Jó ideje rászoktam, hogy hetente két-három alkalommal sétálok egyet a parkban. Nem edzek, nem futkározok vagy ilyesmi, csak szimplán sétálok a friss levegőn és hallgatom a természet hangjait. Valamiért megnyugtat, ugyanakkor kerül fordul újraélem azt a borzalmat, ami pár hónappal ezelőtt történt velem és azt hiszem, egy bizonyos szintig ez jót tesz. Ha elásnám mélyen magamba, semmiképp sem tenne jót. Úgy hiszem, az segíthet feldolgozni azt, ami történt, ha minél többször felidézem magamban és átgondolom. Na és persze, mindannyiszor eszembe jut Freddie is, aki mindent megtett azért, hogy megmentsen. Nem gondoltam volna, hogy épp ő lesz az, aki megteszi ezt értem, ugyanakkor azt is tudom, hogy szimplán azért tett így, mert tudta, ha bajom esik, azért felelniük kell majd. A legborzalmasabb mégis ebben az emlékképben az, ahogy szemrebbenés nélkül lelőtte azt a fickót. Oké, egy rohadék volt és megérdemelte, amit kapott, de akkor is. Nem feltétlenül jó dolog, ha valaki képes csak úgy lelőni egy embert. Még egy katonától is várna az ember némi könyörületet, mert így megfordul a fejemben, hogy vagy kiirtottak már belőle minden jót, vagy bevállalta, hogy lelkiismeret furdalással éli majd le az életét, ami persze amúgy is biztos, hogy van neki a sok öldöklés után, csak épp még ez is... Soha, senkitől nem kértem volna, hogy öljön miattam, ő pedig zok szó nélkül megtette. Azóta pedig nem is láttam és még beszélni se beszéltem vele. Egyszer vagy kétszer próbáltam felhívni, hogy újra és újra megköszönjem neki, amit értem tett, de mindig rögzítőre beszéltem és nem válaszolt. Gondolom nem kíváncsi rám, hiszen, csak egy púp voltam a hátán. Katonaként rosszul érinthette az összes pasast, hogy ilyen feladatot kaptak, mint hogy engem őrizzenek. Igazság szerint jobb szeretek úgy gondolni az egészre, mintha valami kaland vagy kiképzés lett volna. Valami idióta tv műsor, amiben civil embereket a katonák közé küldenek. Így kevésbé érzem magam hülyének, amiért kierőszakoltam magamnak, hogy küldjenek oda, hogy írhassak a katonák helyzetéről. És mi van azóta? Semmi. Keresem a felelősöket, bogozgatom a szálakat, de meglehetősen sokszor ütközök falakba. Nem olvashatok és láthatok akármit, így elég nehéz fába vágtam a fejszémet, azt hiszem. -Bocsánat!- térek vissza a jelenbe, mikor vállal véletlenül neki ütközök valakinek, de amint felpillantok a pasasra, kővé dermedek. Nem hittem volna, hogy a gondolatoknak tényleg ekkora ereje van, hiszen épp most botlottam bele abba a személybe, akiről már azt se tudtam, hogy él-e még. -Freddie? Mit keresel itt?- bukik ki belőlem kapásból ez a tök egyszerű és meglehetősen bunkó kérdés, de jobbra hirtelen nem futotta. Erre aztán végképp nem számítottam, mert ugye mekkora esélye is volt ennek? Rohadt kevés, bár nem vagyok valami jó matekos, de akkor is. Hacsak nem tudta, hogy hol talál meg és azért van itt? Na tessék, a paranoiám is kezdi felütni a fejét. -Úgy értem... nem tudtam, hogy a városban vagy. Örülök, hogy jól vagy!- mosolyodok el, hiszen már az is megfordult a fejemben az utóbbi időben, hogy talán baj érte és meghalt. Leginkább ezzel tudtam volna megmagyarázni azt, hogy mindeddig nem hallottam felőle. Most már viszont egyre inkább gondolom azt, hogy egyszerűen örült, hogy megszabadult tőlem. Amúgy sem voltunk nagy haverok.
