━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
Mindig elgondolkodom azon, hogy miért vetettem bele magam ebbe a kalandba, és utaztam át a Föld nyugati részére, mikor a szívem minden egyes nap visszahúz Oroszországba. A balett az életem, és valószínűleg más szóba sem jöhet, az egész itt töltött időmet a művészetnek szentelem. Semmi sem képes kizökkenteni a kis burkomból, nem lázadozom, nem beszélek csúnyán, és a viselkedésem is kifogástalan, ezért nem értem, hogy miért éppen rám esett annak a két suhancnak a választása, hogy megtámadjanak az utcán. Mások sírva menekültek volna el, vagy a pénzüket adják, de nálam még az sincs jóformán. A legtöbb kiadásomat a Társulat állja, és egy hotelszobában lakom, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy vendégszereplőként egy árva garast se kelljen költenem, de úgy tűnik, hogy a mocsok fellegvára engem is megtalált, és áldozatnak követelt. A higgadtságom, és a rideg magatartásom megzavarta a két támadómat, és eleinte csak káromkodással próbálták rám hozni a frászt, aztán egyre agresszívabbak lettek, ahogyan alárendeltem magam a kéréseiknek. Nem kívántam fordított pszichológiát alkalmazni, vagy a lelkükre hatni, csak ép bőrrel megúszni a nem túl kellemes találkozást. A sötétben nem láttam jól a két kapucnis idegent, de a testalkatukat megjegyeztem, és ha eljutok a rendőrségre, akkor pontos leírást tudok adni…szerettem volna ebben hinni. A tánc az életem, és én hiszek benne, hogy csakis ez az igazi örömforrás, a többi rosszat el kell engednem. Az egyikük végül a falnak passzírozott, és büdös leheletével kérte, hogy mondjam ki a nevemet, de ezt megtagadtam tőle. Miért lenne több azáltal, hogy elárulom az egyik személyiségemet fedő darabkát? Hazudhattam volna, de a hallgatást választottam, és ezzel megpecsételtem a sorsomat. Az önpusztítás már jól ment, így a testi fájdalom érdekes módon köszönt vissza. Képes lettem az önsanyargatás azon részére, ahol még életben maradok, és a maximumot tudom teljesíteni. A szellemi képességeim sokkal erősebbek, ez az, ami a végén megment az őrültségtől, vagy az öngyilkosságtól. Megnyugszom, de ekkor a bal combomba egy éles tárgyat szúrnak. Bármennyire igyekszem úrrá lenni a fájdalmon, az epicentrumból induló idegvégződések ellehetetlenítik, hogy ne sikítsak fel. Az utcán senki sem tartózkodik, ha mégis, akkor félnek, és rám se mernek nézni. Összeroskadok, és papírok, meg a táskám nélkül maradok a mínusz tíz fokban. A fal mellett támasztom meg a kezemet, és összeráncolom a homlokomat, mert őrülten csíp a sebbemenet, de ekkor tűnik el, hogy „elfelejtették” kihúzni belőlem a kést. Lassan szivárog végig a combom belső felén a vöröslő vér, és távozik az aszfaltra. Nincs nálam telefon, se egy hivatalos okirat. A taxis nem fog megállni, és ha mégis sikerülne eljutnom, akkor merre menjek? New York egy labirintus, és alig egy hónapja vagyok a Nagy Almában. Minek ragaszkodnak egy gyümölcs nevéhez? Borzalmas, hogy mennyire visszamaradott népség ez az amerikai olvasztótégelynek nevezett kontinens. Elvonom a figyelmem, és lehunyt szemhéjakkal a légzésemre koncentrálok. A segítőkészség nem szerepel a szótárukban, az ember el is vérezhet az utcán, jól mutatja a saját példám. Ki a franctól kérjek segítséget, mit mondjak? Tanácstalanul pillantok körbe, és az egyik táblán meglátom a kórház jelét. Nem a legjobb megoldás, de ha ideget talált el, vagy rosszabbat, akkor a karrierem lehet a tét. Be kell mennem, és valaki értelmessel kommunikálni. Bicegve, a jobb lábamra helyezem át a testsúlyomat, és egy jó fél órás sántikálással, meg vérpettyekkel ötvözve érek célt. A sürgősségin észre sem veszik az embert, ha nem sikolt, vagy jajveszékel. A fotocellás ajtó előtt állok, és megpróbálom rendezni a kusza gondolataimat. A kabátom hosszú, ezért eltakarja a kést, de meddig leszek képes elrejteni? Nem mondok semmit, inkább átlépem a feszélyezettség szimbolikus határát, és a betegfelvevő pult mellett elhaladva, ahol éppen a nővérkék valamiről nagyban pletykálhatnak…a váróig húzom magam. Az első üres székre dőlök le, és a falnak vetem a fejemet. Kicsit megijedek, mikor meglátom a vércsíkot a folyosón, de úgy tűnik errefelé ez mindennapos. A kabátomat eltolom, és megnézem a kést…hogy bírta….elkap a rosszullét, és most érzékelem, hogy már szédülök is, mikor felpillantok egy férfit szúrok ki. A pillantásunk egy szekundumra akad össze, és egyből lejön, hogy szakember, de mielőtt odaérne szépen ráterítem a kabátomat a sebre. - Jó estét… - nyögöm ki elég erős akcentussal. Az angolom még nem az igazi, és nagy szarban leszek, ha nem beszél oroszul.
- Andy, nem láttad véletlenül a gyakornokaimat? - kukkantok be a trauma kezelőbe az egyik rezidenshez, aki nem csupán a kollégám, hanem néhány éve már a barátomnak is nevezhetem. A férfi keze megáll munka közben az ellátásra váró seb felett, majd elgondolkodva ingatja meg a fejét. - Azt hiszem, az étkezőben találkoztam velük utoljára, de annak már van legalább egy órája. Nem próbáltad a csipogóikat? - legyintek, de azért megköszönöm, és hagyom tovább dolgozni. A két jómadár, Dr. Johnson és Dr. Phillips ma külön kérésre direkt a kezem alá dolgoznak, és már rég műtétre kellene előkészíteniük az egyik páciensünket, akit belső vérzéssel hoztak be, de egyik sem válaszol a személyhívójára, és mintha a föld nyelte volna el mindkettőt. A nővérpult előtt elhaladva még meghagyom az egyik ápolónak, ha látná valamelyik újonc orvosomat, azonnal jelezze nekem, aztán elindulok, hogy én magam foglalkozzam a beteg előkészítésével. Ám épp csak néhány métert haladok a folyosón, amikor feltűnik, hogy az egyik, kómában fekvő páciens kórterméből különös zajok szűrődnek ki. Ugye nem az, amire gondolok? Nagy lendülettel szelem át a távolságot, majd nyitok be az ajtón, és ott találom a két idióta barmot összegabalyodva, félpucéran. Az agyam eldobom, de komolyan! Csináltam én is jó sok baromságot gyakornokként, de egy kómás beteg mellett szexelni...? El sem tudom képzelni, ez a két szerencsétlen hogy tudta befejezni az orvosit agy nélkül... - Maguk ketten... Nem is akarom tudni. Ne is mondjanak semmit, mert esküszöm... Mrs. Peterson várja, hogy előkészítsék a műtétre – jegyzem meg inkább végül, majd sarkon fordulok, és hogy ki tudjam verni a jelenetet a fejemből, inkább visszamegyek a baleseti váróba, hogy megnézzem, lenne-e bármi, ami lefoglalna a következő húsz percre. Szinte amint belépek, kiszúrom a nőt a lábában a késsel. Ritka feltűnő jelenség, és nem csak azért, mert épp egy szúrt sebből vérzik, hanem azért is, mert különlegesen szép, finom vonásokkal van megáldva, minden mozzanatában kecses, viszont emellett abnormálisan fehér az arca, mintha bármelyik pillanatban elájulhatna... és egy vércsík vezet végig a padlón egészen a székéig. Egy biccentéssel viszonozom az üdvözlését, összevont szemöldökkel véve tudomásul, hogy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag rejtegetni próbálja előttem a combjából kiálló szúróeszközt, majd a pult felé fordulok, hogy megérdeklődjem a nővérkéktől, mi is a helyzet vele. A két pletykafészek azonban előbb teljesen tanácstalanul bámul egymásra, majd közlik velem, hogy nem tudnak semmit, a hölgyet még nem vették fel a betegek közé. Lassan, de biztosan kezdek egyre morcosabb lenni. Komolyan, ma mindenki meghibbant? A gyakornokaim szó szerint b-sznak a munkára, az ápolónők meg teadélutánt tartanak így kora este. Hát tényleg annyira lefoglalja őket a manikűrjük, meg a Szex és New York legújabb epizódjának kitárgyalása, hogy nem látják, szegény nő mindjárt elvérzik itt? Én már csak arra lennék kíváncsi, hogy hogyan érkezett be ide? Mert ha az eddigiek után még le kell csesznem egy gondatlan mentőst is, aki itt kószál a közelben, és csak így itt hagyta őt, akkor leteszem a sztetoszkópot, és utcazenésznek állok. Nem várok már senkire és semmire, magam mögött hagyom a sok hozzá nem értőt, és odasétálok a fiatal nőhöz. - Üdv! Dr. Connor vagyok. Meg tudja mondani, hogy mi történt magával? - kérdezem, mert jó lenne tudni, hogy mi a helyzet. Ha tényleg nem látta még mentős, és a saját lábán bicegett be, attól függően, hogy mikor sérült meg és mekkora utat tett meg idáig, fennáll a fertőzés veszélye, és mielőbb fertőtleníteni kellene. Szóval jó lenne, ha szót tudnánk váltani, bár a korábbi, erős akcentussal fűszerezett köszönése miatt kissé aggódom, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Ha jól sejtem, orosz a hölgy, ami tök jó addig, amíg meg tudja értetni magát angolul. Ellenkező esetben bajban leszünk, mert az én orosz nyelvtudásom erősen megkopott az elmúlt három és fél évtizedben, amióta nem használtam. Nagyjából annyi tudok, hogy nyet, meg hogy Ivan. - Megengedi? - emelem le óvatosan a kabátját a sérülésről, csak hogy lássam, mennyire súlyos is a helyzet. Bár ezt így ránézésre nehéz megmondani, előbb endoszkópos UH vizsgálatot kellene csinálni. Komolyabban sérülhettek az idegek és az izomszövet is, azon túl, hogy máris sok vért veszített. - Átmegyünk az egyik kezelőbe, rendben? Ott kitisztítjuk és ellátjuk a sebet... Mondja, nem szédül? - tudakolódok, majd jelzek a nővérnek, hogy kellene ide egy kerekesszék, mert azt már nem fogom hagyni, hogy a nő még egyszer ráálljon a sérült lábára. Aztán amikor az ápolónő közelebb ér, megkérem, hogy készítsen elő betadinet, antibiotikumot és az endoszkópot is.
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
A magam részéről osztom a nemzetem véleményét a nyugattal kapcsolatban, és idegenkedem minden olyan személytől, aki ehhez tartozik. Nem véletlen, hogy Alexander társaságában látnak a legtöbbet, és vele beszélem meg a napi rutinokat is, de ma kivételesen egyedül kívánt szórakozni menni, én meg vakmerően vágtam bele a városnézős kalandba. A szobámban kellett volna maradni, és festeni, vagy írni egy levelet az édesanyámnak odahaza, hogy jól vagyok, és gyakorlok az előadásomra. A táncpartnerem a füstös helyeket kedveli, meg a jó minőségű vodkát, így van egy sejtésem, hogy merre vette az irányt, de ilyen helyekre én nem járok. Az alkohol, a cigaretta és más tudatmódosító szerek szóba sem jöhetnek, meg kell élnem a valóságot ahhoz, hogy szenvedéllyel bírjak koncentrálni a munkámra. A véletlen baleset, és a szerencsétlen balsors azonban más lapokat osztott ma estére, és hiába igyekeztem a legrövidebb úton eljutni a szállodába, sajnos eltévedtem. A rablás csak tetézte ezt a szürreális élményt, és a végén ott kötöttem ki, hogy egy kés áll ki a combomból, és azoknak az embereknek a segítségére vagyok utalva, akiket tiszta szívemből utálok. Az ellenszenvem nem alaptalan, ebben a városi forgatagban van valahol a bátyám is, aki elhagyott bennünket, és vissza sem nézett. A vérveszteségtől érzelmes hangulatba kerülök, az utcán nézelődve nem lelek útmutatóra, de aztán feltűnik a kórház, és az utolsó mentsváram. Iratok nélkül bajban leszek, és félek, ha még elkap a rosszullét is, akkor simán átváltok oroszra, és eltűnik a higgadt álarcom. Szótlan vagyok, és távolságtartó, de a problémák felvetülésekor, ha az ember magára van maradva, kénytelen a tartalékot is bevetni. Mélyeket lélegzek, minden lépés fáj, és istentelenül csíp. A kés nem fúródhat mélyebbre, mert ha ideget ér, akkor megsérülhetnek a motoros funkciók, elveszítem a járóképességemet, és az egyenlő a halállal egy magamfajtánál. A sürgősségi fotocellás ajtaja előtt bokszolok magamban, hogy bemenjek-e a táskám nélkül, de muszáj lesz, mert fogytán van az erőm is. A pult mellett elhaladva a két pletykás nővérke fel sem figyel rám, így könnyedén pihenek meg az első ülőalkalmatosságon, és fújhatom ki a bent rekedt levegőadagot. A szédülés felerősödik, és megnézem a sebemet is, mikor észreveszem, hogy egy vércsík jelzi a jöttömet, és a folyosó végén egy orvos szemezik velem. A pillantásunk összeforr, nagyot nyelek, és hangosan ráköszönök. A nyilvánvalót nem bírom elrejteni, de ráhúzom a kabátomat, és előregörnyedek. A homlokomon izzadságcseppek gyöngyöznek. A doki közelebb jön, és rám is köszön, pontosabban bemutatkozik. - Tatiana…Dragomir. – nyers nekem ez az angol, nem tudom, hogyan állítsak fel egy mondatot. Mikor kell az alanyt és az állítmányt előretenni, vagy számít ez, mert meg fogja érteni, amit mondok neki? Enyhén megemelem az arcomat, és a szemeit kezdem el fürkészni. Sosem kedveltem a kórházakat, de számtalan alkalommal fordultam meg ilyen helyeken a bulimia miatt, vagy a sérülések végett. - Ez egy hosszú történet…uram. – óvatosan mozdítom meg a lábamat, de gyötrelmes az a fél centiméter is, és kiül az arcomra a fájdalomérzet. A kabátomat félrehajtom, mikor megkér a szemmel való megtekintésre. - A kezelőbe? A lábam…Dr. Connor…nekem ez most tényleg bonyolult. – rándul meg a szám széle, de az érdeklődésére őszintén illene felelnem. - Szédülök. – a kiadott ukáz szerint hamarosan befut a kerekesszék is, és megpróbálom a tenyeremet letámasztani és lendületet venni, de amint a talpam egyensúlya elvándorol, abban a minutumban érzem meg, hogy a kés éle beljebb ékelődik, és szégyen, vagy sem, de halkan felsikoltok. - Ne mozdítsanak meg. Járnom kell…én táncolok. Ez az életem. – jelentem ki erős akcentussal, és harapom be az alsó ajkakat, majd feltartom a kezemet, hogy ne jöjjön közelebb egyik fél sem. - Gyűlölöm New Yorkot, nem szolgáltam rá, hogy így bánjanak velem. Mikor vált ez a társadalom ennyire kifordítottá, és bűnössé? Az oroszoknál ez nem történt volna meg egy vendéggel. – kelek ki magamból az anyanyelvemen, és verejtékezve döntöm neki a hátamat a falnak. A pulzusom felszökik, és a vérveszteségtől már kettőt látok. A nővér tanácstalanul áll az orvos mellett, nem értik, amit mondok. A látásom elhomályosul, és le kell hunynom a szemhéjamat. A két combom találkozásánál melegséget érzek…a vér szépen lassan távozik belőlem, mert rosszul mozdultam az előbb. - Alexej… - a bátyám nevét motyogok zavartan, aztán mélyen fúrom a kékjeimet az orvos szemébe. Kezdek megőrülni, vagy sokkot kaptam?
