You are the last chance

Július elsejével felvettek végre az EPÁ-hoz, amit már olyan régóta vártam. Végre megint a szakmámban dolgozok, ami elégedettséggel tölt el, hiszen nekem ez nem csak egy munka, vagy foglalkozás, hanem a hivatásomnak tekintem. Az emberek nem tudják és általában nem is gondolják végig, hogy mennyi betegség származik a környezetszennyezésből. Itt az EPÁ-nál pedig pont ezeknek a visszaszorításával, és a bekövetkezett károk helyreállításával foglalkozunk.
Igaz, hogy van szakmai tapasztalatom, de nem az ellenőrzések lebonyolításával kapcsolatban; én eddig pont a másik oldalról, az ellenőrzött oldaláról szemléltem a dolgokat, így érdekes és egyben furcsa is az ellenőr szerepében tetszelegni. Voltam már egyedül is ellenőrzésen mióta felvettek, de ez a mai utóellenőrzés volt, amit a kolléganőm, Linda végzett az elődömet helyettesítve, így neki mindenképpen ott kellett lenni. Én mondhatni fölösleges voltam, de így a jövő évi ellenőrzés során már ismerni fognak, és én is tudni fogom, hogy kit kell keresni és milyen speciális dolgokra kell majd figyelnem.
Az odafelé úton átbeszéltük, hogy mi volt rendben és mit kell most megnézni, hogy sikerült-e pótolniuk a hiányosságokat. Az ellenőrzésnél minden rendben volt, de újra ellenőriztünk mindent, bár ez lényegében miattam volt, de Linda elárulta, hogy ezt sem ár azért néha, egy-egy utóellenőrzésnél megejteni, csak, hogy biztosak legyünk benne, hogy nem az eredeti ellenőrzés alkalmával „söpörtek a szőnyeg alá” bizonyos dolgokat. A jegyzőkönyvet Linda készítette, de én is jegyzeteltem, hogy később könnyebben boldoguljak, és ne keveredjen a fejemben a sok új hely.
Odafelé a kolléganőm vezetett, vissza viszont már én, hogy aközben is haladjon a munka, miközben a dugókban veszteglünk. Nem tudom, hogy képes autóban ülve olvasni, nekem ilyenkor mindig hányingerem lesz.
Szeretek vezetni, de amióta ide költöztem, csak akkor volt alkalmam erre, amikor hazalátogattam Washingtonba, így nagyon kimerített ez az araszolgatás. Arról nem is beszélve, hogy a külső munkák alkalmával régebben is mindig az volt a legnagyobb bajom, hogy az utazás nagyon megviselt. Akár csak egy néhány órás „munkakirándulás” is képes jobban leszívni, mint egy teljes munkaidő bent. Ettől függetlenül szeretem ezeket is, csak szokni kellene (szerintem) és erre itt lesz is lehetőségem.
Visszaérve az EPA épületéhez, leparkolok a mélygarázsnál, de mielőtt bemennénk, még beugrunk a közeli boltba egy két apróságért, mint a nassolnivaló. Nem vagyunk sokáig ott, és már visszafél tartunk beszélgetve, amikor messziről kiszúrok egy fekete szövetkabátban lévő férfit, aki a bejárat előtt vár a szendvicsével. Alapvetően nincs benne semmi ellenséges, de ahogy meglát minket, elindul felénk, én pedig megint hallom a vészharangot a fejemben. Mióta Ryan felbukkant, azóta megint kezd a paranoiám erősödni. Bár az paranoiának számít, ha tényleg esélyes, hogy valaki kényszeresen meg akar találni, hogy bosszút álljon rajtam?
Túl sokat nincs időm ezen filózni, mert odajön hozzánk és megszólít, méghozzá név szerint, ami azt bizonyítja, hogy ismer, viszont nekem még csak ismerősnek sem ismerős. Az viszont biztos, hogy nem beszél spanyolul, sőt még csak a névadási szokásokat sem ismeri, mert nálunk nem második vezetéknevet nevet használjuk hivatalos megszólításként, hanem az elsőt, bár ezt csak amolyan reflexként jegyzetelem fel magamnak, nem gondot jelentő tényezőt. Minden esetre reflexből felé fordulok Lindával együtt, aki el is mosolyodik a megszólításán, én meg agyalok, hogy most mit is kellene mondanom. Végül felhívom a figyelmét arra, hogy hátrányba kerültem vele szemben, amiben nem áll szándékomban hagyni. - Ön helyzeti előnyben van velem szemben, hisz ismeri a nevem, tehát a kilétemet is, én viszont semmit nem tudok Önről. Ha elárulja kicsoda Ön, akkor talán még meg is hallgatom, hogy mit szeretne mondani - jegyzem meg talán pimaszabbul, mint kéne, de alapvetően bizalmatlan vagyok. A kolléganőm érezhet valamit, mert egyelőre nem indul el befelé, és nekem sem áll szándékomban jelezni neki, hogy minden rendben, nyugodtan magunkra hagyhat minket. Előbb tudni szeretném ki is ez a pasas valójában. Ha viszont meggyőz, hogy nem akar ártani nekem, akkor meghívom egy ebédre, ahelyett a szendvics helyett, mert már én is éhes vagyok ebédidő lévén. Az épületben még büfé is van, tehát még messzire sem kellene menni, és ha valami fontos munka jönne közben még meg is találnak. Valamint az sem elhanyagolható szempont, hogy ismernek is, tehát, ha valami baj lenne, még a segítségükre is számíthatnék.

