━━━ "Bitterness is like cancer. It eats upon the host. But anger is like fire. It burns it all clean."
8:45 A New York-i közlekedés káosz tudott lenni. Volt, hogy én is épp, hogy csak időben estem be, és sűrű elnézéseket kérve kezdtem neki az órámnak. 8:55 Nem csak a falióra súlyos kattanásait néztem, ahogy másodpercenként vánszorgott az óra másodperc mutatója, hanem a karórámat. A telefonomat felváltva ellenőriztem. Dragomir még sehol. 9:01 Az oroszok pontosak, ha az időpont előtt három órával is kell kelni és vért izzadva elkészülni, akkor is megjelentek. Mert az a kibaszott tundra és a hófödte táj ezt nevelte beléjük. 9:05 A nyitott ajtón senki nem mert belépni, a diákjaink csak azt látták, hogy fel és alá mászkálok a terem padlózatán, ahol síri csend honolt, csak az ütemes lépteim vertek visszhangot. 9:15 "Tatiana nem tud megjelenni a próbán. A hotel bárjában ül." - így szólt Alex sms-e, ami megjelent a képernyőn. Két egyszerű szót írtam neki vissza: "Hol van?"
Az ajtót úgy vágtam be, hogy berezgett az egész tok, a lépcsőn lefutva rángattam a vállaimra azt a kibaszott táska szíját, és már kint is voltam az utcán. Menet közben még Nick-nek odabömböltem egy "ma kibaszottul ne várjatok rám"-ot, aki csak bólintva jegyzetelt, és már emelte is fel a telefonját, hogy értesítse a többieket, a facebook oldalunkon pedig hamarosan úgyis viszontolvashatom, hogy Keith Lackwood órái ma elmaradnak.. Igen, el, egyet kivéve. A mozgólépcsőn nem volt türelmem kivárni a sort, ezért kivágódtam az üres bal oldalra, hogy menetszélben laza lépésekben, de gyorsabban lejussak a peronra. Gyűlöltem a metrót, mert a nap minden szakában olyan volt, mint egy rohadt heringparti: darabosan, vagy egészben kérné talán?! De még így is gyorsabb volt, mintha a seggem alá egy kocsit pakoltam volna. Volt jogsim, húsz éve már, de nem igazán törtem magam azért, hogy minden nap instant stroke-ot kapva a forgalomba vessem magam. Épp elég volt a buszsofőröket végighallgatni, ahogy néha a fülkéből szidták az utasokat és a gang-ek tagjait, ha éppen nem Manhattan nyugodt utcáin volt dolgom. - Egy sajtburger menüt szeretnék kérni - oké, türelmes voltam. Egy ideig, de a McDonalds'ban nem leszek seggfej és nem furakodok előrébb. - Milyen itallal kérné? - jött a kérdés Constance-tól. - Zero kóla. - Kér hozzá valamilyen szószt? Ketchup! Barbeque? Majonéz. Mégis mi a faszomat esznek azok a kikúrt ruszkik? A vodkán kívül. Esküszöm, régen még odáig voltam érte, most már csak a hányás kerülget, ha arra az orosz cuccra gondolok. Mégis hogy a picsában képesek meginni azt? De persze tudtam. Mint ahogy anyámék a white tea-t tolták. Vénásan. Nemzeti cucc volt, olyan meg nem létezett, hogy egy magát hazainak valló ember majd a saját nemzete ételeit/italait ne kívánta volna. - Kössz, nem kérek. Még egy sajtburgert pluszban mégis, ha lehet. Azt elfogadnám - a kártyám éle koppant a pult lapján, és ahogy a kislány beütötte az utolsó tételt is, rám mosolygott, nekem meg kedvem lett volna ráborítani a pultot. Haladjunk már, kiscsirke! - Menüt szeretne, uram? Úgy sokkal olcsóbb volna - nyalta meg a száját, nekem pedig az volt az első reakcióm, hogy hívjak neki egy fordítót. Nem, nem menüt kértem, csak egy kurva burgert, de legyen. - Igen, jó lesz az. Az üdítő hozzá pedig lehet mondjuk... narancslé - toltam be egy erőltetett mosolyt, mire bólintott a kislány, és gyök kettővel dolgozott. Őt se venném fel magamhoz. Igen, rányomtam arra a nyomorult telipofával vigyorgó fejre a képernyőn. Igen, fantasztikus volt ez a szaros kiszolgálás. Az istenit már! Ahogy megkaptam a csomagot, már fordultam is ki a sorból, hogy gyors, öles léptekkel induljak meg és gyűrjem le az előttem lévő három háztömböt, ahova Dashkov jelentette le nekem Dragomirt. Azt a három háztömböt sikerült tíz perc alatt megtennem, így amikor a recepciónál elfordultam a lobbyban az étterem felé, és onnan pedig a bár felé indultam, csak két ember indult meg utánam, mintha épp bankrablásra készültem volna, de nem érdekelt, dolgom volt. Lebasztam a lány elé a pultra azt a szenny kaját, amit vettem, és a mellette lévő bárszékre pakoltam fel a seggem. - Megtanult már hányni korábban, igaz? Ha mondjuk egy falattal több ment le a torkán, akkor simán meghánytatta magát, ugye? - kaptam el a lány állát, két ujjam közé kényszerítve a bőrét, hogy magam felé fordítsam a fejét, csak hogy felmérjem, hogy mennyire volt részeg. És hogy mennyire csúszott szét, tudok-e a mai nap kezdeni vele bármit is azon kívül, hogy ha kell, akkor én fogom rávenni arra, hogy okádjon, mint még soha. Mint ahogy nő még nem tette, és ha sav meg epe lesz a vége, na, még az sem fog érdekelni, aranyom. - Mégis mi a faszomért nem jelent meg a termemben? Elárulná? És ne csináljon úgy, mintha egy szaros külföldi lenne, aki csak a saját nyelvén képes megszólalni, megértette?- néztem egészen közelről a kék szemekbe, és mielőtt még jelenetet rendezett volna, elengedtem az arcát, de a pillantásom rideg volt és elítélő. Nem erről volt szó. Mi a picsáért kell hátráltatni a munkát?
A combom belső lágyéki felébe elviselhetetlen fájdalom férkőzik. Minduntalan meg akarom mozdítani, úgy kell felhúznom a hasamig, és megállni, hogy ne harapjak rá az ínyemre. Nem kellett volna annyit állnom a tegnapi próbán, alig sikerült visszajönnöm a szállodába. Dashkov a kislánnyal ebédelt, nekem meg maradt a szenvedés ötven árnyalata. Az estét teljes magányomban töltöttem el egy régi film megnézése közben. Nem igazán értettem a Casablanca lényegét, de mást nem adtak az itteni tv-ben, hát rákényszerültem, hogy ezzel vonjam el a figyelmemet az egyre lüktető végtagomról. Az oldalamra fordulok, és megemelem a felsőtestemet, hogy betakarjam, de látom, hogy egészen vörös a kötszer alatt. Meg kellene igazítanom, de a tűrőképességem végét járom.
Hét óra, tizenhárom perc
A zuhanykabinban didergek, a mellkasom előtt fogom át a felsőtestemet a két kezemmel. Tíz percen át folyattam magamra a hideget, hogy érzéketlenné tegyem a lábszáramat, de nem ment. Mostanra lúdbőrözöm, minden porcikámban didergek, és az ajkaim is kezdenek elkékülni. Ideje lenne felöltöznöm, és lemenni a reggelimet elfogyasztani, ha oda akarnék érni a próbára, de ahogyan tegnap nem jutottunk dűlőre, talán nem kellene erőltetnem a folytatást. Tényleg nem vagyok különleges, nem érdemlem meg azt a kis szünetet, hogy sajnáljanak? Megrémít, hogy ilyen gondolatok keringenek a koponyám belsejében. Mr. Lackwood szavai újra és újra életre kelnek. Nem a próba alatt sérültem meg, a kettőnk helyzete nem ugyanaz. Kilépek a víz alól, és a tükörbe irányítom az arcomat. A kékjeimből kihunyni látszik az élet. New York ennyire elkorcsosult, én tényleg meghaltam majdnem? Ki hinné el nekem, hogy félek kimenni az utcára is? A rendőröket is lesokkoltam azzal, hogy végül is hagytam kirabolni magam, és önként sétáltam be a sürgősségire. Nem volt mellettem senki. Dashkov ezért akarta mindenáron az új koreográfust, mert bűntudata van? Nem nőttünk össze, mégis kellene egy támasz. Fel kellene hívom az édesanyámat. Néma könnyek zápora alatt lépem át a küszöböt, és úgy döntök, hogy ma nem megyek el a próbára. Nincs alku, nincs karrier.