Miden ment a maga kerékvágásában. Nem történt semmi sem, amitől úgy érezném, hogy hiba volt megfenyegetni engem, vagy éppen őt, akit nem nevezek nevén. Nem érdemli meg, hogy akár gondoljak is rá. Amikor megtettem csak óriási bajba sodortam magam és őt is. Tehát az incidens óta én el távon vagyok, mert valaki kiszivárogatta, hogy történtek egy s más dolgok, amiért éppen nyomozást indítottak ellenem. Ezért frusztrált vagyok és persze az agyam azon jár, hogy hagytam-e valami bizonyítékot, de elméletileg nem. A fegyvert már rég beolvasztották és lefogadom, hogy valamelyik hídba beleöntötték. A hullákat pedig elnyelte a tenger háborgó mélye. Van az a pénz, amivel meg tudsz szabadulni mindentől. Reggel már úgy keltem, hogy neki állok futni, hogy ne essek ki a kondimból, így december közepén az emberek szerencsére a parkok helyet inkább a bevásárlóközpontokba lengedeznek, így gond nélkül kerülgetem azt a pár embert, akik még is úgy döntöttek kell valami nyugalom az életükbe. Mélyen sóhajtva állok meg egy pillanatra, hogy elolvassam az üzenetet, ami éppen akkor rezget a zsebembe és meglepetten olvasom, hogy holnap meg kell, jelenjek az akadémián. Most vagy még is csak találtak valamit, vagy holnap visszatérhetek a seregbe! Egy csöppnyi örömöt engedélyeztem magamnak. Aztán a fülest visszahelyezve iramodnak tovább, de valaki nekem jön és kitépem a fülemből, hogy meghalljam a mondani valóját, mikor közelebb lépek meglátom tő. Francba! Direkt kerültem őt, amint a hangját hallottam a rögzítőn töröltem és nem akartam őt látni. - Hello Belle. – köszönök vissza és mintha meg se hallanám, a további beszédét révedek a semmibe. Csak azért nem megyek el onnan, mert azért még sem lehetek ekkora paraszt. Mikor ajkai bezárulnak, lenézek azokba a szemekbe, amikért képes voltam ölni és mai napig megtenném. - Vizsgálat folyik ellenem és most el távon vagyok. – megvonom a vállam. Nem fogom megmondani, hogy akkor találkozhattunk volna, amikor akar, vagy épp é akartam volna. Jobb az ilyet nem feszegetni. - Mellesleg futni jöttem és nem bajba keveredni. – kacsintok, rá végül pedig ellépek mellette és még utoljára visszanézek rá. Valami nem stimmelt, volt valami, amit nem tudtam megmagyarázni. Beszívom a levegőt olyan élesen, hogy szinte hallani lehet idegen füleknek is. - Baj van? Úgy nézel, mint aki szellemet lát. – lépek vissza mellé és megfogva a karját elkísérem az egyik pad felé, hogy le tudjon ülni. Nem akarom, hogy miattam legyen, rosszul vagy mikor elmegyek, utána csak az üzenetet kapjam, hogy léphettem le, mikor ő rosszul lett. Bár már nem védelmezem, nem feladatom még is azért a szívemen viselem, hogy létét. Leguggolok elé és a káprázatos szemekbe veszek el és kezemet a térdére simítom. - Ha valami bajod van, mondd el. – kérem meg, mert azért kíváncsi lennék, hogy a francba történt, mert ha már otthon rosszul volt, akkor minek indult egyedül útnak.
Az még elég enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy ma, épp itt, ezen a helyen összefutok majd Freddievel. Úgy általában nem gondoltam volna, hogy valaha látom még, erre tessék. Egyenesen bele futok ebben a rohadt parkban, ráadásul cseppet sem úgy tűnik, mintha örülne nekem. Mondjuk annak fényében, amit válaszol, nem is csodálom. -Vizsgálat? De miért?- bukik ki belőembelőlem hirtelen, de próbálom mindezt úgy csinálni, hogy a legkevesebb érzelem látszódjon rajtam. Ne lássa, hogy érdekel mi van vele, hogy aggódtam érte vagy azt se, hogy nagyon is sejtem, mi miatt folyhat az a vizsgálat. Legalábbis úgy sejtem, senki nem dicsérné meg azért, amit miattal tett, pedig nem kértem volna tőle ilyesmit. Jól esett, hogy értem jött, örökké hálás leszek érte és jó volt az is, hogy a karjaiba bújhattam a sokk után, de nem kértem volna tőle, hogy sodorja veszélybe az életét vagy a karrierét miattam. -Miért keverednél bajba?- nézek rá értetlenül, hiszen nem igazán értem, miért mondta ezt. Talán úgy értette, hogy én keverném bajba? Hiszen akkor se szándékosan tettem, mikor elraboltak. És amúgy se volt kötelező utánam jönnie. A mai napig nem tudom, miért tette. Miattam vagy a munkája miatt. Mikor aztán visszafordul a már-már lerázásnak tűnő mozdulatát követően és megfogja a karom, elhúzódok. Gyengéden, de kirántom a karom ujjai közül és inkább oda teszem a kezem, ahol az imént megérintett. Mintha fáznék, átölelem magam, de követem a padhoz és leülök mellé. -Mivel azt hittem háborúzni vagy még, igen. Eléggé meglepett, hogy itt látlak. Főleg, hogy nem is tudtalak elérni. Bár, gondolom akkor te nem akartad, hogy elérjelek telefonon vagy akárhogy.