You are the last chance

Szeretek Amerikában élni, bár nem mondom, hogy nem szokott hiányozni Puerto Rico. Itt nagyon más az élet és hiányzik az ottani lazaság, felszabadultság és életöröm, de például a karácsonyt itt sokkal jobban szeretem, mert hiába nem ebben nőttem fel, de a fehérkarácsony annyival szebbe, mint San Juanban, de ezt az időszakot leszámítva, nem szeretem a hideget. Még ennyi év után is sokkal jobban fázom, mint általában mások. Nekem a mostani, októberi idő elég hideg ahhoz, hogy fázzak, és már elővegyem a kabátomat. Ez is sem épp vékony, de ettől van sokkal vastagabb is. Ezért igazából el nem tudom képzelni, hogy mások hogy képesek ilyenkor maximum egy farmerdzsekiben rohangászni az utcán. Abban reménykedek valahol titokban, hogy azzal, hogy én lettem a kapcsolattartó Puerto Ricoval, így néha lesz lehetőségem elutazni is oda, bár az munkaút lenne, de elég talpraesettnek tartom magam, hogy egy kis szórakozást is bele tudjak csempészni.
Amikor megláttam, hogy milyen poszt betöltésére keresnek embert, úgy éreztem ezt pont nekem találtak ki, hiszen oda valósi vagyok, és még a szakmát is tudom, és a jogszabályokkal is boldogulok, úgy ahogy. Segítséggel meg nincs is bajom vele. Csak egy dologgal nem számoltam, hogy a szakmát itt tanultam Amerikában. Ebből kifolyólag viszont a szakzsargonnal bajaim vannak még spanyolul, tehát, ha csak a szakmai kifejezést hallom, nem mindig értem, hogy mit is takar az pontosan. De ebből a szempontból van annyi előnyöm, hogy, ha írásban kérdeznek, akkor spanyol egynyelvű szótárban pontosan megtudom miről is van szó, bár ez időigényes. Ha viszont telefonon beszélünk, akkor nem tartom túl nagy problémának, ha kérdeznem kell, hiszen csak a megnevezést nem ismerem, a mögöttes jelentést tudom, így mindkét nyelven tudok róla beszélni. Ráadásul nagyon jó fejek az ottaniak és szívesen el is magyarázzák, hogy mit is takar az a fogalom, mert megértik, hogy nálam mindössze annyi a probléma, hogy itt tanultam a szakmát, így nem találkoztam más nyelven vele.
A szaknyelvet leszámítva viszont értem a hétköznapi beszédet, a szlenget, de ha kell, gond nélkül megírok egy - akár több oldalas - hivatalos levelet is. Nagyon szerették az elődömet is, de mivel ő iskolában tanulta a nyelvet, vele egy kicsit hivatalosabb stílusban beszéltek, mert ő inkább az irodalmi nyelvet értette meg. Ebből is látszik, hogy az iskola mennyire nem az életre készíti fel a diákokat, bár ez nem feltétlen a tanárok hibája.
Az ellenőrzés utána megejtett rövid boltos kitérőt követően egyenesen az EPA épülete felé tartanánk, de ott feltart minket, vagyis inkább engem, egy idegen férfi. A vészharangok miatt egy kicsivel pimaszabb is lett a neki címzett mondatom, de a félelem nem mindig a legjobb oldalamat hozza elő, főleg, ha egyedül vagyok, vagy legalább is nincs mellettem senki, aki meg tudna védeni. Viszont ennek ellenére nem úgy látom, hogy megharagudott volna vagy megsértődött volna, hanem végig tisztelettudó maradt. Amikor bemutatkozik, és elmondja, hogy számára lényeges ügyben keresett fel végig tartja velem a szemkontaktus, és mivel semmilyen manipulatív mozdulattal nem kíséri, így egy kicsit megnyugszom én is. - Örvendek, Mr. Bennett! - köszönök neki egy halvány mosollyal, és felé nyújtom a kezem, amit, ha elfogad meg is rázok. Majd figyelmesen hallgatom, hogy miért is keres engem egy teljesen idegen férfi, és gondolatban feljegyzem, hogy később feltétlen rá kell kérdeznem, hogy honnan szerzett rólam tudomást, már ha nem a mostani munkámmal áll kapcsolatban. Az udvariassága valamire nagyon emlékeztet, de szerencsére nem negatív érzéseket kelt bennem, ami egy kis bizalmat ébreszt bennem irányába. Viszont csak akkor szólalok meg, amikor a mondandója végére ér, és mit ne mondjak, nagyon meglepődök, hogy észreveszi a bizonytalanságomat, és nincs ellenére, hogy valaki mellettem legyen. - Rendben van. Ha lehet, akkor inkább odabent - válaszolok kedvesen. De nem szeretném, ha mást fel kellene tartanom a munkájában, így a felkínált lehetőséggel nem élek. - Linda, ha felmész a Főnökhöz, akkor megmondanád neki, hogy a büfében vagyok, ott megtalál, de telefonon is elérhető vagyok továbbra is? - kérdezek rá kedvesen a kolléganőmtől.
- Persze, menj csak nyugodtan, szólok neki - biztosít felőle, hogy átadja az üzenetet. - Viszlát, Mr. Benett! - köszön a férfinek széles mosollyal, amiből, ha neki nem is, de nekem egyértelműen lejön, hogy nagyon megtetszett neki Mr. Bennett, amit valahol meg is értek.
El is indulunk lassan az épület felé, közben pedig a kolléganőm kezébe adom az autó menetiratait és a kulcsot, amit magához véve gyors léptekkel meg is indul a titkárságra, hiszen hamarosan egy másik kolléga fog külső munkára indulni ezzel a járművel. - Szerintem tegeződhetnénk, úgy talán könnyebb lesz a megbeszélni a dolgokat - ajánlom fel neki kedvesen, amikor kettesben maradva elérjük a bejárati ajtót, és bízom benne, hogy elfogadja, és akkor ennek megfelelően folytatom tovább a beszélgetést. Nekem is olyan nehéz úgy tárgyalni vagy segítséget kérni, ha magázódnom kell. - Ha nem gond, akkor menjünk a büfébe. Az ebéd is már biztos elkészült, így akár a közben is megbeszélhetjük a dolgot, ha Neked is megfelel - érdeklődök a dolog felől egy mosoly kíséretében. Nem hoztam most ebédet magammal, de itt általában nagyon finoman főznek, ráadásul a választék is elég nagy, főleg ahhoz képest, hogy üzemi konyha és nem étterem. Ha reggel jól láttam a belső honlapunkon, akkor két fajta leves van és vagy öt fél főétel választható körettel. Maga az ebédlő nem volt egy nagy szám, mert gyorsétterem jellegű volt, csak az asztalok és a székek kényelmesebbek, valamint van néhány sarokasztal is, de arra tökéletesen megfelelt, hogy munka közben szükség esetén is meg tudjunk ebédelni, vagy vegyünk egy kávét, szendvicset.

