Tatiana & Keith

━━━"The weak ones are there to justify the strong"

Ritkán éreztem azt a fáradtságot, ami elkapott ültömben. Figyeltem a fekete és fehér suhanást ott előttem, és ha régen adrenalin bombával is baszott tarkón ez a zene, az, hogy a táncnak éltem, mára már csak egy szép emlék lett. Már nem álltam színpadra. Már nem hajoltam meg az éljenző tömeg előtt és nem voltam büszke arra a kibaszott sok munkára és gyakorlásra, amit órákon, éveken keresztül napi szinten kicsikartam magamból. Hazudhatnék mindenkinek, magamnak legfőképpen, de a sérülés nem csak a karrieremet, hanem engem is megtört. És mégis felkeltem reggelente, mert muszáj volt tennem valamit, különben beleőrültem volna a semmit tevésbe és Tina mellett aligha lett volna merszem lógatni a lábam, miközben ő azért küzdött, hogy a legjobb legyen önmaga számára. Különböztünk, mert ameddig ő az elismerésre hajtott sokszor, hogy az ő nevét is zengjék a belső berkekben, nekem addig az volt a fontos, hogy a zene életre keltsen és hogy én lehessek odafent a színpadon. Nem érdekelt a pályafutásom során, hányan tituláltak kályhának, egy kibaszott köcsögnek; mert tudtam, kurvára nem arról szült az egész, hogy harisnyában a farkam dudorodását látták.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, hogy a két táncost és a sérültet figyeltem, ahogy Tatiana is átváltott tanárba, de jól állt neki a szerep. Segítőkész volt, és végre megfeledkezett az önsajnálatról, már nem ő volt önmagának a fontos, hanem Janet, és az, hogy Dashkov megfelelően tartsa őt és irányítsa a parketten. A két orosz látszott, hogy már régóta egy pár a színpadon, szinte fél szavakból értették egymás kimondott ukázait és kérdéseit, Janet pedig szinte meg sem mert szólalni, mert ő volt a legsimulékonyabb az összes diákomból. Az otthoni élet megedzette és akkor is alázatos volt mindenkivel szemben, amikor nem kellett volna.
Nem csak azért akartam, hogy Moszkvába hívják, hogy a karrierét építhesse, hanem ki akartam szakítani abból a tespedő környezetből, amiben élt, és folyamatosan alázták. A gyámhivatalt kihívhattuk volna a családra, a családsegítők pedig karvalyként mélyesztették volna bele a karmukat a családba, de azzal, hogy a kölyköket elszakítjuk az anyjától, a még élő nagyszülőtől amiatt a kibaszott, hatalmaskodó és semmirekellő apa miatt, csak a kölykökkel basztunk volna ki. Ha bekerültek volna a "rendszerbe", Janetet az életben nem láttuk volna viszont. Valahol félúton, hogy a lábam ne kezdjen zsibbadni, arrébb csúsztam a padlón, hogy még csak útban sem legyek, de muszáj voltam kinyújtani a lábamat, a tenyerem pedig végigcsúszott a térdem külső oldalán. Régen éreztem a varratok kidudorodó helyét a bőrömön, de az évek során már csak halvány csíkok jelezték az egykori műtét helyét. A frontoknál volt a legrosszabb, mert akkor a fájdalom előjelek nélkül hasított bele a lábamba, és olyan volt, mintha belülről húsevő baktériumok tépték volna a húsom, meg-megroppantva a csontjaim is.
Dragomir elégedett dicséretére a nőre néztem, ahogy megtapsolta végre Davist a majdnem három órányi tortúra után, végignéztem a fiatal lányon, de ami a leginkább meglepett az az, ahogy Dashkov becézni kezdte Janetet, aki erre zavarba jött, naná.
- Én.. egy kis salátát, gránátalmával, köszönöm - a végét már elmotyogta, lopva pillantva az oroszra csak, mintha tőle függött volna. Egy pillanatra sem látszott rajta még a fáradtság, ezt tették vele az edzések. A lábai szíjasok voltak, egyetlen deka felesleg sem látszott rajta. Ahogy mindenki rám nézett, könnyedén keltem fel, de a talpaim hangyásan zizegni kezdett, és muszáj voltam kisétálni azt, némileg megráztam a lábaimat is, hogy a zsibbadást elűzzem, leginkább a seggemből. Három órán keresztül nem volt kényelmes a padló túlzottan.
- Az épülettel szemben van egy nagyon jó vegán étterem, mellette pedig egy salátás. Ha tovább mennek jobbra, akkor pedig olasz frenchise lesz, a garnélás tésztájuk fenomenális, menjenek csak nyugodtan. Alex, köszönöm szépen - biccentettem is a köszönet mellé, mire az orosz egy bólintással nyugtázta. Egészen normális is tudott lenni. - Jó étvágyat - Janet egy visszafogott mosollyal elindult az ajtó felé, és ha Dashkov kikísérte, csak akkor néztem rá Tatianára, ha esetleg ő hátramaradt.
- Hogy van a lába, Tatiana? - érdeklődtem tőle, közelebb lépve hozzá, ha netán segítségre szorult volna bármiben is. Szinte végig talpon volt ő is. - Mit gondol Davisről?