Az ember azt várná, hogy egy kórházban mindig minden olajozottan történik, szigorú szabályok közé szorítva, pontos rendszer szerint, hisz életek és sorsok múlhatnak a ballépéseinken, ehhez képest... A mai példa jól mutatja, mekkora káosz is uralkodik gyakorta nálunk. A gyakornokok afférja tulajdonképpen még a legkisebb baj, de hogy a nővérkék tudomásul sem veszik, ha valaki vérző lábbal bebiceg az orruk előtt, majd ájulás közeli állapotba kerül a váróterem egyik székén, az már igazán szégyen. Dühös vagyok, de nem mutatom. Szükségem van az ápolónők asszisztálására, ezért egyelőre hagyom a fejmosást, és inkább az utasításaimmal halmozom el őket. A nő bemutatkozik, én pedig megbizonyosodhatok róla, hogy orosz származású, mégis a megszólítása az, ami legtovább visszhangzik a fejemben. Uram. Mintha csak az apám lennék. Őt uramozzák lépten-nyomon, és ezt ő még el is várja. Persze nem fűzök ehhez semmilyen kommentárt, van ennél most égetőbb dolgunk is. - Igen, a kezelőbe, nincs messze... - felelem biztatónak szánt hangon, bár nem az lett volna a célom ezzel, hogy talpra állásra buzdítsam a nőt. Ellenkezőleg. Épp ezt akartam elkerülni. A baj azonban megtörténik, mielőtt bármit tehetnék ellene. A sikolyt és a tiltakozást hallva a nővérek riadtan visszakoznak, és kezdem úgy érezni, hogy ma tényleg nem sok hasznukat vehetem. Szerencsére még időben befut az egyik legmegbízhatóbb gyakornokom, Dr. Thomson. A pasi feleannyi tapasztalattal is értékesebbnek bizonyul valamennyiüknél. - Megtesszük, amit csak tudunk, hogy hamarosan újra táncolhasson, megígérem – szorítom meg egy pillanatra a nő kezét, hogy egy kis lelket öntsek belé. A hölgyekkel ellentétben engem nem ijeszt meg az orosz kiabálás, tisztában vagyok vele, hogy szegény nőnek nem csak fájdalmai vannak, de rémült és dühös is lehet. Mindenesetre aggaszt, hogy nem fogunk tudni szót érteni. Akármi is történt vele, nagy eséllyel rendőrségi ügy lesz belőle, és ezen felül is fontos lenne, hogy tudjunk kommunikálni. - Kerítsen egy orosz tolmácsot! – utasítom az egyik nővért. Mivel a kocsit már feleannyira sem tartom jó ötletnek, mint korábban, inkább félretaszítom, és helyette az egyik hordágyat húzom közelebb. Először csak annyiban voltam biztos, hogy Tatianának nem szabad még egyszer a sérült lábára lépnie, ezért praktikusnak tűnt a kerekesszék, de már látom, hogy a vérveszteség, szédülés és gyengeség mellett ez nem a legjobb ötlet. Dr. Thomson segítségével, aki ügyel rá, hogy a kés ne mozdulhasson el, felfektetjük a nőt a hordágyra, és meg is indulunk vele a legközelebbi szabad trauma felé. Közben kitapogatom a csuklóján a pulzusát. Gyenge. Egyértelmű, hogy megsérült az egyik fontosabb ér a lábában, ha még a kés eltávolítása nélkül is ennyi vért veszített. Esélyes, hogy transzfúzióra is szükség lesz. - Tatiana, Tatiana, kérem, figyeljen rám – szólongatom fölé hajolva, hisz a lány már máshol jár. A sokktól vagy a vérveszteségtől félrebeszél, talán képzelődik is, de muszáj elérnem, hogy felém fordítsa a figyelmét. - Meg tudja mondani nekem a vércsoportját? Fontos lenne. Mi a vércsoportja, Tatiana? - Nincsenek nála iratok, nem láttam, hogy lenne táskája, vagy bármi más nála, valószínűleg nincs is bevezetve az egészségügyi rendszerünkbe. Nem érdekel, ha bevándorló, feketemunkás, vagy bármi más, de kórelőzmények nélkül nem könnyű boldogulni. - Ellenőrizze a vérnyomását! - szólítom fel Dr. Thomsont, aztán a nővérkéket sürgetem, hogy hozzák közelebb az ultrahang-gépet, illetve fájdalomcsillapítót rendelek el a sérültünknek. Ha tompul a fájdalom, talán könnyebben szót tudunk majd érteni egymással, ellenkező esetben nyugtatóra is szükség lehet. Aztán fertőtleníthetjük, és lidokainnal helyileg érzésteleníthetjük a sérült területet. Már csak abban reménykedek, hogy az idegek nem sérültek a szúrástól, és mielőbb rendbe hozhatjuk a lábát, ahogy ígértem.
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
Az életem a tánc körül forog, mióta az eszemet tudom már egyértelműen erre vezetett az utam. A szüleim zenéhez fűződő viszonya, a nagymamám karrierje, de még a bátyám zongoratudása is arra sarkalltak, hogy a legjobb legyek, mert kimondatlanul is meg kellett felelnem az elvárásoknak. A családom nem rendelkezik hatalmas vagyonnal, nincsenek gazdag nagybácsik, akik felkarolnának. Az egyetlen fegyverem, és megélhetési forrásom a tehetségem. A táncban teljesedem ki, a személyiségem azáltal formálódik, hogy éppen milyen szerepbe kell bújnom. Nem ismerem a másik Tatiát, aki képes lenne feleség, vagy anya lenni, mert ez az opció nem létezik a jövőmet illetően. Egy buktatón már túl vagyok, a fiatalságom a naivitással övezve vette el az eszemet, és szerelembe estem egy férfival, aki végül hűtlenül állt tovább. Az egyetlen biztos pont az életemben a munkám, és a szenvedélyem, mely, ha elveszne, én is vele halnék. Nem értem az emberi gondolkodást, az ártó szándék indítványozását, sem a mélyről fakadó agressziót. A légyben sem tudnék kárt tenni, de az itteniek előszeretettel vállalnak kockázatot, és kiforgatják az emberségüket, hogy egy kis pénzhez, vagy hatalomhoz jussanak. Az én életem más, talán egy álom, ami a színpadon bontakozik ki, mégsem veszélyes a társadalomra. Az eszméletvesztés veszélye fenyeget, a fél órás táv fél lábon bicegés nem tett jót, megerőltettem, és vért veszítettem. A késhez nyúlni koszos, nem merem kihúzni, nincsenek orvosi ismereteim ahhoz, hogy tudjam, mennyire ártanék vele, de az bizonyos, ha nem kapok ellátást órákon belül, akkor itt fogok elvérezni, és meghalni is. A váróban minden csendes, a pultnál álló két nővér diskurálása tölti be a teret, és az eszmecseréjük a mai világ haszontalan cselekedeteiről. Mit számít egy sérült, vagy egy ismeretlen, ha kibeszélhetik a kedvenc sorozatuk eseményeit? A segítségem egy férfi képében köszön be, akinek a névtábláját nem látom, de egyértelműen kiszúr az üres térben. Idegesnek tűnik, én meg zavarodottnak, és félek is. A világ másik végén vagyok, totálisan elizolálva bármitől, és bárkitől. A hangomra rá kell találnom, de az udvarias formát ütöm meg, mikor bemutatkozik. Connor…vajon mi lehet a keresztneve? Nem merem leszólítani, úgy neveltek, ha nem állok közelebbi viszonyban egy úriemberrel, akkor tiszteletlenség, hogy a személyeskedés fegyverével éljek. A mostani világ mérgezett, és a szabályokra fittyet hányó, de én még a régi kor szülötte vagyok, mármint egy olyan országé, ahol a nők másképpen nevelődtek, mint a szabados nyugatnál. A kezelőbe való bejutást úgy értelmezem, hogy itt nekem kell felállnom, és áttornáznom magam a kerekesszékbe, de amikor felállnék, szépen elindítom a lavinát, és egy kicsit arrébb mozdítom a kést a combomban. Őrületes fájdalom hasít át a lábszáramon, és az ezt követő percek csigalassúsága a szervezetem gyengülését hivatott egy életgörbével ábrázolni. Az előbb még olyan gondolatok jártak a fejemben, mint az udvariasság, de most csak arra tudok koncentrálni, hogy bele fogok pusztulni ebbe. Visszahanyatlok a székre, a légzésem felszínes, a nadrágomnál meleg vér csordogál végig, és kikelek magamból. Nem szeretnék, ha a kórház dolgozói elmebetegnek néznének, de képtelenség, hogy ezt egy másik nyelven regéljem el, mikor az ébrenlétért küzdök. A kezemet szorítja meg a férfi, aki valamilyen Connor, de hiába kapaszkodom az információmorzsába, hirtelen érzem a testemen átfutó hidegséget, és az elmémre boruló ködöt. Valaki hordágyat tol felém, én meg a falnak támasztom a gerincemet, mert lefordulok a székről, ha valaki közelebb lép. A másodperc törtrésze alatt fektetnek át, és kerülök vízszintesbe. A mellkasomra nyomás telepszik, a fülem zúg, és csak azt látom, hogy valamerre elindulnak velem, de túl nagy a nyüzsgés ahhoz, hogy egy személyre fókuszáljak. Az amerikai fölém tornyosul, és a csuklómat fogja át, mikor aztán kérdéssel érdeklődik a vércsoportom iránt. Az előbb még a bátyámat láttam itt, nem tudom, hogy mi történt. Fekete pöttyök tánca csábít az öntudatlanság mezsgyéje felé, de azért még igyekszem megadni a kért válaszokat. - A vércsoportom? Mármint mihez kell? – felszínesen kapkodom a levegőt, és hidegség terjed szét az alsó végtagjaimban. A nyelvemmel nedvesítem az alsó ajkam peremét, de éles fény tolul a kékjeimbe, és elkezdek könnyezni is. - A..B…negatív. – hatásszünetekkel préselem ki a szirmaim közül a riposztot, de már nem vagyok benne biztos, hogy hall is engem. Egy kicsit tartok a következményektől, mikor valaki elszorítja a felkaromat, és még kevesebb oxigént sikerül ellopnom a levegőből. - Dr. Connor a szisztolés 70 Hgmm, a disztolés nyomás 40. Hypotoniás…veszélyben van a keringése. – figyelmezteti a főnökét, de nem értek ebből egy árva kukkot sem. A nővér branült szúr belém, és szinte azonnal érzem a fájdalomcsillapító hatását. A mellkasomra ereszkedő kellemetlen sajgás elmúlóban, mikor egy vizsgálófejjel érnek a combomhoz. - Kérek egy ollót. – Dr. Thomson felvágja a nadrágot, és szabaddá teszi a kés körülötti területet. A cipőt tuszkolja le rólam, de ezt már csak félig látom, mert összemosódik a kép. - Dr. Connor nézze meg…a lábujjai…ez a kettő el van törve…balerina. – közli meglepődve. - Nagyon hideg az alsó része…nincs vérkeringés a bal lábszárban. Ms. Dragomir… hall minket? – az idegenre nézek, aztán halkan motyogok. - Connor… - hirtelen csukódnak le a szemhéjaim, és szippant be a sötétség. - Nincs pulzusa… - feszülten szólal meg a gyakornok.
Ha időben észrevettem volna, hogy a lány épp felállni készül – ráadásul épp a kedvemért – biztos, hogy megállítom, mielőtt megtehetné, de sajnos azzal voltam elfoglalva, hogy a nővéreket utasítgassam, akik valójában, ha profi szakmabeliek lennének, már maguktól ugrottak volna, hogy intézkedjenek, a baj pedig közben megtörtént, tovább rontva a helyzetet. A kés elmozdult a lány combjában, nem kizárt, hogy még mélyebbre hatolt, tovább roncsolva a szöveteket, és a vérzés is kezd kritikussá válni. Nincs miért habozni tovább, Dr. Thomson segítségével hamar áttesszük a sérültet a hordágyra, és sietve megindulunk vele a trauma kezelő felé. Mivel Tatiana máris rengeteg vért veszített, egészen biztos, hogy vérátömlesztésre is sor kerül majd, ahhoz azonban szükségünk lesz a vértípusára. Amit persze vizsgálattal is kideríthetnénk, de jelenleg minden perc, sőt, minden pillanat számít, éppen ezért próbálok szót érteni a nővel, és tőle megtudakolni, amit tudnunk kell. A hangja halk és erőtlen, muszáj közelebb hajolnom, hogy értsem is, mit válaszol. - Sok vért veszített... - felelem a kérdésre röviden, mivel az okok után érdeklődik, és aztán végre elárulja a vércsoportját. - AB negatív – egyenesedek fel, és ismétlem meg a nővérek felé hangosabban is, ha nem hallották volna a lány erőtlen feleletét. - Intézkedjen, kérem – küldöm is el gyorsan az egyiküket, hogy szerezzen be nekünk a típusnak megfelelő vért. Thomson már a vérnyomást ellenőrzi, 70 per 40, kritikusan alacsony. A szíve is leállhat, ha nem vagyunk elég gyorsak. Ahogy a kezelőbe érkezünk, az egyik ápoló az infúziót köti be, a gyakornokom a sebet teszi szabaddá, és amint a cipők lekerülnek a nőről, kiderül az is, hogy egy balerinával van dolgunk. Ez megmagyaráz egy-két dolgot. Tatiana korábban elmondta, hogy táncos, és emiatt mindennél fontosabb számára, hogy használhassa a lábát, de azt nem tette hozzá, hogy balett táncos. Hisz tőlem lehetett volna hip-hop táncos, színpadi táncos, vagy sztriptíztáncos is... A traumatológián eltöltött éveim során volt már párszor dolgom balerinákkal, van is a kórház közelében egy balett társulat, és történnek időnként velük balesetek, de az eddigi tapasztalataim szerint a balettosok a legnagyobb önsanyargatóak minden táncos közül – és mondom ezt minden tisztelettel. Jobban tűrik a fájdalmat, mint bárki más, talán ezért volt képes Tatiana is csak így besétálni, lábában egy késsel, ki tudja milyen messziről, és olyan türelmesen és hangtalanul foglalt helyet a váróban, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Csak hogy nem az, közel sem az. A vérveszteség és egy fertőzés egyaránt a halálát okozhatja. Vajon aki ezt tette vele, felfogta, hogy egy szúrás a nő combjába az életébe vagy a karrierjébe is kerülhet? Mint egy végszóra, közli velem a gyakornok, hogy nincs pulzusa. Leállt a szíve. Azonnal félretaszítom őt, és kezdem meg a szívmasszást, miközben szinte már magamból kikelve üvöltök a nővérekkel, hogy hol van már az a vér. Egyikük sietve tolja közelebb a defibrillátort, én pedig kapkodva feszítem szét a sérült nő mellkasán a ruháit, hogy szabaddá tegyem azt. - Töltés 200-ra! - utasítok, miután átvettem az elektródákat, és rá helyeztem egyenként a kulcscsontjára, illetve a bal-oldalsó bordaívre. - Nehogy meghalj nekem! - szólok rá a nőre, aki nyilvánvalóan nem hallhat most, de ez nem tart vissza attól, hogy dühösen kiabáljak vele. Az én felügyeletem alatt ugyan nem fog belehalni egy a lábát ért szúrt sérülésbe. Ez kész őrület! Az első sokkolás eredménytelennek bizonyul, ezért immár 400-ra töltés után egy újabbat rendelek el. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy lesz-e hatása, és csak miután a gép jelzi, hogy újra van szívverés, fújom ki a levegőt. - Tartson ki, Tatiana – hajolok ismét a nő fölé, aki nem egyszerűen most tér újra magához, de a halál pereméről is az imént rántottuk vissza. Fejemmel intek a társaságnak, hogy mehetünk át a műtőbe. A megfelelő körülmények között, miután a nőnek bekötik a hozott vért, kivehetjük a combjából a kést. Tudom, mennyire fontos lenne, hogy valamikor újra tudjon táncolni, de mivel a bal lábában már megállt a vérkeringés, nekem az elsődleges célom most az, hogy a sérült vénát vagy artériát – az is lehet, hogy mindkettőt – mielőbb összevarrjam.
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
A fiatalság. Sokan mondják, hogy mennyi szépséget rejtenek azok a bizonyos évek, ahol megismerjük önnön valóságunkat, és kiformálódik a végleges személyiségünk is. Bohókásak vagyunk, és szertelenek, a pillanat dominálja a miérteket, és nem gondolunk a holnapra, mert a ma számít. Én sosem tartoztam azokhoz, akik így élték meg a húszas, vagy éppen a tinédzserkoruk delelőjét. A magam módján lázadoztam, de ez is a színpadon jelent meg, ha egy hattyú, vagy egy királynő bőrébe bújhattam. Gyerekkorom óta szigorú elvek alapján működtem, kisiskolásként is már egy magánintézet tanulója voltam távol a családomtól. Barátokra nem igazán tettem szert, nem kerestem a kortársaim társaságát sem, mert kiteljesedtem a balettban, és a vele járó gyakorlásban. Mit érdekelt engem a szerelem, vagy az áhított jövőkép? A szüleim boldogok voltak, de mindegyik magányos is a maga módján. Az édesapám a festészetbe menekült, az édesanyám a tanításba. Én csak egyféleképpen tudtam kifejezni az érzéseimet, és ezt a tánccal adtam át a külvilágnak. Elég fiatalon váltam híressé, sosem szerettem, ha magasztalnak, vagy ódákat zengnek rólam. Mit ér a renomém, ha nincs mögöttes tartalma? A társulatban is számtalan példa született erre, és hiába mondták, hogy nekik nem számít a közönség, vagy az elismerés…úgy sóvárogtak rá, mint egy afrikai gyermek az iható vízre. Én magamnak táncoltam, és talán egy kicsit a nagymamámnak is, kinek az emlékét én vittem tovább. A művészetet nem ismerni, hanem megérteni kell, és ha valaki csak a látszatnak él, az sosem élt igazán.