You are the last chance

Már régen nem emlékszem, hogy milyen személyiségem van, mármint, hogy mennyire vagyok bizalmas. Már nagyon régen nem engedhetem meg magamnak, hogy egy idegent csak úgy a bizalmamba fogadjak, és nem is nagyon teszem meg. Talán egyetlen egy kivétel van, és az nem más, mint Rae a lakótársam. Ő úgy csöppent az életem legbelső részébe, hogy semmilyen előzetes ellenőrzésen nem esett keresztül, csak miután beköltözött hozzám, az albérletbe. Tío persze nem dicsért meg, de mivel nem volt semmilyen kapcsolata bűnözőkkel, így egy „többet ilyen ne forduljon elő” nyomatékos felszólítással, túl is léptünk a dolgon. Ennek a figyelmetlenségnek a tudatában nagyon jól jött Ryan váratlan felbukkanása, és hogy sokkolóan sikerült ennek következtében rájönnöm, hogy újra olyan veszélyben lehetek, mint tíz évvel ezelőtt.
Erős bizalmatlanságom falain akkor csak egy ember tudott átjutni, és az nem volt más, mint Harry Larson különleges ügynök, akit azóta már Tíonak hívok. Nagyon sok önvédelmi dologra tanított meg, köztük arra is, hogy, ha még egy hivatalos személy is keres meg, akkor is jogom van leellenőrizni a kilétét, amihez hozzá kell járulnia. Ezt pedig sosem felejtem el elmulasztani, ha ők keresnek fel engem személyesen. De erről egyelőre itt nincs szó, de ettől függetlenül a látszólagos bizalmam ellenére, még elég gyanúsnak tartom, hogy megkeresett. Viszont, ha infókat akarok kiszedni belőle, akkor nem szabad elijesztenem, mert ha az ellenségeim közzé tartozik, akkor tudnom kell róla minél több dolgot, hogy Ryan elkaphassa. A személyes adataim legnagyobb része titkos, még a Facebookon sincs rólam szinte semmilyen adat, még kép sem, és kizárólag az találhat meg, akit én keresek meg. A nevem is csak így szerepel: Flor S.
Minden esetre, próbálom fenntartani a bizalmam álarcát, úgy hogy külső szemlélő és az előttem álló számára is úgy tűnjön, hogy bízom benne. Abban reménykedek, hogy így talán több infót ki tudok belőle szedni, hogy hogyan is talált rám, anélkül, hogy megpróbál átverni. Legalább is elvben ez a terv, hogy észrevétlenül szedek ki belőle infókat. Az átverésem meg ez nem lesz egyszerű, mert észreveszem a hazugság legkisebb jelét is, és Aaron Bennett nincs abban a bizalmi körben, akinek megengedem, hogy füllentéssel nyugtasson meg.
Mr. Bennett beleegyezik, hogy a megbeszélés további része odabent legyen, így gyorsan egyeztetek még a kolléganőmmel a továbbiakról, majd elköszönünk egymástól. Ezt követően pedig mi is megindulunk az épület felé, és közben felajánlom, hogy tegeződjünk, amit el is fogad, így most már ennek megfelelően folytatjuk a társalgást. - Rendben, Aaron. Én a Flort szeretem használni - válaszolok mosolyogva kérdésére.
Ahogy az ebédlő felé igyekszünk, sok kollégával összefutunk, akik ránk is köszönnek. Az étkezdében tett ajánlatán viszont elgondolkozok, mert még nem tudom, hogy milyen ügyről van szó, de ha a mostani munkámhoz van köze, akkor nem feltétlen jó ötlet, mert akár lefizetésről is szó lehet, amit nem engedhetek meg magamnak. - Köszönöm, de nem fogadhatom el - utasítom vissza egy hálás pillantással a gesztusért, és remélem nem fog megsértődni miatta. Egyelőre még nem igazán jut egyéb indok arra, hogy miért keresett fel azon kívül, hogy valamilyen környezetvédelmi ügyben kéri a segítségemet.
Mind a ketten a kínálatot nézzük, de én nagyon hamar kiválasztom, hogy mit szeretnék enni, így van lehetőségem egy kicsit megvizsgálni a testtartását. A testtartásából és a zsebébe csúsztatott kezeiből valami kellemetlen érzést áraszt felém, de még nem tudnám megnevezni, hogy milyet pontosan. A választására csak megértően elmosolyodok, jól láttam én odakint, hogy azt a szendvicset kényszerből ette. - A levesekről nem tudok nyilatkozni, de a főételeket nagyon finoman készítik - bíztatom kicsit, hogy bármelyiket is választja, nem hiszem, hogy melléfog. - Én azt hiszem, hogy a sajtszószos csirkemellet választom - válaszolok kedvesen kérdésére. Nem vagyok túlzottan leves-párti, így általában kihagyom, de a szószos ételeket nagyon szeretem. Ahogy fizetünk és lehagyjuk a sort, megállok, hogy körbenézzek az üres asztalok között. Van még több személyes is, de akadnak előrébb és hátrébb is kétszemélyesek is. - Melyikhez üljünk? - érdeklődök kedvesen Aarontől, hogy ő melyiket látja ideálisnak a beszélgetésünkhöz. Igazából nagyon elrejtve egyik asztal sincs, így bárhova is ülünk le, mindenhonnan ránk látnak, és előbb-utóbb biztos kerülnek a közelünkbe kollégák is, tehát nem kell aggódnom a választása miatt.
Miután leülünk a kiválasztott asztalhoz, és elhelyezkedünk, megtöröm a csendet. - Jó étvágyat! Remélem ízleni fog! - nézek rá kedvesen, és hozzákezdek lassan az ebédemnek, és bízom benne, hogy asztaltársam is hasonlóan cselekszik. Csak az első néhány fala után tervezek rákérdezni az ittlétének valódi okára. - Milyen ügyben is kerestél meg? - kérdezek rá, ha kíváncsian, ha még nem tért rá önmagától.

You are the last chance

Feszélyez, hogy nem tudom Aaron miért keresett meg, és az is, hogy nem tudom hogyan talált meg. Nyugtalan vagyok, de ezt el kell rejtenem, legalábbis egyelőre. Az épületben ránk köszönő kollégák megnyugtatnak valamelyest, mert legalább ők látnak minket együtt, bár gond esetén nem hiszem, hogy rendes személyleírást tudnának adni a mellettem sétáló férfiról. Ettől függetlenül, amikor beleegyezik, hogy Flornak fog hívni, mosolyára én s kedvesen visszamosolygok. Nem tudom milyen emberismerő, de remélem, ő nem látja meg a mosoly mögötti idegességemet.
Látom rajta, hogy megleptem azzal, hogy visszautasítottam az ebédmeghívását, de így érzem helyesnek. Ahogy tovább figyelem a testtartását, talán leginkább arra tudok következtetni, hogy zavarban van, amit nem tudok mire vélni. Nem nagyon tudom oldani a feszült helyzeteket, az meg általában csak rontani szokott a helyzeten, ha én ideges vagyok. Most így első körben, ahhoz képest, hogy a segítségemért jött, nem úgy tűnik, hogy nagyon tudok neki segíteni. - Sajnálom, de nem szeretném félre vezetni - mondom neki enyhén bűnbánóan, hogy nem tudok érdemben nyilatkozni. - A főételről viszont biztosan tudom, hogy a hús nincs kiszárítva, a szószt pedig igazi sajtból készítik, és a fűszerezése is pont megfelelő - próbálok javítani a helyzeten - és a többi is hasonlóan jól van elkészítve. Szerintem a szakács ajtót tévesztett és egyébként egy normális étterembe való, csak most már nem akarnak neki szólni - halkítom le a hangomat, mintha valami nagy titkot árulnék el neki.
A sort elhagyva megvárom, hogy ő is körbenézze az étkező részt, és kiválassza az asztalunkat. - Persze, teljesen megfelel - mosolygok rá amikor meglátja a szerinte megfelelőt, majd követni kezdem, hogy eljussunk a célhoz. A kabátom levétele viszont csak akkor jut eszembe, amikor Aaron is leveszi az övét, így én is kibújok belőle, és hátrafordulva, hozzá hasonlóan a székem háttámlája akasztom. - Köszönöm - fogadom kedvesen viszonzását, mielőtt hozzálátnánk az ételhez.
Attól függetlenül, hogy én is enni kezdenék, figyelem a reakcióit, és meglep az arcán lévő fintor. - Valami baj van? - kérdezek rá bizonytalanul.
Ahogy eredeti céljára rákérdezek, abba hagyja az evést, és megtörli a száját, ami engem is arra késztet, hogy ugyan így cselekedjek. Az elmúlt néhány percben egy kicsit engedett feszültségem viszont vissza is tér, és aggódok, hogy vajon most mit fog mondani. DEA? Tío is szokott velük nagy ritkán dolgozni, de ha jól tudom ők kifejezetten kábítószerekre specializálódtak. Sőt, talán, ha jó emlékszem, akkor is együtt dolgoztak, amikor az én mostohacsaládomat lecsukták, de erre nem mernék mérget venni, meg az Washington D. C-ben volt. Akkor elég sok ügynökség jelen volt az FBI-on kívül, csak én nem nagyon voltam hajlandó tudomást venni róluk, mg az FBI embereinek nagy részéről sem. A feszültségem viszont teljesen visszatért, mert hogy talált meg? Tudtommal minden adatom titkos még a rendfenntartó szervek sem juthatnak úgy hozzá, hogy az Tíoék ne tudnának róla. - Mielőtt rábólintok, hogy valóban segítek ebben a bizonyos ügyben, szeretném tudni, hogy honnan szereztél rólam tudomást, és hogy honnan tudtad, hogy hol keress? - ha valóban DEA ügynök, akkor ugyan úgy jogom van felhívni a feletteseit, hogy azonosítsák, de ezt majd csak az után, ha válaszol a legelső kérdéseimre. Bár nem látom rajta hazugság jelét, fő az óvatosság. - Valamint miből gondolod, hogy én tudok bármiben is segíteni? - Tudtommal nem állok kapcsolatban bűnözőkkel, drogot sem fogyasztottam azóta, hogy eljöttem a mostohacsaládomtól, bár ott sem önként tettem. Az egyetlen kivétel ez alól a koffein, de az legális tudtommal minden országban. Nem hívhatom fel magamra a figyelmet azzal, hogy belekeveredek egy nyomozásba, még úgy sem, hogy megjelennek az ügyben az adataim. A kilétemnek amennyire csak lehet, titokban kell maradnia. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy valami félre siklott, és már most kijutottak az adataim, ami miatt egyre idegesebb vagyok, és valószínűleg ez már kezd is rajtam meglátszani. Nem vagyok benne a tanúvédelemben, de igazából ott lenne a helyem, csak nem bízom sem én, sem Tío az elektronikus rendszerekben.

