Annak ellenére, hogy a katonásággal kapcsolatos ellenérzéseim nem szoktak szóba kerülni, mégis jól esik, hogy valaki osztja a nézeteimet, főleg úgy, hogy ő is amerikai. Most úgy érzem, hogy nem vagyok annyira különc, mint ahogy eddig hittem, és nem én látok mindent másképpen, mint mások. Válaszára csak szomorúan elmosolyodok és bólogatok párat, mert már így is valahol árulásnak érzem a dolgot. Sosem akarok fájdalmat okozni Tíonak, és most úgy érzem, hogy ha megtudná hogyan is érzek a hivatásával kapcsolatban fájdalmat érzene és csalódottságot. Belle-nek pedig azért is hálás vagyok, mert nem kérdez rá, hogy miért is szomorodtam el jobban annál, mint egy a témához idegenen álló személy, mert észrevettem, hogy feltűnt neki a dolog. Bár lehet nem is kellene meglepődnöm ezen, hiszen pszichológusnak készül, amihez elkerülhetetlen, hogy belelásson az emberekbe.
- Az a sok jó egyenruhás pasi, aki figyelemre, törődésre és megértésre vágyik a kemény külső alatt… - mondom ábrándozó szemekkel, ahogy tovább boncolgatjuk a jövendőbeli munkáinak a lehetőségét. - Valóban olyan, mint a Kánaán - nevetgélek én is halkan. Az egyenruhákban tényleg van valami vonzó, bár azt hozzáteszem a saját részemről, hogy nekem nem jön be mindegyik, de a haditengerészeti kifejezetten tetszik.
Az újabb pszichológiai betegség jellemzését meglepetten hallgatom. Komolyan nem hittem, hogy ilyen létezik, de a jellemzés egyre ismerősebbnek tűnik. Én is egyre több ilyen személyről hallok, de sosem gondoltam bele igazán a dologba. - Hűű, nem is gondoltam, hogy ez ennyire komoly. Én is hallottam már ilyenről, de sosem gondoltam át erről az oldalról, de ilyen esetben, akkor végül is a legjobb módszer az lenne, ha az egész családot kezelnék, nem? - érdeklődök. A felek viselkedése egymást gerjeszti, és külön-külön kezelve sosem lesz hatásos a gyógymód. Legalább is az én nézetemben, de könnyen lehet, hogy nem látom jól a helyzetet.
Sosem értettem igazán, hogy az ilyen srácokat mi motiválja, hogy zavarják az órát. Olyan, mintha feltűnési viszketegségben szenvednének, és nem bírnák elviselni a tudatot, hogy valaki nem velük foglalkozik. De vajon igazam van, vagy csak valahol irigylem őket, hogy ezt meg merik tenni, és nem félnek attól, hogy a nagy figyelem és ismertség megtorolja magát. Töprengésem közben azért figyelmesen hallgatom Belle-t. - Valóban nagyon érdekes dolgokról van szó, ráadásul, ha az első előadáshoz lesz hasonló a többi is, akkor még otthon azzal sem kell túl sok időt tölteni, hogy kiszótározzam az idegen szakkifejezéseket - mosolyodom el. Nem egy olyan órám volt már a fősulin, ahol az anyag megtanulásához először szótárt kellett elővennem, hogy egyáltalán képben legyek, hogy miről is van szó. - Ez a viselkedés nem valamilyen pszichológiai rendellenesség? - bukik ki belőlem a kérdés végül. Persze nem biztos, hogy tud válaszolni, hiszen még ő is tanulja, de sosem lehet tudni, meg persze az is lehet, hogy én képzelek bele olyat, ami nincs is.
Belle a pasikról majdnem teljesen úgy gondolkodik, mint én. Valahol én is így gondolom, annak ellenére, hogy én találtam egy normálist.