- jegyzem meg cseppet sem véka alá rejtve, mi is böki a csőrönet, mert meglehetősen sértő számomra, hogy ahelyett, hogy közölte volna, hogy nem kíváncsi rám, inkább figyelmen kívül hagyott mindig és lerázott. Most meg úgy csinál, mint aki aggódik értem. Ide tetel a padhoz és kérdezősködik... eddig miért nem érdekelte, hogy vagyok? Hiszen tudhatná, hogy nekem nem könnyű egy olyan ügyet elfelejteni, mint ami velem vagy velünk történt. -Ne csinálj úgy, mintha érdekelnélek. Egyébként is remekül vagyok. Eljöttem sétálni, jól érzem magam...ennyi.- erőltetek nagamra egy mosolyt pedig, ha valakivel jó lenne beszélni arról, ami történt, az Ő. Hiszen mindent nem mondhattam el senkinek. Nem reklámozhattam, hogy megölt miattam valakit. Épp elég, hogy így is bajba került, csak épp valamiért azt reméltem, hogy amint alkalma lenne rá, megkeresne. De nem így tett...
Fura érzésekkel telik meg a mellkasom, hogy újra láthatom a nőt. De nem fogom csak úgy az orra alá bökni. Mert így is mindig veszélybe lesz, ha csak megjelenik mellettem. Megráztam a fejem, mert játssza itt az ártatlant, aki semmit nem tud. Próbálom magam nem felbosszantani, de persze ez nehezen megy, főleg mellette. Rossz emberbe próbál belekötni, mert én ugyan csak nem fog ki rajtam az angyali pofi és az ártatlan kislány szerep, miközben a kérdések ezreivel bombáz. - Mert valaki felnyomott, hogy van egy napom, amivel nem tudok elszámolni. Pontosan az a nap, amit veled töltöttem. – néztem a szemeibe. Nem fogom kimondani, hogy melyik az a nap. Sokat úgy sem töltöttünk együtt. Főleg mióta visszajöttünk a háborúból. Nem is akartam. Bármennyi rémálom végződött azzal, hogy ő meghal. Nem hívtam fel, hogy megtudja, jól van. De az, hogy a rémálmok valóra válnak annyira zavar, hogy mindig motoszkálás van a mellkasomba, hogy bármikor történhet vele valami. - Nem, én. Te. Téged sodortalak bajba. – elhúzom a szám szélét, leplezve, hogy most leginkább az arcába röhögnék. Tekintve, hogy én aztán bajba sose sodródnék, meg tudom védeni a seggemet. Meg hát akkora marhát remélhetőleg nem hord a hátán a föld, mint az előzőt, aki azt hitte, hogy egy nővel meg tud zsarolni. Bár közel volt hozzá, de nem buktam el. Főleg azért, hogy őt megvédjem. Nem tudtam volna a lelkiismeretemmel szembe nézni, ha valami baja esett volna aznap. Nem okoz meglepetést, hogy megint csak a makacs fejével gondolkodik, így elengedem és figyelem, hogy megindul a pad felé és nem szólok semmit. A földet nézve próbálom a szavaiból kiszűrni a sértettséget. - Mit akarsz tőlem, Belle? – kérdezem kicsit sem barátkozós hangnembe és felé fordulva pillantok végig rajta. - Neked olyan férfi kell, aki gondoskodik, nem az, aki csak megdugna, főleg nem olyan, akinek a kezéhez vér tapad. Biztosan egy idegroncs mellet akarsz lenni? Az aggodalom és a veszély mindig körül leng. Részese voltál. Azért nem vettem fel az átkozott telefont, hogy megvédjelek. De nem megy. – úgy mormogom, hogy más ne hallja meg, de az idegeim megfeszülnek, mert úgy érzem, hogy bele fogok bolondulni abba, ha tovább üldöz azokkal az érzésekkel, amiket ő is próbál leplezni. - Úgy lesápadtál, mint aki szellemet lát. Törődni veled? Szerintem bebizonyítottam, és ne tagadd. Látom rajtad. – nevetek fel és közelebb hajolva megigazítom a haját, hogy a füle mögé illeszkedjen az a kósza tincs, amit eddig csak bosszantott. Bármit megtennék érte, de annyira különbözünk, hogy nem tudom megéri-e egyáltalán. Sőt a veszély miatt talán jobb is lenne, ha távol maradnék tőle. Nagyon távol. - Én nem vagyok az a férfi, aki szerelmesen követ, mint egy kiskutya. Gondolkozz el, mert én nem vagyok az a nyálgép, amit szeretnél. – felállva nézek rá és legszívesebben megcsókolnám, hogy érezzem a tüzességet, amit sosem rejt el. De mind hiába, ezt most nem tehetem meg, sok az ember, és vannak gyanúsak is. - Szerintem menj haza fürödj le, és írj valami cikket az egyik sztár bakijáról. Az biztonságosabb. – kacsintok rá, végül. Mert úgy érzem nem fog ez a beszélgetés semerre menni.