You are the last chance

Tudom, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. Talán sosem voltam, de árvaként felnőve az ember a világ egy olyan részét tapasztalja meg nagyon korán, amit talán sosem lenne szabad. Arról az időről meg inkább már ne is beszéljünk, amit a mostohacsaládomnál töltöttem. Viszont, ha visszafelé nézzük a dolgot, akkor talán az árvaházi körülmények felkészítettek arra, amit később túl kellett élnem. Az utána következő meneküléssel és bujkálással töltött idő, amit Amerika utcáin töltöttem még bizalmatlanabbá tettek ezt, hiszen ott tényleg nem bízhattam igazán senkiben. Tudtam, hogy a mostohaszüleimnek vannak az Államokban is olyan emberei, akik a rendőrségnél és egyéb bűnmegelőző szerveknél dolgoznak. A dílerek és más utcán élők pedig hozzám hasonló módon a túlélésért küzdöttek nap, mint nap, így nekik egy kis pénz vagy drog, amit némi infóért kaptak, nagy segítségükre lehetett, tehát bennük sem bízhattam. Ez az időszak viszont többé-kevésbé elmúlt, hiszen már vannak olyan emberek az életemben, akikre számíthatok, és akik számítanak rám. Tío és a kollégái megtanítottak, hogy kell olvasni az emberekben, valamint arra, hogy tényleg érdemes bíznom az ösztöneimben. Ráadásul a fősulin volt alkalmam egy kis pszichológiát is tanulni, ami még jobban elmélyítette a már meglévő tudásomat.
Aaron kicsit furcsán viselkedik, egyszerre feszült és van zavarban is, de ez még nem jelent túl sokat. Bár annyi biztos, hogy nem alapozza meg a bizalmamat. Minden esetre addig nem kiáltok farkast, amíg nem vagyok benne biztos, hogy nem csak egy elkóborolt kutya keres menedéket. A kivárás a háborúban is jó taktikánk szokott bizonyulni, tehát itt is hasznos lehet.
Az asztalnál végül még is kérdezek rá a dologra, hogy miért is jött valójában, és miért pont hozzám. A válasz, amit végül kapok, eléggé meglep, bár most már legalább tudom, hogy honnan is volt annyira ismerős a tartása és a viselkedése: „zsaru”. Ez viszont talán valahol nyugtat, bár ettől azért nem oldódok fel teljesen, és megkérdezem a számomra legfontosabb dolgokat, amik életbevágóak lehetnek. Az ezekre adott válasza viszont megnyugtat, mert nem úgy találtak rám, hogy lenyomoztak rendszereken keresztül, és nem is kifejezetten én kellek nekik, hanem egy olyan ember, aki spanyol anyanyelvű, és valamennyire megbízható forrásnak számít, tehát nem bandatag, és mivel az arcán továbbra sem látok hazugságra utaló jelet, így hajlamos vagyok hinni neki.
Végig figyelmesen hallgatom, amit mond, és örülök, hogy az informátor neve után hagy egy kis szünetet. Elég nehéz megjegyezni ennyi nevet, és kell egy kis idő, mire összerakom a nevet a megfelelő arccal. - Nem is hiszem, hogy túl sok mindent találtál volna rólam, nem nagyon vagyok híve ezeknek a közösségi oldalaknak - nézek rá kedves mosollyal, felvéve egy olyan pókerarcot, ami nem azt közvetíti, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy nem talált rólam semmit, tehát nem törte fel a rendszereket, hanem azt árasztja, „ezen nem lepődtem meg”.
Ugye ez most csak költői kérdés volt? Még szép, hogy őszintén, bár valószínűleg úgy is kiszúrnám, ha át akarna ejteni, de ezt ő nem tudhatja. A további mondandója viszont tovább erősít abban, hogy nem sok mindent tud rólam, hiszen a főnökömön kívül más nem tudja, hogy puerto ricoi vagyok, nem szégyellem, de még nem volt téma a kollágákkal ez a dolog. Sokan itt azt hiszik, csak a munka miatt térek át velük is a spanyol nyelvre, holott ez nem így van. - Várjunk! - állítom meg egy pillanatra. - FBI? Nem a DEA-nál dolgozol? - kérdezek rá szinte azonnal a dologra. Nagyon nem mindegy, mert oké, hogy szoktak együtt dolgozni, de akkor is.
Az viszont, amit mond a végén, azt teljesen át tudom érezni. Amikor én juttattam sittre a mostohacsaládomat, akkor is sok ügynök arcán ezt láttam, amit most Aaronén. Bár már akkor sem volt a legegyszerűbb velem együtt dolgozniuk, de nem szeretek célkereszttel a hátamon sétálni fel alá, és már így is van egy rajtam. Ha még egy rám kerül, lehet jobb, ha keresek egy ügyvédet, és megírom a végrendeletemet. Azt viszont értékelem, hogy nem fenyeget meg azzal, hogy ha nem segítek, letartóztat a nyomozás akadályoztatása miatt. Joga van hozzá, de ez valahol egy nagyon elcseszett jogszabály, mert van olyan, hogy valaki azért nem segít, mert fél, és nem azért, mert titkolni akar valamit. De bármennyire is hajlanék arra, hogy igent mondjak, eszembe jut Tío egyik szabálya, „ne feltételezz, győződj meg róla”. Tehát most ezt is szándékozom tenni. - Figyelj, nagyon meggyőző az, amit mondasz, de Te is tudod, hogy nem veszélytelen ez az egész, így szeretném leellenőrizni, hogy nem egy kiszivárgott infó alapján jöttél éppen azoktól, akiket szeretnél elkapni - fogalmazok úgy, hogy minél kevésbé érezze, hogy ez ellene irányul, hanem ez nálam amolyan rutin. Bár ez tényleg így van, rutinszerűen ellenőrzöm le, hogy a rendőr vagy bármilyen másik hasonló szerv embere tényleg annak dolgozik-e, aminek mondja. - Így, ha nem bánod felhívnám a főnöködet - kérek rá engedélyt, de már veszem is elő a telefonomat, hogy a DEA központi számát fel tudjam hívni, ami egy normál állampolgárnak nincs a telefonjában, de Tío elég soknak beleírattatta velem a számát, mint a helyi rendőrségé, az FBI-é, a DEA-é, az ATF-é vagy az NCIS-é. Elméletileg meg kellett volna tanulnom, de mivel általában nem használom, így úgy is elfelejtettem volna, mire kell, így viszont biztos, hogy megvan.