A hordágyon már érzem, hogy ez nagyobb baj, mint amire az elején saccoltam volna. Nem üvöltöttem eléggé, nem hibáztattam senkit a támadáskor, kivéve az elkorcsosult emberi fajt, de ki is a bűnbak ebben a történetben? Az utcán sétáltam, és haza akartam menni, de valakinek szúrta a szemét az alakom, vagy a jelenlétem. Lehetett volna más is, de én lettem. A fényektől bekábulok, és mikor lehunyom a szemhéjamat a bátyám áruló tekintete köszön vissza. A legnagyobb szükségben hagyott el, felnéztem rá, és mégis ezt a világot választotta helyettünk. Az apám meghalt, az anyám földönfutóvá vált volna, ha nem támogatom anyagilag. A szemébe akarom mondani, hogy mekkorát csalódtam benne, hogy mennyire nem volt fair ez a viselkedés, de már késő. A kékjeim a felettem állón időznek el, és a kérdései egymásutánját próbálom megválaszolni. Vércsoport, meg fájdalom. Kik ők, a fehér köpenyesek? Az itt haladó férfiról hiányzik is, de ettől függetlenül vezetőtípusnak tűnik, aki osztja a parancsokat, és dirigál a teamnek. Vajon ő az…hogy is mondják traumatológus, vagy sürgősségis? A sorozatokban mindegyik doki jóképű, és itt Amerikában ennek valóságalapja is van, mégis, ha belepillantok a szembogaraiba, egy kis szomorúság jön át. A fényektől megzavarodom, és erőtlenül válaszolom meg neki a sok információt, aztán elfáradok. A mellkasom egyre lassabban mozog, kell némi idő, hogy helyreálljon a légzés, végül belém szúrnak valamit, és a sajgás megszűnik. A hidegrázástól lúdbőrös leszek, képtelenség, hogy mozdulni tudjak, de ők a szakértők, nemde? A mellette tevékenykedő úriember ollót ragad, én laposakat pislogok, és nehezen szívom be a színtelen gázt. Elpilledek, és az újabb rejtvények előtt bezárul az ajtó. A szívem feladja a harcot, és a sötétségben lelek menedékre.
A halál egy állapot, nevezhetjük egy utazás végének, de valami kezdete is, csak nézőpont kérdése. A tudatom még éber, a testem nem reagál, de mint Én…az a bizonyos lélek, és a picinyke huszonegy grammom még jelen van. Nem távoztam el, egy éteri jelenséggé avanzsálódom, és hallom a körülöttem zajló párbeszédet is. A férfi, aki az előbb még a nevemet mondogatta ideges. Az életemért küzd, és biztat, ne adjam fel. Sosem tennék ilyet, de mi a teendő, ha nem irányíthatok? A hangja tovaszáll, és megrettenek, mikor egy rántás által térek vissza a porhüvelyembe. Az érzékeim elhomályosulnak, az agyam megáll, és elsőként a szemhéjaim nyílnak fel. Az előbbi férfi beszél hozzám, de túl darabos, nem értem, hogy mire céloz. A fekvőhelyem megmozdul, és a fények árkádján át egy steril környezetbe tolnak befelé. A nyüzsgés óriási körülöttem, pakolgatnak, és aztán hirtelen maszkos emberek tűnnek fel. - Mi lesz? – gyengén tapogatózom a sötétben, és várok választ a kérdésemre. - A lábam és a karrierem….Connor….mi a neve? – egyre rekedtesebb a hangom, és túl erőtlen.
Itt, a baleseti sebészeten eltöltött éveim alatt – először gyakornokként, majd rezidensként, és igazából még nem is túl régóta, de immár belgyógyászként és traumatológus szakorvosként is – ezen a helyen már sok mindent láttam. Hisz itt dolgozom a kezdetek óta, leszámítva az Afganisztánban eltöltött katonaorvosi időszakot. Pontosan tudom, hogy egyetlen apró seb, egy szúrás, egy vágás, bizony lehet végzetes. Sőt, azt is tudom, hogyan kell egyetlen bökéssel, egyetlen ütéssel leszerelni valakit, tudom, hová érdemes szúrni, hogy maradandó, súlyos károkat okozzunk. De látni, amint egy fiatal nő – aki nagy táncos karrierről álmodozik, és nyilvánvalóan nem úgy kelt fel ma reggel, vagy indult el otthonról, hogy ez a nap lehet az utolsó –, élet-halál harcot vív csupán azért, mert rosszkor volt rossz helyen... ez sosem lesz igazán egyszerű vagy hétköznapi. Persze nem tudhatom, mi történt pontosan, de erősen kétlem, hogy ügyetlenségből belebotlott volna a saját késébe. Ebben az esetben nem gyalogolt volna önként, talán több utcányit, hogy segítséget kérjen, hanem hívta volna a 911-et. Ám a nőnél nem volt sem tárca, sem telefon, sem más személyes tárgy, és nem nehéz összeadni az egyenletet. Megtámadták, és kirabolták, majd ott hagyták elvérezni. Ezt persze csak ő maga erősítheti majd meg, ha elég jól lesz hozzá, és mivel nem lőtt sérülésről van szó, addig a rendőrséget sem fogjuk riadóztatni, de remélem, aztán sem lesz túl késő ahhoz, hogy elkapják és megbüntessék a tetteseket. A Távol-Kelet, az ott dúló háborúkkal, jelenleg elég borzalmas hely, de sajnos nem kell olyan messzire mennünk ahhoz, hogy borzalmakat lássunk, vagy hogy összeakadjunk az emberiség mocskával. Nem azt mondom, hogy nap mint nap megráznak mindazok az események, melyeknek tanúja lehetek, vagy hogy még ma is megrendít az emberek halandóságának, sebezhetőségének ténye, mert nem így van. De akadnak helyzetek, amelyek olykor jobban dühítenek, vagy a szokottnál is jobban tettre sarkallnak, és jelenleg úgy érzem, tényleg bármit megtennék azért, hogy megakadályozzak egy teljesen értelmetlen és szerencsétlen halálesetet. A szív leállását követően azonnal megkezdem az újraélesztést, de csupán a második defibrillálás után sikerül a lányt visszahoznunk az életbe. Jelen helyzetben ezt is sikernek könyvelhetjük el, de a nehezén még nincs túl. Azonnal a műtőbe kell tolnunk. Útközben én már adom is ki a további utasításaimat. Mielőtt elkezdjük az operációt, még meg kell csinálnunk az UH vizsgálatot is, hogy láthassuk, milyen szinten és formában is sérültek a szövetek. Én mindenesetre máris megkérem az egyik nővért, hogy szóljon az idegsebészünknek, mert ha idegeket ért a szúrás, szükségem lesz az ő segítségére is. A nő közben ébredezik, és láthatóan össze van zavarodva. Bemosakodok, mielőtt belépnék a műtőbe, és el kell húznom kicsit az arcom előtt a maszkot, hogy érthesse a beszédemet, amikor közelebb hajolok. - Hamarosan túl lesz a nehezén, Tatiana. Kivesszük a kést, és gondoskodunk róla, hogy mielőbb talpra állhasson, rendben? - mosolygok rá bátorításképpen, bár ezt most csak a szemeim rezdüléséből láthatja. Ismét a nevemet emlegeti, immár másodszor, de csak most értem meg, mit akar. Tudni szeretné a teljes nevem. Azt hiszem, ez érthető. Ha valakire rá kell bíznunk az életünket és a sorsunkat, jó tudni legalább az illető nevét. - David... David Connor vagyok – árulom el neki, ezúttal kihagyva a doktori címet, amelyet gyakran szinte már automatikusan teszek hozzá, hiszen ő nem arra kíváncsi. - Biztosítom, jó kezekben van. Megtenné a kedvemért, hogy elkezd visszafelé számolni tíztől? - hajolok még egyszer kicsit közelebb az arcához, mert közben megérkezett az aneszteziológusunk is, és megkezdte az altató adagolását. Amint Tatiát elnyomja az álom, kezdődhet csak igazán a sürgősségi csapatom segítségével az én munkám. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az idegek nem sérültek komolyabban, de a szakorvos közreműködését ennek ellenére is igénybe veszem. Biztosra megyek. A vérerek és izomszövet károsodásával már más a helyzet, de azokkal egyedül is megbirkózom. Ami még gondot okoz, hogy a szúróeszköz túl sokáig volt a sebben, a fertőtlenítés már nem biztos, hogy elegendő, később szükség lesz antibiotikumos kezelésre is a fertőzések miatt.
Órákkal később... A műtét jól sikerült, de Tatiára most hosszabb lábadozás vár. Operáció közben még muszáj volt vérátömlesztést is csinálnunk, de most már stabil a helyzete, viszont folyamatosan figyeltetem a szívműködését és a vérnyomását, és megkértem a nővéreket, hogy azonnal szóljanak nekem, ha kezd magához térni. Így is tettek. Amint a csipogóm jelez egy rövid üzenettel, már veszem is az irányt a kórterem felé. Épp időben érkezem, a lány már a szemeit nyitogatja. Közelebb sétálok az ágya jobb oldalán, míg annak a végénél az engem hívató nővér áll készenlétben. - Tatiana... emlékszik rám? Dr. Connor vagyok – szólítom meg ismételten bemutatkozva, hisz megtörténhet, hogy még zavart az altatástól, vagy a megélt sokktól, és nem emlékszik mindenre tisztán.
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
Ádám és Éva egy egységben született meg, mint az első emberpár. Évát nevezhetjük az oldalbordának, a nőiesség mintaképének, de ennél sokkal több volt. A férfi támasza, és az erőadója. Az édesanyám, és a nagymamám is eme hitvallásban nevelt fel. A régi kor erényeit verték belém, nem beszélhettem vissza az édesapámnak, de még a bátyámnak se. Megkövetelték tőlem az udvarias hangnemet, és a tisztességes távolságot. A legnagyobb kincsemet az esküvőmig kell tartogatnom, és ha eljön a megfelelő férfi, akkor osztozkodhatok a testi örömökben is. A mai társadalomnak ez elképzelhetetlen lenne, de én amúgy sem az a típus vagyok, aki hatalmas lángon égne, ha meglát egy férfit, még akkor sem, ha jóképű. Sokáig másnak gondoltam magam, de utolért a szerelem, és a csalódás is vele együtt. A mozgatórugómra fény derült, és csak akkor éreztem szexuális vágyat, ha érzelmek bontakoztak ki bennem az adott személy iránt. Bonyolult lélek vagyok, egy kicsit öreg, egy kicsit megvetendő, de tiszta, és olyan hóbortokat űzök, melyek engem tesznek boldoggá. A külvilág véleménye nem mérvadó, nem a közönségem éltet, hanem a táncszeretetem. Elérhetetlen vagyok az átlagnak, ez a kialakult vélemény rólam, de ha valaki veszi a fáradtságot, és az időt, akkor többre bukkan ennél, de ahhoz hosszú, és kínkeserves út vezet. Miért gondolkodom ilyeneken? Mert egy kés áll ki a combomból, a körülöttem lebzselők fele csak egy újabb betegként tekint rám, de az orvos, aki rám talált a váróban, emberségesen próbál ellátni, és ez már több, mint amit eddig Amerikától remélhettem volna. Elítélem a nyugati felfogást, a virtuális kapcsolatok erősítését, a személytelen megmozdulásokat. Nem értékelik eléggé az életet, és nem dolgoznak meg azért, hogy megérdemeljék a sikert. Mindenki azt várja, hogy az ölébe hull a pénz, és az álommeló, de a valóságban csak kevesen rendelkeznek ezekkel a lehetőségekkel. Meghalok, nem tart tovább, mint néhány másodperc a végtelen univerzumban, de kiszakít az életnek nevezett játékból. Lelassulnak a hétköznapi homokszemek, és áttérek a reális problémákra. Mi van odaát, mi várna, ha most elmennék? Nem tudom meg, nem jönnek fénycsóvák, sem alagutak, szeretett személyek, csak az üresség. A tudatom ébred fel előbb, mikor a szemhéjam mögött színsávok váltakoznak, és a zajok elhalkulnak, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. A testemen végigáramló hideg a szöveteimbe épül be, a szívem újraindul, és a vérlemezkék sokasága száguld a többi szervem irányába. A műtőben méhecskék duruzsolnak mellettem, emberi sziluettek cserélnek helyet, aztán feltűnik egy ismerős szempár. Félelem gyullad a belsőmben, mikor fölém áll, de a hangja mély, és megnyugtat. - Tánc…élvezze. – köhögök fel, és a szemében megcsillanó reményre összpontosítok. A szivárvány apró pettyei színezik ki az íriszeit, és egy furcsa tónusba hajlanak át. A nevét suttogom, kíváncsi vagyok, hogy kihez tartozik ez a szempár, ha már el fognak altatni, és a sötétségbe űznek ismét. - David…Connor. – elmondom utána még egyszer, de a perifériámról egy másik segéd is felbukkan. - Tíz…kilenc….nyolc… - rám kerül a maszk, egy tűszúrás, nem is több, ami bekövetkezik, és mosolyogva merülök el az álmok világában. A könnyebbség uralja az elmémet, a neutronok fénysebessége egy tűzijátékra emlékeztet. Az agyamban érdekes képek villannak fel, senki nem láthatja, de megelevenedik a gyerekkorom, a szerelem érzete, a virágok illata, a havas táj, és a hazám Oroszország.
Órákkal később
Pityegés sérti a fülem membránját, nem tudom, hogy mi történt velem, és kinél vagyok, vagy éppen hol. A mutatóujjamon lévő mandzsetta zavar, de mintha innen indulna ki az összes hangforrás. Megrebegnek a szempilláim, és némi időkihagyás után rápillantok a mellettem állóra. Ismeretlen ebben a kék ruhában, és fogalmam sincs ki ő. A kezemet sem tudom megmozdítani olyan gyenge vagyok, de a beszédhez nem kell ekkora erőfeszítés. Kiszáradt a torkom, megköszörülve nyitom szólásra a számat. - Gyilkos szeme van… - nézem őt, és a szemkontaktust tartva mérem végig, de a pillantásom újra felveszi vele a kapcsolatot. - Maga ölt már…ott a sötétség. Találkozott a halállal… - reszelős hangon folytatom, aztán elhallgatok.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a pácienst sikerült visszarántanunk a halál pereméről, már csak arra tudok koncentrálni, hogy minél előbb a műtőbe kerüljünk, megmentsük az életét, és végre túl legyen a nehezén. Ám mielőtt elkezdenénk az operációt, Tatiana magához tér, a tudata többé-kevésbé kitisztul, és csak elképzelni tudom, hogy mennyire össze van zavarodva a helyzettől, a fényektől, a körülötte nyüzsgő, zöld műtős göncökbe bújt emberektől, és mindattól, amin eddig keresztülment. Összezavarodott beszédét, értelmetlen szavait a táncolásról nem tudnám hová tenni, és ugyan már csak pillanatok vannak hátra, hogy az altató kifejtse áldásos hatását, édes tudatlanságba rántva a nőt, de ez nem tart vissza engem attól, hogy megtegyem, amit jelenleg tudok, hogy megnyugtassam őt. Kérésére be is mutatkozom neki, bár az az igazság, hogy majdnem kicsit szokatlan kimondani a teljes nevem, hisz nem sok ember szólít Davidnek. Akik épp nem Dr. Connorként, vagy a Dokiként emlegetnek, azok számára leginkább csak Dave vagyok. Nem mintha gondom lenne az eredeti változattal. Tulajdonképpen mára a keresztnevem az egyetlen „tulajdonom”, amit édesanyámtól kaptam, és még mindig őrzöm. Furcsa belegondolni, de így van. Miután apám kiléte kitudódott, és a fater magához vett, hamar intézkedett, hogy hivatalosan is a családja tagjává avanzsáljak. Ezek a kissé jelentéktelen gondolatok cikáznak végig az agyamon, miközben arra várok, hogy orosz származású páciensünk a számolással egyidejűleg álomba zuhanjon, és megkezdhessük a munkánkat. Figyelem, ahogy a pillái még párszor rezdülnek, mielőtt teljesen lezárulnának, és erősen reménykedek, hogy a legjobb kimenetellel végződjön ez a beavatkozás.