New York. New Yorkból jött. Amikor én megszöktem Miamiból én is arrafelé tartottam, oda akartam eljutni, aztán lehet tovább mentem volna, de annyi biztos, hogy eredetileg nem Washingtonba akartam megérkezni. Bár már egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, sőt, kifejezetten örülök is neki, hogy így történt. Itt olyan segítséget kaptam, amit máshol talán sohasem. Itt családra leltem, végre, olyan sok idő után. Annyira megszerettem az itt megismert embereket, hogy el sem tudnám nélkülük képzelni az életemet. - Tehát megállapítható, hogy lényegében a világ minden pontján ugyan olyanok a férfiak - állapítom meg hozzá hasonlóan kuncogva, ahogy arról beszél, hogy ott a sok nemzetiség ellenére is ugyan azokat tapasztalja, mint itt én.
A kis lélekszámú városokra vonatkozó megállapításával nem feltétlen értek egyet. - Őszintén szólva, nem vagyok ebben teljesen biztos, hiszen ott nem igazán van kitörési lehetőség. Ott mindenki ismeri a másikat, és ha például valaki nem volt olyan népszerű a suliban, akkor lehet, hogy sose talál párt, ráadásul a veled egykorúak, mind tudják milyen voltál akkor, és az előítéletek általában nem változnak - osztom meg vele nézeteimet. - Arról nem is beszélve, ha tudod, hogy milyen személyre lenne szükséged, milyet képzel el magad mellett, akkor lehet azt fogod látni, hogy a közeledben senki sem ilyen, tehát megeshet, hogy elgondolkodsz azon, hogy „akkor én már sosem fogom megtalálni az igazit” - fűzöm tovább a dolgot. - Vagy rosszul gondolkozok? - érdeklődök végül tőle bizonytalanul, hogy mi a véleménye az okfejtésemről.

Ennek a szindrómának a neve számomra új, de be kell látnom, nem új keletű, hiszen én is hallottam már róla. Viszont annyira még sosem gondoltam bele ennek a hátterébe pszichológiai oldalról. Én ezen a „sokkon” már régen túlestem, de valahogy nem úgy érzem, hogy ez megfelelően írja le a dolgot vagy, hogy erre fel lehet készülni. Tényleg, fel lehet egyáltalán készülni arra, hogy meghalnak egyszer a szüleink? Ha arra gondolok, hogy egyszer Tío is meghal… hát igazából végig sem tudom gondolni rendesen, mert valahogy az agyam önkéntelenül lezár, pedig nála nagyobb esély van, mint az átlagnál, már csak a munkájából kifolyólag is. - Fel lehet egyáltalán készülni erre? - csúszik ki a számon a kérdés még mielőtt át tudnám gondolni. Közel áll hozzám a biológia, így tisztában vagyok az élet körforgásával is, hogy a fogantatásunk pillanatától kezdve halálra vagyunk ítélve. Mégis, olyan nehéz ezt elfogadnom, pedig azt is tudom, hogy milyen károkat okozna, ha örökké élnénk. De önző módon nem tudom elfogadni, hogy az a néhány ember, aki közel áll hozzám, az egyszer meghal.
- Nézd máshonnan - próbálom kicsit elviccelni a dolgot, amikor szaknyelvet beszéljük -, ha megunod a pszichológiát, akkor még orvosként is praktizálhatsz, csak egy kis gyakorlatot kell szerezned - mondom vigyorogva, de azért tudom, hogy ez nem így megy. Viszont annyi biztos, hogy könnyebben át tud nyergelni erre a pályára, mint mondjuk én. - A latin lényegét viszont nem értem - tűnődök hangosan. - Csak a szakmabeliek értik, de igazi gyakorlati haszna nincs, legalább is már biztosan. Nekem olyan érzésem van, mintha ezzel védeni akarnák a saját tudásukat, de főleg az orvosoknál, nem pont az lenne a lényeg, hogy a beteg megtudja, hogy mi is a baja pontosan? - érdeklődök kíváncsian. A latin annyira nem áll tőlem messze, hiszen az anyanyelvem a spanyol, tehát egy nyelvcsalád, mégis nagyon más. Arról nem is beszélve, hogy aki latint tanult, általában ugyan úgy nem érti meg a spanyolt vagy más nyelvet ebből a nyelvcsaládból, mint én a latint. És hiába beszél egy orvos is latinul, nem valószínű, hogy megérti például jogon tanult latint, vagy a geológiai latin szavakat. De akkor így mi az értelme?
