvára fájjon az ember teste, ha ránehezedik, de ahhoz könnyű, hogy bármilyen szarságot elérjek vele. - Maga nem normális! - fakadt ki Dashkov, mire könyörtelenül elmosolyodtam. - Kussoljon már végre, a picsába is! - dörrentem rá, és ha felállt, akkor egészen közel léptem hozzá. - Maga kurvára nem érdekel, szóval ne csináljon picsát abból a kurva szájából! - nem, nem érdekelt, ha bármit is hozzá akart volna még fűzni ehhez az egészhez. A kezem ökölbe szorult mellette, de annyit nem ért, hogy meg is üssem. Az öcsém biztosan összecsapta volna a tenyereit és örömében összefosta volna magát, ha végre látná rajtam, hogy elmebeteg vadállat is tudok lenni, de ezt az örömöt nem hagyom meg sem neki, sem másnak. - És Dragomir! - üvöltöttem át az irányába, ellépve Dashkov elől is, a lány felé fordultam. - Az a bizonyos Tina a feleségem. Szóval megkérném Önt is, hogy fejezzük be ezt a szaros, felesleges versengést. Pontosan tudom, mire képes Tina, de azt még nem, hogy Ön mire, így, sérülten is akár! - szusszantam egy nagyot, és esküszöm elfáradtam. Mint két kibaszott önző, faszkalap gyerek, olyanok voltak. Komolyan ez kellett nekem? Az ajtón előbb halk kopogtatás hangjai szűrődtek át, aztán az ajtó kinyílt, és Janet dugta be a fejét, a teste még kint maradt. Gondolom hallotta, hogy nem voltam épp nyugodt. - Jó napot kívánok - köszörülte meg a torkát, a hangja egércincogásként hatott. - Nem szeretnék zavarni - jött a bocsánatkérés, az arcizmaim pedig megváltoztak és a kislány felé már egy már csak alig frusztrált mosollyal néztem el. - Semmi gond, Janet, kerülj beljebb, kérlek - a csupa alázat fekete lány a megpróbáltatások ellenére is tele volt reménnyel, tudással és ambícióval, noha azokról nem igen beszélt. A fekete dressz szinte egybeolvadt a bőrének színével, a balett cipője pedig tökéletesen passzolt a fekete harisnyához. A tizenhat éves lány kecses mozdulatokkal sétált el Alexander mellett, hogy tőlem csupán két lépésre álljon meg, tiszteletteljesen meghajolva a két orosz táncos előtt. A tiszteletet mindenki felé megadta, néha talán túlzóan is. - Ő itt Janet Davis, a legjobb tanítványom. Tegnap megkértek arra, hogy segítsek Önöknek, különösen Miss Dragomirnak, de akkor még nem közöltem az alku rám eső részét. Szeretném, ha a Marinszkijba beajánlanák, személyes ajánlólevéllel, telefonhívással, az igazgató idecsődítésével. Nem kell a pénzük, ezt akarom cserébe - jelentettem ki végignézve Davisen, aki a saját nyálát félrenyelte volna a kijelentésemre. Köpni-nyelni nem tudott, a rémület pedig minden egyes pihegő légvételében jelen volt. - Mr. Lackwood! - sóhajtotta el a nevemet könyörgőn. Tudtam, hogy zavarba hozom, hogy úgy érezte, nem elég felkészült erre, de az egy dolog, hogy ő mit látott. Nehogy összeess nekem, kislány?!