Hét óra, ötvenöt perc
A lábam egyáltalán nem javult, én már mindent kipróbáltam a gyógyszereken kívül, de semmi sem használt. Az ágyon ringatózom a puha köpeny takarásában, és a telefonomat bújom. A neten keresek másodlagos fájdalomcsillapítókat, és akkor felbukkan előttem a megoldás. A vodka. A nemzeti italunk, melyet sosem kóstoltam meg. Az alkohol, a drogok, de még a gyógyszerek is szigorúan tiltólistás termékeknek számítottak, de most az egyszer elcsábulni látszottam. Mit veszíthetek? Szükségem van az erőmre, de egyelőre azzal küzdök, hogy ne aludjak el, és ne vessem le önként magamat a tizenkettedik emeletről. Az ötlet őrültebb, mint a kivitelezése. A hajamat leengedem a hátam közepéig, hullámosan teríti be a fedetlen bőrfelületet. Az egyik estélyi ruhámat veszem ki a szekrényemből, és öltöm magamra, egy bugyi társaságában. Sosem csináltam ehhez hasonlót, nem tudom, hogy mi a módi. A legerősebb alkohol a pezsgő volt, ami lefolyt a torkomon, és abból is szigorúan egy pohár az összejövetelek miatt. Nem kívántam a többet, de most az újdonság érzete kezdett felülemelkedni rajtam. A sminket kerülöm, nem kell ahhoz szépnek, és hiúnak lennem, hogy lebicegjek a bárba, és kikérjek egy kis orosz vodkát. Az édesapám elhűlne, a nagymamám forogna a sírjában, ha látna ma. A magas tűsarok szóba sem jöhet, bevállalom önmagamat, és egy fekete balerinába kényszerítem a két talpamat. Nem tudom, hogy a víztől, vagy éppen attól, hogy az ereimben ott lüktet a vér…de most egy kicsit, mintha enyhült volna a sajgás. Felhúzom a ruhát, és megnézem a sebszéleket. A varratok meglazultak, és csúnyán hegesednek. A duzzanat pedig szabad szemmel is látható. Mindenesetre ezt nem láthatja senki sem. A mágneskártyával lezárom a lakosztályomat, és a bársonyos szőnyegen végigandalogva a liftbe szállok. A két fal megtart, nem nézek bele a tükörbe. A kis jelzés után kilibbenek, és balra indulok meg. A legtöbb vendég reggelizni készül, sokan utánam fordulnak, egy fütyülést is hallok, de rezzenéstelen arccal meredek előre, és tartom az irányt. A bárban rajtam kívül még egy idősebb férfi ül, szépen megbámul, de nem fordítok rá figyelmet. Leülök az egyik tetszetős bárszékre, és oldalasan fordulva intek a pincérnek. – Egy vodkát legyen szíves. – az arca sem rezdül, én várom türelmesen, a készülő italomat lesem. Egy alátéttel szolgálja fel nekem. Nagyot nyelek, még meggondolhatom magam, aztán kikapcsolom az ellenkező énemet, és egy szuszra hörpintem fel. A torkomat égeti a szesz, a gyomrom bukfencet vet, de sikerül bent tartanom, és megízlelnem. Könnybe lábad a szemem is az újabb kör előtt. – Legyen szíves az üveget ideadni. – intek, és még ez sem fékezi meg a pincért, hogy elém tegye. Sosem rúgtam be, nem is vágytam rá, de jólesik, hogy tompul a fájdalmam.
Tíz óra, három perc
Az üveget támasztom, néha megcsókolom az oldalát, és lebegek. A gyomrom üres, és ez a fajta magabiztosság újszerűen hat rám. Micsoda páros vagyunk…ez az igazi nemzetem itókája. Én Tatiana Irina Dragomir huszonhét évesen végre berúgtam. Sosem éreztem ilyen jól magam. A békés légyottom önmagammal jobban nem is alakulhatna, de valaki megzavar. Kóválygó fejemnek nincsen párja, én felnézek, de túlságosan nagy zajt csap az elém dobott zacskó, és annak az illata. – Mi ez? – kérdezek rá, de valaki elkapja az államat, és magához irányítja a kékjeim világát. – Hányni? – hunyorgok rá, mire felismerem őt. – Mr. Lackwood? – nem értem, hogy mit keres itt, senki nem tudja, hogy lejöttem ide. Az üveget a hónom alatt támasztom meg. – Régen csináltam, de már összeszorult a gyomrom. – kezd kicsit agresszívé válni, nekem meg nem kell több a folyékony bátorságom után. – Mert nem vagyok tökéletes. Ezt akarta hallani? – lököm el a kezét, és a kaját is a közelemből, dacosan a mellkasomhoz emelve a félig üres vodkás üveget. – Maga mondta tegnap, nem vagyok különleges a sérülésem miatt. Én nem a próbán léptem rosszul, engem megtámadtak. – hangzatos, és lehet színpadias is a részemről, de fáj belül az igazság. – Meghaltam, nemcsak műtöttek, halott voltam. Menjen innen el. Nincs alku, nincs tánc. – legyintek, és ismételten az ajkaimhoz érintem az üveg nyakát. Imádom a vodkát.
━━━ "Bitterness is like cancer. It eats upon the host. But anger is like fire. It burns it all clean."
Nincs annál gusztustalanabb, mint amikor egy nő párolog az alkoholgőztől, és ha még okádott is tőle, akkor ott már nincs lejjebb a szemeimben, de azt hiszem, hogy most nagyon is szüksége lesz erre a csitrinek, ha bármit akar magával kezdeni és nem legalább két napig az ágyban fetrengeni félhullán, aztán persze majd jön az önmarcangolás, hogy úristen, mégis mit tett. Ittál , aranyom, nem is keveset. - Ha jót akar magának, akkor ma az ujja randizik egyet a torkával - nem reflektáltam a három feltett kérdésére. Lackwood voltam, mióta anyám kitolt a méhéből, és az egy kibaszott Mekis zacskó, még csak le se satíroztam azt a nyamvadt kurva nagy M-et az elejéről, hátuljáról. Azt hittem, hogy elég egyértelmű jeleket hagytam magam után, de ezek szerint kurvára messze voltam a valóságtól. A szemeim a kiscsajt méregették a magyarázata során, és csak egy kicsit lett volna kedvem elkapni a vállait és kirázni belőle azt a szart, ami most annyira, de annyira őszintévé tette. Talán nem csak részegen kellene igazat mondania, és akkor talán Dashkovval se lett volna az a szüntelen cicaharc a termemben. Rezignáltan figyeltem azt az elutasítást, amit a kajával művelt le, eszem ágában sem volt utána marni, hogy visszacsúsztassam magam elé. Most komolyan már temeti magát? Ha a szívverése pár ütemre ki is hagyott, itt volt, létezett és lélegzett ezen a szaros bolygón, nem értettem, hogy mégis miért kell ezt az egészet a kukába basznia. Mintha levágták volna a lábát. Vagy kitépték volna a nyelvét. Ez a sérülés sem volt végleges. - És ha most iszik, azzal elér bármit is azon kívül, hogy kurva büdös lesz? Tatiana Dragomir életében először iszik - a hangom gúnyossá vált, ahogy tegnap ő a dicsérettől, úgy én most a megvetéstől kezdtem bele a hangos tapsba ott, mellette. Mielőtt még a szájához emelte volna a vodkás üveget, a jobbommal martam rá a lány kezére és tartottam meg könnyedén, nehogy rácsókoljon az üveg szájára. - Ha szeretné, elküldök egy képet magáról a Marenszkij igazgatójának, hogy ő is ugyanolyan büszke lehessen a társulat csillagára, mint amilyen elbaszottul most ön érzi magát, Tatiana. Ha szeretné, csak egy szavába kerül, igazán - még nem váltam a végletek emberévé, mert fojtott hangon jegyeztem meg ezeket, helyette a pultosnak jeleztem, hogy fizetnénk. - Ha bármikor is meglátná a hölgyet itt legközelebb, eszébe se jusson kiszolgálni. még csapvízzel se. És nem érdekel, hogy fizető vendég lenne - kételkedve nézett rám a csóka, egy amolyan az-bebaszna pillantással. Tudtam, hogy az lesz az első dolga, hogy legközelebb is ugyanilyen szívélyesen kiszolgálja a libát, amivel persze nem tudtam volna mit kezdeni, ezért azt hiszem, hogy ennek a mai napnak egy kibaszott tanulópénznek kellene lennie. Még több alkohollal. A kártyámat a terminálhoz érintettem, és ahogy a tranzakció végbement Dragomir fogyasztásáról, a telefonom már jelzett is sms formájában, hogy mennyit vont le a hotel a kártyámról. - Örülnék neki, ha befejezné ezt a faszságot és a szobájába menne. Fel fogom kísérni is, ha kéri, ha nem. Mondhat rá nemet, de akkor az fájni fog - engedtem el az üveget végre, ha előtte már rángatni kezdte, legalább ne locsolja már magára azt a szart. Őt figyeltem a székből, és csak akkor mozdultam meg onnan - egyelőre, ha beadta a derekát. Eszem ágában sem volt itt megvitatni vele olyat, ami másokra nem tartozott. Mint az, hogy ki és mi volt különleges, vagy hogy ki mennyire volt halott. Nem gondoltam volna, hogy egy huszonéves, kurva sok sikert elért és ambíciózus csajt nekem kellene helyre tennem. Gyerekem se volt, akit gatyába ráznék, és nem volt kedvem egy felnőtt embert baszogatni azért, mert elkúrt gondolatai voltak és olyan logikája, amitől legszívesebben a hajamat téptem volna.
