Tudod, amikor ott állsz az út szélén és nincs senkid, és semmid, az azért elég embert próbáló. Mikor anyádék kitagadnak véglegesen, mert átverted őket ott, ahol tudtad egy fiú miatt, és rájössz, hogy nem is volt az olyan rossz, amikor mindent neked adtak. Már csak azért sem megyek oda. Nem adom meg azt az örömet egyikőjüknek sem, hogy könyörögjek nekik. Azt már nem. Annyira sosem voltam rájuk szorulva. Viszont kezd rohadt hideg lenni, és egy hátizsáknyi ruha nem sokra futja. Bentley meghalt, Wyatt meghalt, Taylor pedig eltűnt, ahogy kijöttünk a kórházból. Komolyan nincs senkim. A picsába, Cher, itt fogsz megdögleni.
- Bocs, ne haragudj, nincs egy cigid? Fontos lenne, mert kurvára fázok, és a barátom nem rég halt meg egy autóbalesetben, teljesen kivagyok. - Megállítom a mellettem gyors léptekben elhaladó embert, akinek az arcát a sötétben nem tudom kivenni. Nagy szükségem lenne egy cigire, hátha az kicsit felmelegít. Megfagyok, az istenért... És egy kis alkoholt sem vetnék meg, amit azt illeti... Az ismeretlen alak rám pillant, és a vonásaiból felismerem. Ezt nem hiszem el, hogy New York lakossága, mindössze 8 és fél millió ember közül, pont a halott barátom bátyja áll előttem... Picsába! Hova süllyedhetek még?! A helyzet az, hogy igazán nem ismerjük egymást. Csak futólag találkoztunk többször is, de annak általában sosem volt jó vége. Wyattel voltam mindig, mikor összefutottunk Aaronnel, és minden egyes alkalommal, vagy valami botrányban voltunk épp benne, vagy éppen valamilyen botrány után voltunk. Biztos vagyok benne, hogy a rólam alkotott képe, nem éppen pozitív, bárhonnan nézzük is.
Az arcomra döbbenet ül ki, ahogy kiveszem az arcát a sötétben, és szólásra nyitom a szám, de nem jön ki egy hang sem a torkomon. Gondolkodom, hogy mit kéne mondanom neki, de nem megy, egyszerűen nem tudok mit. Vizslatom egy pár pillanatig az arcát, hogy bármit kivehessek belőle, de ahányszor találkozik a tekintetünk, én másfelé nézek.
- Ne haragudj, nem láttam, hogy te vagy. – mondom ki nagy nehezen, és nagyot nyelek. Nem gondoltam, hogy valaha is találkozom még Wyatt bármely családtagjával is. Nem tartózkodtunk sosem otthon náluk, a szüleivel futólag találkoztam egyszer, akkor előadtam a ’minden anyuka álma’ lányt. Még jó, hogy csak egyszer kellett, akkor is elég nehéz volt. Tulajdonképp Wyattel nem mondtuk sosem, hogy együtt járunk. Nem jártunk. Egyikünk sem volt egyszerű eset, az elején megpróbáltuk, de igen sok vita alakult ki köztünk amiatt, ha egy-egy buli végén más mellett kötöttünk ki. Ez egy kapcsolatban nem normális, meg kell hagyni. Mikor aztán elengedtük a dolgot, és csak sodródtunk az árral, sokkal jobban éreztük magunkat egymással. Wyatt sokkal több volt, mint egy egyszerű alkalmankénti szex vagy hasonló. Wyatt a barátom volt egy kis extrával.
- Akkor én most… inkább megyek. – mondok ennyit, és a lábam mellől felkapom a táskát, a hátamra vetem, majd elfordulok tőle, anélkül, hogy ránéznék. Nem akarok vele beszélgetni, s azt sem szeretném, hogy valami véletlen folytán szóba kerüljön a baleset napja. Gyors léptekben, ám néha felszisszenve indulok el az ellenkező irányba, mint Aaron az előbb igyekezett. Nem forrt még össze rendesen a bordám, és több sérülés is van rajtam. A szám jobb alsó felén például egy var ékeskedik, a nyakamnál pedig egy kisebb heg van. Arról nem is beszélek, hogy a törzsem tiszta kék-zöld folt a nagy ütközéstől. Azért azt nem gondoltam, hogy az anyámék ilyen könnyen, ilyen könyörtelenül dobnak ki a francba, minden szó nélkül. Fel sem épültem még rendesen, és október közepén azért nem leányálom az éjszakában sétálgatni. Átfogom a karjaimmal magam, és fel-le mozgatom, hogy hátha kicsit felmelegít a súrlódás. Nagy levegőket veszek, a légzés nem kellemes, ugyanis sokszor beleszúr a tüdőmbe a zúzódások miatt. Francba az egésszel, feküdnöm kéne, nem pedig fagyoskodni az út szélén. Bassza meg, mi lesz, ha komolyan megfagyok, vagy nem lesz semmi ötletem és az utcára kerülök végleg? Huszonkét éves vagyok, az istenért… Az égre emelve a tekintetem figyelem a holdat, és esküszöm, legszívesebben sírógörcsöt kapnék, pedig egy kezemen megtudom számolni, hányszor hullattam könnyeket az utóbbi években. Wyatt halott, én pedig New York utcáin tengődöm. Bárcsak én vezettem volna…

Credit

Ami azt illeti, Aaron sem tűnik túl boldognak, hogy lát. Nem csodálkozom rajta, ugyanis valamiért sosem pendültünk egy húron, bár az is igaz, hogy nem volt rá sok alkalmunk. Nem kerestük Wyattel közösen olyan gyakran a társaságát, és ő sem a miénket. Nem kellett a nyakára két bonyodalmas fiatal. Lesütöm a szemem, csak, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem kell sok neki, hogy utánam iramodjon. Igazából nem nagyon lepett meg, hogy nem sétált csak úgy el. Biztos kérdezni akar a baleset estéjéről. Márpedig én egy rohadt szót sem fogok szólni. Ami azt illeti, nem is teljesen tiszta az egész, képek villannak be, ahogy beszállunk az autóba, ahogy hangosan röhögve beszélgetünk, és aztán se kép, se hang.
- Már kiengedtek. Felépültem nagyjából. – mondom, bár igaz, kissé hamarabb jöttem el a kelleténél, saját felelősségre. Irtózom a kórházaktól, attól a szagtól, ami körül lengi a kórtermeket. Leszíjazva tudtak volna ott tartani maximum. Aaron azt hiszi, hogy még csak most jövök a kórházból. Azóta már otthon is voltam, és apám üvöltve vágta a fejemhez, hogy neki köszönhetem és a pénzének, hogy még nem ülök a sitten. Legszívesebben szemen köpött volna, olyan szégyent láttam a szemében megcsillanni, amilyet eddig még sosem. Fogalmam sincs, hogy pontosan mit tett az ügy érdekében, de ha jól sejtem, jó nagy összegben lefizette a kihallgató tiszteket, hogy írjanak egy hamis vallomást.
- Kihallgattak, de sokra nem mentek velem, ugyanis nem emlékszem szinte semmire az estéből a nagy ütközés miatt. – megállok, mikor elém lép, és megpróbálom kikerülni, de hamar elkapja a karomat, és nem kell sok hozzá, hogy a kocsija felé tartsunk. Kirázom a kezem -vagyis jobban mondva megpróbálom kirázni – a szorításából. Az istenért, nem akarok bemenni a kapitányságra. Annak biztos, hogy rossz vége lesz, nem úszom meg szárazon. Mi van, ha hazugságvizsgálóra kötnek? Na, akkor ott tényleg mindennek vége.
- Figyelj Aaron. Hidd el, hogy nekem is kurvára fáj, hogy... – ízlelgetem a szavakat, ugyanis még nem sikerült feldolgoznom, hogy Wyatt nincs többé. Mély levegőt veszek és kimondom végül. - ...hogy meghalt... sajnos azzal nem fogsz előrébb jutni, ha előveszel engem és megpróbálsz engem hibáztatni a történetekért. – magyarázok neki, mialatt elérünk az autóig, és egy határozott mozdulattal tesz róla, hogy máris bent csücsüljek. Ahogy elnézem, teljes mértékig hajthatatlan, amin nem csodálkozom, hisz mégis csak az öccsét gyászolja.
Ahogy a motor búgásba kezd, újra előjönnek az emlékek. „Nyomd a gázt, Wyatt, nem sétakocsikázni jöttünk!” Visszhangzik a mondat a fejemben, amit Taylor kántál a hátsó ülésről. Kifelé bámulok az ablakon egy ideig, meg sem szólalok, csak lehunyom a szemem. Ahogy gyorsul a kocsi, kezdem iszonyat rosszul érezni magam. Ki akarok szállni! Azonnal.
- Állj! – kiáltok fel halkabban, a fejemet fogom. Zsong a bevillanó képektől, a hangoktól, és a sikolytól. – Állj, állj, állj már meg! A picsába, azonnal kiakarok szállni! – ripakodok rá, és pánikolva kezdem el rángatni az autó kilincsét, ám az zárva van. Persze, hogy zárva, hisz biztonsági záras. Ha Aaron nem áll meg most azonnal, fogalmam sincs, mit fogok csinálni, de a mellkasom szorít, nagyokat lélegzem, és összeszorítom a szemeim. Üvölteni tudnék. Nálam ritka az ilyesfajta rosszullét, de jelenleg olyan szinten tör rám, hogy csak úgy kapkodom a levegőt. Most ülök először kocsiban a baleset óta. És ugyanazon a helyen, ugyanazon az ülésen. Ezt a nyomást jelenleg én sem bírom elviselni.
- Wyatt, állj meg! – kiáltom, és az ülés szélében kapaszkodom meg, amikor eljut az agyamig, hogy mit mondtam...