Belle jellemzése a hátsó sorban ülő rendbontó egyénekre vonatkozóan megmosolyogtat engem is. - Én nem pont ezekre a kifejezésekre gondoltam - mondom vigyorogva - bár az utóbbi lehet találó - értek egyet vele. Lehet abban is valami, hogy felelőtlenek és/vagy elkényeztetettek, de nekem mégis más jut róluk eszembe. - Létezik olyan szindróma feltűnési viszketegség? - érdeklődök ártatlan tekintettel, vagy pontosabban annak próbálom álcázni, de biztos, hogy látszik rajtam az ellenkezője.
Amikor a pasik kerülnek szóba, látom Belle-en, hogy elmerült a gondolataiban. Biztos volt már neki is egy-két olyan élménye, amit szívesen elfelejtene, mert azóta már százszor megbánt. - A média tényleg nagyon rossz hatással van az emberekre, bár örülök, hogy azért nem mindenkit ront el - értek egyet vele kissé keserédesen, mert annak azért tényleg örülök, hogy nem mindenki ilyen. Én itt már csak azt nem értem, hogy miért engedik a vezetők, hogy ennyire kulturálatlan műsorok menjenek a tévében, mert ezzel nem szolgálják a jövő nemzedékeit, hanem pont ellenkezőleg, hátráltatják a fejlődést. Vagy igazuk lenne azoknak, akik hisznek az összeesküvés elméletben. - Szerinted fog ez valaha változni? Hogy nem az fog áradni felénk, hogy tiszteletlenség és a bunkóság menő? - Próbálok bízni egy pozitív válaszban, de valahogy nem igazán sikerül.
Ahogy Belle folytatja a megkezdett gondolatomat valahogy magamra ismerek. Én is elmenekültem a múltam egy része elől, amikor megszöktem a mostohacsaládomtól. És én jó messzire is jutottam, hiszen mondhatni körülbelül 2.500 kilométerre jutottam attól a helytől, ahol felnőttem. - A hely nem mindig elég, ahhoz, hogy változzon is valami ténylegesen, komoly erő kell és kitartás, és néha nehéz megtalálni önmagunkban az erőt, hogy hosszú távon se zuhanjunk vissza a régi életünkbe - jegyzem meg csendesen. Én tudom magamról, hogy én egyedül biztos, hogy nem jutottam volna oda, ahol most vagyok, és nagy valószínűség szerint, most is éppen az utcán élnék, vagy egy nagyon lepukkant helyen átmenetileg, és folyamatosan menekülnék. Nekem talán a legnagyobb erő ahhoz kellett, hogy el merjek szökni, majd hogy nyíltan a nevelőcsaládom ellen merjek fordulni, de megtettem, és nem tudom, hogy örüljek-e ennek, de egyelőre azt hiszem, hogy jól vagyok, és bízom benne, hogy ez így is marad.
A következő kérdésével, mintha az én gondolatmenetem követné, pedig nem láthat bele a fejembe. Vagy legalább is én nem hiszek a gondolatolvasásban. - Már pár éve itt élek, de a Karib-térségből származom - mondom mosolyogva. Ha nem kérdez rá, akkor nem pontosítom, de igazából nem hiszem, hogy titkolnom kellene, hogy Puerto Ricóból jöttem, sokan származnak onnan. A költözésem okára viszont nem igazán szeretnék kitérni, mert nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Az igazat nem kellene tudnia, még akkor sem, ha nem akar ártani nekem. Ha valaki megtudja, utána mindig elkezd sajnálni, és ezt nem szeretem, attól mindig gyengének és törékenynek érzem magam. - És Te próbáltál már máshol szerencsét? - kérdezem kedvesen. Kíváncsi vagyok én is, hogy ő merre, meddig jutott eddigi élete során, leszámítva ezt a mostani kis kiruccanást.