Az a nap, amit velem töltött? Ez így elég furán hangzik. Tekintve, hogy el voltam rabolva, nem pedig randevúzni voltam vagy egy romantikus találkán Freddievel. Az egyetlen romantikus pillanat az volt, mikor magához ölelt és azon aggódott, bajom esett e. -Hivatkozz csak rám, hogy velem voltál. Majd én igazollak.- vonok vállat, hiszen részemről nem lenne ezzel semmi gond és még véletlenül se mondanám, hogy nem úgy volt. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy ő ezt cikinek érezné, ha azt kellene mondania, hogy miattam lógott el egy napot. Atyaég, még a végén azt hinnék róla, hogy vannak érzései, nem? -Nem te sodortál bajba. Saját magamat is nagyon jól bajba tudom keverni. Sőt. Ahogy én emlékszek, pont ez történt. Szóval, nem volt kötelező utánam jönnöd. Akkor most nem lenne olyan gondod, hogy esetleg felhívlak néha abban a reményben, hogy legalább annyit megmondasz, hogy élsz még.- kezdek egyre ingerültebben beszélni, miközben a padhoz sétálok, de persze igyekszek halk maradni. Nem akarok én ordibálni, veszekedni vagy ilyesmi. Azzal nem jutnánk semmire. De egyébként is. Mi a francért erőlködök? Nem kíváncsi rám és kész, ez van. Mikor viszont azt kezdi ecsetelni, hogy ő nem olyan férfi, mint amilyen nekem kell, elröhögöm magam. Oké. Volt egy eset, mikor egy heves csók elcsattant köztünk, de azt hiszem, az is az esti sörözés miatt volt. Túlságosan a fejembe szállt -Freddienek persze nem- és megtörtént, de ez most komoly? Azt hiszi azért kerestem, mert halálosan szerelmes lettem belé vagy mi? -Először is, nem azért hívogattalak, mert fel akarnálak szedni. Ezek után pedig végképp nem! Nehezedre esne megmondani, hogy élsz még? Inkább aggódjak miattad, hogy talán megöltek már? Nem kell félned. Nem kell még megdugnod se, csak legközelebb vedd fel azt a rohadt telefont.- nézek rá sértett ábrázattal és esküszöm, legszívesebben még fel is képelném. Még akkor is, ha sokkal erősebb, mint én. Kit érdekel? Még egy ilyen izomagyú is megérezhet egy ni pofont, főleg, ha úgy csinál, mintha a szerelmem elől kellene menekülnie. Annyira még nem ment el az eszem, hogy egy olyan pasiba zúgjaj bele, akinek ciki, ha kicsit is törődik valakivel. És tessék. Ennek örömére már a tincsemet söpri ki az arcomból, mintha nem is ő mondta volna pillanatokkal ezelőtt, hogy ő nem nekem való Megőrülök ettől és legutóbb is ezt csinálta. Hol tuskó volt, hol pedig olyan édes, hogy elolvadtam tőle -Szerintem meg mindenki meg tud változni, ha van kiért, de itt most nem ez a lényeg. Ne rettegj attól, hogy követni foglak mindenhová, mint valami fanatikus szerelmes. Úgysem kellenél...- állok fel dühösen és már indulok is vissza az ösvényre, hogy tovább sétálhassak de két lépés után megállok és visszapillantok rá immár teljesen nyugodt ábrázattal. Rájöttem, nem kötelező nekem foglalkozni vele. Ha azt akarja, hogy felejtsem el, akkor elfelejtem. -Ja és... szerintem, inkább neked kellene letisztáznod magadban, hogy mit akarsz tőlem, hiszen most is a biztonságom miatt aggódsz. Úgyhogy, ha anyira nem érdekellek, akkor ne érdekeljen az se, hogy mit csinálok vagy, hogy megölnek e. Felejts el, mert ígérem, ha rajtam múlik, többé nem látsz.- és ezzel indulok is tovább, hogy minél előbb elfelejthessem ezt a megalázó pillanatot. Vagy épp azt a ronda pofát, aki jó pár méterről engem figyel...
