Szerintem én lennék a recepciós asszisztensek gyöngye, ha lehetne nevezni efféle versenyen. Igazából határozottan nem nekem találták ki ezt a fajta munkát, legalábbis elsőre meg voltam erről győződve. Sőt, még a harmadik hetemben is úgy gondoltam, hogy az egész csak egy kicseszés velem szemben bosszúból, amiért az előző helyemről annyira el akartam jönni, hogy lebuktattam magam, és kénytelenek voltak New Yorkba pakolni. Aztán valahogy megszoktam. Sőt, odáig fajult, hogy még meg is szerettem, és nem volt olyan, amit ne tudtam volna elintézni. Ha mégis akadt, akkor pedig pontosan tudtam, hogy melyik számot kell tárcsáznom ahhoz, hogy megoldódjon az a bizonyos probléma, ami úgy tűnt, hogy még rajtam is ki tud fogni. - Hogy érti azt, hogy nem érkezett meg?! – kérdeztem dühösen, toppantva egyet a magas sarkakba bújtatott lábammal. – Kaptam róla e-mailt, hogy ott vannak a raktárban, és a mai napon kiszállítják őket. Mégis, hogyan számoljak el a főnökömmel?! – olyan hatalmas szemeket meresztettem a fickóra, amekkorákat csak tudtam. Az árunak mindössze a töredékét sikerült kihoznia, és ugyan tudtam, hogy Keith cseppet sem lesz rám dühös, hiszen nem az én hibám, ettől függetlenül ennek a pasasnak erről nem kellett tudnia. Nyugodtan hihette akár azt is, hogy én emiatt még bajba kerülhetek, és az egész az ő hibája lesz. - Nézze kisasszony, én erre a címre mindössze ennyit vettem át. Látja? – felém mutatta a fuvarlevelet, vagy ki tudja, hogy micsodát, de nekem kínai volt az egész. Azt viszont láttam még én is, hogy igazat beszélt. – Valószínűleg valamit elkevertek az adminisztrációnál… - vonogatta a vállait tanácstalanul, majd megpöccintette a sapkája simléderét, és már ott sem volt. Én meg legszívesebben felrobbantam volna. - Á! – fújtattam, akár egy feldühödött bika. Valószínűleg, ha most egy rajzfilm szereplője lettem volna, akkor a fülemből füst gomolyogna elő a felforrt agyvizemnek hála. Ez azonban hála istennek nem következett be, viszont a kép megjelent a lelki szemeim előtt, és egy kicsit sikerült lehiggadnom is. Csak annyira, hogy elővegyem a telefonomat, és nekiálljak intézkedni. - Üdvözlöm, Poppy O’Brien vagyok, és a Balancé Studioból telefonálok. A szállítmányunk egy része nem érkezett meg, viszont mára ígérték. Lenne szíves utána nézni? – a legbájosabb hangomat vettem elő, noha a szabad kezemmel folyamatosan a vöröslő tincseim között matattam, és próbáltam uralkodni magamon, mielőtt kitépném az összes hajszálamat. Türelmesen vártam a soromra, közben fel-alá járkáltam az asztalom előtt, amíg nem közölték velem a vonal túlsó végéről, hogy bizony ott van minden, és nagyon sajnálják, de valami biztosan elkeveredett. Ő volt a második, aki ma ezt mondta nekem, de egyikkel sem lettem előrébb sajnos. Ráadásul, már a futár is csak holnap jönne, de nekünk ma kellettek ezek a holmik. - Csodás reggelt, Főni! – csiripeltem az újabb tárcsázást követően a telefonba. – Remélem már reggeliztél, és a kávédat is megittad, mert van egy kis gondunk… - akár fel is vezethettem volna jobban, vagy hosszabban, de nem láttam sok értelmét. – A mára ígért áruval valamit szarakodtak a raktárban, és hát… nem érkezett meg. És már nem is fog, szóval, ha ma szükségünk van rá, akkor nekünk kell érte menni. Tudod, elintézném én, de nekem nincs kocsim, ekkora pláne… - forgattam a szemeimet, csípőmmel az asztal szélének támaszkodva. - Ha segíteni akarsz kocsit szerezni, akkor nem sértődöm meg… - és akkor még talán el is intézem az ügyet egymagam. – Egyébként bent vagyok a stúdióban. – tettem még hozzá, várva a további instrukciókra.
━━━ “The quickest way to know a woman is to go shopping with her.”