Credit

Azt hiszem, még nem tudatosult bennem, hogy konkrétan fogalmam sincs arról, hogy ma este hol hajtom álomra a fejem, egyáltalán fogok-e tudni aludni, ugyanis a baleset óta folytonos rémálmok gyötörnek, Wyattel egyetemben. Igazából elsőnek azt kellene kiötlenem, hogy hogy fogom lerázni Aaront. Nem úgy tűnik, mint aki könnyen elmegy amellett, hogy én valamit tudhatok. Persze, nyilván nem hiába dolgozik a rendőrségnek. Nyilván.
- Akkor inkább úgy mondom, hogy semmire az ég világon nem emlékszem. Megfelel így? – válaszolok, de nyilvánvaló, hogy jó emberismerő, így nem fog megelégedni ennyivel. Zaklatni fog a kérdéseivel. Ha nem találkozunk, talán, de csak talán nem keres fel, de mindegy is, mert ezt már jól elszúrtam. Elbasztad, Cher. Megint.
Határozott szorításából képtelenség szabadulni, s tulajdonképp kezdek beletörődni abba, hogy én ma este a sitten kötök ki. Mindegy, legalább meleg lesz. Az egyetlen dolog, ami aggaszt kicsit, hogy nem fogok kijutni onnan, ugyanis most kibaszottul nem fog értem jönni senki a kurva pénzével, hogy kiváltson. Az elmúlt másfél évben többet láttak engem ott, mint egy igazi bűnözőt.
A kocsiban rám törő pánik még engem is meglep egy kicsit, ugyanis egy életem egy halálom, de most esküszöm, nincs a szervezetemben semmiféle tudatmódosító. Azt bevallom, hogy mielőtt kiraktak reggel otthonról, elloptam egy fél üvegnyi whiskyt apám gyűjteményéből, de az az üveg körülbelül délután ötkor kiürült, és az alkohol soha a büdös életben nem hatott rám így. Az meg a másik, hogy cseppet sem vagyok részeg. A roham csak úgy jött... magától.
Az autó ajtaja nem nyílik, bezártság érzetem van, és kiakarok szállni. Most rögtön. Nem kapok levegőt! Hátra hajtom a fejem, s úgy veszek zihálva nagy, mély lélegzetet. Kapkodok, és olyan dolog csúszik ki a számon, amit nem értek. Ahogy megrándul a kormány, mintha újraélném az aznap estét. Lehunyom a szemem, és mintha elvágták volna a nyelvem, meg sem szólalok. A szemem összeszorítom, a szívem olyan hangosan zakatol, hogy félő, mindjárt kiugrik a helyéről. Ki sem merem nyitni a szemem, olyan hirtelen állunk meg. Mikor Aaron a kezem után kap, és megpróbál lenyugtatni. Tekintetem az övébe fúrom, és megdöbbent a felismerés, hogy a szeme ugyanolyan, mint az öccséé.
- Rendben. Csak adj egy percet. – mondom egy kis idő múlva zihálva, és mikor elenged, nagyokat lélegezve próbálok mindenféle képzelgést kiűzni a fejemből. Most gondolom azt hiszi, hogy tele vagyok nyomva valami droggal, és azért kaptam rohamot... vagy mit, nem is tudom, mi volt ez az előbb. Nem tudom, kéne-e bármit is mondanom neki, mert lehet, hogy azzal nagyobb gyanút keltek benne. Végül úgy döntök, hogy úgy teszek, mintha semmi nem történt volna.
- Nem szeretnék bemenni az örsre. Kérlek, Aaron, annyi minden szar történt velem az elmúlt napokban, ha most újból elkezdenek kifaggatni... – abbahagyom a beszédet, mert rájövök, hogy elég szánalmas amit csinálok.
- Mindegy. Menjünk. Csak nem lehetne valahogy valami rövid úton? És limitált sebességgel... – mondom neki. Érdekes, mindig imádtam a gyorsaságot, de valahogy a baleset óta irtózom... nem csak a sebességtől, hanem az autóktól is, ha arról van szó, hogy be kell ülnöm. Vagyis így gondolom, mivel azóta nem ültem kocsiban. Azt hiszem, egy ideig nem is szeretnék. Nem mintha olyan sok lehetőségem lenne rá az elkövetkezendőkben.
Bekapcsolom a rádiót, mert nem akarom, hogy a kínos csend ott lebegjen közöttünk. Mégis miről beszélgessek vele? Nincs közös témánk, maximum a testvére, de róla nem szeretnék beszélni, és gondolom ő se. A rádióban az egyik kedvenc számom megy, Sia és Zayn Dusk till dawn. Lecsukom a szemem, és halkan elkezdem énekelni a refrént. Megtudok őrülni olykor egy-egy jó zenére, de most csak énekelgetek magamban és imádkozom, hogy érjünk oda minél hamarabb.
- Na jó, taposs bele. – mondom neki, mert rájövök, hogy jobb, ha hamarabb ott vagyunk, lecsukom a szemem, és felhangosítom a zenét úgy, hogy a saját gondolataimat se halljam. Öntörvényű leszek Aaron kocsijában, az már csak rajta áll, hogy hagyja-e. A refrént ismét eszeveszettül éneklem, de a szemem még mindig csukva. Érjünk már oda...

Credit

Tudom, úgy tűnhet, hogy be vagyok szívva, de a feltételezés ezennel téves. Nincs bennem semmiféle drog. Ha Aaron azt hiszi, rosszul gondolja. Egyszerűen csak nem viselem jól, hogy úgy érzem, mintha újraélném a baleset estéjét. Ha akar, drogtesztet is csinálhat rajtam. Negatív lesz...
- Nem hazudok. Mint gondolsz, mi az igazság? Mert ha te tudod, megoszthatnád velem is... – motyogom. Az igaz, hogy nem mondok száz százalékig igazat, mert van néhány emlékképem az estéről, de közel sem annyi, amennyit ő hallani szeretne. Különben is, nem tudom, mit szeretne hallani... hogy az öccse hajszolt minket a marhulásba, vagy inkább jobban esne a lelkének, ha azt mondanám, hogy közös ötlet volt? Vagy egyszerűen csak ráfognám az egészet Taylorra. Ha már olyan szépen eltűnt a színről benne hagyva engem a jó nagy szarban. Mondjuk annak sem lenne jó vége, mert ha csak egy idő után is, úgyis megtalálnák, és beköpne könnyedén. Valami mást kell kitalálnom arra, hogy ne süljön el rosszul a sztori.
A pánik után kicsit feloldódom, de az ének csak leplezés, megpróbálok kicsit ellazulni, de a szívem még mindig olyan nagyon ver, hogy dobol tőle a fülem. Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor leáll az autó, és ezzel együtt a rádió is elhalkul. Körbepillantok, és szemforgatva nyugtázom, hogy Aaronra nem hatott a kérésem, bár meglepődtem volna, ha nem hoz be. Most mit akar mégis? Úgyse mondok semmi érdemlegest neki, amivel többre menne, mint eddig.
Megvárom, míg kiszáll a kocsiból, és kinyitja az ajtót. Nincs kedvem ellenkezni, de azért feltérképezem a terepet, hogy merre eredhetnék iramba, ha úgy hozná a sors. Nem telik bele pár másodpercbe, és észrevétlenül kattan a bilincs a csuklómon.
- Mi a... te most komolyan megbilincseltél? – meredek rá, szemöldököm felvonom. – Más helyzetben még az is lehet, hogy bejönne a dolog. – halkan nevetek fel, de a mosoly hamar lehervad az arcomról. Picsába. Ennek nem lesz jó vége.
- Úgy csinálsz, mintha valami kibaszott bűnöző lennék. – jegyzem meg felháborodva, és elhúzom a fejem, hogy ne legyek annyira közel hozzá. Nem értem az egészet. Én csak egy szaros cigit akartam, erre tessék...
- Nem mintha lenne hova. – vágok vissza a kijelentésre, miszerint egy ideig még biztos nem megyek haza. Megrándítom a vállam, hogy ne szorongassa a karom, de séta közben ismét belenyilall a fájdalom a bordám és a tüdőm környékére. Pásztázom a tekintetemmel a környéket, és menekülő útvonalat keresek, de a helyzet az, hogy nem sok esélyem van arra, hogy meglépjek, hiszen kerítés van mindenfele. Mindegy, erre már rábasztam. Ennyi.
Beérve a kapitányság épületébe, ahogy nyílik az ajtó, és belépünk rajta, több szem szegeződik ránk.
- Na, látom sikerült elkapni egyet a bandatagok közül. Meg kell hagyni Bennett, szép fogás. – mosolyodnak el a kollégái, én pedig szúrós tekintettel meredek rájuk.
- Banda? Ja! Igen. Én vagyok a terjesztő. – jegyzem meg ironikusan, és a szememmel leginkább gyilkolni tudnék. A hátam közepére sem kívánom ezt az egészet, nemhogy még ilyen fasz megjegyzéseket tegyenek a rendőr kollégái.
- Vagy akár lehetek valami prosti is az út széléről, ha szeretnéd. – Az égnek emelem a tekintetem, és Aaron után baktatok. Nem mintha lenne bármi más választásom. Olyan erősen fog, hogy esélyem sincs kiszabadulni a karmai közül.
- Most ez jó neked? Ahogy hallom, más dolgod lett volna. Minek foglalkozol velem? – mondom neki, mikor elhagytuk a keselyűk hadát, és ráhagyom az egészet. Márpedig tőlem nem fog semmit megtudni, ha kényszerít sem. A végén tényleg kikötnék a sitten, és akár évekig nem szabadulnék. Kösz, kihagyom, akkor már inkább az utca!

