Mindenek előtt leszögezném, hogy cseppet sem vagyok tökéletes, bár mindig igyekszem az lenni. Meg vannak a magam hibái, melyeket az évek során elfogadtam ugyan, de próbálom a háttérbe szorítani őket. Ilyen tulajdonságom például, hogy igen forrófejű vagyok, de amilyen hirtelen fölkapom a vizet, olyan hirtelen felejtem is el az egészet. Ennél fogva nem kifejezetten vagyok haragtartó típus (persze vannak kivételek), ebben pedig nagyon sokat segít az, hogy anyuka vagyok. Míg a munkámban keménynek és olykor kegyetlennek kell lennem (nem szabad elérzékenyülnöm egy olyan bűnöző láttán, akinek pl vannak gyerekei), addig otthon Scottal már annál vajszívűbb vagyok. Ja igen. Van egy 6 éves fiam, Scott, a legjobb dolog az életemben. Azért lettem az, aki, hogy megpróbáljam ezt a rút világot kicsit jobbá tenni neki, és a többi gyerkőcnek.
Régebben nem kifejezetten voltam egy anyáskodó típus, de mára olyan lettem, akár egy anyatigris. Testvérem nincs, de hála az égnek sosem voltam önző, így akkor sem voltam bajban, mikor megszületett a fiam. Sok embernek akkor rögtön az jut eszébe, hogy "vége az életemnek" vagy, hogy "nem mehetek többé bulizni" vagy, hogy "épp, hogy elvégeztem a sulit, már ülhetek is otthon anyukaként", de én arra gondoltam, hogy megoldjuk valahogy.
A szüleim mindig arra neveltek, hogy vállaljak felelősséget a tetteimért, így nem volt kérdés, hogy megtartom-e, amikor is beütött anno az a bizonyos krach, ráadásul rengeteget segítettek, félig meddig ők is nevelték Scottot. Nélkülük nem is lehetnék most az, ami: FBI-os szuperanyuka, ahogy a fiam szokta mondani, aki erős, kitartó és sosem adja fel. Ezen kívül persze ő tudja a legjobban, hogy még ma is oda vagyok a mesékért, imádom a vígjátékokat (irtó cikin tudok röhögni néha), és el szoktam pityeredni egy-egy romantikus filmen.