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
A kezdeti zavaromat éppenséggel nem az oldja fel, hogy az SMR henger használatát megfejtsem, hanem az, ahogyan beszélnek velem. Alexander sokszor nyers, és nem tudja, hogy mi fán terem a tisztelet. Megérteném, ha nem lenne felzaklatva így is a lelkivilágom a támadás óta. Nem féltem addig senkitől, de mostanság rám törnek olykor-olykor remegési hullámok, ha valaki nem úgy beszél velem, ahogyan azt megszoktam volna. Érdekes, hogy régebben lenyeltem volna a békát, de most már nekem is megtelik a puttony, és visszaszólok a partneremnek. A próbaterem egy hadszíntérré változik, felhozakodom a lehetséges pótlásommal, de a makacs öszvér engem akar, és ekkor villámhárítóként megjelenik Mr. Lackwood is. A lába elé gurítottam a segédeszközt, de most nem arra használja, hogy bemelegítsen, hanem egyenesen Dashkovhoz vágja. A megemelkedett hangtól ösztönösen húzom össze magam egészen apróra, és a két combom közé szorítom a fejemet, de túlságosan leköti őket az, hogy egymás torkának essenek. Az erőszak nem kenyerem, még akkor sem, ha részben én vagyok a hibás a kialakult helyzetért. Magamban számolok háromig, a légzésemre koncentrálok, amikor meghallom a közeledő lépéseket, és a felém intézett szavakat. Nem merem kinyitni a számat, miközben felpillantok a mérges koreográfusra. A felesége? Honnan kellett volna tudnom, hogy a hetek óta a helyemre pályázó vetélytárs, éppen neki a hitvese? Nyelek egy nagyot, és kiegyenesítem a hátamat, de csak annyira, hogy ne legyen kényelmetlen ülőpozícióban. Mit kellene mondanom erre? Semmilyen bemutatót nem fogok tartani, én tudom, hogy mire vagyok képes, de egyelőre az is nehezemre esik, hogy megtegyek egy sétát segítség nélkül. Miképpen táncoljak? A kedélyek nem csillapodnak, valahol a háttérben még fújtat Alex, de valaki megzavarja a nem túl szépnek ígérkező óránkat. A tekintetemet vonzza az ajtó, és az azon belépő fiatal teremtés. Kecses, mint egy gazella, és eszméletlen szép. Mr. Lackwood percek alatt vedlik át egy jámbor tanítóvá, és tessékeli beljebb a kislányt. Én csak biccentek felé, nem az én feladatom, hogy elássam információkkal, de aki végül meglepetést kap, az én vagyok, és Alexander. – Tessék? – sűrűn pislogok, mint aki rosszul hallott. Dashkov értetlenül les felém, mert ennek az alkunak még elég haloványak a határai, de azt hiszem, akkor most itt az alkalom, hogy tiszta vizet öntsek bele. – Ms. Davies jöjjön közelebb. – intek neki, és megmutatom, hogy foglaljon helyet velem szemben. Nagyon félénk, mintha engedélyre várna a mesterétől, de jelenleg teszek rá a két pasira a teremben. Amennyiben törökülést vesz fel előttem, akkor elmosolyodom. A gyerekekkel én is másképpen bánok, és most különösen figyelnem kell rá, hogy az angolom is helyes legyen. – Mióta táncolsz Janet? – érdeklődöm szelíd hangon, holott tudom, hogy mi lesz a végeredmény. – Nyolc éves korom óta, Ms. Dragomir. Nagy csodálója vagyok, úgy szeretném megcsinálni a Diótörőt, mint maga… - a szám elé teszem a kezem, hogy hallgasson el. – Köszönöm, de most nem én vagyok a lényeg. Szóval nyolc éves korodtól, és ha nem tévedek, még nem töltötted be a tizenhetet. – bólint egy nagyot, és zavarba is jön. – Mr. Lackwood nagyon szigorú, de jó tanár is. Sokat fejlődtem