Credit

Miután túlteszem magam a tényen, hogy Aaron bilincsbe verve szándékozik bevinni a kapitányságra, magamban azért kicsit elmosolyodom, ahogy reagál a megszólalásomra. Isten ments, hogy megtoldjam még a listát, de ez kihagyhatatlan volt. Felszisszenek, mikor megránt, mert a bilincs a húsomba vág. Ahogy beérünk az ajtón, végignézek az összes emberen, akik látszólag csinálnak valamit, de ebben nem vagyok egészen biztos. Komolyan azt hiszik, hogy most a mai akciója zsákmánya vagyok? Hát rosszul gondolják. Lebuktathatnám, de nem teszem, mert annyira még én sem vagyok tapló. Az persze lehet, hogy az apró mondataimból már levágták, hogy ironikusan mondtam őket. Nem ez az első eset, hogy bilincsben hoznak be, de ez az első eset, amikor nincs miért. Én csak ártatlan módon álltam az utcán, és csak egy kibaszott cigit akartam, semmi mást, erre tessék.
Egy irányba terel, jobban mondva taszigál, pedig nem sokat ellenkezem most, mert tudom, hogy nincs értelme. Körülbelül másfélszer akkora, mint én, az erejéről már nem is beszélve. Ahogy beérünk az ajtón egy irodába, látszik rajta, hogy már elég ideges, és nem is tétovázik sokat, az ajtónak nyom, én pedig elfordítom a fejem. Ahogy a kezem a bilincs és a fenekem közé nyomódik, az nem kelt túl kellemes érzést bennem, a nyoma egészen biztos, hogy ott lesz egy-két napig, de mit számít már, mikor így is rengeteg heg és seb van rajtam?! Lehunyva a szemem hallgatom Aaron fenyegetését, és legszívesebben az arcába köpném a szavakat, hogy elhiggye végre, amit tudok, elmondtam. Nem hallgattam el semmi olyat, ami olyan eget rengetően fontos információ lett volna. Beültünk abba a kocsiba, és megtörtént a baj. Jó lenne, ha egy kis nyugtot hagynának nekem, mert ami azt illeti, belül szinte zokogok, ha újra elő kell szednem a dolgokat, még ha kifele úgy is tűnik, hogy nem érdekel. Nem tudok róla beszélni, és nem is akarok. Nem szólok egy szót sem, csak hallgatom, amit mond. Halkan felnyögök, amikor odaráncigál a székhez és lenyom rá, ugyanis a bordám sajog, és levegőt is jó mélyeket kell vennem ahhoz, hogy elég oxigén jusson a tüdőmbe.
- Nem árulok drogokat. Igen, én ültem mellette, és hidd el, hogy azóta azt kívánom, hogy bárcsak én is meghaltam volna abban a kibaszott balesetben, mert akkor nem kellene minden nap szembenéznem azzal, hogy nincs többé. Azt hiszed, csak neked fáj az elvesztése? Azt gondolod, hogy én olyan kurva könnyen túltettem magam rajta? – nézek a szemébe, és a szemem sarkán egy könnycsepp buggyan ki, de időben letörlöm, mielőtt még legördülne az arcomon. Nem tudom, miért bánik velem így. Nem vagyok abban a lelki állapotban, hogy jól viseljem, ahogy egy fejes így üvöltözik velem.
- Nem vettem be semmit. Tiszta vagyok. – jelentem ki, és ha hiszi, ha nem, teljesen őszinte vagyok. Lehet, hogy kicsit furcsa a viselkedésem neki, de ma – és az elmúlt hétben – nem vettem be a világon semmilyen szert. Pedig sokszor jól jött volna, de mivel nem volt rá lehetőségem, így kénytelen voltam eltekinteni tőle, még ha nehéz is volt.
- Mond, hogy mit akarsz. Mond, és zárjuk rövidre az egészet. Nem tudok többet annál, amit elmondtam. Arra emlékszem, mikor már bent ülünk az autóban és a zene hangosan szól a rádióból. A gyorsforgalmi előtt jött szembe egy autó, aminek a lámpája iszonyat vakító volt, és azután csak egy rántást éreztem. Innentől se kép, se hang, csak a kórház. – kérdés nélkül vallok, megtörlöm az arcom, hiszen akaratom ellenére is legördült egy-két könnycsepp. Elmondom neki, amit tudok, amire emlékszem, de nem biztos, hogy ezt akarja hallani. Azt nem fogom elmondani, ha kényszerít sem, hogy az autó az apámé volt. Apám a lelkemre kötötte, hogy nehogy elmerjem mondani bárkinek is, mert nem kevés kört futott azért, hogy elsikálja az ügyet, nem kell, hogy megkavarjak mindent. Amúgy sem lenne jó ötlet, mert akkor megint én kerülnék a rivaldafénybe.
- Elég lesz ennyi, vagy mit akarsz még? – kérdezem magam elé révedve, aztán ráemelem a tekintetem. Ami azt illeti, az előbb kicsit sikerült megfélemlítenie, szóval jobban örülnék neki, ha nem tartana itt tovább, és elengedne, de valahogy mégis úgy érzem, hogy ennyivel nem fog megelégedni.
Nagyokat lélegzem, miközben fészkelődöm a széken, ugyanis rohadt kényelmetlen bilincsben lenni.
- Levennéd? – kérdezem felpillantva rá, s mélyen a tekintetébe fúrva az enyémet. - Tudod, próbálhatsz engem okolni, megértem, hogy kell egy bűnbak, akit hibáztathatsz, akit utálhatsz azért, mert elvették tőled az öcsédet. De nekem sincs senki, akit utálhatok. – magyarázom neki normális hangnemben, és körbepillantok az irodában. Jó lenne elmenni innen… na, de hova?