You are the last chance

Azok a dolgok, amiket Aaron mond, arról árulkodiknak, hogy jó ember. Sok hasonló helyen dolgozó erőszakosabban próbálna rávenni, hogy segítsek, bár nálam ez nem feltétlen azt a reakciót váltaná ki, mint egy „normál” embernél. Hajlamos vagyok pánikrohamokra, amikről itt New Yorkban csak Ryan tud, a volt főnököm és bátyám meg nagy valószínűség szerint csak sejt. Valamint olyan ellenállást tanúsítani, ami még a sokat látott rendőröket, ügynököket is meglepi. - Köszönöm! - hálálkodok, hogy nem kutatott utánam, hanem mondhatni, valahogy az útjába keveredtem. - Ezt megnyugodva hallom - és lehet, ezzel félre is vezethetem, mert az érzékelheti, hogy valami nincs rendben a háttérben, és én is rossz úton járok, bár nálam tényleg nem erről van szó, bár a mosolyom talán tompít rajta.
Az ügynökségek „összekavarása” megszólaltatja bennem a vészharangot, és ezt nem áll szándékomban nagyon eltitkolni előle. A válasza pedig valahol nyugtat, valahol aggodalommal tölt el, mert nem hazudik, hogy ki is ő valójában, de az ügy már sokkal komolyabb, mint egy újonnan feltörekvő új banda, akik valami újfajta drogot próbálnak terjeszteni. Viszont, ha az FBI is nyomoz, az sok kérdést vet fel bennem. Ők akár még véletlen is rábukkanhatnak az évekkel ezelőtti ügyemre, de nem tudom, hogy ez mennyire jó dolog. Én régen nagyon sok ügynök idegein táncoltam, amikor megpróbáltak kihallgatni, és annak ellenére, hogy egy másik államban történt a dolog, lehet, hogy híre ment máshol is. Ráadásul Tío nagyon magas pozícióban van, hiszen annak ellenére, hogy nem igazgatóhelyettes, közvetlenül neki jelent, és nagyon kiváló a munkájában, aminek másol is van visszhangja. - Mondjuk, ez nem hiszem, hogy túl ritka lenne - mosolyodok el miután gyorsan végigfuttattam gondolatban, hogy az ügynökségek munkája nem minden esetben határolódik el egyértelműen egymástól. Egyelőre azt nem szeretném neki elárulni, hogy milyen kapcsolataim vannak, de lehet ez később elkerülhetetlen lesz.
Ahogy elárulom neki, hogy le szeretném ellenőrizni őt, nem látok semmi árulkodó jelet arra, hogy bármiben is megpróbált volna félrevezetni. Teljesen nyugodtan fogadja, hogy telefonálni szeretnék mielőtt igent mondok, ami szinte már meg is győz az igazáról. Abban viszont már koránt sem vagyok biztos, hogy gyakran találkozik olyan személlyel, aki leellenőrzi a kilétét. Az engedélyére pedig kedvesen elmosolyodok, de ahogy kitér arra, hogy úgy is találkozni fogok vele, azt nem biztos, hogy nagyon jó ötletnek tarom. Megjelenni a DEA épületében, azért ad némi aggályra okot, de ezzel egyelőre nem foglalkozok, ráér majd, ha oda kerülünk. A telefonomon rányomok a zöld gombra, ahogy megjelenik a mentett név a telefonszámmal, közben pedig Aaron tovább folytatja az ebédjét, ami szintén nyugalomról árulkodik. A központos egy-két csörgés után fel is veszi a telefont, és ledarálja, hogy kit is hívtam pontosan. - Jó napot! Flor Sanchez vagyok - mutatkozok be nem a teljes nevemet használva. - Aaron Bennett közvetlen felettesével szeretnék beszélni - árulom el, hogy kit keresek.
- Egy pillanat, azonnal kapcsolom - tájékoztat rutinszerűen. - Kapcsolom. Viszont hallásra!
- Köszönöm! Viszont hallásra! - darálom én is, és egy fél pillanat múlva már hallom is a híváshangot.
- Cavanaugh - szól bele egy férfihang a telefonba.
- Jó napot! Flor Sanchez vagyok - mutatkozok be ismét az beszélgető partnernek.
- Áh, akkor Mr. Bennettnek csak sikerült megtalálnia Önt - mondja, ahogy meghallja a nevemet.
- Igen, itt ül velem szemben - tájékoztatom most már sokkal nyugodtabban, hiszen Aaron tényleg az, akinek mondja magát.
- Tudok esetleg valamiben segíteni? - érdeklődik Cavanaugh.
- Már segített, és köszönöm - mondom mosolyogva. - Elnézést, hogy zavartam. Viszont hallásra! - köszönök el.
- Nem történt semmi, örülök, hogy segíthettem. Viszont hallásra! - és bontjuk a vonalat, és el is teszem a telefonomat.
- Aaron, - szólítom meg az ügynököt kedvesen - milyen fajta segítségről is lenne szó egészen pontosan? - érdeklődök most már a részletek után, és erősen hajlok a felé, hogy tényleg segítek. Nem igazán vagyok abban biztos, hogy jó, ha túl sokat tudok, de néhány infóra azért szükségem lehet, hogy megalapozott döntést tudjak hozni. Ilyen ügyekbe nem jó, ha csak úgy fejest ugrok.