Csak a közel négy lábnyi asztal lapja választott el apám alakjától az irodájában, ami fent volt a picsában kvázi a felhők felett, és legalább húsz perce megállás nélkül mondta a saját maga igazát. Megint az öcsémmel kapcsolatos ügyek voltak előszedve és az, hogy nekem feltétlenül szakmát és hivatást kell váltanom, ha nem akarom, hogy a család vagyona megsemmisüljön. Nem mintha a Kajmán-szigeteken apámnak ne lenne bankszámlája nyitva, amire havi szinten egy bizonyos összeg átutalgatott. A tőzsdézést olyan szinten űzte, hogy a kisujjából is dollárezrek zubogtak, ha éppen jó napja volt a részvényekkel. Képtelen volt megérteni, hogy vele ellentétben én meg magasról tettem a vagyonra, és kurvára nem tudtam pénzen megvenni azokat a dolgokat, amire szükségem volt. Mondjuk egy hét szabadságra, amikor nem baszogat senki sem. - Hónapok óta ezt az ügyet görgetjük anélkül, hogy beszélnél a fiaddal a konkrétumokról és választás elé állítanád, aminél van valami döntése is. Biztos, hogy ennyire elmérgesedő kapcsolatot szeretnél vele? - csak kötöttem én is az ebet a karóról, és ha tehettem volna, akkor apró darabokra szaggattam volna azt a szaros végrendeletet, ami a széfjében feküdt. A második példányát pedig az ügyvédje őrizte. Ha nem akartam bankot rabolni és elkövetni faszságot, akkor nem nyúltam egyik paksamétához sem. - Kenneth már jóval korábban eldöntötte, hogy nem kér a Lackwood névből és ebből a birodalomból, amit felépítettem nektek. Tavaly haza sem jött és idén sem volt valami túl aktív, szóval miről is beszélünk? Legyek hálás neki azért, csak mert felhívja negyed évente az öregét? - előredőltem a széken, a tenyerem pedig végigsúrolta a már majdnem egy hetes borostámat is. Tina már a második nap jelezte, hogy szúrt a pofám, de nem izgatott. Ameddig Jetiként nem cibálnak el borbélyhoz, addig nincs gond. Most már a félig vadember style egészen menő volt, igaz, már kezdett zavarni engem is. Az pedig, hogy az apámmal ebbe az örökösödési mizériába belefáradtam, kicsit sem volt túlzás. Hányadjára és milyen módokon kellene még neki nemet mondanom? Nekem az élet más kártyalapot osztott, nem tudnék egész nap a monitor előtt gubbasztani, mert beleőrülnék a mozgáshiányba. - Ha felhívom, és megegyezek vele néhány feltételben, akkor.. - nem tudtam végigmondani az ötletem, mert a telefon a zsebemben rezegni kezdett, apám feddő pillantásának kereszttüzében bocsánatot kérve vakkantottam bele: - Pops, még mindig csak Keith - hogy is van a genetika? Kurvára öröklődik, az én képes is biztosan úgy megnyúlik majd öreg koromra, mint amilyen apámé volt a hívás miatt. Poppy, mióta a Balancé alkalmazásában állt sem tudott leszokni a Főnöközésről és annak becézett formáiról, amitől a hátamon is égnek állt a szőr, de javíthatatlan volt. - Csak a kávén vagyok túl. Meg.. talán három bagelt is betoltam - automatikus válasz. Apámékhoz reggel átmentem, nagyanyám pedig képtelen úgy elengedni, hogy belém ne tuszkolja legalább a fél hűtőt, és az, hogy nemet mondjak neki, még csak hallani sem akart róla. A vasgyúró korszakomban kedvelt a leginkább, amikor szinte úgy gurultam a budi és a kiságy közt. Még időm se volt megkérdezni, hogy mi a helyzet, vagy hogy ityeg.. Poppy hangja a túloldalról koránt sem volt megnyugtató, de örültem annak, hogy nem kapta el a hisztiroham, mint egyes nőket, ha valami nem az elképzelésük szerint történik. A kis vörös egyre inkább helytállt a munkájában, és néha már nem csak azért kapta a szenny kaját, mert éhezett volna. A szar meg csak úgy ömlött a szájából, de persze nem őt hibáztattam. Csak mert máshol éppen a rendszerben elbaszódott valami, nem fogom az alkalmazottat egyből az utcára tenni. - Mondtam már neked, hogy igazán remek hírekkel vagy képes szolgálni? Egyszerűen csodálatos - morogtam bele a telefonba, ezzel egyetemben pedig felemelkedtem végre abból a kurva kényelmes fotelből, amibe apám száműzte a társaságát. Többe került, mint a hűtőm otthon. A picsába is. - Megpróbálok fél órán belül odaérni. Addig nyomtasd ki légyszíves a megrendelőlapot, hogy tudjuk, pontosan mi kell és mennyi- még jó, hogy előre utalással szerződtünk a céggel. Ezután kétszer is meggondolom, hogy kire és mit bízok rá, de az kurva élet, hogy addig megyek a pénzem után, ameddig viszont nem látom. Annak adtam, akinek én akartam és nem az kapta, aki úgy gondolta, megérdemelte. Nem, nem játszunk ilyet. - Épp apámnál vagyok, Pops - adtam meg a választ arra, miért is kell nekem fél óra, hogy odaérjek. Leginkább azt a kibaszott forgalmat gyűlöltem New Yorkban, tyúklépésben, összeszarva lehetett csak közlekedni. Apám reakcióját megjósolhattam volna. Nem igazán tetszett, hogy a képemen nem csupa öröm és boldogság látszódott. Érdekelt? Most nem. - Kaptunk valamit? - kérdeztem, miközben megkerültem az asztalt, hogy apám lepakolt személyes cuccai felé vegyem az irányt. Felmartam a Chrysler kulcsát is, de még nem viharzottam ki az irodából. Majd ha már nem telefonálok. Baszdmeg, baszdmeg, csak maradj életben. Szólt a mantra - az autónak.