Credit

Aaronre nem hat semmi, és kezdek ideges lenni. A kezem megvan bilincselve, és a helyzet elég kiszolgáltatott. Megértem, hogy dühös. Megértem, hogy okolni akar, de egyszerűen nem mondhatok el neki mindent, mert azzal magam sodornám kurva nagy szarba. Na meg az apámat. Nagy levegőket veszek, lassan fújom ki, és hallgatom a mondandóját. Semmi nem készteti arra, hogy elengedjen, s félő, hogy még a cellába is bedug, mert eltudom róla képzelni még ezt is.
- Ismertem! Nem te voltál, aki meghallgatta, amikor elege volt az otthoni dolgokból. Tudod, hogy milyen tervei voltak a jövőre tekintve? Tudod, hogy építészmérnök akart lenni? Hogy a szabadidejében milyen tervrajzokat készített? Fogalmad sincs róla… Tudod, minden pillanat jó volt vele, és nem csak arra gondolok, amikor nem voltunk tiszták, vagy éppen dugtunk. Ne merd azt állítani, hogy nem ismertem. - ripakodom rá, és nem érdekel, ha újra nem tetszik a hangnemem neki, mert ez az igazság. Nem vádolhat olyasmivel, ami nem igaz. Ó, mégis mi a francot tudott róla? Tudta, hogy öt éve mi volt vele, de nem volt egyáltalán naprakész az utolsó években, hogy éppen mi a helyzet vele. Wyatt a barátom volt, de nem csak az. Sokszor nem tudtuk megmagyarázni, mit érzünk egymás iránt, de bizonyára több volt, mint barátság.
- Ülj be egy kocsiba, szenvedj balesetet, és akkor majd beszélhetünk a további viselkedésmódokról. – jegyzem meg félvállról, rá sem nézve. Fogalma sincs, mit miért teszek, még akkor sem, ha jó emberismerő a szakmájából kifolyólag. Az igazság az, hogy a kocsiba történtekre én sem tudok magyarázatot adni, de a pánikrohamot nem illusztráltam, az igazi volt. Nem vagyok százas, az is lehet, de ezt mindenki tudja, aki körülöttem van. Vagyis volt.
A sok kérdés egymás után arra késztet, hogy belesüllyedjek a székbe, de legszívesebben azt kívánnám, hogy most azonnal nyeljen el a föld. Ezek a kérdések, amire sosem fogok válaszolni, így most sem felelek rájuk, csak elnézek Aaronról. Nem derülhet ki, hogy az az apám kocsija volt. Ha jól forgatom a lapokat, talán sosem fog. Ami azt illeti, igazából csodálkoznék rajta, ha Aaron nem venne tudomást az ügyről. Apámnak is rögtön mondtam, hogy vicc, ha azt gondolja, hogy Wyatt bátyja nem fog rájönni, miközben a rendőrségnél dolgozik. Arról nem is beszélve, hogy az egész család benne mozog a hivatali szervek körében.
Kezd egyre kínosabbá válni a csend, hogy nem szólalok meg, mire megtöri azt az ajtón hallatszó dörömbölés. Ó, hála a jó égnek, soha jobbkor.
Tekintetem a benyitó alakra réved, s soha ártatlanabbul nem néztem ki, mint most, hiszen a könnycseppek csíkokat hagytak az alapozón, s az arcomra is kiül a félelem. Haza akarok menni, az istenit. Engedjen már el a picsába.
- Egy ismerős. – ismétlem meg halkan, ironikusan az Aaron által kijelentett szót. Nagyot nyelek, mikor kiül a felettese arcára a felismerés, s elszorul a torkom, mikor Aaron megszólal, és kétségbeesetten kezd el magyarázkodni. Hallatszik a hangján, hogy nagyon megakar tudni valamit. Igazából bármit, ami közelebb viszi a dologhoz, hogy kiderítse, mi okozta az öccse halálát. Esküszöm, hogy segítenék neki. Segítenék, ha ez nem járna azzal, hogy magamat bajba sodorjam.
Tekintetem követi Aaront, miután a felettese kiviharzott az irodából. Most jól rábaszott, valószínűleg nem csak egy kis leszidást kap majd tőle. Végül is, megérdemli. Nem kellett volna behoznia. Nem kellett volna bármi ilyesmire kényszerítenie, végképp nem megbilincselni. Előre dőlök, mikor látom a szándékot, hogy leakarja szedni rólam a karperecet, s miután ez megtörtént, ujjaimmal a csuklómra fogok, s megdörzsölöm a bőrt, amin nyomott hagyott a kemény fém.
- Csináld. Úgyse mész vele semmire. Nem vagyok beszívva. – mondom, és nem fogok ellenkezni. Ha akarja, csinálja meg. Negatív lesz, s a tudat, hogy tévedett, elégedettséget okoz majd. Figyelem, ahogy kiviharzik a teremből, s én rögtön felpattanok, ahogy kattan a zár. Lassú léptekkel indulok el az irodában az ajtóig, de egy pillanat múlva észbe kapok, s visszafordulok. Felkapom a táskám, s a tekintetem az asztalon lévő pénztárcára siklik. A tudat, hogy nem lesz mit ennem, hogy nem lesz hol aludnom, arra késztet, amit addig soha a büdös életben nem tettem. Gondolkodás nélkül nyitom ki a tárcát, és szedem ki belőle az összes bankjegyet, amit találok benne, hogy aztán zsebre dugjam azt. Legalább egy-két napig nem fogok éhen dögleni. Gyorsabban indulok el az ajtó felé, hogy megléphessek, mert jó vége a ma estének biztos nem lesz már, ha itt maradok. Mire visszajön Aaron, már sehol nem leszek. Sietek a kijárat felé, hátra sem nézek, hisz még a recepciós sincs a folyosón. Megjött a főnök, gondolom innentől nincs héderelés. Halkan csukom be magam után az ajtót, és körülnézek, mégis merre kéne elindulnom itt, a semmi közepén. Végül egy irányt kiválasztok a sok közül, természetesen nem azt, ami szem előtt van, mert ha Aaron visszatér az irodába, nem fogja annyiba hagyni, hogy leléptem. Megkerülöm az épületet, s hátrafelé veszem az irányt. Tök csend van, én pedig halkan, ámde annál gyorsabban szedem a lábam. Hirtelen a semmiből egy németjuhász ugrik elém, s én a mellkasomhoz kapok.
- A kurva életbe. – kiáltom, de a számra rakom a kezem, hogy ne hallja meg senki. A vicsorgó, morgó és hangosan ugató kutyát két centire a lábamtól rántja vissza a lánc, nekem pedig majd kiugrik a szívem a helyéről…

Credit

Nem gondoltam soha, hogy valaha ráleszek kényszerülve arra, hogy lopjak. Mégis eljött az idő, hogy ha nem leszek leleményes, akkor egész egyszerűen vagy éhen döglök, vagy megfagyok, de egy biztos, hogy nem fogok életben maradni. Az a helyzet, hogy még mindig nem dolgoztam fel teljes mértékig, hogy elküldtek otthonról. Hogy tudják eldobni a gyereküket maguktól? Hogy képesek? Fogalmam sincs, milyen lehet szülőnek lenni, sőt, még csak azt sem tudom, hogy milyen, ha testvére van az embernek, de az biztos, hogy én bármekkora hibát követne el a gyerekem, nem vennék el tőle mindent az egyik percről a másikra. Mert apám ezt csinálta. Anyám meg... szerintem tulajdonképp beletörődött abba, amit apám akart. Még ha ő nem is úgy gondolta. Nem voltam egy mintagyerek az utóbbi évben, de könyörgöm! Ha a lányom elveszíti egy balesetben a barátját... nem mellé állok? Nem támogatom mindenben? Apámnak úgy tűnik, fontosabb az, hogy milyen véleménnyel van róla a többi tehetős ember, minthogy a saját gyerekének segítsen. Hátat fordított nekem, és ezt soha nem fogom megbocsájtani.
A sötétben igyekszem megtalálni a kifelé vezető utat, mikor az a rohadt kutya elém ugrik. Valószínűleg drogkereső kutya lehet, és ezek megérzik, ha valaki olyan van a közelükben, akik ilyesmikkel élnek. Habár nincs nálam semmiféle szer, az eb mégis eszeveszetten ugat, és ha csak pár centivel is előrébb léptem volna, jócskán beleharap a lábamba. Más sem hiányzott volna. Meghátrálok, csak szépen, lassan, ám pár pillanaton belül, erősen ütközöm neki egy alaknak, és mondanom sem kell, hogy nem kell sokáig gondolkodnom rajta, hogy ki lehet az. Kurva kutya! Az istenit.
Megragadom Aaron csuklóját, és próbálom leszedni a kezét a számról. Kezd a tököm kilenni a pasival. Mégis mi a szart akar? Az életemre tör. Nem bízza a véletlenre, nem engedi el a számat, ugyanis jól gondolja, hogy ahogy elengedné, rögtön sikítanék, hogy nagyobb bajba keverjem. Mert most már megérdemli, hogy szarban legyen, mert egyszerűen túlzásba viszi a jó rendőr szerepét. Vagy a rosszét. Már nem is tudom eldönteni, Aaron melyik a kettő közül. Elég gyorsan észrevette, hogy a pénztárcáját kiforgattam, pedig ugyanúgy raktam vissza az asztalra, ahogy ott volt. Nyilván ezt még gyakorolnom kell, de Aaron ellen nem sok esélyem volt. Mint mondta is, jól ismeri a magamfajtákat.
Ismét a kocsi felé vesszük az irányt, én pedig akaratom ellenére is újra ott csücsülök az anyósülésen. Nyugi, nem lesz semmi baj.
Nyugtatom magam, de egy szót sem szólok. Fogalmam sincs, most mégis hova a francba megyünk, de valamiért nem sejtek jót. Mi van, ha egy sikátorba visz, és kinyír? Kétlem, ugyanis akkor soha nem kapna választ a kérdéseire. Nem mintha így többre menne, de úgy azért merőben kevesebb lenne az esélye az igazságra.
- Itt a szaros pénzed, Bennett. Edd meg. – nyúlok a zsebembe, és vágom hozzá, mert már kezdek kibaszott ideges lenni. Nem csak attól, hogy újra a kocsiban kell ülnöm, hanem mert fogalmam sincs, mi a terve, és nem is akarom tudni. Csak rakjon ki Brooklyn egyik sikátornál, és hagyjon magamra. Komolyan, már csak azt kívánom, hogy hagyjon magamra és soha többet ne találkozzak vele.
- Ja, biztos keményebb lenne, az előbb is úgy tűnt, mint aki baromira keménykedni akar velem. – motyogom magam előtt, s a szemem újra lehunyom.
Az út hátralévő részében meg sem szólalok, csak magamba roskadok. Baromi szarul érzem magam, valószínűnek tartom, hogy a mai nap életem második legrosszabb napja. Se egy barátom, se Wyatt, se egy ágy, ahol álomra hajthatom a fejem, és ráadásul még ez a barom is zaklat. Az arcomhoz nyúlok, mert érzem, hogy a sebem a szám mellett újra szétnyílt, és vérzik. Letörlöm a vörös nedvet, és nemes egyszerűséggel a gatyámba törlöm. Mély levegőt veszek, és hallom, ahogy sípol a tüdőm. Nincs minden rendben a szervezetemben még, nagyon is jól érzem.
- Ha elengedsz, elmondok valamit. Bármire hajlandó vagyok, csak engedj... haza. Elég volt mára. Elfáradtam. – mondom halkan, nem érzem magam jól. Hátradöntöm a fejem az ülés fejtámlájának, és komolyan beszélek. Nem akarom ezt csinálni tovább, a kezeim remegnek, és valami olyan szerért kiált a szervezetem, ami elbódít. Mindegy mi, csak offoljon.
- Taylor kocsija volt. – mondok ennyit, és tudom, hogy ezzel most rohadt nagy pácba kevertem a haverom, de mivel eltűnt, és égen-földön nem találják, így neki egyszerűbb a dolog. Kapkodva veszem a levegőt. Dögöljön meg, hogy itt hagyott a szarban egyedül!