mellette… - kezdene bele az ömlengésbe, én meg az emlegetett szamárra nézek. – Igen, valóban jó….de válaszolnál nekem egy kérdésre, hmm? – noszogatom, hogy csakis rám figyeljen, és ha igenlő jelet kapok, akkor fel is teszem neki. – Mi akarsz lenni, ha felnőtt leszel? – nem túl nehéz, de ezen múlik minden. – Balerina…híres táncos. – ettől tartottam. Lehunyom a szemhéjam, és csak nagyon halkan szólalok meg. – Janet…biztosan tehetséges vagy, de a Marinszkij nem az a hely, ahol balettosokat oktatnak. Ennél sokkal több van benne. Kemény áldozatot kell hozni, hogy a Társulat tagja legyél, és az, hogy híres legyél, nem lehet elsődleges szempont. Sajnálom, de nem ajánlhatlak be. – ezzel azt hiszem sok mindent eldöntök. A tekintetem tovasiklik a férfira, aki többet követel, mint amennyit letett volna az asztalra. Némán csúszok odébb a falhoz, hogy nagy nehezen felálljak, ezzel a kislány előtt is felfedem a titkomat. – Igen, megsérültem. Mr. Lackwood nincs alku. Mr. Dashkov nem a Társulatom tagja, ez a kérés maximum hozzám érkezhetett volna. Ms. Davies nem odavaló. Én pedig nem tartozom bizonyítással Ön felé, és ha tetszik, ha nem…a felesége a riválisom. Köszönöm az idejét, amit rám szánt, de alkut legközelebb ne fölöttem kössenek, ha lehet. Aki sérült az én vagyok, nem a társam. Úgy dobálóznak a karrieremmel, mintha egy sérülés lenne, pedig ennél sokkal többet jelent. A tánc az életem. – most lenézek a kislányra, akit lehet azóta meg is sirattam. Többet nem mondok, hanem elbicegek a táskámért, és a kabátomért is.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
Janet volt ma a reggelim, amit kedvvel fogyasztottam el. Úgy értem, ez a két orosz minden egyes alkalommal képes volt belőlem kihozni az állatot, és ha régen vissza is fogtam magam a próbákon, és fejet hajtottam a tanáraimnak, már senki sem korlátolhatott. Természetesen tudtam, kinél meddig mehettem el, kivel hogyan kellett beszélnem. Van, aki nebántsvirágot játszva az első általam kimondott nemnél sírva fakadt. Volt olyan is, aki a tanácsomat, amit a segítségére mondtam, konok ellenállással fogadott. Nem szokásom faszságokat beszélni, és volt, hogy képes voltam befogni a pofámat, ha éppen megkövetelte a szituáció. Láttam, hogy Dragomirt és Dashkovot is ledöbbentette a hirtelen váltásom a kislánnyal kapcsolatban, a kérlelése viszont nem hatott meg. Eldöntöttem valamit, és tenni fogok azért, hogy az a bizonyos ötletem meg is valósuljon, ezért amikor - talán a legnagyobb meglepetésemre - Tatiana magához hívta Janetet, a hezitáló pillantásra csak bólintottam, és ahogy megindult, hogy az orosszal szemben tegye le magát a padlóra, elnéztem Alex irányába, élt-e még, vagy éppen még mindig forrongott-e az elmúlt percek miatt. Ha így is történt, nem érdekelt. Az én termemben nem fogunk lealacsonyítóan beszélni a nőkről. A másik, hogy rajtuk aztán olyan kurávra nehéz kiigazodni, mint a Faun labirintusán, ezért amikor Davis rólam kezdett el beszélni, a kislányra néztem egy sóhajtás kíséretében, de ahogy Tatiana a levegőbe beszélt, felvontam a szemöldökömet. Most szopatsz, aranyom! Azt se tudod, ki vagyok?! A folytatás viszont nem mondanám, hogy meglepett volna. Tipikus lesajnáló szarság, és totálisan egyértelmű, hogy ezek ketten itt megérdemlik egymást. Mégis megköszörültem