Kikészít az érzés, hogy ismét látom, mert eddig csak a hangja esett csapdába a fejemben és vízhangzott újra és újra. Mint egy rossz horror film, olyan volt. A mániákus, aki belezúg a nőbe és mindig az ő hangját hallja, ha épp valami rosszat akar kihozni a céljaiból. Mindig felcsendül a hangja és ez fog az őrületbe kergetni. - Mert nem veszik észre, hogy hazudsz és van mit rejtegetned, nem? – kérdezem meg kicsit epésebben, mint akartam. De attól, hogy újságíró, ez egy komoly szerv és azonnal rájönnek, hogy Belle meséjében valami nem kóser és nem akarom, hogy ez az én vesztemet okozza. Hiszen szeretem a munkámat, az életben először olyan dolog, amiben jó lehetek és talán az egyetlen, amit szívfájdalom nélkül űzhetek. Viszont ő nem érti ezt meg. Miért is értené meg? - Tényleg? Belle, te hallod magadat? Ha a fronton nem hagytalak meghalni, akkor szerinted itt foglak? – förmedek rá erősebben, mert esküszöm, hogy eldobom az agyam ettől a lánytól. Néha olyan kishitűek. Mert nem egy traumán mentünk át és tudom, hogy a nők nehezebben dolgozzák fel. Erre nesze nekem, egyszer akarok valakinek segíteni és én vagyok a rossz. - Azt te nem tudod, hogy engem zsaroltak meg azzal, hogy ha nem fizetek, te fogsz meghalni! – oldalra döntve a fejemet mérem végig a lányt, hiszen mondjon bárki bármit, én akkor is azt néztem, hogy ne öljék meg és talán ezért nem is vettem fel a rohadt telefont, hogy ne sodorjam bajba a megmaradt embereket, akikkel lehet fenyegetőzni. De mit érek vele? Semmit. Mert így is megtalálják. - Azért szerintem láttad jól, hogy olyan könnyen nem lehet megölni. – vonom fel a szemöldökömet, mert olyan nevetséges érveket hoz fel, hogy legszívesebben a képébe röhögnék, de egye fene, akkor felveszem a nyamvadt készüléket és akkor befejezi a vinnyogását. Mert igaza van, egy két perces telefonhívás talán nem lesz olyan eszméletlen, hogy ne bírjam ki. - De nem kétnaponta hívsz. – kötöm ki az egyetlen megoldást, ha már ennyire akar dumcsizni, csak nem veszi észre, hogy rohadtul nem érzékelem azt, hogy miről tudnánk mi beszélni. Izzadt homlokomat letörlöm a karommal és körül pillantva a lányra nézek. - Tényleg? Nem akarod? – lépek közelebb hozzá és a füle mögé tűröm a kikandikáló fürtöt és úgy lesek a szemeibe. Mert azért nem vagyok hülye, de persze, ha ezt akarja játszani, nekem nyolc. A lényeg az, hogy nekem nincs ellenemre. - Ha van valaki, aki egy lelkileg sérült fickót akar megszelídíteni akkor, jelentkezzen. – nevetek fel, mert szép - szép, de aztán nekem ne jöjjön, hogy kiállhatatlan vagyok, vagy a rémálmok miatt nem tud aludni. Vagy nem tudom miként szoktak még veszekedni a többiek. - Viszlát. – intek neki és hagyom, hogy elmenjen, egy pillanatig még nézek utána, aztán pedig elindulok a másik irányba, de valami fura érzés kerít hatalmába és körbe nézve valamit kiszúrok, egy férfi indul meg a lány után. Nem fogok közbe avatkozni. Van egy rendőr az utca végén. De lopja a távolságot közöttük és a mellkasomba az érzés nem tágul, így megállva még nézem, aztán lassan elindulok utánuk. Azt mondta meg tudja oldani a helyzetet. Én pedig látni akarom. Ha már ennyire hangoztatta, hogy ne foglalkozzak vele. Ezt mondja ennek a hülye érzésnek idebent.