Ez az egész élmény annyira szürreális. Nem tudom megragadni a gondolataimat, nem megy az, hogy önfeledt módon begubózzak. Elkezdődik egy kép a fejemben, és máris megzavarnak, pedig nem kértem sokat, csak egy kis nyugalmat, és néhány órát, amiben nem torzul fájdalomba az arcom, amiért rá kell állnom a lábamra. Dr. Connor vádló tekintete kísért, amint elhagytam a kórház épületét, saját felelősségre. Meddig jutottam a makacsságomnak köszönhetően? Az üveg hideg érintése egy kicsit kijózanít, és közelebb vonnám magamhoz, de valaki úgy dönt, hogy érdemes a frászt hoznia rám, és előbb egy kajás zacskóval meglepnie. Nagyokat pislogok a felém röppenő étel láttán, és a szaga alapján bőségesen zsíros alapanyag bújhat meg a rejtekében, de mégsem veszem rá magam, hogy meglessem, vagyis nem is lenne rá időm, mert a mozduló kéz, és a kéklő lélektükrök összezavarnak. Mi köze van ennek a kajának a hányáshoz, és mit keres itt a koreográfus, akivel szájkarate bajnokságon indulhatnék? Nem bírok elnézni másfelé, mert erőszakosan kényszerít a szemkontaktusra, holott jobban járnánk, ha távolabb kerülne tőlem. - Elég régen hánytattam meg magam, és már nem vagyok tizenéves. Tanultam önkontrollt. – mire célozgat, hogy kövér vagyok? Nem hiszem el, hogy még ezt is el kell tűrnöm a tapizás után. Bizonyosan negatív véleményt formált rólam, de ha azt hiszi, hogy ezzel egyedül van, akkor nagyon téved. Felettébb idegesít, hogy itt van, és az étkezési szokásaimról diskurálunk, amikor vodkát akarok inni, de még rá tesz egy lapáttal a számon kérő hangsúlyával is. Ellököm, ez az első védekezési reflexióm, aztán kinyögöm, ami tegnap este óta a szívemet nyomja. Álmatlan éjszakát okozott nekem, bizonytalan lettem még a próba ellenére is. Miért nem maradt meg annyi, hogy nem passzolunk, és vége? Úgy utáltam jelenleg az orosz partneremet is, mint a Társulat igazgatóját. A kezemet legalább elengedte, és nem vonszolt el, így van időm kifejteni neki a monológomat, de a kis…minek is nevezzem? Angol…tuti nem amerikai, vagy már nem is tudom, hogy milyen a származása. Számít egyáltalán, hogy honnan jött, és mit csinált előtte? A gúnyos megjegyzéssel az ellenkezőjét éri el, mint szeretné. Az örömöm elszáll, és papírvékonnyá préselem az ajkaimat. – Hogy merészel gúnyt űzni belőlem? Mire jó? – emelem fel a hangomat, érezhetően erős akcentussal törve az angolt. – Hogy nem fáj a lábam, hogy egy kicsit lazíthatok. Mi van, ha büdös leszek? Nem érdekel. – fordítom el a törzsemet a széken, és már csak azért is inni fogok a dédelgetett vodkából, amikor a kezemen ránt egyet, és megpróbál hatni rám. – Ne merészeljen fenyegetni, nincs joga ezt tennie velem. Úgy beszél rólam, mint egy senkiháziról… - hallani sem akarom őt, vérig sértett azzal, hogy a Társulatommal jön. A fizetési szándékát meg ássa el jó mélyre, vagy adok egy fenékbe billentést, és mehet, amerre lát. A pincér nem túlzottan boldog, én már szédülök a széken ülve, de elkobozza előlem az üveget, és pőrén hagy az alkohol nélkül. – Minek néz engem? – hüledezek, és végképp nem értem őt. – Szégyenkeznem kellene, mert ittam? – érdeklődöm egyre mélyülő hanggal, jelezve, hogy a határokat feszegetjük. Alexander rám sem hederít, és örülök neki, hogy ebben nincs benne a keze, mert ha mégis benne lenne…egyszerűen nem tiszta a fejem. – Nem megyek magával sehova, Mr. Lackwood. – óvatosan engedem le az egyik talpamat a földre, és az egyensúlyomra koncentrálok, de az már régen nincs meg. A sérült lábam következik, és amint úgy érzem, hogy menni fog az egyenes, már tudom, hogy elkéstem a mozdulatsorral. A szélébe kapaszkodom meg a pultnak, mert megcsúszom, és a számat beharapva káromkodok fel oroszul. A fájdalom visszatér, és könnyedén veszi át az uralmat felettem, de megállok valahogyan, igaz be kell rogyasztanom a térdemet, mert iszonyúan sajog a combom.
━━━ "Bitterness is like cancer. It eats upon the host. But anger is like fire. It burns it all clean."