You are the last chance

Tudom, hogy általában kiszámíthatatlan vagyok, de amikor a kezdeti bizalmamat megzavarja valami, akkor teljesen megváltozok és gyanakvóbb vagyok bárkinél. Aaron nem akar félre vezetni, amit a főnöke is megerősít. Sejtem, hogy ezzel megbánthattam, de ha tudná, mi foroghat kockán azzal, ha olyanban bízom, amikbe nem kéne, talán megértené. Nálam az esetleges támadásnak nagyobb az esélye, mint másnál. A mostohabátyám mondhatni pszichopata, és azok a dolgok, amiket mellette, és a szülei mellett kellett átélnem, számomra bizonyítják is ezt, amivel Tío is egyetért.
Én általában máshogy látom a világot, mint a körülöttem élők, és ezt az is erősítette eddig, hogy olyanok vettek körbe, akik pont azzal a „világgal” foglalkoznak, akiktől a legtöbben tartanak, akik ártatlanok életét teszik tönkre. Azzal pedig, hogy a biztonságom érdekében sztorizgattak is azokról, már amiket megoszthattak egy kívülállóval, erősítették bennem, hogy nem árt, ha gyanakvóbb vagyok az átlagnál. Az Owan Cavanaugh-val folytatott beszélgetés közben nem kerüli el a figyelmemet, hogy Aaron milyen tapintatosan hagyja, hogy felőle kérdezgessek, és ez kellemesen hat rám, hiszen nem tartom túl valószínűnek, hogy ez túl gyakran megtörténik vele. Mármint általában senkinek nem fordul meg a fejében, hogy valaki egy különleges rendvédelmi szerv egyik emberének adja ki magát anélkül, hogy igaz is lenne.
Ahogy összegzi a jelenlegi felállást egyre kellemetlenebbül érzem magam, hiszen most alaptalan volt a feltételezésem, és senkinek sem esik jól, ha nem hisznek neki. - Sajnálom, hogy nem bíztam meg benned - kérek tőle őszintén bocsánatot. - Nem a személyed ellen irányult, csak én vagyok sokkal bizalmatlanabb a normálisnál - vallok színt.
Figyelmesen hallgatom azokat a részleteket, amiket most megoszt velem és megmosolyogtat, ahogy elnevezi az illetőt. „X ember” bűnei pedig kísértetiesen hasonlítanak számomra a mostohacsaládom dolgaira. Ahogy arra utal, hogy egy laikus véleményére lenne szüksége, kezdek kételkedni abban, hogy én lennék erre a legjobb ember, mert nem vagyok teljesen biztos abban, hogy el tudok vonatkoztatni a múltamtól. Az persze igaz, hogy anyanyelvűként könnyebben meg tudom érteni a különböző országok, és esetleg régiók stílusát, de ez nem hiszem, hogy olyan különleges lenne, bár lehet, ezt csak én gondolom így.
Minden esetre segíteni akarok, mert az ilyen embereknek nincs joguk, hogy köztünk legyenek, és ehhez tartom is magam, a körülmények viszont nem nyugtatnak meg. - Segíteni szeretnék, de lenne egy nagyon komoly feltételem - nézek rá jelentőség teljesen. - Bármi legyen is, ha találok valamit, ha nem - pontosítok a dolgon -, akkor sem akarok szerepelni sehol semmilyen formában az anyagokban, mert ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor elárulom, hogy én nem bízom semmilyen informatikus biztonsági rendszerben. Hiszen nyílt titok, hogy még a Pentagon épületének biztonsági rendszerét is fel tudják törni - utalok arra, hogy a kormány időszakos felkérésére a hackerek legjobbjai próbálnak kifogni rajtuk, és nem mindig sikertelenül. Az meg már nem ide tartozik, hogy általában állásajánlatot is kapnak a legügyesebbek. - Amiatt meg nem kell aggódnod, hogy túlságosan is bele akarok folyni az ügybe. Ebből a szempontból a „boldog tudatlanság” híve vagyok - árulom el neki nézőpontjaimat, és egyúttal jelzem is neki, hogy csak azokat az infókat szeretném tudni, amit feltétlen fontos tudnom.
- A szakértőitek tényleg nem találtak semmit? Még egy esetleges időpontra utaló jelet sem? - kérdezem furcsállva a dolgot. Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen ügyben milyen fontos egy időpont, hiszen egy akció sikere gyakran ezen múlik. Ráadásul az én szempontomból sem utolsó, hiszen én most dolgozom, és nem jut eszembe semmi alibi, hogy miért is kell elmennem, már ha most kell az DEA new yorki irodájába mennem. Arról meg nem is beszélve, hogy nem tartom olyan „hű, de jó ötletnek”, egy olyan ügynök oldalán lépjek be az irodába, aki nyakig benne van ebben az ügyben. Bá az is igaz, hogy néha minél nagyobb feneket kerítenek a biztonságra, annál valószínűbb, hogy baj történik. Mert ha csak egy olyan esetből indulunk ki, hogy egy titkos anyagokat tartalmazó aktatáskát valaki a csuklójához bilincsel, sokkal feltűnőbb, mintha valaki egy „mezei” pendrive-on vinné el az anyagot, egy szakadt edzőcuccos öltözékben egyik helyről a másikra.

You are the last chance

Ha valakinek megkérdőjelezik a szavát, akkor az általában felháborodik, de a szemén egyértelműen látni, hogy mit is gondol valójában. Ezt követően pedig, ha együtt kell dolgozni, a levegő szinte izzik a feszültségtől. Most mégis számomra egy meglepő fordulat következik, biztosít afelől, hogy nem történt gond, és ő is ugyan így járt volna el, sőt, szinte bóknak érzem a szavait. Az meg számomra külön elismerés, hogy nem csak azok a bűnüldözők ismerik el ezt a tulajdonságomat, akik ismernek, hanem egy idegen is. Szavaira viszont az enyhe zavartól csak egy hálás, kedves mosolyra futja tőlem, amin talán érződik, hogy mennyire jól esnek a szavai.
Most, hogy befejeztem a telefonálást, Aaronhoz hasonlóan én is tudom folytatni az ebédemet. Ahogy beszélgetünk, kitérek a legnagyobb aggályomra is, miszerint célkeresztbe kerülhetek, ha egyáltalán csak utalás történik akár csak az EPA épületére, vagy erre az ebédre. Ryan pedig, aki itt, New Yorkban vigyáz az épségemre, szerintem visszavinne a West Pointra, és ott zárna be egy olyan helyre, ahonnan még Houdini sem szabadulna. Az meg egy másik dolog, hogy nagy valószínűség szerint nem is nagyon törném magam a dolog miatt, főleg, ha néha be is nézne. A válasza valamelyest megnyugtat, de valahogy azt érzem, hogy túlszervezi, én meg szokásomhoz híven túlaggódom a dolgot. Abban viszont úgy tűnik egyet értünk, hogy nem kell, hogy elismerjék, hogy külső segítségre volt szükségük az anyag megfejtéséhez. Legalább is én egyáltalán nem bánnám, ha más fölözné le azokat a bizonyos babérokat ebben az ügyben. - Mit szólnál ahhoz, ha úgy csinálnák, mintha egy teljesen más ügyben keresnélek fel? - érdeklődök kedvesen. Mondjuk, nem tudom, hogy ez náluk mennyire kivitelezhető, de egy rendőrségen, biztos, hogy előfordul, hogy bejön egy aggodalmas bejelentés, amiről az ottaniak számára egyértelmű már első pillanattól, hogy ez nem az ő hatáskörük, így mindenféle papírmunka megkezdése nélkül útjára engedik a személyt, maximum elmagyarázzák neki, hogy ezt talán egy kicsit túlreagálta, és a valóságban nem történt semmi. Most szívesen vállalnám ezt a balfék szerepet, amolyan „a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad” alapon.
A Pentagonos hasonlatom valószínűleg túlzás volt, hiszen oda azért többen akarnak betörni, mint engem elkapni, egy ilyen ügy miatt. A rögzített szó viszont akármikor rossz kezekbe kerülhet. - Én általában annak vagyok a híve, hogy, ha gondolkozol, akkor azt ne írd le - jegyzem meg csendesen. - De tudom, hogy Nektek is megvannak a módszereitek, hogy biztonságban legyek - mosolyodom el kedvesen. Minden ügynökségnek megvan a maga módszere, az meg, hogy egy ügy adatait feltörik-e, az gyakran azon múlik, hogy mekkora kaliberű maga az ügy, vagy a kapcsolódó személy(ek).
A szakértői munkához kapcsolódóan egy számomra meglepő választ kapok, lényegében nem találtak semmi hasznosat. - Hát ez valóban nem túl sok - húzom el a számat csalódottan. Így már kezdem egyre jobban átérezni, hogy mennyire kétségbe lehetnek esve, hogy nem tudják megoldani az ügyet, és gondolom fentről is egyre türelmetlenebbül várják az eredményeket. Már éppen mondanám, hogy nekem még van egy kis dolgom a főnökömmel, de mire lenyelem a falatot, a zsebében lévő telefon csipogni kezd, így egy kicsit el is terelődik rólam a figyelme. Ezt viszont nem bánom, mert nekem nagyon gyorsan ki kell találnom valami hihető mesét, hogy hova is kell mennem így munkaidőben, és a most rám váró munkákat mikor is fogom pótolni, bár az a legkevesebb, hogy túlórázom, vagy hazaviszem az anyagokat.
A következő kérdése viszont ki is zökkent gondolataimból. - Nekem itt nincs saját kocsim - jegyzem meg mellékesen, hiszen vagy cégessel vagyok, vagy tömegközlekedést használok. - Nekem még beszélnem kell a főnökömmel, hogy elengedjen munkaidőből - hívom fel óvatosan a figyelmét, hogy munkaidőben vagyok, és ez nem épp egy olyan kilépő, amit hivatalos indokkal tudok alátámasztani. Ráadásul nagyon nem jönne jól ki, ha megtudnák, megint „rendőrségi” ügyem van. - De menj előre, és megyek utánad hamarosan - mosolyodom el kedvesen. - A DEA épületében találkozunk - mondom egészen halkan. - Köszönöm a megbeszélést! Viszont lát’! - búcsúzom, mintha az én munkámhoz kapcsolódott volna a megbeszélés, amikor befejeztük az ebédet, és mindent egyeztettünk az üggyel kapcsolatban.