a torkomat és eszemben sem volt segíteni a sérültnek, mert tudni akartam, hogy mire megy, meddig megy el, mivel fogja befejezni az elutasítást. Janet köpni-nyelni nem tudott - egyrészt arra, hogy belegyalogoltak a lelkivilágába, mert Tatiana is éppolyan semmire sem tartotta, mint az apja, de éppen ezért ez a sebzés a lelkében már nem követelt több vércseppet a részéről. - Értem, nagyon szépen köszönöm a beszélgetést, Ms. Dragomir - a hangja nem árulta el azt, hogy megbántották volna. Sokkal szerényebb volt, mintsem tisztán látta volna a képességeit, de még kurvára tizenhét volt csak. Ültében egy szomorkás mosollyal nézett el felém, de a szemeim már az orosz némbert figyelték, és azt, hogy ő próbált meg megszabni feltételeket. Tudtommal ő volt a sérült. - Felőlem aztán kimehet azon az ajtón, de akkor több lehetőséget nem kap, és abban az esetben nem fog tudni színpadra állni hat hét múlva és a feleségem fogja megkapni a szerepet. Tudja, azt gondoltam, hogy az oroszok csökönyösebbek és vért izzadva is kitartanak, és hogy nem adják fel ilyen könnyen - szarkasztikus mosolyba forduló mimikával figyeltem a lányt, de itt még nem volt vége. - A sérülése pedig nem egyedülálló a világon, kibaszottul nem lett tőle különleges, Tatiana - sóhajtottam fel. - Talán túlságosan is lefoglalták bizonyos részletek, amikor átöltöztem és kurvára nem vette észre a vágás-, öltés- és forradásnyomokat a térdem környékén. Egy társam érkezett rossz időben, a térdkalácsom pedig darabjaira törött szét, az izomszöveteket is szétszakítva. Másfél évembe telt, hogy képes legyek úgy járni ismét, hogy ne lássák rajtam, hogy tönkrevágtak korábban. Ön szerint mégis mi a picsáért lettem koreográfus? Mi a faszomért hagytam volna ott a színpadot? - megráztam a fejemet, és a tegnapi padot felkaptam, hogy Tatiana, bárhol is volt, lepakoljam a nő mögé azt. - Üljön le, és ne meneküljön végre minden és mindenki elől! - néztem egészen közelről az arcába. - Janet nem azért jött csak, hogy elutasítást kapjon. És ma nem akartam az öltésekkel teli combját leterhelni. Ma megnézi, hogy Janet hogy mozog, Dashkovval. És azt akarom, hogy lássa a hibáit, tudnom kell, hogy Ön mit lát. Tudni akarom, Ön hogy mozog, anélkül, hogy látnám konkrétan - a javaslatok, az észrevételek elárulták az orosz nő gondolkodását, azt a szigort, amelyben felnevelkedett odahaza. - Alex, megkérhetem, hogy részt vegyen ezen az órán ezekkel a feltételekkel? És kérem, beszéljen megfelelően Davisszel, mert ő még csak egy gyerek - a hangom nyugodt felhangot ütött meg, és megkapta addig a bizalmat, ameddig újra el nem baszik mindent. - Na de... - jött Janet részéről a "kikérem magamnak, már nem vagyok gyerek" kezdetű szöveg kigondolása, én pedig egy cinkos mosolyt villantottam felé. Az apja is lehettem volna. Húsz évvel fiatalabb volt nálam. Ha én azt mondom, hogy gyerek, akkor az is volt. Davis felkelt végre a padlóról, tétova pillantással nézve el Dragomir irányába, aztán jött Alex is, akire félénken rámosolygott. A fiatal lány sötét tónusú bőre éles kontrasztban állt az oroszok tejfehér bőrével. Ha egyetlen rasszista megnyilvánulást is hallani fogok, akkor itt van vége mindennek. - Mr. Dashkov - csuklott el Janet hangja kérlelőn, ám a mozgása egy pillanatig sem árulkodott a zavaráról.
