Dave & Tatia

━━━ "Az ember kívül hordja a felsőbbségét, az állat belül."

 Az igazi kérdés az, hogy mitől vagyok kiakadva? A balesetről nem tehetek, de arról igen, hogy még mindig nem tudok normálisan járni. Minden reggel azzal indul a napom, hogy meggyőzöm magam a pozitív gondolkodásról, és belátom, hogy ott a helyem a színpadon, amikor fellebben a függöny, és kezdetét veszi a Hattyúk tava premiere. Nemsokára elkészül az óriásplakát is a darabhoz, az én nevem fog ott virítani, és Alexé, de valahogyan most ez sem tart izgalomban. Van már másfél hete is annak, hogy kiszabadultam innen, mégis visszatértem. Dr. Connor nem számított rá, hogy önként fogok távozni a kórházból, annak ellenére sem, hogy a józan eszemre akart hatni. Tudtam, ha nem megyek Dashkovval, akkor esélyem sem lesz eltitkolni a sérülésemet. A hazavezető út könnyed lenne, talán az édesanyám nem csalódna, de én magamban igen. Nem azért repültem át a fél világot, hogy egy rablás kettétörje a karrieremet. Mr. Lackwood kérése túl nagynak bizonyult ellenszolgáltatás gyanánt. Janet Davies tehetséges nebuló, de az orosz baletthez nem biztos, hogy elég erős. Nem firtattam az adottságait, a tehetségét, csak éppen a naiv hozzáállása az, ami elveheti tőle a tánc iránti szeretetet. Könny képződik a szemem sarkában, az egyik műanyagszéken ülök, alig múlt el reggel hét, és már az elsők között várakozom. Dave Connor az utolsó esélyem arra nézve, hogy még valóra váljon az álmom, és ne csak Moszkvában ismerjék el a tudásomat, hanem itt is. A falnak döntöm a fejemet, és a folyosón elhaladó nővéreket fürkészem.
- Igen, az édesapja….ki gondolta volna. Talán szívroham. – nem tudom, hogy kiről van szó, de az biztos, hogy itt dolgozó a személy. – Annyira helyes, nem is tudtam, hogy van testvére. Sosem mesél idebent magáról. Kész főnyeremény lenne. – a belelkesült személyzet ügyet sem vet rám, talán nem is baj. Az észrevétlenség jó, egészen hozzászoktam az elmúlt pár napban, és tudom, hogy mostanra már a telefonomon is nem fogadott hívások armadája vár, de direkt otthagytam a szállodában, hogy ne érjen el senki. A mai napomat arra szántam, hogy átrágjam a kilátásaimat, megbeszéljem a lehetséges teendőket. A sérült combom ödémás lett a gyakorlásoktól, alig bírok lábra állni, ma is egy kis segítséggel jutottam el a kórházba. A varratokat mostanság kellene kiszedni, de feldagadt a körülötte lévő terület. Igyekeztem a lehető legtöbbször kötést cserélni, de még így sem jártam sikerrel. Elfojtok egy ásítást. A pultnál azt mondták, hogy éjszakás volt a megmentőm, és most is éppen műt, de mielőtt hazamenne, talán még elcsíphetem. Be kell vallanom, de félek a viszontlátástól, mert a javaslata ellenére cselekedtem, és megterheltem a combomat. Még ágyban lett volna a helyem, de táncos vagyok, és szorít az idő. Miképpen adjam elő neki, hogy nincs választásom? Éppen ekkor tolnak el mellettem egy hordágyat, és felrémlik egy emlékkép. A vércsoportom megadása, az a szörnyű éjszaka a késsel. Kiráz a hideg, és igyekszem megőrizni a hidegvéremet, hogy ne essek pánikba. Utálom a kórházakat, ide csak meghalni járnak az emberek, és nem gyógyulni. Mélyeket lélegzek, és a kékjeimmel követem az idegenek útját. Vajon hány sors fordult itt már végessé? Már éppen lehunynám a szemhéjamat, amikor meghallom a nővér hangját. – Dr. Connor egy hölgy vár Önre már két órája. Ott ül a széken. – mutat felém, én pedig kicsit megszeppenve emelem rá a tekintetem, de nem próbálok felállni. Ha odajön, akkor elsőként köszönök neki, egy kis megtört angollal. – Jó reggelt Dr. Connor. Lenne egy kis ideje, mielőtt hazamenne? – felkészültem arra is, hogy nem fog időt szakítani rám. Mindenesetre nekem most csak annyi a teendőm, hogy türelmesen várok, még akkor is, ha megőrjíti a nappalaimat, és az éjszakáimat is a fájdalom.