Éppen a traumakezelőkben tartok „terepszemlét”, ellenőrizve, hogyan boldogulnak a gyakornokaim az érkező sérültekkel, amikor megszólal a csipogóm. Vártam már, hogy legyen bármi fejlemény Tatiana állapotával kapcsolatban. A műtét jól sikerült, de az, hogy a vérveszteségtől néhány pillanatra megállt a szíve, megviselhette a szervezetét, és egyelőre még rajta kell tartanom a szemem. Nem beszélve arról, hogy továbbra sem tudunk semmi konkrétat a nőről, azon kívül, hogy Tatiana Dragomir a neve, és orosz az anyanyelve. Nem tudjuk, mi történt vele, hogy valóban megtámadták-e, baleset történhetett, vagy esetleg olyan személy ártott neki, akit ismerhet. A részleteket kideríteni persze nem az én feladatom lesz, ám esélyes, hogy be kell vonnunk a rendőrséget is, és tudnom kéne legalább annyit, hogy mit mondjunk nekik. Nem beszélve arról, hogy nincs senki, akit értesíthettünk volna a helyzetéről. Az meg megint egy másik kérdés, hogy a kórházi igazgatónk a páciens biztosítása – vagy annak hiánya – miatt aggodalmaskodik. Engem azonban egyelőre csak a hogyléte izgat, és számítva rá, hogy kezdetben minden bizonnyal nagyon türelmesnek kell lennem vele az altatásból való ébredés következményei miatt, érkezem meg a kórterembe. - Hogy mondja? - kérdezek vissza kissé döbbenten a lány első szavait hallva. Tisztában vagyok vele, hogy egy páciens ilyenkor még elég zavart lehet, és történnek néha furcsaságok, van, hogy valakinek háromszor meg kell válaszolnom ugyanazt a kérdést, mire eljut a tudatáig... de ilyen szokatlan köszöntésben még eddig nem volt részem. Egy pillanatra végigfut az agyamon a gondolat, hogy talán összekever a támadójával, vagy engem tart felelősnek a szíve megállásáért, de ahogy kiegészíti a mondandóját, még inkább meglepődöm. Talán még valamelyest el is sápadok. Nem vagyok az a típus, akit könnyű lenne zavarba hozni, belé rekeszteni a szót, vagy kibillenteni a megszokott magabiztosságából, de ennek a nőnek most mindhárom egyszerre sikerült. Egy pillanatra szinte teljesen lefagyok, és mintha gyomorszájon vágott volna, miközben lelki szemeim előtt évekkel ezelőtti véres pillanatképek peregnek le gyorsan és összefüggéstelenül. Katonaorvosként mentem Afganisztánba, azzal a céllal, hogy segítsek, hogy a társaim életét mentsem, de ha az ember háborúba megy, akkor előbb-utóbb ölnie is kell. Önmagáért, másokért, de meg kell tennie. És aztán, ha túléli, ennek a terhét egy életen át cipelheti magával. Nem számít, hogy mennyi életet mentek nap, mint nap, a sötétség már hozzátapadt a lelkemhez. De sosem gondoltam volna, hogy ezt mások is ilyen egyértelműen láthatják. - Igen, hölgyem, egy kórházban ez időről időre megtörténik – felelem, értve ezt a halállal való találkozásra, illetve a véletlen folytán okozott emberölésre is, hisz nemigazán szokásom a Távol-Keleten töltött időről beszélni, és miközben minden erőmmel igyekszem újra visszaszerezni a lélekjelenlétemet, észre sem veszem, hogy egyúttal egy kissé katonás, egy kissé szigorúbb és fegyelmezettebb magatartást veszek fel, mint ami tőlem megszokott. Mintha újra a seregben lennék. Az érzés legalábbis hasonló, és talán kelleni fog néhány perc, hogy ezt levetkőzzem. - Emlékszik rá, hölgyem, hogy hol van, és hogy mi történt magával? - futok azért neki ismét az óvatos puhatolózásnak.
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
Az ébrenlét furfangos, ha nem vagyunk a saját gondolataink irányítója, és úgy tűnik, hogy az én esetemben ez nagyon is helytálló, mert képtelenségnek tartom a jelenlegi helyzetemet. Ólomsúlyú végtagokkal, és koordinációs problémákkal küszködve nyílnak fel a szemhéjaim, és tekintek körbe a hófehér, már-már természetellenes közegen. A pityegés, a fülemet sértő hanghatások, és ez a fertőtlenítőszag nem sok jót sejtet, de a gyanúm akkor igazolódik be, mikor két idegen áll a fekvőhelyem mellett, és az egyikük máris kérdésekkel érdeklődik a hogylétem felől. A pillantásom tovasiklik, és a kék ruházatú férfin állapodik meg. Borostás, fáradt szembogarak, kiálló arcszerkezet. Az egyetlen megkülönböztető jelző a ruhájára akasztott névtábla, és a nyakában lógó sztetoszkóp. Orvos. Kórház…mégis feszélyező a tekintete. A hideg futkos tőle a hátamon, és ki is csúszik az első szó, ami jól jellemezné a véleményemet. A beszédkészségem még darabos, a gyógyszerektől kába vagyok, és gyenge is, lassabban mozognak azok a bizonyos agytekervények is. A háborús nagypapámra emlékeztet, egy igazi katona, borzalmaktól átélt szempárjára, és ha illetlenség is, de kijelentem a nyilvánvalót. Irina Dragomir keménykezű nő volt, de akkoriban másképpen nem élhettek túl semmit az emberek. Háború és éhínség tombolt Oroszországban, és a nagyszüleim szerelme is a tiltott körökbe tartozott. A férfi állkapcsa megfeszül, és nyoma sincs az első körben kapott kedves simogatásból, ami a hangjából érződött ki. A párna nyomja a hátamat, és a kezemet az ölembe fektetem, mikor riposzt érkezik a hóbortos, de igaznak vélt kijelentésemre. - Gyilkos a szeme, ölt embert… - ismétlem meg, de elég egyértelmű, hogy unszimpátiát keltek benne, mint a legtöbb emberben, ha nem bírok uralkodni a hidegvéremen. A mostani állapotot még tetézi az is, hogy kiszolgáltatott vagyok, rászorulok mások segítségére egy idegen országban, és az emlékeim olyan haloványak, mint a legutóbbi összeszólalkozásom a Társulat vezetőjével. - Az ember hibázhat uram, de az Istenek nem. Minden tettnek következményei vannak, és minden következménynek sérülései. Emlékek, melyek örökké kísértenek. – tompa az észjárásom, félig felfogom, hogy miket mondok, de csak most kezd tisztulni a jelenet, és a doki, aki a kérdésével kibillent a melankolikus hangulatomból. - New Yorkban vagyok, az biztos…és kórházban, mert maga orvos…de hogy milyen napot írunk, és miért fekszem itt, arra nem tudok felelni. Mit adott nekem? Lomha vagyok, és fáradt. Aludnék is, de ha józan lennék, akkor menekülnék. Rideg a környezet. – a tekintetem a nővérre vándorol, aki éppen az infúziómon állít valamit, és a felettesének magyaráz félhangosan. - Dr. Connor az újabb adag fájdalomcsillapítót beadtam, és a laboreredmények is megérkeztek. Szeretné látni? – az ágyam végében ott van a tartó, és rajta egy kórlap, de még ez sem billent ki ebből a komfortos helyzetből, azonban mikor a takaró alatt felhúznám a lábamat…nem mozdul semmi. Nem érzem a derekamtól lefelé az alsó végtagjaimat, így ijedten emelem fel a takarót, már amennyire erre képes vagyok, és benézek alá, de amit ott látok, attól szinte elkap a rosszullét. Sápadtan, és idegesen pillantok fel a férfira, aki még vált néhány szót a nővérrel, de a párbeszédjük nem érdekel annyira, mint a lábam állapota. - Mi történt? Nem bírok mozogni… - a nyelvem pereg, oroszra váltok, és magától értetődően fel is izgatom magam. A kezemmel igyekszem feljebb tornázni magam, de egy marionett bábut is könnyebb irányítani, mint engem, és ez kiborít. - A tánctudásom, a karrierem…ez sátánizmus. – a mellkasomra erősített drótokra nem is ügyelek, pedig a betegőrző monitoron száguldó grafikonok felfelé ívelnek, és sípolni kezdenek, ezzel jelezve, hogy a vérnyomásom az egekbe emelkedik, a szívritmusom pedig kiakadó értékeket produkál. - Nem tudok járni… - beszélek tovább az anyanyelvemen, és bár nem szándékoztam hisztérikát játszani, most már ott tartok, hogy megpróbálok a kótyagos fejemmel kikelni oldalt az ágyból, mert ez így nem működik.
Mégis mi a teendő akkor, ha az embert a páciense egyszerűen és nyíltan gyilkosnak nevezi? Nem hiszem, hogy erre lenne bármilyen állandó bevett módszer, amivel reagálhatunk. Vagy hogy ez egyébként gyakran megtörténne másokkal is. Lesokkolnak a hallottak. Szeretném az észrevételét annak betudni, hogy egy kórházban vagyunk, ahol az embert naponta körülveheti, megérinti a halál és a gyász, ahol időről időre történnek tragikus balesetek, vagy sikertelen beavatkozások, magamban mégis pontosan tudom, hogy Tatiana nem ezekre célzott. És ez felkavar. Nem csak azért, mert ezzel tulajdonképpen kissé kínos helyzetbe hoz, az lenne a legkisebb gond, hanem azért is, mert olyan sebeket tép fel, olyan emlékeket hoz elő, melyekre nem szívesen emlékszem, és ha időnként meg is kell birkóznom velük, az emlékekhez kapcsolódó démonokkal együtt, azt igyekszem nem itt, nem munka közben megtenni. Arra vannak a magányos, fullasztó éjszakák a lakásom üres csendjében. Arra való mindaz az őrültség, amivel hobbi címen a veszélyt kergetem és a sorsomat kísértem a szabadidőmben. De itt, ahol mindennél fontosabb, hogy összeszedett legyek, hogy odafigyeljek nem csak a rám szoruló betegekre, hanem a kezem alatt dolgozó kollégákra is, itt ezt nem engedhetném meg magamnak. Most mégis elemi erővel talál be a kijelentése, és bár továbbra is ura vagyok a helyzetnek, és reményeim szerint az arckifejezésem sem igazán árulkodik róla, de nagy vihart kavar vele a lelkemben. - Értem, mire gondol – felelem végül csendesen a nőnek, aki továbbra is makacsul ragaszkodik a témához, és úgy érzem, ha kommentár nélkül hagynám a megjegyzéseit, azzal csak tovább növelném benne a félelmet, vagy ellenszenvet, vagy bármi is az, amit most velem kapcsolatban érez. - Néhány évig Afganisztánban szolgáltam katonaorvosként – árulok el végül csak ennyit. Ez egyébként sem titok, a részletekre pedig kétlem, hogy kíváncsi lenne. Bár aki tudja, hogy katona voltam, egyben azzal is tisztában van, hogy vér tapad a kezemhez, csak épp többnyire nem gyilkosnak neveznek, hanem hazafinak. Pedig az igazság, azt hiszem, valahol a kettő között van. - Ha úgy érzi, nem tud így bízni bennem, és nem szeretné, hogy én legyek az orvosa, szólhatok valamelyik kollégának – teszem aztán hozzá, mert kétlem, hogy jó vége lenne, ha félelemmel vagy megvetéssel tekintene rám. Orvos és páciense között elengedhetetlen a bizalom. Közben az ápolónő, Beatrice, bejelenti, hogy megvannak a laboreredmények, és úgy döntök, amíg Tatiana eldönti, mit szeretne, illetve mielőtt kitérnék a részletekre, hogy mi is történt vele, én azért rájuk pillantok. Igazából akkor is figyelemmel kísérném a nő gyógyulását, ha egy beosztottamat kellene majd használnom közvetítőnek, tudnom kell hát, mik az eredmények. Tekintetemet végigfuttatom az átvett papírokon. Az van, amitől tartottam. A kés éppen elég ideig volt a beteg lábában ahhoz, hogy megfertőzze a véráramot. El is rendelem az antibiotikumos kúrát, a lány viszont időközben egyre zaklatottabbá válik. Azt hiszem, most kezd benne tudatosulni, hogy mi is történt vele. A műtét után előkerült a kért tolmács is, és valahol még itt kellene lennie, bár mivel eddig nem volt szükségünk rá, valószínűleg nem vár készenlétben a folyosón. Aggodalmasan megyek közelebb a nőhöz, és megfogom a két vállát. - Tatiana, figyeljem rám. Figyeljen rám! Le kell nyugodnia. Minden rendben lesz. Érti, amit mondok?! - emelem is kicsit meg a hangom, és próbálom elérni, hogy valóban rám fókuszáljon, mert az orosz kifakadásaival nem leszünk előrébb. A gépek már kezdenek kiakadni tőle, a pulzusa az egekben lehet, akárcsak a vérnyomása, de mivel nagy rémületében az elektródák egy részét kitépte, csak tippelhetek, hogy mennyire rossz a helyzet. - Adjon be neki 4 mg klonazepámot – fordulok a nővérhez, és reménykedek, hogy a nyugtató hamar hatni kezd. - Nem rég volt egy életmentő műtétje – pillantok ismét a páciensre, fél kézzel még mindig a vállát érintve. Nem vagyok vele cseppet sem durva, sőt, igyekszem teljesen higgadt és türelmes maradni, de leginkább az ő érdeke lenne, hogy összeszedje magát. - A combjában egy késsel érkezett be hozzánk, nagyon sok vért veszített, vérátömlesztése volt, és meg kellett operálnunk, de már minden rendben. Rendbe fog jönni, a lába is rendbe jön, csak pihennie kell – próbálom elmagyarázni a helyzetet, és megnyugtatni, közben kézbe veszem a sztetoszkópomat, leemelve azt a nyakamból. Ha úgy látom, hogy együttműködik, és kezd hatni az infúziójába oltott szer, meg kell hallgatnom a szívét. Gyorsabb, mint megvárni, amint minden elektróda ismét a helyére kerül a mellkasán.
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
A kórház, és az álom nem fér össze, így annak sem örülök, hogy a felébredésem ekkora sokkal jár, de biztosan okkal kerültem be, és a segítő szándék ott munkál a dolgozók szívében, mégis idegen, és távoli ez a hely. A riadalmam nem alaptalan, a rosszat vonzom, és mióta leszálltam a repülőről csak a balszerencse kísért. Az első előadásom a napokban lenne esedékes a Társulat színpadán, annyit gyakoroltam az eltelt hetekben, hogy fel sem tűnt, hogy egy hónap is eltelt már ebben a világban, és szépen lassan alkalmazkodtam az időeltolódáshoz, a nyüzsgő belvárosi élethez, meg az itteni termekhez. A tánc még így is kitette az egész napomat, de akadtak szabad pillanatok, és rések, melyeket hasznosan szerettem volna kitölteni, de nem úgy, hogy fogalmam sincs egy baleset bekövetkeztéről. A teremben tartózkodó két ember a javamat akarja, mégis az első pillantás, és annak hatása másképpen sül el. A doktor a nagyapám szellemét eleveníti meg a merev testtartásával, és akaratlanul is kinyögöm, hogy mit látok. Nem szemrehányás, és nem is ítélet a feje fölött, hanem egy ténymegállapítás, hogy a szeme mélyén ott lappang az igazság, és bármennyire is titkolni szeretné, az olyanok, mint én észre veszik a változást. Jól olvastam az emberi természetben, és amint látom ráhibáztam a rejtélyre. Sűrűn pislogok, és a tiszteletemet kifejezve „uramozom le” őt, de eljutunk odáig, hogy ez a beszélgetés negatív irányba kanyarodjon el, pedig valóban nem állt szándékomban sebeket felszakítani, de a hanglejtéséből, és a lényegre törő válaszadásából letűnik, hogy ismételten átléptem a határt. - Afganisztán nem az a hely, ahol elkerülhető lenne a pokol megjárása. – mi tagadás akkora meggyőződéssel beszélek róla, mintha ott jártam volna a fronton, de ez közel sem igaz. Védve voltam a romlottságtól, azonban szemfedőt nem kötöttek rám, és Oroszország azon országok közé tartozik, akik fegyvert viselnek szintúgy a Közel-Keleten, nemcsak az amerikaiak, mi több az epicentrumhoz én lakok a legközelebb. Mégis miért magyarázkodom…mikor van nekünk egy Szibériánk is? A kékjeim megvillannak a közöttünk húzódó nézeteltérés következményén. Miért akarnám lecserélni, ha nem is ismerem? A nővér megzavarja, így nekem is marad időm gondolkodni, de attól tartok, hogy nagyobb gondom is akad, mint egy másik orvos keresése. A lábamat akarom elhúzni, de nem engedelmeskedik, így be is kukkantok a takaró alá. Miért van bekötve a lábam, és miért ilyen nehéz? A megélhetésem, a jövőm záloga…mi a fene történt? A combom környéke lilás, és az alsó lábszáram sem néz ki jobban. Szédelegve tekintek fel a duóra, és hangosabban teszem fel a kérdésemet, hogy mégis mi a jó franc történt, de mintha nem is látnának. Az orosz kényelmesebb, ettől érzem magam biztonságban, és át is váltok rá, de arra nem számítok, hogy az ágyhoz vagyok szegezve. A kétségbeesés mérhetetlen erővel ránt magával, és eleinte csak az ágy szélében kapaszkodom meg, hogy felállhassak, de a mellkasomra erősített elektródok is elcsúsznak, és a doki az, aki a vállamnál fogva állít meg a mozdulatsorban. A szemem közé néz, és angolul hadarja el, hogy nem lesz semmi baj, de kinek higgyek? - Nem érti…nem tudok járni. – rivallok rá oroszul, de a kommunikációs problémát nem megoldom, hanem elmélyítem inkább. A parancsoló hangnemtől nem várok túl sok jót, mert a nővér oldalra lép, és az infúziós zacskóba szúr egy injekciós tűt. A vállamnál fog vissza, de hajthatatlan vagyok, vagyis voltam, mert a beadott szertől bekómálok, és fátyolos tekintettel nézek fel rá. - Mit adott be? – váltok vissza angolra, hogy lássa, tudok én együttműködő is lenni, de ha leszedál, akkor nem leszünk puszipajtások. - A combom….nem bírom a lábamat sem mozdítani….és fellépésem lesz. Tudja, hogy mit jelent ez? Fogalma sincs róla, mert nem ebből él. Engedjen már el.. – ellenkezem, de csak verbálisan, hiszen a testem behódol a dokinak, vagyis az orvostudománynak, aztán a párnának dőlök, és csak azt veszem észre, hogy a sztetoszkópját emeli már le a nyakából. - Nem vagyok rossz ember… - ismétlem el, de összeakad a nyelvem, mikor a mellkasomon megérzem a fémes felületet, és a hideget. A szívemmel van elfoglalva, és az eredményeimmel, miközben sodródom az örvénnyel. - Keresse meg Alexander Dashkovot….ő a tánc… - húha, ez nem lesz jó, hogy megint kiütnek, még csak most tértem magamhoz, így a felsőjébe akasztom be az egyik kezemet, és közelebb húzom magamhoz. A sztetoszkóp még a fülében van, de éppen kiemeli, így hallhatja az erőtlen hangomat. - Bízni akarok magában, én nem ítélkezem…de kérem…idegen ez az ország. Ne hagyjon egyedül. Megtámadtak… - lassan utolér a jótékony köd, és a légzésem is normalizálódik, de azért még öntudatlanul megsimogatom az arcélét, végül lehanyatlik a karom is, és elalszom.