Keith & Tatia

━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."

„Ki volt, aki létre hívott, Semmiből, mily orv erő?”
„Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?”


Eleinte a padról figyelem a párost, aztán belelendülök, és már azon kapom magam észre, hogy én irányítom őket. Alexander és köztem megvan a tökéletes egyveleg, hogy jól mozogjunk együtt, és az is sok mindenkit meglepne, ha tudnák az igazságot. Életemben kétszer táncoltam vele együtt, igaz akkor egy-két hónapig összezárva, de nem egy helyről jöttünk, és most itt kerültünk össze újra. Mondhatnám, hogy ez az én nagy szerencsém is, mert a nyelvi korlátok sem szabhatnak gátat annak, hogy kommunikáljunk, de mégsem ismerem annyira a táncon kívül, hogy minden időmet vele töltsem. Meg is lepődtem, hogy utánam jött, és mellettem maradt az elmúlt napokban, mert ez a fajta érzelgősség nem vallott rá. A próba alatt Janet egyre ügyesebb lesz, és ha Alex is megfogadja a tanácsaimat, akkor hamarosan elérünk a vágyott állapotba. Fel sem tűnik, hogy mennyire leterhelem a lábamat, és ide-oda megyek rajta. Az állás nem tesz jót neki, tudom, hogy erőltetnem kell, de félek, ha ma túlnyomom, akkor holnap már fel sem tudok kelni az ágyból. A fájdalomcsillapítók nélkül magamra hagyatkozhatom, és jöhetnek a különböző praktikák, de attól még a sajgás nem enyhül, és érzem, hogy időre lenne szükségem, abból viszont nincs egy cseppnyi sem. Mi lesz vele, ha nem kezdek el gyakorolni? A pillantásom egy rövid időre vándorol át a padlón ülő férfira. A módszerei különösek, de a kislány rajong érte, ha nem is úgy, ahogyan kellene…mármint felnéz rá, és a példaképének tartja. Meglepő ez a ragaszkodás, nálunk egyik tanáromhoz sem kerültem közel. Nem számítottak az érzések, csak a mozdulatok, és a cél, hogy ki legyen a színpadon. Mélyet sóhajtok, elmondom már ötödik alkalommal is, hogy sok múlik az időzítésen. Az arcukon nem látszódhat, hogy fáradnak, a közönség nem azért jön el, hogy unott balerinákat nézzen, hanem, hogy magával ragadja az előadás. Már elmúlik dél is, mire kimondom a végszót, és egy tapssal jutalmazom a párosunkat. Janet egészen más, mint először gondoltam volna. Kitartó, és alázatos is. Nem vallanám be ennyi idő után, túl keveset láttam belőle, de megeshet, hogy tévedtem vele kapcsolatban. Az ebédre nem mondok semmit, mindenki maga döntse el, hogy merre megy, de az meglep, hogy Dashkov a kislányt is meginvitálja. Velem hideg, és elutasító, vele meg kedves, és önzetlen. Ki érti már? Nem felelek, csak elbicegek a táskámért, meg a kabátomért, holott ők még nagyon is belemerülnek a beszélgetésbe, hogy merre találnak egy jó éttermet. Nekem az a célom, hogy feltűnés nélkül szívódjak fel. Már nem tudom, hogy mi volt a célja azzal, hogy nekem adja a stafétabotot Mr. Lackwood, de összezavart. A balett nem fog menni, a bemelegítésnél is látszott, hogy nem állok készen. Le kellene mondanom róla, és oktatni tovább? Hazarepülni, és a hátam mögött hagyni az évadot? Azért mondta el nekem, hogy ne vágyjak többre? Érjem be ennyivel, mert nem vagyok különleges, és a velem történt baleset sem az? Mire felpillantok, és a kabátomért nyúlok már kettesben vagyunk a teremben. – Köszönöm szépen, megleszek vele. – hazudok egy szemrebbenés nélkül. Megtanultam a mai leckét. Soha többet nem mutathatom meg egy idegen előtt, hogy mennyire elveszett vagyok. Az oroszok már csak ilyenek. – Ms. Davis nagyon jól teljesített, és azt hiszem, hogy nagy jövő áll előtte. Mindenki indult valahonnan, ahogyan én is. Legyen szép napja Mr. Lackwood. – szinte el sem kell búcsúznom, mert bejön a szerelő. – Ó, bocsánat Keith, de azt mondtad, hogy jöhetek. Most van egy kis szabadidőm.. – én a táskám a vállamra kapom, és egy biccentés után a fogaimat összeszorítva hagyom el a termet. Mi lesz a karrieremmel? Talán búcsút mondhatok a szerepemnek, és a táncnak is. Fáj az is, hogy lélegzem.

/Köszönöm a játékot, imádtam.   /