A szüleim elvesztése még ennyi év után is olyan fájó seb, ami még nem gyógyult be teljesen. És talán sosem fog. Tío megért, hiszen ő is átélte, csak ő a feleségével és kislányával. Ezeket a veszteségeket talán sosem fogjuk feldolgozni, de ott vagyunk egymásnak, hogy a legrosszabb időszakban támogassuk egymást, bár most már csak telefonon. Mind a ketten úgy veszítettük el a számunkra legfontosabb személyeket, hogy nem tudtunk rá felkészülni, mert nem volt előrejelzés. Csak megtörtént. Egyik pillanatról a másikra. És talán pont ezért nem tudjuk feldolgozni. Belle is arról beszél, hogy el kell fogadni a veszteséget, és ez igaz is, hiszen nem lehet megváltoztatni. Tehetünk bármit, ők nem fognak visszajönni. De hogy lehet elfogadni, hogy egyik pillanatról kicsúszik a talaj a lábad alól, mert akire a jövődet építed, akik a stabil pontot jelentenek az életedben, egyszer csak nincsenek többé? Teljesen beleveszek a gondolataimba miközben hallgatom, így nem is tudok válaszolni neki verbálisan, és csak egy félszeg mosollyal adom a tudtára, hogy mennyire örülök, hogy neki nem kellett még megbirkóznia a szülei elvesztésével.
A különböző vallások halálhoz való hozzáállása érdekes téma, bár tőlem távol áll a hit. - Hát nem is tudom…- gondolkozok el. - A keresztény vallás másfajta reményt adhat, aminél, ha jó vagy, és a Biblia szerint cselekedett a szeretett személy, akkor egy jobb helyre kerül, mint a mostani hely. A keleti vallás szerint viszont, lehet, hogy újra találkozol a szeretett személy lelkével, de ha Te nem úgy éled meg, hogy elégedett vagy az itteni élettel, akkor nem gondolhatod úgy, hogy büntetés visszakerülnie ide, és jobb lenne neki egy jobb világban élnie? - gondolkozok el a dolgon, és tudom, ki van csavarva a dolog, de, ha abból indulok ki, hogy valaki visszatér abba az életbe, amiben ennyi szörnyűség van, mint ami a mostani világban, akkor nem jobb a kereszténység? Tisztában vagyok azzal, hogy ezt nem mi fogjuk sem eldönteni, sem megoldani, és bármire is jutunk, bármit állapítunk meg, azzal nem változik semmi. A világ nem fog változni, és perdöntő megállapításra sem fogunk jutni, de mégis érdekel a véleménye. Még akkor is, ha teljesen máshogy látja a dolgot, vagy nem is tud állást foglalni.
- Ha nem érzed a késztetést, akkor lehet, ezt sem kell erőltetni - mosoly el, ahogy egyet értek vele. Megértem a nézeteit, hiszen nagyon sok olyan betegség van, ami taszító és gusztustalan. Ez is egy evolúciós „önvédelmi mechanizmus”, hogy ezeket kerüljük a saját életben maradásunk miatt, és nagy elszántság kell, hogy ezt az ösztönt legyőzzük. Ha valakiben nincs meg ennek a leküzdése, akkor nem is hiszem, hogy érdemes próbálkoznia, csak az idejét pazarolja, lehet egy olyan dologtól, amiben viszont nagyon sikeres lehet, és még mások érdekét is szolgálná.