Először szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy bármilyen sötétséget is vélt felfedezni a tekintetemben, amiből arra a felismerésre jutott, hogy öltem embert, az megrémítette, és elég ahhoz, hogy távol akarjon maradni tőlem. Talán a lehető legtávolabb. Beismerem, nem az volt a legjobb, legokosabb ötlet az életemben, hogy úgy vetettem véget a viták végeláthatatlan sorának apám és köztem, hogy beálltam a seregbe, és elmentem Afganisztánba harcolni, illetve életeket menteni, de nem szégyenlem, és úgy igazán nem is bánom, hogy megtettem. Vannak dolgok, történések, amelyekre nem szívesen emlékszem vissza, amelyeket, ha visszatérhetnék, és lenne rá esélyem, talán máshogy csinálnék, vagy egyszerűen elfelejtenék, de összességében ez a tapasztalat is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. Arra viszont eddig még sosem gondoltam, hogy a katonai múltam árnyékként vetülhet a pácienseimmel való kapcsolatomra. Bár az amerikaiak többsége, ha nem is minden tekintetbe érti vagy értékeli, de valamilyen szinten talán tiszteli, amit én és a hozzánk hasonlók teszünk és tettünk... Csakhogy Tatiana nem amerikai, és meglehet, teljesen más véleménye van kívülállóként a népünk hazafiasnak vélt szolgálatáról. Ám azzal, hogy a következő megszólalásával pokolként írja le Afganisztánt, csak még inkább összezavar, mert már tényleg nem tudom, mit gondolhat, vagy hogy egyáltalán miért hozakodott elő ezzel az egésszel. Meglehet, ő sem tudja, csupán a műtét utáni zavarodottság beszél belőle. Próbálok nem túl sok jelentőséget tulajdonítani az egésznek, mégis, úgy érzem, meg kell hagynom neki a lehetőséget, hogy másik kezelőorvost kérjen, ha bennem nem tud bízni a hallottak fényében. A kísértetiesnek ható kezdet után, mielőtt tisztázhatnánk a dolgokat, és továbbléphetnénk, hirtelen teljesen zűrzavarossá válik a helyzet. A gépek sípolnak és pittyegnek, Tatiana pedig magából kikelve hadovál és kiabál oroszul. - Kérem, keresse meg a tolmácsot – pillantok a nővérre, miközben a pácienshez lépek, készen rá, hogy visszatartsam. Nem tudom pontosan, mi ijeszthette meg, de abban szinte biztos vagyok, hogy megrémült valamitől. Nem emlékezett, hogyan került ide, valószínűleg a lába miatt aggódik, ha felfedezte rajta a kötést, vagy a végtagjai lomhaságát. Mire sor került az operációra, a lábában már teljesen leállt a keringés, és mindazok miatt, amin keresztülment, időre lesz szüksége, amíg erőre kap. Ez abszolút normális, bár számára, úgy sejtem, inkább csak ijesztő lehet. Próbálok hatni rá, megállítani abban, hogy erőltesse a talpra állást – egyszer már, ugyanezen okból, megtörtént a baj, még a váróban, amikor nem reagáltam elég gyorsan, és nem akadályoztam meg ebben, de ha kell, most akár vissza is szorítanám az ágyra, csak hogy biztos nyugton maradjon – ám mivel minden igyekezetem hiábavalónak tűnik, és a nő csak tovább ellenkezik, nyugtatót rendelek el neki, mielőtt még a nővér elhagyná a kórtermet. Nincs más megoldás. Pihennie kell, ez most a legfontosabb, és nem csak a lába, de a szíve miatt is, amelyet szintén megterhelés ért. - Meg kell értenie, azzal most csak árt magának, ha megpróbál felállni. Feküdnie kell, szüksége van a pihenésre, hogy rendbe jöjjön – magyarázok neki, miközben ő oroszul vitatkozik velem, aztán ismét angolra vált. - Nyugtatót kap. Meg kell nyugodnia – bizonygatom neki ismételten válaszképpen. - Sajnálom, Tatiana, de most nem táncolhat. A következő hetekben még biztos nem... Nem szabad megerőltetnie a lábát. Ha még valaha táncolni szeretne, akkor most muszáj lesz hallgatnia rám – csitítgatom tovább. Pedig talán jobban megértem őt, mint gondolná. Neki a tánc jelenti az életet, és a lába épsége mindennél fontosabb lehet. Nálam sebészként ugyanez a helyzet, csak a kezeimmel. Ha bármilyen okból elveszíteném a finom motorikus képességeimet, a karrieremnek vége lenne. Kerültem én is ehhez hasonló szituációba odaát, így hát át tudom érezni a helyzetét. - Rendbe fog jönni, de adjon egy kis időt magának – teszem hozzá még egyszer biztatásul, de közben már látom, hogy kezdenek hatni a gyógyszerek. Az ellenkezése csökken, lassan visszahanyatlik a párnára. Újra beszélni kezd, kissé akadozva, és immár sokadszor nemigazán értem, hogy mire akar kilyukadni, de jelenleg le is foglal az, hogy meghallgassam a szívét és a légzését. Szerencsére már kezd normalizálódni. Muszáj elhúznom legalább az egyik fülemtől a sztetoszkópot, hogy rendesen halljam őt, mert úgy tűnik, amit mondani akar, tényleg fontos neki. Egész közelről nézhetek a szemeibe, miközben arra kér, hogy ne hagyjam magára, és ezzel le is hunyja a szemeit. Hatott a klonazepám. - Végig itt leszek a közelben, ígérem – felelem azért még, mielőtt felegyenesednék. Kissé csapzott tincseit elsimítom az arcából, majd egyenként visszahelyezem az elektródákat a mellkasára, és újra beállítom a gépeket. Alexander Dashkov. Végig ez az imént elhangzott név jár a fejemben, és azon töröm az agyam, hogyan is kellene megtalálnom az illetőt...
Ahogy Tatianának megígértem, valóban igyekszem folyamatosan a közelben maradni, sűrűn ránézni, ellenőrizni az állapotát, sosem menni túl messzire, hogy itt legyek, amikor újra felébredne. Remélhetőleg ezúttal már tisztábbak lesznek az emlékei, de akkor is szüksége lehet némi támogatásra. Idegennek lenni egyedül ebben a kórházban, ebben az országban, sérülten, kiszolgáltatottan... kicsit átérzem, és az ígéretem is köt, amit be szeretnék tartani. De közben a munkámat is végeznem kell, felügyelni a gyakornokaimat, szükség esetén segítségére lennie a rezidenseknek... Valamivel később megkérem az egyik nővérkét, aki egyébként is tartozik nekem egy szívességgel, hogy a szünetében látogasson el a közeli balett társulathoz, és érdeklődje meg, hogy van-e közöttük Alexander Dashkov nevű. Talán a tánccsoport vezetője, vagy koreográfusa, vagy igazából mit tudom én, nem igazán értek a baletthez, sem ahhoz, hogy milyen feladatköreik vannak. A lényeg, hogy megtalálja a férfit, és mondja el neki, hogy Tatiana Dragomir nálunk lábadozik. Az éjszaka további részében is újra és újra bekukkantok a lányhoz. Egyelőre békésen alszik, az eredményei pedig kielégítőek, ennek ellenére végül mégis az ágya mellett levő kényelmetlen fotelt választom alvóalkalmatosság gyanánt az orvosi pihenőszobák kényelme helyett, amikor akad egy kis időm lazítani, és idővel ott nyom el az álom is...
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
Otthontalannak, és mezítelennek érzem magam, amint tudatosul bennem a fájó igazság. A lábaim nem mozdulnak, a felelősöket homály fedi, és egy amerikai kórház traumatológiáján fekszem. Műtétekről, gyógymódról beszélnek, meg sok pihenésről, de egy hozzám hasonló nem tunyulhat el. A reakcióm normális, felidegesítenek, és kénytelen vagyok a saját kezembe venni az irányítást, mert az orvos nem enged el, a nővérke meg a laborokkal traktálja. Halandzsáznak egy kitalált nyelven, nem értek hozzá, őszintén nem is érdekel, hogy mit tartalmaz a kórlapom. A legfőbb indok számomra már világos…a karrierem most tört derékba, és ha hatan szeretnének visszatartani, sem tudnának. Hadarok előbb angolul, aztán oroszul, de ezzel csak azt érem el, hogy a doki rám vesse magát, és a vállaimnál fogva nyomjon vissza az ágyra. Hajthatatlan vagyok, a tolmács nem lenne rossz ötlet, hogy dűlőre jussunk a sötét idegennel, de a javamat szolgálná. Honnan tudná, hogy mi a jó nekem? Már táncoltam törött bokával is, nem sírtam, mert nem arra neveltek, hogy minden apró sérülés után a könnyeimmel küszködve meneküljek egy egészségügyi dolgozó karmai közé. Megtanultam kezelni a testem jelzéseit, ha már elviselhetetlenül sajgott, vagy közel kerültem az ájuláshoz, akkor leálltam, de előfordult, hogy a legvégsőkig kitartottam, és külön kellett kihívni az ügyeletest mellém, mert legyengültem. Egy kívülállónak ez már határfeszegetés, nekem a hétköznapjaim részét képezték. A lomhaság, avagy a teljes bénultság azonban más terep. Rémisztően tölti ki a fejem üres részeit, és a gondolatcsíráim alapjait adja a járásképtelen kifejezés. Egy tolókocsi, vagy egy mankó? Hófehéren meredek a férfira, és megpróbálok józanul hatni rá, de makacs, és a nővért ugrasztva eldönti a sorsomat. Itt tart, mert szerinte ez lenne a megoldás. Jaj, de féltem ettől, hogy megint egy átlagos doki akarja elmondani nekem a kockázatát annak, ha túlterhelem a szervezetem, az milyen veszélyekkel járna. Tizennégy évesen is vakmerően cselekedtem, akkor tizenkét évvel később mi változna meg? Az infúziómba fecskendezett altató, és nyugtató egyvelege terít le elsőként, és nem a meggyőzőereje a szőke üstökös sebésznek. A tekintetébe veszek, a mozdulataim lelassulnak, és elakadok a szökési tervemmel. Szorosan tart, nem durva, mégis kiérzem a felkarjából az erőt, ha kiesnék az ágyból, fél kézzel tenne vissza, de túl sok mindenre kell odafigyelnie, így én is akadályt képezek. A tarkóm a párnának döntöm, miközben a nyakába kanyarított sztetoszkópot veszi le, és akasztja a végét a fülébe, de már előtte angolra váltva kérdezem meg, hogy mit adott nekem. - Nyugtatót? Leszedál? – kérdezek vissza tagoltan, de ismét ezek a bugyuta klisék. - Hetek…hall engem? Balettos vagyok, nekem nincsenek heteim, napjaim talán…de ott kell állnom a színpadon. – bizonygatom az igazamat, és megrettenek. A szerződésem, az ígéretem, hogy ott fogok állni Alexander mellett. Kettőnket hívtak erre az évadra, mi vagyunk a fő attrakció, miattunk vált jegyet az itteni közönség. A nyáron visszarepülök a hazámba, de addig én leszek porondon, és most egy orvos tart vissza? A közönség…én még soha senkit nem hagytam cserben. Összemosódnak a képek, de csak addig, amíg hátra nem hajtom a fejemet, mert a gyógyszer szó szerint bekábít. - Életemben nem kaptam ennyi drogot…megmérgez vele. Bírom a fájdalmat, de a lábamat nem éreztem. Mit fogok érni? – sopánkodok félig lecsukódó szemhéjakkal, aztán csak keserűen mosolyodom el, mert az első csatát ő nyerte meg, de a háború még nem ért véget. - Hogyan adhatnék? Nyáron már nem leszek itt…a renomém süllyed el éppen. Ha nem állok lábra, megölt. Maga is egy művész…tör, zúz, összerak embereket, a műtőben volt ideje gondolkodni? Az idő csak illúzió. - A hangom már tovaszáll, mert a fémes koronggal a mellkasomat hallgatja, és benyúl a hálóingem alá is. A keze hideg, de nem rázkódom össze tőle. A sötétség felé repülök, percek választanak el attól, hogy újból elaludjak, de még küzdök ellene, és szövetségest keresek a dokiban. A felsőjébe kapaszkodva nyögöm ki a táncpartnerem nevét. Keressék meg Alexandert, ha nem hall rólam, őrjöngeni fog, és reszkessen az, aki szemtől szemben találkozik vele. Nem bőbeszédű, de ha kikel magából, akkor fusson mindenki arra, amerre lát. Utoljára pillantok rá, mielőtt elszenderednék a nyugtatótól. A válaszát már nem hallom, de bízom benne, hogy nem hagy cserben.
Később, hajnalban valamikor a traumatológián, 202-es kórterem Hirtelen riadok fel, és pattannak ki a szemhéjaim. Egy sötét szobában fekszem, és gépek ölelnek körül. Az ujjaim elzsibbadtak, így kell néhány perc, amíg feldolgozom, hogy hol is vagyok. A kórház rémlik, meg a monitor mellettem, aztán továbbnézelődöm. Az ablakon át egy kis gyér fény szűrődik be, mintha világosodna, de nem vagyok benne biztos. A torkom egy sivatagra hajaz, vattát köpnék, de a hátamon érzem a verítéket. A derekam, és az oldalam is elgémberedett, de amint oldalra fordulok, úgy ékelődik be a két lábszáram közé a takaró, és hasít végig egy késre hajazó érzet a gerincemen. Nem sikoltok fel, de látszólag igen kényelmetlen, mert húzódik, és viszket is egyszerre a combomon ejtett seb. Mélyeket lélegzek, és fészkelődés közben tűnik fel, hogy az ágyam mellett hortyog valaki. Az arcvonásaiból ismerem fel a dokit, aki többször is kísértett már, de most békés és nyugodt, vagyis én ezt hiszem, de az orrvakargatás után szinte le is esik, hogy már fent van, csak eddig csendben volt, vagy én keltettem fel ebben a minutumban. - Mennyi az idő? – kérdezek rá halkan, de a digitális kijelzőn is egyértelműen látszik a 2:46. A kinti szürkületből nem nehéz kitalálni, hogy hajnal van, és ez a férfi mellettem virrasztott idáig. - David…Connor….ugye? – félőn kérdezek rá, mert hamiskásak az emlékeim, viszont abban nem kételkedem, hogy megtörténtek. - Szomjas vagyok… - köszörülöm meg a garatomat, de ettől sem lesz jobb a hangom. - Mióta vagyok bent? – a takaró alá nyúlok, és a combomon simítok végig, aztán elakad a lélegzetem. A kötésen keresztül is felrejlik a szörnyűség. Az arcom eltorzul, és könnyek gyűlnek a szemhéjam erkélyére. - Ideget ért, vagy csontot? – szívnám vissza, de addigra már reményvesztett leszek, és csak a megmentőmet figyelem.