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
Az alkutól totálisan felborul minden a fejemben. Egy kislány karrierjét nem helyezhetik tétre az enyémmel egyetemben, mert a kettő össze sem hasonlítható. Nem kellene, hogy bántson, amiért hasznot akart húzni belőlem Mr. Lackwood. A legtöbben pénzt kaptak volna cserébe, ha velem, és Alexanderrel dolgozhatnak, és a Társulat ki is fizetné neki a nagyobb összeget, de arról egy szó sem esett, hogy mást kellene felkarolnom. Nem feltétlenül ezt várja tőlem, de valami hasonlót, az biztos. Az első reakcióm is jól mutatja, hogy mennyire professzionális vagyok, amiért nem akadok ki, és rontok neki az angol férfinak a sértése miatt. A kislánnyal diskurálok, még fontolóra is vehetném, hogy magammal viszem Moszkvába, ha ez idény letelik, de az túlságosan kockázatos, és ha nem muszáj, akkor nem szeretném kitenni a naiv lelkét ennek a teremtésnek. Én tudtam, hogy mit vállalok ennyi idősen, azon a vidéken nőttem fel, más esélyem nem is lett volna, hogy kitörjek a szegénységből. A családomban egytől-egyig művészemberek élnek, de kimagasló tehetség utoljára a nagymamám volt. Az édesapám képei sem lettek világhírűek, de azért akadtak sikerei még így is, de nem elegendő ahhoz, hogy el tudja tartani a feleségét, és a két gyermekét. A bátyámra azóta is neheztelek, nem szabadott volna hátat fordítania nekünk. Ms. Davis nagyon értelmes, és azt gondolom, hogy New Yorkban még nagy esélye lesz befutni, de ahonnan én jöttem szinte már túlkorosnak számít. Nem azért mondom ezt, mert ne tanulta volna meg a balett alapjait, inkább csak nem a mi módszereink alapján. A végére az elutasításomat érvényesítem, és ezzel az alkut is felbontom. Nehezemre esik felkecmeregni a földről, az előbbi bemelegítéstől még most is sajog a combom, és majdnem el is esek, amikor egyenesbe jövök. A tekintetem hideg, és kiszámíthatatlan, a hangom olykor megcsuklik a monológom alatt, és a perifériámról látom, hogy Alexnek nem tetszik ez a fordulat, de nem az ő karrierje a tét, hanem az enyém. A táskámig bicegek el, de amint lehajolnék érte, így derékszögben érnek a koreográfus szavai. Nem finomkodik, nyíltan vállalja a véleményét. - Az oroszok kemények, de most… - nem hagyja, hogy szóhoz jussak. A falnak vetem a hátamat, miközben pihentetem a lábamat, és a kékjeimet az övébe fúrom. Lassan szívom be a levegőt, hogy ne vegyem magamra a rám nehezedő szitkokat, de nehezen viselem a férfi őszinteségét. – Nem különleges? – hajtom le a fejemet, és elszámolok magamban háromig, de amiket mond már személyes frontra terelik a vitánkat. A térdére siklik a pillantásom, és felmérem a nadrágba bújtatott térdkalács állapotát. Valóban nem figyeltem rá, és most kiderül, hogy miért hagyta abba annak idején a balettot. – Nem tudtam, én sajnálom, de akkor is… - igen nem szép, és tudom, hogy nem önszántából választotta ezt a részét a művészeti ágnak, ha már derékba tört az akkori karrierje. Az enyém két másik férfi miatt ment füstbe, akik nem is ismernek. Nem szimplán eltörtem a lábamat mondjuk próba közben, hanem rám támadtak. Felzaklat lelkileg a beszéde, és a közeledése is az irányomba. A függőleges felületnek préselődöm, és ijedten nézem, ahogyan rám néz. A felemelt paddal mi a célja? Végül mellettem helyezi le, és közvetlen közelről pásztázhatjuk a másik reakcióját. A felszólításnak eleget teszek, és lehuppanok a kis vékonyka ülőalkalmatosságra. A fülemben ver éket a monológja, és még akkor is le vagyok forrázva, amikor Alexhez odalép a kislány, és táncba hívja. A koreográfust most kizárom, és az előttem elhelyezkedő párost mérem be középre. Mr. Lackwood a magnóhoz lép, és a Csajkovszkij remekmű első akkordja hullámzik végig a falakon. Beleborzongok, ahogyan életre kelnek. Nem tudok betelni velük. Janet légies, és könnyed, Alex tökéletesen kiegészíti. Az első pár percben csak némán szemlélem őket. A kezem az ölemben pihen, és észre se veszem, hogy könnybe lábad a szemem. A balettért élek. Ez ad erőt, hogy felkeljek minden egyes nap, és most olyan céltalan vagyok nélküle. A szempilláim tövében érlelődik az újabb könny, de nem sírom el. Óvatosan törlöm le, és acélozom meg a lelkemet, de valami belül meghal bennem. Most szembesülök vele igazán, hogy mit veszíthetek. – Elég. – kiáltom el magam, és mindketten befejezik. – Ms. Davis nem hiszi el magáról, hogy ő Odette. Légies, de merev. Nem kecses, amikor kinyújtja a kezét. Alex későn indította a forgást. A kéztartása nem a megfelelő szögben volt. –tekintek el oldalra, ahol a férfi is áll.