Freddie annyira... érthetetlen. Hol közelít, hol el lök magától és ettől megőrülök, hiszen bárki bármit mondjon, az ember nem kockáztatja az életét akárkiért. Márpedig ő kockáztatta és nem csak az életét, az állását is. Most mégis azt kántálja nekem, hogy ne keressem és hagyjam békén meg miegymás. -Látod? Ha hagytál volna megdögleni, most nem kellene rettegned a veszedelmes telefonhívásaimtól.- forgatom a szemeimet, mikor végre tudok mit reagálni, mert bevallom, eddig egyedül az ő jelenlétében történt meg velem, hogy újságíró létemre nem találtam a szavakat. Mint most is. Olyasmiket képes mondani, amitől annyira meghökkenek, hogy megszólalni se tudok. Teljesen kicsinál idegileg ez a pasas, de mégis, érdekel, hogy mi van vele és igenis, aggódom érte. EZ olyan nagy baj lenne? -Nem, te jó ég. Havonta se foglak hívni, rendben? Sőt. Most már nem is foglak hívni, hiszen pechemre összefutottunk és most már látom, hogy élsz. Nagyon is élsz és tök jól vagy, úgyhogy nem kell aggódnod. Nem foglak keresni, oké?- vágom oda dühösen, mert ez már tényleg kiborító, hogy úgy kezel, mintha valami pszichopata lennék, aki elől menekülnie kell. Istenem. Nem csüngtem még az ablaka rácsain és nem aludtam a lakása ajtaja előtt sem, csak próbáltam beszélni vele, de már látom, hogy hiba volt. Ennél nyíltabban már nem is tudna lekoptatni, mint ahogy most csinálja. Aztán megint közeledik. Szó szerint is, mert közelebb lép hozzám és egy tincset elsöpör az arcomból én pedig, mint valami buta tinilány, teljesen megilletődök. Titkon azt várom, hogy jöjjön még közelebb és csókoljon meg, de mindezt nem akarom kimutatni. Frászt. Egy pasi előtt se fogok én térden csúszni, nem még előtte. Megmentett, megköszöntem, pont. -Nem, nem akarom és megszelídíteni se akarlak. Csak én naiv azt hittem, hogy valami barátság-féle alakult ki köztünk, amíg veled voltam a fronton, de tévedtem. Tényleg nem fogsz többé látni, nem kell félned.- puffogok, majd el is vonulok szépen, stílusosan, vissza se nézve rá. Sietve lépkedek a járdán, majd levágok jobbra egy mások által kitaposott kis ösvényre, ami valamivel fásabb terület felé vezet. Reményeim szerint, arrafelé hamarabb visszajutok a város utcáira és elfelejthetem ezt a találkozást, szemem sarkából viszont érzékelem, hogy valaki az én tempómhoz idomulva baktat utánam. Követnének? Vagy, csak szimplán hülye vagyok és paranoiás? Sétámat kissé megtempózom és szerencsémre, az ösvény ismét jobbra kanyarodik kicsit, így alkalmam van az ösvényről letérni és beszökkenni a bokrok óvó rejtekébe, pontosabban egy vastag fa törzse mögé. Ott akarom kivárni, míg elhalad az a valaki, aki követett vagy épp pechemre csak épp ugyanerre sétált. Látni akarom, hogy ki az és persze be is vagyok tojva rendesen. Főleg, mert pont az imént küldtem el a francba az egyetlen embert, akire számíthatnék, hogy segít, ha úgy adódna a helyzet. Ugyanakkor nem várhatom majd mindig mostantól, hogy Freddie megjelenik és megment akárhányszor olyan helyzetbe kerülök. Hiszen, ha sokáig evezgetek a veszélyes vizeken, melyekről cikkjeimben írok, számítanom kell rá, hogy esetleg el akarnak majd tenni láb alól. Viszont nem fogom olyan könnyen adni magam. Nem én. Ennek örömére pedig keresek is gyorsan valami erősebb faágat és azzal a kezemben bújkálok tovább a fa mögött. Az se érdekel, ha épp csak egy ütésre lenne időm, mert utána lelőnének, hiszen akkor már legalább elmondhatom magamról, hogy próbáltam védekezni. Nem akarok visítozni meg fel-alá futkosni, mint valami törékeny virágszál, még akkor sem, ha legszívesebben ezt tenném. Meglepő módon viszont most, hogy pánikolok, kezdem megbánni, hogy Freddiet ott hagytam, hiszen akármennyire is szemét velem, mégis csak egy katona, aki bárkit el tudna intézni, azt hiszem. Igen. Freddie egy igazi kemény férfi, aki mellett nem igazán kellene semmitől sem félnem és talán épp ez az, ami olyan vonzó benne számomra.