Orvosként talán az egyik legnehezebb feladat mindig objektívnek maradni, és csak mértékkel mutatni együttérzést akkor is, mikor a pácienssel vagy a hozzátartozóival beszélünk, mikor átadjuk a jó, és a kevésbé jó híreket. Sebészként ez már szinte alapfeltétel, érzelmileg nem kötődni, semlegesnek lenni, ez egy profi egyik ismérve. Vágunk, átszabunk, összevarrunk, és továbblépünk. Az operáció után már nem gyakran érintkezünk a beteggel. Ha komolyabb beavatkozásról van szó, talán még párszor ellenőriznünk kell később is – akár hónapok elmúltával is – a gyógyulást, rutinműveletek esetén viszont meglehet, csak a napi egyszeri vagy legfeljebb kétszeri viziten túl nincs okunk kapcsolatba lépni a pácienssel. Tatiana Dragomir azonban tök okból sem tartozik a hétköznapi esetek közé. Persze a gyakori ellenőrzéseket bármelyik nővér megtehetné, és meg is teszik, ellenőrizni a vérnyomást, a szíve állapotát, a fertőzés javulását, ugyanakkor ígéretet tettem a lánynak, miszerint nem hagyom magára, és ezt be is szeretném tartani. Egy jó orvos – és főképp egy jó sebész – talán nem tenne ilyen elhamarkodott ígéreteket, hiszen bőven akadhat más dolgom is, amivel elfoglaljam magam, bár a helyzetünk ennél aligha lehetne különböző, mégis meg tudom érteni őt. A kiszolgáltatott, ijesztő állapotát, és azt, hogy kétségbeesetten szüksége volt valakire, akiben bízhat. Arról sem feledkezhetek meg, mennyire zavart és feldúlt volt az előző ébredésekor, és az állapota miatt nem szeretném, ha ismét hasonló dolog történne. Jobbnak tűnik hát a közelében maradni a pihenő időm alatt is, amennyire lehet, kényelembe helyezni magam az ágya mellett hagyott fotelben... és bár a terveim között nem szerepelt az, hogy itt fogok elaludni is, erőt vesz rajtam a fáradtság és a gépek monoton pittyegése, melyek arra hivatottak, hogy az éjszaka során még a szíve helyes működését vizsgálják, és végül elnyom az álom. Igazából a hely szokatlan és kényelmetlen volta nem kimondottan zavar, hisz éjszakáztam már igazán stresszes és embertelenebb körülmények között is katonaként, de most mégis éberen alszom, és ahogy a megszokott pittyegés váratlanul ritmust vált, az én szemeim is kipattannak, és máris teljesen magamnál vagyok. Ebben a munkában hozzá lehet edződni a kevés alváshoz a hosszú műszakok alatt, nem is nagyon van más választásunk. Folyamatosan résen kell lenni, képesnek arra, hogy bármikor lezavarjunk egy akár hat-nyolc órás műtétet is, vagy akár többet is egymás után. Mint ahogy Tatiana sürgősségi operációjának idejére is már be volt ütemezve egy másik beavatkozás, de Mrs. Peterson is sorra került utána, nem sokkal később, és nem az volt az utolsó feladatom erre az éjszakára. Szóval ha most úgy igazán lenne esélyem ellazulni, nyilvánvaló, hogy tudnék aludni reggelig, mégis éberen és kíváncsian, ám egyelőre teljesen mozdulatlanul figyelem a lányt, aki láthatóan újra felfedezi a környezetet maga körül. Végül amikor megszólal, két tenyeremmel megdörzsölöm kicsit az arcomat, majd előre dőlök a térdeimre könyökölve, és leolvasom a digitális óra számlapját. - Hajnali háromnegyed három – felelek neki kissé még tompa, monoton hangon, aztán némileg elgondolkodva fürkészem őt, az arcát, a mozdulatait, és eszembe jut mindaz, amelyeket azelőtt mondott, hogy hatott volna a nyugtató. Hogy mennyire bosszantotta a szedálás, hogy ezerszer inkább választotta volna a fájdalmat, csak hogy mielőbb kikerüljön innen. Nem értette meg, hogy szüksége van a pihenésre. Talán most majd máshogy érez. Mindenesetre a szavaival csak alátámasztotta a balettosokról alkotott elképzelésemet, hogy mind önsanyargatók. Ám még ha jól is bírja a fájdalmat, mert rendszeresen sérül le, és ez a mindennapjai részét képezi, ez most akkor is más, hisz erősen kétlem, hogy máskor is sétált volna már be a balesetire keresztülszúrt combbal. Ez most valóban komoly. A frissen operált lábát pedig semmiképpen nem engedhetem, hogy megerőltesse. Elhiszem, hogy a néhány hét lábadozás ijesztően hangzik a számára, és meglehet, az amerikai kiruccanása nem úgy zajlik majd, ahogy tervezte, de legalább később még képes lehet ismét az álmait követni. Mielőtt betoltuk volna őt a traumakezelőbe, és elárulta, hogy táncos, szintén tettem neki egy ígéretet: mindent megteszek, ami csak tőlem telik, hogy újra táncolhasson. Ezt is a terveim között szerepel betartani. - Igen, én vagyok – bólintok, amikor kimondja a nevemet. - Tehát már emlékszik... - állapítom meg egy futó mosollyal. Aztán felállok, és vizet töltök neki egy pohárba a kancsóból, ami nem messze tőle már be volt készítve. - Kora este, hat-hét óratájt sétált be hozzánk a baleseti váróba – válaszolom meg ismét a kérdését, miközben átnyújtom a poharat. Meg szeretném kérdezni, hogy érzi most magát, de ahogy a takaró alá lesve egy pillantást tesz a lábára, ismét erőt vesz rajta a kétségbeesés. Ám ezúttal orosz kiabálás helyett könnyek gyűlnek a szemeibe. Habozom egy kicsit, de ahogy ismét eszembe jut, hogy a lánynak valószínűleg nincs senkije az országban, aki most támasza lehetne, megfogom az egyik széket, egészen közel húzom, és leülve a tenyereim közé zárom az egyik kezét. Azt hiszem, sőt biztos, hogy ezzel áthágok valami íratlan szabályt, de tényleg szeretnék valahogy lelket önteni belé, ezt pedig nem lehet rendesen csinálni méteres távolságból. - Nem ért csontot. Ideget is csak egészen minimálisan, de rendbe hoztuk, nem lesz maradandó a károsodás. Rendbe fog jönni, Tatiana. Tudom, hogy ez az egész helyzet most elég ijesztő lehet, de minden rendben lesz – mondom el a beszédem megnyugtatóbb részét. Aztán mély levegőt veszek, és folytatom. - Azt viszont tudnia kell, hogy nem csak a lábáról van szó... A sok vérveszteség miatt leállt a keringése is... átmenetileg megállt a szíve... Éppen ezért nagy szüksége van most pihenésre. Nem erőltetheti nagyon meg magát most egy ideig, mert az komplikációkhoz vezethet, és lassítja a gyógyulási folyamatot – próbálom ezúttal békésebb körülmények között az értésére hozni mindazt, amit korábban nem sikerült, és őszintén remélem, hogy tényleg hatni is tudok rá.
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
A hajnal éjfekete égboltján egyelőre csillagok özönlenek. Az új nap még nem virradt fel. A szörnyűség még nem ért véget, mármint a napszakot tekintve, és az ébredezésem valahol ennek a fura világnak a peremén történik meg. A kórház, mint tér és helyszín nem lenne riasztó, voltam már máskor is hasonló intézményben, akár műtét, akár egy vizsgálat miatt, de ez a mostani félelmetes, mert egy számomra ismeretlen földrész társadalmi, és egészségügyi törvényeinek kell eleget tennem, és bíznom olyan férfiaknak, és nőkben is, akik nem feltétlenül akarják a javamat. A kék íriszeim univerzumát még a sötétség uralja, kell egy kis idő, hogy hozzászokjak az öntudathoz. A pityegés, a rengeteg drót, és mérőműszer a környezetemben csak idegesítenek, mert nem bírok koncentrálni. Az emlékeim darabosak, egy lefedett burok alatt tartja az agyam, és csak néhány másodpercet engedélyezve lebbenti fel a tetőt, hogy ízelítőt kapjak az engem ért sokkból. A szememet fedő héjak lassan felnyílnak, és a látásom összhangba kerül az elképzelt valósággal. Fehér ágytakaró, tiszta, már-már hányingert keltő steril szoba, egy hatalmas ablak, melyet elrejt a redőny, és az a félhomály, melytől csak még inkább elszorul az ember torka. Határozottan ki vagyok száradva, és ahogyan a kézhajlatomat egyenesíteném ki, úgy jövök rá, hogy a tű kellemetlenül szúr, és a vénámba kötve képez egy egészet a belőle kiinduló infúzióval. A hálóing felül kötős, alul valószínűleg nincs rajtam semmi, és a közelben nővérek őrzik az álmomat. Vattakorong keletkezik a számban, a nyelési reflexiók nehezek, megakad a torkomon a nyál, és a cserepes ajkaimat egyedül próbálom benedvesíteni, de nincs pótlásra alkalmas testnedvem. A mozdulataimat egy felvételről is lejátszhatnák, mikor az oldalamra fordulok át, és a két lábszáram közé simul a takaró, de ezzel sajgást, és bizarr érzetet kelt az alsó végtagomban. Az esti városnézés, a táskám, és a két kapucnis alak. A félhomályban azonnal a két sziluettet kutatom, de csak egy ülő férfit pillantok meg, akinek a jelenlétéről eddig tudomást sem vettem. Jobban megnézem, és rájövök, hogy mi már találkoztunk. A gondolataim szavakká formálódnak, és elsőként a dátummal, meg az idővel szeretnék képbe jönni, de aztán nekem is feltűnik a digitális lapszámok egyvelege. Három..ez. Miért olyan hátborzongató erre a számra gondolnom? Kérdés kérdést követ, túl tanácstalan, és elveszett vagyok ebben az új közegben. Amerika egészen más, mint Oroszország. A hazámban az orvosok nem ülnek a betegek mellett, a nővérek, vagy a kisorvosok adnak tájékoztatást a javulásról, vagy éppen a romlásról. A sebészek műtenek, és ítélkeznek, de nem érintkeznek ténylegesen a páciensekkel. Szokatlan ez a felállás, de a nevét ismétlem, hátha ezzel oldom a feszültséget, mely bennem tombol. Az emlékek megzáporoznak, mint egy jégeső, és megmerevedek. A kezemmel tapogatom végig a lábszáramat, miközben a doki feláll a székről, és egy pohár vizet tölt nekem, de nem tudom elfogadni a felém kínált folyadékot, amennyiben nem bírok lábra állni. Ez élet és halál kérdése a karrieremet illetően, és láthatja rajtam, hogy ez a hír jobban izgat, mint némi víz. Könnyekkel küszködve ugrom meg a kommunikációs akadályokat. Az agyam még tompa, és nem jár olyan gyorsan, de a támadásom képkockái megelevenednek. A csontot ért eset rosszabb lenne, vagy az ideg? Nem tudom. Tőle várom a riposztot, mikor leteszi a poharat, és egy széket húz mellém. A tenyere a jobbom után nyúl, és a sajátjai közé zárja. Intim helyzetet generál, empatikus, és ezzel nem kis meglepetést okoz nekem. Általában azt sem engedem meg a férfiaknak, hogy hozzám érjenek, de most kivételt teszek, túlságosan leköt a szemeinek feketesége, és a belőle áradó nyugalom, ahogyan elmagyarázza újra és újra, hogy mi történt velem. - Az állítja, hogy nem lesz belőle végleges károsodás….így mondják? – ijedten harapok rá az ínyem belső felére, mikor gondterhelt sóhaj szökik ki az ajkai közül. - Megállt a szívem…halott voltam? – szalad fel az egyik szépen ívelt szemöldököm, és elhallgatok. Csend kúszik közénk, és most már értem, hogy mit akart velem órákkal ezelőtt megosztani. - Miféle komplikáció lépne fel Dr. Connor? – értetlenül kutatom a választ a tekintetében. - Hetekig nem léphetek színpadra, vagy nem is állhatok fel? Az irataim, a kirablóim…nincs semmim itt. Megtalálta Alexandert? Maguknál más az egészségügy….nem szabadott volna ellátnia, ha nincsenek papírjaim, ugye? Áthágta a szabályokat…David? – igazgyöngyeim egy nagy tócsába gyűlnek, és egyszerre törnek utat, eláztatva a hálóingemet. Erősen szorítok rá a kezére. - Mivel érdemeltem ki, hogy megtartotta az ígéretét, és nem hagyott magamra? Senki nem állt volna ki értem. – hallgatok el, és a számról a nyelvemmel itatom fel a könnyeimet, így lenyalom a szirmom alsó pereméről. - Nem láttam semmit…odaát. Nem várt semmi. Sötét volt, de semmi egyéb. Akár egy vég nélküli sírgödör. Még csak huszonhat éves vagyok….a tánc az életem. Nem éreztem békességet. Ijesztő volt a halál, érzett már hasonlót? – suttogom a vészterhes kérdést közénk. - Egy időhurok, ahol egyedül maradunk. – nézek a szemébe, és viszontlátom a megmagyarázhatatlan sötétséget, ami eszembe juttatja az elejét. - Afganisztán…hány embert látott meghalni? – nyelek egy nagyot.
Általánosságban mondva az a típusú orvos vagyok, aki a szokottnál többet foglalkozik a betegeivel, több időt szán rájuk, egyenként, és nem csak a betegségükkel vagy a problémájukkal törődöm, hanem emberileg is szeretnék ott lenni. Egyrészt ez ösztönösen jön, így érzem helyesnek. Másfelől viszont ezt szakmailag is indokoltnak érzem, még ha sok kolléga nem is értene egyet velem, de ha szánunk rá egy kis időt, hogy valamelyest megismerjük, meghallgassuk, megértsük a pácienst, az gyakran megkönnyíti a kommunikálást, a gyógyulást, vagy épp az okok megtalálását. Persze néha van ennek árnyoldala is, de azzal igyekszem nem sokat foglalkozni. Az viszont még tőlem sem megszokott, hogy a betegek mellett éjszakázzam, hogy egy kényelmetlen fotelben meghúzva magam, nyomjon el az álom. Bár ez nem szabályellenes, senki és semmi nem tiltja, hogy a kijelölt helyek helyett ilyen formában használjuk ki az adódott szabad perceket, de tény, hogy ez nem mindennapos. Ám a mai napom előrehaladtával, munka és műtétek közben folyton eszembe jutott az ijedt, zavart, orosz lány, aki korábban a sérült lábán besétált a traumatológiára, és annyira félt, hogy az őt ért támadás miatt talán már soha többé nem táncolhat. A kiszolgáltatott helyzete, a sérülés, amit egy számára idegen országban kellett elszenvednie, a röpke beszélgetéseink a tisztább pillanataiból, mind-mind azt juttatták eszembe, amit én egykor Afganisztánban tapasztaltam. Ezektől a gondolatoktól pedig később sem tudtam szabadulni. Szerettem volna a segítségére lenni, amennyire orvosilag és emberileg lehetséges, megtartani a neki tett ígéreteimet, mellette lenni, hogy egy ismerős arcot lásson, amikor legközelebb felébred, és így remélhetőleg kevésbé érezze egyedül magát ezen a steril és idegen helyen. Rövid időre elszunnyadok ugyan az ágyához közeli széken, de hamar éberré válok, amikor észreveszem, hogy ő maga is ébredezik. A halványan derengő fények, az éjszakai csend, melyet csak a gépek monoton pittyegése zavar meg, kissé meghitté varázsolják a kórtermet, már-már barátságossá. Amennyire itt ez lehetséges. Némán várom, hogy felmérje a helyet, egészen magához térjen, majd igyekszem maradéktalanul válaszolni a kérdéseire, és kezét a tenyerembe zárva, barátságos közeledéssel nyugtatni meg őt. - Ha idő előtt nem terheli túl magát, egészen biztosan nem lesz végleges károsodás – erősítem meg a korábbi kijelentésemet egy bólintással. - Igen, így is mondhatjuk – felelem ismét, komoly tekintettel. Bár az, hogy halott volt, ilyen formán kicsit erősnek hathat, ijesztőnek, hiszen csak néhány pillanatra állt le a szíve, de klinikai értelemben valóban az volt. Viszont szerencsére még időben visszahoztuk ahhoz, hogy semmilyen maradandó károsodás nem állt be. - A komplikáció sokféle lehet, a sérülésére és a szervezetére vonatkozóan is. Szédülés, gyengeség, hányinger, fertőzés... Le van gyengülve, sok vért veszített, muszáj megerősödnie, mielőtt újra terhelni kezdené a lábát. Két-három nap múlva tulajdonképpen már nyugodtan ráállhat, de csak óvatosan, és számítania kell rá, hogy nem lesz fájdalommentes, főleg ha nem pihenteti eleget. A seb összeforrásának, elég lehet egy-két hét is, ha elég óvatos, és nem jelentkezik fertőzés. De ahhoz, hogy teljesen a régi legyen, szükség lehet további három-négy hétre is – igyekszem neki érthető módon összefoglalni, amit a gyógyulásáról tudnia kell. Aztán újabb kérdéseket zúdít rám, és kicsit végig kell gondolnom mindent, mielőtt sorra válaszolgatni kezdek. - Nem hágtam át semmilyen szabályt. Legfeljebb is kicsit feszegettem őket – jelentem ki halvány mosollyal pillantva rá. És ez az igazság. Az élete veszélyben volt. Függetlenül attól, hogy nem amerikai, és nem voltak nála a papírjai, a kórháznak – és nekem is – kötelessége volt megtenni mindent, hogy életben maradjon. - A barátját, Alexandert sajnos nem találtam meg. Utánakérdeztem a közeli balett-társulatnál, de már későre járt, azt mondták, holnapig nem jön vissza, de amint lehet, átadják neki az üzenetet, hogy kórházban van, Tatiana. - Ha minden jól megy, talán már reggel itt lesz a fickó. Ez talán majd megnyugtatja a lányt is. - A rablás miatt valószínűleg reggel majd beszélnie kell a rendőrökkel is – emlékeztetem, csak hogy fel tudjon készülni erre is. - Én nem senki vagyok – hárítom a kérdését egy újabb halvány mosollyal. - Általában betartom, amit ígérek – teszem hozzá aztán valamivel komolyabb tekintettel. Végighallgatom, amit a halálról, az ezzel kapcsolatos tapasztalatáról mond, és némi nyugtalanság vesz rajtam erőt, de igyekszem azt lerázni magamról. Való igaz, néhányszor már én magam is közel kerültem a halálhoz, és van egy szép listám is azokról, akiket elveszítettem. Megjártam a háborút, de az első, akinek az arca megjelenik előttem, miközben a témát boncolgatjuk, az anyám, aki a karjaimban halt meg tizennégy éves koromban. - Talán azért nem várta ott semmi, mert még nem jött el a maga ideje, Tatiana. Mert még itt van dolga – mondom ki hangosan is némi tűnődés után, amit a gondolataimban megfogalmazok. - Túl sokat... Afganisztánban is, és idehaza is – felelem meg az újabb kérdését csendesen, majd az arcát fürkészem, próbálok rájönni, miért érdekli őt ez ennyire.