━━━"The weak ones are there to justify the strong"
A segítségemért cserébe az iskola elég busás összeget kaphatott volna az oroszoktól, de abból már köszönöm, volt elég. Nem voltam az a típus, aki bármiben spórolt volna, de nem két kézzel szórtam a pénzt. A Studio teljes mértékben diák-központú volt, a jelenlegi legjobb felszerelésekkel dolgoztunk, és ha esetleg addig bajlódtunk volna valamivel, hogy javításra került a sor - mint a szekrénynél -, akkor igyekeztem mielőbb orvosolni a problémát. Mindannyian a megkeresett pénzünkből éltünk és nem éheztünk, nem tehettem meg, hogy bármikor is tologatom a kötelességeimet, főleg nem tulajdonosként. Tegnap óta pedig úgy éreztem, mást sem csináltam, csak leszúrtam ezt a két idegent itt, közéjük léptem, mintha én lettem volna Oviapu, csak kevésbé osztrák és kevesebb izomzattal, nem annyira bamba képpel, mint Schwarzenegger, és már a második napomon belefáradtam ebbe az állandó acsarkodásba. Általában nyugodt tudtam lenni, de volt, aki elérte nálam azt, hogy faszfej hangulatom legyen és úgy beszéljek másokkal, ahogy talán nem kellett volna. Hogy megbántam-e bármikor is a tetteim, a döntéseim? SOHA! Mert minden én voltam. A legkevésbé sem érdekelt az orosz nő közbeszúrt ellenkezései, és nem is igazán hagytam, hogy kibontakozzon. Ha valamit el akartam, hát el is mondtam. Nem kedveltem, ha közbeszóltak, félbeszakítottak, vagy túlkiabáltak. És az utolsó szó a legtöbbször az enyém volt. Ebben a környezetben biztosan. A magyarázatomra némileg visszafogta magát, de a dacos pillantást még elkaptam, ott, mielőtt leült volna. A sajnálatát elfogadhattam volna, de nem azért avattam be mindabba, ami történt velem évekkel ezelőtt, hogy sajnáljon, vagy hogy szánjon. Megtörtént, az élet megy tovább, és ha éppen másként alakult a karrierem, nem haltam meg. Nem kell temetni engem még, köszönöm szépen. Ahogy lerakta a kis seggét Kontyocska, magára hagytam őt, hogy végre a zene vegye át a hatalmat a teremben, és ha Davis és Dashkov megvoltak a kötelező formaságokkal, akkor ott, a magnó mellett parkoltam le először, az első pár akkordig egy helyben megállva, hogy az orosz-amerikai párost figyeljem csak, de a szemeim továbbsiklottak az egyik forgásnál Tatianára, akinek az arckifejezése megtörtté vált. Remekül tudott volna uralkodni a vonásain, de azt a pillanatot sikerült elkapnom, ahogy a szeméhez nyúlva kitörölte az áruló könnycseppet onnan, nehogy az végigszaladjon a porcelán bőrén. Istenem, mennyire