Credit

Már hogy is ne lenne bennem veszélyérzet?! Csak jól leplezem… A tudatlanság, hogy most mégis hova a picsába visz, kicsit megfélemlít. Nem hiszem, hogy komolyabban bántana, ugyanis csak van benne annyi, hogy belegondol, hogy mégiscsak az öccse barátnője voltam. Vagy legalábbis barátja. Vagy mi a fene. Látszik, hogy az őrületbe kergetem, de a fele cselekedetemnek a tudatában sem vagyok. Fogalmam sincs, mit fogok csinálni, és a nyakara jön még Aaron is.
Elveszem a vizet, és kortyolok egyet az üvegből, mert remélem, hogy az segíteni fog valamennyit a rosszullétemre. A fájdalom, amit a bordáimnál és a tüdőmnél érzek, párosul az elvonási tünetekkel, és ez nem tesz jót nekem. Iszom még egy kortyot, majd visszacsavarom az üveget, és hátradöntöm a fejem.
- Nem volt hozzá semmi közöm. – jelentem ki határozottan, de alig hallhatóan. Mit bizonygassam neki, ha úgysem hiszi el? Tényleg úgy csinál, mintha én lennék a hibás abban, hogy Wyatt egyáltalán valaha is droghoz nyúlt, holott ahhoz komolyan semmi közöm nem volt. Én voltam az, aki később keveredett bele a társaságba, és nem ő. Sőt, az még hagyján, hogy később, de ő volt az, aki belerángatott. Na, nem mintha én bármikor ellenkeztem volna.
Fél szemmel figyelem az utat, hogy mégis merre megyünk, de nem ismerős a hely. Brooklyn egy jobb részén kocsikázunk, viszont sejtelmem sincs, mi a terve.
Mikor kinyögöm a hazugságot, mielőtt válaszolnék a kérdésre dudálnak ránk, és én ismét megrezzenek.
- Picsába, figyelj oda. – csúszik ki a számon, és a melleim előtt fonom össze a karomat. – Hova megyünk egyáltalán? – szegezem neki a kérdést, de választ nem várok, inkább arra figyelek, hogy egyenletesen vegyem a levegőt. Iszonyatosan szúr a tüdőm, és nem tudom, hogy mitől. Ha a bordám nem forrt össze még rendesen, akkor komoly bajaim lehetnek még. Lehet, hogy kikellett volna bírnom még egy kicsit abban a rohadt kórházban, de egyszerűen megőrültem volna. Az elvonási tünetek már elég komolyan jelentkeztek akkor is, ahogy most is. A különbség csak az, hogy a kórházból kijőve, tudtam szerezni némi anyagot, most viszont nem sok esély van rá, és ez semmi  jóhoz nem fog vezetni.
Megállunk, és kinyitom a szemem, hogy körbenézzek. Remeg a kezem, de mikor Aaron kinyitja az ajtót, megkapaszkodva az autó szélébe, kikászálódok. Habozom, mikor maga után hív, körbenézek, nem tudom, hol vagyok, és egyáltalán mért kéne utána mennem. Zavartan tekintek rá, de mivel a táskám nála, nem akarom, hogy az is kárba vesszen, követem. Utána megyek a lakásba, és mikor felkapcsolja a lámpát, az első, amit meglátok, egy macska. Fuj. Gyűlölöm a macskákat. Egyszerűen mindig is kutyás voltam, nem tudom, hogy lehet egy ilyen szőrös dolgot szeretni, ami ha úgy tetszik szarrá kapar, ha meg kaja kell, hízeleg.
- Hol vagyunk és miért hoztál ide? – szegezem neki a kérdést, miután körbenéztem, de megállok az ajtónál, nem megyek beljebb. Izzadni kezdek, és félő, ha nem jutok heroinhoz, akkor súlyos következményei lesznek. – Tulajdonképp te most elraboltál, azt tudod, ugye? – kérdezem, mert ha tetszik neki, ha nem, ez így van. Az akaratom ellenére hozott ide. A lakására. Mi a faszt keresek én itt, a lakásán? – Rossz pont. – jegyzem meg, ahogy ő is nem rég, mikor csak bővítettem a listámat. Az tuti, hogy nem lesz jobb a helyzete, ha megtudja a főnöke, hogy a saját lakására hozott fel.
- Szerintem mind a ketten jobban járunk, ha most hazamegyek, ha nem bánod. Te nem keveredsz bajba, mert felhoztad magadhoz a lányt, akiről azt feltételezed, hogy miatta halt meg az öccse, holott semmi közöm nem volt hozzá, én pedig mehetek, és nyugodtan… - kis ideig elgondolkozom rajta, hogy mégis mit fogok kezdeni magammal, ha most elenged és kijutok az óriási New York éjszakájába. - … és nyugodtan hajtom álomra a fejem. – fejezem be, pedig jól tudom, hogy az első utam a dílerhez vezetne, hogy hitelre kérjek tőle legalább egy adagnyi heroint. Szédülök, és megtörlöm a homlokom, mert izzadok. A falnak feszítem a hátam, és úgy érzem, forog velem a világ. A szívdobogásom a fülemben lüktet, és az agyamban lévő erek is ez alapján dübörögnek. Szét robbannak mindjárt, úgy érzem. Heroin kell. Ha nem kapok, itt őrülök meg.
- Szóval akkor én inkább megyek. – kiáltom, hogy hallja, lépek egyet, és összecsuklik a lábam a testem alatt. A hangok távolról hallatszódnak, és elsötétül minden. Heroinra van szükségem…