Az ebédlőből egyenesen a főnökömhöz megyek, és személyes okokra hivatkozva elkéredzkedek a nap hátralévő részére, azzal, hogy holnap hamarabb jövök be, és tovább is maradok, tehát a holnapi nap folyamán le is dolgozom a most kieső időt. Ez az ajánlat viszont meg is győzi, hogy elengedjen. Az DEA épületéhez egy kis kerülővel tömegközlekedéssel jutok el, viszonylag elég gyorsan. Az épületnél viszont egy kicsit elbizonytalanodom, majd eszembe jut a legjobb megoldás, így egyenesen a biztonsági őrhöz megyek. - Jó Napot! - köszönök határozottan. - Aaron Bennetthez jöttem. Azt mondták Ő a legjobb ügynök, és nekem most rá van szükségem - mondom határozottan. - Fel tud kísérni az irodájába? - kérdezem azért kedvesen a határozottság mögött.
- Jó Napot! - köszön vissza, és egy kicsit látszik rajta, hogy meglepte a határozottság. - Milyen ügyben keresi? - érdeklődik.
- Azt Vele szeretném megbeszélni, személyesen - állítom magabiztosan, de közben egyre idegesebb vagyok. Nem is kérdez többet, még a nevemet sem, és egy éppen akkor érkező kollégájának int, hogy kísérjen Aaron irodájához. Majd megköszönve a segítséget a biztonsági őrnek, indulunk is az ügynökhöz.

Azzal a húzással, hogy a DEA központi számán keresztül bizonyosodtam meg, hogy nem átverés az egész, eljutottam oda, hogy valóban segíteni akarok. Ez persze nem azt jelenti, hogy teljesen nyugodt vagyok, de, ha megint rács mögé tudok valakit juttatni, aki valóban oda való, akkor már tettem valamit a közjóért, és talán hosszú távon a saját biztonságomért. De ugye ott van az is, hogy lehet, pont e miatt kerülök megint életveszélybe. Hűűű, de utálom az ilyen vékony határvonalakon való egyensúlyozást. Ha visszalépsz nem kifejezetten fogsz közvetlenül veszélybe kerülni, de mindig ott lesz benned, hogy nem tettél semmit, hogy elkapjanak egy veszélyes bűnözőt; ha meg segítesz, lehet, pont azért kerülsz veszélybe, mert helyesen cselekedtél.
Túl sok krimit nézek, és az én életemben is több ilyen volt a kelleténél, így mindig nyakatekertebben gondolkozok, mint az átlag. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem feltétlen egészséges, ha csak úgy beállítok egy különleges rendfenntartó ügynökséghez, egy olyan személlyel, aki egy ennyire kiemelt ügy felgöngyölítésében vállal kiemelt szerepet, nem a legbiztonságosabb rám nézve. Nyugtatóbbnak érzem, ha inkább a „hátsó bejáratot” választom. Egy-egy ügynöknek is általában több ügye van, így talán az nem annyira gyanús, ha másra hivatkozva megyek. Igazából, ha egy „sima” rendőrségi dolgozó lenne, akkor lehet még egy kamu letartóztatást is bevállalok, de ő máshol dolgozik, ahol egyértelmű, hogy milyen „ügyem van”, így pedig sosem mosnám le magamról, hogy bűnöző vagyok. Őrült ötletem viszont, ahogy elnézem, jókedvre deríti Aaront, és egy pillanatra el is bizonytalanít ezzel. Lehet, túl nagy őrültséget mondtam? - Igazából csak arra, hogy talán jobb, ha nem egyből - már a kapuban - úgy jelenek meg, mint aki szervesen kapcsolódik egy olyan ügy megoldásához, ahol annyira összetett és veszélyes az elkövető, hogy több különleges ügynökség is összedolgozik - fejtem ki neki a gondolatmenetemet. - Ha nem is feltétlen egy konkrét ügy kapcsán, de egy kis terelés biztos nem árthat - nézek rá ártatlanul. A másik ügy nekem még így ismeretlenül sem hangzik túl pozitívnak, így meg is próbálok belőle kibújni. - Ööö… - kezdem nagyon „magabiztosan” - és akkor Henderson legyen a nyomomban? - érdeklődök bizonytalanul. - Az én módszerem egy kicsit másabb - mosolyodom el bíztatóan. - Tapasztalataim szerint, ha elég magabiztosan megy be valaki valahova, akkor általában a lehető legkevesebb kérdést kapja. Azon kívül, ha egy füllentés közben még adatot is mondasz, biztos, hogy nem kérdezősködnek túl sokat - árulok el neki néhány olyan dolgot, amit már biztos, hogy ő is tapasztalt, és lehet, hogy még használt is. Én elég gyakorlott vagyok a magabiztos fellépésben, még akkor is, ha valójában nyuszinak is érzem magam az adott esetben.
- Ha visszaélnétek, nem is nagyon lehetnétek sikeresek - állapítom meg mosolyogva, úgy hogy érezhető legyen rajta: bíztam benne, hogy így lesz. Ha valami kijut egy ilyen helyről, akkor az általában nem rajtuk múlik, vagy azon, hogy ki ellen folyik az eljárás, hanem olyan magasabb pozícióban lévő személyeken, akikre nincsenek hatással a szervezetükön belül. Az viszont tényleg megnyugtat, hogy nem áll szándékában sehol rögzíteni a jelenlétemet; a nyomtalanság a legnagyobb védelem.
Látom rajta, hogy az én összegzésem hatására még kevésbé tetszik neki a helyzetük, amit teljesen megértek. - Talán majd most fognak - kacsintok rá biztatóan. Nem tudom mire is számíthatok pontosan, de bízom benne, hogy találok valamit, ami a segítségükre lehet, és amire az „okosok” azt mondhatják, „megfejtettük mit tartalmaz az anyag”.
Látom rajta az aggodalmat, hogy talán eltűnök előle, mert ez csak egy üres kifogás, hogy leléphessek, de nem áll szándékomban ilyet tenni. Nem szoktam kibújni az ígéreteim alól, és a felmerülő problémákat általában egészen könnyen kezelem, csak én más módszereket használok, mint az átlag. Sokáig éltem árvaházban, és az utcán sem egy napot töltöttem, így nem nagyon tudok olyan dolgot mondani, amit ha akarok, ne tudnék megoldani, bár ezt nem fogom az orrára kötni. - Sietek, amennyire csak tudok - mondom bíztatóan. A névjegykártyája szinte villámgyorsan cserél gazdát, hogy ne tűnjön fel senki illetéktelennek. - Odabent! - mosolygok még rá búcsúzóul, majd a tálcámmal együtt elvonulok, de azt még fél szemmel látom, hogy ő még marad egy kicsit.