Játszi könnyedséggel engedtem el a fülem mellett azokat a dolgokat, amik nem tetszettek, vagy nem érdekeltek. Ezt már sikerült az elmúlt néhány évben a tökélyre fejlesztenem, és igaz volt ez Keith állandó helyesbítésére is, már ami a megszólítását illette. Nekem ő akkor is Főni lesz, ha a feje tetejére áll, és pörögni kezd. Mondjuk, azt szívesen megnéztem volna. Talán egy hétig még azt is kibírnám, hogy a szüleitől kapott nevén szólítsam, és ne aggassak rá számára idegesítő beceneveket. Pedig biztos, hogy ez a remek kapcsolatunk alapja. - Jó, az már határozottan reggelinek minősül. – nyugtáztam a bagellel kapcsolatos válaszát, aztán dobtam is a bombát. Nem akartam túl sokáig húzni az időt, mert annak egyrészt semmi értelme nem volt, másrészt mindenképpen meg kellett oldanunk egy égető problémát. Jobban mondva biztosan az én dolgom lett volna eredetileg, de én nem vagyok olyan önző, hogy megtartsam magamnak ezeket a fontos infókat, és olyan lelkes sem, hogy egyedül akarjak mindent megoldani. Vannak olyan esetek, amikor jól jön a segítség, hiába vagyok képes egyébként elintézni egyedül is a problémát. Ő a főnök, tudnia kellett róla mindenképpen, én legalábbis erre jutottam. - Bocsi, de ne a hírnököt akard megfojtani, oké? – ha velem szemben állt volna, valószínűleg most megvontam volna a vállaimat. Így viszont csak idegesen haraptam be a szám szegletét. – Hidd el, én sem örülök neki, főleg, hogy potyára jöttem be majdhogynem, de ez már csak egy ilyen nap. Reménykedjünk, hogy szar kezdés után nem jön még több szar! – a magam pozitív világszemléletével most már tényleg megrántottam a vállaimat. - Értettem, Főnök úr! – csak azért is kiemeltem a megszólítást. – Akkor nyomtatok, te meg siess, ahogy tudsz! – nem akartam én utasítgatni, hiszen nem cseréltem fel még csak fejben sem a szerepeinket. Inkább kérésnek szántam, mert egyedül nem akartam taxiba pattanni és intézkedni, noha megtehettem volna. Tényleg ők rontották el, a fenébe is! – Ó, részvétem! – szisszentem fel jól hallhatóan. Talán láttam egyszer, vagy esetleg kétszer az apját futólag, azt is véletlenül. Nem mondhatnám, hogy mindenáron meg szerettem volna ismerkedni vele, valahogy nem az a magával ragadó, bűbájos típus volt. Sőt, égnek állt tőle a hátamon a nem létező összes pihe. - Akkor nem csodálom, hogy ilyen morgós vagy még a reggeli ellenére is. Gondolom megalapozza a remek hangulatod, de ígérem majd megpróbállak felvidítani! – csiripeltem tovább a kagylóba. – Nem sokat, alig néhány dolgot. A lista legtöbb eleme hiányzik. – közöltem a további híreket, aztán rövid úton készültem bontani a vonalat. – Akkor várlak! Még van némi teendőm! – amit ő adott, természetesen. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, már bontottam is a vonalat, hogy lehuppanjak a gépem elé. Hamar megtaláltam a dokumentumot, és már nyomtattam is a kért listát. Mire nagyjából letelt a fél óra, már a stúdió előtt strázsáltam az utcán, hogy minél előbb indulhassunk. Egy kávét szürcsöltem ráérősen, nekitámaszkodva a hátammal a falnak, úgy lestem, hogy mikor érkezik egy kocsi elénk, amiből remélhetőleg ismerős fog kiszállni, és nem az, akinek a fél szeme mindig rajtam van. Egy másik, akin az én fél szemem van ott mindig, de szigorúan csak a biztonság kedvéért.
━━━ “The quickest way to know a woman is to go shopping with her.”