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
Az arcomat a párnába dörgölném, ha tehetném. Fáj a lábszáram, a kezemet alig bírom megemelni, és a szirmaim is szárazak. Egy kis nedvességet csempészek rájuk azzal, hogy megnyalom az alsó peremét, és nyögdécselve azonosítom be, hogy hol is vagyok. A tegnap esti, vagy azelőtti rémképek lassan térnek vissza, egyfajta epizódrészletekbe csomagolva. A saját merészségem, és megelőlegezett bizalmam vezettek oda, hogy megtámadtak, és helyben hagytak a nyílt utcán. A pénzemet, de még az irataimat sem féltettem volna, de a lábamat mindennél jobban. A balett az életem, ha nem táncolhatok, akkor jóformán aláírtam a halálos ítéletemet, és arra nem készültem fel, hogy ez így is legyen. A digitális óra lapszámai lustán bandukolnak, csendes a környezet, és a város is. A szempilláimat rebegtetem meg hátha megváltozik a tér, de ugyanúgy itt fekszem, és tehetetlenül várom, hogy rám mérjék az utolsó döfést. A gépek egyenletes pityegése, a steril szoba látványa könnyeket csal a szemembe. Idő kell, hogy felismerjem, nem vagyok egyedül a négy fal között, és valaki a közelemben őrizte az álmomat. A tekintetem ködös a gyógyszerektől, nehezen azonosítom be az arcot, amikor közelebb húzódik hozzám, és megérinti a karomat is. A személyeskedés nem az én terepem, odahaza a régi idők hagyományait követtem, a szüleim sem adtak volna kevesebbért oda. A nyugati világban természetes a testi közelség, már az el is elcsépelt, ahogyan a férfiak kezelik a nőket. Használják őket, aztán eldobják, mintha egy új ruhát próbáltak volna fel, de nem tetszett, ezért kidobom, vagy meg sem veszem, csak visszaakasztom a karfára, és jöhet a következő vásárló. A férfi sötét szembogarai a nagypapámra emlékeztetnek, aki a háborúban viselt történeteivel szórakoztatott még nagyon régen. Kislányként a mesék világában szeretünk élni, de nekem olykor kijutott a keményebb lecke is. Nem minden arany, ami fénylik, és fordítva is. Félelem szökik szárba a szívemben, a mozgásképtelenség nem jellemez engem, így csak az hozhat megnyugvást, ha az orvosra hallgatok, és megmondja nekem, hogy mi lesz a jövőben, mert más zálogom nem marad. Mélyeket sóhajtok, és csak a szája mozgását fürkészem. - Nem lesz végleges. – ismétlem meg őt, mint egy gyermek az édesanyja szavait, mikor még nem tud normálisan beszélni. Az angollal nekem is meggyűltek a bajaim, de azért igyekeztem megerőltetni a kis agyamat, és átváltani, mert az anyanyelvemmel nem megyünk semmire ezekben az órákban. A halott, mint szó engem nem riaszt meg, persze félek, ha arra gondolok, hogy mennyire hideg és sötét volt ott, de most már lélegzem, ugye ez jelent valamit? Rászorítok a kézfejére, kis ujjaim az ő bőrébe vájnak, mikor kijelenti, hogy igen egy értelemben az voltam. A komplikációról beszél, kell pár perc, hogy megértsem a beszédét, mert nekem ezek a mondatok csak egybefolynak, és nem bírom megérteni a célzásait. - Lehetne lassabban? – a fejem kóvályog, elfordítom az arcomat a másik irányba, és meglesem az ablakot, de a redőnyök le vannak húzva, és nem látok semmit. - Sok vér…meg pihentetés. Táncos vagyok, nincsenek heteim. – nyöszörgöm, aztán elhallgatok, és megemésztem, és össze is rakom az elméletét. A fejemben számolok, hogy ez mennyi idő, összesen minimum másfél hónap, de nekem annyi időm nincs. A szerződés erre az évre szól, nem azért fizette a Társulat az utazásomat, hogy aztán cserbenhagyjam őket. A fele idő is sok…két hét. Ez azt jelenti, hogy lesz huszonnégy órám arra, hogy felálljak, és az alsó részét a lábamnak megerősítsem. A combom a legnagyobb ellenfelem, de a súlypontom nem ott helyezkedik el. Még változtathatunk a műsorrenden is, ha duplán gyakorlok, és nem megyek sehova. Az étkezéseket is átütemezem, nem maradhatok itt. - Csak feszegette. – halovány mosoly kúszik az ajkaimra, nem mondom ki, ami bennem játszódik le, mert mindennek ellenére hálával tartozom neki. Alexander nevére megemelem az államat, és bólintok, hogy tudomásul vegyem a sikertelenséget. - Biztosan megtalál holnap. Köszönöm azért. – a könnyeim megszáradnak a szemem sarkában, amikor a rendőröket említi. - Mindenképpen teszek feljelentést. – fáradok, de nem akarok aludni, elnyomnak ezekkel az ördögi szerekkel. Elszontyolodom, felmerül megint az a nem várt sötétség, ahova kerültem. Nem bírom ki, hogy ne fakadjak sírva. Szipogva hallgatom őt, már láttam a szemében, hogy ölt, de nem ítéltem el emiatt. - A nagypapám is katona volt, de már meghalt. Ő mesélt nekem azokról a szörnyű küldetésekről, hogy nem számított a gyermekélet sem. Ön is az volt, nem? Láttam a szemében, és bocsássa meg, ha túlmentem minden határon ezzel. – csillapodom le, és a pillantásába fúrom a sajátomat. - Milyen a másik oldalon lenni orvosként? Emlékszik az elveszített betegeire? Megmaradnak? – érdeklődöm a legőszintébben. – A nagypapám az összes megölt ember szemének színét fel tudta sorolni, nem úgy, hogy kék…hanem mézszínű, akvarell. – suttogom.
Bólogatok, ahogy a lány utánam ismétli a szavakat. Kicsit talán megfeledkeztem róla, hogy neki nem az angol az anyanyelve, ennél fogva több időre lehet szüksége ahhoz, hogy értelmezze a szavaimat. Beszéltünk ugyan már korábban is, de akkor lényegében csak futólag, pár szavakat, rövidke mondatokat, de most, egy komolyabb beszélgetés közepén valóban igyekeznem kell, hogy a lehető legérthetőbben és legegyszerűbben magyarázzak el mindent. Talán megoldhatnánk ezt egy internetes fordítóval is, elég lenne csak keresnem egyet a telefonommal, amire felmondom a lényeget, és lefordítja neki oroszra, de az annyira személytelen lenne. Érzem, szüksége van rá, hogy bízni tudjon bennem, a bizalom kialakításában pedig fontos szerepe lehet a közvetlen kommunikációnak, ezért érdemes mindkettőnknek türelmesebbnek lennie és próbálkoznia. Tehát a kérésére elismétlem neki ismét, ezúttal lassabban és tagoltabban, mégis a legegyszerűbb szavakkal, amit a komplikációkról az imént elmondtam, megadva annak lehetőségét, hogy kérdezzen, ha esetleg valamit még nem értene, vagy szeretné, ha jobban kifejtenék. A pihenéssel kapcsolatos tiltakozására azonban halványan elmosolyodom. - Tudja, én mit gondolok, Tatiana? Ez a fajta kitartás lenyűgöző, ahogyan az is, hogy a tánc az élete, a szenvedélye, a mindene. És higgye el, megértem, hogy néhány hét kihagyás lehetetlennek vagy ijesztőnek tűnik. De valaki, aki ennyire kitartó és céltudatos, mint maga, biztosan meg fogja találni annak a módját, hogy ha ez most így nem megy, ha most kényszerpihenőre is van ítélve, végül valamiképpen győztesen kerüljön ki belőle. Hogy megoldja máshogy, máskor, más formában a gyakorlást, az előre haladást, a tervei véghezvitelét. Van, hogy ami először rossz dolognak tűnik, később kiderül róla, hogy valójában hasznos, szükségszerű, hogy volt értelme – igyekszem megfogalmazni neki egyszerűbben is, amit ezzel mondani akarok. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen helyzet egy táncos számára egyenlő a legrosszabb rémálmaival. De szeretném feléleszteni benne a reményt, rámutatni, hogy ez még nem a világ vége, hogy emiatt ne essen kétségbe. Az végül a gyógyulását is visszavetheti, azt pedig végképp nem szeretnénk. Elmondom neki, hogy beszéltem a balettos társaival, és üzentem a férfinak, akit keresett. Hiszem azt, jó fog tenni neki, ha holnap meglátogatják a barátai, és kevésbé érzi majd egyedül itt magát. Talán az is adhat számára némi megnyugvást, ha tudja, hogy a rendőrök dolgozni fognak a támadói megtalálásán és felelősségre vonásán. Őszintén remélem, hogy sikerrel is járnak, bár az ehhez hasonló rablótámadásoknál ritkán van azonnali siker, amennyire én tudom. Különösnek tartom, amikor érdeklődni kezd az elveszített betegeimről, a katonai múltamról. Talán az oroszok másképpen állnak ezekhez a témákhoz, vagy a halálközeli élmény váltja ki ezt belőle. Valahol biztos érthető az elmerengése, de engem kényelmetlenül érint kissé a téma. Ezek olyasmik, amit igyekszem mindig a lehető legmélyebb, legsötétebb helyre eldugni magamban, hogy még én sem találjak rá, és nem beszélek róla. Soha. Senkinek. Még a hozzám közel állóknak sem igazán. - Vannak betegek, akik emlékezetesebbek, akik jobban megmaradnak, és vannak, akikre kevésbé tisztán emlékszem, de lényegében igen, mind velem maradnak. Az áldozatok... Ne haragudjon, Tatiana, de erről tudok beszélni... Nem szeretnék - ingatom a fejem, a hajamba túrok a jobbommal, elfordítom a pillantásom tőle, hanyatt dőlök a fotelben. Egy ideig csak az ablakon át merengek kifelé némán. Lejátszódik a lelki szemeim előtt néhány képsorozat, amelyet szeretnék onnan mielőbb kitörölni. - Mikor érkezett Amerikába? Úgy sejtem, egyelőre nem tett túl jó benyomást magára az ország és az itteniek. - A műtét előtt és után is voltak olyan megjegyzései, amelyek az ellenszenvéről árulkodtak. Vajon lenne még esély változtatni a véleményén, hogy jobb emlékeket is őrizzen az itt tartózkodásáról?
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
Hogyan is jellemezném a nyugati társadalmat? Megátalkodott, és gonosz emberek mindenhol, most mégis mást látok. Ez a férfi egyszer ölt, de a szemeiben más rejlik. Én sosem értettem igazán, ha valaki szavakban felelt, mert többet mutatott a testbeszéd, mint a verbális kommunikáció eszköztára. A félelmet, a kedvességet ugyanúgy ki lehetett olvasni egy-egy gesztusból, mintha azt mondta volna nekem, hogy „köszönöm” vagy éppen „szép vagy”. A doki észrevétele kis fáziskéséssel valósult meg, de itt van, és betartotta az ígéretét, mert nem hagyott magamra. A hálám nagyra szökken, a szívem megtelik reménnyel, és bízom benne, hogy ez nemcsak a látszat, hanem valóban szerencsésen alakultak a dolgaim átmenetileg. Az állapotom feltárása nem kecsegtet semmi jóval, már azelőtt tudtam, hogy baj lesz, mielőtt belém szúrták volna a kést. Nem készülhetünk fel a legrosszabbakra, de megérezhetjük, ha jön a baj. A támadóm tekintete elegendő volt ahhoz, hogy belé lássak. Az agresszió ott szunnyadt, és arra várt, hogy kitörjön belőle. Egy másik lány is lehetett volna a helyemben, de én voltam ott, és ez mindent megváltoztatott. Erőtlenül pillantok a dokira, és a felvezető után más véleményen kezdünk el távolodni egymástól. Neki a gyógyítás a fontos, nekem meg az idő, hogy mennyi nap alatt térhetek vissza a régi formámba. A mondandója közepén elmúlik belőlem a feszültség, mert nem ért meg. Nem kell sok ehhez, néhány elejtett mondatfoszlány, és meglátszik, hogy két világ gyermekeinek a szülöttei vagyunk. - Igen, néha rossznak kell történnie ahhoz, hogy rájöjjünk mi az, amit tennünk kell. – idő? Nekem a gyakorlást, a fejlődés lehetőségét jelenti, de azon nem fogok vele összeveszni, hogy a kényszerpihenő mit jelent. Azt, hogy amint kikerültem innen, máris a színpadra állok, és ha ott talál rám a halál, akkor az utolsó lélegzetvételemmel is a táncnak fogok hódolni, mert ez az ígéret meg engem köt a mamámhoz…és önmagamhoz. Őrültség megmagyarázni egy férfinak, vagy egy kívülállónak, aki nem ismeri a balettet, hogy ez egy életstílus. Vajon ő beletörődne, ha a keze sérült volna meg, és többet nem műthetne? Nem hiszem, de így is többet köszönhetek neki, mint bárkinek eddig Amerikában. Alex nem került elő, nem is szokatlan, hogy még nem látogatott meg, de jólesett volna, ha ismerős arcokat is látok a steril környezet helyett. Illedelmesen takarom be magam, a közelsége kicsit feszültté tesz, de be kell vallanom, hogy tetszik is. Bűnös gondolatok ezek, de a férfi vonzó, a szemei tapasztalatról árulkodnak, és nem hétköznapi figura. Mindenesetre ez az én titkom marad, és el is raktározom egy kellemes élményként a találkozásunkat. A nagypapámat azonban nem bírom kizárni a gondolataimból, így merészen vágok bele fájó emlékek felhozatalába, és most az egyszer azt is tudom, hogy ezzel határokat feszegetek. Egy kis morzsát dobjon elém, hogy magammal vihessem, mint emberséget ebből az országból, és ne csak a gyógyítás legyen az. Nem kényszerítem, hogy beszéljen az elveszített betegekről, halovány mosollyal ajándékozom meg, de a zárszót én tartogatom. - Attól lesz valaki igazi gyógyító, ha volt a másik oldalon is, addig a betegek csak felvágott testek. Maga érez, és együtt érez, óriási különbség. Kevés ilyennel találkoztam, és ezt vegye… - elpirulok, mert a bókot mégsem mondhatom ki. Nem úgy neveltek, hogy ennyire közvetlen legyek valakivel…de ő mégiscsak megmentette az életemet. A szüleim is hálásak lennének. - Néhány hete érkeztem csak. A város nekem nagy, és nyüzsgő…és most már félelmetes. – harapom be az alsó ajkam peremét. – Nincs senki, aki megmutatta volna a szép oldalát. Itt is biztosan akadnak művészeti fellegvárak. Maga New York-i? – érdeklődöm, és a pohárra tekintek. – Ihatnék egy keveset? – kérdezem meg, bár a hangom még nagyon reszelős.