Egyáltalán nem tetszik az a világ, ami most felvázolunk. Ahol az emberek féltik a saját tudásukat, és butaságban próbálják tartani a többieket. Mi lett volna, ha Alexander Graham Bell nem osztja meg a világgal a telefon ötletét, vagy Edison megtartja magának az izzólámpát, akkor még mindig gyertyával meg fáklyákkal világítanánk. És még napestig lehetne sorolni hasonló dolgokat. A világ változott ennyit, vagy mindig is ilyen volt csak ezek az ember emelkedtek felül kicsinyességen? - Milyen szerencse, hogy voltak olyan emberek, akik nem védték ennyire a tudásukat, mert akkor lehet, hogy még mindig barlangokban élnénk, vagy középkori környezetben, és belehalnánk egy egyszerű konyhai balesetbe, ahol elvágjuk a kezünket - mondom keserűen. Sokan papolnak a világbékéről meg, hogy milyen jó lenne elérni Utópiát, de ezzel a felfogással csak egyre távolabb kerülünk mindkettőtől.
Csak egyet tudok érteni Belle-lel a média káros hatásaival kapcsolatban. - És talán valahol a legszörnyűbb, hogy pont azok vannak a legjobban kitéve ezeknek, akiknek egyébként sincs sok lehetőségük, hogy fejlesszék magukat, mert nincs elég pénzük és hátterük, hogy tanuljanak, és sajnálatos módon ők vannak többségben - gondolom tovább. Akik egész nap keményen dolgoznak, mondjuk egy gyárban, vagy más olyan munkahelyen, ahol a nap legnagyobb részét kell tölteniük, és alig kapnak érte fizetést, mire hazaérnek maximum arra van erejük, hogy megnézzenek valamit a TV-ben, amíg megvacsoráznak, vagy elvégzik az esti rutinjukat. Az ilyen embereknek nincs már erejük fejleszteni magukat, főleg, ha arra is kevés a pénzük, hogy a lakást és a kajájukat fizessék, és teljesen az agyromboló médiahatás alá kerülnek. Persze ott van, hogy rengeteg hasznos és építő adat is fent van, de ahhoz, hogy ezeket ki tudjuk szűrni, nagyon sok idő kell.
- Én annak a gombnak a szerelője akarok lenni - vágom rá gyermeki lelkesedéssel miközben szélesen vigyorodok -, mert szerintem a sok használattól nagyon gyakran tönkre menne - fejezem be a gondolatot. Ezzel persze el is ismerem, hogy nagyon nagy szükség lenne egy ilyenre, és teljesen támogatnám ennek a bizonyos gombnak a létezését.
- Nem is igazán tudom, hogy ez lehetséges-e egyáltalán - gondolkozok el. Meg tud teljesen változni az ember? Ki tud bújni a bőréből pusztán elhatározással? Én inkább csak olyan drasztikus változásokról hallottam már, ahol a kiváltó ok háttérben egy olyan dolog volt, ami életre szóló nyomot hagyott az emberben.
Amikor elárulom, hogy melyik térségből származom, Belle szeme egyből felcsillan a lelkesedéstől, amit a szavai is megerősítenek. - Valóban csodálatos, mert ott alapvetően másabbak az emberek, ami talán jórészt annak köszönhető, hogy náluk jobban érződik a Nap jótékony hatása - utalok arra a köztudott tényre, miszerint azokon a helyeke vidámabban és boldogabbak az emberek, ahol átlagosan több a napsütötte órák száma, míg, ahol kevesebb, ott hajlamosabbak a depresszióra. - De persze megvannak a hely árnyoldalai is, ami mondhatni országonként változik, de nem véletlen, hogy onnan többen jönnek errefelé tartós időtartamra, mint innen oda. - Kevés olyan amerikait hallottam, aki innen oda vágyik, úgy, hogy ott is lakjon. Ha mégis, akkor is leginkább úgy, hogy a képzeletében úgy él, hogy onnantól az élete egy hosszú-hosszú nyaralásra hasonlítson.
Párizs. Nem is tudom, hogy szeretnék-e odamenni. Persze ott is rengeteg olyan hely van, amit érdemes lenne megnézi, de azoknak a többsége mesterséges, hozzám viszont inkább a természet áll közelebb. - Majd lesz, ha végzel a főiskolán - bíztatom, hogy még előtte áll az élet, és könnyebb lesz, ha már van egy „papír” a kezében. - Szeretnél még visszamenni oda? - érdeklődöm kíváncsian. Amit mondott abból az jött le, hogy nem tartja elképzelhetetlennek, hogy még visszatérjen, de sosem lehet tudni.