Credit

A tünetek egyre rosszabbak, és ha nem akarom, hogy itt érjen az elvonási mizéria tetőpontja, akkor minél hamarabb lekell lépnem innen. Aaron fejes a drogelhárításnál, nem lenne a legjobb ötlet pont itt, az ő lakásán összeesnem.
- Nem láttam. – mondok ennyit, mert tényleg halvány lila gőzöm sincs arról hol lehet. Ha azt mondták volna, hogy meghalt, akkor sem valószínű, hogy feltűnt volna nekem, hogy életben van még, hiszen szőrén-szálán eltűnt, lelépett. Talán jobban is tette, mert így legalább nem állítják elő, de azért lehetett volna benne annyi becsület, hogy valahogy üzen nekem, eljuttat valamit, hogy tudjam, mégis merre leledzik. Nyilvánvaló, hogy nem akarta, hogy tudjam, mert akkor bármikor kikotyoghattam volna a rendőrségnek. Az már más kérdés, hogy most éppen az a helyzet, hogy őt próbálom beállítani bűnbaknak, holott ő csak beült velünk az autóba, és sodródott az árral. – Utoljára a kocsiban. – vonok vállat, miközben kapkodom a levegőt. Egyre rosszabbul érzem magam, és Aaron csak tetézi a helyzetet azzal, hogy nekiáll kérdezősködni. Nem vagyok abban az állapotban, hogy megvitassam vele a baleset körülményeit, hiszen alig telt el egy kis idő, még szinte fel sem dolgoztam a történteket. Arra sem volt időm, hogy gyászoljak, és még Wyatt temetésén sem lehettem ott.
Éppen menni készülök, mikor eluralkodik rajtam a szédülés és az ájulás összes létező tünete. Egyetlen lépés elég ahhoz, hogy a padlón heverjek, és egy pillanaton belül elsötétül minden…

Egy fánkosüzlet eladójaként sok emberrel találkozik az ember. Egy hete dolgozom itt, de a srác, aki éppen az előbb jött be egy újabb adag fánkért, és ült le az egyik asztalhoz, minden nap megfordul az üzletben. Mindig ugyanazt kéri és én mikor már megpillantom az ajtóban készítem neki, hogy ne kelljen várnia. Mialatt elfogyasztja, többször pillant a pult felé, és a tekintetünk össze-össze villan, én pedig minden egyes alkalommal mosolyogva kapom el a tekintetem. Van benne valami, ami megfog, de mégis olyan elérhetetlennek tűnik. Mielőtt elmegy, mindig dob némi jattot a kirakott kis tálba, én pedig most is köszönnék neki, de mielőtt elmenne, egy cetlit csúsztat a pultra.
- Hívj fel, ha végeztél. – Ennyit mond csak, és ebből a pár szóból is leszűröm, hogy egy határozott jellemről van szó, aki nagyon is jól tudja mit akar. Miután kimegy a boltból, a tekintetem a papírfecnire siklik. Wyatt, és a telefonszám. Ennyi áll rajta. Fogom és belecsúsztatom a zsebembe a cetlit, és olyan eufórikus állapot lesz rajtam úrrá, mint még soha.

Kipattannak a szemeim, és hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. A tekintetem jobbra, balra cikázik,mígnem megállapodik a fölém hajoló alakon. Összeráncolom a homlokom, és beletelik egy pár másodpercbe, mire tudatosul bennem, hogy Wyatt bátyja ágaskodik felettem. A könyökömre támaszkodva helyezem magam félig ülő helyzetbe, és nézek körbe a helyen. Nem telik bele fél percbe, vissza is dőlök a kanapéra, és nagyokat lélegzem.
- Adnál egy kis vizet? – kérdezem, és ha hoz, egy hajtásra iszom meg az egészet. Beletelik kis időbe, mire a kérdései eljutnak az agyamig.
- Nem vettem be semmit. – Elvonási tüneteim vannak. Ezt tudnia kell, ha már olyan területen dolgozik, ami a drogokhoz fűződik. Lassan ülök fel, és ekkor veszem csak észre, hogy a felsőm felcsúszott egészen a melltartóm aljáig, így gyorsan vissza is igazítom, de az ujja sincs a helyén, ezzel szabaddá téve a karom egészen a könyök hajlatomig, ahol jó pár tűnyom látható. Zavartan, gyorsan kapkodva húzom le az anyagot a csuklómig, majd tekintetem Aaronra emelem.
- Szükségem van egy adagra, Aaron. Ha nem jutok anyaghoz, bele fogok őrülni. – Az arcát kémlelem, és figyelem a reakcióját. Nem tudom,mi ütött belém, nyilván nem a drogelhárítás egyik fő embere fog majd nekem heroint szerezni, vagy éppen eltekinteni a kijelentésemtől, aki mellesleg az elhunyt barátom bátyja, aki továbbá azt gondolja, hogy én kényszerítettem Wyattet mindenféle rosszba.  A szervezetem nem bírja már enélkül, és a helyzet az, hogy a baleset óta nem jutott a szerhez a testem. Mindenféle eshetőség átfut az agyamon. Már azon gondolkodom épp, hogy megvesztegethetném valamivel. Esetleg felajánlhatnék neki némi ellenszolgáltatást, ha valahogy intéz nekem egy kis szert. Vagy csak ha ad egy kis pénzt.
- Segítened kell. – suttogom magam előtt, és elkapom a karját. – Kérlek. – mélyesztem a körmeim a csuklójába, és végső elkeseredésemben próbálok hatni rá, de nyilvánvalóan hiába…

Credit

Egyáltalán nem értem, mit keresek itt, Aaron lakásán. Pár percbe beletelik, mire feleszmélek, hogy miért vagyok itt. A helyzet az, hogy még így sem vagyok tisztában azzal, miért hozott ide. Oké, hogy többet akar megtudni a balesetről, de én meg nem akarok sokat elárulni. A gyomrom is felfordul, ha felkell idéznem azt, hogy Wyatt meghalt. Nem tudom elfogadni, hogy nincs többé, de sajnos az elvonási tünet nagyobb fájdalmat okoz jelen pillanatban. Undorító, tudom. Nem tudok gyászolni, mert a drog hiányérzete nem engedi. Elnyomja azt az ürességet, amit Wyatt halála okoz.
Zavartan felülök, és elveszem a vizet, amit Aaron felém nyújt. Egy húzásra hajtom fel, és megtörlöm a homlokom. Mélyet sóhajtok, és Aaronre tekintek. Tisztában vagyok vele, hogy szánalmas vagyok. Nem vagyok normális, hogy egy drogellenes rendőrhöz fordulok segítségért. A tény, hogy nem fogok heroinhoz jutni, komolyan megrémiszt. Azelőtt sosem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz a legnagyobb problémám. De Wyatt belevitt a rosszba. Jól belerángatott, és itt hagyott a szarban. Egyedül. Sosem éreztem magam még ennyire magányosnak, tehetetlennek.
- Nemes egyszerűséggel fogok beledögleni, Aaron. Könyörgöm. Most az egyszer tekints el attól, hogy rendőr vagy. Vagy csak adj egy kis pénzt, elintézem maga a dolgot. Még csak tudnod se kell róla. – Majdnem biztos vagyok abban, hogy elengedi az egészet a füle mellett, és nem tesz semmit. Nem ismerem, igazából halvány lila gőzöm sincs, hogy mire gondol most. Nyilván szánalmasnak tart, de én is magam. Sosem voltam még ennyire kiszolgáltatott helyzetben, nem is tudtam, mennyire szar ez az egész. Nem akarom, hogy sokáig ez legyen, szóval igen gyorsan kikéne találnom valamit. Nem vagyok hozzászokva a pénztelenséghez, és igazából ahhoz sem, hogy nem kapom meg, amit akarok. Ez van. Nem vagyok egy elkényeztetett picsa, de valljuk be őszintén, hogy sosem kellett hiányt szenvednem semmiben a szüleim miatt.
- Nem szöktem meg, saját felelősségre távoztam. Utálom a kórházakat. – válaszolok a kérdésre. Nem szöktem meg, de a kifejezés szebb módját választom, hogy elmondjam neki. Nem egy orvos próbált beszélni a fejemmel, hogy nem kellene még elmennem, de a makacsságommal sajnos ők sem tudtak mit kezdeni.
Figyelem Aaront, ahogy kimegy a nappaliból. Nem tudom, mit tervez, de nem tetszik nekem.
- Már bele törődtem, hogy rabul ejtettél a saját lakásodban. – kiáltok utána vállat vonva, és hátra dőlök a kanapén. A kezemet a hasamon pihentetem, és mélyeket lélegezve próbálom megszüntetni az iszonyatos remegést. Kezd idegesíteni a helyzet, én pedig próbálom elterelni a gondolataimat a tényről, hogy nem fogok szerhez jutni. Picsába, nem bírom ezt. Felállok és fel-alá sétálok a nappaliban. Megállok a szekrény mellett, és felemelem a képet, amit ott találok. Wyatt és Aaron vannak rajta. Végig simítok a fotón, és nagyot nyelek, hiszen a baleset óta nem nagyon idéztem fel az arcát. Olyan hirtelen ment el, még lett volna mit mondanom neki...
Az elmélkedésemből a csukódó ajtó hangja zökkent ki, és visszaejtem a képet a fára. Hirtelen fordulok meg és támaszkodom a szekrénynek. Kérdőn nézek Aaronre, hogy most mégis mi van. Lassan közelít felém, a homlokom ráncolom.
- Mit csinálsz? – szegezem neki a kérdést, és hátrálnék, ha tudnék, de nem tudok, mert nincs hely. Baljósló a tekintete, és tudom, hogy valami rosszban sántikál. – Mi? Mit tervezel? – emelem a tekintetem rá, mikor odahúz magához, és megszorítja a kezem. Megpróbálok ismét kijönni a tartásából, de fizikai képtelenség az egész. Egy hirtelen pillanatban felkap a vállára, és tehetetlen vagyok.
- Engedj el, Aaron. Hallod? Mi a faszt művelsz? – sikítom a fülébe, és kézzel lábbal kapálózok. – Azonnal tegyél le! – kissé ki is józanodok, de még mindig nem érzem jól magam.
- A bordám, basszus, vigyázz! – felszisszenek, amikor hirtelen irányt vált a csengő miatt. Nem forrt még össze, nem kellene ilyen bravúrokat csinálnia velem. Kezdek ideges lenni, hogy úgy kezel mint aki ismer már jó ideje, holott közünk nincs egymáshoz. Mikor hallom, hogy csukódik a bejárati ajtó, felkapom a fejem. Ki a tököm az? Kit hívott ide? Egy pillanatra abba hagyom a kapálózást, és fülelek.
- Nem tudom mit tervezel, de nem állok jót magamért hallod? Fel foglak jelenteni, ha valami hülyeséget csinálsz! – figyelmeztetem és kezeimmel a hátát püfölöm. Ahogy megfordul, és elindul velem, szembe kerülök a férfival, aki az előbb érkezett. Végig mérem. Nem tudom, ki ő és mit akar, de feltehetőleg Aaron hívta ide a beszélgetés alapján. Milyen rehabról beszél ez?
- Na, jó. Fejezzük ezt be, engedj el! – rivallok rá Aaronra, miután leült velem együtt a kanapéra. Nem megyek rehabra, esélye sincs. A kezeim még mindig reszketnek, a szám kiszáradt. Megrázom a fejem, és küzdök Aaron szorítása ellen. A tekintetem hol rajta, hol a másik pasin pihentetem, és figyelem mit csinál. Halkan felnevetek, mikor meglátom a tűt a kezében.
- Lófaszt! Nem fogtok engem leszedálni! Nem kell a szaros ópiátja! – üvöltöm le a fejét, de aztán elfáradok, gyengeség fog el, így kezdek nyugodtabb lenni kicsit. Mikor megérzem a szúrást, lesütöm a szemem. Nem hiszem el, bassza meg! Ezek teljesen hülyére vesznek?
- Rohadjatok meg, mindketten. – jelentem ki merő határozottsággal, és könnybe lábadnak a szemeim a megalázottságtól. Picsába az egésszel. Nagyokat nyelek, hogy a könnyeim leküzdjem, s mikor sikerült, a plafont bámulom. Rá sem nézek Aaronre, teljesen megnyugszom. A szer hatni kezd, egyenletesen veszem a levegőt. Nagyokat pislogok, és szépen lassan azt veszem észre, hogy elhomályosul a külvilág, a szemeim pedig majd leragadnak. Pár pillanatig küzdök az elnyomottság ellen, de aztán már ahhoz sincs erőm, így mély álomba zuhanok. Álmomban egy jobb világban járok. Ahol nincs gyász, nincs fájdalom és üresség....