Bólintottam, mert alapesetben azt tettem volna egy személyes beszélgetés során. Nem a hírnököt akartam megfojtani egy kanál vízben, és Poppy tudhatta, hogy nem is rá voltam mérges. Mert tudtam az lenni, egy kibaszott szaralak, ha arról volt szó, de ő nem érdemelte még meg és ki azt az énem. Még nem kellett őt elküldenem a halál faszára sem és ez már egy plusz pont volt, mert legalább vele nem kellett hadakoznom. Nem lehettem elég hálás neki ezért, és nem, emiatt nem fog fizetésemelést kapni, hogy nincsenek problémák köztünk. Az épp elég volt, hogy néha úgy volt képes nézni, hogy esküszöm, zavarba is jöhettem volna. De túl öreg voltam már én ehhez, ráadásul egy feleséggel az oldalamon nem igen tudott semmi sem elbizonytalanítani. - Figyelj már, néha süssön is az a kibaszott nap, Pops - vigyorodtam el, apám szúrós tekintete pedig épp olyan volt, mintha karót döfne belém. Sose kedvelte, ha nem szofisztikáltan fogalmazok. De túlságosan is szabad voltam ahhoz, hogy ezeket a korlátolt társalgási formákat betartsam. Egyedül mama előtt nem káromkodtam, az a kis mazsola nem érdemelte meg, hogy háborogjon az unokája miatt. - Csak pozitívan - adtam meg a magyarázatot az előző kijelentésemre, mert nem akartam, hogy a brit pesszimizmus hasson át minket. A lányt csak azóta ismertem, hogy jelentkezett hozzánk, de az már az első napokban feltűnt, hogy amire megkértem, azt mindig megcsinálta. Ha tűzön és vízen kellett volna végiggrasszálnia, azt is megtette volna, talán kis kerülőúttal, de akkor is eljutott volna a megoldásig. Ennyire szélsőséges szerintem nem voltam vele még, és ahogy a javaslatomnak megfelelően válaszolt, elmosolyodtam. Ez az én kis írem, aye. Hogy nehogy azt gondolja, hogy ténylegesen belé taposok és annyira fos napom van, apámmal hozakodtam elő. Apám mindig is megosztó személyiség volt, vagy azért kerültek hozzá közel, mert kedvelték a stílusát, vagy mert kvázi pénzeszsákként üzemelt. A másik véglet pedig az volt, aki minél távolabb akart tőle kerülni, pont a stílusa miatt. Nem erőltettem azt, hogy minden ismerősöm kedvelje az öreget, ha már egyszer a saját fiával is ellentétek húzódtak köztük, amit én képtelen voltam áthidalni. Az évek óta tartó gyötrődést pedig a legszívesebben kidobtam volna a picsába. - Istennő vagy, Pops. Megyek is, találkozunk nem sokára - foglaltam össze azt a profizmust, amivel félig-meddig lerázott a kiscsirke. Tudtam, hogy ameddig oda nem érek, addig is el- és lefoglalja magát, mert volt mivel, és abban is biztos voltam, hogy a kinyomtatott dokumentumok full egyértelműek lesznek. A vonal bontását követően a csend befurakodott apám és közém. Csak egy pillanattal tovább hagytam meg ezt a csendet, mint ahogy egészséges lett volna, aztán zsebre dugtam a telefont. - Mennem kell, apa. Az autót is vinném, ha nem gond, de mire végzel itt, bent lesz a parkolóhelyeden. Feljövök hozzád, ha szeretnéd, és folytatjuk azt, amit elkezdtünk - adtam neki meg ezt az ultimátumot, mert tudtam, hogy valami biztosan nem tetszik neki majd. - Most van időm rád - a hangja távolságtartóvá vált. Nagyszerű. - Később folytatjuk. Vigyázz magadra - biccentettem felé, aztán már ott sem voltam az irodájában. Mondtam már, hogy utáltam a New York-i forgalmat, ugye? Nos, a Manhattan-bélit pedig még inkább. Kihordtam csak három infarktust az autó kerekein és néhányszor véletlenül néhány baszdmeg és a kurva anyád is főszereplője lett a vezetésemnek, mert ezek a faszfejek képtelenek voltak tempósan közlekedni. Én meg nem mindig voltam a türelem mintapéldánya. A nagyjából fél óra pontosan harminchét perc, negyvenkilenc másodperc lett, de az autó lassú dorombolással állt meg azon az egyetlen parkolóhelyen a Studio mellett, ami üres volt még. Nem akartam parkolójegyet váltani, így csak átnyúltam az anyósülésen, kilökve az ajtót is egy dudálással megspékelve, hogy jelezzem Poppynak, megérkeztem. Mint Gandalf, csak dél felől, alig ötven perc alatt. Ha behuppant a lány az autóba, már sebességbe is tettem az autót és az indexet kirakva ismét besoroltam abba a kibaszott forgalomba. - Szia! - villantottam rá egy mosolyt, miközben a rádióból egy apám ízlését tükröző korai Johnny Cash szám szólt. Meg nem tudtam volna mondani a címét, de attól függetlenül, hogy idegesített a már halott öreg hangja, nem kapcsoltam ki. És nem váltottam csatornát, csak lejjebb vettem a hangerőt, hogy ne basszon fel mindkettőnket az a fajta zene. - Hova kell mennünk pontosan? Melyik raktárhoz? - kérdeztem rá nagyjából fél perccel később a pirosnál, ami megállított minket. Első körben oda fogunk menni, és ha balfaszkodnak, akkor majd újratervezünk. De az biztos, hogy velük többé szart sem fogunk lezsírozni. Sajnos van, amiben apámra ütöttem, és ha egyszer elbasznak valamit, akkor utána már nem adtam több esélyt a dolgoknak. A pénz nagy úr, ami kézenfogva jár az idővel. Az egyikből volt bőven, a másik pedig pénzbe kerül. Ha Poppy megadta a címet, a telefonom kijelzőjén megjelent az útvonalterv. Remek, egy óra autóval. Komolyan tökön szúrom magam! - Egyébként.. remélem nem csak a kávé a reggelid, Pops - jegyeztem meg, és nagyon reméltem, hogy nem is gumimacikat tolt be.. kiakasztott a szar étkezésével.