-Édesem, már mondtam, hogy muszáj oda költöznünk a munkám miattt! Hidd el, New York is nagyon jó hely!- nyugtatgatom Scottot az utolsó dobozok leragasztása közben, aki az egyik doboz tetején ücsörögve duzzog és sír. Majd megszakad a szívem, de nem tudok mit tenni. Áthelyeztek, ráadásul jobb fizetést is kaphatok, mint itt, . Most még nem érti, de ezt érte teszem.
-Nem érdekel! Akkor maradok itt mamiékkal!- vágja oda félvállról, közben a cipője orrát bámulja, amivel az előtte heverő másik kartondobozt rugdossa.
-És inkább nem látsz engem, csak két hetente? Akkor meg az lenne a bajod.- sóhajtok egyet szelíd mosollyal az arcomon, végül a földön térdelve körbe pillantok a szobán. Elvileg már minden fontos dolgot bepakoltam, holnap pedig érkezik a költöztető. Minden készen áll, kivéve Scottot.
-Nem érdekel! Utállak! Itt hagyjuk mamáékat, a barátaimat és Murphyt is a hülye munkád miatt! - kiabálja a gyerek, miközben sírva berohan a szobájába és bevágja az ajtót. Hát eljött ez a pillanat is. Hat évesen már utál. Mi lesz, ha kamaszodik?
Nagyot sóhajtva állok fel a szőnyegről és elsétálok az ablakig, melyen át tökéletes kilátás nyílik arra a fára, ahol Dylannel szakítottunk. Vagyis, ahol szakítottam, mivel akkor derült ki, hogy ő nem jön velem Virginiába tovább tanulni, mint ahogy terveztük. Nem tetszett, hogy sutba dobta mindazt, amit előtte megbeszéltünk, de mikor mondta, hogy az anyukája miatt kell maradnia, nem tehettem semmit. Kért, hogy maradjak, de ezen meg úgy összevitatkoztunk, hogy végül szakítottam. Persze, a düh csak álca volt. Valójában csalódott voltam és elkeseredett, hiszen a terveimhez is ragaszkodtam, de Őt is nagyon szerettem. Nem értettem, miért ne jöhetne ő velem, akár az anyukájával együtt is. Ketten megoldhattunk volna mindent, de abban a pillanatban oda vágtam, hogy vége és ennyi. Nem akartam semmit se ráerőszakolni, hiszen akárhogy is szerettem, nem tudhattam, hogy örökké fog-e tartani a kapcsolatunk. Láttam magam előtt a jövőt, ahogy pár év múlva veszekszünk és a fejéhez vágom, hogy miatta kellett feladnom mindent.
Elengedtem, de csak egy hónap múlva tudtam meg, hogy terhes vagyok. El akartam neki mondani, de mikor felhívtam, a haverja vette fel a telefont, aki azt mondta, hogy épp randin van, utána pedig, mikor ő hívott, már dacból nem vettem fel. Tovább lépett, nekem pedig eszem ágában sem volt egy gyerekkel magamhoz láncolni. Utána pedig...? Hat évem volt rá, hogy elmondjam neki, de nem tudtam megtenni. Egyszer találkoztunk, mikor még Scott három éves volt, de akkor meg azt a mesét adtam be, hogy nem jöttünk ki a gyerek apjával, akivel ő utána voltam együtt. Nem akartam tönkre tenni a jövőjét, de így utólag már tudom, hogy ez hülyeség volt. El kellett volna mondanom, most viszont már késő. Na most, ezt mégis, hogy mondja el az ember egy hat éves gyereknek? "Édes fiam! Anyád egy barom, ezért nincs apád!"? Sokkal könnyebb volt azt mondani, hogy az apja egy katona, egy hős, aki elment és soha többé nem jön vissza.


-Scott! Te vagy a következő a bemutatkozással!- közli mosolyogva Mrs. Anders a tíz éves kisfiúval, aki erre pironkodva feláll a székéről és az osztály elé sétál.
-A nevem Scott Teller és most költöztünk ide az anyukámmal. A neve Caroline Teller és az FBI-nál dolgozik. Az a munkája, hogy elkapja a rossz embereket. Sokat szoktunk nevetni, játszani és, ha esetleg sokáig dolgozik, akkor Amy vigyáz rám, aki szintén nagyon vicces és kedves.
A nagyapáék Bostonban élnek, ahonnan mi is jöttünk.
A nagyapa régen katona volt, utána pedig nyitott otthon egy műhelyt, ahol kocsikat, motorokat és mindenféle kütyüket szerel még ma is. Szeretek vele lenni, mert mindig vicces dolgokat mesél.
A nagyi tanár néni, aki nálunk nagyobb gyerekeket tanít. Ő is nagyon kedves és vicces és mindig süt valami nagyon finom süteményt.
Van egy kutyájuk, Murphy, aki egy németjuhász kutyus. Sokat játszottam vele, mindig visszahozza a botot, amit eldobok és szeret fogócskázni is, de ő gyorsabb, mint én, így mindig én vagyok a fogó.
Az apukámat sajnos nem ismerem, mert elment katonának és nem jött többé vissza. Anya azt mondta, hogy nagyon erős és okos férfi, aki mindig meg tudta nevettetni.- fejezi be a bemutatkozást a kis Scott, majd szó nélkül visszasétál a helyére, a tanárnő pedig mosolyogva megköszöni.

Szóval, két hónapja élünk New yorkban. Scott... nos, annyira már nem utál, főleg, hogy a szüleim elég sűrűn szánnak rá időt, hogy eljöjjenek vagy épp valamelyik okos kütyün beszélgessenek vele. Én pedig? Próbálom megszokni az új munkahelyet, megismerni az új kollégákat és új életet kezdeni. Ki tudja? Talán, itt még megfelelő apajelöltet is találhatok a fiamnak...