Credit

Hunyorogva nyitom ki a szemem, elvakít a szobába beáramló reggeli napfény. Ahogy rendesen felocsúdok, kipattan a szemem, ugyanis egy macska néz velem farkasszemet.  
- Húzz innen, hülye dög. – lököm le fintorgva az ágyról, én pedig szépen lassan ülök fel és nézek körül a szobában. Beletelik néhány másodpercbe, mire rájövök, hol is vagyok pontosan. Fogalmam sincs, hogy kerültem ebbe a szobába, és csak a macskából emlékszem arra, hogy Wyatt bátyja hozott fel magához. Aztán szépen leszedált. Azzal a nővel együtt. Szégyenlem magam kicsit, amiért úgy lejárattam magam, és halkan felnyögök, mert tudom, hogy a tegnapi jeleneteimnek, amiket leműveltem, nem lesz jó végük. Először is, kurva nagy bajba sodortam szerintem Taylort, mert az apró információ morzsa, amit elejtettem -s ami mellesleg kurvára nem igaz- Aaronnek, elég lesz ahhoz, hogy ne nyugodjon és felkutassa, vagy ő vagy a rendőrség a haveromat. Akkor már valószínűleg én leszek rohadt nagy bajban, amiért félre vezettem a hatóságokat.  
Körbe-körbe járkálok a szobában pár percig, és azon agyalok, hogy most végül is haragudnom kellene Aaronre, vagy éppen hálásnak kéne lennem, hogy legalább egy éjszakát nem kellett az utcán kódorognom. Az már más kérdés, hogy fogalmam sincs arról, mik a tervei ezek után, mert nem sokra ment velem a tegnap este. Csupán egy hisztis, heroinfüggő tinilányt varrtam a nyakába. Jobban mondva ő csinálta magának a bajt. Nem kellett volna magával hoznia, és akkor nem történik ilyesmi. Egy drogos lány a drogellenes ember házában. Abszurd kicsit, nem?  
Pár percet mászkálok a szobában, szemügyre veszem a komódon lévő kis szobrokat, és azon gondolkodom, vajon most mihez kéne kezdenem?! Addig oké, hogy fogom magam, és lelépek. Azt sem bánnám, ha Aaron még aludna, és nem találkoznék össze vele. Talán az lenne a legjobb, de a lentről felhallatszó hangok nem azt bizonyítják, hogy úgy lenne. A tükör elé megyek, és végig nézek magamon. Nem vagyok jelen helyzetben egy bizalomgerjesztő látvány. Nem aludtam, csak pár órát. Ujjaimmal végig fésülöm a tincseimet, aztán felhúzom a blúzom, és a bordámra tekintek. A jobb oldalon kék-zöld foltok éktelenkednek, és alatta van egy var is. Végighúzom rajta az ujjaim, és felszisszenek. Még mindig kurvára fáj. Mély levegőt veszek, és aztán indulok ki a szobából. Mielőtt még lemennék, feltérképezem a helyzetet, de látom, hogy esélyem sincs arra, hogy elkerüljem Wyatt bátyját, így lassú léptekkel megyek le a lépcsőn. Megfontoltam lépkedek, és mikor leérek, megállok a lépcső alján, ameddig Aaron rám nem néz.  
- Szia. – mondok ennyit, és elkapom a tekintetem róla. Nem tudom, hogy most melyikünknek kellene bocsánatot kérnie azért, amit a másik ellen elkövetett. Én elég nagy szarban vagyok most előtte, de azért ő sem volt semmi, amit leművelt az este...  
- Köszi. – közelebb merészkedem, és elveszem a felkínált kávét. Rakok bele egy kis cukrot és ráemelem a zöld szemeimet. – Figyelj, Aaron... – kezdek bele, mert nem bírok szótlanul egy légtérben lenni vele. Habozok egy kicsit, nem tudom, mit kéne mondanom. – Nem fogok bocsánatot kérni, mert tulajdonképp a te lépéseid miatt jutottunk el addig a tegnap este, ahova. De, ha engeded, lezuhanyoznék, és már itt sem vagyok. Többet nem látsz, ígérem. – mondom, majd a kávémba kortyolok, és a pultra támaszkodom. Jó ég, mi a szart fogok csinálni?
- Hideg van kint? – kérdezem, mert tudnom kell, mire készüljek. Nem lehet tudni, hány napot leszek az utcán. Vagy éppen hetet. Megiszom az utolsó kortyot is, és aztán felállok a székről. Amennyiben nincs ellenvetése, elindulok a fürdő felé, hogy vegyek egy forró fürdőt, mielőtt elindulok. Újra a tükörbe nézek, és egy jó nagy adag szerencsétlenség néz vissza rám. Nyúzott vagyok, megdörzsölöm a szemeim.  
- Na, most állj talpra, Cherry! Túl kell élned. Lehetőleg úgy, hogy közben ne dögölj meg. – A tükörképem mérgesen mered vissza rám. Azért vagy itt Cherry Sullivan, mert utálod a szabályokat. Ha jobb lett volna a magatartásod, akkor nem itt tartanál. Magadnak köszönhetsz mindent.  
Ledobom a ruháim a padlóra, és beállok a zuhany alá. Magamra engedem a vizet, és egy ideig csak állok. A víz forró, de csak épp annyira, hogy ne égessen le. A sebeimet így is csípi, de nem érdekel jelen helyzetben.  
Tíz perc átmelegedés után, kipattanok a zuhany alol, elveszek egy törölközőt a kupac tetejéről. Tiszta ruha kéne... Magamra csavarok a törölközőt, és kilépek a fürdőszobából.  
- Hova raktad a táskám? – szólok hangosabban, mert nem tudom, hol van. Körülnézek, de nem látom sehol. Se Aaront, se a táskát nem látom, így törölközőben mászkálok fel-alá. Megállok, és mélyet sóhajtok. Hirtelen nagyot ugrok, ugyanis a szívroham majd elkap, mikor a macska a lábamhoz dörgölőzik. A gyors mozdulatra kioldódik a törölköző a mellemnél, és csak a csípőmnél tudom elkapni.
- Picsába. Hülye macska. -  nézek le rá, és aztán égnek emelem a tekintetem, viszont Aaron szemeivel találkozom szemben. Irtó nagy sebességgel rángatom vissza magamra a törölközőt, és összefonom a karjaimat magam előtt.  
Itt se vagyok. – fordulok meg, beviharzok a fürdőbe, és magamra kapkodom a tegnapi ruhákat. Azt hiszem, jobban már nem süllyedhetek el...  