- Én nagyon pozitív vagyok, Keith, de jobban örültem volna, ha nem kell ilyenekkel vacakolnom a mai napon. Valahogy nem így terveztem, amikor felébredtem a rohadt szomszédra! – fújtattam egyet. Oké, annyi bizonyos volt most már, hogy legalább nem teljesen egyedül kellett megoldanom a problémát, hanem ő is segíteni fog. Valamennyit biztosan, és ha úgy vesszük, ez máris lehetett akár az a bizonyos napsütés is. Ha már az időjárás másképp döntött ma, legalább a kedvem lehetne rózsásabb. - Akkor ez lebegjen a lelki szemeid előtt akkor is, amikor majd a fizetésemről beszélgetünk holnap délelőtt. – motyogtam bele a telefonba, mielőtt mind a ketten bontottuk volna a vonalat. Milyen kár, hogy ilyenkor soha nem készítek hangfelvételt, pedig igazán felhasználhattam volna ellene, amikor sort kerítek arra a bizonyos beszélgetésre. Amúgy nem volt szükségem több pénzre, de szerettem húzni az agyát, meg ő amúgy sem tudhatta, hogy milyen az anyagi helyzetem. Azért az FBI igyekezett minden tőlük telhetőt megtenni azért, hogy kedvenc tanújuknak a biztonságon túl mindene meglegyen. Nem volt a bőröm alatt is pénz, mint régen, de azért nem szenvedtem hiányt semmiben. Amúgy sem lehetett volna azzal vádolni, hogy olyan nagy igényeim lennének. Amíg azon gondolkoztam, hogy mekkora emelést kellene kérnem, szépen elintéztem mindent, amit kellett. Kinyomtattam a leltárt azokról a dolgokról, amiket meg kellett volna kapnunk, és még azt is bejelöltem rajta, hogy ténylegesen mit sikerült kiszállítaniuk. Sajnos elég csekély volt ezen tételek száma, de ezt úgyis orvosolni fogjuk a remélhetőleg nagyon közeli jövőben. Még arra sem voltam rest, hogy beszerezzek magamnak egy iható kávét, és a kedvenc főnökömnek is vegyek egy olyat, amilyet ő szeret. Mivel hamarabb is mentem ki, ő pedig késett, ezért viszonylag sokat ácsorogtam odakint, és nem volt éppen gatyarohasztó a meleg. Néha feltámadt egy-egy hűvösebb fuvallat, ami kitartóan ostromolta az arcom érzékeny bőrét, kissé pirossá festve azt. - Hűha, ezt nevezem! – füttyentettem, amikor lefékezett az autó. - Szia, Főni! – természetesen szándékosan használtam azt a megszólítást, amit utált. Bosszúból, ha úgy tetszik. Kicsinyes ugyan, de máris jobb volt tőle a hangulatom, amit az is elárulhatott számára, hogy szélesen oldalra vigyorogtam, miután bepattantam. – Nem mondod, hogy elhoztad apád kocsiját! – néztem körül ámuldozva, továbbra is a kezemben egyensúlyozva a kis kartondarabkát, ami a poharakat volt hivatott megtartani. - Ugyan késtél, de azért jár egy kávé, amiért ilyen gyorsan szereztél autót! – nyújtottam felé a neki szánt adagot a feketéből. – Elég feszültnek látszol, és amíg ilyen vagy, addig nem vagy alkalmas befogadni a napsugarakat, amiket feléd küldök. – viccesen megrebegtettem a pilláimat, aztán valahogy akrobatákat megszégyenítő ügyességgel egyensúlyoztam a kávét, a telefonomat, és a papírokat egyszerre. Nem volt egyszerű mutatvány, de sikerült kiviteleznem. – Ne aggódj, már beírtam a GPS-be. – közöltem, felé tartva a mobilom kijelzőjét, bár a címet is mondtam mellé, nem tartottam meg magamnak. Ha nem bízott az én ketyerémben, ő is nyugodtan beírhatta az úti célt a sajátjába. Biztos, ami biztos. - Elvileg ez a kisebbik raktára a cégnek. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ennek ellenére, hogy a fenébe tudták így elcseszni ezt! – háborogtam a magam módján, nem túl visszafogottan. Néha prüszköltem mellé, mint egy felhúzott csataló. – Vezethetek, ha akarod! Kiváló sofőr vagyok! – húztam ki magam az anyósülésen, habár New York-on belül még nem sokszor volt szerencsétlenségem volán mögé ülni. - Egyet se félj, indulás előtt már megittam egy energiaitalt is, még otthon! – lehet, hogy én is feszült voltam, de próbáltam tényleg uralkodni magamon, és megfogadni a telefonban mondott tanácsát. – A kávé mellé pedig vettem egy fánkot… - bele is ittam hát a poharam tartalmába. – Neked nem hoztam, mert már mondtad, hogy reggeliztél, remélem nincs harag! – vontam meg ártatlanul a vállaimat. – Van még a táskámban ez-az, ha mégis megéheznél! – némi csoki, meg effélék. - Hogy hogy apádnál kezdted a reggelt? Minden rendben? – némi csendet törtem meg a kérdésemmel, mert kezdett feszélyezni a némaság. Amúgy sem túl jellemző rám, és ha ideges vagyok, rendszerint csak még többet beszélek.