gyönyörű volt így összetörve! Szinte világítottak azok a jégkék szemek, erős kontrasztot alkotva a barna hajával, a telt ajkai pedig halovány piros színben tündököltek. Voltak irgalmatlanul rusnya táncosok, de Tatiana nem tartozott közéjük. Szótlanul vártam, hogy végre beszéljen, vállalja a véleményét, és amikor megtette, egy elégedett félmosollyal nyugtáztam. Látni akartam, hogy tudja, mit kell tennie, hogy még mindig képes objektíven megítélni azt, amit nézett. Csak akkor léptem el az ellentétes faltól, amikor Dragomir rám nézett, én viszont akkor már Alexéket figyeltem. - Janet, ne hozzanak zavarba téged - a táskámból előszedtem a sálamat, amit még korábban szedtem le magamról, a kabát előtt, és azzal sétáltam oda a pároshoz. Rámosolyogtam a fekete lányra, Dashkov felé pedig egy köszönömöt morogtam el. Egyetlen szó nélkül alkalmazkodott a helyzethez, nem tett lealacsonyító megjegyzéseket, szóval azt hiszem, hogy a bizalmat egyelőre megkapta. Tőle függött, hogy meddig élvezhette. - Sokszor hallottad már ezt, és mozogtál rá - ismét Janetre néztem, ő pedig alázatosan csak bólintott. - Fordulj meg - megköszörülte a lány a torkát, egy bocsánatkérő pillantást engedve meg magának Alex felé megtette azt, amire kértem. - Alex, kérem vigyázzon rá, és úgy vezesse, ahogy Tatianával tenné - a kezeimben lévő anyagot a lány szemei elé vezettem, hogy a tarkóján csomót kössek rá. Ki kellett zárnia a környezetét, és ha elveszem az egyik érzékszervét, a pánik nem a mozdulataiban fog érződni, hanem belül fog rákoncentrálni. - Újra! Addig maradnak itt, ameddig Dragomir kisasszony elégedett nem lesz. Ma nem én vagyok a koreográfus - Alex rám nézett, egyértelmű volt, hogy hibbantnak nézett és biztos voltam abban is, hogy nem hitt a módszereimben, de a statisztika nem hazudott. Hátat fordítottam a párosnak, hogy az említett orosz nő felé induljak. - Nem hallom, hogy mozognának! Ne kelljen kétszer mondanom! - a hangom mélyen utasító volt, mire végre Janet megmozdult, Dashkov pedig összeszedve magát ismét táncba hívta a kislányt, aki szó szerint vakon követte az oroszt. Tatiana mellett két méter távolságban helyezkedtem el a padlón, felhúzott térdekkel, talpaimon támaszkodva, az alkarjaimat pedig a térdeimen pihentettem. Kivételesen most nem az orosz nőt figyeltem, hanem Dashkovot és Davist. Janet hozzá volt már szokva ahhoz, hogy nem a megszokott és bevett tanári szokásaim voltak.
━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."