Ezt ugye egyikőnk sem hiszi el, hogy majdnem másfél évtizede történt az utolsó önhánytatás? Az önkontroll pedig, amit említett, igen csak messze lehetett tőle a mai reggelen. Igen, még mindig csak tíz múlt egy pár perccel, és azok a rühes alkoholista faszkalapok is így kezdik, csak nekik ilyenkor nem egy hét decis üveg dukál, hanem azok a kőműves shotok, két kortynyi piával bennük. Úgy bűzlenek, hogy a tehénszar is vigyázzba áll tőlük, nem hogy a józan emberek. Lógva hagytam a témát, nem fogok egy részeg emberrel, főleg nem nővel vitába szállni az alkohol kontra hányás módszerét kielemezve, mert úgysem értette volna meg. Pluszban köztünk még nem csak nyelvi, hanem kulturális akadályok is húzódtak, mintha egy egész Mount Everestet basztak volna közénk. De legalább az Urált. A közjátékom a tapssal és a mérgelő megjegyzésemmel pont azt a hatást értem el, amit akartam. Végre kibújt a szög a zsákból. Hát nem csak gőg volt ebben a kis csitriben, hanem keserűség, ez az! Csak folytasd, add ki magadból végre azt, amit eddig soha, senki nem látott még belőled! Miért kellene elmondanom neki az indítékaim? A miértjeim? Nem érdekli őt az, és úgy tűnt, hogy már sem a karrierje, de még az élete sem. Mégis egy kibaszott pszichológust jöttem játszani, aki a lelkére fog beszélni. Az én módszereimmel. Nem fogom kinyalni a seggét, mert nem érdemli meg. Ezek után biztosan nem. - Azzal elérek bármit is, ha tutujgatom? Ha körbenyalom, mint mindenki más, ha meglátja Önt? Komolyan a bálványozásra vágyik csak? - nehogy már csak ennyi legyen benne! - Ahogy én látom, most igazából semmi sem érdekli, csak az önsajnálat - összegeztem azt, amit láttam, és ha neki is állt volna velem ellenkezni, akkor nagyon rossz vizekre eveztünk volna. Nem miattam, de úgy tűnt, hogy Dragomir arra sem volt képes, hogy méltóképpen összeszedje magát. A pultos gyerek nem szólt közbe. Valószínűleg leginkább csak amiatt, mert ő végezte a munkáját, és akkora jelenet még nem ment végbe az orra előtt, hogy rendbontónak tituláljon minket, de ami késik, nem múlik. Felsóhajtottam arra, hogy Tatiana kezdte elveszteni a józan ítélőképességét és nekiállt a hisztis gyerek stílusnak, amit nem csak gyerekektől nem tűrtem jól, de a felnőtt kategória csak még jobban kiborított. Nem reagáltam le azt, hogy minek néztem - részegnek - és hogy szégyellnie kellene-e magát - igen - amiatt, hogy ivott. Az ő dolga volt. Engem csak az baszott fel, hogy képtelen volt időben beérni a próbára. Holmi alkuval nem baszunk el nekem napokat, mert miatta lett beiktatva az a szaros kilences próba vele és a másik orosszal. Ne kúrjon már fel, a picsába is már. Szánalmasan festett, akkor meg főleg, amikor lomha mozdulatokkal megpróbált megmaradni két lábon, nem tetszően hallgattam végig azt a káromkodást, amire ráhúztam az egy talicska aprómajom basszon meg csodás cifra szavakat. A pillantásom semlegessé vált, a hátsó zsebembe került a kártyám, vissza a tárcámba, hogy hagyjam még egy ideig szenvedni, érezze csak a tettének súlyát, hogy végül a jobbomba gyűrjem a Mekis csomagot, és a nőhöz léptem. - Csak ne ellenkezzen - morogtam neki, és ha engedte, akkor az alig ötvenöt kilóját felnyaláboltam a karjaimba, hogy a bal oldala csússzon a mellkasomnak, a sérült jobbja pedig ne nyomódjon hozzá semminek sem. A ruháját a segge alá gyűrve sikerült a helyén tartanom, nem közszemlére téve a formás kis seggét mindenki számára. A kaja ott himbálózott a bordái mellett a markomban, ahogy a hátát karoltam át. - Bírja ki a szobájáig, Dragomir - ráztam meg a fejem, otthagyva vele a bárpultot, visszasétálva a lobbyba, ahol a nem is olyan rég utánam eredő alkalmazottak elhűlve figyelték a jelenetet. A lánnyal a lifthez sétáltam a kezemben. Persze, mindennapos látvány ez, ahogy egy kisestélyiben lévő elázott csajt cipelgetek idegen hotelekben. Naná. - Nyomja meg azt az emeletet, ahova megyünk - ha ez megtörtént, le nem pakoltam, még a liftben sem, ahova beszálltunk, és ha az ujja Michelangelo-féle teremtés történettel megpöccintette a megfelelő gombot, elhátráltam a lift faláig, aminek a hátam nekitámasztottam. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egy embert emelgessek és tartsak meg ennyi ideig, a karjaim csak úgy lazán bebaszták a baszki-baszki erőlködést, de nem fogom ledobni a kiscsajt. - Hányas ajtó? - kérdeztem, és ha választ kaptam, akkor azzal a mágneskártyával, ami nála volt, be fogunk jutni oda, én mondom. Ha ettől az úttól és zötykölődéstől nem hányja össze magát, akkor nem tudom, mit csinálok?! A szobába bejutva, ha nem akart teljesen ellenem tenni, magunkra csuktam a lábammal bebaszva az ajtót is, és a megfelelő helyre leejtettem a zacskónyi kaját. Inkább csak raktam a szénsavas szarok miatt, amihez fordultam, perdültem és megint fordultam, döntöttem a kezemben a oroszt. Remélem gyűlölte a tengert és most már tényleg megjött a kedve egy jó hányáshoz. Minden további kérdés nélkül még mindig a karjaimban vele a fürdőbe léptem, ahol lepakoltam a wc elé a padlóra, annak ülőkéjét pedig felhajtottam. Nem akartam takarítani utána. Melléguggolva a jobbommal összegyűjtöttem a haját a tarkójánál, és csak egy kissé rántottam meg a hajánál fogva a nő testét, hogy rám is figyeljen. - Na! Akkor most kezdjen el imádkozni ehhez a kurva porcelán istennőnek. Vagy én fogom ledugni az ujjaimat a torkán - ott guggoltam mellette és azt vártam, hogy oldalról végignézzek egy instant okádást. Persze.. ha nem kezdett el kiabálni, ütlegelni, vagy segítségért ordítani már menet közben. Bármikor is. Ha tanult önuralmat, akkor talán egyszer az életben visszafoghatná azt a kibaszott önérzetét és gőgösségét.
A bárszéken ülve, Mr. Lackwood kezei az enyémekre fonódva azt üzenik, hogy valami rohadtul felborult a kis napirendemben, és nem tetszik, hogy a magáénak akarja vallani az irányítást. Nem vagyok már kislány, aki bébiszitterre szorulna, el tudom egyedül is dönteni, hogy mennyire jó ötlet az ivászat. Kutatómunkát végeztem, és fájdalomcsillapítóért könyörögtem, de arra a szintre még nem alacsonyodtam le, hogy a drogokért nyúljak. Az alkohol átmeneti megoldás, de már annak is örülnék, ha sikerülne egy fél éjszakát úgy átaludnom, hogy ne kelljen bepisilnem a fájdalomtól. Nem kértem sokat, egy kis kikapcsolódást, de a fenyegetést akkor sem veszem jó néven, főleg nem a Társulatommal szemben. Lejöttem a bárba inni, kimehettem volna az épületből is, de nem tettem meg, mert okosan szerettem volna eljárni. Mégis rám találnak, sokaknak ismeretlen vagyok, de ez a férfi a tegnapi nap óta jogot formál arra, hogy ítéletet mondjon felettem, a gondolataimba férkőzzön, és még meg is sértsen. A színskála is kevés lenne arra, ha le akarnám írni, hogy mit érzek iránta. Egyszer közel álltam hozzá, hogy kedveljem, aztán hozzám ért, és a határokat feszegette. Most homályosan látom, de a kékjei egészen közel vannak az enyémhez. Még neki áll feljebb, és én vagyok az, aki leesik a nagy erkölcsi létráról. Nem az első balerina leszek, aki részeg, mások ennél sokkal rosszabb formában is kerültek már nyilvánosság elé. Nem kell aszkéta életet élnem, eddig azt tettem, de már kezd elegem lenni, hogy bábként ugráltatnak, és megmondják nekem, hogy mit kellene tennem, vagy éreznem, sőt a jövőmmel kezdenem. Táncolni vágyom, a terembe, de most az is kihívás, hogy lábra álljak. Egy egyszerűnek ható mozdulat, és pont ezt nem érti meg az, akinek ez másfél évébe telt? – Miből szedte ezt? – akad össze a nyelvem, de abból nem engedek, hogy most az övé legyen az utolsó szó. – Ki az a sok mindenki, aki tutujgat, Mr. Lackwood? Ó, maga aztán ismer úgy két napja. – a két ujjammal mutatom a kettő helyett a hármat, de ez már csak baki, és nem is számít, mert dülöngélek a széken, nem túl stabil ülőhelyzetben. – Önsajnálat, az….meg a…. – még időben harapom el a mondat végét. – Menjen már el, és ne zavarjon a minek is nevezte önsajnálatban? Kijár ennyi nekem, aztán a többit megoldom egyedül, Mr. Tökéletes. – gúnyolódom fel, és fintorba torzul az ajkam. Nem hagyja annyiban, már rendezi is a számlámat, és a lakosztályomról hadovál, ahova bíz férfi többet be nem teszi a lábát, de meggyőzi saját magát is, hogy itt a helye. – Van még bőr a képén, hogy kioktasson? Nem is vagyok mongol. – szállok le a székről, de nem sikerül valami jól a hadművelet, mert megcsúszom, és a fájós lábam ismét emlékeztet rá, hogy nem vagyok toppon. Elszenvedek hangosan, meg némán is, aztán jön a fordulat. Odalép hozzám a férfi, és a karjaimba emel, mint valami klasszikus filmben. Első ízben a mellkasára ütök, és majdnem elesünk. – Miért ne ellenkezzek, ha egyszer nem hagy békén? Nem kell a segítsége… - már én se értem, hogy miket mondok, de egy jó kis rázás társaságában hagyjuk el a bárt, és indulunk meg a lift felé. – Maga aljas, hát nem ért a szép szóból? – ketten is követnek bennünket, de egyik sem mer lépni. Nem sikítok, de az tuti, ha lekerülök a karjából, elmondom, hogy mit illik csinálni egy nővel, és mit nem. Nem fogok én gombot nyomni, de annyira lüktet a fejem, hogy mégis belököm az ujjaimmal. A falnak veti a hátát, és a pillantásomat is kerüli jelenleg. – Mi az, nem bír el? Így akarna tanítani, de komolyan? – szédülök, és eme szóra még egyet lök rajtam, hogy lendületben maradjunk. Az ajtónál már önállósítja magát, amikor valaki irányt mutat neki, és leesik, hogy az nem más, mint Alex. – Te árulóóóó…. – szólok oda, de bekerülünk, és hamarabb kötök ki a fürdőben, mintsem azt mondanám, hogy helló. A hideg érintéstől zsibbadni kezdek, és forgok, mint egy ökör. A vendég a padlón, és az emlékeztető, hogy mennyire szarul is vagyok nem okés. A hajamat összefogva elegendő az, hogy felforgassa a gyomromat, és a látványra automatikusan görnyedjek fölé. A bukdácsolást siker övezi, kimerülve hajolok fel, hogy elvegyek egy WC papírdarabot, és az ajkaimhoz emeljem, de újabb hullámban tör rám a rókázás. Az elkövetkezendő pillanatok egy örökkévalóságnak tűnnek. A gyomrom liftezik, a szám keserű, és legszívesebben meghalnék. Végül lehajtanám a fejemet, de visszaránt, és találkozik a tekintetünk, mire megkapom az áhított papírt is. Megpróbálok nőies maradni, és letörölni a számat, aztán meg beleejteni a klotyóba, és lehúzni. Ezután eltávolodom tőle, és a két térdemet felhúzva ejtem rá a homlokomat. – Most már igazán elmehet. Nem érzem jól magam. – nyögöm ki, és lehunyom a szememet is, hogy ne dőljek el a padlón.