━━━ “The quickest way to know a woman is to go shopping with her.”
Az utóbbi időben jutottam el arra a pontra, hogy jobban örültem egy perc néma csendnek, vagy olyan időszaknak, amikor a komolyzene taktusai töltötték be a teret. Olyan időszaknak és olyan környezetnek, ahol nem kellett senkivel és semmivel sem foglalkoznom, és még csak a gondolataimat sem kötötték le mások. Az évek néha ólomlábakon cammogtak tova, az egyik pillanatban még január elsejét írtunk, borgőzös mámorban úszva, semmit sem kajálva, a másikban, egy szempillantás alatt pedig már november huszonötödikét írtunk. Azon kapva magam, hogy már nem elég csak a pulóver, már nem elég csak az edzőcipő, hanem nagyanyám hangja parancsolt rám - az emlékeimben csak - hogy sál, sapka, kesztyű. Ágálhattam volna a logikája ellen, de már rég megtanultam - köszönhetően az otthoni női elnyomásnak anyám és nagyanyám részéről, vagy a nejem részéről is, hogy nővel nem szállunk vitába. Egy ideig. Anyámnak, nagymamámnak ugyan mindent hagytam, de Tina esetében volt egy határ, amit jobb, ha nem lépett át. A vele eltöltött tíz-tizenpár év megtanított arra, hogy mikor fogjam be a pofám és mikor kell hagyni, hogy csak duruzsoljon, én pedig oda se figyeljek arra a csiripelésre, ami elhagyta a száját. Na, Pops sem volt más, nőből volt, két virgáccsal a medencéje alján és nehezen tudtam volna elhinni, hogy bármikor is képes lett volna huzamosabb ideig csendben maradni. Fogadni mertem volna, hogy még álmában is hablatyolt. Sajnáltam azt a tagot, aki vele aludt - hosszabb-rövidebb ideig, habár biztosan szórakoztató jelenség lehetett privátban is a kisbige. Hogy nekem ahhoz mennyi közöm lesz? Remélhetőleg nem fogok tudni a tényleges ciklusáról, sem pedig arról, hogy kivel milyen volt az éjszaka. Ennyire jóban nem akartam lenni a kvázi alkalmazottaimmal. Főleg úgy nem, hogy kis túlzással ez a lány is lehetett volna a lányom. Hogy valóban elengedtem-e a fülem mellett a passzivitását kontra fizetésemelést... igen, azt hiszem. Akik nekem dolgoztak, mindenki megkapta a piacképes fizetését, nem igazán panaszkodhattak arra, hogy éhbérért robotoltak volna nálam, de hát.. Apám sem volt sokkal kedvesebb nálam, de hogy őszinte legyek, inkább a munkámbeli faszságokat hallgattam, mint apámat arról a tervéről, hogy majd jól kitagadja a kisebbik Lackwoodot, különben is kezdett elegem lenni ebből a témából. Nem mintha engedném. Nem mintha feltartóztathatnám, és gyűlöltem a két szék közt kuporogni a kibaszott padlón. Így hát némi idegbetegségbe burkolt agyfasszal sisteregtem be a parkolóhelyre apám luxus verdájával. Jól ment, egyetlen negatív szavam se lehetett rá, így egy futó vigyort toltam el Poppy dicséretére az autót illetően. - Letehetem az autót, és ha gondolod, akkor tömegközlekedéssel cipelhetünk hatezer csomagot. De ezzel könnyebb - magyaráztam neki, megállva azt, hogy büszkén végigsimítsak a beltér bármelyik pontján. Türelmetlen ember hírében jártam, főleg ha az utakat vettük figyelembe, mert seperc alatt küldtem el a halál faszára az embereket, egyébként segíthettem volna neki a cuccaival, de ahogy láttam, egészen jól elboldogult velük, így a kávé említésére az egyik papírpohárra csúszott a pillantásom. - Főnyeremény vagy, mondták már? - vezettem, vagy mi a picsa, így ugyan nem nyúltam még a fekete léért, de nem is ellenkeztem vele. Megvártam, hogy befészkelje magát apám autójába, és ha a biztonsági öv csatja is a helyére került, csak akkor voltam hajlandó kikormányozni magunkat a forgatagba, aminek a láttán már megint levert a víz. Hát komolyan mondom, sétálva gyorsabb vagyok. Nem, még megmaradtunk beparkolva, nem voltam hajlandó megint menetkésszé válni. Ez a horrorfilm a Csigák hömpölygése címet viselte, de legalább a lajhárok messze jártak. - Beteszed a tartóba? Vagy felőlem