- Nem, még nem jártam, de van néhány hely, amit szívesen meglátogatnék - ábrándozok, bár sejtem, hogy erre valószínűleg nem fog sor kerülni a belátható jövőben. Ahhoz pénz kell, méghozzá sok, amivel én nem rendelkezek, és egy jó darabig még nem is fogok. - Ha bárhová elmehetnél a világon, akkor miket szeretnél látni? - érdeklődök. Kíváncsi vagyok, ha nem lennének korlátai, akkor hova utazna, vagy nála mik lennének egy Föld körüli utazás megállóhelyei. Nálam is számos hely van a világon, amit szívesen megnéznék, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül.

Figyelmesen hallgatom Belle nézetét a vallásokról, és van benne ráció. Sokan vannak, akik abban lelik örömüket, hogy sorra hajszolják az eseményeket, és csak akkor boldogok, ha újabb és újabb ingerek érik. Ez valamennyire bennem is megvan, de annyira nem jellemző rám. Nekem elég, ha azokkal vagyok, akiket a családomnak nevezek, és nekik sincsenek komoly gondjaik. - Nem tudom, de biztos vannak olyanok, akik az itteni életbe annyira belefáradnak, hogy elégedettek azzal, amit a Paradicsomban kapnának - válaszolok az első kérdésére. - Már ha az illető úgy gondolja, hogy hibázott, mert ha visszakerül egy elvetemült ember a halála után emberi testbe, akkor lehet nem jobb ez, mint a másik lehetőség. - Az életben minden a viszonyításon múlik, hogy „mihez képest”, mint a „félig teli pohár” esete. A nézőpontod, hogy minek látod, sokszor attól függ, hogy honnan jöttél. Ha jólétben élsz, akkor kevésnek láthatod, ha szegénységből, akkor soknak vagy elegendőnek, vagy teljesen jónak, ez is a attól függ mennyire vagy rossz helyzetben.
Az orvosi pálya azt hiszem egyikünknek sem való, amit Belle esetében, meg is indokoltunk. Én a magam részéről nem tudom, hogy lenne-e hozzá gyomrom, de az biztos, hogy az a tudásmennyiség, amit az egyetem alatt kell a fejükbe tömni, az nem nekem való, meg az a tandíj sem, amit ott kell fizetni.
Belle levonja azt a következtetést, amit ebben az esetben még nem tudatosult bennem. A tudás megtartásának létezését is kapitalizmus számlájára írhatjuk, azt hiszem. A környezetünk hanyatlásánál már biztosan tudom, hiszen rengeteg olyan termék van, aminek az előállítása eredetinél jóval olcsóbb, mégis drágábban adják el. Ilyen példának okért az újrahasznosított papír, ami a normál előállítási költségének töredéke, mégis jóval drágábban lehet megkapni a boltban. - Önmagunk vesztét fogjuk okozni hosszú távon - állapítom meg keserűen.
Ahogy haladunk előre a témákban úgy váltakozik a hangulatunk is, de örülök, hogy találtam egy körülbelül velem egykorút, akivel el lehet ilyenekről is beszélgetni hosszútávon is. Az meg külön öröm, hogy elmondható sok mindenben egyeznek a nézeteink. Itt is van a következő téma, ahol mind a ketten támogatjuk egy oly eszköz megépítését, amivel - ha jó kezekbe kerül - megváltoztathatnánk a világot. - Az nem zavarna, ha a megfelelő irányba haladnánk - mosolyodom el a „sok munkánk lenne” résznél. Nem félek a kemény munkától, ha az a jó célt szolgálja.