„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?” „Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”
A támadás óta nem tudom, hogy mi van velem. Belül gyűlik egy feszültségbomba, és nem sikerül kiölnöm, csak halmozódik, és azt veszem észre, mint ezekben a percekben is, amikor a koreográfussal veszekszem, hogy elveszítem a józanságomat, és minden illendőséget mellőzve egy hárpiára hajazok. Sosem szoktam ilyen lenni, határozott lehet, de nem egy fúria, aki még akkor is magának követeli az utolsó szót, amikor már legyőzték egy szópárbajban. Fáradok, és nem csak testileg, de lelkileg is. Ilyen esetekben általában egy másik művészeti ághoz nyúlok, mint a filmek világa, vagy egy színházlátogatás. A kikapcsolódás nekem is jár, és úgy tűnik, hogy az Anyegin nem volt elegendő, hogy belül megnyugodjak. Kiraboltak, és belém szúrtak egy kést. Meghaltam, és újra kellett éleszteni, de valahogyan ezt azóta sem dolgoztam fel. Végül megadom magam, és leülök arra a padra, de semmi kedvem itt lenni, azonban nem mondhatok nemet, ha már ennyire normálisan kért. Én is tudok kompromisszumképes lenni, ha a megfelelő hangnemben szólnak hozzám. Mr. Lackwood nem rossz ember, de az ordítozásaival az ember lányára hozza a frászt. Elüldögélek, a megszólaló zenére mégis kiegyenesedem, és közvetlen közelről szembesülök a jövőm tétjével. Janet nem is mozog annyira rosszul. Még merev, és lenne mit javítania, de nem reménytelen eset, ahogyan az előbb megaláztam a szavaimmal. Alex könnyedén vezeti, és jól is működnének együtt, ha lenne idejük többet gyakorolni. A keménységem falai leomlanak, és megindul bennem egy kis felengedés, és ezek könnyek formájában távoznának, de nem itt, és nem most fogom kisírni magam. Gyorsan törlöm le az árulkodó igazgyöngyöt, és vágok bele a táncba. Nem jó, mármint ezzel most nem mehetne előadásra. Meglepődöm, hogy a koreográfus is feláll, és most átveszi a kezdeményezést. Én csak mélyen hallgatok a teremben, néha összenézek a társammal, aki szintén nem érti, hogy mi történik, és miért nem velem próbál, de jobban esik, hogy pihentethetem a lábamat, különben félő, hogy valóban gyógyszert kell vennem, hogy egyáltalán a talpamra tudjam helyezni a testsúlyomat. A sál láttán felszalad az egyik szépen ívelt szemöldököm. Mire készül vele? A nevem hallatán megszólalni sem tudok. Miért nekem kellene irányítanom őket? Otthon tanítok, de ez most nem az én feladatom. Az értetlenség kiülhet az arcomra, de még akkor sem világosít fel, amikor felém pillant. A fiatal lány szemét bekötve engedi át őket az újabb kísérletnek, nekem meg összeszűkül a gyomrom. Komolyan az én tökéletességemre hajt? Még szinte fel sem hangzik a zene, de Janet elesik, én meg automatikusan emelkedem fel a kispadról. - Alex tartsd meg egy pillanatra a kezdőlépésben, és akkor nem lesz bizonytalan. – fura nekem dirigálni, amikor valaki másnak a termében vagyunk, és éppen egy fél órával ezelőtt utasítottam vissza az alkuját. – Oké, de nagyon merev. – sajnálkozik az orosz partnerem, mire elmosolyodom. – Érintsd meg finoman a lapockáját, és nyomd be. Nekem működni szokott, tudom, hogy akkor kell lazítanom. Csináld. – lelkesülök fel, és totálisan megfeledkezem az idő múlásáról. A dallamra adom az instrukciókat, és néha mutogatok is Alexnek, hogy merre vigye el az átmenetileg vakságnak örvendő kisasszonyt. Tudom, hogy nem kellene ez által vidám pillanatokat szereznem, de kezdek feloldódni. Ki tudja már, hogy hányadára csinálják, de itt és most jön el, hogy elégedett vagyok én is. – Remek, ez nagyon szép volt Janet. – csúszik ki a dicséret a számon, és tapsolok is. Ekkor Alex oldja ki neki a sálat, és segít neki abban, hogy megszokja újra a fényt. A falon lévő órára sandítok. – Már dél is elmúlt? – totálisan megfeledkeztem az ebédről is. Nem mintha annyira éhes lennék, de a két táncosnak kell a szünet. – Elmegyek enni valamit, te kérsz valamit Törpilla? – pillant Janetre Dashkov, és ezzel engem is meglep. – Rád férne valami normális étel is. Van erre büfé? – most már mindenki Mr. Lackwoodot nézi. Megvárom, hogy feleljen, addig szépen arrébb csúszok, és felemelem a földről a táskámat, hogy összeszedjem a holmimat. A célt elértem, szóval visszamegyek a szállodába, és megpróbálok nem ezen rágódni.
Kezdőlap