foghatod a telefonod, de ha a zsaruk megállítanak, hogy miért nézek állandóan a combot környékére, lehet kicsit félreérthető lesz - böktem a fejemmel a mobil felé, de a pillantásom a lány kék szemeit vizslatta. Felbaszom magam, most miért ilyen nyugodt? - Nem kell ahhoz nagy káosz, hogy az emberek elrontsanak mindent. Elég, ha szarul alszol, vagy épp valaki más basz el valamit, onnantól már borul minden. Mindegy, megoldjuk. Reméljük - tettem hozzá még ezt, mert ha nem is voltam velejéig romlott optimista, nem akartam mindig a begyógyszerezett fejemmel gondolkodni. Az olyan sűrű, lomha massza volt, ami ellepte a fejemet olyankor, amit most jobb volt ignorálni. A vezetésére inkább nem reagáltam, apám, ha megtudta volna, hogy egy ismeretlen vezeti a verdáját, még engem is kitagadna. Biztos, hogy nem. Plusz.. ez nem matchbox volt, hanem drágább az egész lakásomnál is, életben kellett maradnia. Inkább végre kikanyarodtam a hömpölygő acéldobozok közé, a válasza a kajákra pedig már az indulást követő második percben érkező piros lámpa előtti szobrozásnál ért. - Komolyan nem értem, hogy nem vagy téli medve, ha állandóan eszel, és nem is.. normálisan. Hogy csinálod? - néztem megint felé, mert volt időnk. A kérdésem nem bántó éllel csapódott le kettőnk közt, néha már kicsúszott az is, hogy kis vasgyúrónak hívtam, ha meghallott korábban, akkor sem tiltakoztam ellene. Nem tudtam hova tenni, hogy ez a padlócirkáló hova teszi a kaját, ha lecsúszik a torkán. Tina.. már néha a salátát is úgy porciózta, hogy bizonyos gramm mennyiséget nem léphetett túl, amivel már kezdett kiakasztani - a diétája idején a kilátszódó csípőcsontja rémisztő volt már. Kurvára utáltam az önsanyargató életmódot. Ahogy a lámpa zöldre váltott, a lábam a kuplung-gáz pedálkettőssel játszva csúszott úgy, hogy a motor fordulatszáma ne ugorjon az egekbe, a kocsi pedig mintha siklott volna az út felett. Apámnak soha nem vallanám be, de ez volt az egyik kedvencem a sok közül, amit birtokolt. A kérdést követően csak ránéztem a GPS-re, idegesen hallgatva a gépi hangot, mikor forduljak jobbra és balra. Ha nem akartunk órákig kóvályogni, mint gólyafos a levegőben, kénytelen voltam követni az utasításokat, és az egyik balra után végre erőt vettem magamon, hogy válaszoljak is. - Tudod, ha apámnál járok, semmi sincs rendben, Poppy - vakartam meg az államat, balommal lazán tartva a kormánykereket. - Mindig ugyanazon a témán pörög, mint ribanc a rúdon.. Az öcsém kontra hagyaték kérdése. Ki akarja tagadni, csak azért, mert nem hajlandó a közelükben élni, és inkább ment a saját feje után, más országokban élve, dolgozva, létezni csak - ha beszéltem is erről a lánynak, nem mentem bele a részletekbe. Hogy miért menekült az öcsém, hogy az apám miért gondolta úgy, hogy Kenneth már nem az ő fia. Pedig semmiben sem voltam jobb az öcsémnél, sőt! Ő állt sorba a zsenialitásért, amikor született. Az összetett fejéért, a stabilitásért, a megingathatatlanságért. Én meg? Szar térd, műtétek hegye, félbetört karrier, széthúzó házastárs, és gyógyszerfüggőség, amit képes voltam felmutatni. Nem valami idealizált kép ez, nem igaz? - Néha már anyám se bírja a férje szarjait, olyankor szokott anya a sütésbe menekülni. Én meg akkor szarásig viszem haza a sütijeit, amit én soha nem szoktam megenni - igen, azok voltak azok az édességek, amiket Poppynak és a srácoknak szoktam néha behozni, ha épp nem fejeltem el, hogy volt. Én, a cukrosbácsi! - Ha majd meghal, megbékél apám a világgal - vontam meg a vállaimat végül, bekanyarodva egy balra vezető utcába, hogy csak hat háztömböt araszoljunk végig a mindig-forgalomban. - Szóval mesélj, mi van a fizetéseddel? - érdeklődtem meg sunyi vigyorral a képemen, miközben az első adandó alkalommal megint megnéztem magamnak Poppy arcát. Hallottam. Igen.