Furcsa volt őt így látni, mert mondjon bárki bármit, azért egy nőt megkell védeni. Hiszen ő nem az a tipikus katona, aki bárhol megverekszik valakivel. De úgy voltam vele, hogy nagylány és megoldja a helyzetet. De ő mondta, hogy hagytam volna ott. Hát tessék, itt hagyom és nem telik el egy perc és máris bajba keveredik. A férfit követem a tekintetemmel és úgy teszek, mintha csak épp arra járnék. Nem akarok közbe szólni, mert tényleg kíváncsi vagyok mit tanult abba a rohadék helyzetbe, amibe állandóan sodródtunk. Ha már ilyen nagy szája van, lehet bizonyítani. Nagyon rossz irányba megy és ott talán meg sem lehetne őket találni, mellesleg a fickó nagydarab volt, semeddig nem tart a lányt legyűrni. Ahogy a lábam le ér az ösvényről látom, hogy a fickó léptei meggyorsulnak. Ennek két oka lehet, vagy nyomát vesztette, vagy épp csak most kapott szagot. Mélyen szíom be a levegőt és meglátom, ahogy a lány közelébe ér, nem tudom miért, de a mellkasom megfeszül, és összeszűkült szemekkel nézem, ahogy a lányt a földre teperi, és ezzel meggátolja, hogy megüsse. Francba! Nem léphetek közbe, mert megígértem neki, hogy nem fogok beleavatkozni az életébe. Megremeg a kezem, ahogy látom a dulakodást. De akkor sem fogok oda lépni. Viszont mikor a kezét emeli, hogy megüsse, megingok és az utolsó pillanatban fogom meg a csuklóját. Azt azért nem fogom hagyni. Az oldalába belerúgva tisztítom meg Belle helyzetét és a kezemet nyújtom felé, hogy álljon talpra. A férfi összegörnyedve fekszik mellette és nagyokat nyögve próbál levegőhöz jutni. - Most pedig elmondod, mi a szart akarsz. – lépek a lány elé, hogy takarjam a férfi szemi elől és csak vizsgálom, mit akar. De nincs sok időm, mert piszkos eszközökhöz nyúl és a szemembe szórja a földet, azzal elvéve az egyik fontos érzékemet és elfordítva az arcomat próbálom visszanyerni a látásomat. Ezzel ismét védtelenül hagyva a lányt és ismételten csak a dulakodást hallom. Picsába! Mire vissza nyerem a látásomat addigra már a lányt használja pajzsként és egy kés is előkerült. - Lány vagy a pénz? – kérdezi, én pedig felröhögők. Mert már megint az a kurva pénz. Mindig is azt hiszik, hogy egy nő miatt feladom az életemet. - Miért hiszi mindenki, hogy nekem jelent valamit? Hiszen ez is csak egy picsa. – bökők a lány felé és megrázom a fejem, hogy biztos lehet benne, hogy nem fogom a pénzt oda adni. HA volt olyan idióta, hogy védtelenül hagyja, arról én nem tehetek. Az az enyém lett, és nem fogom oda adni. Megérdemeltem, hiszen egy fél falunyi embert kellet megölnöm. Az már csak a tiszteletdíj. De nem szólok semmit, látom az önelégült fejét és szinte érzem, hogy az izmai mozdulnak, de egy mozdulattal tépem ki Bellet a kezei közül és a kést kiütöm a kezéből. - Tűnj már el!- üvöltök rá alányra, mert isten a megmondója, hogy nem fogok még egy embert a szeme előtt megölni. De mire visszafordulnék a fickó eltűnt a fák között. Fasza. Most már még egy ember, akit hagytam ellógni. Szitkozódva szedem fel a kést a földről és vizsgálom némán. Tudnom kell, hogy melyik nyomorult volt az, akinek fő szándéka a fenyegetésem és Belle megölése. Bár sok sejtésem van, hiszen benne van a lány keze is. A cikk, amit lehozott az illetőről az az én megbízóm volt, aki a mocskos pénzét én szalajtottam meg.