━━━ "Bitterness is like cancer. It eats upon the host. But anger is like fire. It burns it all clean."
Előfordult, hogy nyersebb voltam, mint kellett, Tatiana esetében pedig bebasztam kettőnk közé a hogyan legyünk parasztok a másikkal szemben mentalitást. Ki akartam ugrasztani végre abból a visszafogott burokból, amibe önmagát kényszerítette bele már valószínűleg kicsi kora óta. Nem kellett régóta ismernem ahhoz, hogy tudjam, nem éli meg a napjait, mert ahogy régen én is, szinte csak a balett létezett számomra is. Egészen Tina előttig mást se csináltam, csak próbákra jártam, saját magamnak tartott edzésekre, egyetlen sört se gurítottam le, még akkor sem, amikor leálltak a társulati próbák pár hétre, vagy amikor beteget jelentett a tanárunk. A visszavonulásom óta eltelt már hét év, és ha már nem is teljes jogú tagja voltam a balettnek, az oldalvonalról és Tina mellől teljes rálátásom volt erre az életre, az elvárásokra. Eszemben sem volt lelépni az óráimról, mindig pontos voltam és nem tűrtem azt, ha hülyét csináltak belőlem, ami úgy tűnt, hogy Dragomir esetében mégis csak előfordult. Megbeszéltünk valamit: minden reggel pontban 9-kor közös óráink voltak, és nem túlságosan izgatott az, hogy ezért idejekorán kellett kelnie, hogy akár az egész várost át kellett volna másznia csak azért, mert Dashkov engem talált meg. Volt egy megállapodásunk, amit ez az istenverte orosz már a második nap felrúgott. Mondjuk úgy, hogy leginkább az ideg vezérelt abban, hogy most végignézhettem az ivászatát, vagy inkább annak a végeredményét. Lehet, hogy nem azt, és nem úgy kellett volna mondanom, de ahogy kikelt magából a kislány, az állkapcsom megfeszült, a fejem pedig kezdek megfájdulni ettől a sok adok-kapoktól. Most komolyan ezt kell játszanunk? Mindig a lovak közé kell csapnom, hogy észhez térjen végre és ne kezdjen leépülni, ha valamilyen akadályba ütközött? Legalább nem kerekesszékben kell kivánszorognia a slozira, hogy dobjon egy sárgát, hanem a lábára képes állni, még ha fájdalmas is. - Touché, Ms Dragomir. Most, hogy már kellőképpen megforgatta a hátamban a tőrt, befejezhetnénk? - kettőnk közt az volt a különbség, hogy én sosem hittem magamról, hogy a legjobb vagyok. Habár a statisztikák nem hazudtak, nem foglalkoztam azzal, ki mit mond, tettem mások véleményére mindig is. Nem a társulatok miatt kezdtem bele a balettbe, nem az igazgatók vagy az elismerés miatt küzdöttem évekkel ezelőtt sem, hanem mert kellett. Ha tökéletes lennék, akkor Tinával nem lennének otthon néha összezörrenéseink. Ha tökéletes lennék, most nem kellene egy kibaszott részeg, sérült balerinával baszakodnom itt ezen a szaros helyen. - Most meg mi a picsáról beszél? - keltem ki magamból, hogy már megint azoknál a kurva dél-orosz népségnél jártunk. Komolyan csak ez maradt meg benne? A hatnapos borostámat nyúztam meg az államon egy fejrázás kíséretében. Esküszöm kivágom a nyelvét ennek a nőszemélynek. Hogy a picsába képes ennyi faszságot összehordani? Ha józan, Dashkovval hugyozzák körbe a territóriumukat, ha ittas, akkor meg nálam próbálkozik. Kislány, szedd már össze magad, a kurva életbe! Jobbnak láttam inkább felnyalábolni, úgy emberi időben is fogunk feljutni a szobájába, de amikor az ökle a mellkasomnak csapódott, megfordult a fejemben, hogy véletlenül leejtem a padlóra. Borzasztó volt ez a hiszti egy huszonéves nőtől, csak mert épp magatehetetlen volt. Miért így kell kiadnia magából ezt a sok szart? Inkább még jobban magamhoz fogtam, hogy ne kezdjen amőba mozgásba a karjaimban, mert annak fájdalmas vége lett volna, és a két tagra elég volt csak ránéznem, maradtak a helyükön. Megint. A liftben tett megjegyzésre nem reagáltam, inkább a fejemet ejtettem a tükrözött falnak a hátam mögött, a kis terpesz pedig segített eloszlatni ezt a tollpihére emlékeztető súlyt a karjaimban. Még hogy nem bírom el! Na ezért kellene enni, aranyom. Dashkov felé a folyosón egy biccentéssel reagáltam, ő ma nem kerül bajba, ellenben ezzel az ingyen csomaggal a kezeim között már nem voltam olyan biztos a döntésemben. A szobában nem basztam el az időt, Tatianát a fürdő padlójára engedve hagytam, hogy kiokádja még a belét is, a májával együtt, ami most kibaszottul vándorútra mehetett. Ha két napig nem lesz szarul ezután a lány, akkor valamit nagyon faszán csinált. Szótlanul néztem és hallgattam végig a dupla okádást, a haja a tenyerembe, ujjaim közé gyűrve tiszták maradtak. Én meg próbáltam nem negatívan látni a lányt. Tudtam, miért nyúlt z alkoholhoz, hogy a tegnapi nap után kezdte feladni, és ezt mind Janetnek köszönheti. A feleségemnek semmi köze a mostani állapotához. Hagytam elhúzódni, de a szavaira megráztam a fejem. ismét. Úgy tűnt, ez mellette szokásommá vált. Meg az ő folytonos ellenkezése és az én idegbeteg megnyilvánulásom. Alapvetően nem voltam ekkora seggfej. Ahogy felálltam, a képem fájdalmasan torzult el a térdem miatt. Már négy napja nem vettem be gyógyszert, amit a szervezetem ebben a pillanatban bosszult meg. A szúró fájdalom csontig hatolt, és mintha csorba fűrésszel nyesték volna a bőröm, az inakat, a porcot, hosszú, mély lélegzetet vettem, hogy lelépjem a zuhanyzóig a távolságot a klotyótól. - Rohadtul nem fogok elmenni még, Dragomir - átnyúltam a zuhanytálca felett, az ujjaim a csapot megnyitották, hogy a hideg víz a rózsából aláhulljon. - Álljon be a víz alá, és váltogassa a hideget-meleget. Ez nem csak a józanodásban segít, de immunerősítő is - azt már kihagytam, hogy a vérkeringésnek is jót tesz. Jó okom volt rá. A még mindig kurvára friss sebe miatt nem akartam mondani, mert előfordulhat, hogy konkrét vérfürdőt fog rendezni ezzel, de meg kellett próbálnia. - Vagy egyedül megy be, vagy én teszem be oda. Választhat, Tatiana - visszaléptem hozzá, a fogaim koccantak már össze a fájdalomtól, de a sántítás még kimaradt. Annyira még nem voltak fáradtak az izmaim, nem feszített szét a görcsölő izomzat. A kezemet nyújtottam a kuporgó lány felé, hogy megfogja azt és felhúzhassam. Egyedül szerintem rohadtul nem tudott volna még nagyon mozogni, hacsak nem arra készült, hogy a balett helyett az elvágódás művészetét választja. Az utóbbi kevésbé volt nőies és professzionális, de mindent el kell kezdeni egyszer. - Egyedül is menni fog a zuhany? - kérdeztem tőle, amikor végre már egyenesbe került.