- Viccet félretéve, az is lehet, hogy úgy gyorsabbak lennénk. De semmi kedvem cipekedni, azt eltaláltad! – bólogattam egyetértően. – Egyáltalán be fognak férni ebbe a kocsiba? Azért nem egy futárautó, hatalmas csomagtérrel… - nézegettem hátra a hátsóülés irányába, mintha azt akarnám kitalálni, hogy mennyi holmit tudunk majd egymásra zsúfolni. Oké, nem tudtam pontosan, hogy mennyi cuccunk lesz, de biztosra vettem, hogy nem egy-két doboznyi. Túl kevés érkezett meg reggel a szállítóval, és túl sok pont szerepelt a listámon, ami meg hiányzott a szórásból. - Igen, én mondogatom neked folyton, hátha egyszer te is észreveszed! – teátrálisan felsóhajtottam, aztán elégedetten kihúztam magam az ülésben. A dicséret mindig elégtétellel töltött el, meg amúgy is, melyik ember ne szeretné, ha a főnöke pozitívan nyilatkozik róla? Nem mintha lelkes kiscserkész hírében állnék, hiszen ez a munka sem kifejezetten azért volt, mert rá lettem volna utalva. Egészen egyszerűen csak alibinek kellett, de attól még élveztem, és igyekeztem jól csinálni. - Miért? Biztosan megértenék, elég csini combjaim vannak… - viccelődtem ugyan, de próbáltam a tőlem telhető legkomolyabb arcot társítani a szavaim mellé. – Egyébként egyet se félj, nem kell neked nézned. Majd mondja az útvonalat, de ha ez nem lenne elég, én is remekül tudok navigálni. – soroltam tovább az érdemeimet, ha már így sikerült belefutnunk a dologba. Tényleg hasznos munkaerő vagyok, na! - Persze, hogy megoldjuk. Mondanám, hogy egyedül is sikerült volna, de azért gondoltam jobb, ha tudsz róla. Hátha máskor nem szívesen vennéd igénybe a cég szolgáltatásait, vagy effélék. – vetettem fel mintegy mellékesen, mellé még a vállaimat is könnyedén megrántva. – Na, elindulunk még ma? – érdeklődtem, ártatlanul pislogva, mielőtt kisoroltunk volna, hogy a hatalmas forgalom alkotóelemeivé váljunk mi is. - Mi az, hogy nem normálisan eszek?! – elkerekedett szemekkel fordultam oldalra Keith felé. – Egyébként mondjuk úgy, hogy a jó gének. – vonogattam cinkosan a szemöldököm. Tényleg nem haladtunk valami gyorsan, de csak utas voltam, úgyhogy nem volt okom háborogni. Időm, mint a tenger, úgyis dolgoznom kellett volna, szóval így kényelmesebben eltölthettem a napot, amíg oda nem érünk az úti célunkhoz. - Igen, tudom. Ezért is kérdeztem… illetve inkább költői kérdésnek szántam, és az érdekelt volna, hogy mi a fene történt. – nem mintha túl sok közöm lett hozzá, de én már csak ilyen kíváncsi alkat vagyok. Főleg azokkal, akik érdekelnek is, márpedig a mellettem ülő pasas érdekelt. No, persze nem úgy, csak maximum egy kicsit. Kedveltem, és ez számomra bőven elég indok volt arra, hogy érdeklődjek a hogyléte felől, és ne hagyjon hidegen, ha valami problémája van, vagy elrontja a kedvét. Most láthatóan nem volt túl jó hangulatban. - Pedig nem hangzik rossz életnek. – igazából nem csak úgy tettem, mint aki irigyeli, hanem tényleg úgy volt. Én is szerettem volna szabad lenni és oda menni, ahová csak akartam, de sajnos nekem nem adatott meg az önálló döntések luxusa. Talán majd egyszer, de kezdtem lassacskán feladni az ebbéli reményeimet, ezt persze a Főnivel eszem ágában sem lett volna megosztani, nem is tehettem. Akkor többé nem lenne a főnököm, mert ismét elpaterolnának egy új helyre, amiért lebuktattam magam. – Lehet, hogy apád csak irigykedik rá… - ezt persze inkább csak viccnek szántam, és reméltem, hogy nem megy fentebb a pumpa a fejében tőle. A feszültséget akartam pusztán oldani, nem több. - Tudod, hogy hozzám bármikor hozhatsz, én mindig szívesen fogadom a finomságokat! – vigyorogtam ismét, ahogy vidámabb vizekre eveztünk. Egyébként jól titkoltam, de én is meg tudtam volna sütni azokat a süteményeket, ha nem lettem volna baromi lusta hozzá. Már rég nem kísérleteztem a konyhában, hiába volt érzékem a főzéshez. – Vannak olyan örökké nyughatatlan emberek, akikre ez a jellemző. Az én nagybátyám is pontosan ez a típus. – vontam meg a vállaimat. Természetesen nem a nagybátyám volt, hanem az engem őrző ügynök, de a többi stimmelt. Néha az őrületbe tudott kergetni. - Én szerencsére nem vagyok ilyen. – mondtam egykedvűen. Nem is akartam ilyenné válni, én inkább csak hiperaktív voltam néha, a történtek ellenére is. – Ó, mégiscsak meghallottad? – vigyorogtam szélesen. – Nos, én is ezt kérdezem, hogy mi van a fizetésemmel. – bólogattam serényen, miközben újabb sarkon küzdöttük le magunkat és a növekvő forgalmat. – Szerintem igazán kijárna egy kis emelés, meg egy hónap dolgozója plecsni. Minimum! – még be is pózoltam, mintha azt várnám, hogy fotót készítsenek ehhez a kitüntetéshez.
Kezdőlap