Pechemre a pasas rájön, hogy hol bujkálhatok és, mire észbe kapok, már a karomat szorongatja erős markával és ide-oda rángat. Én persze igyekszek nem hagyni magam, szóval ütök és rúgok, ahova csak tudok, de nem sok esélyem van ezzel bebizonyítani, hogy milyen vagány csaj is vagyok én, mert leteper és lefogja a karjaimat, testével pedig teljesen rám nehezedik, hogy mozdulni se tudjak. -Engedjen már el! Mi a frászt akar tőlem? Engedjen el!- ordibálok dühösen, majd felül és egy kezével összefogja mindkét csuklómat. Megjegyzem, rohadtul fáj, annyira szorítja, aztán épp a kezét emeli, hogy megüssön, de hirtelen valaki közbe avatkozik: Freddie. Zakatoló szívem még inkább tempózni kezd és már-már elmosolyodok, ahogy rádöbbenek, hogy már megint ő húz ki a szarból. Ha ez most valami romantikus film lenne, biztos megjegyezném, hogy "Én hősöm", így viszont csak nyöszörögve felállok, mikor a kezét nyújtja felém rögtön azután, hogy lerúgta rólam az idegent, majd óvatosan elbújok mögötte. Éppenséggel amekkora mamlasz, simán el tudok bújni, de persze idegesen kukucskálok ki a válla fölött. Mégis mit akar tőlem ez a férfi? Ez viszont pechünkre nem derül ki és pillanatokon belül azon kapom magam, hogy már megint a támadóm karjaiban vagyok. Pontosabban, maga előtt tart, miközben egy kést szegez nekem. A lélegzetem is elakad, ahogy rádöbbenek, hogy centikre vagyok a biztos haláltól, és mozdulatlanná merevedek. -Kérem, ne!- nyöszörgöm, majd nyelek egy nagyot és a megmentőmet figyelem, aki szegény épp azon van, hogy a homokot kiszedje a szeméből. Mikor ez sikerül és a férfi közli, hogy na most vagy megdöglök, vagy kér valami pénzt, Freddie röhögni kezd, amit még én se tudok mire vélni, szavai pedig, talán nagyobb fájdalmat okoznak, mint amit az a kés okozhatna. Csak egy picsa volnék? Hát ezt gondolja rólam? "Ez is, csak egy picsa."???? Már-már ott tartok, hogy menten sírva fakadok, mire hirtelen kiránt a férfi karjaiból, mivel egy időben kiüti a kést a kezéből, én pedig a lendülettől alig tudok megállni a lábamon. Freddie rám kiabál, hogy tűnjek el, de időm nincs megindulni, meg őszintén szólva nem is érdekel, amit mond. Könnyeimet nyeldesve próbálok levegőhöz jutni, miközben térdeimen megtámaszkodok és nagyot sóhajtva veszem tudomásul, hogy a támadóm eltűnt. -Ez is csak egy picsa? Akkor mi a francot keresel még itt?- üvöltöm háttal állva neki, majd megfordulok és dühösen felpillantok rá. Miért kell minden második mondatával porig aláznia vagy bántania? Egyszerűen nem értem, mivel érdemeltem ezt ki. -Mindegy is. Kösz mindent.- törlöm le a kibuggyanó könnyemet, amit szerencsémre nem láthat, mert már épp elfordulok, hogy újra útnak induljak az ösvényen, csak épp most sietősebb léptekkel veszem az irányt hazafelé. Még azzal se tudok most foglalkozni, hogy a ruhám tiszta kosz és homok, a hajam pedig valószínűleg borzalmasan fest, nem beszélve arról a pár falevélről, amit sikeresen kihalászok belőle menet közben. -Cseszd meg, szemétláda.- puffogok magam elé, mintha Freddie egyáltalán hallhatná, milyen aranyos kívánságom van vele kapcsolatban, miközben nagyokat sóhajtva próbálok megnyugodni. Nem elég, hogy el akarták vágni a torkom, de még ez a barom is úgy beszél rólam, mint valami teherről. Minek jött egyáltalán utánam? Azért ne mentsen meg senki, hogy aztán az orrom alá dörgölje minden egyes találkozáskor.
Kezdőlap
• 