Fájdalom. Relatív, hogy hol érezzük, mert lehet valamelyik testrészünkből kiinduló érzet, vagy lehet a fejünkben játszódó rossz kivetülete. A bárban az alkohol beszél belőlem, a sok rossz egyetlen emberre koncentrálódik. Jobban járt volna, ha nem zavar meg, ha egyáltalán nem keresi a társaságomat. Ma nem vagyok szalonképes, és nem is akarok az lenni. Kényszeríthet rá, hogy letegyem az üveget, hogy kihányjam a gyomromban úszó mérget, de ettől még nem leszek jobban, csak fizikálisan. Tegnap összetörtek, ezer apró darabra szaggattak, miután a mellékvágányról kellett asszisztálnom a tánchoz, és a partneremhez is. Elégedettség töltött el egy egészen rövidke ideig, amikor láttam Janetben a tehetséget, és ezzel elszunnyadni a sajátomat. Kiöregedtem volna, és ehhez egy támadás kellett, hogy észrevegyem? Mit érnék azon a színpadon egy sérült combbal, ha hét múlva? A nagymamám fogalmam sincs, hogy mit mondana, de tudom, hogy most nem vagyok méltó a színdarabhoz. A gyermekkori énem tér vissza, megint az a kislány vagyok, aki áhítozik a nagy szerepre, és mindent megtenne érte. Nem ismerem önmagam, és azt hiszem egy újabb korláthoz értem el, melynek a létezéséről sem tudtam. A rablás óta mindent más színben látok. Nem merek egyedül közlekedni, de kívülről a nyugalmat erőltetem magamra. Senki sem kíváncsi a nyavalygásomra, a magatehetetlen önsajnálatomra. Mr. Lackwood le szeretne állítani, de ahogyan napokkal ezelőtt nekem esett, úgy adom vissza a késszúrásokat. Egy másodpercre hallgatok el, mikor már ő az, aki kér, és nem követel, hogy fejezzem be. Legszívesebben az ágyba borulnék, és sírnék, de nem jönnek a könnyek. Elveszíteném a maradék méltóságot eme férfi előtt. Nem értem, hogy minek küzd, alig töltöttünk együtt pár órát, és máris a jóakarómnak hiszi magát. Nem én kerestem fel, tudom, hogy Dashkov a legjobbat kívánja nekem, azt szeretné, ha én lennék a párja a premieren, de még korántsem biztos, hogy lábra sikerül állnom. Sodródom az árral, belementem a találkozóba is, de ma már nem volt lelkierőm felkelni, és eltiporni még egy csillagot, megszégyeníteni egy diákot, vagy védeni magamat a verbális támadásoktól. Belefáradtam, hogy elmagyarázzam a bennem zajló folyamatokat, mert úgysem értene meg senki. Nagyon jól példázza a karjába felkapó kékszemű is, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon. Szerinte csak hisztizek, megvetést olvasok ki a szemeiből, és erre pont nincs szükségem. Elegendő, hogy magamban csalódtam, ha kellene még néhány rossz szó, akkor felhívnám, de most csak arra vágyom, hogy tűnjön el a közelemből, és hagyjon magamra. Legyen időm…mire is? Kijózanodni? Összepakolni? Bemenni holnap a Társulat igazgatójához, és megmondani, hogy nem fogok fellépni? Még nem dőlt el, hogy mit fogok csinálni, de hajnalban már nézegettem a repülőjegyeket Oroszországba. Szentpétervár az otthonom, itt kell hagynom ezt a helyet, hogy újra a régi Tatiana legyek. Feljutni a tizenkettedik, vagy tizenharmadik emeletre nem is olyan könnyű, hiába van nálam mágneskártya, egyedül eltévedtem volna ebben a rengetegben. Mélyeket sóhajtok, és a mellkasának döntöm a fejemet. Nem inog túlságosan, de érzem, hogy nem biztos a tartásomban. A szívverése baromi gyors, nem is bírom nyitott szemmel követni. A kaja szagától felfordul a gyomrom, de erre még rásegít egy nagy adag rázással. A lakosztályomban az első út a fürdőszobába vezet. Lepakol a földre, és meg sem kérdezi, hogy akarom-e. A klotyó peremét felrántja, és választások sorozata elé állít, mint valami kivégző. Mi lesz, ha nem fogok rókázni? A természet teszi a dolgát, kellően rosszul vagyok, hogy kiokádjak mindent, de azt hiszem az utolsó löketet ő adta meg nekem. A hullámvasutazás nem a kenyerem, még arra sem marad energiám, hogy egyedül szakítsam le a papírt, és töröljem meg a számat. A végét járom, aludni óhajtok, és többet fel sem kelni. A tekintetem golyózik, és el is távolodom tőle. A felhúzott térdeimre fektetem az arcomat, és imát mondok az eltűnéséért, de levakarhatatlan. Óvatosan emelem fel a fejemet, miközben a zuhanyzóhoz siet, és megnyitja a csapot. – Mit keres még mindig itt? Nem küldtem már el szépen, újabb ultimátumot ad? Ki maga? – szédülök, és az eszméletlenség felé hajszolom a testemet, de ebből a kóválygó transzból kiszakít, és egyenesbe ránt. – Zuhany? Micsoda? – pislogok fel rá, és most eszmélek rá, hogy komolyan beszélt. – Nem fogok levetkőzni maga előtt. Engem nem így neveltek fel. – a karjába kapaszkodom, és erőt veszek magamon, hogy a fókuszálás menjen. – Megfürdök, ha kimegy. Nem láthat. – könyörgöm, és a fal mellett támaszkodom meg. – Ha jót akar, kimegy. – közlöm vele, és háttal állva bontom ki a ruhámat. Nem vettem alá melltartót, csak a bugyi van rajtam. Kell néhány szekundum, hogy megváljak tőle, és elinduljak a hideg víz felé, de már most tiltakozik minden sejtem. Belépek, és a hűs permettől kiráz a hideg, lúdbőrösen pillantok fel, és nyelem be az első adagot. Hirtelen támaszkodom meg az egyik tenyeremmel a csúszós felületen. A bugyi rajtam maradt. – Neee…. – a kötést elfelejtettem feltenni, úgy mardossa a felső hámréteget a hideg nedv, hogy halkan felsikoltok. – Ez fáj… - kell az a bizonyos idő, hogy elfordítsam a meleget, de nem teszem meg. Imbolygok, a hátamat nekivetem a falnak, és végül lecsúszok a zuhanytálcára. Őrjítően csíp, a varratok bedagadtak, a vádlim vörös, és megindul a vér is. Lepillantok magamra. A mellem előtt fűzöm össze a kezemet, és csak bámulok előre, szótlanul tűrve a jégvermet. Ez vagyok én. Egy igazi balerina. Egy orosz. Tűrj. Tűrj. Tűrj.
━━━ "Bitterness is like cancer. It eats upon the host. But anger is like fire. It burns it all clean."