A személyiség akaratos megváltoztatása is érdekes gondolatokat vet fel. Arról viszont én azt hiszem nem is akarok tudni, hogy ilyen eszközöket katonai célra akarnak használni, mert ennyire megbízni a katonaságban én nem tudok. Az egyes volt katonákban igen, akár vakon, feltétel nélkül is, de magában a szervezetben nem, mert őket felsőbb hatalmak irányítják, és nekik „parancs, értettem” felfogásban kell végezni a munkájukat. Ez a „létezik-e az eredendő gonosz az emberekben” kérdés viszont elgondolkoztat. - Nem tudom biztosra, de szerintem ez attól is függ, hogy az agy egészét érintené a módosítás vagy csak bizonyos részeit - kezdem el fejtegetni a nézeteimet. - Ha igen, akkor szerintem biztos megváltozna. De, ha csak - mondjuk az emlékeit - akkor nem hiszem. Meg ott van az is, hogy szerintem bizonyos szinten a sorozatgyilkosok betegek, sérültek, mert ölni azért nem olyan egyszerű, és szerintem abnormális, ha valaki ebben éli ki magát, és ha ezen a részen nem történik változás, akkor szerintem egy idő után ugyan úgy folytatná a gyilkolászást - fejezem be a gondolatot. Valahol nekem éppen ezért is furcsa, hogy néhány embert diliházba zárnak, néhányat meg börtönbe, akár halálra is ítélnek, amikor lehet, hogy mind a kettő ugyan úgy beteg, csak az egyiknek már ki tudjuk mutatni a betegségét, a másiknál meg nem. Bár azt azért elismerem, hogy legyen vagy beteg, vagy nem, az ilyen személyeknek nincs keresni valójuk a normális emberek között. Sokat kell még tanulnunk az agyról annyi biztos.
- A turizmus nem feltétlen elég önmagában, hiszen elég egy váratlan esemény, ami miatt időszakosan kiesik a forgalom. Ha nincs a gazdaság mögött megtermelt dolog, akkor nem életképes. Arról nem is beszélve, hogy a turizmus által frekventált helyektől távol, általában már mély nyomor van. Egy kisebb állam, ország fenntartásához pedig egy-két felkapott település nagyon kevés - fejtem ki az én nézőpontomat. A média egy-egy turisztikai látványosságot nagyon fel tud fújni és ki tud színezni úgy, hogy minden egyéb gondot kiretusál. Puerto Rico esetében sem mutatják azokat az életkörülményeket, ami kicsit is távolabb esik a „turista-ösvénytől”.
Ezek szerint nem csak pozitív élmények érték Párizsban, amin nem kellene meglepődnöm mégis váratlanul ér, magam sem értem miért. - Ha gondolod, szívesen meghallgatlak - mosolyodok el kedvesen, jelezve neki, hogy érdekelnek az ottani élményei, de azt is megértem, ha nem szeretne róla beszélni, és akkor nem is kérdezősködök. Kérdésemre, hogy mit szeretne megnézni a világban kicsit furcsa választ kapok, de valahol ez is érthető. Belle egy nyitott személyiségnek tűnik, akit nagyon sok minden érdekel. Visszakérdezni viszont még nem tudok, mert egyből felőlem érdeklődik. - Engem elsősorban azok a helyek vonzanak, ahol még látható az érintetlen természet. Nagyon szeretnék egyszer eljutni a horvátországi Plitvicei tavakhoz, a norvég fjordokhoz, megnézni egy jégbarlangot Izlandon, de akár Peruban lévé is szívesen meglátogatnám Titicaca-tavat - válik ábrándozóvá a tekintetem. Talán ezek a helyek jelentik számomra a nyugalmat és hitet, hogy a természet még nem halt meg teljesen. És jóllehet félig halálra fagynék az északi részeken, de ezekért a helyekért még ezt is bevállalnám. - Persze ezen kívül még nagyon sok hely van, amit szeretnék megnézni - mosolyodom el. - És Te tudnál mondani néhány példát a tiedből? - kérdezem kedvesen, hiszen ő az előbb ezt kihagyta.
♡