Meglepően gyorsan bejutok Aaron irodájába, vagy legalább is a hozzá, és még az általa megadott Henderson-ügyre sem kellett hivatkoznom. Sőt, még a telefonszámát sem kellett elővennem. A kísérőmmel sem igazán elegyedek szóba, mert nem akarom még véletlenül sem elkotyogni, hogy miért is jöttem. Így végig próbálom fenntartani a magabiztosság látszatát, hogy pontosan tudom, hogy mit keresek itt, nem lehet semmilyen félreértés. A kis feszültéséget, ami biztosan érezhető rajtam, meg szerintem annak tulajdonítják, hogy komoly bajban lehetek, ha egy konkrét ügynökhöz irányítottak. - Köszönöm - mondom mosolyogva én is az eddig engem kísérő hölgynek Aaron után. - Köszönöm - hálálkodok újra, amikor Aaron beljebb invitál, de ekkor már sokkal nyugodtabb vagyok, hiszen az első akadályon sikeresen átjutottam, anélkül, hogy bárki gyanakodhatna. Legalább is szerintem. - Jó Napot! - fogadom el felém nyújtott kezet. Mr. Cavanaugh elég távolságtartó, és kimért személynek tűnik, így első ránézésre. A feszültség, ami pedig a szobában tapasztalható kezd rám is átragadni, és önkéntelenül átfut az agyamon, hogy mit érezhetnek azok, akiket ők hallgatnak ki. - Jó napot! - köszönöm oda a szobában lévő harmadik félnek is. Majd a feszült hangulat ellenére megpróbálok türelmesen várni, hogy mi is lesz a következő lépés.

Igen, valószínűleg túlaggódom a dolgot, de ha abból a szempontból nézem, hogy alapvetően fenyegetett helyzetben vagyok, akkor el sem kellene vállalnom ezt az egészet. Tío és Ryan is le fogja szedni a fejemet, ha kiderül, hogy megint egy olyan ügybe tenyerelek bele - ezúttal tudatosan - ahol az elkövető olyan kaliberű fickó, ahol több ügynökség is közösen szervez nyomozást. Arról nem is beszélve, hogy, ha megfelelően kiterjedt kapcsolati hálózata van, nem kizárt, hogy az ügynökségeket is figyelteti, aminél néha az is elegendő, ha egy gyanútlan alak rosszkor van rossz helyen. Én nem az ő biztonsági rendszerükön történő fennakadástól félek igazán, hanem hogy azon keresztül jutnak el hozzám azok, akik ellen nyomoznak. Minden esetre most már meg kell bíznom a rendszerükben is, nemcsak bennük, és talán ez a legnehezebb; egy technikai kütyüben megbízni, amiről tudom, hogy feltörhető, mert nekem is vannak olyan ismerőseim, akik igaz legálisan, de fel tudnak akármilyen rendszert törni. Az viszont kifejezett örömmel tölt el, hogy Aaron főnöke „nem szereti”, ha idegenek látnak bele az anyagaikba. - Köszönöm, ez sokat jelent - mosolyodom el kedvesen, és nyugodtabban, mint eddig.

Az épületben a kísérőm mellett azért előjön belőlem a „régi rossz szokásom” és egyből, óvatosan körbenézek a lehetséges „hátsó” kijáratok felé kutatva. Nem hiszem, hogy ez annyira nagyon feltűnő lenne, mert általában mindenki körbenéz egy új helyen, csak én nem az átlagos dolgokat figyelem elsősorban.
Az irodában Aaron az, aki leginkább foglalkozik azzal, hogy ne egy teljesen kívülállóként érezzem magam, hanem olyan személynek, aki okkal van itt, mert szükség van rá. Owen Cavanaugh elég merev figura. Volt már dolgom még nagyon régen ilyen ügynökökkel, akik megpróbáltak együttműködésre bírni, de azon kívül, hogy még jobban bezárkóztam, nem értek el semmit. Na, jó, azt igen, hogy a következő személynek még nehezebb volt velem bármilyen kapcsolatot felvennie, mert még rá se nagyon néztem az illetőre. Így örülök, hogy Aaron jött, és hogy most is itt van, mert nélküle nem kizárt, hogy azonnal hátra arcot csapnék, és olyan gyorsan hagynám el az épületet és a környékét, hogy még pislogni sem lenne idejük. Talán ezért is van, hogy a bemutatkozást követően kizárólag Aaronre figyelek, a többieket meg megpróbálom a lehető legjobban kizárni. - Köszönöm - mosolyodom el, ahogy helyet foglalok a széken, amit mutat. A háttámlára kasztom a táskámat, és arra rá a dzsekimet. - Nem kérek, köszönöm - utasítom vissza, ami nem feltétlen csak amiatt van, hogy most nem vagyok szomjas, hanem a régi rossz emlék miatt is. Ez ugyan nem kihallgató, de nem is a régi, jól ismert környezet, amiben Tíoék dolgoznak. Itt most, egyelőre nagyon nem akaródzik DNS hagynom, pedig nem is ellenem nyomoznak, mégis így érzek.
A táblán, amit most vettek elő, így első ránézésre rengeteg információ van, és bele is merülök, hogy egy kicsit tanulmányozhassam a tartalmát, és valamiféle összefüggést találjak bennük. Annyira azért nem nehéz kitalálni, hogy mit is ábrázol az a sok kép a nyilakkal, de valószínűleg ez valamiféle önvédelmi mechanizmus lehet nálam, mert valahogy nem igazán akar összeállni. Pedig egyértelmű, hogy a középen lévő személy követte el a körülötte lévő képeken, és feliratokon történt bűncselekményeket. Amikor végül összeáll a kép a fejemben el is kapom onnan a tekintetem, és tudom, hogy késő. Tío, a többiek, Aaronék, és a többi hozzájuk hasonló foglalkozású ember, hogy képes ezekkel nap, mint foglalkozni? A képek viszont túl sok emléket szakítanak fel bennem, a szüleim holttesteit, a mostohabátyám és mostohaszüleim néha eszelős tekintetét, amit egy-egy verés vagy más büntetés előtt láttam az arcukon. Az önelégült vigyorukat, amikor rajtam próbáltak ki egy-egy újfajta drogot. A gyilkos haragot, amit a tárgyalásukon láttam a szemükben. Tudom, hogy csak magamnak köszönhetem, hogy most nincs itt sem Tío, sem Ryan, de annyira szeretnék valamelyikük védelmező karjaik között elbújni; mint egy kisgyerek, aki védelmet keres a világ gonoszságai ellen.
Nem nézek a táblára többet, így is tudom, hogy nem fogok tudni aludni ma éjjel, és még egy jó darabig. Nem akarok többet tudni, a saját fantáziám bőven elég lesz, meg azok az infóf, amiket feltétlen tudnom kell, hogy segíthessek.
- Aaron, - szólítom meg elcsukló hangon, ahogy makacsul csak Rá nézek, és minden mást kizárok a szobában lévő dolgok közül, főleg a táblát - megígértem, hogy segítek, és ezt be is tartom, - szögezem le gyorsan -, de egyelőre nem akarok többet tudni. Ha szükségem lesz esetleg, plusz információra kérdezek, rendben? - kérem a beleegyezését, és valószínűleg látja rajtam, hogy jobban megvisel, mint azt bármelyikünk képzelte. - Mit kellene meghallgatnom? - kérdezek egyből a lényegre. Nem akarom tovább húzni az időt, mert lehet, néhány pillanat múlva nem fogok tudni segíteni nekik, bármennyire is szeretnék.