Nem kellene idegenekkel kezdenem. Úgy értem más ország szülöttével, és évekkel ezelőtt Tinával is borzasztóan nehezen indultunk neki a kapcsolatnak, ott is előjöttek a nyelvi akadályok. A francia vére éppolyan heves volt, mint az én szunnyadó angolságom: más kultúra, más elvárások, más logika és más értékrend, de valahogy a vele töltött napok hetekké, azok hónapokká, majd évekké fésülődtek össze, minden egyes szál a helyére került, és ha eleinte döcögve is ért be a kapcsolatunk, egy-egy összezörrenés nem arra késztetett, hogy feladjam, hanem kurvára megerőltettem magam és megálltam előtte. Miért kellene egy-egy akadály miatt feladni mindent és megfutamodni? Az orosz bige hányhatnékja nem különösebben hatott meg. A saját műtéteimet végignéztem volna, ha nem altatásban végezték volna a térdem helyre rakását, és a svájci szanatórium falain belül a nővéreket állandóan arra kértem, hogy hadd nézzek műtétes videókat. A tánc az életem volt, felesleges volt azzal foglalkozni a lábadozásom során. Annika volt a kedvenc negyvenes fehérköpenyesem, ha kértem, ha nem, állandóan kajával csattogott be hozzám vizitre a nővér, életemben annyi kolbászt és rétest nem ettem, mint akkor. Dragomir szenvedése megtörhetett volna, emlékezhettem volna a saját hét évvel ezelőtti kínomra, és ahogy az életerőt is szinte úgy okádta ki magából, az utolsó papírokat már én magam téptem le neki, hogy a nagy adagokban toljam az orra elé. Oké, hogy azt akartam, hogy kibaszottul hányjon, de az nem azt jelentette, hogy végig is akarnám nyalni a hányással tarkított száját, vagy bármijét. Elhúzódott és magába fordult volna a lány, de itt még nem volt vége, és ha a megerőltetéstől a lábam kurvára fájni is kezdett, nem leszek itt kalóz, előtte főleg nem, ennyire nem akarok szolidarítani vele, hogy ha ő biceg, akkor majd én is instant amputálásba kezdek, és ha meg is erőltettem a lábaimat azzal, hogy a súlyát cipeltem és tartottam tizenhárom emeletig, még bírtam. Majd a gyógyszer segíteni fog ellazítani. A fájdalmat nem, de a mentességet annál inkább kedveltem. Már nem éreztem gondtalanságot, már nem éreztem betépve magamat. Egyszer gurult el a gyógyszerem és az egy helyett kissé megcsúszva hatot nyeltem le, de akkor gyomormosásra küldtek el. - Keith Lackwood vagyok még mindig. Most ez mégis mekkora baromság, amit kérdez, Dragomir? Tudja, ki vagyok, pontosan tudja - a hangom fáradt volt, már nem akartam vele felesleges vitákba bonyolódni, mert akkor kurvára hosszú hat hetünk lesz az előadásig, és semmi kedvem nem lenne hátulgombolós szerkóban végezni, csak mert az élet elém baszott egy csökönyösen makacs nőszemélyt. - Álljon már le, engem sem úgy neveltek, hogy nőket basszak be zuhany alá - figyelmeztető pillantással mértem őt végig. - Kell az a zuhany - kötöttem az ebet a karóhoz, amikor már egyenesbe került a lány, és az ellenkezésére csak megforgattam a szemeimet. Nem ő lesz az első nő, akit életemben először fogok pucéran látni, és nem fog állni rá a farkam se, hiába látnám meg a két mellét, a csupasz combjait, vagy a hátát. Csak egy biccentéssel léptem hátrébb, de ki, a kérése ellenére már nem mentem. A végén még tényleg elvágódik itt nekem, aztán bebassza a kis fejét és meghal nekem végül. Biztosan nem hagyom őt felügyelet nélkül. Szenvtelenül néztem végig azt, ahogy a ruhából kibontotta magát és a zuhany alá botorkált, a vállammal az ajtófélfát támasztottam meg, ki ne dőljön a helyéről. Ahogy felsikoltott, és a fájdalom végigszánkázott a testén, megráztam a fejem, de maradtam még ott, ahol voltam. Egészen addig, ameddig le nem csúszott a tálcára, és a szokásához híven úgy összehúzta magát, mintha egy ovis kuporgott volna előttem. A varratokból meginduló vékony vérfolyamot elnézve megindultam, és a lány felett átnyúltam a csapig, hogy a meleget is megnyissam, ami lassan a jéghideg vízből langyossá vált, amiről megbizonyosodtam, a kezemnek nem volt sem forró, sem pedig jeges érzés. Leguggoltam a lány elé a zuhanykabinnál, úgy, hogy lehetőleg ne legyek csupa víz, és onnan néztem a szemeibe. - Reggel kilencet beszéltünk meg, minden napra. Ha még egyszer elbassza és nem jelenik meg, akkor végeztem magával. Ne bassza el a lehetőségeit, kérem - túrtam bele a hajamba a homlokomnál, a lábam izmai pedig sugárzó fájdalommal roppantották össze a nyugodtságom. Az egyre erősödő kín az arcomon is látszódott, de nem foglalkoztam vele. Még mindig nem. A szar gyorskaja pedig így ki fog hűlni, és arra melegen lenne szüksége még a lánynak. - Képes felállni, Tatiana? Vagy szeretné, hogy segítsek? - nehezebben ment az, hogy feltornázzam magam újra egyenesbe, hogy a törölközőt leakasszam a fogasról a lánynak.
A cseppek egyesével vonulnak végig a testemen, amikor lekuporodom a zuhanytálca aljára, és elérek a határom végére. Az elmúlt napok eseményei egymásba kapcsolódtak, és nem volt visszaút. A kórházban töltött éjszakák, a doki intése, Dashkov fellépése, az új koreográfus szavai. A fejemben egy sűrű pont a zsugorodás helyett egyre nagyobb lett, és úgy éreztem, hogy már nem bírom el a terheket. Már nem peregnek le rólam a szavak, belém ivódnak, a szöveteimbe költöznek, és nem tudok felejteni. Az éjszaka aludnom kellett volna, aztán felébredni, és elmenni a próbára. Megtehettem volna, hogy leküzdöm a félelmemet, a fájdalmat elnyomom, de most valamiért nem ment. Janet tánca, a mozgása, a kecsessége, és a vakon való vezetése bennem megölt valamit. Mit tettem azzal a kislánnyal? Csak jót akartam neki, nem kívántam elvenni az önbecsülését, ha már velem megtették. Nem kellett neki is úgy járnia, mint nekem. Tehetséges volt, jó pár éve nem láttam hozzá hasonlót. A kijelentésem hamis alapokon nyugodott. Sosem szabad megtörni egy lelket, ha van még benne remény a jóság iránt…és benne volt. Átölelem magamat, és felhúzom a térdeimet. A combom kezd érzéketlenné válni, a hajam függönyként teríti be a felsőtestemet, a vállamra tapad, a sajgás másodrangúvá avanzsálódik. A lelkem most a legsebezhetőbb, és nem látom a reményt, hogy maradjak. Minek kellett ennek a férfinak utánam jönnie? Nem értettem a viselkedését. Tegnap még azt bömbölte az arcomba, hogy nem vagyok különleges, ma meg konkrét elvárásokkal érkezett meg. Az italt nem bántam meg. A vodka jó búfelejtő, de nem segít rajtam. Szédelgek, és emiatt lehunyom a szemhéjamat, hogy a bennem dúló viharra fókuszáljak. Most kell meghoznom a döntést. Most kell lépnem. Némán szenvedek tovább, vagy felállok, és újra megpróbálom? Mit kellene tennem? A mozgolódás fel sem tűnt eddig, de valaki a közelemben van, és ekkor érzem meg a bőröm felszínén is a melegebb áramlatot. A víz milyensége nem izgatott, már nem érdekelt, ha megfázok, ha itt maradok, amíg ki nem józanodom. Fel sem kellett néznem rá, hogy tudjam Mr. Lackwood az. A sötétben színek villognak előttem, a fejem előreborul, és a kezemmel védem magam, nehogy meglásson. Sosem nyúltak hozzám illetlenül, de a lelki sebek akkora leckét nyújtottak, hogy már nem is akartam, hogy valaki másképpen tekintsem rám, mint ami vagyok. Balerina, de nem nő. Rosszul érint a közelsége, az orromban érzem az illatát, de aztán meg is szólal. Ekkor pillantok fel, és találkozom ismételten a tekintetével. Ezt szajkózza a bár óta. A reggel kilenc órát. Már unom, hogy elbeszélünk egymás mellett. Emiatt jött utánam, hogy ezt elmondhassa? - Nincs mit befejezni, ami el sem kezdődött Mr. Lackwood. – sokkal higgadtabban álltam már hozzá, mint az elején tettem volna. Mélyeket lélegzek, a felegyenesedése az arcára van írva, mint egy könyv hasábjain a sorokban megbújó érzések. Fájdalmai vannak, de nem ereszti ki a gőzt. – Felállok egyedül is, ne aggódjon. Még kell egy perc. – szólalok meg rekedtes hangon, és felkészítem magamat is, hogy nem menekülhetek el előle. A törölközőt elém tartja, még várok. Hatvan másodperc. Az izmaim megfeszülnek az erőlködéstől. Kinyújtom a karomat, hogy feltápászkodjak, és ráálljak a sérült lábamra. Minden egyes mozdulat egy külön gyötrelem, de már nem picsogok. Elveszem a felém kínált törölközőt, és a testem köré csavarom. A bugyim totálisan elázott, a tekintetem zavarosan szomorú, és lemondó. Amennyiben utat enged nekem, akkor kikerülöm, és megindulok bicegve a háló felé. – Üljön le odakint, nem kell körülöttem ólálkodnia. – még korántsem vagyok jól, de kezdek kijózanodni. A fáradtság ólomsúlyként telepszik rám, de a jelenlétében nem aludhatok el. Eltelik két vagy három perc is, mire kiérek, és megkeresem a szállodai köpenyemet. A vér vékony csíkban folyik végig a belső combom felületén. Kötést kellene ráraknom, de helyette a törölközőt cserélem le, és bújok bele a köntösbe. A frottírt kiterítem, és a kanapéra hanyatlok. A hajam vizesen ugrándozik a hátam közepén, mikor követ a férfi is, és leül az egyik székre. – Köszönöm a segítségét. – közlöm a leghálásabb hangomon, és a hangos kopogás után a bejárati ajtóra pillantok. – Tatiana…nyisd ki. – ez Alexander lesz. – Mr. Lackwood ott van? – nem mozdulok, és kimérten felelek neki. – Hazarepülök Moszkvába, kár volt eljönnie. – ez lesz a legjobb mindenkinek.