Credit

Taylor jó nagy szarban van, még úgy is, hogy a vezetéknevét nem árultam el, Aaron hamar rá fog jönni, millió és egy nyomot tud találni, hiszen csak Wyatt cuccait kell átnéznie, s rá is jött. Csoda, hogy nem firtatta tovább a dolgot, bár a rosszullétem igencsak közrejátszott ebben. Abban egész biztos vagyok, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, és nem fog leállni addig, amíg nem tesz pontot az ügy végére. Én is ezt tenném a helyében, nyilvánvalóan, de én tisztában vagyok a történtekkel... Azt nem mondom, hogy Tay nem érdemli meg, mert igenis, így járt, ha már ő is itt hagyott tök egyedül, hogy oldjak meg mindent.  
- Jó, meg kell értened, hogy nem beszélek könnyen a történtekről. Összeszorul a gyomrom, a torkom, mindenem, ha visszakell gondolnom arra az estére. – sütöm le a szemem, és a pultra csúsztatom a maradék kávét. Még ez sem esik jól most.  
Megnyugtat a válasza az időjárás felől. Még talán nem fogok megfagyni, de nincs sok időm kitalálni, hogy mi legyen a megoldás, ugyanis novemberben már a nyakunkon a tél. Szívás lenne a mínuszokban az utcákat róni. Leszállok a bárszékről és a fürdő fele igyekezve fél méterenként rúgok bele a macskába, mert le se szakad a lábamról. Kicsukom a fürdőből, és a tükörből egy elesett, fáradt nő néz rám vissza. Egy függő. A karomra simítok, miután levettem a felsőmet. A tűszúrások számát meg sem tudom számolni. Az utóbbi estéink Wyattel nem szóltak másról, minthogy együtt lőttük be magunkat, és aztán bódultan, jó kedvvel estünk egymásnak. Oldalra döntöm a fejem, hogy a víz mindenhol érjen, miközben lepereg a szemem előtt egy-egy csókunk, érintés. A fejem zsong kicsit, érzem még valamelyest az ópiát hatását. Pár percnyi fürdőzés után kilépek a zuhanyból és a táskám keresésének indulok. Miután semerre nem lelem, Aarontől kérek segítséget, de hamar kiderül, hogy nem volt jó ötlet. A csípőmnél éppen elkapom a törölközőt, de ahogy felnézek, és Aaron szemei a melleimre tapadnak, villám sebességgel rántom magam elé az anyagot, és szó nélkül, máris visszavonulót fújok. Nem is én lennék, bassza meg. Most komolyan, a halott pasim bátyjának, olyan vigyor ült ki az arcára, amit már csak futólag kaptam el, hogy legszívesebben azonnal letöröltem volna. A fürdőszoba ajtaját becsapom magam mögött, és az ajtónak vetem a hátam. Az alsó ajkamba harapok, és az arcom a tenyerembe temetem. Halkan nevetek fel, mert egyszerűen annyira tipikus volt az egész, hogy nem is csodálkozom rajta. Mikor az ajtón kopogtat, egy ideig ki sem nyitom. Ez ultra gáz szitu volt, és azóta is vörösen izzik az arcom. Fel-alá mászkálok a fürdőszobában, amíg el nem tűnik a pír az arcomról, majd réveszem magam, hogy újra szembe kerüljek vele. A karom szorosan fonom össze magam előtt, hogy még véletlenül se ismétlődjön meg az eset, és kinyitom a fadarabot.  
- Eszedbe ne jusson egyszer is felidézni a látottakat, érted? – szegezem neki a kérdést meg sem hallva, amit az előbb mondott, és már ki is kaptam a kezéből a táskámat. Kerülöm a pillantását, nem tudom miért, de valahogy ezek után és a tegnap történtek óta nem igazán szeretnék a szemébe nézni. Két pillanaton belül máris becsapom az orra előtt az ajtót, és kiborítom a táska tartalmát a földre. Nem sok minden van benne, csak pár szükséges holmi. Három felső, egy másik nadrág, egy hétre elegendő bugyi, két melltartó és a sminkcuccaim. Lószarra sem elég.  
- Most, hogy már láttad a melleimet, már reggelizni szeretnél? Tegnap még egy cigit is sajnáltál tőlem. – kiáltom ki halkan felnevetve az előbbi kérdésére válaszul. Így is elég kínos a történet, nem kell, hogy még faggatni kezdjen, mert hát hiába, de úgyis megint a balesetnél lyukadnánk ki. – Szerintem így is több időt töltöttünk együtt a kelleténél. – mondom úgy, hogy hallja a csukott ajtón keresztül is. Neki baja lehet belőle, ha kiderül, hogy felhozott magához, és ha együtt mutatkozunk, én pedig nem akarok tovább hazudozni, ha nem muszáj. Nem akarok jópofizni, mintha érdekelne, hogy most ő mit fog csinálni az elkövetkezendő napokban. Én kiakarok szállni ebből az egész nyomozósdiból, bár nagy valószínűséggel senkit nem fog érdekelni, hogy én mit akarok. Legfőbb nem Aaront.  
Magamra kapom az egyik fenék alá érő hosszított felsőm, egy fekete nadrággal, és húzok az arcomra némi sminket, mert borzalmasan nézek ki. Amíg van, addig legalább szeretnék normális kinézetet varázsolni magamnak. Miután felkentem egy kis alapozót, a szemem is kihúzom, és fújok kettőt a kedvenc Versacce parfümömből a nyakamra. A fürdőből úgy lépek ki, mint akinél minden rendben van, pedig kurvára nem így van. Még jó, hogy mindig is jól tudtam álcázni, és jól kinézni, még ha belül egy katasztrófa uralkodott is. Most is így van, de nem mutatom. Aaronre pillanatok egy apró mosoly kíséretében, és magabiztosan állok elé.  
- Jobb lesz, ha elfelejtjük egymást, de azért kösz, hogy lefürödhettem, és a kávét is. Rohanós napom lesz. – Persze, semmi tennivalóm. Csak az utcákat fogom róni egész álló nap. Megkerülöm, és lefelé indulok a lépcsőn. A konyhában megtorpanok, és felkapok a pultról egy almát.  
- Ha nem haragszol... és ha már reggelizni akartál vinni, ezzel kiváltottad. Jó munkát. – fordulok vissza még az ajtóból, és intek neki, mielőtt még elmennék. A kabátom leveszem a szekrényről, és lopva végignézek rajta, magamban pedig konstatálom, hogy Wyatt iszonyatosan hasonlított rá, de meg kell hagyni, Aaron jobb nála egy fokkal. Igazi férfi, Wyatt még fiatal volt. Nem hozzám, csak mindig szerettem az érett pasikat. Valószínűleg ő is ilyen jó bőr lett volna a későbbiekben, de sajnos már sosem lesz lehetőségem arra, hogy meglássam. Kilépek az ajtón, miután a cipőm is felhúztam egy utolsó, félmosoly után, majd az le is hervad az arcomról, ahogy kilépek a szabadba, ugyanis tudom, hogy nem lesznek egyszerűek az elkövetkezendő napjaim. Magamra is kapom még a kabátom, miután becsuktam magam után az ajtót, de nyitva hagyom, mert hála az égnek, még tényleg nincs annyira hideg. Túlélőnek kell lennem, nincs mese. Túl kell élnem. Ennyi az egész. Mintha ez olyan egyszerű lenne...  

Credit