Tatia and Dave

"first do no harm"

- Dr. Connor, csak szerettem volna tudatni önnel, hogy Mr. Lance alig fél órája elhunyt – fogad az egyik nővérke szinte azonnal, amint kilépek a műtőből. Teleszívom a tüdőmet levegővel, majd lassan kifújom, és bólintok. Aztán a frissen levetett, használt műtőskesztyűimet úgy belevágom a szemetestárolóba, hogy csak úgy csattan.
- Köszönöm, Emma – felelem, és kibújok a steril ruhából is, lehúzom a fejemről a sapkát, majd kiviharzom a folyosóra.
Mr. Lance régi páciensünk volt, aki időről időre a sürgősségin kötött ki a rosszullétei és kisebb balesetei miatt, de minden problémáját valójában az okozta, hogy rossz volt a szíve. Új szívre várt, de sajnos meglehetősen alul helyezkedett el a transzplantációs listán. Nem mindenkinek van olyan szerencséje, hogy időben sorra kerüljön, de a hozzá hasonlóknak általában esélyt szolgáltatnak a különféle beültethető szívműködés-szabályozó eszközök. Ám időként ezek több problémát okoznak, mint amennyit segítenének, a környező terület elüszkösödhet, ami állandó fájdalmat okozhat, és egyéb szövődmények is kialakulhatnak. Ez történt Lance-szel is. Régóta ismertem, és itt sokan drukkoltunk, hogy kitartson, hogy túlélje, hogy mielőbb feljebb jusson a listán, még az előtt, hogy késő lenne. De nem bírta tovább a fájdalmat. Feladta. Inkább a biztos halált választotta, csak hogy megszabadulhasson. Arra kért, szedjem ki belőle a vérkeringést segítő eszközt, és hiába figyelmeztettem, hogy a szíve már nem képes ellátni ugyanezt a munkát, hogy a műtét után talán csak órái lesznek hátra, vagy annyi sem, ő mégis ezt választotta. A műtét elvégzése legális volt, és teljesen etikus, de mégis hálátlan feladat. És elment, míg én már ismét a műtőben voltam, egy újabb esettel. Az ember ha megszokni nem is tudja, de többé-kevésbé megtanulja kezelni a tényt, hogy egy ilyen létesítményben naponta találkozhat a halállal, és egyéb tragédiákkal. De ha valakinek ott lett volna a lehetősége, hogy éljen tovább, és küzdjön, mégis feladja, azt néha nagyon nehéz elfogadni. Az orvosi eskünk azzal kezdődik, hogy ne okozzunk kárt... viszont egy másik részlete arról szól, hogy tiszteletben kell tartanunk a páciens döntéseit. Akkor is, ha nehéz. Persze nem kizárt, hogy apám miatt vagyok most ennyire érzékeny erre a témára. Az öregem is itt fekszik, csupán néhány kórteremmel odébb, hasonló problémákkal.
Célirányosan indulok a kávéautomata felé. Lassan vége a műszakomnak, de szükségem van még egy pohár feketére, hogy kicsit felrázzon, felmelegítsen. Igazából sokkal jobban esne valami erősebb, de arra is sok kerül majd később, ha kikerültem innen. A forró itallal a kezemben sétálok el végül a recepciós pult felé, hogy megérdeklődjem a nővérektől, van-e valami változás a pácienseimmel. Ám akkor a rám váró újabb érkező felé irányítanak.
- Tatiana? - vonom fel a szemöldököm, kicsit meglep, hogy itt van, és ilyenkor, mindenféle előzetes bejelentés nélkül, de hamar rendezem az arcvonásaimat. - Persze, menjünk az irodámba! - Lépek közelebb, csak hogy beérhessen, és elindulhassunk együtt a megfelelő irányba. De ahogy végigpillantok rajta, hamar összerakom, hogy valószínűleg nemigen tud majd egyedül elsétálni odáig.
- Kell segítség? Jöjjön, támaszkodjon rám – tartom a karom, és ha fel tud állni, a szabad kezemmel át is foghatom a derekát. Szerencsére nem kell messzire mennünk, mert abban az esetben már hoznék is egy kerekesszéket neki. Bár remélhetőleg azért nem olyan nagy a baj. - Mi történt? Remélem, nem azt akarja elmondani nekem, hogy megerőltette a lábát – pillantok le rá szigorúan, ugyanakkor a tekintetem elárulja, hogy pontosan ezt gyanítom.