━━━ "Bitterness is like cancer. It eats upon the host. But anger is like fire. It burns it all clean."
Nem kell pszichológusnak lennem ahhoz, hogy lássam, szenved a lány, itt előttem. Nem most kezdődött ez nála, a sebesülése csak kamu volt. Nem a tény, hanem az, hogy akkor tört meg. Mert előtte sem volt neki semmi más, csak egyetlen dolog éltette, és anélkül, ahogy láttam, kurvára semmit sem ért az élete, szerinte. Belekezdhettem volna előtte a hegyibeszédbe, belekezdhettem volna abba, hogy lelket öntsek belé, de az alkohol most olyan szinten borította meg, hogy teljesen feleslegesnek éreztem azt, hogy bármit is kezdjek vele érdemben. Nem fogok az lenni számára, akinek a vállán kisírhatja magát, mert nem ismerem és ő sem engem. Tatiana az a nő volt, aki kibaszottul nem engedett magához közel embereket, sem azokat, akiket szeretett, sem pedig azokat, akik semmit sem jelentettek neki. Időre volt szüksége odalent ülve a vízpermet alatt, amit megadtam neki, és csak akkor nyújtottam számára ismételten a törölközőt, amikor megmozdult. A kérésének megfelelően eszem ágában sem volt felé emelni a kezem, mert egymaga próbálta megoldani a fennálló problémákat. Évekkel ezelőtt én is ezt tettem. Ellöktem azt a segítséget, amire és akire nem volt szükségem, mert csak azért is ÉN akartam megtenni azt, amit kitűztem célként magam elé és felbaszott az, hogy bele akartak kontárkodni az életembe. Még ha csak segítség gyanánt is, akkor sem kellett sem a sajnálat, sem a mímelt együttérzés. Ha szerettem volna, megláthattam volna Dagomirban a hét évvel ezelőtti énem, de nem akartam. Talán nem véletlenül. Életem leggyengébb időszakát kellett volna úgy átélnem és semmi kedvem nem volt megint abban a tehetetlenségben tespedni, akár csak gondolati szinten sem. - Jó, rendben - hogy ezt arra értettem-e, hogy utamra engedett, vagy arra, hogy nem kell körbe hugyoznom, mintha a tulajdonom lenne és ő meg egy gombostűre tűzött döglött lepke lenne, nem tudtam, de azt igen, hogy szemmel kellett tartanom, és akartam is. Az ő nyugdíjas tempója elvonta a figyelmem a saját magam fájdalmáról, és szenvtelen arccal nézhettem azt, ahogy gyök kettővel végigvánszorog a hotel szobáján. Tisztes távolságból követtem, azt is végignéztem egyetlen szó nélkül, ahogy a törölközőt köntösre cserélte, és csak akkor tettem le a seggem, amikor ő is végignyúlt a kanapén. Végül is, kibaszott angol gentleman vagyok, vagy mi a picsa. - Felesleges megköszönnie, semmit nem tettem - tényleg. Csak elraboltam a bárból, meghánytattam, bebaszattam a hideg zuhany alá, de ennyi. Nem az én érdemem az, hogy most épp nem arról hadovál, hogy mennyire elkúrt élete volt, vagy hogy mit és mennyire sajnál - leginkább önmagát. Megtettem mindent, ami tőlem telt. Megkésett reakcióval néztem el az ajtó irányába, aminek anyagán átszűrődött Dashkov hangja. Nem volt sürgető, nem volt még aggódó, csak érdeklődött. Mondjuk látta, hogy bejöttem, és kurvára nem voltam Copperfield, hogy eltűnjek innen egy csettintésre. Tatiana viszont nem a hontársának válaszolt, a szavait felém intézte, mire lemondóan elmosolyodtam, ahogy a padló felé néztem el, a fejemet is megcsóváltam enyhén. - Itt vagyunk, mindketten - szóltam ki inkább az ajtó túloldalán állónak, hogy a szavaimmal párhuzamban felálljak és ajtót nyissak az orosznak. Egy köszönő biccentéssel elálltam az útjából is, hogy bemasírozhasson Sztálin-népdalokat dúdolgatva, ha esetleg azt a politikai nézetet vallotta. Kurvára leszartam a magam részéről, de legalább már ember volt a szememben. Mióta Janetet megkapta partnernek és nem kioktatni akarta, a tulokból emberré nőtte ki magát. - Szerencsére már nem iszik vodkát - becsuktam az orosz után az ajtót, hogy besétáljon Tatiana elé, én pedig követtem őt. - Sikerült hánynia és egy jótékony fürdőt is vett, talán már nincs annyira szétesve, csak faszságokat beszél - itt ennél a pontnál a nőre néztem jelentőségteljesen, végül felmarkoltam a gyorskaját és Dashkov kezébe adtam, ha elvette tőlem. - Mit mondtál, Tatiana? - kérdezte Alex már a mekis zacskót szorongatva, a képe pedig egyszerre nyúlt meg és fintorodott el, ahogy a szagokat megérezte. Pedig esküszöm néha jótékonyan hat egy-egy sajtburger. Meg a nem szétsózott krumpli is szuper tudott lenni, ha nem cuppantotta össze az ember segglyukát a sósság. - Holnap reggel kilenckor ott leszek a Balancé-ban. Ha jönnek, akkor jönnek. Ha nem, az csak Önökön múlik - egyikről a másikra néztem, hogy végül a táskámért nyúlva kicipzárazzam azt és az egyik belső zsebéből előhalászhassam végre a fiolát, aminek fehér kupakját lepattintottam. A két bogyó kigurult a tenyerembe és víz nélkül, szárazon nyeltem le azokat. A fájdalom még legalább negyed órán át marcangolni fogja az izmaim, de utána kibaszottul jó lesz. Nem érzem. Vagy csak tompán, az attól függött, hogy mennyire lovaltam bele magam a fájdalomba. - Hogy mondja? - nézett rám Alex kétkedőn, és lefogadtam volna, hogy abszolút fogalma sincs róla, miről beszéltem. - Jól értette - sóhajtottam, a cipzár csúszott, a táska pedig a vállamra került. - Egyen Tatiana, szükséges - ezt már Alexnek, aki bólintott. Dragomir csak egy pillantást kapott, hogy forduljak egy felet, az ajtón pedig kiléptem és olyan halkan húztam be magam mögött, amennyire csak tudtam. Életem végéig nem fogok folyton lehetőséget adni mindenkinek. Felesleges időpocsékolás lett volna.
Kezdőlap