Amikor belekezdek a monológomba, talán még én magam sem vagyok teljesen biztos benne, valójában mit is szeretnék ebből kihozni. Csak látom ezt a fiatal, elveszett nőt, akivel rossz dolgok történtek egy idegen helyen, egy kisebb tragédia, ami erősen meghatározza majd a következő heteit, hónapjait, és tudom, érzem, hogy szüksége van egy kis biztatásra, támogatásra, hogy ne érezze azt, hogy teljesen egyedül maradt egy romlott világban. Tehát megteszem, ami tőlem tőle, hogy lelket öntsek belé, bátorítsam, rávezessem arra, hogy nem annyira sötét a helyzete, mint amilyennek ő azt most minden bizonnyal hiszi. A felelete arra enged következtetni, hogy talán a szavaim célt értek, de legalábbis sikerült belőlük kihámoznia a lényeget. Ahhoz viszont, hogy túltegye magát az esti támadáson, illetve azon, hogy a történtek veszélyeztethetik a karrierjét, nyilvánvalóan időre lesz szüksége. Csak jó ha tudja, hogy nincs teljesen egyedül. - Persze nem mindig látjuk meg a jót azonnal. Van, hogy a múltunkra visszatekintve jövünk csak rá, hogy bizonyos események milyen irányba is befolyásolták az életünket, vagy épp bennünket... - vonom meg a vállam. Nem akarom nagyon forszírozni tovább a témát, ezt magában kell majd lerendeznie, talán esetleg egy barát segítségével. Ez a bizonyos Alexander remélhetőleg majd mellette áll a rá váró, nehéz időszakban. Egy másik táncos egyértelmű, hogy jobban átérezheti azt, amit ő most érez, amin keresztül kell majd mennie. Én aligha foghatom fel, mit jelent professzionális balerinának lenni, azért kelni át a tengeren, és menni a világ másik felére egy hatalmas, idegen városba, hogy táncoljon. Érdeklődve billentem oldalra a fejem, és hallgatom Tatianát, amint rólam alkot épp véleményt, és enyhén magasba szökik a szemöldököm, amikor végül félbe hagyja a mondatát. Ám aztán lassan, halványan elmosolyodom, és bólintok. - Köszönöm... azt hiszem – mondom kicsit bizonytalanul. Szokatlan formába csomagolta a bókját, de úgy sejtem, annak szánta, és összességében örülök, hogy ilyennek lát. Kicsit el is tűnődöm a dolgon, és rá kell jönnöm, hogy igaza van. A tengerentúlon tett látogatásom, a háborúban eltöltött évek tényleg sokban hozzátettek ahhoz, aki most vagyok, emberileg és szakmailag is. A katonaság előtt egy barom voltam, és ez tény. Egy nyughatatlan barom, aki évekig haragudott a világra amiatt, ami anyámmal történt. És azok a dolgok miatt, amelyeket azelőtt tapasztaltam, hogy apám magához vett volna. - Örülök, ha sikerült valamennyire megnyernem a bizalmát. Én úgy vélem, ez is hozzáadódhat a mihamarabbi gyógyulásához – jegyzem meg egy újabb mosollyal. Aztán úgy döntök, ezen az úton haladva érdemes lenne kicsit jobban is megismernem őt, többet megtudnom róla. - Csupán néhány hete? Hát igen... Azután, ami este történt magával, ez sajnos teljesen érthető... - húzom el kissé a szám, és a fejemet ingatom. - Ez igazán kár, hogy eddig csak New York sötétebbik oldalát sikerült felfedeznie. Pedig sokan esküdni mernének, hogy ez a legjobb, legizgalmasabb, legszebb hely a világon. Igen, én tősgyökeres helyi vagyok – bólogatok, majd követem a pillantását. - Persze, máris adom – nyúlok a pohárért, amibe már korábban vizet töltöttem neki, és átadom. Aztán amíg ő iszik, eltűnődöm kicsit, és felvetődik bennem egy ötlet. - Tudja mit? Ha megígéri nekem, hogy komolyan veszi azt, amit a gyógyulásával kapcsolatban mondtam, szívesen megmutatom valamikor a városnak azon részét, ami minden bizonnyal jobban tetszene magának – ajánlom fel, majd kíváncsian figyelem, mit reagál erre.
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
Szeretném azt hinni, hogy ami velem történt az nem akkora baj, de mindenhonnan is nézem a végeredmény az lesz, hogy nem állhatok lábra, nem mehetek táncolni. Az amerikai nem fogja megérteni, de a szokottnál is kedvesebb nálam, ezért nem ragaszkodom hozzá, hogy ellentétek növekedjenek közöttünk. Mélyeket lélegzem, és megpróbálok úgy tenni, mintha betartanám majd a kéréseit. Nem ismer, nem hiheti el nekem, hogy komolyan veszem a kérését. Elmosolyodva dicsérem meg, ugyan nem mondom nyíltan, hogy az, de éreztetem vele, hogy hálás vagyok. Nem mindennapi orvos, a szemében lángol a tenni akarás, nem hagyott magamra a folyosón sem, és visszahozott az élők közé. Nem felelek, amikor megköszöni, csak lepillantok a kezemre, és elvörösödöm. Tatia ne lépd át a határokat, mert nem lesz köszönet belőle, ha megteszed. Hányszor kell még megégetned magadat, hogy rájöjj ez nem játék? Az ajkaimat benedvesítem, és a bizalom kérdésénél emelem rá ismételten a kékjeimet. - Ez akkor kölcsönös. A gyógyulásom az elsődleges. – bólogatok, és a nyelvem is kezd egyre jobban ráállni erre a nyelvre. Nem szeretem az angolt, de kénytelen leszek használni, ha nem óhajtok megint kínos helyzetbe kerülni. Sóhajtok egyet, és a pohárral szemezek. Még nem kérek verbálisan, de jólesne, ha valami lehűtene. A kezeim ökölbe szorulnak a takaró alatt, és szépen válaszolgatok a feltett kérdésekre. Nem sok ideje vagyok az országban, nem lepődöm meg, hogy rá is hasonlóan hat ki az én történetem, akárcsak az itteni társulati tagokra. Egy kicsit azért szomorú vagyok, hogy nem találták meg a partneremet, mellette biztonságban éreztem volna magam. - Igazán ez a legszebb hely? Megértem, ha szereti a várost, és én is bízom benne, hogy van egy szebb része, de egyelőre ez csak álom marad. – végül megtörök, és elkérem a vizet, aj de nagyon szárazak az ajkaim. Belekortyolok a színtelen folyadékba, és egy kis levegővétel után sandítok rá. Nem hiszem, hogy jó lenne szemezni egy idegen férfival. Tetszik, ez sajnos tagadhatatlan, de szerintem csak elragadtatom magam amiatt, hogy megmentette az életemet, és itt virrasztott mellettem. - Elkísérne egy sétára? Nagyon kedves Öntől. – lepődöm meg, és egy keveset a takarómra öntök a vízből. Nem biztos, hogy ez több pontból megfelelő lenne. Civilben egy amerikaival, ráadásul ez annak a függvénye, hogy betartsam a feltételeit? - Lehet, hogy majd élek a lehetőséggel, de egyelőre valóban az lenne a legjobb, ha kikerülnék innen. – elsápadok egy pillanatra, mert hangos zörgés rázza fel a kórház eme szakaszát. Nem értem, hogy ki az, aki háborgatni kívánja a nyugalmat, de láthatólag eléggé törtető személyiség. A kíváncsiság nemcsak az én arcomra ül ki, hanem a mellettem ülőjére is, mikor egy nővér ront be hozzánk. - Dr. Connor baj van…az úriember. – nem kell bejelentenie az érkezőt, mert a szívem nagyot dobban, mikor meglátom Alex-et. A tekintete egy fenevadé. – Nem értjük, amit mond, de nagyon keres valakit. – ültömben is kihúzom magam, és jelzem neki, hogy itt vagyok, de csakis a dokit fürkészi. – Maga…bántotta? Mit képzel magáról? Meg fogom ölni.. – lesápadok, mert tudom, ha ideges, annak nem lesz jó vége. – Alex… - szólok neki, de odalép Dave-hez, és a felsőrészénél rántja fel a székből, aztán a falhoz passzírozza. – Tatiana Dragomir… - a nevemet szajkózza, de nem akar észrevenni. Mégis megtalált.
Igazán örülök neki, hogy mindazok után, amik az elmúlt pár órában történtek, amiken Tatianának át kellett mennie az előző este óta, végre ki tudott alakulni közöttük egy kellemes, nyugodt beszélgetés, és először is egyetértünk abban, hogy megtegyük, amit kell, a gyógyulása érdekében. Az első pillanattól kezdve egyértelműen kicsit szimpatizálok, és valamelyest talán együtt is érzek ezzel a lánnyal, és határozottan érdekel a sorsa. Megtettem, ami tőlem telt, hogy előkerítsem a barátját, csoporttársát, és megbizonyosodjak róla, hogy nem marad magára, de mivel ezzel a magánakcióval csak fél sikert értem el, végül én voltam az, aki az ágya melletti fotelben várta a felébredését, mert semmiképpen nem akartam teljesen magára hagyni. - Persze, most teljesen érthetőek az ellenérzései – bólintok, és nem győzködöm tovább az igazamról, nem erőltetem a témát, csupán egy kedvesnek szánt gesztussal, kissé talán meggondolatlanul, amit szívesen fognék a fáradtságra, a kései órára, vagy a mondhatni meghitté vált hangulatra, felajánlom neki, hogy néhány órára idegenvezetővé avanzsálnék a kedvéért. Az elkerekedett szemei, a meglepett, és kissé talán riadt tekintete, és a félreloccsant víz viszont elárulja, hogy ezzel egy kicsit, meglehet, messzire mentem, szóval némileg óvatosabb, szabadkozó hangon szólalok meg újra. - Csak ha kedve van hozzá, és nyitott rá, hogy megismerje a város szebbik oldalát is – jegyzem barátságos, halvány mosollyal. Remélem, nem ijesztettem meg az ötlettel, hiszen tulajdonképpen én is még mindig csak egy vadidegen férfi vagyok a számára. - És természetesen csak ha már elég jól lesz hozzá – teszem hozzá, de ebben legalább mindketten egyetértünk. Pihennie kell, és ha eljön az ideje, akkor lépésről lépésre, megerőltetés nélkül újra használni kezdheti a lábát is. - Ezt letehetem, ha szeretné – bökök a pohár felé, ám a következő pillanatban hangzavar hallatszik kintről, majd egy nővér ront be a kórteremben, én pedig értetlenül ráncolva a homlokom fordulok az érkező irányába. Már eleve azt sem értem, mi ez a ricsaj az éjszaka közepén? Ez egy kórház. Az ilyesmi nap közben sem normális, nemhogy ilyenkor. A következő események viszont túl gyors egymásutánban történnek, olyannyira, hogy a reakcióm is inkább ösztönös, mint tudatos. A nővért egy nagydarab, dühös fickó követi, aki erős akcentussal magyaráz a képembe, és másodpercek alatt ránt fel, majd szegez a falhoz. Hallom, amint az ápolónő halkan felsikkant, aztán minden lelassul, már csak a szívverésem üteme marad, amikor a nyakamhoz feszülő kart elkapom, egy ponton megszorítom, és belülről kifelé fordítom, amitől a kéz gazdája automatikusan térdelő pozícióba kerül. Nem akarok kárt tenni a férfiban, és ennyivel nem is árthatok neki, csak megvédem magam, bár valószínűleg most kissé sajoghat a szorításom nyoma. - Jól sejtem, hogy ő lenne Alexander Dashkov? - pillantok az ágyban fekvőre, és csak miután bármilyen jelét adja annak, hogy helyes a feltételezésem, akkor engedem el a pasas karját. - Mr. Dashkov, ez egy kórház, a táncpartnere pedig csupán néhány órája esett át egy életmentő műtéten, és pihennie kell, szóval azt ajánlom, moderálja magát, vagy magam kísérem ki az épületből – figyelmeztetem komolyan, enyhén fenyegetően, miközben hátrébb lépek, majd közelebb megyek a monitorokhoz, hogy ellenőrizhessem azokat, hisz az iménti események láthatóan feldúlták a pácienst. Remélhetőleg nem lesz szükség újabb nyugtatókra.
━━━ "The sky was cloudless and of a deep dark blue."
Annyi tragikus pillanat áll a hátam mögött, hogy örülök annak, ha van most pár nyugodt percem, és ennek fejében még egy normális férfi társaságát is élvezhetem, aki megmentette az életemet. Dr. Connor nem az a fajta ember, akire így számítottam volna Amerikában. A legtöbben átnéznek a másikon, és köszöni sem hajlandóak, de ő odajött hozzám a váróban, megpróbálta leküzdeni az anyanyelvi akadályokat, és még kedves is volt hozzám. Hiányzott Alexander védelme, de tudtam, hogy most biztosan nem fognak rám törni. A meleg ágytakaró alatt a lábam mégis jéghideg, és lomhaság jellemzi a végtagjaimat. A műtétnek tudható be eme végkifejlet, és amint a beszélgetésünk előremenetel, én úgy érzékelem, hogy kicsit hálátlan vagyok, ha nem is a jelenben, de az leszek, mert eltársalgunk egymás mellett. A gyógyulási időm nem lehet hetekbe mérendő, különben elveszítem a szerepemet, szégyent hozok a társulatra, és mehetek haza Oroszországba. A hazarepüléssel nem lenne gondom, de azzal már igen, hogyha kegyvesztetten hagynám el a mostani helyemet. Elértem egy sikerszériát, itt az idő, hogy visszaadjam a balettnek azt a sok örömöt, és kitartást, megértést, amit kaphattam tőle. Nekem a tánc az életemet jelenti, és kár olyannal vitatkoznom, aki ezt nem érti meg. Elhallgatok, és mosolyogva bólogatok, kellene már egy kis víz, hogy a kicserepesedett ajkaimat benedvesítsem, de azzal is várok, most csak a mellettem ülőt figyelem, és a mély baritonját hallgatom. Az egész kórház alszik, csak az én szívverésem töri meg olykor az akcentusom, és az ő anyanyelvi kommunikációját. A vizet végül megkapom, és ki is öntöm, de csak azért, mert túlságosan közvetlen velem, és nem szoktam hozzá az ilyenfajta viselkedéshez. - Lesz kedvem hozzá, meg akarom ismerni New Yorkot. – ebben az egyben ott van az igazság. Nem szeretnék félni, otthon sem adtak okot rá, akkor egyetlen negatív történésből sem óhajtom levonni a nem megfelelő konklúziót. Fáradtan tartom oda neki a poharat, hogy letegye, és visszadőlhessek a párnámra. - Ennél nehezebb lesz elérni, de azt hiszem már az is öröm, hogy túléltem. – pilledek el, de valaki megzavarja az egészségügyi központ nyugodt pillanatát. A folyosóról egy feldúlt vad felszarvazása hallatszik be, és hamarosan egy nővér nyit be, hogy tájékoztassa a doktort a váratlan vendégről. Kitekintek a válla felett, de nem is szükséges, mert a semmiből tűnik fel Alexander. A dühös bika hozzá képest semmi, de én is megijedek. A nevét mondogatom, hogy felfigyeljen rám, de Dr. Connorra veti magát, és szinte az arcába fröcsögi, hogy merre talál engem. – Александр, Я здесь /Alexander itt vagyok./ - szólok oda neki oroszul, de semmi reakció. Az orvos az, aki végül lefegyverezi, és én is meglepődöm azon, hogy milyen ügyesen teszi védtelenné a táncpartneremet. – Igen, ő az. – helyeselek kicsit megszeppenve az egyértelmű idegenre, akinek feltűnik, hogy itt vagyok előtte. – Tatia… - félelem csillan a szemében, én sem érzem magam sokkal jobban, ha már itt tartunk. A szívverésem nekilódul, és feljebb húzom a takarót. – Rendben. – mormogja, és kiropogtatva a hátát, most is úgy mustrál, aki szellemet lát. – Hogy vagy? – kérdezi reszelős hangon, érződik rajta, hogy ivott egy keveset, de már józanodik. – Jobban, nem kell gyógyszer. – erősködöm, mert eszembe jut, hogy milyen hatással voltak rám a nyugtatók. – Maradjunk nyugodtak. – hunyom le a szemhéjamat, hogy a jól bevált légzési technikákkal rendezzem a vérnyomásomat. – Доктор спас мне жизнь. /Az orvos megmentette az életemet/. – közlöm a tényeket Alex-szel, aki bólint, de nem fogja beérni ennyivel. – Mi a diagnózis? Táncolnia kell. – nyögi ki helyettem is az igazságot. – Ki tette ezt vele? – förmed a mellettem állóra, aki még mindig engem fürkész, és valóban kicsit meg is szédülök.
Kezdőlap
